Bernard Cornwell
Az ördöglovas

(Tartalom)

AZ ÖRDÖGLOVAS
Richard és Julie Rutherford-Moore-é

„Számos halálos csatát megvívtak, embereket öldöstek, templomokat fosztottak ki és lelkeket nyomorítottak meg, meggyalázták a lányokat és zsenge szüzeket, tiszteletreméltó asszonyokat és özvegyeket; városokat, birtokokat és házakat égettek fel, rablók, útonállók, gonosztevők álltak lesben az utakon. Csorba esett az igazságon az ilyen dolgok miatt. A keresztényi hit megingott, és a kereskedelem hanyatlott, oly sok gonoszság és szörnyűség következett ezekből a háborúkból, hogy azokat sem elmondani, sem számba venni, sem leírni nem lehet.”

II. János, Franciaország királya, 1360

Harlekin: Vélhetően az ófrancia hellequin származéka; jelentése: az ördög lovasainak csapata.

PROLÓGUS

Hookton kincsét 1342 húsvétjának reggelén rabolták el.
Szentség volt, ereklye, amelyet a templom gerendájára függesztettek, s már az is rendkívülinek számított, hogy egy ennyire értékes tárgyat ilyen porfészekben őrizzenek. Akadtak, akik szerint semmi keresnivalója nem volt itt, rég egy székesegyházba, vagy apátságba kellett volna szállítani, míg mások váltig állították, hogy nem is valódi. Csakis a sültbolondok hihették, hogy minden ereklye eredeti. Gátlástalan kalandorok járták Anglia vidékeit, megsárgult csontokat kínáltak, amelyeket szentek ujjperceiként vagy bordáiként igyekeztek eladni. A csontok olykor csakugyan emberinek látszottak, s bár gyakrabban származtak disznóktól, sőt, szarvasoktól, a népek mégis buzgón vásárolták és imádták őket.
– Akkor már Szent Guinefort-hoz is imádkozhatnának – fakadt ilyenkor gúnyos kacajra Ralph atya.
– Egy sonkacsontot imádnak, istenemre! Legyen áldott a szent disznaja!
Ralph atya, aki elhozta a kincset Hooktonba, hallani sem akart arról, hogy azt egy székesegyházba vagy apátságba vigyék, így az ereklye nyolc év óta ott függött a kis templomban, gyűjtötte a port és a pókhálókat, amelyek ezüstösen csillogtak, ha a napfény beszüremlett a nyugati torony ablakain át. Verebek fészkeltek a kincsen, s reggelenként olykor denevérek függeszkedtek a rúdján. Ritkán tisztogatták, és még ritkábban vették le a helyéről, habár Ralph atya egyszer kierőszakolta, hogy hozzanak létrát és akasszák le a kincset, majd imát mondott felette, és szeretetteljesen megcirógatta.
Kérkedni sosem kérkedett vele. Más templomok vagy rendházak, ha efféle kincs birtokába jutottak, csak úgy vonzották magukhoz a zarándokokat, Ralph atya azonban nem kért belőlük.
– Semmi az – vonta meg a vállát, ha egy idegen a relikvia után érdeklődött –, hitványság. Kis semmiség. – Ha a látogató tovább erősködött, felfortyant. – Semmi az, semmi, semmi, semmi!
Ralph atya rémisztő jelenség volt, még ha nem is fortyant fel, dühében pedig csapzott hajú, tomboló démonnak tűnt, és a haragja mindeddig segített is megóvni a kincset, noha maga Ralph atya úgy tartotta, hogy a legjobb védelem a tudatlanság: amíg az emberek nem tudnak valamiről, addig az Isten is elég a megoltalmazásához. És az Úr meg is tette a magáét, legalábbis addig a napig.
Egy ilyen kincset senkinek sem jutott volna eszébe ilyen jelentéktelen helyen keresni. Hookton Anglia déli partvidékén feküdt, ahol a falucska mellett elhömpölygő, már-már folyóvá duzzadó Lipp patak kavicsos parton keresztül tört utat a tenger felé. A falu halászainak féltucatnyi hajó adott munkát, s ezeket maga a Hook, a Lipp utolsó kanyarulatát kijelölő keskeny kavicsos földnyelv oltalmazta, habár az 1322-es évi hírhedt viharában a tajtékzó tenger a Hook felett is átcsapott, hogy a felső parton szilánkokra zúzza a hajókat. A falu sosem heverte ki ezt a tragédiát. A vihar előtt még rendre tizenkilenc hajó indult útnak a földnyelvtől; húsz évvel később még mindig csak hat kis bárka veselkedett neki a hullámoknak a Lipp álnok kanyarulatán túl. A falu többi lakója a sófőző üstöknél ténykedett, vagy juhokat és marhákat legeltetett a zsúpfedeles kunyhók mögött emelkedő dombokon, s onnét tekintett le a kis kőtemplomra, amelynek megfeketedett gerendáiról a kincs aláfüggött. Ennyi volt Hookton, csónakok, halak, sófőző üstök és lábasjószágok otthona, maga mögött a zöldellő dombokkal, falai között a tudatlansággal, azokon túl a végtelen tengerrel.
Hookton, miként a keresztény világ bármely más települése, virrasztott húsvét előestéjén, és 1342-ben ez a kegyes feladat arra az öt férfiúra hárult, akik némán figyelték, amint Ralph atya megáldotta a húsvét szentségét, majd kenyeret és bort helyezett a fehér terítős oltárra. Az ostya egyszerű agyagtálba került, amelyet egy darabka fehérített vászonnal terítettek le, míg az ezüst boroskupát maga Ralph atya kölcsönözte az alkalomra. Ez az ezüstkupa is része volt a papot övező misztériumnak. A hórihorgas pap egyszerűen túl sokat tudott a világ dolgairól ahhoz, hogy egy ilyen falucska lelki atyja legyen. A szóbeszéd szerint rég püspök lehetett volna, ha az ördög nem üldözi gonosz rémálmokkal, abban pedig mindenki egyetértett, hogy sok évvel ideérkezése előtt egy monostor cellájában raboskodott, amiért megszállták a démonok. Amikor 1334-ben a démonok elhagyták, Ralph atyát Hooktonba küldték, ahol azzal borzasztotta el a falusiakat, hogy a sirályoknak prédikált, szüntelenül a partot rótta és vagy bűnei miatt rimánkodott, vagy éles kövekkel szabdalta a mellkasát. Amikor önnön megátalkodottsága még súlyosabban ülte meg a lelkét, szakasztott úgy üvöltött, mint egy kivert kutya, ám idővel mégis békére lelt a távoli falucskában. Jókora faházat ácsolt magának, amelyen gazdasszonyával osztozott, és barátságot kötött Sir Giles Marriott-tal, Hookton urával, aki kőházában ötkilométernyire északra élt.
Sir Giles természetesen úriember volt, de annak tűnt Ralph atya is, dacára elvadult hajzatának és dühödt kifakadásainak. Könyveket gyűjtött, amelyeket az általa hozott kincs mellett mindenki Hookton legnagyobb csodájának tartott. Olykor, ha nyitva hagyta ajtaját, az emberek szájtátva meredtek a bőrbe kötött és az asztalon felhalmozott tizenhét kötetre. Legtöbbjüket latinul írták, bár akadt néhány olyan is, amelyet franciául, Ralph atya anyanyelvén. Nem a franciák által beszélt francia nyelven, hanem a normannok franciáján, Anglia urainak nyelvén, és a helybéliek joggal gyanították, hogy papjuk nemesi sorba született, még ha szemtől szembe nem is merték erről faggatni. Valamennyien tartottak tőle, noha Ralph atya megtette minden kötelességét: megkeresztelte a falusiakat, misézett nekik, összeadta őket, meghallgatta gyónásukat, feloldozta, büntette és eltemette őket, csak épp az idejét nem töltötte velük. Egyedül, komor arccal sétálgatott, vadul csapkodó hajjal és villámló szemekkel, a falusiak mégsem szűntek meg vele büszkélkedni. A legtöbb vidéki templomban közönyös, puffadt képű papok szolgáltak, akik alig voltak tanultabbak híveiknél, ám Hookton Ralph atya személyében egy valódi tudóst tisztelhetett, aki, bár sosem illeszkedett be közéjük, egy élő szent, nemesi származású, megátalkodott bűnös és alighanem félnótás, ám ettől még kétségtelenül igazi pap.
Ralph atya megáldotta a szentségeket, majd figyelmeztette az öt férfit, hogy a húsvét előtti éjjelen Lucifer a vidéket járja, és az ördög másra sem vágyik annyira, mint elragadni a szentségeket az oltárról, ezért nekik rettenthetetlenül kell vigyázniuk a kenyeret és bort, s azok öten a pap távozása után rövid ideig így is tettek: kötelességtudóan térdepeltek és a serlegre meredtek, amelynek ezüstösen fénylő oldalára egy címerpajzsot véstek. A címer egy mitikus állatot ábrázolt, amely karmai között egy kelyhet szorongatott, és éppen ez a nemesi jelkép sugallta a falusiaknak, hogy Ralph atya rangba született férfiú, akit megszállottsága tett kegyvesztetté a felsőbb körökben. Az ezüstserleg valósággal izzani látszott a két toronymagasnak tűnő gyertya mellett, amelyek az egész hosszú éjszakán át világítani fognak. A legtöbb falusi nem engedhetett meg magának egy tisztességes húsvéti gyertyát, Ralph atya azonban minden évben kettőt is vásárolt Shaftesbury szerzeteseitől, és a falusiak rendre besompolyogtak a templomba, hogy megcsodálják őket. Ám azon az éjjelen, a sötétség leszállta után, csupán az öt ember láthatta a karcsú, táncoló lángokat.
Azután az egyik halász, John, elszellentette magát.
– Na, ez majd távol tartja a vén ördögöt! – A többiek harsányan felnevettek.
Ezután már valamennyien otthagyták a lépcsőket, és hátukat a főhajó falának vetve leültek a földre. John asszonya ellátta őket egy kosárra való kenyérrel, sajttal és füstölt hallal, míg Edward, aki saját sófőző telepet birtokolt a parton, álét hozott nekik.
A nagyobb keresztény templomokban ilyenkor igazi lovagok virrasztottak. Teljes vértezetben térdepeltek, köpenyükön ágaskodó oroszlánok, zsákmányukra lecsapó sólymok, szekercefejek, és kiterjesztett szárnyú sasok kivarrott képét viselték, fejükbe pedig tollbokrétás sisakot húztak. Hooktonban azonban nem akadtak lovagok, és fegyvert is csak a legfiatalabb férfiú, Thomas viselt, aki a többiektől kissé távolabb telepedett le. Thomas egy ódivatú, eltompult, láthatóan berozsdállt kardot szorongatott.
– A'sszed, hogy az a kivénhedt vas elijeszti az ördögöt, Thomas? – kérdezte John.
– Apám akarta, hogy hozzam magammal – felelte Thomas.
– Aztán mit kezd apád azzal a karddal?
– Nem dob ki semmit, te is tudod. – Thomas meglendítette az otromba fegyvert. Könnyedén emelte fel a súlyos pengét; tizennyolc éves létére máris szálas, szilaj erejű férfi volt. Mindenki kedvelte Hooktonban, mert bár a falu leggazdagabb családjába született, megmaradt dolgos, tisztességes fiúnak. Semmit sem szeretett jobban, mint amikor odakint a tengeren kérges és vérző kezekkel rángathatta a szurokkal átitatott hálókat. El tudta irányítani a hajót, és az ereje is kapóra jött, ha lelanyhult a szél, de éppúgy értett a kelepceállításhoz, íjazáshoz, sírásáshoz, miskároláshoz, tetőfedéshez is. Jókora, csontos, fekete hajú vidéki fiú volt, ám az Isten olyan apával áldotta meg, aki fölébe akarta emelni Thomast az ilyen hétköznapi dolgoknak, és papot akart faragni fiából, ezért is fejezte be Thomas nemrég az első oxfordi szemeszterét.
– Aztán mit csinálsz te ott Oxfordban, Thomas? – kérdezte Edward.
– Csupa olyat, amit nem kéne – vonta meg a vállát Thomas. Félrehajtotta fekete haját arcából, amely éppoly csontos volt, mint az apjáé. A tündöklően kék szemű, hosszú állkapcsú fiú készségesen felvillantott egy mosolyt. A lányok a faluban kivétel nélkül jóvágásúnak tartották.
– Aztán lányok is vannak ott Oxfordban? – kérdezte John sunyi mosollyal.
– Több, mint elég – felelte Thomas.
– Meg ne mondd apádnak – harsant fel Edward –, különben megint megostoroz. Jó ember ez a te apád, csak mindig ostoroz.
– Sose rosszabbat – sóhajtott fel Thomas.
– Csak a legjobbat akarja neked – vigasztalta John. – Ugyan ki hibáztatná érte?
Thomas igenis hibáztatta apját. Mindig is neheztelt az apjára. Hosszú éveken át viaskodott vele, és semmi sem szította fel jobban a kettejük ellentétét, mint Thomas íjak iránti szenvedélye. Anyai nagyapja, Dél-Anglia egyik legismertebb íj gyártója volt, és Thomas majd tíz éves koráig az ő házában élt. Apja ezután magával hozta Hooktonba, ahol találkozott Sir Giles Marriott vadászával, aki szintén jól értett a nyilazáshoz, és aki idővel kitanította a mesterségére. Thomas tizenegy éves korában készítette első íját, ám amikor apja megtalálta a fegyvert, a térdén törte ketté, majd a maradványaival alaposan eltángálta fiát.
– Te nem vagy közönséges ember – kiáltozta, miközben szilánkokra törte a szilfát Thomas hátán és lábain, de sem a szavak, sem a verés nem hozta meg a várt eredményt. Bármennyire is rendszeresen élt Thomas apja mindkettővel, neki épp elég ideje maradt szenvedélyére.
Tizenöt évesen már épp olyan jól értette az íjkészítést, mint nagyapja. Ösztönösen tudta, hogyan formálja a szilfát, amely az íj erős belső vázát alkotta, míg az előlapot a ruganyosabb szijácsból készítette. Amikor az íj meghajolt, a szilfa mindig igyekezett visszanyerni egyenes alakját, és a szijács lett az izomköteg, amely ezt lehetővé tette. Thomas mindig elegánsnak, nemesen egyszerűnek és gyönyörűnek látta a jól elkészített íjakat. Sima és egyszerű, ilyen a jó íj, akár egy leányka lapos hasa. Azon az éjjelen, ahogyan ott virrasztott a hooktoni templomban, Thomasnak eszébe jutott Jane, aki a falu kis kocsmájában szolgált.
John, Edward és a másik két férfi a világ dolgairól beszélgettek: felment az üsző ára a dorchesteri vásáron, a Lipp Hillen élő öreg róka tucatnál is több ludat ragadott el egyetlen éjjelen, Lyme-nál a tetők felett egy angyalt láttak elrepülni.
– Asszem, csak megint túl sokat nyakaltak – vélte Edward.
– Én is angyalt látok, ha iszok – szúrta közbe John.
– Jane lesz az – vigyorodott el Edward. – Úgy is fest, mint egy angyal, az már szent igaz.
– Csak épp nem úgy viselkedik – mordult fel John. – Viselős, mint hallom.
A négy férfi egyszerre fordult Thomas felé, aki ártatlan tekintettel meredt a gerendákról aláfüggő kincsre. Az igazat megvallva, Thomas is tartott tőle, hogy övé a gyerek, és rettegett attól, mit fog szólni az apja, ha majd rájön, aznap este mégis úgy tett, mint aki nem tud Jane terhességéről. Elnézegette a kincset, amelyet félig elrejtett egy száradni kifeszített halászháló, miközben a négy idősebb férfi lassan álomra szenderült. A két gyertya lángja megrebbent a hideg huzatban. Valahol a faluban kutya vonított, és Thomas idehallotta a tenger szüntelen, kitartó szívdobogását, amint a hullámok a kavicsos partnak robajlottak, majd visszavonultak, hogy ostromra induljanak megint. Hallgatta a négy férfi hortyogását, és azért imádkozott, hogy atyja soha ne szerezzen tudomást Jane-ről, bár a lány aligha akarná elvetetni magát. Ő maga sem tudta, mit tenne a legszívesebben. Talán az lenne a legjobb, ha elszökne, gondolta. Megfogná Jane-t, az íját, és csak szaladna – azután már semmiben sem volt biztos, csak meredt a templom tetejére felkötött ereklyére és a szenthez imádkozott segítségért.
Egy lándzsa volt a falu legbecsesebb kincse: óriási fegyver, a szára vastag, akár egy férfi karja, hosszra kétszer akkora, mint egy megtermett ember, és alighanem kőrisből készült, bár olyan öreg volt, hogy ezt már senki sem tudta megállapítani. A kor meggörbítette a roppant nyelet, és az nem vas- vagy acélhegyben végződött, hanem behomályosodott, de még mindig tűhegyes ezüstben. A nyél mindvégig sima és egyenletes maradt, akár egy ösztöke, és valóban, az ereklye leginkább túlméretezett ösztökének tetszett, még ha egyetlen gazda sem rakott volna ezüsthegyet egy ilyen közönséges szerszámra. Fegyver volt, igazi harci lándzsa.
Méghozzá nem is akármilyen lándzsa. Ugyanaz a lándzsa, amellyel Szent György ledöfte a sárkányt. Anglia lándzsája, hiszen Szent György egész Anglia védőszentje, ami páratlan értékké avatja ezt a kincset, még ha Hookton templomának pókhálós gerendáiról csüng is alá. Szép számmal akadtak, akik szerint ez nem lehetett Szent György lándzsája, Thomas azonban hitt az ereklye valódiságában, és szerette elképzelni, amint Szent György lovának patái felverik a port, miközben a sárkány gomolygó tüzet okádva készteti meghátrálásra, és a szent visszavonja lándzsáját. A napfény ilyenkor tündöklően övezte Szent György sisakját, akár egy angyal védelmező szárnyai, és Thomas elképzelte a sárkány bömbölését, pikkelyes farkának csapkodását, a paripa rémült sikolyát, majd látta, ahogyan a szent felemelkedik a nyeregben, mielőtt lándzsája ezüsthegyét átvezetné a szörnyeteg páncélkemény bőrén. Egyenest a szívét járta át a lándzsa, és a sárkány halálsikolya az eget is megremegtette, a bestia pedig addig rúgkapált, amíg ki nem vérzett és el nem pusztult. Azután a felkavart por leülepedett, a sárkány vére megkérgesedett a sivatagi homokon, Szent György pedig kiszabadította lándzsáját, amely valamiképp Ralph atya birtokába került. Vajon hogyan? A pap sosem árulná el a titkot, a roppant, sötét lándzsa mégis ott függött, készen arra, hogy bármikor újra szétzúzza egy sárkány pikkelyeit.
Így hát azon az éjjelen Thomas Szent Györgyhöz imádkozott, miközben Jane, a fekete hajú szépség, akinek hasa egyre csak kerekedett meg nem született gyermekétől, a kocsma söntésében aludt. Ralph atya felsikoltott az álmában kísértő sötét démonoktól való félelmében, a rókák hangosan visongtak a dombok között, és a vég nélküli hullámok kitartóan ostromolták Hookton kavicsos tengerpartját. Másnap húsvét napjára virradt.
Thomas a falu kakasainak hangjára riadt fel, és látta, hogy a drága gyertyák már szinte az ón cseppfogó tálcáig leégtek. A fehér terítős oltár felett szürkés fény szüremlett be az ablakon. Egy napon, ígérte Ralph atya a falusiaknak, az ablak színes üvegmozaikot is kap majd, rajta Szent Györggyel, amint épp ledöfi a sárkányt ezüstös hegyű lándzsájával. Most azonban a kőkeretet még csak szaruhártyák töltötték ki, amelyek a vizelet színére festették a templom áporodott levegőjét.
Thomas felállt, hogy maga is vizelni induljon, amikor a falu felől felhangzottak az első rémült sikolyok.
Megvirradt húsvét napja, Krisztus feltámadott, és a franciák partra szálltak Hooktonban.

A fosztogatók Normandiából érkeztek, négy hajón, amelyeket a nyugati szelek repítettek idáig. Vezetőjük, Sir Guillaume d'Evecque sokat látott harcos volt, aki Gascogne-ban és Flandriában is harcolt az angolok ellen, emellett két rablóhadjáratot is vezetett Anglia déli partjainál. Sieur d'Evecque mindkét alkalommal biztonságban hazavezette gyapjúval, ezüsttel, jószágokkal és asszonyokkal megrakott hajóit, és fényűző otthonban lakott a caeni île St Jean-on, ahol a tenger és a szárazföld lovagjaként ismerték. Harmincéves, széles mellkasú, szélfútta szőke hajú férfiú volt, jó kedélyű kalandor, aki a tengeren kalózkodásból, a szárazföldön lovagi szolgálatból élt, és aki most Hooktonnál ért partot.
Jelentéktelennek tűnt ez a hely, aligha érte meg a fáradtságot, Sir Guillaume-ot azonban felbérelték erre a feladatra, és ha kudarcot is vallott Hooktonnál, ha egyetlen rézpiculátsem tudott elszedni a falusiaktól, akkor is számíthatott a fáradtságáért cserébe felkínált ezer lívre-re. A szerződést megkötötték és lepecsételték, Sir Guillaume pedig az ezer lívre-én felül megtarthatott mindent, amit csak Hooktonban zsákmányolt. Száz lívre-t előre kifizettek, a maradékot Martin testvér őrizte a caeni Abbaye aux Hommes-ban, és Sir Guillaume-nak a maradék kilencszáz lívre-ért egyebet sem kellett tennie, mint elvezetni hajóit Hooktonba, elvenni, amit megkíván, majd átadni a templom javait annak az embernek, aki ilyen nagylelkű felajánlást tett. Annak az embernek, aki most is ott állt Sir Guillaume mellett a vezérhajó orrában.
Fiatal férfiú volt, nem egészen harminc, magas és fekete hajú, aki ritkán szólt, és még ritkábban mosolygott. Drága, térdig érő láncinget viselt, s felette éjfekete köpenyt, amelyre ugyan nem hímeztek címert, ám a rangba születettek gőgje és a kiváltságosok önhittsége mégis elárulta Sir Guillaume-nak, hogy nemesemberrel van dolga. Nyilvánvalóan nem normann nemes, azokat Sir Guillaume kivétel nélkül ismerte, és azt is kétellte, hogy Alenconból vagy Maine-ból jött volna, amelynek fegyvereseivel épp eleget lovagolt. Az idegen beteges arcszíne földközi-tengeri provinciát sejtetett, talán Languedocot vagy Dauphine-t, márpedig azok odalent mind veszettek. Veszettek, akár a kutyák. Sir Guillaume még a férfi nevét sem tudta.
– Vannak, akik úgy hívnak, Harlekin – válaszolta az idegen, amikor Sir Guillaume a nevét firtatta.
– Harlekin? – ismételte el Sir Guillaume a nevet, majd gyorsan keresztet vetett, hiszen egy ilyen névvel aligha lehet büszkélkedni. – Úgy érti, hellequin?
– Franciaországban talán hellequin – engedte meg a férfi –, de Itáliában harlekin. A lényeg ugyanaz. – A férfi szárazon elmosolyodott, és valami azt súgta Sir Guillaume-nak, hogy legjobb lesz sutba tennie a kíváncsiságát, ha igényt tart a maradék kilencszáz livre-re.
A férfi, aki Harlekinnek hívatta magát, most a ködös partot fürkészte, ahol lassan kirajzolódott a zömök templomtorony, a nyomorúságos viskók zsúpfedelei és a sófőző üstök elmaszatolódott füstje.
– Az ott Hookton? – kérdezte.
– Azt mondják – bökött Sir Guillaume válaszként a hajóskapitány felé.
– Akkor hát, Isten legyen hozzájuk irgalmas. – A férfi elővonta kardját, bár a négy hajó még ekkor csak félkilométernyire közelítette meg partot. A portyára szerződtetett génuai számszeríjasok keresztet vetettek, majd elkezdték felfeszíteni a húrokat, miközben Sir Guillaume megparancsolta, hogy lobogóját vonják fel az árbocra. A kék lobogón három sárga sas csapott le kiterjesztett szárnyakkal és begörbített karmokkal, készen a préda szétmarcangolására. Sir Guillaume már érezte a tüzek füstjét, és hallotta a kakasok kukorékolását.
A kakasok még akkor is kukorékoltak, amikor a négy hajó orra nekifutott a kavicsos partnak.
Sir Guillaume és Harlekin elsőként ugrott partra, utánuk következtek a génuai számszeríjasok, akik hivatásos harcosokként jól értették a dolgukat. Vezetőjük felvitte őket a parton, keresztül a falun, hogy lezárja a mögötte húzódó völgyet, ahová a falusiak elmenekíthették volna értékeiket. Sir Guillaume többi embere ezalatt kifosztotta a házakat. A tengerészek a parton maradtak, a hajót őrizni.
Hosszú, fagyos és nyugtalan éjszakát töltöttek a tengeren, most azonban learathatták érte a jutalmat. A negyven fegyveres megszállta Hooktont. Szorosan illeszkedő sisakot, bőrvértjük felett páncélinget viseltek, kardot, szekercét vagy lándzsát hordoztak, és kényük-kedvük szerint fosztogathattak. A legtöbbjük korábbi portyáira is elkísérte Sir Guillaume-ot, és pontosan tudta, mit kell ilyenkor tenni. Berúgni a vékony aj tó táblákat, és levágni a férfiakat. Engedni az asszonyokat sikoltozni, de könyörtelenül levágni a férfiakat, akik felvehetnék ellenük a harcot. Az asszonyok közül néhányan elszaladnak, de a génuai számszeríjasok készen állnak rá, hogy megállítsák őket. Miután a férfiak elhaltak, kezdődhet a fosztogatás, ami jó ideig eltart, lévén a parasztok a legváltozatosabb helyekre rejtik értékeiket, és minden ilyen helyet fel kell tárni. Zsúpszalmát kell lerángatni, kutakat felkutatni, padlókat megdöfködni, bár így is akadt elég holmi, amit el sem rejtettek. Sonkák várakoztak, hogy a hosszú böjt után megvágják őket, nem is említve a füstölt vagy szárított halat, halászhálókat, jó főzőedényeket, guzsalyokat és rokkákat, tojásokat, vajköpülőket, sóval teli hordókat – csupa szerény holmi, de ahhoz elég értékes, hogy magukkal vigyék Normandiába. Némelyik házból kisebb vagyonok kerültek elő különféle érmékben, és egyik házban, a helység paplakjában valóságos kincsre akadtak, ezüsttálak, gyertyatartók és kancsók formájában. A pap házából több vég gyapjúszövet és egy szép, faragott ágy is előkerült, az istállóban pedig jó állású hátasló várta őket. Sir Guillaume megvizsgálta a tizenhét könyvet is, de értéktelennek ítélte őket, s miután lefeszegette a bőrfedeleket összekapcsoló bronzpántokat, engedte, hogy a házzal együtt hamuvá égjenek.
A pap gazdasszonyát meg kellett ölnie, pedig nem szívesen tett ilyet. Sir Guillaume persze nem engedhette meg magának, hogy finnyás legyen, egyszerűen csak úgy gondolta, hogy az asszonyok öldöklése nem jár dicsőséggel, ezért embereit is tiltotta ettől, hacsak az asszonyszemély nem okozott komolyabb gondot, a pap gazdasszonya azonban mindenáron harcolni akart. Egy nyárssal rontott rá Sir Guillaume fegyvereseire, minden fattyúnak és ördögfajzatnak elmondta őket, mígnem Sir Guillaume, beletörődve a végzetbe, levágta a kardjával.
– Ostoba lotyó – mordult rá, majd hátrébb lépett a tetemtől, hogy bekukkantson a tűzhelybe. A kéményben két szép sonka füstölődött.
– Szedd le őket – parancsolta egyik fegyveresének, majd embereire hagyta a ház átkutatását, amíg ő elsétált a templomba.
Ralph atya, amint felriadt nyájának kétségbeesett sikoltozására, magára kapta reverendáját, és elrohant a templomba. Sir Guillaume emberei a tisztesség okán békében hagyták, ám amint a templomba ért, a pap hadakozni kezdett a betolakodók ellen. Végül megérkezett a Harlekin és ráripakodott embereire, hogy fogják le a papot. A fegyveresek megragadták karjait, és a szép fehér húsvéti abrosszal leterített oltár előtt tartották fogva.
Harlekin, kezében még most is a kivont karddal, mélyen meghajolt Ralph atya előtt.
– Nagyuram.
Ralph atya lehunyta szemét; talán imádságot rebegett, bár úgy tűnt, inkább csak elkeseredésében. Azután kinyitotta szemét, és egyenesen belenézett Harlekin jóvágású arcába.
– Fivérem fia vagy – a hangjából nem hallatszott ki ingerültség, csupán mély megbánás.
– Igaz.
– Hogy van atyád?
– Halott – felelte a Harlekin kurtán –, akárcsak az ő atyja és a tiéd.
– Isten nyugosztalja őket – bólintott Ralph atya ájtatosan.
– És ha te is halott leszel, vénember, én leszek a gróf, és a családunk újra felemelkedik.
Ralph atya szomorúan elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét, és felnézett a lándzsára.
– Nem lesz a hasznodra, mert hatalma csakis az erényeseké. Nem fogad szót egy ilyen istentelen söpredéknek, mint te – az atya különös nyávogó hangot hallatott, ahogy a lélegzet kiszorult belőle, és meredten nézett le oda, ahol unokaöccse beledöfte a kardját. Kétségbeesetten próbált megszólalni, de a szavak csak nem akartak előtörni. Végül összerogyott, amint a fegyveresek elengedték, és hagyták lecsúszni az oltár mellé, ölében az egyre terebélyesedő vértócsával.
Harlekin megtörölte pengéjét a vérfoltos oltárterítőben, majd ráparancsolt Sir Guillaume egyik emberére, hogy kerítsen egy létrát.
– Egy létrát? – kérdezte a fegyveres értetlenül.
– Zsúpszalmával fedik be a tetőt, igaz? Akkor hát létrájuknak is kell lennie. Keress egyet. – Harlekin hüvelyébe csúsztatta a kardot, majd felnézett Szent György lándzsájára.
– Megátkoztam – nyögött fel Ralph atya elhaló hangon. Arca kifakult, fájdalmasan eltorzult, mégis furcsamód nyugodt maradt.
– Az átkod, jó uram, annyira se aggaszt, mint egy csapláros szellentése. – Harlekin odalökte az ón gyertyatartókat a fegyvereseknek, majd kilapátolta az ostyát az agyagtálból, és a szájába tömködte. Felvette a cseréptálat is, megvizsgálta sötét anyagát, de úgy döntött, nem érdemes magukkal vinni, ezért ott hagyta az oltáron.
– Hol a bor? – kérdezte Ralph atyát. Ralph atya megrázta a fejét.
– Calix meus inebrians – felelte, mire Harlekin felnevetett. Ralph atya lehunyta a szemét, amint a fájdalom görcsbe rántotta a gyomrát. – Ó, istenem – nyögött fel.
Harlekin leereszkedett nagybátyja mellé.
– Fáj, igaz?
– Mint a pokol tüze – hebegte Ralph atya.
– A pokolban is fogsz megégni, jó uram.
Harlekin észrevette, hogy Ralph atya sebesülését markolászva igyekszik útját állni a véráramnak, ezért elhúzta a kezét, felállt, és teljesen erőből hasba rúgta a papot. Ralph atya zihálni kezdett a fájdalomtól, és görcsösen összehúzta testét.
– A család ajándéka – mormolta Harlekin, majd elfordult, amint a létra megérkezett a templomba.
A falu eltelt sikolyokkal, hiszen a nők és gyermekek zöme még élt, és az ő megpróbáltatásaik még csak most kezdődtek. A fiatalabb lányokat Sir Guillaume emberei sietve magukévá tették, és a szebbeket, köztük a kocsmáros Jane-t is, a hajók felé terelték, amelyek Normandiába vitték őket, ahol szajha, esetleg Sir Guillaume katonáinak asszonya lett belőlük. Az egyik asszony felsikoltott, mert csecsemő gyermeke a házban maradt, de a katona egy szavát sem értette, ezért egyetlen ütéssel elhallgattatta és odalökte a tengerészeknek, akik lefektették a kavicságyra, és felhajtották a szoknyáját. Az asszony vigasztalanul zokogott, míg a ház porig nem égett. A ludakat, disznókat, kecskéket, teheneket és a pap hátasát a hajók felé terelték, miközben az égen köröző fehér sirályok a megkínzottak sikolyait visszhangozták.
A nap még alig emelkedett a keleti dombok fölé, és a falu máris többet adott, mint amennyit Sir Guillaume valaha is remélt.
– Körül kellene néznünk a környéken – vetette fel a génuai számszeríjasok kapitánya.
– Megvan, amiért jöttünk – avatkozott közbe a fekete ruhás Harlekin. A temető füvére fektette Szent György nehéz lándzsáját, és most mozdulatlanul meredt az ősi fegyverre, mintha próbálná megfejteni a hatalmát.
– Mi ez? – kérdezte a génuai számszeríjas.
– Semmi olyan, ami hasznodra lehetne. Sir Guillaume elvigyorodott.
– Elég ezzel egy döfés – vélte –, és úgy törik szét, akár az elefántcsont.
Harlekin vállat vont. Megkapta, amit akart, és Sir Guillaume véleménye fikarcnyit sem érdekelte.
– Nézzük meg a környéket – vetette fel újra a génuai kapitány.
– Mehetünk még néhány kilométert – engedte meg Sir Guillaume. Tudta, hogy a rettegett angol íjászok előbb-utóbb felbukkannak Hooktonnál, de dél előtt aligha érnek ide, és addig talán ráakadnak egy közeli falura, amit érdemes kifosztani. Elnézte, amint a katonák egy alig tizenegy év körüli, halálra vált lánykát terelnek a hajók felé.
– Hány halott van? – kérdezte.
– Nálunk? – A génuai kapitányt láthatóan meglepte a kérdés. – Egy se.
– Nem nálunk, náluk.
– Harminc férfi? Negyven? Meg néhány asszony.
– És még csak a hajunk szála se görbült! – kiáltotta Sir Guillaume. – Igazán kár lenne most abbahagyni. – Munkaadójára nézett, ám a sötét alakot láthatóan nem érdekelte, mit tesznek. A génuai kapitány is csak mordult egyet, ami meglepte Sir Guillaume-ot, lévén azt hitte, a férfi készséggel folytatja a portyázást, de azután már látta, hogy a férfi lemondását nem az érdeklődés hiánya, hanem a melléből előmeredő fehér tollas nyílvessző váltja ki. Az a nyíl úgy hatolt keresztül a láncingen és a bőrvérten, ahogyan tű a vásznon, és szemvillanás alatt végzett a számszeríjassal.
Sir Guillaume megkövült, és egy pillanattal később újabb nyílvessző szisszent el a feje felett, hogy a földbe fúródjon. Harlekin felkapta a lándzsát és a part felé rohant, míg Sir Guillaume a templom előcsarnokában keresett menedéket.
– Íjászok! – kiáltozta. – Íjászok!
Úgy tűnt, valaki mégis felvette velük a harcot.

Thomas hallotta a sikolyokat, és négy társával egyetemben a templom ajtajához rohant, hogy lássa, mit jelentenek, de még az előcsarnokot sem érhették el, amikor a temetőben felbukkantak az első fegyveresek, a pirkadat erőtlen fényében szürkéllő láncingeikben és sisakjaikban.
Edward becsapta a templomajtót, helyére tette a keresztrudat, majd kapkodva keresztet vetett.
– Szentséges Isten. – Összerezzent, amint egy szekerce hasított az ajtóba. – Add azt ide! – ragadta ki a kardot Thomas kezéből.
Thomas átengedte a fegyvert. A templomajtó megrázkódott, ahogyan a két-három fejsze folyamatosan hasogatta az öreg fát. A falusiak mindig úgy tartották, hogy Hookton túl jelentéktelen célpont a fosztogatók szemében. Most azonban az ajtó Thomas szeme láttára hasadt szilánkokra, és ő tudta, hogy ezek csak a franciák lehetnek. A part mentén fel-alá járt a szóbeszéd az efféle támadásokról, és mindenütt imádságokat mondtak a fosztogatók távol tartására, az ellenség azonban mégis elérte őket, és a templom most a fejszecsapásaitól visszhangzott.
Thomas halálra rémült, még ha nem is tudott róla. Csak annyit tudott, hogy el kell menekülnie a templomból, ezért hátrarohant és felpattant az oltárra. Jobb lábával felrúgta az ezüstserleget, amint felkapaszkodott a nagy keleti ablak párkányára, ahol kiütötte a sárga szaruhártyát. Látta, hogy vörösbe és zöldbe öltözött férfiak rohanják le a kocsmát, de senki se nézett fel, amikor leugrott a templom udvarára és elszaladt a vizesárokhoz, ahol alaposan megszaggatta ruháit, amíg sikerült keresztülvergődnie a túlsó oldalon emelkedő tövises sövényen. Átvágott az úton, átugrotta apja kertjének kerítését, és verni kezdte az ajtót, de senki sem válaszolt. Azután egy számszeríj nyila csapódott a szemöldökfába, alig néhány centiméternyire az arcától. Thomas lebukott, végigrohant a babkarók között az istállóhoz, ahol apja egyetlen lovukat kikötötte. A jószágot megmenteni már nem maradt idő, így Thomas felkapaszkodott a szénapadlásra, ahol íját és nyílvesszőit rejtegette. A közelben felsikoltott egy asszony. Kutyák nyüszítettek. A franciák üvöltve rugdalták be az ajtókat. Thomas megragadta az íjat és a tegezt, felszaggatta a szalmát a gerendákról, átfurakodott a résen, és leugrott a szomszéd gyümölcsösébe.
Rohant, mintha maga az ördög lihegne a sarkában. Egy nyíl fúródott mellette a földbe, amint felért a Lipp Hillre, és két génuai is üldözőbe vette, Thomas azonban fiatal volt, erős és fürge. Magabiztosan szaladt felfelé a kankalinoktól és százszorszépektől tarka legelőn, átugrotta a sövénykerítés hasadékát lezáró kaput, majd jobbra fordult, a dombgerinc felé. Meg sem állt, amíg el nem érte a domb túlsó felén húzódó erdősávot, ahol egy kék harangvirágokkal benőtt kis réten lefeküdt a fűbe, és zihálva hallgatta a közeli mezőn legelésző bárányokat. Kivárt, de senki sem közeledett. A számszeríjasok feladták az üldözést.
Thomas sokáig feküdt a harangvirágok között, míg végül óvatosan felkapaszkodott a gerincre, ahonnét láthatta a távolabbi dombon szétszóródott öregasszonyokat és gyermekeket, akiknek valahogyan sikerült kikerülniük a számszeríjasokat, és most kétségkívül északnak menekülnek, hogy figyelmeztessék Sir Giles Marriott-t. Thomas nem akart velük tartani, inkább lassan visszaaraszolt a mogyorócserjék közé, ahol kutyatej fű virágzott, és ahonnét beláthatta a haldokló falut.
A férfiak a Hook kavicsos partján megfeneklett négy különös formájú hajó felé hurcolták a zsákmányt. Lángra lobbant az első zsúpfedeles tető. Két döglött kutya feküdt az úton, egy szinte teljesen csupasz asszony mellett, akit lefogtak, miközben a franciák felhajtották láncingüket, és egymás után a magukévá tették. Thomasnak eszébe jutott, hogy az asszony nemrég ment hozzá egy halászemberhez, akinek első felesége szülés közben halt meg. Milyen szemérmes és önfeledten boldog volt, most pedig itt markolássza az út porát, miközben az egyik francia mókából fejbe rúgja, majd hétrét görnyed a harsány nevetéstől. Thomas látta Jane-t, a lányt, akit teherbe ejtett, és akit most a hajó felé vonszoltak, majd belepirult a szégyenbe, amiért megkönnyebbülést érzett, hogy most már nem kell apja elé állnia a kellemetlen hírrel. Egyre több ház kapott lángra, amint a franciák lobot vetettek a szalmatetőkre. Thomas figyelte, ahogyan a füst bodorodik és sűrűsödik, majd utat tört magának a mogyorócserjék között a sűrű galagonyabokrokig, amelyek mögött elrejtőzhetett. Csak itt vette le válláról az íjat.
Ez volt a legjobb íj, amit valaha is készített. Egy, a Csatornában elsüllyedt hajó bordafájából vágta ki, amelyet Hookton kavicsos partjára vetett ki a tenger. Tucatnyi ilyen dongát hozott partra a déli szél, és Sir Giles Marriott vadásza úgy vélte, azok csakis itáliai tiszafából lehetnek, amelynél gyönyörűbb fát még életében nem látott. Thomas tizenegy ilyen sűrű szövésű dongát adott el Dorchesterben, de a legszebbiket megtartotta magának. Megfaragta, a végeit meggőzölte, hogy kissé meggörbítse a fát a szálak ellenében, majd korom és lenmagolaj keverékével lefestette az íjat. Anyja konyhájában forralta fel a keveréket, azokon a napokon, amikor apja távol járt, és így sosem tudta meg, miben mesterkedik. Ha panaszkodott a bűz miatt, Thomas anyja mindig azt felelte, hogy főzetet készít a patkányok ellen. Az íjat le kellett festeni, hogy ne száradhasson ki, hiszen akkor a megfeszített húr könnyűszerrel elroppanthatná a fát. A festék mély, aranyló színben fénylett, akárcsak azokon az íjakon, amelyeket Thomas nagyapja készített dél-angliai műhelyében, Thomas azonban még sötétebb árnyalatot akart, ezért méhviasszal még több kormot dörgölt a fába, és két héten át egyebet se csinált, míg csak a fegyver éjfekete nem lett, mint Szent György lándzsája. Az íj két végén vájatos szarv feszítette az ideget, amelyet megfont és enyvbe áztatott kenderszálakból készített, majd azon a helyen, ahol a vessző felült az idegre, további sodort kenderszálakkal erősített meg. Apjától pénzt lopott, hogy Dorchesterbeli nyílhegyeket vehessen, majd kőrisből és lúdtollakból vesszőket készített. Azon a húsvét reggelen huszonhárom ilyen nyílvessző lapult a tegezében.
Thomas megmarkolta az íjat, előhúzott egy fehér tollas nyílvesszőt a tegezből, majd elnézett a templomhoz legközelebb eső három férfi felé. Messze álltak, de a fekete íj is volt olyan félelmetes fegyver, mint akármelyik, és a tiszafa ívben iszonytató erő lakozott. Az egyik férfi egyszerű láncinget viselt, a másik jeltelen fekete köpenyt, a harmadik a páncéling fölé vetett piros-zöld kabátot. Thomas úgy döntött, hogy a legharsányabban öltözött férfi lesz a fosztogatók vezére, ezért neki kell meghalnia.
Thomas bal keze megreszketett, amint felhúzta az ideget. A torka kiszáradt, úrrá lett rajta a páni félelem. Tudta, hogy így nem fog célt találni, ezért leeresztette a karját, és felengedte a megfeszült ideget. Emlékezz, mondogatta magában, emlékezz arra, amit megtanultál. Az íjász nem céloz, az íjász öl. Nem kell hozzá más, csak tiszta fej, erős kar és éles szem – egy embert megölni épp olyan, mint leszedni egy sutát. Hátrafeszíted és elengeded, ez minden, ezért gyakorolsz már több mint tíz esztendeje, hogy a feszítés és kilövés éppoly természetes cselekedet legyen, akár a lélegzetvétel, éppoly folyékonyan áradó, mint a patak vize. Nézz és lőj, ne gondolkozz. Ereszd el a húrt, és hagyd, hogy Isten vezérelje a nyiladat.
A füst megsűrűsödött Hookton felett, és Thomast hirtelen fekete epeként öntötte el a mérhetetlen harag. Előrelökte bal kezét, jobbjával hátravonta a nyilat, miközben egy szemvillanásnyi időre sem vette le szemét a vörös és zöld kabátról. Egészen a füléig hátrahúzta jobb kezét, azután eleresztette az ideget.
Ez volt a legelső alkalom, hogy Hooktoni Thomas egy embert vett célba, és a vessző alig szakadt el az idegről, amikor már tudta, hogy nem téveszthet célt, hiszen az íj meg sem rezzent. A nyíl sziszegve szelte át a levegőt, és ő figyelte, ahogyan lefelé görbülő ívben ereszkedik a dombról, hogy mélyen beletemetkezzen a zöld és vörös kabátba. Útjára küldte a második nyílvesszőt is, de a páncélinges férfi félreugrott és eliramodott a templom előcsarnoka felé, míg a harmadik betolakodó felkapta a lándzsát és a part felé szaladt, ahol hamarosan bele is veszett a füstbe.
Thomasnak huszonegy nyílvesszője maradt. Egy a szentháromság minden tagjára, gondolta, s még egy életének valamennyi évére, márpedig ez az élet most halálos veszélyben forgott, hiszen máris tucatnyi számszeríjas rohant felé a domboldalon. Elengedett egy harmadik nyilat, majd visszarohant a mogyorócserjék közé. Hirtelen izgatottság lett rajta úrrá, eltelt magabiztossággal és elégedettséggel. Abban a pillanatban, amint az első nyílvessző keresztülhasított az égen, megértette, hogy semmi mást nem vár az élettől. Íjásznak született. Felőle egész Oxford elmehet a pokolba, ő már megtalálta élete értelmét. Felkurjantott kitörő örömében, ahogy felfelé szaladt a domboldalon. Nyilak szakították fel a mogyorócserjék lombját, és Thomas felfigyelt rá, hogy mély, szinte búgó hangot hallatnak repülés közben. Miután átért a gerincen, nyugat felé vette az irányt, majd visszafordult a dombtaréj felé. Elég ideje maradt útjára küldeni még egy nyílvesszőt, mielőtt elfordult és tovább rohant.
Thomas az orruknál fogva vezette a génuai számszeríjasokat, a dombról a sövénykerítésig, végig a gyermekkora óta jól ismert csapásokon, és azok ostoba módon tovább követték, mert a büszkeség nem engedte beismerniük, hogy vereséget szenvedtek. Pedig vereséget szenvedtek, és még ketten haltak meg, mielőtt a parton megszólalt volna a kürt, amely a hajókhoz hívta a fosztogatókat. A génuaiak ekkor visszafordultak, és csak annyi időre álltak meg, hogy elvegyék a fegyvert, tarsolyt és láncinget egyik halott társuktól. Thomas újabb számszeríjassal végzett, amíg a halott mellett kuporogtak, és most már a túlélők menekültek őelőle.
Thomas követte őket a fojtogató füstbe burkolózott faluig. Elszaladt a kocsma mellett, amely épp ekkor vált a tomboló lángok martalékává, le egészen a kavicsos tengerpartig, ahol a négy hajó ekkor lódult neki a hullámoknak. A tengerészek a hosszú evezőkkel birkóztak, és a hajók mögé kötötték Hookton legjobb három halászbárkáját, míg a többit a lángoknak adták. Égett a falu is. A zsúpszalma szikrázva örvénylett a lángok felett, a gomolygó füstben. Thomas kétségbeesetten engedte el utolsó nyílvesszőjét, és nézte, ahogyan az hasztalanul hullik a vízbe a fosztogatók hajói mögött, majd elfordult, és a bűzlő, kiégett, véres falun át visszatért a templomhoz, az egyetlen épülethez, amelyet a fosztogatók nem gyújtottak fel. Négy társa, akikkel együtt virrasztott, holtan hevert a kövön, Ralph atya azonban még élt. A földön ült, hátát az oltárnak vetve. Reverendájának alja sötét volt kiömlött vérétől, hosszú arca természetellenesen kifakult.
Thomas letérdelt a pap mellé.
– Atyám?
Ralph atya felnyitotta a szemét és meglátta az íjat. Elfintorodott, bár hogy a fájdalomtól vagy rosszallása jeleként, azt Thomas meg nem tudta volna mondani.
– Megöltél valakit közülük, Thomas? – kérdezte a pap.
– Igen – felelte Thomas –, sokukat.
Ralph atya újra elfintorodott, majd megrázkódott. Thomas mindig úgy tartotta, hogy a papnál erősebb embert még sosem látott. Talán hibbant, de szívós, akár egy tiszafa íj, most mégis itt haldoklott, és hangja alig kivehető nyögésekké halkult.
– Sosem akartál pap lenni, igaz, Thomas? – Az anyanyelvén, franciául tette fel a kérdést.
– Nem – felelte Thomas ugyanazon a nyelven.
– Katona leszel – bólintott a pap –, akárcsak a nagyapád. – Itt elhallgatott és felnyögött, amint a fájdalom újra végigvillámlott a testén. Thomas segíteni akart neki, de az igazat megvallva, nem sok tennivalója maradt. A Harlekin megmártotta pengéjét Ralph atya hasában, és a papot már csak egyedül az Úr válthatta meg a szenvedéstől. – Ellenkeztem atyámmal – suttogta a haldokló –, ő pedig kitagadott engem. Kizárt az örökségemből, és én sosem beszéltem róla, egészen a mai napig. De te, Thomas, te hasonlítasz rá. Nagyon is. És te is mindig ellenkeztél velem.
– Igen, atyám – bólintott Thomas. Megragadta apja kezét, és a pap nem ellenkezett.
– Szerettem édesanyádat – vallotta meg Ralph atya. – Ez az én nagy bűnöm, és te vagy e bűn gyümölcse. Azt hittem, ha te is pap leszel, jóváteheted a bűnt. Eláraszt bennünket, Thomas, elmossa a világot. Mindenütt ott van. Én láttam az ördögöt, Thomas, láttam a saját szememmel, és tudom, hogy küzdenünk kell ellene. Ezt csak az egyház teheti meg. Csak az egyház. – Könnyek peregtek végig beesett, borotválatlan arcán. Thomason túlra, a főhajó gerendáira meredt. – Elvitték a lándzsát – mondta szomorúan.
– Tudom.
– A dédapám hozta még a Szentföldről – sóhajtotta fel Ralph atya. – Úgy loptam el az apámtól, és ma a fivérem fia rabolta el tőlünk. – Halkan, indulat nélkül beszélt. – Gonoszságot fog művelni vele. Hozd vissza ide, Thomas. Hozd vissza.
– Visszahozom – fogadta meg Thomas. A füst egyre sűrűsödött a templomban. A fosztogatók nem gyújtották fel, de a zsúpszalma így is lángra kapott a szélben örvénylő pernyétől. – Azt mondja, a fivére fia rabolta el? – kérdezte Thomas.
– Az unokatestvéred – suttogta Ralph atya lehunyt szemmel. – A fekete ruhás. Eljött és elrabolta.
– De ki ő? – akarta tudni Thomas.
– A gonosz – felelte Ralph atya. – A gonosz. – Felnyögött, és megrázta a fejét.
– Ki ő? – erősködött Thomas.
– Calix meus inebrians. – Ralph atya hangja alig volt erősebb a sustorgásnál. Thomas ismerte a sort az egyik zsoltárból. „Kelyhem megrészegít”. Atyja szelleme elkalandozott, amint a lélek végleg szakítani készült a testtel.
– Árulja el, ki volt az apja! – követelte Thomas. Mondd meg, ki vagyok, kiáltotta volna szívesen. Mondd meg, ki vagy te, apám. Ralph atya azonban csukva tartotta szemét, bár Thomas kezét továbbra is erősen markolta.
– Atyám? – ösztökélte Thomas. A füst szétterült a templomban és elszivárgott az ablakon, amelyet Thomas tört ki menekülés közben. – Atyám?
Apja azonban nem szólt többet. Meghalt, és Thomas, aki egész életében hadakozott vele, kisgyermekként zokogott mellette. Voltak idők, amikor szégyenkezett apja miatt, ám ezen a füstös húsvét reggelen megtudta, hogy az mindig is szerette őt. A legtöbb pap megtagadja gyermekét, Ralph atya azonban sosem próbálta elrejteni Thomast. Ráhagyta a világra, gondoljon csak, amit akar, és készséggel bevallotta, hogy nemcsak pap, de férfi is. Ha vétkezett is gazdasszonyával, édes bűnét nem tagadta meg, soha, még legnagyobb bűnbánatában sem, pedig rettegett attól, hogy egész hátralévő életében büntetni fogja ezért az Úr.
Thomas elhúzta apját az oltártól. Nem akarta, hogy a tetem is bennégjen, amikor majd beomlik a tető. Az ezüstserleg, amelyet Thomas menekülés közben eltaposott, a halott vérrel áztatott köpenye alá került, és Thomas eltette, mielőtt a tetemet kivonszolta a temetőbe. A zöld és piros kabátos férfi mellé fektette apját, majd zokogva letérdepelt mellé. Kudarcot vallott élete első húsvéti virrasztásán – az ördög elrabolta a szentségeket, velük Szent György lándzsáját, és Hooktonnak vége lett.
Napközben Sir Giles Marriott érkezett a faluba tucatnyi, íjakkal és késekkel felfegyverzett emberével. Maga Sir Giles páncélinget és kardot viselt, ám nem akadt kihívni való ellenség, és élőnek is Thomas maradt egymaga a faluban.
– Kék mezőben három sárga sólyom – tudatta Thomas Sir Giles-szal.
– Thomas? – vonta fel a szemöldökét Sir Giles. Az uradalom feje idős ember volt már, de a maga idejében a skótok és a franciák ellen is harcolt. Jó barátja volt Thomas apjának, bár sosem értette Thomast, akit elvadult farkaskölyöknek tartott.
– Kék mezőben három sárga sólyom – ismételte Thomas, bosszúra szomjazva. – Ez a címere annak, aki ezt művelte. – Vajon a tulajdon unokatestvéréé? Nem tudhatta. Az apja oly sok kérdést hagyott megválaszolatlanul.
– Nem tudom, kinek a címere lenne – vonta meg a vállát Sir Giles –, de imádkozni fogok az Úristenhez, hogy a pokol kénköves lángjai közt szenvedjen ezért.
Nem volt mit tenni, amíg a tüzek maguktól ki nem hunytak; a tetemeket csak ezután lehetett kivonszolni a hamvak közül. A halottak feketére üszkösödtek, és különös pózokban zsugorodtak össze a hőségtől – még a legszálasabb férfi is kisgyermeknek tűnt. A halott falusiakat a temetőbe vitték, ahol tisztességgel eltemethették őket, míg a négy számszeríjast lerángatták a partra, és csupaszra vetkőztették.
– Te művelted ezt? – kérdezte Sir Giles Thomast.
– Igen, uram.
– Akkor hát köszönet érte.
– A legelső franciák, akiket megöltem – csattant fel dühödten Thomas.
– Nem – Sir Giles felemelte az egyik férfi tunikáját, hogy megmutassa Thomasnak az ujjrészre hímzett zöld serleget.
– Génuából jöttek – tudatta Sir Giles. – A franciák bérelték fel őket, mert jól értenek a számszeríjhoz. A magam idejében én is megöltem közülük néhányat, de mindig akad, aki a helyükbe lépjen. Ismered ezt a jelvényt?
– Egy serleg?
Sir Giles a fejét rázta.
– A Szent Grál. A génuaiak úgy tartják, egyik katedrálisukban őrzik. Úgy hallom, egy nagy zöld serleg, amit smaragdból faragtak ki, és valamelyik keresztes háborúból hoztak magukkal. Egy nap magam is szívesen megnézném.
– Akkor hát elhozom ide – csattant Thomas keserűen –, és visszahozom a lándzsánkat is.
Sir Giles a tengerre meredt. A fosztogatók hajói rég eltűntek, és nem volt odakint egyéb, mint a nap és a hullámok.
– Miért jöttek ide? – kérdezte.
– A lándzsáért.
– Kétlem, hogy valódi lett volna – sóhajtott fel Sir Giles, aki az évek során kivörösödött, őszbe csavarodott és terebélyessé vált. – Csak egy vén lándzsa, semmi egyéb.
– Valódi – erősködött Thomas –, ezért is jöttek el érte. Sir Giles nem szállt vitába.
– Atyád – mondta inkább – azt szerette volna, ha befejezed a tanulmányaid.
– Befejeztem a tanulmányaim – közölte Thomas kéretlen egyszerűséggel. – Franciaországba megyek.
Sir Giles bólintott. Mindig is úgy tartotta, hogy a fiú messze alkalmasabb katonának, mint papnak.
– Íjászként mégy? – biccentett a Thomas vállára vetett roppant íjra. – Vagy inkább laknál az én házamban, ahol kitanítanak a fegyverforgatásra? – Halványan elmosolyodott.
– Tudod te, hogy nemesi sorba születtél?
– Törvénytelen fattyú vagyok – rázta a fejét Thomas.
– Atyád jó családból származott.
– Tudja azt is, melyik családból? – kapta fel a fejét Thomas.
Sir Giles vállat vont.
– Sosem árulta el, ha pedig erősködtem, mindig azt felelte, hogy az Úr az ő atyja, szülőanyja pedig az egyház.
– Az én szülőanyám pedig – tette hozzá Thomas – egy pap gazdaasszonya és egy íjkészítő lánya. Íjászként megyek Franciaországba.
– Egy fegyverforgatónak nagyobb a tisztessége – jegyezte meg Sir Giles, Thomas azonban nem kért a tisztességből. Bosszúra szomjazott.
Sir Giles engedte, hogy szabadon válasszon leölt ellenségei holmija közül, és Thomas egy láncinget, egy pár hosszú szárú csizmát, egy kést, egy kardot, egy övet és egy sisakot vett magához. Egyszerű, de harcra fogható felszerelés volt, ügyedül a láncing szorult rá a javításra ott, ahol a nyílhegy felszakította a szemeket. Sir Giles azt állította, hogy tartozott Thomas apjának, ami akár igaz is lehetett, mindenesetre ott helyben megfizette az adósságot egy négyéves herélt formájában.
– Szükséged lesz lóra – tette hozzá. – Manapság minden íjász lovon jár. Eridj Dorchesterbe – tanácsolta Thomasnak –, ott bizonyosan találsz valakit, aki felfogad.
A génuaiak tetemeit lefejezték, testüket hagyták megrothadni, míg fejüket karóba tűzték, és Hookton kavicsos partvonalán állították ki. Sirályok lakmároztak a halottak szemein és húsán, amíg a fejekből nem maradtak, csak csupasz koponyák, amelyek üres tekintettel meredtek a hullámokra.
De Thomas már nem látta a koponyákat. Átkelt a nagy vízen, fogta fekete íját, és belevetette magát a háborúk forgatagába.

ELSŐ RÉSZ
Bretagne

Tél volt. A tengerről felszakadó fagyos reggeli szél elhozta a só fanyar illatát és a szitáló esőt, amely menthetetlenül kiszívta az erőt az íjak húrjából, hacsak meg nem óvták.
– Ha tudni akarjátok – szólalt meg Jake –, csak az időnket vesztegetjük.
A többiek oda sem figyeltek rá.
– Maradhattunk volna Brestben – morgolódott tovább Jake –, a jó meleg tűz mellett. Kortyolgathatnánk az álét.
Ezúttal sem felelt senki.
– Fura név egy ilyen városnak – jegyezte meg Sam hosszú idő után. – Brest. De azért tetszik. – Az íjászokhoz fordult. – Talán még a Feketerigót is látjuk újra? – vetette fel.
– Talán keresztüllövi a nyelved – mordult rá Will Skeat. – Nagy szívességet tenne vele.
Feketerigónak nevezték azt az asszonyszemélyt, aki a falakon harcolt, valahányszor a sereg megostromolta a várost. Fiatal, hollófekete hajú teremtés volt, aki fekete köpenyt viselt, és számszeríjjal küzdött. Az első ostromban, amikor Will Skeat íjászai adták az előőrsöt, és négy embert veszítettek, elég közel kerültek ahhoz, hogy tisztán láthassák a Feketerigót. Valamennyien gyönyörűnek találták, bár a kudarcba, fagyba, sárba és éhezésbe fulladt téli hadjárat után már minden asszony gyönyörűnek tetszett a szemükben. Mégis, Feketerigóban volt valami különleges.
– Nem hinném, hogy maga húzza fel a számszeríjat. – Samet fikarcnyit sem térítette el Skeat kifakadása.
– Még szép, hogy nem maga – hördült fel Jake. – Olyan fehérnép még nem jött erre a világra, amelyik felhúzna egy számszeríjat.
– Tökös Mary megcsinálta – vetette közbe valaki. – Olyan izmai voltak, mint egy kis bivalynak, az már igaz.
– És lehunyja a szemét lövés közben – ábrándozott tovább Sam a Feketerigóról. – Megfigyeltem.
– Ez is azért van, mert nem a dolgodat végzed – acsarkodott Will Skeat –, úgyhogy most már tényleg elég belőled.
Sam volt a legifjabb Skeat emberei közül. Tizennyolcnak mondta magát, bár nem lehetett egészen biztos a dologban, lévén valahol félúton elmaradt a számolásban. Egy szatócs fia volt, angyalhoz illő arccal, barna fürtökkel, éjfekete szívvel. Az íjászathoz azonban értett, másként nem is szolgálhatott volna Will Skeat alatt.
– Jól van, fiúk – emelte fel a hangját Skeat –, készülődjünk.
Mögöttük a táborban mozgolódás kezdődött. Hamarosan az ellenség is felfigyel rá, akkor pedig félreverik a templomok harangjait, és a városfalak megtelnek a számszeríjakkal felfegyverzett védőkkel. Azok a számszeríjak nyílzáport zúdítanak az ostromlók nyakába, és Skeatre marad, hogy nyilaival szétszórja a számszeríjasokat a falakon. Soványka esély, gondolta Skeat keserűen. A védők bármikor behúzódhatnak a pártázat mögé, megtagadva az emberektől a lehetőséget, hogy célba vegyék őket, és kétségkívül ez az ostrom is úgy végződik majd, mint a korábbi öt – kudarccal.
Kudarc ez az egész hadjárat. William Bohun, Northampton earlje vezette a kis angol sereget, amely a téli hadjárat révén remélte megvetni a lábát Bretagne északi felén, ám a Carhaix elleni támadás megalázó vereségbe torkollt. Guingamp védői kinevették az angolokat, és Lannion falai is visszavertek minden ostromot. Elfoglalták Tréguiert, de minthogy a városnak nem voltak falai, ezzel sem igen dicsekedhettek, ráadásul egy ilyen helyen be sem rendezkedhettek. Most, hogy a kudarcokkal teli év vége felé nem maradt különb tennivalójuk, az earl serege e kisváros alatt gyülekezett, amely kintről a legjobb esetben is sáncokkal övezett falunak tetszett, de még ez a nyomorúságos kis koszfészek is ellenállt a hódítóknak. Az earl támadást támadás után indított, de a védők visszaverték valamennyit. Az angolokat rendre nyílzáporral fogadták, az ostromlétrákat ellökték a sáncokról, és a városlakók minden visszavert ostrommal magabiztosabbak lettek.
– Mi is a neve ennek az istenverte helynek? – kérdezte Skeat.
– La Roche-Derrien – felelte egy magas íjász.
– Te csak tudod, Tom – vonta meg a vállát Skeat. – Te mindent tudsz.
– Ahogy mondja, Will – bólintott Thomas komolyan –, ahogy mondja.
– Ha ilyen átkozottul sokat tudsz – csattant fel Skeat –, akkor mondd csak még egyszer, mi is a neve ennek az istenverte városnak?
– La Roche-Derrien.
– Micsoda egy istenverte név – zsörtölődött Skeat. Ősz hajú, keskeny arcú férfi volt, aki közel harminc éve háborúzott már. Yorkshire-ban született, és pályafutását a skótok elleni hadjáratban, egyszerű íjászként kezdte. Ügyességével csak a jó szerencséje vetekedett, így az évek során szabadon fosztogatott, túlélte az ütközeteket és emelkedett a rangban, amíg elég vagyonos és befolyásos nem lett ahhoz, hogy saját csapatot toborozzon. Most hetven fegyverest és még egyszer annyi íjászt vezetett, akikkel Northampton earljének szolgálatába állt. Ezért kuporgott hát egy nyirkos sövénykerítés mögött, százötven lépésnyire egy olyan város falaitól, amelynek a nevét se tudta. Fegyveresei a táborhelyen maradtak, hogy kipihenhessék a legutolsó félresikerült ostrom fáradalmait. Ha valaki, hát Will Skeat ki nem állta a kudarcot.
– Le Roche... micsoda? – kérdezte újra Thomast.
– Derrien.
– És ez mi az ördögöt akarhat jelenteni?
– Bevallom, fogalmam sincs.
– Krisztus az égben – álmélkodott Skeat tettetett döbbenettel –, hát mégsem tud mindent.
– Az biztos, hogy közel áll a derrière-hez, ami segget jelent – tette hozzá Thomas. – Talán úgy fordíthatnánk, hogy a segg sziklája.
Skeat szóra nyitotta volna a száját, ám épp ekkor kondultak meg La Roche-Derrien első templomának harangjai. Repedt fazék módjára kongtak a harangok, és pillanatokon belül a többi templom is rákezdte, mígnem a nyirkos szél eltelt az érces, fülsértő hangokkal. A pokoli ricsajra megfáradt angol üdvrivalgás felelt, amint az ostromcsapatok előrontottak a táborhelyről, és csörtetni kezdtek az úton a város déli kapuja felé. Az élen haladók létrákat hurcoltak, a többiek kardokat és szekercéket. Northampton earlje vezette a rohamot, akárcsak az összes többit. Messze kitűnt a tömegből páncélzatában és az arra borított köpenyben, amelyre oroszlánokkal és csillagokkal telizsúfolt címerét hímezték.
– Tudjátok a dolgotok! – kiáltotta Skeat.
Az íjászok felegyenesedtek, felhúzták íjaikat, és lőttek. A falakon nem mutatkozott célpont, a védők megbújtak a lőrések mögött, de a kövekről lepattanó acélhegyű nyílvesszők legalább ebben a helyzetben tartották őket. A fehér tollas nyílvesszők sziszegve szelték át a levegőt. A két másik íjászcsapat is megtette a magáét. Sokan meredeken fellőtték az égre nyilaikat, hogy azok fentről hulljanak alá a védők nyakába, és Skeat nem tudta elképzelni, hogy bárki is életben maradhasson a tollas acélhegyek záporában. Ám amint az earl támadóoszlopa százlépésnyire került a falaktól, a falakról számszeríjak lövedékei kezdtek feléjük süvíteni.
A kapu közelében hasadék nyílt a falon. Egy katapult, az egyetlen használható állapotban megmaradt angol ostromgép ütötte, ám ezzel sem mehettek sokra, hiszen a lövedékek csak a fal felső harmadát rontották le, a védők pedig gerendákat és zsákokat tömtek a résbe. A fal mégis egyedül ezen a ponton gyengült meg, ezért a létrás katonák is errefelé rohantak, miközben a számszeríjak nyilai végigsöpörtek rajtuk. Fegyveresek botladoztak, vágódtak el, vonaglottak a porban és szenvedtek ki, de így is elegen maradtak, hogy a létrákat nekitámasszák a hasadéknak, és az első katonák már meg is indultak felfelé. Az íjászok olyan fürgén lövöldöztek, ahogyan csak tőlük telt. Megszórták a hasadék tetejét lövedékeikkel, ám ekkor egy pajzs bukkant fel odafent, egy pajzs, amelybe rögtön tucatnyi nyílvessző csapódott, és amely mögül egy számszeríjas zavartalanul lőhetett a felfelé kapaszkodó ostromlókra. Az élen haladó ostromlót máris leszedték, és újabb pajzs jelent meg a falon, mögötte újabb számszeríjassal. A hasadék tetejéről most egy kondért borítottak ki, és a leömlő tűzforró folyadék alatt egy férfi felsikoltott kínjában. A védők jókora köveket hajítottak az ostromlók nyakába, miközben csattogtak a számszeríjak.
– Közelebb! – kiáltotta Skeat, mire íjászai átfurakodtak a sövényen, és százlépésnyire kerültek a város árkától, ahol újra megfeszítették hosszú harci íjuk idegét, és nyílvesszőket küldtek a lőrések felé. A védők közül többen áldozatul estek, hiszen fel kellett állniuk, hogy számszeríjaikkal célba vegyék az ostromló tömeget, amely a hasadéknak és a falaknak támasztott négy létra aljában tolakodott. Katonák mászták meg a fokokat, de a védők villás póznáikkal hátralökték az egyik létrát. Thomas félrekapta bal kezét, hogy befogja az új célt, és eleresztette a nyilat, amely mélyen beletemetkezett a póznának veselkedő egyik férfi mellkasába. A férfit egyik bajtársa fedezte pajzsával, de a pajzs széle alig szemvillanásnyi időre emelkedett fel. Thomas nyila elsőként furakodott át a résen, bár két másik nyílvessző is követte, mielőtt a férfi kiadhatta volna a lelkét. Másoknak végre sikerült felérniük a létra tetejére.
– Szent Györgyért! – üvöltötték az angolok, ám a szent bizonyára elszunyókált, mert fikarcnyi segítséget sem nyújtott az ostromlóknak.
A sáncokról újabb kövek zúgtak alá, majd hatalmas lángoló szalmabálát engedtek le az egymás lábát taposó ostromlók közé. Egy katonának sikerült elérnie a hasadék tetejét, de ugyanabban a pillanatban végzett is vele egy szekerce, amely a sisakjával együtt a koponyáját is kettéhasította. A katona lerogyott a fokokra, elzárta a haladás útját a többiek elől, és amikor az earl megpróbálta kiszabadítani, az egyik lezúduló kő fejen találta, ő pedig összerogyott a létra lábánál. Két fegyveres visszavitte az elkábult earlt a táborba, és a parancsnokkal együtt láthatóan a harci szellem is eltávozott. Most már senki sem kiabált. A nyílvesszők tovább sziszegtek, az emberek tovább mászták a fokokat, de a védők már megérezték, hogy sikeresen visszaverték a hatodik rohamot is, és számszeríjaik könyörtelenül köpködték lövedékeiket. Ekkor látta meg Thomas a kapu feletti toronyban a Feketerigót. Célba vette a mellkasát, egy sóhajnyit feljebb emelte az acélhegyet, ám íjat markoló keze egy pillanatra megremegett, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy a nyíl célt tévesszen. Túl szép, kár lenne csak így lelőni, mondta magának, pedig tudta, hogy csak egy sültbolond gondolkodik így. A nő kilőtte nyilát és visszahúzódott. Féltucatnyi nyílvessző csapódott az ablakkeretnek, ahol az imént még állt, de Thomas is látta, hogy mind a hat íjász engedte lőni Feketerigót, mielőtt eleresztette volna a saját nyilát.
– Krisztus a kereszten – nyögött fel Skeat. A roham kudarcba fúlt, és a fegyveresek kétségbeesetten menekültek a nyílzápor elől. Az egyik létra most is ott támaszkodott a hasadékon, legfelső fokain a halott férfival.
– Vissza – üvöltötte Skeat –, vissza!
Az íjászok rohantak, amíg csak át nem furakodtak újra a sövényen, és le nem rogytak a vizesárokban. A védők éljeneztek, két ember megállt a kaputoronyban, és lecsupaszított hátsóját mutatta a legyőzött angolok felé.
– A mocskok – szitkozódott Skeat –, a szemét fattyai. – Nem szokott hozzá ennyi vereséghez. – Nem létezik, hogy ne lehessen bejutni.
Thomas leoldotta a húrt íjáról, és gondosan elcsomagolta a sisakjába.
– Mondtam, hogy juthatnánk be – fordult Skeathez. – Már hajnalban megmondtam.
Skeat hosszú ideig némán meredt Thomasra.
– Megpróbáltuk már, fiú.
– Jártam a cölöpöknél, Will. Esküszöm, hogy megtettem. És átmentem közöttük.
– Akkor hát mondd el megint – adta meg magát Skeat, és Thomas elmondta. Lekuporodott az árokba, s miközben La Roche-Derrien védőinek gúnyos kiáltozása csak nem akart szűnni, elmondta Will Skeatnek, hogyan törhetnék fel a város védelmét. Skeat figyelmesen hallgatta. A yorkshire-i megtanulta, hogy bízhat Hooktoni Thomas értékítéletében.
Thomas három éve harcolt már Bretagne-ban, s bár Bretagne még nem volt Franciaország, hatalomvágyó hercege kimeríthetetlen utánpótlást biztosított leölni való franciákból. Thomas hamar felfedezte, hogy tehetsége van az öldöklésre. Nemcsak remekül értett az íjhoz – a seregben hemzsegtek az olyanok, akik legalább olyan jók voltak, mint ő, és maroknyian, de akadtak nálánál is jobbak is –, de valamilyen rejtélyes okból mindig képes volt megérezni, mit akar az ellenség. Figyelte őket, figyelte a szemüket; látta, merrefelé néznek, sokszor előre kikövetkeztette lépéseiket és készen állt rá, hogy íjával akadályozza meg azokat. Mintha játékot űzött volna velük, amelynek szabályait egyedül ő ismerte, senki más. Sokat segített, hogy William Skeat megbízott benne. Skeat vonakodott felfogadni Thomast, amikor először találkoztak a dorchesteri tömlöc falainál. Skeat tucatnyi tolvajt és orgyilkost is próbára tett, hogy lássa, mennyire értenek a nyilazáshoz. Szüksége volt újoncokra, ahogyan a királynak is íjászokra, ezért még a bitóra való gazemberek is bocsánatot nyerhettek, ha külhonban harcoltak, márpedig Skeat csapatának közel felét ilyenek tették ki. Skeat, mint azt Thomas idővel megtapasztalta, sosem keveredett velük. Dorchesterben Skeat megragadta Thomas jobb kezét, látta ujjain a bőrkeményedéseket, amelyek íjász voltáról árulkodtak, ám azután kitapogatta a fiú puha tenyerét is.
– Mivel foglalkoztál? – kérdezte tőle.
– Apám azt akarta, hogy pap legyek.
– Pap, ugye? – vigyorodott el gúnyosan Skeat. – Akkor hát jobban teszed, ha imádkozol értünk.
– Pedig akár ölhetnék is.
Skeat végül engedte, hogy Thomas csatlakozzon a csapathoz, bár leginkább csak azért, mert a fiú saját lovat is hozott. Kezdetben azt gondolta, hogy Hooktoni Thomas is csak egy futóbolond, aki a kalandot hajszolja – bár furmányos egy bolond, azt meg kell adni –, de Thomas rövid idő alatt beleszokott az íjászéletbe. Egy hadjáratban a legfontosabb munka a fosztogatás, ezért Skeat emberei is nap nap után belovagoltak Károly herceg hűbéreseinek birtokára, hogy majorokat égessenek, terméseket raboljanak, jószágokat hajtsanak el. Az olyan uraság, akinek parasztjai nem fizetik meg a bért, nem engedheti meg magának, hogy fegyvereseket fogadjon, így Skeat katonái és lovas íjászai ragályként szállták meg az ellenség földjét. Thomasnak tetszett ez az élet. Fiatal volt, és nemcsak harcolt az ellenséggel, de el is pusztította azt. Gazdaságokat perzselt fel és kutakat mérgezett meg, elrabolta a vetőmagvakat, szétverte az ekéket, felgyújtotta a malmokat, és jól élt a zsákmányból. Skeat lett Bretagne valódi ura és a pokol ostora, ezért a hercegségtől keletre eső falvak francia ajkú lakói hellequin-nek, ördöglovasoknak nevezték őket. Az ellenség olykor megpróbálta kelepcébe csalni őket, és Thomas hamar megtanulta, hogy a hosszú harci íjakkal felfegyverzett angolok játszva felülkerekednek az ilyen ütközetekben. Az ellenség ki nem állhatta az íjászokat. Ha elfogtak egy angol íjászt, azonnal végeztek vele. Egy fegyverest tömlöcbe vetettek, egy nagyúrért váltságdíjat követeltek, de az íjászt mindig megölték. Előbb megkínozták, csak aztán ölték meg.
Thomas élte az életét, és Skeat felismerte, hogy a fickó agyafúrt, messze agyafúrtabb annál, hogysem még egyszer elaludjon, amikor pedig őrt kellene állni, és amiért Skeat a lelket is kitaposta belőle.
– Iszákos gazember! – ripakodott akkor Thomasra, majd alaposan eltángálta a fiút, pörölyként használva ökleit. Skeat betörte Thomas orrát, megrepesztette egy bordáját, bűzhödt ördögfattyának nevezte, ám a végén látnia kellett, hogy a fiú még mindig vigyorog. Hat hónappal később kinevezte vintenárnak, ami azt jelentette, hogy akkortól húsz íjásznak parancsolt.
Az a húsz ember szinte kivétel nélkül idősebb volt Thomasnál, de láthatóan egyikük se bánta a fiú előléptetését, mintha csak felismerték volna másságát. A legtöbb íjász kurtára nyírva viselte a haját, Thomas azonban szertelenül hosszúra engedte, és húrokkal fekete fonatba kötötte fürtjeit, amelyek lassan a derekát verdesték. Arcát simára borotválta, és mindig fekete öltözéket viselt. Az efféle különcségek akár népszerűtlenné is tehették volna, ám Thomas keményen dolgozott, gyorsan járt az esze, és nemes lelkűnek mutatkozott. Mindeközben megmaradt különcnek. Minden íjász viselt talizmánt – valami ócska fémfüggőt, rajta egy szent képével, esetleg egy szerencsehozó nyúllábat –, Thomas azonban egy kutya kiszikkadt mancsát hordta a nyakában, amelyről váltig állította, hogy Szent Guinefort keze, és senki sem mert vitába szállni vele, lévén nála tanultabb ember nem akadt Skeat csapatában. Beszélte a franciát, mint egy nemesember, és a latint, akár egy pap. Skeat íjászai különös módon büszkék voltak erre. Most, három évvel az után, hogy csatlakozott Will Skeat csapatához, Thomas már a főíjászok közé tartozott. Skeat olykor még a tanácsát is kikérte – igaz, csak nagyritkán fogadta meg, de azért kikérte –, Thomas pedig megőrizte kutyamancsát, törött orrát és pimasz vigyorát.
És most arra is volt ötlete, hogyan foglalják el La Roche-Derrient.

* * *

Aznap délután, amikor félbehasított koponyájú katona még mindig ott feküdt a hátrahagyott létra felső fokain, Sir Simon Jekyll a város felé ügetett, majd fel-alá lovagolt a földbe fúródott sötét tollas számszeríjnyilak vonala mentén, amely felrajzolta a védők fegyvereinek hatósugarát. Apródja – egy tátott szájú, álmélkodó tekintetű, együgyű teremtés – a távolból figyelte. A fegyverhordozó magánál tartotta Sir Simon lándzsáját, és ha a városban akadt bárki, aki Sir Simon arcátlan megjelenésén felhorgadva elfogadta a kihívást, a fegyvernöknek át kellett adnia urának a lándzsát, majd a két lovas addig harcolt a legelőn, míg az egyikük fel nem adta a küzdelmet. Márpedig az aligha lesz Sir Simon, hisz Northampton earljének seregében nemigen akadt nálánál képzettebb lovag.
Ahogyan szegényebb sem.
Csatalova, egy kemény szájú és csapott hátú jószág, már a tizedik évét taposta. Nyergét, amelynek magas kápagombja és fara szorosan közrefogta, apjától örökölte, míg a páncéling, amely nyaktól térdig beburkolta, még a nagyapjáé volt. Kardja messze túlhaladta a századik évét, és szüntelenül kicsorbult. Lándzsája szára megvetemedett a nyirkos téli időben; sisakja, amelyet most a nyeregkápa gombjára akasztott, alig volt több szakadozott bőrrel kibélelt öreg főzőüstnél. Pajzsa, amelyre címerét, a harci kalapácsot markoló páncélkesztyűs kezet festették, horpadt és megfakult volt. Páncélkesztyűjét, akárcsak vértezetének többi részét, rozsda marta – ez magyarázta a fegyvernök vörösen lüktető füleit és rémült arckifejezését is, pedig igazság szerint a páncélt nem azért falta a rozsda, mert az apród elfelejtett gondoskodni róla, hanem mert Sir Simon nem engedhette meg magának az acél súrolásához használatos ecetet és finom homokot. Ennyire szegény volt.
Szegény, megkeseredett és becsvágyó.
De a dolgát, azt értette.
Ezt senki sem tagadhatta. Megnyerte a tewkesbury-i lovagi tornát, és egy negyven fonttal teli tarsolyt kapott érte. Gloucesterben a győzelmet egy szép vértezettél honorálták, Chelmsfordban tizenöt fontot és egy finom nyerget kapott. Canterburyben szinte miszlikbe aprított egy francia lovagot, mielőtt kézbe vehette a pénzérmekkel teli aranyozott kupát. S hogy hová lettek mindezek a kincsek? Bankárok, ügyvédek, kalmárok tették rá a kezüket, akik zálogjogot élveztek a birtokon, amelyet Sir Simon két éve megörökölt. Öröksége pedig másból sem állt, csak adóságból, és abban a pillanatban, hogy Sir Simon atyja jólétre szenderült, a pénzkölcsönzők úgy vetették rájuk magukat, akár vérebek a sebesült üszőre.
– Házasodj be egy vagyonos családba – tanácsolta anyja, és tucatnyi arát is felvonultatott fia előtt, ám Sir Simon megkötötte magát, hogy asszonyának legalább olyan gyönyörűnek kell lennie, amilyen jóvágású ő maga. Márpedig Sir Simon csakugyan jóvágású férfiú volt. És ezt tudta is. Anyja tükrében nézegette magát, ott gyönyörködött képmásában. Sűrű szőke hajához széles arc és kurtára nyílt szakáll társult. Chesterben, ahol alig négy perc alatt három lovagot is kiütött a nyeregből, az emberek összetévesztették a királlyal, aki a szóbeszéd szerint álruhában indult az ilyen viadalokon. Sir Simon nem szándékozta sutba hajítani fenséges külsőjét valami szikkadt denevér kedvéért, csak mert az pénzt hozott a családba. Magához illő asszonyt akart elvenni, még ha ez a becsvágya nem is segített visszafizetni a birtok adósságait. Ezért aztán Sir Simon, csak hogy menedéket nyerjen hitelezői elől, III. Edward király oltalmába ajánlotta magát. A király maga védte meg Sir Simont minden jogi következménytől, ameddig egy külhoni háborúban őt szolgálta, és amikor Sir Simon hat fegyverese, tucatnyi íjásza és tésztaképű csatlósa társaságában átkelt a Csatornán, és hátrahagyta megtépázott uradalmát, Angliában maradt hitelezői nem tehettek mást, mint hogy végignézték. Sir Simon abban a hitben érkezett meg, hogy hamarosan foglyul ejt valami francia vagy breton nemesembert, akinek a váltságdíjából kamatostól megfizetheti minden tartozását. Ám a téli hadjáratban eddig egyetlen rangbéli sem esett fogságba, és rabolni is csak annyit tudtak, amiből fél fejadagra se telt. És ugyan milyen nemes rangú fogoly kerülhet elő egy ilyen nyomorúságos városból, mint La Roche-Derrien? Micsoda koszfészek!
Mégis fel s alá lovagolt a falak alatt abban reményben, hogy egy lovag csak elfogadja a kihívását, és elővágtázik a déli kapun, amely eddig hat angol rohamot vert vissza. A védők ehelyett gúnyt űztek belőle, amiért nem mert a számszeríjak hatósugarán belül merészkedni, és szidalmaik olyannyira sértették Sir Simon büszkeségét, hogy közelebb lovagolt a falakhoz. Lova patája csak úgy kopogott a földbe fúródott vas nyílvesszőkön. Az íjászok célba vették, de a vesszők messze elkerülték, és most Sir Simonon volt a gúnyolódás sora.
– Ilyen egy kötöznivaló bolondot. – Jake az angol táborból figyelte a jelenetet. Jake egyike volt William Skeat elítéltjeinek, akit az íja az exeteri bitótól mentett meg, és bármilyen csúnyán is kancsalított, egyenesebben tudott lőni, mint a legtöbben. – Most meg mit csinál?
Sir Simon megállította lovát, egyenesen szembe állt a kapuval, és az őt figyelő íjászok már azt gondolták, az egyik francia mégiscsak elfogadta az arcátlan angol lovag kihívását. Ehelyett azonban egy magányos számszeríjas bukkant fel a kaputoronyban, és intett oda Sir Simonnak, hogy léptessen még közelebb, a hatósugarán belülre.
Ilyen kihívásra csak mérhetetlenül ostoba ember válaszolt, és Sir Simon engedelmesen meg is indult előre. Huszonöt esztendős volt, megkeseredett és vakmerő lovag, aki azt gondolta, hányaveti merészsége elcsüggeszti az ostromlott várost, és lelkesedést plántál a fásult angol szívekbe Ezért egyenesen a vérmezőre léptetett, ahol a francia nyílvesszők rendre szétforgácsolták az angol rohamokat. Most egyetlen számszeríjas se lőtt; egyedül a magányos alak állt a kaputorony tetején, és Sir Simon, aki immár százlépésnyire került a falaktól, látta, hogy a Feketerigó az.
Ez volt a legelső alkalom, hogy Sir Simon megpillantotta az asszonyszemélyt, akit minden íjász csak Feketerigónak nevezett, és elég közel került hozzá, hogy azt is felmérje, igazi szépségbe botlott. Magasan és karcsún állt előtte. A fagyos szélben köpenyt öltött alakjára, hosszú fekete haja azonban szabadon repkedett, akár egy fiatal lánykáé. Gúnyosan meghajolt a lovag előtt, Sir Simon pedig viszonozta a gesztust. Esetlenül meghajtotta magát a feszes nyeregben, majd nézte, ahogyan a nő magához veszi, és a vállához emeli a számszeríjat.
Ha majd bevesszük a várost, gondolta Sir Simon, megfizetteti vele ezt az arcátlanságot. Akkor majd te leszel lent, Feketerigó, és én feletted. Mozdulatlanul tartotta lovát – egy magányos lovag a franciák földjén, aki arra biztatja ellenségét, hogy vegye célba nyugodtan, el úgysem találhatja. És amikor a nő majd elhibázza, gúnyosan odaint neki, és a franciák baljós előjelet látnak mindebben.
De ha mégis képes lesz egyenesen lőni?
Sir Simon kísértést érzett rá, hogy felvegye otromba sisakját a nyereg kápagombjáról, de ellenállt. Kihívta maga ellen Feketerigót, és huncut legyen, ha jelét adja szorongásának egy fehércseléd előtt. Mozdulatlanul várt, amíg a nő rászegezte a fegyvert. A város védői néma csendben figyelték, és alighanem imádkoztak. Vagy talán fogadásokat kötöttek.
Gyerünk már, te kis lotyó, mordult fel a bajsza alatt. Hideg volt, a homlokára mégis gyöngyözve ült ki a veríték.
A nő kivárt, elsimította fekete haját az arcából, majd megtámasztotta a számszeríjat a pártázaton, és újra célba vette. Sir Simon feltartotta fejét és egyenesen ránézett. Csak egy asszony, mondta magában. Talán egy szekeret se találna el öt lépésről. Csatalova megrázkódott, és ő megpaskolta a fejét, hogy lenyugtassa.
– Mindjárt indulunk – csitítgatta.
Feketerigó a mozdulatlanná dermedt védők karéjában lehunyta a szemét, és ellőtte a nyilat.
Sir Simon elmosódott kis foltnak látta a vesszőt, amely alig vált el a szürke égbolttól és a La Roche-Derrien falai fölé tornyosuló templom szürke építőköveitől.
Tudta, hogy a nyílvessző el fogja került. Csalhatatlan bizonyossággal tudta. Csak egy asszony, az Isten szerelmére! Ezért is nem moccant, amikor látta, hogy az elmosódott fekete folt egyenesen felé tart. Nem hitt a saját szemének. Arra várt, hogy a nyílvessző kitér valamelyik irányba, vagy még inkább belefúródik a fagyos földbe, ám az egyenesen a mellkasa felé tartott, és ő csak a legutolsó pillanatban kapta fel súlyos pajzsát és húzta be a nyakát, hogy a bal karján erőteljes csapást érezzen, amint a lövedék becsapódott, és kíméletlenül odacsapta a nyeregfarhoz. A számszeríjvessző olyan keményen találta el a pajzsot, hogy hasadékot nyitott a fűzfa táblák között, majd a hegye mélyen felszakította a láncing ujját, és a felkarjába fúródott. A franciák örömujjongásban törtek ki, míg Sir Simon, aki jól tudta, hogy a számszeríjasok igyekeznek majd befejezni, amit Feketerigó elkezdett, nekipréselte térdeit csatalova véknyájának. A jószág engedelmesen elfordult, és éppily készségesen fogadta az oldalába vájt sarkantyút is.
– Még élek! – kiáltotta Sir Simon, mintha ezzel a franciák torkára forraszthatta volna a gúnyos kiáltásokat. Istenverte szukája, gondolta, megfizetsz még ezért, sírva könyörögsz majd bocsánatért. Kicsit visszafogta lovát, hogy ne úgy tűnjék, mintha menekülne.
Egy órával később, mire a fegyvernök bekötözte a sérült kart, Sir Simonnak sikerült meggyőznie magát arról, hogy voltaképpen diadalt aratott. Kihívta ellenségét és túlélte az összecsapást. Tanúbizonyságot tett merészségéről és életben maradt, ezért hősnek tartotta magát, és hősnek kijáró fogadtatásra is várt, amikor gyalogosan közeledett a sátor felé, amely a sereg parancsnokának, Northampton earljének adott otthont. A sátor két vitorlából készült; a vászon a tengeren töltött hosszú évek után kisárgult, elszakadozott, kifoltosodott. Nyomorúságos kis menedéket adott, mégis jellemző volt William Bohunra, Northampton earljére, aki, lehetett bár a király unokatestvére és Anglia egyik leggazdagabb nemese, mélyen megvetette a hivalkodást.
Maga az earl is éppoly foltozottak és viharvertnek tűnt, mint a sátraként szolgáló vitorlák. Az alacsony, tömzsi férfiú arca a legtöbbeket egy borjú hátsó felére emlékeztette, pedig ez az arc híven tükrözte az earl természetét, amely egyszerre volt kéretlen nyers, merész és egyenes. A sereg szerette William Bohumot, Northampton earljét, amiért az éppoly szívós volt, mint a katonák maguk. Most, amikor Sir Simon előregörnyedve a sátrába lépett, az earl göndör barna haját félig eltakarta a kötés, ott, ahol a La Roche-Derrien faláról lehajított kő megtalálta, hogy felrepessze a sisakját, és a fém éles peremével felsértse a fejbőrét. Az earl keserű szavakkal üdvözölte Sir Simont:
– Megunta az életét?
– Az a fád lotyó még a szemét is behunyta, amikor meghúzta a kart! – Sir Simon nyilvánvalóan nem figyelt fel az earl hangjában bujkáló gúnyos élre.
– Mégis eltalálta – csattant fel az earl –, s ezzel is csak felbátorítja azokat a nyavalyásokat. Pedig, Isten a tanúm rá, eddig sem szenvedtek hiányt önbizalomban.
– Életben vagyok, uram – jelentette Sir Simon vidoran. – Meg akart ölni, de felsült. A medve él, a vérebek hoppon maradtak. – Elvárta volna, hogy az earl társai gratuláljanak a bátorságához, ám azok kerülték a tekintetét, ő pedig féltékenységükkel magyarázta ezt.
Sir Simon megveszekedett bolond, gondolta az earl, és megborzongott. Nem is bánta volna ezt a nyirkos hideget, ha legalább sikert aratnak, de az angolok és breton szövetségeseik két hónapja kudarcot kudarcra halmoztak, és a La Roche-Derrien elleni hat roham a nyomorúság legmélyebb bugyráig alacsonyította a sereget. Az earl tehát haditanácsot hívott össze, hogy egy mindent eldöntő végső rohamot javasoljon, ráadásul még aznap estére. Minden korábbi rohamot délelőtt hajtottak végre, de talán egy létrás ostrom a kihunyó téli nap fényében meglepetésként érné a védőket. Ám ami kis előnyt remélhettek egy ilyen váratlan támadástól, az most mind odalett, mert Sir Simonnak köszönhetően a védők legalább annyira elbizakodtak, amennyire elcsüggedtek a csapatok kapitányai, akik mind összegyűltek a sárga vitorlavásznak alatt.
A kapitányok közül négyen Sir Simonhoz hasonlóan lovagok voltak, akik saját embereiket vezették a csatába, a többiek azonban csupán zsoldosok, akik leszerződtek embereikkel az earl szolgálatára. Három breton is akadt, akik Bretagne urának fehér hermelines jelvényét viselték, és a Montfort hercegéhez hű embereket vezették. A többiek angol kapitányok, valamennyien közemberek, akik acélkeményre edződtek a háborúban. Ott volt William Skeat, mellette Richard Totesham, aki közönséges katonaként kezdte, és most száznegyven lovag mellett kilencven lándzsással lépett az earl szolgálatába. Soha egyikük sem mérkőzött tornaviadalon, nem is hívták őket oda, viszont mindketten vagyonosabbak voltak Sir Simonnál, ami megmérgezte a viszonyukat. Az én vérebeim, így nevezte Northampton earlje a független kapitányokat, és kedvelte is valamennyit. Igaz, az earl mindig is különös vonzódást érzett az ilyen útszéli társaság iránt. Lehetett bár a király unokatestvére, William Bohun boldogan vedelt az olyanokkal, mint Skeat vagy Totesham; velük evett, velük beszélte az angolt, velük vadászott és bennük bízott, Sir Simon pedig úgy érezte, kizárják őt ebből a kompániából. Ha akadt ebben a seregben bárki, aki iránt Northampton earljének bizalommal kellett volna lennie, akkor az csakis ő, Sir Simon, a lovagi tornák nagynevű bajnoka. Northampton mégis szívesebben fetrengett a csatornában az olyasfélékkel, mint Skeat.
– Az eső? – kérdezte az earl.
– Megint rákezdte. – Sir Simon fejével a sátor teteje felé biccentett, amelyet újult erővel kezdett ostorozni a zápor.
– Majd elvonul – mondta Skeat. Csak vajmi ritkán szólította az earlt „nagyuramnak”, a legtöbbször egyenlőként tárgyalt vele, amit az earl Sir Simon legnagyobb megrökönyödésére láthatóan élvezett.
– Csak esik és esik. – Az earl félrehajtotta a sátorlapot, hogy beengedje a hideg, nyirkos levegőt. – Tönkreteszi az íjak idegét.
– Na de a számszeríjakét is – jegyezte meg Richard Totesham. – A szemét fattyai – toldotta meg. Az angolok kudarcát az tette igazán elviselhetetlenné, hogy La Roche-Derrient még csak nem is katonák védték, hanem közönséges városi népek: halászok és hajóépítők, ácsok és kőmívesek, sőt Feketerigó, egy fehérszemély!
– És ha az eső el is áll – ment tovább Totesham –, a talaj akkor is csúszni fog. Nem tudjuk megvetni a lábunkat a falakon.
– Ne menjünk ma este – tanácsolta Will Skeat. – Hadd próbálkozzanak a fiúk holnap reggel, a folyónál.
Az earl megdörgölte fejsebét. Már egy hete ostromolta La Roche-Derrien déli falát, és még most is hitte, hogy be lehet venni azokat a sáncokat, ugyanakkor érzékelte vérebei bizonytalanságát is. Még egy visszavert roham, még harminc-negyven elesett ember, és az egész seregen úrrá lesz a csüggedés. Akkor aztán behúzott farokkal oldaloghatnak vissza Finisterre-be.
– Hogy akarják csinálni? – kérdezte. Skeat megtörölte orrát bőrkabátja ujjában.
– Apálykor – felelte – át lehet kerülni az északi falhoz. Az egyik emberem volt arra a múlt éjjel.
– Három napja mi is próbáltuk – tiltakozott a kapitányok egyike.
– Folyásirányban próbálták – torkollta le Skeat. – Mi a folyónak szembe akarjuk.
– A cölöpök mindkét oldalon ugyanolyanok – vetette közbe az earl.
– Lazák – bólintott Skeat. A breton kapitányok egyike lefordította a szóváltást társainak. – Az emberem kihúzta az egyiket – folytatta Skeat –, és szerinte vagy fél tucat másik is kijön vagy elroppan. Régi tölgyfarönkök, azt mondja, nem fűzfából vannak, és teljesen elkorhadtak.
– Milyen mély az iszap? – kérdezte az earl.
– Úgy térdig ér.
La Roche-Derrien falai csak nyugatról, délről és keletről övezték a várost, az északi oldal védelmét a Jaudy folyóra hagyták, és ahol a félköríves fal találkozott a folyóval, a városiak jókora cölöpöket vertek le az iszapba, hogy apály idején se támadhassák hátba őket. Skeat most arra utalt, hogy utat lehetne nyitni a korhadó cölöpök között, ám amikor az earl emberei próbálkoztak ugyanezzel a város keleti oldalán, a támadók beragadtak a sárba, és könnyű célpontot kínáltak a számszeríjaknak. Akkor nagyobb vérveszteséget szenvedtek, mint a déli kapu elleni bármelyik rohamnál.
– De a folyóparton attól még ott a fal – mutatott rá az earl.
– Ajé – engedte meg Skeat –, de az ostoba barmai több helyen is lerontották. Rakodópartot építettek, és az egyik ilyen hely közel esik a meglazult cölöpökhöz.
– Vagyis az emberei kihúzkodják a cölöpöket, felmásznak a rakodópartra, és mindezt a városiak orra előtt? – kérdezte az earl kétkedve.
– Képesek rá – jelentette ki Skeat.
Az earl még most is azt tartotta a siker legjobb esélyének, ha íjászait a déli kapu közelében helyezi el és imádkozik, hogy azok fedezékbe kényszerítsék a védőket, amíg fegyveresei beveszik a hasadékot. Ám ez a terv, vallotta be, éppúgy kudarcot vallott a mai napon, mint eddig minden alkalommal. Márpedig legfeljebb egy-két napjuk maradt. Kevesebb mint háromezer ember felett rendelkezett, azok harmada is beteg, és ha nem talál nekik tisztességes lakóhelyet, kénytelen lesz visszaoldalogni nyugatra. Szüksége van egy városra, bármilyen városra, még ez a La Roche-Derrien is megteszi.
Will Skeat látta az earl széles arcát elfelhőző aggodalmat.
– Az emberem múlt éjjel tizenöt lépésnyire volt a rakparttól – hangsúlyozta. – Besétálhatott volna a városba, hogy kinyissa nekünk a kaput.
– Akkor miért nem tette? – Sir Simon nem tudta megállni a kérdést. – Krisztus csontjaira! – csattant fel. – Én megtettem volna!
– Ön nem íjász, uram – torkollta le Skeat, majd keresztet vetett.
Guingampnél a védők elfogták Skeat egyik emberét, majd a gyűlöletes íjászt csupaszra vetkőztették és miszlikbe aprították a sánc tetején, hogy valamennyi ostromló tanúja lehessen gyötrelmesen lassú halálának. Előbb a húrtartó ujjait vágták le, majd a férfiasságát, és a férfi üvöltött, akár egy herélt malac, miközben halálra vérzett. Az earl intett egy szolgának, hogy töltse tele a kupákat forralt borral.
– Maga vezetné a támadást, Will? – kérdezte.
– Nem én – felelte Skeat. – Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy az iszapban bóklásszak. Ráhagyom a fiúra, aki múlt éjjel már járt a cölöpöknél. Érti a dolgát, az egyszer biztos. Agyafúrt egy gazfickó, habár ritka fajta. Papnak állt volna, ha nem találkozik velem, de én jobb belátásra térítettem.
Az earlnek határozottan tetszett az elképzelés. Eljátszott egy ideig kardja markolatával, majd bólintott.
– Azt hiszem, találkoznunk kellene ezzel az agyafúrt gazfickóval. Itt van valahol?
– Odakint hagytam. – Skeat megpördült az ülőzsámolyon. – Tom, te útonálló! Gyere csak be!
Thomas előregörnyedve belépett a sátorba, ahol az összegyűlt kapitányok egy magas, nyakigláb, a láncingjétől és a tunikájára varrt piros kereszttől eltekintve teljes egészében feketébe öltözött fiatalembert láttak maguk előtt. Valamennyi angol katona viselte Szent György keresztjét, hogy a csata forgatagában is tudják, ki barát és ki ellenség. Az ifjonc meghajolt az earl előtt, aki ráébredt, hogy már korábban is felfigyelt erre az íjászra – ami nem is csoda, hiszen Thomas szembeötlően jóvágású fiatalember. Hosszú copfban viselte íj húrral megkötött fekete haját, hosszú és hangsúlyos, bár törött orra felett átható, okos tekintettel méregette a világot, simára borotválta arcát, de a legszembeötlőbb tulajdonsága talán mégis az volt, hogy mennyire tiszta. És akkor még nem beszélt a vállára vetett harci íjról, amelynél hosszabbat az earl még sosem látott, és nemcsak hosszú, de feketére is van festve, míg a külső ívre egy furcsa ezüstlapkát erősítettek, rajta egy címerre emlékeztető jelvénnyel. Ad magára a fiú, gondolta az earl, hiú és büszke, ami egyaránt az előnyére válik.
– Ahhoz képest, hogy múlt éjjel térdig a mocsárban jártál – jegyezte meg az earl mosolyogva –, figyelemre méltóan tiszta vagy.
– Mosdottam, uram.
– Még megfázol! – figyelmeztette az earl. – Mi a neved?
– Hooktoni Thomas, nagyuram.
– Nos hát, mondd el, amit múlt éjjel láttál, Hooktoni Thomas.
Thomas elmondta ugyanazt, amit Will Skeatnek is. Sötétedés után, amint a dagály visszavonult, átgázolt a Jaudy lápján. Látta, hogy a cölöpkerítést elhanyagolták, a cölöpök korhadtak és lazák, egyiküket ki is emelte a helyéből, majd átfurakodott a résen, és néhány lépésnyire megközelítette a legközelebbi rakodóhelyet.
– Olyan közel kerültem, uram, hogy hallottam egy asszony énekét – tette hozzá. Az asszony ugyanazt a dalt dudorászta, amit saját anyjától is hallott gyermekkorában, és megdöbbentette a véletlen egybeesés.
Az earl a szemöldökét ráncolta, miután Thomas befejezte. Nem mintha nehezményezett volna bármit is az íjász beszámolójában, hanem a fej seb, amelytől kerek egy órán át öntudatlanul feküdt, megint lüktetni kezdett.
– Mit kerestél múlt éjjel a folyóparton? – kérdezte, leginkább csak azért, hogy időt nyerjen, és átgondolhassa a felvetést.
Thomas nem válaszolt.
– Más férfi asszonyát – felelt végül Skeat Thomas helyett – Ezt keresik mind, uram, más ember asszonyát.
Az összegyűltek harsány nevetésre fakadtak, kivéve az egy Sir Simon Jekyllt, aki mogorva tekintettel méregette az elpirult Thomast. Közönséges íjász a nyavalyás, mégis különb láncinget hord, mint amilyent ő megengedhet magának! És az arcátlanságig magabiztos. Sir Simon megborzongott. Sosem értette, miért ilyen igazságtalan vele az élet. Íjászbőrbe bújt falusi bugrisok lovakat, fegyvereket, vérteket zsákmányolhatnak, míg neki, a lovagi tornák bajnokának, még egy pár istenverte csizmára is alig jut. Ellenállhatatlan kényszert érzett rá, hogy a földbe döngölje ezt a hórihorgas, nyugodt íjászt.
– Elég egy éber őrszem, uram – vágott közbe Sir Simon a normannok nyelvén, hogy csupán a maréknyi nemesember érthesse őket –, és ez a fiú halott lesz, az embereinket pedig belefojtják az iszapba.
Thomas lapos, arcátlanul lekezelő pillantást vetett Sir Simonra, majd folyékony franciasággal válaszolt:
– Pedig sötétben kell támadnunk. – Újra az earlhöz fordult. – Az ár holnap virradatra vonul vissza teljesen, nagyuram.
Az earl meglepetten mérte végig.
– Hol tanultál meg franciául?
– Az apámtól, nagyuram.
– Ismerjük valahonnét?
– Kétlem, nagyuram.
Az earl nem feszegette a kérdést. Beharapta ajkát, és simogatni kezdte kardja markolatgombját, ahogyan gondolkodás közben mindig tett.
– Mondjuk, hogy a falakon belül kerülsz – mordult Thomasra Richard Totesham, aki Will Skeat mellett ült egy fej őszéken. Totesham vezette a legnagyobb szabadcsapatot, ezért nagyobb tekintéllyel rendelkezett, mint a többi kapitány.
– De mihez kezdesz odabent?
Thomas bólintott, mintha számított volna a kérdésre.
– Kétlem, hogy elérhetnénk a kaput – felelte –, de ha a folyó mentén húsz jó íjászunk kerülne a falakra, kitarthatnánk addig, amíg a létrák a helyükre kerülnek.
– És van is két létrám – ajánlkozott Skeat. – Azok megtennék.
Az earl tovább simogatta kardja markolatgombját.
– Amikor korábban a folyó felől próbáltunk támadni – mondta –, az emberek foglyul estek az iszapban. Ott se sekélyebb, ahová te akarsz menni.
– Vannak gyékényeink, uram – bólintott Thomas. – Az egyik majorban találtam néhányat. – A fűzfafonatos kerítéselemekből szükség esetén gyorsan karámot lehetett építeni a birkáknak, és ha a lapokat lefektették a mocsárban, az emberek megvethették rajtuk a lábukat.
– Mondom, agyafúrt egy gazember – húzta ki magát Will Skeat büszkén. – Még Oxfordba is járt, mi, Tom?
– Fiatalon sok ostobaságot művel az ember – felelte Thomas szárazon.
Az earl felnevetett. Kedvelte ezt a fiút, és már értette, hogyan bízhat rá Skeat ekkora feladatot.
– Holnap reggel, Thomas? – kérdezte.
– Jobb, mint ma este szürkületkor, uram. Ma este még túl nagy lesz az élet. – Thomas vetett egy komor pillantást Sir Simonra, jelezve, hogy a lovag értelmetlen és ostoba hősködése hangolta ilyen jókedvre a város védőit.
– Akkor hát holnap reggel. – Az earl Toteshamhez fordult. – Azért csak tartsa a fiúkat a déli kapu közelében. Azt akarom, hogy azt higgyék, újra támadni fogunk. – Visszafordult Thomashoz. – Mi az a jelvény az íjadon, fiú?
– Csak találtam valahol, nagyuram – hazudta Thomas, miközben átnyújtotta az íjat az earlnek, aki felé nyújtotta a kezét. Igazság szerint a címert az összetiport ezüstserlegből vágta ki, amelyet atyja köntöse alatt talált, majd a fémdarabkát az íj külső ívére fogatta, ahol keze szinte simára koptatta az ezüstöt.
Az earl tüzetesen megvizsgálta a jelet.
– Egy griff és egy kehely?
– Azt hiszem, uram – színlelt teljes tudatlanságot Thomas.
– Nem ismerek olyat, akinek ez lenne a címere. – Az earl próbára tette az íjat, és az erejét tapasztalva meglepetten felhúzta a szemöldökét. Visszaadta a fekete fegyvert, majd elbocsátotta Thomast. – Az Úr legyen veled holnap reggel, Hooktoni Thomas.
– Nagyuram – hajolt meg Thomas.
– Engedelmével, uram, én is mennék – emelkedett fel Skeat. Az earl bólintott, majd figyelte, ahogy a két férfi távozik.
– Ha csakugyan bejutunk – fordult hátramaradt kapitányaihoz –, az Isten szerelmére, nehogy szabadon engedjék a katonákat. Tartsák szorosan a pórázt. Meg szándékozom tartani ezt a várost, és nem akarom, hogy a városlakók gyűlöljenek. Öljenek, ha muszáj, de nem akarok vérfürdőt – végignézett a kétkedő arcokon. – Egyiküket ki fogom nevezni a helyőrség parancsnokává, úgyhogy ne nehezítsék meg a saját dolgukat. Tartsák pórázon az embereket.
A kapitányok felmordultak, hiszen jól tudták, milyen nehéz lesz visszatartani az embereket a város teljes kifosztásától, ám mielőtt bármelyikük is hangot adhatott volna kétkedésének, Sir Simon emelkedett szólásra:
– Uram? Lehetne egy kérésem? Az earl vállat vont.
– Az majd elválik.
– Engedélyezné, hogy én és az embereim legyünk a létráknál?
Az earlt láthatóan meglepte a kívánság.
– Úgy gondolja, Skeat nem képes boldogulni?
– Nem kételkedem a képességeiben, uram – válaszolt Sir Simon alázatosan –, mindazonáltal magamnak kérném e tisztességet.
Ha már el kell veszíteni valakit, inkább legyen Sir Simon Jekyll, mint Will Skeat, gondolta az earl. Bólintott.
– Persze, hogyne.
A kapitányok nem szóltak. Mi lehet abban a dicsőség, ha valaki első a falon, amelyet másvalaki már bevett? Nem, a nyomorult fattya nem dicsőségre szomjazik. Helyezkedni akar, hogy övé legyen a legzsírosabb zsákmány, mégsem szóltak egy szót sem. Lehetnek bár kapitányok, Sir Simon mégiscsak igazi lovag, még ha koldusszegény lovag is.
Az earl serege a kurta téli nap hátralévő részében szüntelenül ostrommal fenyegette La Roche-Derrient, ám a roham csak nem indult meg, s bár szürkületkor a városlakókban újra feléledt a remény, hogy túlélték megpróbáltatásaik javát, megtették az előkészületeket arra az esetre, ha az angolok másnap újra próbálkoznának. Összeszámolták a számszeríjnyilakat, köveket hordtak a sáncokra, és táplálták a tüzeket a katlanok alatt, amelyekben az ostromlók nyakába zúdított főzet rotyogott. Forró vizet az ördög nyakába, buzdítottak a papok, és a városlakók értékelték a tréfát. Tudták, hogy győzelemre állnak, és érezték, hogy megpróbáltatásaik már nem tarthatnak soká, hiszen az angolok nemsokára kifogynak az élelemből. La Roche-Derriennek nem kell egyebet tennie, mint kitartani, s ezzel megszolgálni Károly herceg háláját és jóindulatát.
A szitáló eső éjszakára abbamaradt. A városiak nyugodni tértek, bár kezük ügyében tartották fegyvereiket. Az őrszemek tüzeket gyújtottak a falak mögött és a sötétet kémlelték.
Éjszaka volt, fagyos téli éjszaka, és az ostromlók utolsó ütőkártyájukat játszották ki.

Feketerigó a keresztségben a Jeanette Marie Halevy nevet kapta, és tizenöt éves volt, amikor szülei elvitték Guingampba, az éves lovagi viadalra. Apja nem tartozott az arisztokraták közé, ezért a család nem foglalhatott helyet a torna helyszínén, Szent Lőrinc tornya alatt. Találtak azonban a közelben egy alkalmas helyet, és Louis Halevy gondoskodott róla, hogy leánya mindent jól láthasson: székeiket annak a szénásszekérnek a tetejére tette, amely idáig hozta őket La Roche-Derrienből. Jeanette apja jómódú hajóépítő és borkereskedő volt, bár üzleti szerencséje nem sugárzott ki életére is. Egyik fia megvágta az ujját, és a vérfertőzésbe belehalt, a másik útban La Coruna felé a tengerbe fulladt. Jeanette maradt az egyetlen gyermeke.
Guingampi útjukon a számítás vezérelte. Bretagne egész nemessége – de legalábbis azok, akik jó szemmel tekintettek a franciákkal kötött szövetségre – megjelent a viadalon, ahol a lovagok négy napon át, az összegyűlt tömeg előtt, amelyet éppúgy vonzott a vásár, mint a verekedés, számot adhattak lándzsa- és kardforgató tehetségükről. Jeanette jobbára unalmasnak találta az eseményt, lévén minden küzdelmet hosszú bevezető előzött meg, és ezekből a távolság miatt egy szót se hallott. Lovagok parádéztak végtelen sorban, sokszínű tollbokrétáik ott hajladoztak a szélben, majd hirtelen feldübörögtek a vasalt paták, fém csörrent fémnek, üdvrivalgás harsant, és valamelyik lovag lebukott a fűre. Szokás szerint a győztes lovag ilyenkor egy almát húzott lándzsája hegyébe, és ezzel ajándékozta meg azt a hölgyet, aki magára vonzotta a tekintetét. Jeanette apja éppen emiatt vezette el idáig az otromba szekeret. Négy nap után Jeanette tizennyolc almát gyűjtött be, és céltáblájává vált a nemes rangú kisasszonyok csipkelődésének.
Szülei ezután visszavitték La Roche-Derrienbe, és várakozni kezdtek. Közszemlére tették portékájukat; most már a vásárlóknak kellett utat találniuk a Jaudy folyó mentén álló fényűző otthonba. Homlokzata felől tekintve a ház aprónak látszott, ám amint átért a boltozatos folyosón, a látogató széles udvaron találta magát. Az udvar egészen a kőből épült rakodópartig ért, ahol dagály idején Monsieur Halevy kisebb hajóit kikötötték. Az udvar egyik oldalán a Szent Renan templommal közös fal húzódott, és mert Monsieur Halevy oly bőkezűen támogatta a templomot, még arra is engedélyt kapott, hogy kaput vágjon a falon keresztül, így a családnak mise felé menet még az utcára sem kellett kitennie a lábát. A külsőségek értésére adták minden komoly kérőnek, hogy vagyonos családdal akadt dolga, abból pedig, hogy az estebéden a parókia papja is megjelent, következtethetett a család odaadóan vallásos voltára is. Jeanette-et nem egy vagyonos arisztokrata játékszerének szánták, hanem jó hírű asszonynak.
Tucatnyi férfiú is rászánta magát, hogy látogatást ejtsen a Halevy házban, a háziúr lányának kegyeit mégis Henri Chenier, Armorica vikomtja nyerte el. Elsőrangú fogás volt, hiszen Chenier Blois Károly unokatestvéreként Fülöp francia királyt is unokafivérének tudhatta, amellett a franciák éppen Károlyt tekintették Bretagne hercegének és urának. A herceg megengedte, hogy Henri Chenier bemutassa menyasszonyát, utóbb mégis azt tanácsolta unokaöccsének, hogy hagyja faképnél a lányt, aki mégiscsak egy kalmár lánya, s így alig különb egy parasztnál – bár azt a hercegnek is be kellett ismernie, hogy szemrevaló teremtés. Haja feketén fénylett, orcáját nem csúfította el a himlő, és nem hiányzott egyetlen foga sem. Olyan bájos teremtés, hogy a láttára még a herceg udvarában tartott dominikánus testvér is álmélkodva csapta össze a tenyerét, és kijelentette, hogy Jeanette a szentséges Madonna földi képmása. A herceg egyetértett azzal, hogy gyönyörű, na de akkor mi van? Gyönyörű lány akad számolatlanul. Guingamp bármelyik tavernájában két lívre-ért akad olyan szajha, aki mellett a legtöbb asszony ocsmány varangynak tűnik. Egy asszonynak nem szépnek kell lennie, hanem gazdagnak.
– Tedd a lányt ágyasoddá – tanácsolta unokaöccsének, és gyakorlatilag megparancsolta Henrinek, hogy egy picardiai javadalom örökösét vegye el. Az örökös azonban ragyaverte szatyornak bizonyult, és Armorica grófja, akit megigézett Jeanette kivételes szépsége, ellene szegült nagybátyja akaratának.
A kalmár leányát plabennec-i kastélyának kápolnájában vette nőül, amely Finisterre-ben, azaz a világ végén feküdt. A herceg úgy vélte, unokatestvére túlontúl sokat hallgatta a trubadúrokat, ám a gróf és újdonsült arája boldogan éltek, és alig egy évvel menyegzőjük után, amikor Jeanette betöltötte tizenhatodik évét, fiuk is született. A herceg után Károlyra keresztelték a gyermeket, ám a herceg korántsem érezte megtiszteltetve magát. Többé nem volt hajlandó találkozni Jeanette-tel, és unokaöccsével is hűvösen viselkedett.
Ugyanabban az évben az angolok nagy erőkkel sorakoztak fel Montforti János támogatására, akiben Bretagne igazi hercegét látták. A francia király erősítést küldött unokatestvérének, Károlynak, akit viszont ő tartott Bretagne tényleges urának. Kitört a polgárháború. Armorica grófja ragaszkodott hozzá, hogy asszonya és csecsemő korú gyermeke térjenek vissza Jeanette apjának La Roche-Derrien-i házába, lévén Plabennec kastélya túlontúl kicsi volt, rászorult a felújításra, és túl közel esett a hódítók erőihez.
Azon a nyáron a kastély csakugyan az angolok kezére került, épp ahogyan Jeanette férje gondolta, majd a rákövetkező évben Anglia királya újabb sereget küldött Bretagne-ba, és ez a sereg visszaverte Károly bretagne-i herceg erőit. Nem került sor döntő ütközetre, inkább számtalan véres összecsapást vívtak. Az egyik ilyen közelharcban, amelyet egy meredek völgy sövénykerítései között vívtak meg, Jeanette férje is megsebesült. Felemelte sisakjának ellenzőjét, hogy kiáltásával bátorítsa az embereket, és egy nyílvessző egyenesen a szájába fúródott. A szolgák hozták el a grófot a Jaudy folyó melletti házba, ahol öt napra rá kiszenvedett. Öt teljes napig mardosta a kín, nem tudott enni, és levegőhöz is alig jutott, ahogy sebe elmérgedt, és a vér a torkára alvadt. Huszonegy éves volt, lovagi tornák bajnoka, és a végén már csak zokogni tudott, akár egy éretlen kölyök. A halálát fulladás okozta, Jeanette pedig világgá sikoltotta gyászát és bosszúszomját.
Ekkortól kezdődött Jeanette nyomorúsága. Özvegy lett, la veuve Chenier, és férje halála után nem egészen hat hónappal a vérhas a szüleitől is megfosztotta. Alig töltötte be a tizennyolcadik évét, fia, Armorica grófja pedig a kettőt, Jeanette megörökölte atyja vagyonát. Eltökélte magát, hogy visszavág a gyűlöletes angoloknak, akik meggyilkolták férjét, és saját költségen felszerel két hajót az angol utánpótlás fosztogatására.
Monsieur Belas, aki ügyvédként már apját is szolgálta, igyekezett eltántorítani őt ettől a tervtől. Jeanette vagyona nem tart örökké, figyelmeztetett, és semmi sem képes úgy felélni a pénzt, mint a hadihajók felszerelése. Azok ugyanis ritkán hajtanak hasznot, hacsak nem véletlenségből. Akkor már jobb, tanácsolta az ügyvéd, ha kereskedésre használja a hajókat.
– A lannioni kalmárok szép hasznot csinálnak a spanyol borból – vetette fel. Az ügyvéd megfázott a télen, és akkor is nagyot tüsszentett. – Kivételesen szép hasznot – toldotta meg sokatmondóan. A bretonok nyelvén beszéltek, bár ha a szükség úgy hozta, ő és Jeanette a franciával is remekül boldogult.
– Nincs szükségem spanyol borra – vetette ellene Jeanette –, angol lelkekre annál inkább.
– Abban nincsen haszon, úrnőm. – Belas még most is különösnek találta, hogy „úrnőmnek” kell szólítania Jeanette-et, akit gyermekkora óta ismert, és aki mindig csak a kis Jeanette volt a számára. Csakhogy a kis Jeanette időközben rangon felül megházasodott, majd megözvegyült, és meg kell adni, akaratos özvegy lett belőle.
– Angol lelkeket nem bocsáthatunk áruba, úrnőm – mutatott rá Belas tapintatosan.
– Hacsak nem az ördögnek – vetett keresztet Jeanette. – De spanyol borra akkor sincs szükségem, Belas. Megélünk a bérletekből.
– A bérletekből! – kiáltott fel gúnyosan Belas. Magas, ösztövér, ritkás hajú, de mindenekelőtt csavaros eszű férfiú volt. Sokáig és jól szolgálta Jeanette apját, ezért kellőképpen neheztelt amiatt, hogy a kalmár nem emlékezett meg róla végakaratában. Minden Jeanette-é lett, kivéve egy kisebb hagyatéki részt, amely Pontrieux szerzeteseinek jutott, hogy azok cserébe misét mondjanak a halott ember lelke üdvéért. Belas azonban leplezte neheztelését.
– Plabennec-ből semmilyen jövedelmünk sincs – magyarázta Jeanette-nek. – Az angolok elfoglalták, és mit gondol, meddig szedhetjük még be a bért atyja földjei után? Az angolok nemsokára ott is ott lesznek. – Az angol sereg megszállta a meg nem erősített Tréguiert, amely gyalogosan alig egy órányira esett észak felé, és lerombolták az ottani katedrális tornyát, csak mert néhány számszeríjas onnét vette célba őket. Belas remélte, hogy az angolok hamarosan visszavonulnak, hiszen benne jártak a télben, és a készleteik gyorsan fogyatkoztak. Ugyanakkor attól tartott, hogy távozásuk előtt még maradt idejük feldúlni La Roche-Derrien környékét. És ha ezt megtették, Jeanette birtokai egy csapásra értéktelenné váltak.
– Hogyan fizetnek bért egy felperzselt birtok lakói? – tette fel a kérdést.
– Nem érdekel! – csattant fel a nő. – Eladok mindent, ha kell, mindent! – Kivéve férje páncélját és fegyvereit. Azok az igazi értékek, és egy napon át is adja őket fiának.
Belas felsóhajtott ekkora ostobaság láttán, majd összehúzta magán fekete köpenyét, és közelebb görnyedt a tűzhelyben pattogó erőtlen lángokhoz. A közeli tengerről fagyos szél szakadt fel, s a huzat sípolva száguldott át a kéményen.
– Ha megengedi, úrnőm, adnék néhány tanácsot. Először is, az üzletről – Belas elhallgatott, amíg megtörölte orrát kabátja hosszú fekete ujjában. – Bár gyengélkedik, találhatok valakit, aki éppoly jól viszi majd, mint atyja tette, és akivel aláíratok egy szerződést, amelynek értelmében tisztességgel megfizeti a haszonból járó részt. Másodszor, úrnőm, gondolkodnia kellene egy újabb házasságon. – Megállt, láthatóan heves tiltakozásra számított, Jeanette azonban nem szólt. Belas felsóhajtott. Milyen szép! Tucatnyi férfi is akad a városban, aki feleségül venné, de mióta hozzáment egy arisztokratához, magasan hordja az orrát, és már nem érné be, csak egy hasonlóan rangbéli kérővel. – Özvegyként, úrnőm – folytatta az ügyvéd óvatosan –, most még tekintélyes vagyonnal rendelkezik, ám a vagyon előbb elolvad, mint az áprilisi hó. Keressen egy férfit, aki megoltalmazza, a fiával és a vagyonával együtt.
Jeanette meredt tekintettel fordult felé.
– Enyém volt a keresztény világ legnemesebb férje! Mit gondol, hol találhatnék hozzá hasonlót?
Olyanok, mint Armorica grófja, gondolta az ügyvéd, számolatlanul akadnak, csak éppen valamennyi páncél mögé bújt vadállat, aki nemes sportnak tartja a háborúzást. Jeanette-nek egy bölcs és előrelátó kalmár kellene, esetleg egy jómódú özvegy, bár Belas gyanította, hogy ezt a lehetőséget nem is érdemes említenie.
– Ne feledje a régi mondást, úrnőm – mondta jobb híján. – Amíg a nyúl vigyáz a csordára, jóllaknak a farkasok.
Jeanette megrázkódott az indulattól.
– Elfeledkezik magáról, Monsieur Belas. – Kimért mozdulattal elbocsátotta a férfit, és másnap az angolok elérkeztek La Roche-Derrienhez. Jeanette elővette a férje számszeríját, amelyet közös kincseikkel együtt rejtegetett, és csatlakozott a védőkhöz. Pokolba Belas-val és a tanácsaival! Úgy fog harcolni, mint bármelyik férfi, és Károly herceg, aki megvetette származása miatt, idővel megtanulja, hogy tisztelje, támogassa, és fiára ruházza elhalt férje birtokait.
Így lett Jeanette-ből Feketerigó, így haltak meg nyilaitól a falakat ostromló angolok, így merült feledésbe Belas tanácsa, és Jeanette most végre úgy érezte, hogy a város védőinek sikerült megértetniük az angolokkal, hogy felesleges minden további erőfeszítés. Minden a legnagyobb rendben lesz. Jeanette ebben a hitben tért aludni, és egy hete most először azonnal elnyomta az álom.