MÁSODIK RÉSZ
Normandia

Northampton earljét azért hívták el Bretagne-ból, hogy Wales hercegének egyik tanácsadója legyen. A herceg alig töltötte be a tizenhatot, de John Armstrong úgy vélte, így is ér annyit, mint akármelyik felnőtt férfi.
– Semmi baj sincs az ifjú Edwarddal – mondta Thomasnak. – Ért a fegyverekhez. Talán csökönyös, de bátor.
Mindez John Armstrong világában kivételes dicséretnek számított. A negyvenesztendős férfi az earl egyik íjászcsapatát vezette, és azokhoz a céltudatos, kemény közemberekhez tartozott, akiket az earl olyannyira kedvelt. Armstrong, akárcsak Skeat, az ország északi feléből érkezett, és amióta csak elválasztották anyjától, a skótok ellen küzdött. Személy szerint legszívesebben szablyával harcolt, azzal az ívelt karddal, amelynek pengéje szélességben a szekercével vetekedett; de felvehette a versenyt a legkiválóbb íjászaival is, és az íjászok mellett háromszor húsz lándzsahordozó könnyűlovasnak is parancsolt.
– Nem nézni ki sokat belőlük – magyarázta Thomasnak, aki értetlenül meredt a hosszú, csatakos hajú és hajlott lábú lovasokra –, pedig nincs párjuk a cserkészésben. Tucatjával küldtük őket a skót dombok közé, megtalálni az ellenséget. Rég halottak volnánk másképp.
Armstrong La Roche-Derrien ostrománál is harcolt, emlékezett Thomasra, és ennek köszönhetően rövid úton befogadta. Adott neki egy tetvektől hemzsegő kipárnázott kabátot, amely felfoghatta az erőtlenebb kardcsapásokat, és egy rövid köpenyt, amely magán viselte az earl csillagjait és oroszlánjait, valamint a jobb ujján Szent György keresztjét is. A kabát és a köpeny, miként a nadrág és a nyíltáska is, amely teljessé tette Thomas felszerelését, egy íjászhoz tartozott, akit nem sokkal azelőtt vitt el a láz, hogy Normandiába értek.
– Caenben jobb holmit is találhatsz magadnak – veregette vállon Armstrong –, már ha valaha is bevesszük.
Thomas kapott még egy csapott hátú, kemény szájú szürke kancát is, amelyik nehézkesen vonszolta magát előre. Thomas megmosdatta és ledörgölte szalmával az állatot, majd sózott heringet és szárazbabot evett Armstrong embereivel. Keresett egy patakot, ahol megmosta a haját, majd nedves copfját íjhúrral kötötte át. Kölcsönzött egy borotvát és lemetélte szakállát, azután a drótszerű szőrcsomókat a patakba vetette, hogy senki se hozhasson rá rontást általuk. Furcsa érzés volt az éjszakát egy katonai táborban, Jeanette nélkül eltölteni. Most is keserűség fogta el, ha Jeanette-re gondolt, és ez a keserűség acéltüskeként fúródott a szívébe, ha az éjszaka közepén felébredt. Magányosnak és kitaszítottnak érezte magát még akkor is, amikor az íjászok megkezdték menetelésüket. Jeanette-re és a herceg sátrára gondolt, és visszaemlékezett, milyen féltékenységet érzett Rennes-ben, amikor Jeanette elindult a fellegvárba, hogy találkozzon Károly herceggel. Minden nő olyan, akár az éjszakai lepke, gondolta, mindig a legfényesebb gyertya körül kereng. Jeanette egyszer talán megperzselte a szárnyát, de a lángok még most is vonzották.
A hadsereg Caen alá három hullámban vonult, és valamennyi közel négyezer főt számlált. A király parancsolt az elsőnek, Wales hercege a másodiknak, míg a harmadikat Durham püspöke vezette, aki a szentségeknél is jobban szerette a vérontást. A herceg korán elhagyta táborhelyét, hogy lovával megálljon az út mellett, ahonnét áttekinthette a nyári napfényben vonuló embereit. Fekete páncélt viselt, sisakján oroszlános címerrel, és ötven lovagból álló kíséretét tucatnyi papja is kiegészítette. Ahogy Thomas közeledett feléjük, Jeanette-et is meglátta a zöld-fehér lovasok között. A nő ugyanezeket a színeket viselte: sápadtzöld ruhát fehér kézelővel, szegéllyel és ingvállal. Egy poroszkán lovagolt, amelyet ezüst zablánccal, a sörényébe font zöld-fehér szalagokkal és a hímzett angol oroszlánokkal díszített fehér nyeregtakaróval tettek még fényűzőbbé. Jeanette haját megmosták, kifésülték és becsavarták, majd búzavirágokkal ékesítették a szolgák, és ahogy Thomas közelebb ért, a lélegzete is elállt szépségétől. Az arcáról és a szeméből csak úgy sugárzott a boldogság. A herceg egyik oldalán, tőle egylépésnyire lemaradva lovagolt, és Thomas is felfigyelt rá, milyen gyakran fordul felé a trónörökös, hogy szót váltsanak. A Thomas előtt haladók levették sisakjukat vagy sapkájukat, hogy köszöntsék a herceget, aki Jeanette-től újra feléjük fordult. Olykor-olykor bólintott, és hangosan meg is szólított egy-egy ismertebb lovagot.
Thomas, akinek lábai alacsony, kölcsönbe kapott lováról szinte a földig értek, felemelte kezét, hogy üdvözölje Jeanette-et. A nő belenézett mosolygó arcába, majd elfordult anélkül, hogy bármilyen érzelemnek is jelét adta volna. Egy pappal beszélt, alighanem a herceg gyóntató atyjával. Thomas keze lehullt.
– Ha herceg vagy, mindenből a legjobbat kapod – szólalt meg egy férfi Thomas mellett –, de ha nem, érd be a tetvekkel, igaz?
Thomas nem felelt. Jeanette elutasítása teljesen összezavarta. Talán csak álmodta az elmúlt néhány hetet? Kicsavarodott a nyeregben, hogy visszatekintsen és lássa, amint a nő jóízűt kacag a herceg valamelyik megjegyzésén. Sültbolond vagy, mondta magának Thomas, igazi sültbolond, majd eltűnődött azon, miért érez ekkora szívfájdalmat. Jeanette sosem adta jelét, hogy szeretné, hűtlensége mégis kígyóként fonta körül a szívét. Az út beleereszkedett egy völgybe, ahol sűrűn nőtt a szikamor és a kőris, és amikor Thomas újra visszafordult, már nem látta Jeanette-et.
– Caenben lesz épp elég asszony – vigasztalta az egyik íjász.
– Ha valaha is bevesszük – tette hozzá valaki azt a négy szót, ami mindig elhangzott, ha valaki felemlegette a várost.
Előző este Thomas is kihallgatta a tábortűz melletti társalgást, s az mindvégig Caenről folyt. Annyit sikerült kihámoznia, hogy Caen hatalmas város, az egyik legnagyobb Franciaországban, amelyet erős vár és magas falak védenek. A franciák inkább visszavonultak az ilyen fellegvárakba, semhogy a nyílt terepen nézzenek farkasszemet az angol íjászokkal, ezért az íjászok joggal tartottak attól, hogy hosszú hetekre megrekednek Caen előtt. A várost nem kerülhették meg, hiszen akkor a hátramaradt helyőrség szüntelenül az angol utánpótlás vonalait fenyegette volna. Nem, Caennek el kellett esnie, és senki sem hitte, hogy ez egyik napról a másikra megtörténik; bár akadtak olyanok, akik szerint az új ágyúk, amelyeket a király áthozott Franciaországba, olyan könnyedén leronthatták a város sáncait, ahogyan Józsué kürtje Jerikó falait.
Maga a király kételkedhetett ágyúi hatékonyságában, mert inkább hadserege puszta méretével kívánta megadásra bírni a várost. A három angol csapattest minden utat, csapást és ösvényt felhasznált, amely csak kelet felé vezetett, és egy-két órával pirkadat után a marsallok megállították a hadoszlopokat. Verítéktől csatakos lovasok vágtáztak fel s alá a sorok mellett, és próbálták alakzatba rendezni az embereket. Thomas, akinek meg kellett küzdenie konok kancájával, látta, hogy a hadseregből egyetlen hatalmas félholdat akarnak létrehozni. Alacsony domboldal húzódott előttük, és a domb mögött piszkosszürke füstköd árulkodott Caen jelenlétéről. Amint megadják a jelet, a katonákból álló ormótlan félhold előrehalad a dombtetőre, hogy a védők ne csupán néhány kóbor felderítőt lássanak, hanem egy nyomasztó fölényben lévő embertömeget, s hogy a sereg valódi számát megkétszerezzék, a marsallok hosszan elnyúló, ívelt alakzatba rendezték az embereket. Szakácsok, írnokok, asszonyok, kőmívesek, patkolókovácsok, ácsok, kukták és mindenki, aki csak járni, kúszni, lovagolni vagy állni tudott, a félholdat szaporította, és a roppant tömeg fölé zászlók egész erdeje nőtt. Forró volt a reggel, az emberek és lovak megizzadtak a bőrökben, vértekben. Por örvénylett a szélben. Warwick earlje fel s alá lovagolt a félhold mentén, kivörösödött arccal és megállás nélkül szitkozódva, de az ormótlan alakzat végül elnyerte az ő tetszését is.
– Amint a trombiták felharsannak – tudatta egy lovas Armstrong embereivel –, megindulunk a dombtetőre. Amikor a trombiták felharsannak! Nem előbb!
Anglia hadserege, úgy tűnhetett, húszezer embert is magába foglalt, amikorra a felharsanó kürtök széttépték a nyári égbolt nyugalmát. Caen védői számára mindez felért egy lidércnyomással. Egyik pillanatban a látóhatáron még teremtett lélek sem mozdult, még ha az ég alját ki is fehérítette a paták és csizmák által felvert por, a másikban pedig hirtelen előbukkant az ellenség hadserege, valóságos horda, vasba öltözött harcosokból, meredező lándzsákból és zászlókból álló nyüzsgő tömeg. Északról és keletről teljesen körülvették őket ellenségeik, akik, amint meglátták maguk előtt Caent, egy emberként üvöltöttek fel. Előttük hevert a zsákmány; egy egész város várt arra, hogy bevegyék.
Méghozzá egy szép és híres város, nagyobb még Londonnál is, márpedig annál különb nem akadt Angliában. Caen csakugyan egyike volt Franciaország legnagyobb városainak. Hódító Vilmos felruházta mindazzal a gazdagsággal, amelyet Angliától vett el, és a városban azóta pezsgett az élet. A falakon belül emelkedő templomtornyok olyan közel sorakoztak egymáshoz, mint a lándzsák és zászlók Edward seregében, míg a város túlsó oldalán két magasztos apátság is épült. A fellegvár északon emelkedett, és sáncain, akárcsak a város magas védőfalainak pártázatán, harci zászlók sorakoztak. Az angol üvöltésre a falakon hemzsegő, mindenre elszánt védők üdvrivalgása felelt. Mennyi számszeríj, gondolta Thomas, aki még nem felejtette el a La Roche-Derrien falairól feléjük süvítő halálos lövedékeket.
A város messze túlterjedt a falakon, ám ahelyett, hogy a lakóházakat odaragasztották volna a sáncokhoz, ahogyan a legtöbb városban tették, itt egy hosszan elnyúló szigetre építkeztek, amely az óvárostól délre feküdt. A sziget, amelyet a Caen két folyóját tápláló mellékágak labirintusa alakított ki, nem kapott védőfalakat, hiszen sáncként felhasználhatták a vizet. Hatékony védelemre pedig szükség is volt: Thomas a hegytetőről jól láthatta, hogy ezen a szigeten rejlik Caen gazdagsága. A magas védőfalakon belüli óváros alighanem szűkös utcák és összezsúfolt házak labirintusa, a szigetet azonban nagy udvarházak, tágas templomok és jókora kertek töltötték ki – de bármennyire is ez tűnt Caen leggazdagabb részének, a védelmével mintha mit sem törődtek volna. Egyetlen csapatot sem lehetett látni arrafelé, ellenben valamennyi katona ott szorongott az óváros sáncain. A város vízi járműveit a sziget partoldalán kötötték ki, szemközt a városfalakkal, és Thomas eltűnődött azon, melyik lehet Sir Guillaume d'Evecque kalózhajója.
Northampton earlje, amint kiszabadult a herceg kíséretéből, csatlakozott John Armstrong íjászaihoz, és a városfalak felé biccentett.
– Átkozott egy hely, John! – kiáltott az earl vidáman.
– Terjedelmes, nagyuram – mordult fel Armstrong.
– A szigetet magáról nevezték el – jegyezte meg az earl.
– Rólam? – kérdezte Armstrong gyanakvóan.
– Úgy hívják, île St Jean. – Az earl a közelebbi apátság felé mutatott, amelyet saját, a város védőfalaihoz csatlakozó sáncok öveztek. – Az ott az Abbaye aux Hommes – mondta az earl. – Tudja, mi történt, amikor eltemették a Hódítót? Túl sokáig hagyták az apátságban, és amikorra betették volna a sírboltba, megrothadt és felpuffadt. A teste végül felfakadt, és olyan bűzt árasztott, hogy az egész gyülekezet kimenekült az apátságból.
– Isten büntetése, nagyuram – jegyezte meg sztoikus nyugalommal Armstrong.
Az earl gúnyos pillantást vetett rá.
– Talán – bólintott bizonytalanul.
– Vilmost felénk ott északon nemigen szereti senki – közölte Armstrong.
– Rég volt az, John.
– Annyira azért nem rég, hogy ne köpjek a sírjára. – Armstrong magyarázatot is adott ellenszenvére.
– Talán a királyunk volt, jó uram, de semmiképp sem angol.
– Talán igaza van – engedte meg az earl.
– Ideje bosszút állni – emelte fel a hangját Armstrong, hogy a közelben álló íjászok is hallhassák. – Elvesszük a városát, és elvesszük valamennyi istenverte asszonyát!
Az íjászok üdvrivalgásban törtek ki, bár Thomas továbbra sem értette, hogyan vehetné be ez a sereg Caent. A várost öles védőfalak övezték, mindenütt őrtornyok meredeztek, a sáncokon pedig hemzsegtek a védők, akik éppoly elszánt tűntek, mint az ostromlók. Thomas keresni kezdte a zászlót, amelyiken kék mezőben három sárga sólyom ereszkedik alá, de annyi zászló sorakozott a falakon, és a szél olyan hevesen tépte őket, hogy Thomas képtelen volt elkülöníteni Sir Guillaume d'Evecque három sólymát a többi feltűnést kereső, cikornyás jelvénytől.
– És maga, Thomas, minek vallja magát? – Az earl lemaradt, hogy Thomas lova beérhesse. Az earl hátasa igazi megtermett csataló volt, így William Bohun, lehetett bár alacsonyabb Thomasnál, magasan fölébe tornyosult. Az earl franciául beszélt. – Angolnak vagy normannak?
Thomas elfintorodott.
– Angolnak, nagyuram. Egészen a sajgó seggemig. – Olyan régen lovagolt már, hogy a nyereg véresre dörzsölte a combját.
– Most már valamennyien angolok vagyunk, nem igaz? – kérdezte az earl némi meglepetéssel.
– Miért is akarnánk mások lenni? – kérdezett vissza Thomas, és körbenézett az íjászokon. – Isten tudja, nagyuram, de én nem szívesen harcolnék ellenük.
– Ahogyan én se – bólintott az earl –, és megkíméltem a Sir Simonnal való harctól is. Vagyis megmentettem azt a sajgó seggét. Múlt éjjel tárgyaltam vele. Nem állítom, hogy szívesen mondott le a bitóról, és nem is hibáztathatom ezért. – Az earl elkergetett egy böglyöt. – De a végén a kapzsisága mégis felülemelkedett a gyűlöletén. Rá is ment a részem abból a két hajóból, amit a grófnőtől zsákmányoltunk, ifjú Thomas. Egy hajó a halott apródért, egy a lábán ütött lyukért.
– Köszönöm a jóságát, nagyuram. – A megkönnyebbülés végigáradt Thomas testén. – Köszönöm – hálálkodott.
– Most hát szabad ember – folytatta az earl. – Sir Simon lemondott a vérbosszúról, az írnok hivatalos papírt készített róla, és egy pap ellenjegyezte. De az Isten szerelmére, ne pusztítsa tovább a sorainkat.
– Nem fogom, nagyuram – ígérte Thomas.
– És mostantól az adósom – tette hozzá az earl.
– Tudomásul veszem, nagyuram.
Az earl elfintorodott, mintha azt jelezné, hogy Thomas aligha lesz képes törleszteni ekkora adósságot, majd gyanakvó pillantást vetett az íjászra.
– Ami pedig a grófnét illeti – halkította le a hangját –, meg sem említette, hogy elkísérte ide északra.
– Nem tűnt fontosnak, nagyuram.
– Elmúlt éjjel – ment tovább az earl –, miután összekülönböztem Jekyllel a maga kedvéért, találkoztam a hölggyel a herceg lakosztályában. Ο azt mondja, mindvégig lovagiasan bánt vele. Azt mondja, tapintattal és tisztelettel viselkedett. Igaz ez?
Thomas elvörösödött.
– Ha ő mondja, nagyuram.
Az earl felnevetett, majd előreugratta csatalovát.
– Megvettem magamnak a lelkét – kiáltott jókedvűen –, hát úgy is harcoljon! – Azzal elügetett, hogy csatlakozzon fegyvereseihez.
– Rendes fickó ez a mi Billynk – biccentett az egyik íjász az earl felé. – Jó ember.
– Bárcsak mind ilyen lenne – értett egyet Thomas.
– Hol tanultál meg franciául? – kérdezte egy másik gyanakodva.
– Még Bretagne-ban – felelt kitérően Thomas.
A hadsereg előőrse most érte el a falak előtti tisztást, ahol figyelmeztetés gyanánt egy számszeríj lövedéke fúródott a földbe. Azok, akik csak azért álltak be a sorokba, hogy megteremtsék a nyomasztó erőfölény illúzióját, elkezdték leverni sátraikat a domboktól északra, míg maguk a harcosok szétszóródtak a várost övező síkságon. Tábornagyok vágtáztak az egységek között, és kiáltozták, hogy a herceg emberei egyenest a város túlsó végében emelkedő Abbaye aux Dames falai elé menjenek. Korán volt még, alig világosodott ki, és a szél elhozta Caen tüzeinek csípős füstjét, amint az earl emberei elvonultak az elhagyatott birtokok mellett. A fellegvár fenyegetően tornyosult föléjük.
A város nyugati oldalára kerültek. Wales hercege, aki hatalmas fekete paripáján lovagolt, maga mögött zászlóvivőjével és csapatnyi fegyveresével, a klastromhoz ügetett, amelyet, lévén kívül esett a védőfalakon, még idejekorán elhagytak. A herceg ebben az épületben rendezte be szállását az ostrom idejére, és Thomas, aki az Armstrong által kijelölt táborhelyen végre leszállhatott lováról, egy pillanatra még a herceg nyomában járó Jeanette-et is megpillantotta. Követi mindenhová, akár egy pudlikutya, gondolta keserűen, majd korholni kezdte magát féltékenységéért. Ugyan miért lenne féltékeny egy hercegre? Az ember ezzel az erővel haragudhatna a napra vagy a tengerre is. Akadnak más asszonyok is, mondta magának, miközben kicsapta lovát az apátság mezejére.
Az íjászok egy csoportja felfedezte a zárda közelében álló elhagyatott épületeket. A legtöbbjük szegényes kunyhó volt, de ráakadtak egy ácsműhelyre is, ahol még most is hegyekben állt a faforgács és a fűrészpor, mellette pedig egy cserzővarga műhelyére, amely a bőr kezelésére használt vizelettől, mésztől és trágyától bűzlött. A cserzőműhely mögött kietlen, csipkebokorral és csalánnal felvert senki földje terpeszkedett egészen a falakig. Thomas látta, hogy tucatnyi íjász bemerészkedik az embermagas gazba, és közelebbről is szemrevételezi a sáncokat. Tikkasztó nap állt előttük, a falak máris lüktetni látszottak a levegőben. Az erőtlen északi szél föléjük hordott néhány magasan úszó felhőt, és összeborzolta a védművek lábánál húzódó árok hosszú fűszálait. Most már mintegy száz íjász járta a senki földjét, és többen a franciák lőtávolán belülre kerültek, noha egyetlen nyílvessző sem röppent feléjük. Az előőrs néhány tagja szekercét is hozott, hogy tűzifát vágjon magának, ám a kíváncsiság őket is inkább hajtotta a sáncok, mint az erdősáv felé. Most már Thomas is elindult, hogy lássa, milyen szörnyűségek várhatnak az ostromlókra. A kenetlen tengelyek reszelős csikorgására hátrakapta a fejét, hogy meglássa a két nagy társzekeret, amelyet a zárda felé vontattak. Mindkettőn ágyúkat szállítottak, nagy, öblös mozsarakat, széles és duzzadt alapzattal, ásító torokkal. Eltűnődött azon, hogy az ágyúk csakugyan képesek-e rést ütni ezeken a sáncokon, de – még ha meg is tették – az embereknek akkor is keresztül kellett verekedniük magukat az így keletkezett hasadékon. Keresztet vetett. Talán ráakad odabent egy asszonyra is. Megvan mindene, amire csak egy férfinak szüksége lehet: van lova, van bőrzubbonya, van íja és nyila. Már csak egy asszonyt kell kerítenie.
Bár azt még most sem értette, hogyan verekedheti be magát a sereg a falakon belülre. Caen falai hegyfokok gyanánt törtek fel a lápos árokból, s ötvenlépésenként kúpos tetejű bástyák tagolták, ahonnét az ellenséges számszeríjasok könnyűszerrel célba vehették a támadókat. Ez valóságos mészárszék lesz, gondolta Thomas, sokkal rosszabb annál, amit Northampton earljének emberei megtapasztaltak, valahányszor rohamot indítottak La Roche-Derrien déli falai ellen.
Egyre több és több íjász gyűlt össze a senki földjén, hogy tanulmányozza a városfalakat. A legtöbben immár jócskán belül jártak a lőtávolságon, a franciák azonban ügyet sem vetettek rájuk. A védők inkább elkezdték behúzkodni színpompás zászlóikat a lőrésekből. Thomas tovább kereste Sir Guillaume d'Evecque három sólymát, de semerre sem látta őket. A legtöbb zászlót keresztek és szentek alakjai díszítették. Egyiken a mennyország kulcsait ábrázolták, egy másikon Szent Márk oroszlánját, a harmadikon szárnyas angyalt, aki lángoló kardjával sújt le az angol csapatokra. Most épp ez a zászló tűnt el.
– Mit csinálnak a nyavalyások? – hördült fel az egyik íjász.
– Menekülnek a fattyai! – felelte egy másik. A kőhídra meredt, amely az óvárosból vezetett az île St Jeanre.
A hídon hemzsegtek a védők, lovas és gyalogos katonák egyaránt, s valamennyien a nagy házakkal, templomokkal és kertekkel teli szigetre tartottak a fallal körülvett városból. Thomas tett néhány lépést dél felé, hogy jobban láthassa a jelenetet; a számszeríjasokat és fegyvereseket, akik bevették magukat a sziget házai között tekergő szűk sikátorokba.
– A szigetet fogják védeni – jegyezte meg valaki a közelükben.
Ekkorra már a szekerek is ott tülekedtek a kőhídon, és Thomas látta, hogy asszonyok és gyermekek is vegyülnek a fegyveresek tömegébe.
Egyre több védő kelt át a hídon, és egyre újabb zászlók tűntek el a védőfalról, míg csupán alig maroknyi maradt. A magasabb rangú urak zászlói továbbra is ott lobogtak a legfelső tornyokon, és a templomi zászlók is megmaradtak a hosszú falazaton. A város sáncait azonban szinte teljesen lecsupaszították, és a walesi herceg seregéből most már ezernél is több íjász vizslatta ezeket a falakat. Tűzifát kellett volna aprítaniuk, lakóhelyeket építeniük vagy latrinákat kiásniuk, de most lassan kezdett megvirradni bennük a felismerés, hogy a franciák nem akarják megvédeni a várost és a szigetet is, egyedül a szigetet. Ami azt jelentette, hogy a várost sorsára hagyták. Mindez olyan valószerűtlennek tűnt, hogy senki nem is merte megemlíteni. Némán figyelték, ahogy a városlakók és a védők tömege átaraszol a kőhídon, és ekkor, miután a sáncokról bevonták az utolsó zászlót is, valaki elindult a legközelebbi kapu felé.
Senki sem adott parancsot. Sem herceg, sem earl, sem marsall vagy lovag nem parancsolta előre az íjászokat. Ők maguk döntöttek úgy, hogy elindulnak a védtelenné vált városba. A legtöbben a walesi herceg zöldjét és fehérjét viselték, míg jó néhányan, köztük Thomas is, Northampton earljének oroszlánjait és csillagjait. Thomas még most is arra számított, hogy a számszeríjasok hirtelen felbukkannak, és nyílzáporral vetnek véget bizonytalan előrehaladásuknak. A sáncok azonban üresek maradtak, és ez felbátorította az íjászokat, akik látták, hogy a madarak békésen megtelepednek a csipkézeten, annak legbiztosabb jeleként, hogy a védők elhagyták a falakat. A fejszés katonák odarohantak a kapuhoz, és hasogatni kezdték a fából ácsolt szárnyakat, de még most sem érkezett egyetlen nyílvessző sem az őrtornyok felől. Hódító Vilmos magasztos erősségének falait sorsukra hagyták.
A szekercések áttörték magukat a vaspántokkal megerősített kapuszárnyakon, felemelték a keresztrudat, és feltárták a kihalt utcákra nyíló kaput. Egy törött kerekű kézikocsi árválkodott a kockaköveken, de franciát semerre sem lehetett látni. Az íjászok egy hosszú pillanatig hitetlenkedve meredtek a látványra, majd teli torokból üvölteni kezdtek. Most egyedül a zsákmány számított, és a katonák mohón vetették magukat a házakra, ahol azonban székeken, asztalokon és szekrényeken kívül egyebet nem találtak. Minden, ami csak értéket képviselt, a tulajdonosával együtt a szigetre távozott.
Az íjászok egyre csak özönlöttek a városba. Néhányan megindultak felfelé a fellegvárt övező domboldalon, és ketten áldozatul is estek a magas tornyokból alázúduló nyilaknak; ám a többiek szétszóródtak a lecsupaszított városban, miközben egyre többen és többen érkeztek az Ódon felett átívelő, és az île St Jeanre vezető kőhídhoz. Ennek déli végében, ahol a híd csatlakozott a szigethez, barbakán emelkedett, amelyen csak úgy hemzsegtek a számszeríjasok. A franciák nem akarták, hogy az angolok akár csak közel kerülhessenek a barbakánhoz, ezért a híd északi végében kocsikból és bútorokból sietve barikádot húztak fel, és ezt a barikádot most legalább húsz fegyveres védte, akiket még egyszer ennyi számszeríj as is megerősített. A sziget távolabbi végében egy másik híd is átívelt a víz felett, az íjászok azonban nem tudtak ennek létezéséről, amellett az kerülőt is jelentett volna. Az ellenség vagyonához az elbarikádozott hídon keresztül vezetett a legrövidebb út.
Elkezdtek röpködni az első fehér tollas nyílvesszők, azután erőteljesebb hangok hallatszottak, amint az ellenséges számszeríjak is köpködni kezdték lövedékeiket, és azok nekicsapódtak a hídfő mellett álló templom köveinek. Meghaltak az első ostromlók.
Parancsok még ekkor sem érkeztek. Még egyetlen rangosabb katona sem érkezett a városba, csak az íjászok tömege, amely vért szimatoló farkashorda gyanánt vetette magát a prédára. Záporoztak a nyílvesszők a barikádra, és rákényszerítették a védőket, hogy lekuporodjanak a felforgatott kocsik mögött. Majd az első angol rohamcsapat üdvrivalgásban tört ki, és kardokkal, szekercékkel, lándzsákkal rárontott a barikádra. Egyre többen bátorodtak neki, miközben az élén haladók már fel is kapaszkodtak a romhalmazra. A számszeríjasok szakadatlanul lőttek a barbakánból, és az ostromlókat visszavetették a súlyos nyilak. A francia fegyveresek óvatosan felegyenesedtek, hogy visszaverjék a túlélőket, és a kardok összecsaptak a szekercékkel. A vér iszamóssá tette a híd kövezetét; az egyik íjász elcsúszott, és rohamozó társai eltaposták. Az angolok üvöltöttek, a franciákat ordítottak, a barbakánon kürtszó harsogott, és az île St Jean valamennyi templomában félreverték a harangokat.
Thomas, akinek nem volt kardja, a templom tornácán, a híd mellett állt, és onnét nyílvesszőket lőtt ki a barbakán felé, bár célozni alig tudott, miután az óváros házainak zsúpfedelére máris lobot vetettek, és a füstköd alacsonyan szálló felhőként telepedett a folyóra.
A franciák jól kihasználták helyzeti előnyüket. Számszeríjasaik zavartalanul lőhettek a barbakánból és a barikád menedékéből, az angoloknak viszont a keskeny hídon kellett előrehaladniuk, amelyet máris átjárhatatlanná tettek a tetemek, a vér és a nyílvesszők. További ellenséges számszeríjasok állomásoztak azokon a hajókon, amelyeket a sziget partjai mentén kötöttek ki, és amelyek a dagály múltával most ott vesztegeltek a homokpadokon. A hajók védői, akiknek a mellvéd remek fedezéket kínált, nyugodt szívvel leszedtek minden olyan íjászt, aki volt olyan ostoba, hogy a városfal füsttel nem burkolt részein mutatkozzék. Egyre több és több számszeríjas érkezett a hídhoz, amíg a folyóvizet szinte teljesen ellepték a bárkák és különféle vízi alkalmatosságok.
A sikátorokból újabb íjászroham tört elő, hogy betöltse a barikádhoz vezető keskeny utat. A katonák üvöltve indultak rohamra, és ezúttal nem íjaikkal, hanem fejszékkel, kardokkal, késekkel és lándzsákkal harcoltak. A lándzsákat többnyire a walesiek hordozták, akik magas fejhangon sikoltoztak, miközben együtt rohantak az íjászokkal. A támadók közül máris tucatnyian áldozatul estek a számszeríjaknak. A túlélők azonban átugráltak tetemeiken és rárontottak a barikádra, amelyet most már legkevesebb harminc fegyveres, és még egyszer annyi számszeríjas tartott. Thomas előrerohant, és felvette egy elesett íjász nyilakkal teli zsákját. A támadók nekiveselkedtek a nyílvesszőkkel telilőtt barikádnak, ahol alig kínálkozott hely a szekercék, kardok és lándzsák forgatásához. A francia fegyveresek előredöftek lándzsáikkal, vagdalkoztak kardjaikkal, és eszelősen lóbálták buzogányaikat. Amint a támadók első sora elesett, a mögöttük érkezők vetették oda magukat az ellenséges fegyvereknek, s mindeközben fáradhatatlanul záporoztak rájuk a nyilak a barbakán csipkés lőrései mögül és a folyón felsorakozó hajókról. Thomas látta, amint egy férfi megtántorodik a hídon, a sisakjában egy számszeríj vaskos lövedékével. A férfi arcán vér ömlött végig, miközben kivehetetlen, hörgő hangok szakadtak fel a torkából, azután térdre rogyott és elvágódott az úton, ahol a támadók újabb hulláma eltiporta a testét. Néhány angol íjász utat talált magának a templom tetejére, és megölt vagy fél tucatot a barikád védői közül, mielőtt a számszeríjasok egyetlen összehangolt sortűzzel lesöpörték őket a cserepekről. A hidat immár sűrűn elborították a tetemek, és a rengeteg holttest oly mértékben akadályozta az angol rohamokat, hogy a fegyveresek nekiálltak átlökni a halottakat a híd mellvédfalán. Egy hosszú nyelű szekercével felfegyverzett szálas íjásznak sikerült felkapaszkodnia a barikád tetejére, ahol tovább vagdalkozott súlyos pengéjével, és lesújtott egy franciára, aki szalagot viselt a hajában; ám ekkor két nyíl is megtalálta, és a férfi elejtette nehéz fegyverét, hogy a hasát markolászva, üvöltve térdre rogyjon. A franciák ezután a férfit lerángatták a barikád feléjük eső oldalára, ahol hárman is nekiestek kardjukkal, majd az íjász fejét saját szekercéjével vágták le. A véres trófeát lándzsa hegyébe szúrták és kitűzték a barikádra, hogy ezzel is kedvét szegjék az ostromlóknak.
Egy lovas, aki Warwick earljének jelvényét viselte, üvöltve hívta vissza a rohamozó íjászokat. Most már maga az earl is megérkezett a városba, akit a király küldött ki azért, hogy kivonja az íjászokat az egyenlőtlen küzdelemből, az íjászok azonban nem akartak hallgatni senkire. A franciák kigúnyolták és leöldösték őket, de az íjászok csak azért is át akarták törni a híd védelmét, hogy végre tobzódhassanak Caen gazdagságában. Újabb és újabb vérgőzös íjászroham indult a barikád ellen, az ostromlók az út teljes szélességét és hosszát kitöltötték, miközben a füstös égboltból nyílvesszők zápora korbácsolta őket. A támadók utója tovább tolta előre az oszlopot, miközben az elöl haladók sorra áldozatul estek a francia lándzsáknak és pengéknek.
A franciák nyerésre álltak. Nyilaikkal mindenütt célt értek az összezsúfolódott tömegben. Akik elől haladtak, immár kétségbeesetten próbáltak elhúzódni a mészárszéktől, miközben a hátulról érkezők kíméletlenül tolták előre az oszlopot, és a középütt haladók, akiket már az összeroppanás réme fenyegetett, áttörték a hídfőnél emelt vaskos fapalánkot, és így kiszabadulhattak a keskeny földsávra, amely a folyó és a város falai között húzódott. Egyre többen követték őket.
Thomas még most is kuporgott a templom tornácán. Alkalmanként útjára küldött egy nyílvesszőt a barbakán felé, de a sűrűsödő füst immár ködként telepedett rájuk, így alig látott célpontot. Figyelte, ahogyan a támadók kiözönlenek a hídfőről a keskeny folyóparti földsávra, de esze ágában sem volt követni őket. Az íjászok máris csapdába estek, hátuk mögött az egekbe szökő kőfallal, maguk előtt az örvénylő folyóval és a túlsó parton horgonyzó hajókon összezsúfolódott számszeríjasokkal, akik azonnal rávetették magukat az új és kívánatos célpontokra.
A hídról leözönlő fegyveresek ismét megnyitották az utat a barikád felé, és a frissen érkezettek, akik nem tapasztalták bőrükön az első rohamok könyörtelen leverését, készséggel vetették magukat a résbe. Egy walesinek sikerült felkapaszkodnia az egyik felfordított szekérre és előredöfnie rövid lándzsájával. Nyilak meredeztek a mellkasából, de a férfi hihetetlen módon tovább küzdött, visított, vagdalkozott, és harcolni próbált még az után is, hogy egy francia védő kizsigerelte. A belei kiömlöttek, de a walesi valahogy így is utolsó döfésre emelte fegyverét, és csak azután hanyatlott a védőkre. Féltucatnyi íjász megpróbálta szétrontani a barikádot, míg mások a tetemeket lökték le a hídról, hogy megtisztítsák végre az utat. Legkevesebb egy, súlyosan sebesült támadót is így hajítottak a folyóba. A férfi halálra váltan üvöltött zuhanás közben.
– Vissza, kutyák, vissza!
Warwick earlje emelkedett a káosz fölé, és püfölte embereit marsallbotjával. Kürtösei már régóta hiába szólították visszavonulásra a katonákat; amint rákezdtek, a franciák támadást fújtak, az angolok és walesiek pedig szívesebben engedelmeskedtek a francia kürtnek, mint az angolnak. Százával özönlötték el az emberek az óváros utcáit, kerülték meg Warwick earljének parancsnokait és zárkóztak fel a hídhoz, ahonnét, miután képtelenek voltak átkelni a barikádon, követték társaikat a folyópartra, hogy nyílzáport zúdítsanak a bárkákon harcoló számszeríjasokra. Warwick earlje elterelhette az íjászokat a hídhoz vezető utcákról, de minden visszatartott katonára két másik jutott, aki átcsusszant a kordonon.
Caen férfinépe, ha különb fegyverzettel nem, hát karókkal a kezében várakozott a barbakán mögött, ami újabb küzdelmet ígért arra az esetre, ha a barikádot sikerülne is áttörni. Az őrület visszavonhatatlanul eluralkodott az angol seregen, a harci téboly, amely tovább űzte az embereket a jól védett barikád felé. Társaik sikoltozva szenvedtek ki, ők mégis tovább támadtak. Warwick earlje üvöltve próbálta visszavonni az erőket, de azok ügyet sem vetettek rá. Azután a folyópart felől újabb ádáz harci üvöltés hallatszott, és Thomas kilépett a tornácra, hogy lássa, amint az ostromlók egy csoportja megkísérel átgázolni az Ódon folyón. És ők végre sikert arattak. A száraz nyár leapasztotta a folyóvizet, a tetőző apály még tovább csökkentette a vízszintet, így a folyó a legmélyebb helyeken is csupán a férfiak mellkasáig ért. Az emberek tucatjával gázoltak a vízbe. Thomas, miután kikerülte az earl parancsnokait, átszökkent a kerítés maradékán és lecsúszott a partoldalon, amelynek földjéből ellenséges nyílvesszők meredeztek. A folyó orrfacsaróan bűzlött az ürüléktől, hiszen az egész város ide ürítette mocskát. Egy tucatnyi walesi ekkor gázolt be a vízbe, és Thomas velük tartott, de íját jó magasan a feje fölé tartotta, hogy a fa és a húr szárazon maradjon. A számszeríjasoknak fel kellett állniuk a bárkák peremdeszkái mögül, ha célba akarták venni a támadók újabb hullámát. Állva viszont már maguk is remek célpontot nyújtottak azoknak az íjászoknak, akik megmaradtak a város felöli folyóparton.
Az áramlat erős volt, ezért Thomas csak kis lépésekkel haladhatott előre. Körülötte mindenütt nyilak csapódtak a vízbe. Egy férfit közvetlenül előtte a torkán találtak el, és ahogyan a láncing súlya lerántotta, nem maradt utána más, csak a véresen tajtékzó víz. A francia hajók oldalába fehér tollas nyílvesszők fúródtak. Egy francia átbukott hajója mellvédjén, és teste görcsösen összerándult, valahányszor újabb nyílvessző csapódott belé. A vízkieresztő résből vér csordogált.
– Öljétek a nyavalyásokat, öljétek őket – morogta Thomas mellett egy férfi, Warwick earljének egyik embere, aki, miután nem tudta visszatartani a támadást, úgy döntött, maga is részt vesz benne. A férfi széles pengéjű, félig kardra, félig szekercére emlékeztető fegyvert lengetett.
A szél felkapta a füstöt a házak lángoló tetejéről és szétterítette a folyó vizén, miközben a levegő eltelt a lángoló szalma parázsló szálaival. Több ilyen izzó szalmaszál két hajó felcsavart vitorláit is megtalálta, amelyek mostanra bőszen lángoltak. A hajók védői kényszerűen visszahúzódtak a partra. A legtöbb ellenséges számszeríjas hátrálni kezdett a nyakig sáros angol és walesi katonák elől, akik a megfeneklett hajók között sorban elérték a túlpartot. A levegő eltelt a fejük felett átsuhanó nyílvesszők sziszegésével. A sziget harangjai még most is kongtak. A franciák torkuk szakadtából üvöltöttek a barbakán tetejéről, hogy embereik szóródjanak szét a folyóparton, és vegyék fel a harcot a walesi és angol katonák csoportjaival, amelyek küszködve törtek utat maguknak a parthoz közeli iszapban.
Thomas tovább gázolt előre. A víz a mellkasáig ért, majd fokozatosan visszahúzódott. Megküzdött a folyóágy ragadós iszapjával, és megpróbált ügyet sem vetni a körülötte becsapódó lövedékekre. Egy számszeríjas felállt fedezékéből és egyenesen Thomas mellkasát vette célba, ám ekkor két angol nyílvessző is fúródott a testébe, és a férfi üvöltve hátratántorodott. Thomas tovább tolakodott előre, immár felfelé a partoldalon. Azután hirtelen kiért a folyóból, és a csúszós iszapon a legközelebbi megfeneklett bárka tatja felé botorkált. Látta, hogy a katonák továbbra is küzdenek a barikádnál, de látta azt is, hogy a folyóban immár hemzsegnek az íjászok és fegyveresek, akik, ha sárfoltosan és bőrig átázva is, de felhúzták magukat a bárkákra. A hátramaradt védőknek a számszeríjakon kívül alig maradt fegyvere, míg a legtöbb íjász kardot vagy szekercét lengetett. A lehorgonyzott bárkákon zajló közelharc így meglehetősen egyoldalú lett: a szervezetlen és vezér nélküli tömeg mindenkit elpusztított, aki az útjába került, majd a vértől iszamós fedélzetekről visszatért a folyóba, onnét pedig fel a szigetre.
Warwick earljének fegyverese Thomas előtt haladt. A férfi felkapaszkodott a meredek füves partoldalon, és szinte abban a pillanatban arcán találta egy nyíl, hogy hátratántorodott, és vérgőzbe vont sisakkal visszazuhant a folyóba. A lövedék egyenesen az orrnyergébe fúródott, azonnal végzett vele, és meghagyta arcán a csodálkozó arckifejezést. A férfi széles pengéje a sárba hullt, Thomas lába elé, ő pedig vállára vette íját, és felkapta a fegyvert. Meglepően nehéznek találta. Az efféle szablyákban nem volt semmi kifinomultság. A penge hosszú élét nyers tömege segítette abban, hogy minél mélyebbre temetkezzék az ellenség testébe. Épp megfelelt a közelharcban. Will Skeat mesélte Thomasnak, hogy egyszer tanúja volt, amint egy lovat lefejeztek egy ilyen fegyver egyetlen jól irányzott csapásával, és ha csak végigmérte a félelmetes pengét, Thomas érezte, hogy a zsigerei is görcsbe rándulnak.
A walesiek felkapaszkodtak a bárkákra, végeztek védőikkel, majd különös nyelvükön rikoltozni kezdtek és partra ugrottak, ahová Thomas is követte őket. Az eszelősen menekülő védők fellazult sorai közt találta magát, amelyek a bárkákról elmenekült katonák és a Caen polgárai által védett magas, láthatóan vagyonos házak sorai felé kavarogtak. A számszeríjasoknak fejenként mindössze egy lövésre maradt idejük, de páni félelmükben ezt is elhibázták, azután a támadók már úgy vetették rájuk magukat, mint kiéhezett vérebek a sebesült szarvasra.
Thomas két kézre kapta fegyverét. Egy számszeríj as megpróbálta íjával védeni magát, de a súlyos penge úgy szelte ketté a tust, akárha elefántcsontból készült volna, majd mélyen beletemetkezett a francia nyakába. A feltörő vérsugár átívelt Thomas felett, amint kirántotta a nehéz kardot, és megrúgta a franciát a lábai között. Egy walesi megforgatta lándzsája pengéjét egy védő bordái között. Thomas megbotlott a férfiban, akit az imént kaszabolt le, de visszanyerte egyensúlyát és felkiáltott:
– Szent Györgyért!
Újra meglendítette a pengét, és belevágott egy furkósbotot forgató férfi felkarjába. Elég közel kerültek egymáshoz, hogy megérezze a férfi leheletét és ruhája bűzét. Egy francia a kardjával vagdalkozott, egy másik vasalt buzogánnyal rontott a walesiekre. A tavernákban verekedtek így, meg a törvényen kívüliek köreiben, és Thomas is úgy sikoltott, akár a holtak szellemei. Pokolba valamennyiükkel! Vércseppek záporoztak rá, miközben ütéseivel, rúgásaival és vágásaival utat nyitott magának a sikátorban. A levegő természetellenesen sűrűnek, párásnak, melegnek tűnt, és bűzlött a vértől. Egy buzogány alig hüvelyknyivel kerülte el a fejét, ám ehelyett a falba csapódott, Thomas pedig felfelé rántotta a pengét, amely így belehasított a férfi ágyékába. A francia felsikoltott, Thomas pedig belerúgott a penge hátsó, tompa élébe, hogy fegyvere a helyére kerüljön.
– Átkozott – rúgott bele még egyet a pengébe. – Átkozott!
Egy walesi lándzsájával felöklelte a férfit, és két másik társa is mellette termett; mindkettejük haját és szakállát vér szennyezte. A vérvörös lándzsák máris a védők következő sorát öklelték fel.
Húsznál is több katona védhette a sikátort, ezzel szemben Thomas és társai talán ha tucatnyian lehettek. A franciák azonban rettegtek a vereségtől, míg a támadók magabiztosan törtek előre, így lándzsáikkal, kardjaikkal és szekercéikkel egyre mélyebben beékelték magukat a soraikba; csak vagdalkoztak és döftek, aprították és átkozták az ellenséget. Egyre több és több angol és walesi mászott elő a folyóból, hogy hátborzongató üvöltéssel hívja ki maga ellen az ellenséget, követelje annak vérét és vagyonát. A háború csahosai kiszabadultak vackaikból, és lerohanták a nagy város utcáit, amelyeket a hadsereg urai egy hónapos ostrommal reméltek bevenni.
A sikátor védői szétfutottak, mentették az életüket. Thomas hátulról lekaszabolt egy férfit, majd a csonton csikorgó acél érdes zajától kísérve kirántotta a pengét. A walesiek berúgtak egy ajtót, hogy a mögötte emelkedő házat a magukénak követeljék. A walesi herceg zöldbe és fehérbe öltözött katonáinak egy csapata végigrohant a sikátoron, és követte Thomast egy hosszú, takaros kertbe, ahol a gyógynövények ágyasain túl körtefák nőttek. Thomast futtában is megragadta a hely éteri szépsége, amely sehogyan sem illett a gomolygó füsthöz és feléledő sikolyokhoz. A kertet estikék, sárgaviolák és bazsarózsák szegélyezték, szőlőlugasok tagolták, s egy pillanatra a mennyország elrabolt darabkájának tűnt, mielőtt az íjászok letaposták az ágyásokat, leszaggatták a szőlő lombsátrát, és átgázoltak a vadvirágokon.
Egy csapatnyi francia megpróbálta kiűzni a behatolókat a kertből. Kelet felől érkeztek, a híd barbakánja mögött várakozó embertömegből váltak ki. Három fegyveres lovas vezette őket, akik valamennyien sárga csillagokkal kihányt kék köpenyt viseltek. Lovaikkal átugrattak az alacsonyabb kerítések felett, és üvöltve emelték sújtásra hosszú kardjaikat.
A nyilak belecsapódtak a házakba. Thomas nem vette le válláról az íjat, de a herceg íjászai már nyílvesszőt illesztettek fegyverük húrjára, és a lovasok helyett a lovakat vettél célba. A nyilak mélyen a húsba martak, az állatok felnyerítettek, ágaskodtak és oldalt zuhantak, a szekercéket és kardokat lengető íjászok pedig lerohanták a lovak alatt vergődő franciákat. Thomas jobbra tért ki, a még talpon álló franciák felé, akik közül a legtöbben városi népek voltak, kis fejszékkel, sarlókkal és ódivatú kétkezes kardokkal felfegyverkezve. Thomas átszelt szablyájával egy bőrkabátot, egyetlen rúgással kiszabadította a pengét, és olyan erővel lendítette meg újra, hogy a pengéről lecsepegő vér beterítette a körülötte harcolókat, majd lesújtott újra. A franciák visszahőköltek a sikátorból előözönlő íjászok láttán, és visszamenekültek a barbakánba.
Az íjászok a földre zuhant lovasokat kaszabolták. Az egyik francia felsikoltott, amint a pengék egyszerre hasítottak a karjába és a törzsébe. A kék és sárga kabátokat vér áztatta. És Thomas ekkor látta meg, hogy a kék mezőben nem sárga csillagok fénylenek, de sárga sólymok. Kitárt szárnyú és begörbített karmű sólymok. Sir Guillaume d'Evecque emberei! Talán maga Sir Guillaume! Amikor azonban közelebbről is megvizsgálta az eltorzult, vérfoltos arcokat, három ifjút látott maga előtt. Viszont akkor maga Sir Guillaume itt van Caenben, és közel kell lennie a lándzsának is. Áttört a kerítésen, és egy másik köz felé indult. Mögötte, abban a házban, amelyet a walesiek lefoglaltak maguknak, felsikoltott egy asszony, az első a számtalan szerencsétlen közül. A templomi harangok lassan elhallgattak.
III. Edward, Isten kegyelméből Anglia királya, húszezer harcosát hozta el, és ezek ötöde immár elérte a szigetet, miközben egyre közeledtek a többiek is. Senki sem vezette ezeket az embereket. Eddig semmilyen más parancsot nem kaptak, csak hogy vonuljanak vissza, ők azonban nem engedelmeskedtek, és ezért foglalhatták el Caent, még ha az ellenség meg is tartotta a barbakánt, ahonnét lankadatlanul záporoztak feléjük a nyilak.
Thomas a sikátorból kijutott a főutcára, ahol csatlakozott az íjászok egy csoportjához, amely nyilaival a lőrésekkel csipkézett tornyot vette célba, miközben az ő fedezetük alatt walesi és angol katonák rohanták le a barbakán boltozata alatt menedéket kereső franciákat, mielőtt hátba támadták volna a barikád védőit, akiket immár mindkét oldalról szorongattak. A franciák, akik előre látták szomorú végüket, ledobták fegyvereiket, és próbálták megadni magukat, az íjászok azonban nem voltak kaphatóak az efféle finomkodásra. Csak üvöltöttek és támadtak. A franciákat a folyóba lökték, majd tucatnyi katona ízekre szedte a barikádot, hogy a kocsikat és nehéz bútorokat is áttaszítsák a mellvédfalon.
A franciák, akik eddig a barbakán mögött várakoztak, most szétszóródtak a szigeten, vélhetően azért, hogy asszonyaikat és leányaikat védjék. Bosszúszomjas íjászok űzték őket, akik eddig a híd túlsó végén vesztegeltek. A félelmetes tömeg most elviharzott Thomas mellett, hogy bevegye magát az île St Jean szívébe, ahol immár állandósultak a sikolyok. Mindenfelől a behatolók harci üvöltése hallatszott. A barbakánt továbbra is megtartották a franciák, de a számszeríjakat már nem használták, az angol íjászok megtorlásától tartva. Senki sem próbálta meg bevenni a tornyot, bár az íjászok egy csoportja megtorpant a kőhíd közepén, és onnét nézett fel a sáncokra kifüggesztett zászlókra.
Thomas maga is a sziget közepe felé indult volna, amikor hirtelen patakopogást hallott a kövezeten, és ahogy visszanézett, tucatnyi francia lovast pillantott meg, akik eddig bizonyára a barbakán mögött rejtőztek el. A lovagok most előtörtek a kapuboltozat mögül, hogy lezárt sisakrostéllyal és előreszegezett lándzsával vágtázzanak a híd felé. Láthatóan azt tervezték, hogy egyetlen rohammal áttörik magukat a támadókon, és az óvároson keresztül elérik a fellegvár biztonságát.
Thomas tett néhány lépést a franciák felé, azután meggondolta magát. Senki sem akart kikezdeni egy tucatnyi teljes fegyverzetben álló lovaggal. Ám ekkor meglátta a kék-sárga köpenyt, meglátta a sólymokat az egyik pajzson. Levette válláról a fekete íjat, hogy egy nyílvesszőt illesszen az íjhúrra. Felhúzta a fegyvert. A franciák ekkor érték el a hidat, és Thomas utánuk kiáltott:
– Evecque! Evecque!
Azt akarta, hogy Sir Guillaume, ha csakugyan ő volt az, lássa gyilkosát, és egy kék-sárga köpenyt viselő férfi félig felé is fordult a nyeregben, bár Thomas nem láthatta az arcát a leeresztett sisakrostély mögött. Útjára engedte a nyílvesszőt, de már ugyanabban a pillanatban látta, hogy az célt fog téveszteni. A nyíl alacsonyan szállt, és a férfi lábába fúródott, nem pedig a vesetájába, ahová Thomas szánta. Egy második nyílvesszőt húzott elő, de a tucatnyi lovag már a hídon vágtázott. A lovak vasalt patája szikrákat vetett a kövezeten, és az élen haladó férfi leeresztette lándzsáját, hogy félresöpörje útjából a maroknyi íjászt, majd miután átverekedte magát, a csapat már a távoli utcákon vágtázott a vár irányába. A fehér tollas nyílvessző mélyen beletemetkezett a férfi combjába, s bár Thomas egy második nyilat is küldött utána, az beleveszett a ködbe, akárcsak a francia szökevények, akik ekkor már az óváros girbegurba utcáin kapaszkodtak felfelé.
A fellegvár ugyan nem esett el, de a város és a sziget az angolok kezére került. Egyik sem tartozott még a királyhoz, hiszen a nagyurak – earlök és bárók – még egyik helyet sem foglalták el. Mindkettő az angol és walesi katonák birtokába került, akik most láttak neki, hogy megragadják Caen gazdagságát.
Párizst leszámítva az île St Jean volt Franciaország északi felének legszebb, leggazdagabb és legelegánsabb helye, gyönyörű házakkal, illatozó kertekkel, széles utakkal, jómódú templomokkal, és ahogyan egy ilyen helyhez illik, civilizált lakosokkal. Ezt a kellemes helyet vette most birtokba a sártól, vértől csatakos férfiak hordája, amely a legvadabb álmokat is meghaladó kincsekre lelt itt. És amit a hellequinek elvégeztek a számtalan breton faluval, az most elérte e pazar nagyvárost is. Elérkezett a gyilkolás, az erőszak, az önkény ideje. Minden francia ellenségnek számított, és az ellenségnek halál járt. A város helyőrségének parancsnokai, Franciaország urai biztonságban tudhatták magukat a barbakán felső szintjein, ahol meg is maradtak, amíg fel nem ismertek néhány hasonszőrű angol nagyurat, akinek biztonságban megadhatták magukat. A tucatnyi lovag elérte a fellegvárat. Néhány egyéb nagyúrnak és lovagnak sikerült leráznia az őt üldöző angolokat, és átmenekültek a sziget déli hídján, bár legalább tucatnyi nemest, akinek váltságdíja akár száz íjászt is egy életre gazdaggá tehetett volna, kutyákként taglóztak le és véres hústömeggé aprítottak. A lovagok és fegyveresek, akik száz-kétszáz fontot is fizethettek volna szabadulásukért, egymás után estek áldozatul a nyilaknak és kardoknak, a tébolyult embertömeg tombolásának. Ami pedig az egyszerűbb embereket illeti, akik legfeljebb egy-egy doronggal, ásókapával vagy késsel védekezhettek, őket egyszerűen lemészárolták. Caen, a Hódító városa angol prédává alacsonyodott, megsemmisült azon a napon, és gazdagsága az angolokhoz került.
S nemcsak a gazdagsága, de asszonyai is. Azon a napon caeni asszonynak lenni felért ezer pokollal: tűz ugyan nem pusztított, hiszen a megszállók nem felgyújtani, hanem kifosztani akarták a házakat, ördögök azonban bőséggel akadtak. Férfiak könyörögtek asszonyaik és lányaik tisztességéért, majd kényszerültek arra, hogy végignézzék, ahogyan e tisztességet sárba tiporják. Sok asszony elrejtőzött, de őket is hamar megtalálták a katonák, akik hozzászoktak, hogy a padlásról vagy a lépcsők alól kell előrángatniuk áldozataikat. Az asszonyokat kihajtották az utcára, csupaszra vetkőztették, és trófea gyanánt mutogatták. Egy kalmár iszonyatosan kövér feleségét befogták egy kis szekér elé, és csupaszon fel s alá kergették a főutcán, amely a sziget teljes hosszán végigvonult. Az íjászok több mint egy órán át űzték a szegény párát, és akadtak, akiknek a könnyük potyogott nevettükben a jókora zsírpárnák láttán. Amikor pedig ráuntak a mulatságra, bedobták az asszonyt a folyóba, ahol az kétségbeesetten rúgkapált, jajveszékelt és a gyermekeit szólongatta, míg az egyik íjász, aki korábban egy pár hattyún próbálta ki zsákmányolt számszeríját, a torkára nem forrasztotta a szót. A hídon ezüsttálak súlyától meggörnyedt férfiak botladoztak, mások még most is vagyontárgyakat kerestek, ám azok helyett álét, almabort és pálinkát találtak, így túlkapásaik egyre szörnyűbbé váltak. Egy papot az egyik taverna cégérére kötötték fel, csak mert gátat próbált vetni az erőszaknak. A fegyveresek közül néhányan megpróbálták jobb belátásra bírni társaikat, ám azok nyomasztó túlerőben voltak, és könnyűszerrel visszaverték őket a hídról. A Szent János templomot – ahol állítólag Keresztelő Szent János ujjperceit őrizték, annak a lónak a patkóival egyetemben, amelyen Szent Pál Damaszkuszba lovagolt – közönséges bordélyházzá alacsonyították a katonák, akik elől az asszonyok hiába próbáltak meg itt menedéket keresni. Férfiak parádéztak finom selymekben és csipkékben, miközben kockán játszották el az asszonyokat, akikről a ruhákat leszaggatták.
Thomas nem vett részt mindebben. Az eseményeknek nemhogy egy, de száz ember sem tudott volna gátat vetni. Csak egy másik hadsereg vethetett volna véget a tömeges erőszaknak, de Thomas tudta, hogy a részeg kábulat előbb-utóbb úgyis elrendez mindent. Inkább végigkutatta az ellenség házait, és utcáról utcára vándorolt, míg rá nem akadt egy haldokló franciára, akinek inni adott, mielőtt megkérdezte volna tőle, merre lakik Sir Guillaume d'Evecque. A férfi égnek emelte szemét, zihálva kapkodott lélegzet után, és végül kibökte, hogy a kérdéses ház a sziget déli végében áll.
– Nem lehet eltéveszteni – magyarázta a férfi. – Nagy kőház, mindene kőből van, és három sólymot faragtak az ajtó fölé.
Thomas délnek indult. Warwick earljének fegyveresei csapatostól érkeztek volna a szigetre, hogy mielőbb visszaállítsák a rendet, de előbb meg kellett küzdeniük a hídnál csoportosuló íjászokkal. Thomas hamarosan elért a sziget déli felére, amely nem szenvedett olyan károkat, mint a híd közelében fekvő utcák és sikátorok. Látta a kőházat a kifosztott boltok tetői felett. A legtöbb építményt fagerendákkal erősítették meg, és zsúpszalmával fedték le, Sir Guillaume d'Evecque kétemeletes otthona azonban erődítménynek is beillett volna. Falait kőből emelték, tetejét cserepekkel fedték, ablakai lőrésszerűen befelé szűkültek, de az íjászok valahogy még így is bejutottak, mert odabentről sikoltozás hallatszott. Átkelt a kis téren, ahol a kockakövek közül öreg tölgy szökött a magasba. Felkapaszkodott a lépcsőkön és megállt a kapuboltozat alatt, amelyet csakugyan a három faragott sólyommal koronáztak meg. Őt magát is meglepte a mély gyűlölet, amelyet a jelvény láttán érzett. Most bosszút áll, mondta magának, egész Hooktonért.
Áthaladt az előcsarnokon, hogy a konyhában ráakadjon az íjászok és fegyveresek csoportjára. Két háziszolga holtan feküdt a tűzhely mellett, amelyben még most is ott pattogtak a lángok. Az egyik íjász rámordult Thomasra, hogy ők értek elsőként a házhoz, így annak minden kincse az övék, de mielőtt válaszolhatott volna neki, Thomas sikolyt hallott a felső szint felől és elfordult, hogy nekiiramodjon az erős falépcsőnek. A felső előtérből két helyiség nyílt, és amikor Thomas belökte az egyik ajtót, a walesi herceg egyik íjászát találta mögötte, aki egy fiatal lánnyal birkózott. A férfi félig már letépte a lány halványkék ruháját, de az még most is sarokba szorított nőstény rókaként küzdött, karmolt, harapott és rúgott. Azután, épp amikor Thomas benyitott, a férfinak egyetlen arcára mért ütéssel sikerült megadásra bírnia. A lány zihálva kapott levegő után, majd nekitántorodott az üres kandallónak, miközben az íjász Thomas felé pördült.
– Ο az enyém – sziszegte. – Menj, és keress magadnak másikat!
Thomas végigmérte a lányt. Szőke hajú, vézna, halálra vált teremtés volt. Eszébe jutottak Jeanette lelki szenvedései, miután a herceg megbecstelenítette, és egyszerűen képtelen lett volna végignézni, hogy ugyanezt a gyötrelmet egy másik lány is átélje, még ha Sir Guillaume d'Evecque házában lakik is.
– Azt hiszem, eleget kapott. – Keresztet vetett, ahogy visszaemlékezett saját Bretagne-ban elkövetett bűneire. – Engedd el.
A szakállas, Thomasnál legalább tucatnyi évvel idősebb íjász elővonta kardját. Öreg, széles pengéjű, ormótlan fegyver volt, a férfi mégis magabiztosan forgatta.
– Figyelj csak, fiú – acsargott. – Most azonnal elhúzod innét a beled, mert ha nem, esküszöm, annál fogva szegezlek ide a falra.
Thomas meglendítette szablyáját.
– Fogadalmat tettem Szent Guinefort-nak – közölte a férfival –, hogy megoltalmazok minden fehérnépet.
– Hát legyen, te nyavalyás.
A férfi kardja Thomas felé lendült, Thomas pedig hátralépett és hárított. A két súlyos penge szikrákat hányva ütközött egymásnak. A szakállas férfi gyorsan visszanyerte egyensúlyát, újra támadott, Thomas pedig tett még egy lépést hátrafelé, és szablyájával megint félreütötte a felé lendülő pengét. A lány elkerekedett szemekkel nézte őket a kandallóból. Thomas meglendítette széles pengéjét, célt tévesztett, és kis híján elesett, de épp időben nyerte vissza az egyensúlyát, hogy belerúgjon a szakállas íjász térdébe, majd széles, kaszáló mozdulattal meglendítse a szablyát, és belehasítson vele a férfi nyakába. A vér erős sugárban tört fel, miközben a férfi egyetlen hang nélkül a padlóra rogyott. A szablya egyetlen sújtassál levágta a férfi fejét, és a vér még akkor is lüktetve tört fel a nyílt sebből, amikor Thomas letérdelt áldozata mellé.
– Ha bárki kérdezné – mondta a lánynak franciául –, mondd, hogy atyád tette, azután elmenekült.
Épp elég bajt okozott neki, hogy megölte azt az apródot Bretagne-ban; nem akarta a vállára venni egy íjász megölésének a terhét is. Négy apró pénzérmét vett elő a férfi erszényéből, majd a lányra mosolygott, aki figyelemreméltóan nyugodt maradt ahhoz képest, hogy egy embert a szeme láttára fejeztek le.
– Nem foglak bántani – nyugtatta Thomas. – Megígérem.
A lány átható tekintettel méregette a tűzhelyből.
– Nem bántasz.
– Hihetsz nekem – bólintott Thomas.
A lány felállt és megrázta magát, majd összevonta ruháját a nyakánál, és a meglazult szálakkal összekötötte a megszaggatott részeket.
– Te talán nem bántasz – mondta –, de mások fognak.
– Nem, amíg velem maradsz – rázta a fejét Thomas. – Nesze. – Levette válláról a nagy fekete íjat, és leoldotta róla az íjhúrt. – Ezt tartsd magadnál – adta oda a fegyvert a lánynak. – Ebből tudni fogják, hogy egy íjász asszonya vagy. Akkor senki sem nyúl hozzád.
A lány összeráncolt homlokkal méregette a fegyvert.
– Senki sem fog bántani?
– Nem, ha ezt hordozod – ígérte újra Thomas. – Ez a te házad?
– Itt dolgozom – felelte a lány.
– Sir Guillaume d'Evecque-nek? – kérdezte Thomas, és a lány rábólintott. – Itt van valahol?
A lány a fejét rázta.
– Nem tudom, hol van.
Thomas úgy számította, hogy ellensége régen felért a fellegvárba, ahol megpróbálja kiszabadítani a combjába fúródott fehér tollas nyílvesszőt.
– Tart itt valahol egy öreg lándzsát? – kérdezte. – Egy fekete nyelű, ezüst pengéjű lándzsát?
A lány sebesen megrázta a fejét. Thomas a homlokát ráncolta. A lány, ébredt rá, egész testében reszket, és eddig talán merészen viselkedett, de a halott ember nyakából feltörő vér talán őt is szorongással tölti el. Arra is felfigyelt, hogy a lány az arcát borító horzsolások és a szőke hajába tapadt por ellenére szemrevaló teremtés. Hosszú arcát szinte nemessé tették hatalmas kék szemei.
– A családod is itt él? – kérdezte tőle.
– Az anyám meghalt. Nincs senkim, leszámítva Sir Guillaume-ot.
– És ő mégis magadra hagyott? – kérdezte Thomas megvetéssel.
– Nem! – tiltakozott a lány. – Azt gondolta, biztonságban leszek itt a városban, de azután, amikor megjött a hadsereg, a katonák úgy gondolták, inkább a szigetet védik meg. Otthagyták a várost! Csak mert itt élnek a gazdagok. – Felháborodás csendült ki a hangjából.
– És miért tartott téged Sir Guillaume? – kérdezte Thomas.
– Takarítottam – vonta meg a vállát a lány –, és megfejtem a teheneket a folyó túlsó partján. – Összerezzent, amint odakint felharsant néhány vitatkozó katona nyers hangja.
Thomas elmosolyodott.
– Minden rendben, senki sem fog bántani. Csak fogd azt az íjat. Ha bárki kérdezné, csak mondd: „Egy íjász asszonya vagyok”. – Addig ismételtette a lánnyal a mondatot, amíg elégedett nem volt az eredménnyel. – Helyes! – mosolyodott el. – Mi a neved?
– Eleanor.
A ház átkutatása nem sok eredménnyel kecsegtetett, Thomas mégis megtette, ám Szent György elrabolt lándzsájára nem akadt rá egyik helyiségben sem. Nem talált sem bútorokat, sem kárpitokat, sem bármi egyebet, ami értéket képviselt volna, leszámítva a konyhai tálakat, edényeket és fazekakat. Aminek értéke volt, tudta meg Eleanortól, azt már egy héttel ezelőtt felvitték a várba. Thomas végigmérte a konyhakövön árválkodó törött cserepeket.
– Mióta dolgozol neki? – kérdezte a lányt.
– Amióta csak az eszemet tudom – felelte a lány, majd szégyenlősen hozzátette. – Tizenöt vagyok.
– És soha nem is láttad azt a lándzsát, amit Angliából hozott?
– Nem – felelte a lány ártatlan, elkerekedett szemekkel, de valami az arckifejezésében azt sejtette, hogy nem mond igazat. Thomas nem feszegette a kérdést; úgy döntött, később is megteheti, amikorra a lány megtanulja, hogy benne megbízhat.
– Jobban teszed, ha velem maradsz – figyelmeztette Eleanort –, akkor senki sem bánthat. Elviszlek a táborunkba, és amikor majd a hadsereg továbbindul, visszatérhetsz ide.
Valójában arra gondolt, hogy a lány vele maradhat, és valódi íjászfeleség válhat belőle, ám ez a kérdés, akárcsak a lándzsáé, várhatott egy-két napot.
A lány bólintott, és láthatóan beletörődött a végzetbe. Ha azért imádkozott, hogy a Caenen végigsöprő erőszak megkímélje, Thomas képében választ kapott az imájára. A férfi nekiadta nyilakkal teli zsákját is, így még inkább egy íjász asszonyának tűnt.
– Keresztül kell mennünk a városon – mondta Thomas Eleanornak, miközben leereszkedtek a falépcsőkön –, úgyhogy maradj a közelemben.
Kilépett a ház előtti lépcsőfokokra. A kis téren most már hemzsegtek a medvés jelvényt viselő lovasok. Warwick earlje küldte őket, hogy véget vessenek az öldöklésnek és fosztogatásnak, és a fegyveresek szigorú tekintettel mérték végig Thomast, aki felemelte és feléjük mutatta üres kezeit, miközben átfurakodott a lovak között. Alig tucatnyi lépést tehetett csak meg, amikor ráébredt, hogy Eleanor nincs vele. A lány megrémült a sáros vertezetbe öltözött lovasoktól, acéllal keretezett zord arcuktól, és még mindig vonakodott elhagyni a ház biztonságát.
Thomas oda akart neki kiáltani, ám ekkor egy lovas lendült felé az öreg tölgy ágai közül. Thomas felnézett, azután egy kardlap a fején találta, és vérző füllel bukott előre a kockakövekre. A szablya kihullt a kezéből, majd a férfi lova rátiport a homlokára, és Thomas szemei előtt villámok gyúltak.
A férfi lepattant a nyeregből, és vasalt csizmájával rálépett Thomas fejére. Thomasba belehasította a fájdalom. Még hallotta a többi fegyveres méltatlankodását, de azután, hogy másodszor is belerúgtak, már nem érzett semmit. Ám abban a szemvillanásnyi időben, mielőtt elveszítette volna az öntudatát, felismerte támadóját.
Sir Simon Jekyllt, aki az earllel kötött egyezség ellenére bosszút állt rajta.

Talán Thomas szerencséje tette, talán a védőszentje – lett légyen az ember vagy kutya –, de ha megőrzi az eszméletét, szörnyű kínokat kellett volna kiállnia. Sir Simon ugyan kézjegyével látta el az earl által rá kényszerített megegyezést, ám Thomas láttán a könyörületnek még a gondolata is felháborította. Eszébe jutott, ahogyan mezítelenül, űzött vadként kergették végig az erdőn; felidézte a kínt, ahogyan a számszeríj lövedéke a combjába hatolt és olyan sebesülést okozott, amelytől még mindig sántított, és ezek az emlékek mind arra ösztökélték, hogy hosszú, fájdalmasan lassú kínhalálban részesítse az íjászt. Thomas azonban elkábult a kardlap egyetlen ütésétől és a rúgásoktól; még azt sem érezte, ahogyan két fegyveres a tölgyfához vonszolta. Warwick earljének emberei eleinte megpróbálták megvédeni Thomast Sir Simontól, amikor azonban megtudták, hogy Thomas dezertőr, tolvaj és gyilkos, meggondolták magukat, és készséggel vállalkoztak a felakasztására.
Sir Simon pedig nem állt az útjukba. Ha most felkötik Thomast dezertálásért, senki sem vádolhatja őt azzal, hogy bosszút állt az íjászon. Megtartja a szavát, és Northampton earljének ki kell fizetnie a hajók után neki járó pénzt. Thomas halott lesz, ő viszont annál gazdagabb és elégedettebb.
A fegyveresek még fel is buzdultak, amint megtudták, hogy Thomas gyilkos hajlamú tolvaj. Parancsot kaptak, hogy kössenek fel annyi lázongót, erőszaktevőt és tolvajt, amennyitől a hadsereg végre észhez tér. Csakhogy a szigetnek ezen a részén, amely a lehető legmesszebb esett az óvárostól, nem tapasztaltak afféle tobzódást, mint az északi részen, ezért mindeddig nem volt alkalmuk elővenni a köteleket, amelyeket az earl kiosztott nekik. Most végre áldozatukra akadtak, és valamelyikük készségesen átvetette a kötelet a tölgyfa egyik ágán.
Thomas mindebből vajmi keveset észlelt. Nem érezte, ahogyan Sir Simon átkutatja és levágja az erszényét a tunikája alól; nem tudott semmiről, amikor a kötelet a nyaka köré hurkolták, ám ekkor mintha lóhúgy bűzét érezte volna, azután hirtelen összeszorult a nyelőcsöve, és lassan visszatérő látását vérvörös lepel felhőzte el. Érezte, ahogyan a levegőbe emelkedik, azután a torkába markoló szörnyű fájdalomtól kapkodva igyekezett levegőhöz jutni, de nem tudott; tüdeje összepréselődött, és nem maradt más, csak perzselő érzés és a fuldoklás, ahogyan a füstös levegő a légcsövét kaparászta. Sikoltani akart rémületében, de tüdejéből nem tört fel más, csak erőtlen hörgés. Egy pillanatra belé villant a felismerés, hogy a levegőben kapálózik, rugdalózik és ráng, de akárhogy is kaparászta a nyakára hurkolódott kötelet begörbített ujjaival, nem tudta fellazítani a szorítást. Azután legnagyobb rémületére összevizelte magát.
– Behugyozott a nyavalyás – közölte Sir Simon kaján elégtétellel, és nagyot csapott kardlapjával Thomas hasára, bár nem ért el többet, mint hogy felsebezte Thomas bőrét, és meglengette testét a kötélen.
– Hagyja békén – csattant fel az egyik fegyveres. – Most már vége. – A katonák figyelték, ahogyan Thomas testének rángásai szórványossá váltak. Azután felszökkentek nyergükbe és ellovagoltak. Egy csapatnyi íjász érkezett a közeli házak közül a térre, és a jelenlétük elijesztette Sir Simont, aki tartott Thomas bajtársainak bosszújától. Így amikor az earl emberei elhagyták a teret, ő is velük tartott. Saját emberei Szent Mihály közeli templomát forgatták fel, és Sir Simon is azért lovagolt be a térre, mert észrevette a magas kőházat, és alig várta, hogy magáénak követelje minden ingóságát. Ehelyett azonban Thomasra akadt, és Thomast rövid úton felkötötték. Sir Simon ugyan nem ilyen bosszúról álmodott, de így is élvezetét lelte benne, és megfelelő elégtételt is kapott.
Thomas már semmit sem érzett. Mindent beburkolt a sötétség, még a fájdalmat is. A kötél végén táncolt át a pokolba, feje oldalt bukott, teste lágyan himbálózott, ujjai görcsösen begörbültek.
A sereg öt napig tartózkodott Caenben. Mintegy háromszáz francia nemest, akikért zsíros váltságdíjat remélhettek, fogságba vetettek és északnak kísértek, ahonnét hajón szállították őket Angliába. A sebesült angol és walesi katonákat az Abbaye aux Dames-ba vitték, ahol a kerengőkön fektették le őket, ám sebeik olyannyira bűzlöttek, hogy a herceg és kísérete hamarosan átköltözött az Abbaye aux Hommes-ba, a király szálláshelyére. A lemészárolt polgárok tetemeit eltakarították az utcákról. A király udvartarásában szolgáló egyik pap megpróbálta keresztényi temetésben részesíteni az elhunytakat, ám amikor a Szent János udvarán megásták a tömegsírt, az csak alig ötszáz tetemet volt képes befogadni, ezért, lévén sem elég ásó, sem elég idő nem állt rendelkezésre, a többi négy és félezer holttestet egyszerűen belökték a folyóba. A túlélők, miután a tébolyult fosztogatás múltával előmerészkedtek rejtekhelyeikről, a folyópartot rótták, és hozzátartozóikat keresték a tetemek között, amelyeket az apály beálltával partra mosott a víz. Kutatásukat vadkutyák falkái, hollók és sirályok seregei zavarták, amint a felpüffedt tetemeken lakomáztak.
A fellegvár megmaradt a franciák kezén. A magas és vaskos falakat semmilyen ostromlétrával nem foglalhatták el, ezért a király hírnököt küldött, hogy megadásra szólítsa fel a helyőrséget. Az erősség francia urai azonban udvariasan visszautasították az ajánlatot, sőt, arra biztatták az angolokat, hogy csak vágjanak neki az ostromnak. A franciák biztosak voltak benne, hogy semmiféle kőhajító ágyú vagy katapult nem lesz képes számottevő rést ütni az erődítmény falain, és a király igazat is adott nekik, ezért ágyúsait parancsolta ki a vár lerombolására. A sereg öt legnagyobb ágyúját még aznap keresztülvontatták az óvároson. Három ágyú csöve acélabroncsokkal összefogott kovácsoltvas idomokból készült, míg a másik kettőt a harangkészítők öntötték ki rézből, s utóbbiak leginkább jókora bödönökre emlékeztettek öblös hasukkal, keskeny nyakukkal és ásítozó torkukkal. Valamennyi ágyú másfél méter hosszú lehetett, és a katonáknak emelőbakok segítségével kellett őket átemelniük a szekerekről a fából ácsolt ágyútalpakra.
Az ágyútalpakat pallókra ültették, ezek alatt a földet úgy vájták ki, hogy az ágyúk torka egyenest a vár kapujának mutasson. Rontsák le a kaput, adta ki a parancsot a király, hogy azután támadásra indulhassanak az íjászok és a fegyveresek. Az ágyúsok pedig – akik javarészt Flandriából vagy Itáliából érkeztek, ahol alaposan kitanulták a szakmájukat – nekiláttak összevegyíteni a lőport. Salétromot, ként és faszenet használtak, csakhogy a salétrom, lévén nehezebb volt a többi hozzávalónál, szüntelen letelepedett a hordók aljára, míg a faszén felemelkedett a tetejére, ezért az ágyúsoknak alaposan át kellett keverniük a halálos port, mielőtt azt beletölthették a mozsárágyúk hasába. Egy lapátra való, vízből és agyagos földből álló masszát is betöltöttek az ágyúk keskeny nyakába, mielőtt helyükre kerülhettek volna a lövedéknek szánt durván megformált kőgolyóbisok. Az agyagos föld leszigetelte a tűzteret, így a robbanás ereje nem szökhetett el, mielőtt az egész lőpor lángra kapott. Újabb lapát agyagos massza kellett ahhoz, hogy kitöltsék a golyóbis és az ágyúcsövek közötti hézagokat, ezután az ágyúsoknak még azt is ki kellett várniuk, amíg az agyag kiszikkadt, és légmentesen lezárta a csövet.
A másik három ágyút gyorsabban megtölthették. Valamennyi vascsövet tömör, fából ácsolt ágyútalpra szíjazták, amely a cső teljes hosszát bölcsőként foglalta magába. A csőfar, amely az ágyú hosszának egynegyedét tette ki, a tömör tölgyfa bölcsőn nyugodott, amelyből egyszerűen kiemelhették és felfelé fordíthatták, hogy megtöltsék az értékes feketeporral. Miután a csőfar három lőporkamráját megtöltötték, fűzfadugaszokat helyeztek be, hogy megtartsák a robbanás erejét, majd a csőfart visszaeresztették az ágyúbölcsőbe. A három ágyúcsövet ekkorra már megtöltötték: kettőt a kőgolyókkal, míg a harmadikat egy méternyi hosszú gigászi vasnyíllal.
A három lőporkamrának jól kellett illeszkednie a csövekhez, hogy a robbanás ereje ne szökhessen el az illesztéseken keresztül. Az ágyúsok faékeket használtak, amelyeket a csőfar és a bölcső közé vertek be, és a pörölyök minden csapására egy hajszálnyit szorosabban illeszkedett egymáshoz az ágyúcső két eleme. A többi ágyús eközben már a következő sortűzhöz használt másik csőfart töltötte meg. Mindez nem kevés időbe telt – az agyagos föld csak több mint egy óra alatt szilárdult meg annyira, hogy lepecsételje a mozsarak torkát –, és nagy tömegben vonzotta a kíváncsi bámészokat, akik tisztes távolságból szemlélték az eseményeket, hogy kívül maradjanak a repeszek hatósugarán, ha a különös gépezetek valamelyike fel találna robbanni. A sáncokon összegyűlt franciák, ha lehet, még náluk is nagyobb érdeklődéssel szemlélték az eseményeket. Időnként egy-egy védő eleresztett egy nyílvesszőt, az ágyúsok azonban jócskán kívül estek a hatótávolságukon. Az egyik számszeríj lövedéke jó tízméternyire megközelítette az ágyúkat, a többi azonban ennél is jócskán kurtábbra sikerült, és csak gúnyos kacajt csalt ki a bámészkodó íjászokból. A franciák végül felhagytak a kísérletekkel, és némán figyelték a készülődést.
A háromcsövű ágyúk akár tüzet is nyithattak volna, hiszen itt nem kellett kivárni, amíg az agyag megköt, a király azonban azt akarta, hogy az első sortűz egyszerre dördüljön el. Lelki szemei előtt már látta is, ahogyan az öt lövedék ízekre szaggatja a vár kapuját, s amint ez megtörténik, parancsot fog adni az ágyúsoknak, hogy szaggassák szét a kapuboltozatot is. A tüzérek parancsnoka, egy szálas, komor küllemű itáliai végre késznek ítélte a fegyvereket a tüzelésre, és parancsot adott a kanócok begyújtására. A rövid szalmaszálak üreges belsejét lőporral töltötték ki, majd agyaggal pecsételték le, és mielőtt meggyújtották, a kanócokat letolták a szúk gyújtólyukon. A tüzérek parancsnoka ekkor lecsippentette a szalmaszálak agyagdugaszát, azután kapkodva keresztet vetett. Egy pap már korábban megáldotta és szentelt vízzel szórta meg az ágyút, így a tüzér letérdelt és felnézett a királyra, aki szürke paripája hátáról nézte végig a készülődést.
A szőke szakállas, kék szemű király a vár felé fordította tekintetét. A sáncokra egy lobogót aggattak, amelyen az Úr keze védelmezően borult a liliom fölé. Épp itt az ideje, gondolta a király, hogy megmutassuk a franciáknak, kinek az oldalán is áll az Úristen.
– Tüzelhetnek – jelentette be ünnepélyes hangon.
Öt ágyús felfegyverkezett a hosszú, kanócos rudakkal, amelyek végén egy darabka vászon égett. Biztonságos távolságra álltak az ágyúktól, és most, az itáliai jelére hozzáérintették a lángokat a gyújtószálakhoz. Rövid ideig sistergés hallatszott, a gyújtólyukakból kis füstfelhő tört elő, majd mind az öt ágyútorok beleveszett a szürkésfehér, gigászi lángnyelvekkel szabdalt füstfelhőbe, miközben a bölcsők szorításában vergődő ágyúcsövek görcsös erőfeszítéssel csapódtak az ágyútalpak mögött összehordott földhalomnak. Az ágyú dübörgése felülmúlta a legszilajabb égzengést is. A zaj szinte ostrom alá vette a katonák dobhártyáját, visszapattant a fellegvár fakó falairól, s miután végre elült, a füst még sokáig átláthatatlan ernyőt vont az ágyúk elé, amelyek rendezetlen sorban, füstölgő csövekkel hevertek a talpakon.
A hirtelen zaj felriasztotta az óváros tetőin és a vár magasabb tornyain fészkelő ezernyi madarat, a kapu azonban sértetlennek tűnt. A kőgolyóbisok ripityára törtek a várfalakon, míg a vasnyíl nem tett egyebet, mint mély árkot vájt a kapuhoz vezető úton. A franciák, akik a sáncok mögött kerestek menedéket, amikor a lövöldözés elkezdődött, most felálltak, és válogatott sérelmeket zúdítottak az ágyúsokra, akik tüntető nyugalommal újra sorba rendezték fegyvereiket.
A harmincnégy éves király, aki korántsem volt olyan magabiztos, amint azt póza sugallta, összevonta szemöldökét, amint a füst eltisztult.
– Elegendő lőport használunk? – kérdezte a tüzérek parancsnokától. A kérdést az egyik papnak kellett olaszra fordítania.
– Ha több lőport használunk, felség – válaszolt az itáliai –, meghasadnak a csövek. – Sajnálkozva csóválta a fejét. Mindenki arra számított, hogy ostromgépei csodát művelnek, és belefáradt már a magyarázkodásba, hogy még a fekete pornak is időre és türelemre van szüksége a munkához.
– Ön tudja – bólintott a király kétkedve. – Biztos vagyok benne, hogy érti a dolgát.
Leplezte csalódottságát, amiért arra számított, hogy az egész vár üvegként törik szilánkokra, amint a lövedékek becsapódnak. Javarészt idősebb férfiakból álló kísérete megengedett magának egy gunyoros mosolyt – nemigen bíztak az ágyúkban, még kevésbé az itáliai ágyúsokban.
– Ki az az asszony – kérdezte a király egyik kísérőjétől –, ott, a fiam oldalán?
– Armorica grófnője, felség. Bretagne-ból menekült.
A király megborzongott, noha nem Jeanette látványától, de sokkal inkább a lőporfüst csípős bűzétől.
– Gyorsan cseperedik – jegyezte meg, némi féltékenységgel a hangjában. Ő maga valami parasztlányt cipelt az ágyába, akiben örömét is lelte, ám az közel sem volt olyan gyönyörű, mint a fekete hajú grófnő, akit fia kíséretében látott.
Jeanette, aki mit sem tudott a király kitüntető figyelméről, a várfalakat kémlelte, és a sortűz látható nyomait kereste.
– Most mi történik? – faggatta a herceget.
– Minden időbe telik – leplezte el a herceg meglepetését, amiért a várkapu nem változott csodálatos módon faszilánkká és fűrészporrá. – Azt mondják – tette hozzá –, hogy idővel nem is harcolunk majd mással, csakis ágyúkkal. Ami engem illet, ezt aligha tudom elképzelni.
– Szórakoztató látványosság – mosolyodott el Jeanette, miközben az egyik ágyús egy vödör lucskos agyagot cipelt a legközelebbi mozsárhoz. A fú az ágyúcsövek előtt tucatnyi helyen felperzselődött, és a levegőt eltelítette a lőpor megzápult tojáshoz hasonlatos bűze, amelynek még a folyóba vetett tetemek átható szagát is sikerült elnyomnia.
– Ha szórakoztatónak találja őket, kedvesem, boldog vagyok, amiért ide hozattuk őket. – A herceg a homlokát ráncolta, amint a fehérbe és zöldbe öltözött íjászok egy csoportja is kigúnyolta a tüzéreket. – Mi történt azzal az emberrel, aki idáig kísérte Bretagne-ból? – kérdezte váratlanul. – Köszönetet illene mondanom neki a szolgálataiért.
Bár tartott tőle, hogy elpirul, Jeanette igyekezett közönyösnek túnni.
– Nem láttam, amióta ide érkeztünk. A herceg hátrafordult a nyeregben.
– Bohun! – kiáltott oda Northampton earljének. – A hölgy kísérője az ön íjászaival szolgál, nem igaz?
– De igen, felség.
– És merre lehet most? Az earl vállat vont.
– Eltúnt. Úgy véljük, akkor veszett oda, amikor átkeltünk a folyón.
– Szegény fickó – csóválta a fejét a herceg. – Szegény fickó.
Jeanette legnagyobb meglepetésére maga is sajnálatot érzett. Azután arra gondolt, így lesz a legjobb. Ő egy gróf özvegye, most pedig egy herceg kedvese, és Thomas, ha csakugyan a folyóba fulladt, már sosem mondhatja el az igazat.
– Szerencsétlen ember – sajnálkozott. – Mindig olyan lovagiasan viselkedett velem.
Félrefordította a fejét arra az esetre, ha mégis elpirulna, és azon kapta magát, hogy Sir Simon Jekyllre mered, aki a lovagok egy csoportjával együtt az ágyúsok munkáját figyelte. Sir Simon nevetett; láthatóan remekül szórakozott azon, hogy ekkora zajongás és füst ily kevés eredménnyel járjon. Jeanette, mint aki alig hisz a szemének, tovább meredt rá. Elsápadt. Sir Simon látványa felidézte benne a legszörnyűbb La Roche-Derrien-i időket, a rettegés, a szegénység, a megaláztatás és bizonytalanság napjait, amikor senkihez sem fordulhatott segítségért.
– Attól tartok, immár nem jutalmazhatjuk meg a fickót – csevegett tovább a herceg, majd észrevette, hogy Jeanette nem figyel rá. – Kedvesem? – fordult Jeanette felé, de az még most sem méltatta figyelmére. – Kedvesem? – érintette meg a karját a herceg.
Sir Simon is felfigyelt a herceget kísérő asszonyra, csak épp nem ismerte fel benne Jeanette-et. Csak egy karcsú úrhölgyet látott, fakó arany öltözetben, a zöld és fehér szalagokkal ékesített pompás poroszka hátán. A hölgy magas kalapot viselt, amelynek fátyla lágyan lengedezett a szélben. A fátyol mindeddig elrejtette előle az arcát, de most egyenesen felé nézett, sőt, feléje mutatott, és ekkor Sir Simon legnagyobb szörnyülködésére felismerte a grófnét. Felismerte a kíséretében lévő ifjú lobogóját is, és először el sem akarta hinni, hogy a nőt a koronaherceg társaságában látja. Azután meglátta a kese hajú ifjú mögött felsorakozott komor lovagokat, és ösztönösen a menekülésre gondolt, ám ehelyett erőtlenül térdre zuhant. Amint a herceg, Jeanette és a lovasok közeledtek felé, teljes hosszában elterült a földön. Szíve vadul kalapált, fejében eszelős gondolatok kavarogtak.
– A neve? – mordult rá a herceg kurtán.
Sir Simon szóra nyitotta a száját, de egyetlen hang sem tört fel belőle.
– A neve – közölte bosszúszomjasan Jeanette – Sir Simon Jekyll. Megpróbált csupaszra vetkőztetni, és meg is gyalázott volna, ha nem mentenek ki a karmai közül. Elrabolta a pénzem, a vértem, a lovaim, a hajóim, és elrabolta volna a tisztességem is, ha nincs, aki a védelmemre keljen.
– Igaz ez? – követelte a választ a herceg.
Sir Simon még most sem találta a szavakat, ezért Northampton earljének kellett közbeavatkoznia:
– A hajók, a vért és a lovak, felség, a hadizsákmány részét képezték. Én törvényesítettem az eljárást.
– És a többi, Bohun?
– A többi, felség? – vonta meg a vállát az earl. – A többire Sir Simonnak kell magyarázatot adni.
– Csakhogy láthatóan megnémult – mosolyodott el gúnyosan a herceg. – Elvesztette a nyelvét, Jekyll?
Sir Simon felemelte a fejét és elkapta Jeanette pillantását, amelyet olyan diadalmasnak látott, hogy a feje magától visszahanyatlott. Tudta, hogy mondania kellene valamit, de a nyelve mintha óriásira duzzadt volna a szájában, és attól való félelmében, hogy csak kivehetetlen hebegésre telne tőle, inkább csendben maradt.
– Akkor hát be akarta mocskolni egy hölgy tisztességét – vádolta a herceg Sir Simont. Edward of Woodstocknak pontos képe volt a lovagisság eszményéről, tanítói épp elég románcot olvastak fel neki. Elfogadta, hogy a háború nem mindig olyan, amilyennek a lovagregények szerzői ábrázolni szerették, ugyanakkor hitt abban, hogy a nemeseknek minden körülmények között gálánsan kell viselkednie, tegyenek a közemberek bárhogy is. A herceg emellett szerelmes is volt, és érzelmét szintúgy a lovagregények tükrében ítélte meg. Jeanette magához láncolta, és ő eltökélte magát arra, hogy megóvja tisztességét. Szóra nyitotta száját, de hangja belefúlt a mozsárágyúk újabb sortüzébe. Mindenki a vár felé fordult, ám a kőgolyóbisok csupán nekicsapódtak a várkapunak, látható kárt nem tettek benne.
– Meg óhajt küzdeni velem a hölgy tisztességéért? – kérdezte a herceg Sir Simontól.
Sir Simon szíves-örömest megküzdött volna a herceggel, ha a győzelme megtorlás nélkül maradt volna. Tudta, hogy a fiú máris nagy harcos hírében áll, bár még jócskán akad tanulnivalója és korántsem olyan tapasztalt, mint Sir Simon. Mégis, csak egy bolond állt ki egy herceggel és számított arra, hogy győzelmet arathat. Igaz, a király maga is részt vett lovagi tornákon, egyszerű vertezetben, palást nélkül, hogy ellenfelei ne tudhassák kilétét. Ha azonban Sir Simon harcba bocsátkozik a herceggel, nem vetheti latba minden tudását, hiszen a herceg legkisebb sérülését is ezerszeresen torolnák meg a kíséret tagjai. Csakugyan, a herceg mögött felsorakozott komor lovagok már Sir Simon habozását látva is előreugrattak lovaikkal, mintegy felkínálkoztak az összecsapásra. Sir Simon, felismerve a keserű valóságot, megrázta a fejét.
– Ha pedig nem küzd meg – jelentette be a herceg magas, tisztán zengő hangon –, azzal elismeri bűnösségét, s így joggal tarthatunk igényt kárpótlásra. Szolgáltassa vissza a hölgy vértjét és kardját.
– A vértet tisztességgel zsákmányolta, felség – mutatott rá Northampton earlje.
– Egy férfi nem zsákmányolhat tisztességgel vértet és kardot egy úrhölgytől – intette le a herceg. – Hol van most ez a vért, Jekyll?
– Elveszett, felség – szólalt meg első ízben Sir Simon. El akarta mondani a hercegnek a teljes igazságot, hogyan próbálta meg Jeanette tőrbe csalni az íjász segítségével, ám ez a történet is tulajdon megszégyenülésével ért véget, és maradt benne annyi jóérzés, hogy elhallgassa.
– Akkor be kell érnünk az ön vértjével – jelentette ki a herceg. – Vesse le. És a kardját is.
Sir Simon tátott szájjal meredt a hercegre, de látnia kellett, hogy az komolyan beszél. Leoldotta az övét, és hagyta a kardot a földre hullni, majd kibújt láncingéből is, s nem maradt rajta más, csak ingje és nadrágja.
– Mi van az erszényben? – kérdezte a herceg, amint észrevette a Sir Simon nyakába kötött nehéz bőrzacskót.
Sir Simon alkalmas válasz után kutatott, de nem talált mást, csak az igazat, miszerint a nehéz pénzestarisznyát Thomastól vette vissza.
– Pénz, felség.
– Akkor azt is adja oda a hölgynek.
Sir Simon kibújtatta a fejét a hurokból, és odanyújtotta az erszényt Jeanette-nek, aki kedvesen elmosolyodott.
– Köszönjük, Sir Simon – mondta.
– A lova szintén az elégtétel részét képezi – közölte a herceg –, és délre hagyja el a táborhelyünket, ahol az ön jelenléte többé nem kívánatos. Ha akar, hazamehet, Jekyll, de Angliában se számítson a kegyelmünkre.
Sir Simon most először belenézett a herceg szemébe. Te nyomorult kis taknyos, gondolta, az anyatej még most is ott szárad a borotválatlan álladon; azután megborzongott a herceg szeméből áradó fagyos közöny láttán. Meghajolt. Tudta, hogy száműzetésre ítélték, ahogy tudta azt is, hogy igazságtalanul. Mégsem tehetett semmit, hacsak a királyhoz nem folyamodik, a király azonban nem tartozott neki keggyel, és nem akadt volna egyetlen nemes sem, aki szót emeljen érte, így egy csapásra számkivetetté vált. Hazamehetett Angliába, de ott is hamarosan híre megy, hogy kiesett az udvar kegyeiből, és az élete ettől kezdve végtelen nyomorúság. Meghajolt, elfordult, és mocskos ingében elindult a néma férfiak között, akik utat nyitottak előtte.
Az ágyúk tovább tüzeltek. Négyszer lőttek aznap, nyolcszor a rákövetkező napon, és a második nap végére akkora rést sem sikerült ütni a vár kapuján, amelyiken egy kiéhezett veréb átpréselte volna magát. Az ágyúk nem végeztek egyebet, mint megsüketítették a tüzéreket, és összetördelték a kőgolyóbisokat a vár sáncain. Egyetlen francia sem veszett oda, noha egy ágyús és egy íjász is szörnyethalt, amikor az egyik rézmozsár ezernyi tüzesen izzó fémrepesszé robbant szét. A király, miután ráébredt, hogy a további kísérletek csak nevetség tárgyává teszik, visszavonta az ágyúkat, és felhagyott a fellegvár ostromával.
És másnap az egész hadsereg elhagyta Caent. Keletnek meneteltek, Párizs felé, s mögöttük vánszorogtak a társzekerek, a tábor népe és a marhák csordái. A keleti horizonton még sokáig fehér porfelhő mutatta a sereg haladási irányát, ám végül a por maradéka is leült, és a feldúlt, kifosztott város magára maradt. Azok, akiknek sikerült elmenekülniük a szigetről, visszalopództak otthonaikba. A fellegvár hasadozott kapuját kitárták, és a helyőrség leereszkedett az úton, hogy lássa, mi maradt Caenből, A papok egy héten át hordozták körbe Szent János képmását a város szemétbe fúlt utcáin, és hintettek szentelt vizet, hogy elűzzék az ellenség orrfacsaró bűzét. Miséket mondtak a holtak lelki üdvéért, és buzgón imádkoztak azért, hogy az istentelen ellenség találkozzon végre Franciaország királyával, és tulajdon bőrén tapasztalja meg a pusztulást.
De legalább az angolok eltakarodtak, és a feldúlt, megkínzott, romokba döntött város új életet kezdhetett.

A fény jött elsőként. Ködös, elmosódott fényfolt, amelyben Thomas egy ablak széles keretét is felismerni vélte, azután árny takarta el az ablakot, és a fény kialudt. Hangokat hallott, majd azok is elhalkultak. In pascuis herbarum adclinavit me. A szavak a fejében visszhangoztak. „Zöldellő réten fektetnek le engem.” Egy zsoltár, ugyanaz, amelyiket atyja is idézte halálában. Calix meus inebrians. „Kelyhem megrészegít.” Csakhogy nem érezte magát részegnek. Fájt még a levegővétel is, a mellére mintha nehéz köveket hordtak volna. Azután újra eljött az áldott sötétség, és vele a feledés.
Azután megint a fény. Imbolygó fény. Az árny nem tágított, az árny elindult felé, és ő hűvös kezet érzett a homlokán.
– Nem hittem volna, hogy életben maradsz – hallotta egy ismeretlen férfi álmélkodó hangját.
Thomas szólni próbált, de csak gurgulázó, reszelős hangra telt tőle.
– Mindig elképeszt – folytatta a hang –, mi mindent ki nem állnak az ifjak. Még a csecsemők is. Az élet ereje szinte határtalan. Bűnös dolog így eltékozolni.
– Marad belőle épp elég – vette át a szót egy másik férfi.
– A kivételezettek szószólója. – A férfi továbbra is Thomas homlokán nyugtatta a kezét. – Elveszed az életet – tette hozzá –, ezért úgy tekinted, mint tolvaj az áldozatát.
– És te lennél ez az áldozat?
– Természetesen. Tanult és bölcs áldozat, sőt, értékes áldozat, de ettől még az. És ez az ifjú, mit tartasz róla?
– Egy angol íjász – felelte a második férfi keserű hangon. – Ha lenne egy kis eszünk, itt helyben végeznénk vele.
– Azt hiszem, inkább meg kellene próbálnunk feléleszteni. Segíts megemelni.
Karok nyúltak Thomas alá, hogy felültessék az ágyban, majd egy kanál meleg levest préseltek az ajkai közé, de ő képtelen volt lenyelni, ezért a takarókra köpte. A fájdalom végignyilallt a testén, azután újra magába fogadta a sötétség.
A fény harmadszor, vagy talán negyedszer világosodott rá. Talán csak álmodta, ám ezúttal egy öregember körvonalai is kirajzolódtak a fényes ablak előtt. A férfi hosszú fekete köntöst viselt, de nem lehetett sem pap, sem szerzetes, hiszen köntösét nem vonta össze a derekán, és hosszú fehér hajára kis szögletes kalapot borított.
– Istenem – próbálta mondani Thomas, de a szó zagyva torokhangként tört fel belőle.
Az idős férfi felé fordult. Hosszú, kétágú szakállt viselt, és egy edényt tartott a kezében. A keskeny nyakú, hasas palackot halványsárga folyadék töltötte ki, amelyet a férfi a fény felé tartva tanulmányozott. Megvizsgálta a folyadék színét, majd felrázta az edényt, mielőtt az orrához emelve beleszagolt volna.
– Felébredtél?
– Igen.
– És beszélsz! Csakugyan csodadoktor vagyok! Éleselméjűségem még engem is elképeszt. Bárcsak így tudnám meggyőzni róla a betegeimet, hogy fizessenek. A legtöbben azt gondolják, még hálásnak kellene lennem, amiért nem köpködnek meg. Mi a véleményed erről a vizeletről? Tisztának találod?
Thomas bólintott, és azt kívánta, bárcsak enyhülne a gerincoszlopa mentén cikázó éles fájdalom.
– Nem gondolod, hogy zavaros? Esetleg túl sötét? Nem, csakugyan nem az. Szagra és ízre egyaránt egészségesnek tűnik. Egy flaska tiszta sárga vizelet, a jó egészség legbiztosabb jele. Sajna, nem a tiéd. – A doktor kinyitotta az ablakot, és kiöntötte a folyadékot. – Nyelj egyet – utasította Thomast. Thomas torka teljesen kiszáradt, de engedelmesen megpróbált nyelni, és azonnal felnyögött a kíntól.
– Azt hiszem – vélte a doktor –, legjobb lesz, ha maradunk a híg zabkásánál. Nagyon híg zabkásánál, némi olajjal, vagy ami még jobb, vajjal. Az a ruha ott a nyakad körül egy vászondarab, amit szentelt vízbe áztattak. Nem az én művem, bár nem is tettem ellene. Ti, keresztények, még mindig hisztek a varázslatban – talán a csodavárás nélkül nem is létezne a hitetek –, és nekem engednem kell a hit erejének. Az ott egy kutyaláb a nyakadban? Ne is mondd, azt hiszem, nem akarom tudni. Akárhogy is legyen, ha majd felépülsz, remélem, nem egy kutyalábnak vagy szenteltvizes kendőnek fogod tulajdonítani, hanem az én tudományomnak. Eret vágtam rajtad, ganéból, mohából és fokhagymából készült meleg borogatást adtam, és megizzasztottalak. Eleanor persze erősködik, hogy az imádságai és az a nevetséges kis rongydarab hozott vissza a halálból.
– Eleanor?
– Ő vágott le a kötélről, drága fiam. Fél lábbal már a sírban voltál. Amikor én megérkeztem, inkább gondoltalak halottnak, mint élőnek, és azt tanácsoltam neki, hagyjon békességben kiszenvedni. Azt mondtam, félúton jársz a pokol felé, én pedig túl öreg és fáradt vagyok már ahhoz, hogy az ördöggel huzakodjak. De Eleanor csak erősködött, és én valahogy mindig is képtelen voltam ellenállni a könyörgésének. Zabkása avas vajjal, az majd megteszi a magáét. Gyenge vagy, fiam, gyenge, mint a harmat. Van valamilyen neved?
– Thomas.
– Az enyém Mordecai, de hívhatsz csak Doktornak is. Persze, nem fogsz így hívni. Inkább hívsz majd nyavalyás zsidónak, Krisztus gyilkosának, aki titokban disznókat imád, és keresztény gyermekeket rabol. – Mindezt önfeledt vidámsággal hányta a szemére. – Micsoda képtelenség! Mi az ördögért akarnék gyermeket rabolni, legyen keresztény vagy akármi más? Botorság. A gyerekekben az az egyetlen jó, hogy idővel felnőnek, bár akkor meg, mint az én fiam is, új porontyokat nemzenek. Eh, sosem tanulunk más hibáiból.
– Doktor? – recsegte Thomas.
– Thomas?
– Köszönök mindent.
– Egy angol, akinek modora van! Ez a világ sosem fogy ki a csodákból. Várj itt, Thomas, és ne légy olyan modortalan, hogy meghalsz, amíg vissza nem jövök. Szerzek egy kis zabkását.
– Doktor?
– Még itt vagyok.
– Hol vagyok?
– Egy barátom házában, és meglehetős biztonságban.
– A barátod?
– Sir Guillaume d'Evecque, a tenger és a szárazföld lovagja, amellett nagyobb bolond, mint bárki, akit ismerek, bár bolondnak legalább jólelkű. Megfizet a szolgálataimért.
Thomas lehunyta a szemét. Nem igazán értette, amit a doktor mondott, vagy még inkább nem akart hinni a fülének. A fejébe éles fájdalom nyilallt. Az egész teste sajgott, fejétől egészen lüktető lábujjaiig. Anyjára gondolt, hogy megnyugvást találjon, majd visszaemlékezett rá, hogyan húzták fel a bitóra, és összeborzadt. Azt kívánta, bárcsak visszaaludhatna. Álmában nem kínozta fájdalom, most mégis felültették, hogy a doktor belédiktálhassa az állott, avas szagú zabkását, és neki sikerült megállnia, hogy kiköpje vagy felöklendezze az ételt. Alighanem gomba is került az olajos zabkásába, vagy olyan füvet főztek bele, amit a hooktoniak angyalsalátának neveztek, mert miután leküzdötte a híg kását, életteli álmai támadtak, de fájdalmat nem érzett többet. Amikor felébredt, sötétben és egyedül találta magát, de sikerült felülnie, sőt, felállnia, noha annyira megszédült, hogy újra le kellett ülnie.
Másnap reggel, amikor madárének hallatszott a tölgyfa felől, amelynek ágán kevés híján a halálát lelte, egy magas férfi nyitott be a szobájába. A férfi mankóval járt, bal combját kötés borította. Amikor felé fordult, Thomas meglátta szörnyű sebhelyekkel borított arcát is. Egy penge a homlokától az állkapcsáig felhasította, s eközben nem kímélte bal szemgolyóját sem. A hosszú és telt szőke hajfürtök láttán arra gondolt, hogy a férfi valaha jóvágású lehetett, még ha most rémálomba is illett a külleme.
– Mordecai szerint – mordult rá a férfi – életben maradsz.
– Isten segedelmével – bólintott Thomas.
– Nem hinném, hogy Isten törődne a sorsoddal – jegyezte meg a férfi keserűen.
A harmincas éveiben járhatott, és görbe lábai lovas katonára vallottak, míg öblös mellkasa olyan férfiúra, aki gyakorlott a fegyverforgatásban. A férfi feltette mankóit az ablakpárkányra, majd maga is odatelepedett. Szakállába ősz szálak vegyültek, ahol a penge az állkapcsába hasított, míg hangja szokatlanul mély és érdes volt. – De Mordecai segedelmével talán csakugyan életben maradsz. Nincs nála különb seborvos egész Normandiában, bár csak az ördög tudja, hogyan csinálja. Egy hete mást se csinál, csak a vizeletem vizslatja. Megsebesültem, te féleszű zsidó, mondtam én, nem a hólyagommal van baj, de ő erre azt mondja, hogy csak tartsam a szám, és préseljek ki magamból még néhány cseppet. Nemsokára téged is kezelésbe vesz. – A férfi, aki a hosszú fehér ingen kívül nem viselt egyebet, zord tekintettel végigmérte Thomast. – Van egy olyan érzésem – reccsent rá –, hogy te vagy az az istenverte fattyú, aki átlőtte a combomat. Emlékszem is, hogy láttam egy ilyen hosszú hajú nyavalyást, mielőtt eltaláltak.
– Ön Sir Guillaume?
– Én vagyok.
– Végezni akartam magával – vallotta be Thomas.
– Egy okkal több, hogy én végezzek veled előbb – emelte fel a hangját Sir Guillaume. – Itt fekszel az ágyamban, eszed a zabkásám, szívod a levegőm. Angol fattya. Sőt, még rosszabb, egy Vexille.
Thomas felfelé fordította fejét, hogy állja Sir Guillaume szigorú tekintetét. Nem felelt, hátha így magyarázatot kap az utolsó mondat jelentésére.
– Mégsem öllek meg – tudatta Sir Guillaume –, mert megmentetted a lányom a gyalázattól.
– A lányát?
– Eleanort, te ostoba. Törvénytelen gyermek, persze – tette hozzá Sir Guillaume. – Az anyja szolgáló volt atyám házában, mégis Eleanor a mindenem, amim maradt, és emiatt ragaszkodom hozzá. Azt mondja, kedves voltál vele, ezért is vágott le, és fekhetsz most az ágyamban. Mindig is ilyen érzelgős volt. – Összevonta a szemöldökét. – Bár én még most is úgy vélem, leghelyesebb lenne, ha elvágnám a torkod.
– Négy éven át – mondta Thomas – egyébről sem álmodtam, csak hogy felvághassam a magáét.
Sir Guillaume megmaradt szeme fenyegetően villant fel.
– Hát persze, hogy erről álmodtál. Hiszen Vexille vagy.
– Vexille-ekről sosem hallottam – rázta a fejét Thomas. – A nevem Hooktoni Thomas.
Thomas arra számított, hogy Sir Guillaume a homlokát ráncolva igyekszik majd visszaemlékezni a névre, ám a férfi szemében azonnal megvillant a felismerés.
– Hookton! – kiáltott fel. – Szentséges Krisztusom. Hookton. – Néhány pillanatra elgondolkodott. – Hát persze, hogy nyavalyás Vexille vagy. Ott a jelvény az íjadon.
– Az íjamon?
– Odaadtad Eleanornak, ő pedig megtartotta. Thomas lehunyta a szemét. A fájdalom újra belevillant a nyakába, majd végigiramodott a tarkóján.
– Azt hittem, atyám jelvénye az – sóhajtott fel –, bár biztosan sosem tudhattam. Atyám nem beszélt a családjáról. Csak annyit tudok, hogy gyűlölte a saját apját. Én sem kedveltem őt túlzottan, de az ön emberei megölték őt, és én bosszút esküdtem.
Sir Guillaume az ablak felé fordította tekintetét.
– Csakugyan nem hallottál még a Vexille-ekről?
– Soha.
– Akkor szerencsésnek vallhatod magad. – A férfi felállt. – Az ördög fattya valamennyi, és te, ha jól sejtem, az egyik leszármazottjuk vagy. Legszívesebben megölnélek, és még annyi lelkifurdalást se éreznék, mint amikor eltaposok egy pókot. De kedves voltál az egyetlen leányomhoz, ezért köszönettel tartozom neked – kisántikált a szobából.
Thomas pedig ott maradt, fájdalmak és kétségek között vergődve.

Thomas Sir Guillaume kertjében lábadozott, ahol két birsalmafa vetett hús árnyékot, és ahol szorongva várta Mordecai doktor mindennapi verdiktjét a vizelete színével, állagával, ízével és szagával kapcsolatban. A doktort láthatóan nem hatotta meg, hogy Thomas felduzzadt nyaka időközben lelohadt, és hogy újra képes volt lenyelni a kenyeret és a húst. Egyedül a vizelete állapota számított. A doktor szerint nem létezett ennél mélyrehatóbb vizsgálati módszer.
– A vizelet mindent elárul. Ha bűzlik, vagy ha sötét, ha íze az ecetre emlékeztet, vagy ha zavarossá válik, ideje elővenni a gyógyító tudományt. A tiszta, sápadt színű, édesen illatozó vizelet azonban a lehető legrosszabb hír a számunkra. – magyarázta a lábadozó Thomasnak.
– A legrosszabb? – élénkült fel Thomas.
– Azt jelenti, kedves fiam, hogy a beteg vonakodik majd kifizetni a javadalmunkat.
A doktor úgy élte túl Caen kifosztását, hogy elrejtőzött egy közeli disznóólban.
– A disznókat leölték, a zsidót meghagyták. Nagyobb kár, hogy széthányták minden eszközömet és az orvosságaimat, és hogy három kivételével összetörték valamennyi üvegem, és felégették a házamat. Ezért kényszerülök rá, hogy itt éljek. – Megborzongott, mintha komoly megpróbáltatás lenne a számára Sir Guillaume házában lakni. Megszagolta Thomas vizeletét, majd, mint aki bizonytalan a diagnózisban, egy cseppet az ujja végére tett és megízlelte. – Kellemes – csóválta a fejét –, sajnálatos módon kellemes. – Az üveg tartalmát a méhektől hemzsegő levendulaágyásra öntötte. – Így hát mindenem elveszítettem – folytatta –, és mindez azután, hogy nagyuraink biztosítottak róla, a városban senkinek sem eshet bántódása! – Eredetileg, tudta meg Thomas a doktortól, a helyőrség parancsnokai a fallal övezett várost és a várat akarták megvédeni, ám ehhez szükségük volt a városlakók segítségére, azok pedig ragaszkodtak hozzá, hogy a gazdag polgároknak otthont adó île St Jeant védjék. Ezért a város védői az utolsó pillanatban átmasíroztak a hídon, bele a biztos végzetbe. – Ostobák – toldotta meg Mordecai megvetően. – Acélba és dicsfénybe öltözött bolondok. Levágni való barmok.
Thomas és Mordecai megosztozott a házon, amíg Sir Guillaume meglátogatta a Caentól jó ötven kilométernyire délre fekvő evecque-i birtokát, ahol újabb embereket toborzott.
– Tovább harcol – mondta a doktor –, akár megsebesült, akár sem.
– És mi lesz velem?
– Semmi – felelte a doktor magabiztosan. – Kedvel téged, akármennyit is füstölög. Megmentetted Eleanort, nem igaz? Mindig is az a leány volt a gyengéje. A felesége, az nem, de a lány igen.
– Mi történt a feleségével?
– Meghalt – vonta meg a vállát Mordecai –, egyszerűen meghalt.
Thomas immár rendesen tudott enni, és ereje olyan gyorsan gyarapodott, hogy Eleanor társaságában körbesétálta az île St Jeant is. A sziget úgy festett, mintha ragály söpört volna végig rajta: a házak több mint fele üresen állt, és amelyekben laktak, azokat is megviselte a fosztogatás. Hiányoztak az ablaktáblák, az ajtók leszakadtak a zsanérokról, az üzletek áru nélkül maradtak. A vidékiek közül néhányan babot, borsót és sajtot árultak szekereikről, a kisebb fiúk a folyóból frissen fogott sügéreket kínáltak, de ők sem enyhíthettek az éhínségen. Nem enyhíthettek a szorongáson sem: a túlélők még most is attól rettegtek, hogy a gyűlöletes angolok visszatérnek, és a szigeten még mindig is ott kísértett a folyóba vetett, sirályok, patkányok és kutyák által szétmarcangolt tetemek bűze.
Eleanor gyűlölt a városban lenni, szívesebben sétált el délre, vidékre, ahol kék szitakötők repdestek a vízililiomok felett, amelyek a túlérett zab-, árpa- és búzamezők között kígyózó sebes patakokra telepedtek.
– Szeretem az aratás idejét – árulta el a lány Thomasnak. – Azelőtt mindig kimentünk a mezőkre segíteni.
Abban az évben csak szegényes termésre számíthattak, lévén nem maradt ember, aki a szárat levágta volna, és a sordélyok máris kikezdték a kalászokat, a maradékot pedig a galambok csipegették fel.
– Aratás végén mindig nagy ünnepet tartottunk – tette hozzá Eleanor ábrándos hangon.
– Mi is ünnepeltünk – mondta Thomas. – Mi kukoricabábokat aggattunk a templomra.
– Bábokat?
Thomas kis csuhébabát készített neki.
– Tizenhárom ilyent függesztettünk az oltár fölé – magyarázta –, egyet Krisztusnak, és egyet-egyet az apostoloknak.
Felszedett néhány búzavirágot és odanyújtotta Eleanornak, aki a hajába tűzte őket. A lánynak gyönyörű szőke haja volt, olyan, akár a napfényben fürdő arany.
Naphosszat beszélgettek, és egyik sétájuk alkalmával Thomas újra szóba hozta a lándzsát. Eleanor ezúttal komolyan bólintott.
– Hazudtam neked – vallotta be. – Nála volt a lándzsa, de azután elrabolták tőle.
– Ki rabolta el?
A lány megérintette az arcát.
– Az, aki elrabolta a fél szeme világát is.
– Egy Vexille nevű férfi? A lány komoran bólintott.
– Úgy hiszem. De nem itt történt, hanem Evecque-ben. Az az igazi otthona. Csak azután vett házat Caenben, hogy megnősült.
– Beszélj nekem ezekről a Vexille-ekről – kérte Thomas.
– Semmit se tudok róluk – felelte a lány, és Thomas hitt neki.
Egy pataknál üldögéltek, ahol két hattyú lebegett a vízen, és egy gém vadászott a nádasban megbújó békákra. Thomas korábban arról beszélt, hogy elhagyja Caent és az angol sereg nyomába ered, és a szavai bizonyára bántották Eleanort, aki most aggódó tekintettel fordult feléje.
– Tényleg elmész?
– Még nem tudom. – Szívesen maradt volna a sereggel, ahová tartozott – bár nem tudta, hogyan találhatna rá társaira, vagy miként maradna életben ezen a vidéken, ahol az angolokat mindennél inkább gyűlölték –, de ugyanilyen szívesen maradt is volna. Mindent tudni akart a Vexille-ekről, és a kíváncsiságát csakis Sir Guillaume elégíthette ki. És ahogyan a napok múltak, úgy vágyódott egyre inkább Eleanor társaságára is. Végtelen nyugalom és kedvesség áradt a lányból, ami Jeanette-nek sosem volt sajátja; olyan kedvesség, amely őt is végtelen gyengédségre intette, attól való félelmében, hogy máskülönben megsebezné a lány szívét. Sosem fáradt bele a hosszú, nemes vonalú arc látványába, a kis gödröcskékbe, a csontos orrba, a nagy szemekbe. A lányt zavarba ejtette az aprólékos figyelem, mégsem tiltakozott ellene.
– Sir Guillaume szerint anyámra hasonlítok – mosolyodott el ilyenkor –, bár én alig emlékszem rá.
Sir Guillaume tucatnyi fegyveressel tért vissza Caenbe, akiket az északi Alençonban toborzott. Csatába vezeti őket, jelentette ki, miként azt a féltucatnyi emberét is, aki túlélte Caen elestét. A lába még most is sajgott, de már mankó nélkül járt, és visszatértének napján magához hívatta Thomast, hogy kísérje el őt a Szent János templomba. Eleanor, aki a konyhában serénykedett, kérés nélkül is csatlakozott hozzájuk, és Sir Guillaume nem tiltotta meg neki, hogy jöjjön.
Az emberek meghajoltak, amint Sir Guillaume elhaladt előttük, és sokan tőle várták a megnyugtatást, hogy az angolok csakugyan eltakarodtak.
– Párizs felé menetelnek – kapták meg a választ –, ahol királyunk csapdába csalja és leöli valamennyit.
– Valóban így gondolja? – kérdezte Thomas egy idő után.
– Imádkozom érte – bólintott komoran Sir Guillaume. – Erre való egy király, nem? Hogy a népét védje. És Isten a tanúja, rászorulunk a védelemre. Úgy hallom, ha valaki felmegy abba a toronyba – bökött úti céljuk, a Szent János templom harangtornya felé –, jól láthatja a füstöt, amerre a sereged felégette a falvainkat. Igazi chevauchée-t folytatnak.
– Chevauchée-t? – kérdezte Eleanor. Atyja felsóhajtott.
– Chevauchée-nak nevezik, gyermekem, amikor végigmasírozol az ellenség földjén, és felégetsz, elpusztítasz vagy lerombolsz mindent, ami csak az utadba esik. Az ilyen barbárságnak az a célja, hogy kicsald az ellenséget az erődítményekből és rákényszerítsd a harcra, ahogyan reményeink szerint a király is elő fog jönni az angoloknak.
– És az angolok úgy vágják majd le a franciákat – tette hozzá Thomas –, akár a kaszálót.
Sir Guillaume dühödt pillantást vetett rá, azután vállat vont.
– Minden hadsereg belefárad az erőltetett menetbe. A lovak lesántulnak, a csizmák elvásnak, a nyílvesszők kifogynak. És te még nem láttad Franciaországot ereje teljében, fiú. Minden lovagotokra hat jut a mieink közül. Addig lövöldözhettek, amíg el nem törik az íjatok, még akkor is marad elég emberünk, hogy levágjunk titeket.
Kutatni kezdett az övéről lecsüngő erszényben, és néhány aprópénzt vetett a templom kapujában kéregető koldusoknak, közel ahhoz a tömegsírhoz, ahol az ostrom ötszáz áldozatát kapkodva elföldelték. A pitypanggal itt-ott benőtt földhalom még most is bűzlött – alighogy ásni kezdtek, a felszíntől nem messze vízre bukkantak, így a sír túl sekély lett, és a ráhordott vékony földréteg nem leplezhette el az alatta zajló bomlást.
Eleanor szája elé kapta kezét, majd felsietette a lépcsőkön oda, ahol az angol íjászok árverésre bocsátották a városlakók asszonyait és leányait. A papok imádságaikkal és szentelt vizükkel háromszor is megtisztították a templomot a gonosztól, mégsem tudták kiűzni a szomorúságot, amelyet a megrongált szobrok és a betört ablakok látványa keltett. Sir Guillaume térdet hajtott a főoltár felé, majd elvezette Thomast és Eleanort az egyik oldalhajóba, ahol az egyik festményen Szent Jánost láthatták, amint elmenekül a nagy kondér forró vízből, amelyet Domitianus császár készített számára. A szentet éteri alakban ábrázolták, félig füstként, félig emberként, amint a római légionáriusok legnagyobb elképedésére eggyé válik a léggel.
Sir Guillaume közelebb lépett a mellékoltárhoz, ahol egy nagy fekete zárókő mellett térdre hullt, és Thomas döbbenetére a francia megmaradt szemében könnyek csillantak.
– Azért hoztalak ide – szólalt meg Sir Guillaume –, hogy megtudj egy s mást a családodról.
Thomas nem próbált ellentmondani neki. Habár nem érezte magát Vexille-nek, az ezüstjelvény az íján másról tanúskodott.
– A kő alatt – kezdte Sir Guillaume – feleségem és két gyermekem nyugszik. Egy fiú és egy lány. A fiú hatéves volt, a lány nyolc, az anyjuk alig huszonöt esztendős. Az itteni ház valaha az ő apjáé volt. Váltságdíjként adta nekem a lányát, cserébe egy hajóért, amit elfogtam. Kalózkodással szereztem, nem a háborúban, mégis jó asszonyra tettem szert általa. – A könnyek immár féktelenül áradtak, és a férfi fáradtan hunyta le szemét. Eleanor mellette állt, kezét vigasztalóan a vállára tette, míg Thomas némán várt. – Tudod – kérdezte Sir Guillaume egy idő után –, miért mentünk Hooktonba?
– Azt gondoltuk, a dagály eltérítette Poole-tól.
– Nem, szántszándékkal Hooktonba mentünk. Ezért fizetett meg egy ember, aki Harlekinnek mondta magát.
– Harlekin? Úgy, mint hellequin? – kérdezte Thomas.
– A szó ugyanaz, csak ő az itáliai alakját használta. Az ördög csatlósa volt, aki csak nevetett az Úron, és még hasonlított is hozzád. – Sir Guillaume keresztet vetett, majd kinyújtotta kezét, hogy ujjával végigsimítson a kőlap peremén. – Egy ereklyét kellett elhoznunk a templomból. Ennyit csak tudsz, nem?
Thomas bólintott.
– És esküt tettem arra, hogy vissza fogom szerezni.
Sir Guillaume gúnyos megvetéssel fogadta a becsvágyó kijelentést.
– Én ezt ostobaságnak tartottam, de hát akkoriban még az egész élet ostobaságnak tetszett a szememben. Mire lehet jó egy nyomorúságos templom kincse, valami szánalmas kis angol porfészekből? Harlekin azonban addig erősködött, amíg be nem vettük a falut, és meg is találtuk azt az ereklyét.
– Szent György lándzsáját – mormolta Thomas színtelen hangon.
– Szent György lándzsáját – bólintott Sir Guillaume. – Szerződést kötöttem Harlekinnel. Fizetett nekem egy keveset, a többit az itteni apátság egyik szerzetesére bízta. Egy olyan szerzetesre, akiben mindenki megbízott, egy elismert tudósra, akiről az emberek azt tartották, egy napon szentté fogják avatni. Ám amikor visszatértem, azt kellett találnom, hogy Martin atya eltűnt, és magával vitte a pénzt is. Épp ezért nem voltam hajlandó átadni a lándzsát a Harlekinnek. Hozz ide kilencszáz lívre-t, méghozzá jó ezüstben, mondtam neki, és akkor megkapod a lándzsát, de ő nem fizetett ki. Így azután megtartottam a lándzsát, és Evecque-be vittem. Ahogyan teltek a hónapok és nem történt semmi, azt gondoltam, feledésbe is merült. Azután, két évvel ezelőtt, tavasszal, Harlekin visszatért. Fegyvereseket hozott, és elfoglalta a birtokot. Lemészároltak mindenkit, az utolsó lelket is, és elragadták a lándzsát.
Thomas a fekete zárókőre meredt.
– Valaki azért életben maradt?
– De csak hajszál híján – felelte Sir Guillaume. Felhúzta fekete kabátját, és megmutatta a hasán végigszántó szörnyű sebet. – Három helyen is megsebeztek – folytatta. – A fejemen, a hasamon és a lábamon. Azt mondták, a fejemet azért, mert nem gondolkodtam időben, a hasamon kapzsiságom jutalmaként, a lábamon pedig azért, hogy sántikálva kelljen a pokolba mennem. Azután otthagytak, asszonyom és gyermekeim teteme mellett, haldokolni. Mégis életben maradtam, hála Mordecai-nak. – Felállt és megremegett, amint súlyát áttette sebesült lábára. – Életben maradtam – tette hozzá komoran –, és megesküdtem, hogy megtalálom a férfit, aki ezt művelte – mutatott a zárókőre –, és teszek róla, hogy sikoltva könyörögjön a haláláért. Egy évbe telt, amíg megtudtam, ki ő valójában. Tudod, hogy csináltam? Amikor visszajött Evecque-be, fekete szövetet húzott emberei pajzsára, de én felhasítottam az egyik ilyen anyagot, és megláttam a jelvényét, a griffet. Kérdeztem utána Párizsban és Anjou-ban, Burgundiában és mindenütt másutt, mígnem rátaláltam a válaszra. És hol akadtam rá? Miután széltében-hosszában bejártam Franciaországot, a válasz itt, Caenben várt rám. Valaki a városból ráismert a jelvényre. A Harlekin egy Vexille nevű férfi. Nem tudom a másik nevét, nem tudom a rangját, csak azt tudom, hogy egy Vexille nevű ördögfajzat.
– Akkor most a Vexille-nél van a lándzsa?
– Nála. És ugyanaz az ember, aki kiirtotta a családomat, megölte a te apádat is. – Sir Guillaume egy pillanatra mintha elszégyellte volna magát. – Anyádat, azt hiszem, én öltem meg, de csak mert rám támadt és feldühített. – Vállat vont.
De apádat nem én öltem meg, és amikor megöltem anyádat, akkor sem tettem mást, mint amit te tettél Bretagne-ban.
– Igaz – ismerte el Thomas. Belenézett Sir Guillaume szemébe, és nem érzett iránta gyűlöletet anyja halála miatt. – Akkor hát közös az ellenségünk.
– És ez az ellenség – tette hozzá Sir Guillaume – maga az ördög.
A komor szavak után Sir Guillaume kapkodva keresztet vetett, és Thomason is végigfutott a hideg. Végre rátalált ellenségére, és ez az ellenség nem volt más, mint maga Lucifer.
Aznap este Mordecai gyógyírral kente be Thomas nyakát. – Szinte teljesen begyógyult – csóválta a fejét –, és a fájdalom is el fog múlni, bár annyi mindig megmarad, hogy emlékeztessen, milyen közel jártál a halálhoz. – Beszippantotta a kert édes illatait. – Akkor hát, Sir Guillaume elmondta neked, hogyan vesztette el a feleségét?
– Igen.
– És rokona vagy annak az embernek, aki megölte őt?
– Nem tudom – felelte Thomas –, tényleg nem tudom, bár a jelvény és a griff azt mutatja, hogy igen.
– És Sir Guillaume megölte anyádat. Aki megölte az ő feleségét, az ölte meg atyádat is, Sir Simon pedig téged próbált megölni. – Mordecai megcsóválta a fejét. – Éjjelente gyakran elgondolom, hogy ha kereszténynek szülétek, talán én is fegyvert hordanék, és ilyeneket művelnék. – Odaadott Thomasnak egy palackot. – Csak rajta – parancsolt rá. – Amúgy pedig, mi az a griff?
– Címerállat – vonta meg a vállát Thomas. A doktor szipákolni kezdett.
– Isten, a maga végtelen bölcsességében, az ötödik napon megteremtette a halakat és a tenger állatait, a hatodik napon pedig a szárazföld állatait, és amikor végigtekintett művén, látta, hogy az jó. Mégsem elég jó a heroldoknak, akik szárnyakat, szarvakat, agyarakat és karmokat aggatnak az Ő elégtelen teremtményeire. Ez minden, amit tudsz?
– Jelen pillanatban, igen.
– Egy dióból is több levet lehet kifacsarni, mint szót belőled – zsémbelt Mordecai, majd elcsoszogott.
Eleanor bizonyára csak a távozására várt, mert ebben a pillanatban feltűnt a kert végében nyíló körtefák alatt, és a folyó felőli kapu felé mutatott. Thomas követte a lányt az Orne folyó partjára, ahol elnézte, amint három izgága kisfiú megpróbált felöklelni egy fürge csukát az angolok által hátrahagyott nyílvesszők egyikével.
– Segítesz atyámnak? – kérdezte a lány.
– Hogy segítek-e neki?
– Azt mondtad, az ellensége a te ellenséged is. Thomas leült a fűre, a lány pedig mellé telepedett.
– Nem tudom.
Thomas még most sem akart hinni ebben az egészben. Tudta, hogy létezik egy lándzsa, és hogy annak származását rejtély lengi körül, de vonakodott elfogadni, hogy ez a lándzsa és rejtély irányítja egész életét.
– Ez azt jelenti, hogy visszatérsz az angol sereghez? – kérdezte Eleanor cérnavékony hangon.
– Itt akarok maradni – felelte Thomas egy idő után –, hogy veled lehessek.
A lány alighanem számított ilyen vallomásra, mégis fülig pirult, és szégyenlősen fordult az örvénylő víz felé, amely felett rovarok ezrei hemzsegtek, és ahol a három kisfiú továbbra is hiába csapkodott a nyíllal.
– Biztosan van asszonyod – mondta végül halkan.
– Volt egy – Thomas beszélt neki Jeanette-ről, és arról, hogyan talált rá a nő Wales hercegére, és hagyta őt el egyetlen szó nélkül. – Sosem fogom őt megérteni – vallotta meg.
– De szereted őt? – kérdezett rá a lány egyenesen.
– Nem – felelte Thomas.
– Csak azért mondod, mert most velem vagy – vonta össze szemöldökét a lány.
– Atyámnak volt egy könyve, tele Szent Ágoston mondásaival, és volt egy, ami mindig elgondolkodtatott. – Próbálta híven felidézni a latin szavakat. – Nondum amabam, et amare amaban. „Nem szerettem, de vágyakoztam a szeretetre.” Eleanor kétkedő pillantást vetett rá.
– Elég körmönfont módja, hogy azt mond, magányos vagy.
– Igen – értett egyet Thomas.
– Akkor hát mit fogsz tenni? – kérdezte a lány. Thomas sokáig nem felelt. A penitenciára gondolt, amelyet Hobbe atya rótt ki rá.
– Azt hiszem, egy napon meg kell találnom azt az embert, aki megölte az apámat – felelte végül.
– És mi lesz, ha csakugyan ő az ördög?
– Akkor fokhagymát kötök a nyakamba – mosolyodott el Thomas –, és imát mondok Szent Guinefort-nak.
A lány elnézte a sötétedő vizet.
– Szent Ágoston tényleg ezt mondta volna?
– Nondum amaban, et amare amabam! Igen, ezt mondta.
– Tudom, mit érzett. – Eleanor lehajtotta a fejét Thomas vállára.
Thomas nem moccant. Válaszút elé érkezett. Követhette a lándzsát, vagy felvehette fekete íját, és visszatérhetett a sereghez. És még most sem tudta, melyik választás lenne a helyes. Eleanor teste azonban melegen simult az övéhez, és ez a végtelenül megnyugtató érzés elég volt ahhoz, hogy, ha csak egy kis időre is, de tovább maradjon.

Másnap reggel Sir Guillaume hat fegyverese kíséretében elvitte Thomast az Abbaye aux Hommes-ba. A kérelmezők tömege a kapuk előtt gyülekezett, ételt és ruhákat akart, amelyeknek maguk a szerzetesek sem voltak birtokában, bár az apátság megmenekült a fosztogatók rohamától, lévén a király és a walesi herceg itt rendezkedett be. Maguk a szerzetesek az angolok közeledtét látva elmenekültek. Néhányan ugyan odavesztek az île St Jeanon, ám a legtöbben biztonságban eljutottak a délebbre fekvő másik rendházba, és közöttük volt Germain testvér is, aki nem sokkal azelőtt tért vissza röpke száműzetéséből, hogy Sir Guillaume belépett a kapun.
Germain testvér apró, ős öreg, hajlott hátú ember volt, sóhaj nyi ősz fürtökkel, rövidlátó szemekkel és törékeny kezekkel, amelyekkel épp egy írótollat igyekezett kihegyezni.
– Az angolok – sóhajtott fel az öregember – inkább nyílvesszőikre használják el a tollat, mintsem az Úr igéjére. – Germain testvér, mint azt Thomas megtudta, harminc esztendeje felelt a rendház szkriptóriumának rendjéért. – Ha az ember könyvek másolására szenteli magát – magyarázta a barát –, fel kell fedeznie a tudást, akár akarja, akár nem. Még ha annak javarészét nem is hasznosítja semmire. Hogy van Mordecai? Él?
– El – bólintott Sir Guillaume –, és ezt küldi. – Egy viasszal lepecsételt kis agyagtégelyt tett le az íróasztal enyhén megdöntött lapjára. Az edény addig csúszott lefelé, amíg Germain testvér el nem kapta, hogy azután tarsolyábasüllyessze. – Gyógyír – magyarázta Sir Guillaume Thomasnak –, Germain testvér köszvényére.
– Amelynek fájdalmát – tette hozzá a szerzetes – egyedül Mordecai képes enyhíteni. Nagy kár, hogy a pokol tüzében kell égnie, bár hiszem, hogy a mennyben már nem lesz szükségem ilyen kencékre. Ki ez? – mérte végig Thomast.
– Egy barátom – felelte Sir Guillaume –, akinél ezt találtam.
Magával hozta Thomas fekete íját, amelyet most lefektetett az asztalra, és megkocogtatta a rá erősített ezüstjelvényt. Germain testvér figyelmesen tanulmányozta a fegyvert, és Thomas hallotta, amint sípolva kifújja a levegőt.
– A griff – bólintott Germain testvér. Félretolta az íjat, majd lefújta az asztalról a kihegyezett írótoll forgácsait. – A címerállat, amelyet a múlt században vezettek be a heraldikában. Azokban az időkben, amikor még ismerték az igazi tudományt a világon. Nem úgy, mint manapság. Csupa olyan ifjú érkezik hozzám Párizsból, akinek szalmával van kitömve a feje, mégis azt állítja mind, hogy doktorátust szerzett.
Leemelt egy pergamenívet a polcról, elsimította az asztallapon, és belemártotta tollát a cinóbervörös tintába. Engedte, hogy egy fénylő tintacsepp a pergamenre hulljon, majd egy életen át magába szívott jártasságával futtatni kezdte az írótollat. Szinte oda sem figyelt a mozdulataira, Thomas azonban álmélkodva figyelte, ahogyan a griff alakot ölt a pergamen sárgás felszínén.
– Azt mondják rá, mitikus állat – magyarázta Germain testvér, miközben az íróvessző egyetlen lendületes vonásával megrajzolta az egyik szarvat –, és lehet, hogy igazuk is van. A legtöbb címerállat sehol sem létezik. Látott már bárki is unikornist? – Újabb tintafoltot ejtett a pergamenen, majd pillanatnyi gondolkodás után nekilátott a bestia kitárt karmú mancsának. – Bár azt is mondják, hogy a griff megél Etiópiában. Én magam nem tudom, lévén még sosem jártam Rouen-nál délebbre, és olyan utazóval se találkoztam, aki eljutott volna oda, már ha Etiópia egyáltalán létezik. – Összeráncolta a homlokát. – A griffet ugyanakkor Plinius is említi, ami azt jelzi, hogy nem volt ismeretlen a rómaiak számára, bár Isten a tudója, mennyire hiszékeny népség volt az. A bestia szerintük szarvat és agyart egyaránt viselt, ami legalábbis túlzás, és a legtöbbször sárga pettyekkel kihányt ezüst bundával ábrázolták. Sajna, a festékeinket mind elvitték az angolok, bár meghagyták nekünk a cinóbert, így ezzel kell beérnünk. A cinóber, úgy tudom, a cinnabaritból készül. Az valamiféle növény, legalábbis Jacques testvér, Isten nyugosztalja, mindig azt mondta, hogy a Szentföldön nő, és talán igaza is volt. Jól látom, hogy sántikál, Sir Guillaume?
– Egy nyavalyás angol íjász átlőtte a lábamat – felelte Sir Guillaume –, és csak azért imádkozom, hogy a pokol kénköves tüzében szenvedjen meg érte.
– Inkább hálát kellene adnia, amiért ilyen pontatlan volt. Miért hozta el nekem ezt az angol íjat, rajta a griff képével?
– Mert azt gondoltam, talán érdekelni fogja – felelte Sir Guillaume –, s mert fiatal barátunk itt – érintette meg Thomas vállát – hallani szeretne a Vexille-ekről.
– Pedig jobban tenné, ha inkább elfeledné őket – mordult fel a szerzetes.
Görnyedten ült magas székén, és most körbekémlelt a helyiségben, ahol tucatnyi ifjú szerzetes takarította el a romhalmazt, amelyet a rendház angol megszállói hátrahagytak. Többen társalogtak munka közben, amivel kiérdemelték Germain testvér rosszalló pillantását.
– Ez itt nem a caeni piactér! – förmedt rájuk. – Ha csacsogni akartok, menjetek a latrinára. Bárcsak én is mehetnék. Megkérdené Mordecai-t, nincs-e valami kencéje a beleimre is? – Még egyszer végighordozta szigorú tekintetét a helyiségen, majd erőlködve felvette az íjat, amit korábban az asztal oldalának támasztott. Egy pillanatig átható tekintettel méregette a jelvényt, majd újra letette a fegyvert. – Sokan beszélték, hogy a Vexille család egyik ága Angliába költözött. Ez a jelvény is ezt támasztja alá.
– És kik azok? – kérdezte Thomas.
Germain testvért láthatóan bosszantotta a kéretlen közbevetés, vagy talán a Vexille-ek puszta említése is nyugtalansággal töltötte el.
– Ők voltak Astarac urai – felelte –, azé a földé, amelyet Languedoc és az Agenais határol. Azt hiszem, ezzel el is mondtam mindent.
– Nekem ebből nem derült ki semmi – vallotta be Thomas.
– Akkor talán kegyed is Párizsban szerezte a doktorátusát!
– Az öregember gúnyos nevetéssel nyugtázta tudatlanságát.
– Astarac grófjai katarok voltak. Egész Dél-Franciaországot megfertőzte az eretnekségük, és Astarac lett a gonoszság kútfője. – Keresztet vetett tintafoltos ujjaival. – Habere non potest – mondta ünnepélyes hangon. – Deum patrem qui ecclesiam non habet matrem.
– Szent Ciprián – bólintott Thomas. – „Nem lehet övé Isten, miként atyjáé, akié nem lehet az egyház, miként anyjáé.”
– Akkor hát mégsem Párizsból pottyant közénk – mosolygott elismerően Germain testvér. – A katarok elutasították az egyházat, tulajdon sötét lelkükben keresték a megváltást. Mivé lenne az egyház, ha mind így tennénk? Ha mind saját kényünk-kedvünk szerint cselekednénk? Ha Isten bennünk lakozik, nincs szükség egyházra, sem a szentatyára, aki elvezet bennünket az Ο kegyelmébe – ez a gondolat a legszörnyűbb valamennyi eretnekség közül, és lám, hová vezette a katarokat? A kicsapongó életbe, a test örömeinek hajszolásába, konok büszkeségbe és romlottságba. Elutasították Krisztus szentségét! – Germain testvér újra keresztet vetett.
– És a Vexille-ek, ők is katarok voltak? – kérdezte Sir Guillaume az öregembertől.
– Szerintem ők az ördögöt imádták – borzongott meg Germain testvér –, de annyi bizonyos, hogy Astarac grófjai védelmet nyújtottak a kataroknak, ők, és még vagy tucatnyi egyéb nagyúr. Ókét nevezték sötét uraknak, és néhányukat közülük a Tökéleteseknek. A Tökéletesek vezették a szektát, ők voltak az eretnekek szószólói, akik megtartóztatták magukat a bortól, a paráznaságtól és a hústól, amellyel valamennyi Vexille oly szívesen élt. A katarok nem is engedtek soraikba ilyen bűnösöket, de a mennyek örömeit ígérték nekik, ha haláluk előtt megtagadják korábbi életüket. A sötét uraknak tetszett az efféle ígéret, és amikor az egyház fellépett az eretnekség ellen, ők védelmükbe vették a katarokat. – Megcsóválta a fejét. – Ez történt száz esztendővel ezelőtt. A szentatya és Franciaország királya elpusztította a katarokat, amíg végül utolsó fellegváruk, Astarac is elesett. Rettentő küzdelmet vívtak, számolatlanul vesztek oda a legkiválóbb lovagok, de az eretnekséget – és velük a sötét urakat – sikerült letörölni a föld színéről.
– És ha mégis megmenekült néhány? – vetette fel Sir Guillaume.
Germain testvér sokáig nem felelt, csak némán meredt a lassan szikkadó cinóbervörös tintára.
– Voltak – felelte végül –, akik szerint néhány ka tar nagyúr megmenekült, és vagyonával együtt Európa más országaiban keresett menedéket. Azt beszélték, hogy maga az eretnekség is fennmaradt azokon a földeken, ahol Burgundia és az itáliai városállamok találkoznak. – Kapkodva keresztet vetett. – Azt hiszem, a Vexille család egy része Angliába költözött, és ott rejtőzött el, hiszen maga, Sir Guillaume, Angliában bukkant rá Szent György lándzsájára. Vexille... – forgatta meg alaposan a nevet. – A Vexille természetesen a vexillaire-ből, vagy zászlóvivőből ered. Azt mondják, a Vexille-ek egyik korai őse fedezte fel a lándzsát még a keresztes háborúk idején, hogy azután a saját jelvényeként hordozza. Bizonyosan a hatalom jelképének tekintették akkoriban. Ami engem illet, én mindig is kételkedtem az efféle ereklyékben. Az apát biztosított róla, hogy a csecsemő Jézus három előbőrét is látta, de még én, aki minden szentségek fölébe helyezem Őt, még én sem hinném, hogy akár Krisztus urunk is ilyen sokat birtokolt volna. A lándzsával kapcsolatban pedig sokat kérdezősködtem. Egy érdekes legenda kapcsolódik hozzá. Azt mondják, hogy aki a lándzsát hordozza a csatában, sehogyan sem veszíthet. Mindez persze pusztán legenda, de a tudatlanokat épp az ilyen meggyőződések sarkallják, és a katonánál tudatlanabb embert nemigen találni. Ami engem leginkább aggaszt, az a cél.
– A cél? – kérdezett közbe Thomas.
– Van egy legenda – folytatta Germain testvér, ügyet sem vetve a kérdésre –, miszerint az eretnekség utolsó bástyájának bukása előtt a megmaradt sötét urak fogadalmat tettek. Tudták, hogy elveszítették a háborút, tudták, hogy erősségeik el fognak esni, hogy az inkvizíció és az Úr elpusztítja népüket, ezért megesküdtek rá, hogy bosszút állnak ellenségeiken. Egy napon, fogadták meg, romba döntik az anyaszentegyházat és Franciaország trónját, s hogy ezt elérjék, a legszentebb ereklyék hatalmát használják fel.
– Szent György lándzsáját? – kérdezte Thomas.
– Azt is – felelte Germain testvér.
– Azt is? – ismételte a választ értetlenül Sir Guillaume. Germain testvér megmártotta tollát, és újabb fénylő tintacseppet hullajtott a pergamenre, azután gyakorlott mozdulatokkal bevégezte a Thomas jelvényéről készült másolatot.
– A griffet – folytatta eközben – már korábban is láttam, de ez a jelvény most más. Ez a bestia egy kelyhet tart. És nem is akármilyen kelyhet, Sir Guillaume. Igaza van, ez az íj érdeklődésemre szolgál, ugyanakkor rettegéssel tölt el, hiszen a griff a Grált szorongatja a mancsában. A szent és egyetlen Grált. Mindig is beszélték, hogy a Grál a ka tarok birtokában van. A génuai székesegyházban mutogatnak valami csiricsáré zöld üveget, ami állítólag maga a Szent Grál, de én kétlem, hogy drága Urunk ilyen értéktelen kacatból ivott volna. Nem, az igazi Grál rejtezik valahol, és akinek a birtokában van, az hatalommal bír valamennyi ember felett. – Letette az írótollat. – Attól tartok, Sir Guillaume, hogy a sötét urak bosszúra szomjaznak. Visszanyerték erejüket, de még rejtőzködnek, és az egyház nem is szerzett tudomást róluk. Nem is fog, csak ha már küszöbön áll a fenyegetés, és félek, akkor már késő lesz. – Germain atya lehajtotta fejét, és Thomas nem látott mást, csak fehér hajával keretezett tar koponyáját. – Mindezt megjövendölték – tette hozzá a barát. – Minden benne van a könyvekben.
– Miféle könyvekben? – kérdezte Sir Guillaume.
– Et confortabitur rex austri et de principïbus eius praevalebit super eum – felelte Germain testvér csendesen.
Sir Guillaume kérdő pillantást vetett Thomasra.
– És a délről érkezett király hatalmas lesz, de egyik örököse erősebb lesz még nála is – fordított vonakodva.
– A katarok délről érkeztek – magyarázta Germain testvér –, és Dániel próféta előre látott mindent. – Felemelte tintafoltos ujjait. – És szörnyű harcok lesznek, mert a világ lelke lesz a tét, és felhasználnak majd minden fegyvert, még egy asszonyt is. Filiaque regis austri veniet ad regem aquilonis facere amicitiam.
– A déli király leánya – fordított Thomas – eljön észak királyához, és szövetséget köt vele.
Germain testvér némi távolságtartást vélt felfedezni Thomas hangjában.
– Nem hiszel ebben, igaz? – fordult hozzá. – Hát mit gondolsz, miért tartjuk távol az írásokat a tudatlanoktól? Mert mindenféle jóslatokat közölnek velünk, fiatalember, és valamennyi Isten útmutatása számunkra, de az efféle tudás csak összezavarja a tanulatlanokat. Az emberek megtébolyulnak, ha túl sok tudásnak kerülnek birtokába. – Keresztet vetett. – Hálát adok Istennek, amiért nemsokára meghalok, és odafentről nézhetem, ahogyan ti idelent megküzdötök a sötétséggel.
Thomas az ablakhoz lépett és figyelte, amint a novíciusok lerakodnak két gabonával teli társzekeret. Sir Guillaume emberei a kolostor kerengőjén kockáztak. Ez a valóság, gondolta, nem holmi hagymázas jövendölés. Atyja mindig is óvta a próféciáktól; eszelőssé teszik az embert, azt mondta. Vajon ő is miattuk veszítette el a józan értelmét?
– A lándzsa – próbált Thomas a tényekre szorítkozni a látomások ellenében – a Vexille család jóvoltából Angliába került. Atyám ebből a családból származott, de idővel szakított rokonaival, ellopta, és a templomában rejtette el a lándzsát. Itt ölték meg, és halála előtt elmondta, hogy tulajdon fivére művelte ezt vele. Azt hiszem, ez az ember, az én vérrokonom nevezi magát Harlekinnek. – Germain testvérhez fordult. – Atyám Vexille volt ugyan, de nem eretnek. Talán bűnös ember, de mindig harcolt a bűn ellen, gyűlölte a saját apját, és hűséges fia maradt az egyháznak.
– Pap volt – magyarázta Sir Guillaume a barátnak.
– És te lennél a fia? – kérdezte Germain testvér hitetlenkedve. A többi szerzetes rég felhagyott a takarítással és a szóváltást figyelte.
– Egy pap fia vagyok – bólintott Thomas –, és jó keresztény.
– A család valahogyan tudomást szerzett róla, hol rejtette el a lándzsát – fűzte tovább a történetet Sir Guillaume –, és megbízást adott nekem, hogy szerezzem vissza. Csak épp fizetni felejtett el.
Germain testvér mintha nem is hallotta volna. Meredten nézte Thomast.
– Akkor hát angol vagy?
– Enyém az íj – ismerte el Thomas.
– Amellett Vexille is? Thomas vállat vont.
– Úgy tűnik.
– Akkor te is egyike vagy a sötét uraknak – suttogta Germain testvér.
Thomas a fejét rázta.
– Keresztény vagyok.
– Akkor hát istenadta kötelességed – emelte fel a hangját az apró szerzetes –, hogy bevégezd a munkát, ami száz éve befejezetlen maradt. Öld meg őket! Öld meg valamennyit! És öld meg az asszonyt is. Hallottad, fiú? Öld meg a déli király leányát, mielőtt eretnekségbe és romlottságba taszítja Franciaországot.
– Ha egyáltalán megtaláljuk a Vexille-eket – jegyezte meg Sir Guillaume kétkedő hangon, és Thomas felkapta fejét a többes számra. – Nem teszik közszemlére a jelvényüket. Nem hinném, hogy a Vexille nevet használnák. Rejtőzködnek.
– Viszont náluk van a lándzsa – mondta Germain testvér –, és fel is fogják használni bosszújukhoz. Elpusztítják Franciaországot, és az ezt követő káoszban rátámadnak az egyházra. – Feljajdult, mintha testi fájdalom gyötörné. – El kell rabolnod az erejüket, és az erejük nem más, mint a Grál.
Így hát Thomasnak már nemcsak a lándzsát kellett megmenteni; nemcsak Hobbe atya, de az egész keresztény világ terhét a vállán kellett vinnie. Nevethetnékje támadt. A katarizmust száz éve kiirtották, követőit megkorbácsolták, elevenen elégették, és jeltelen sírokban elföldelték. A sötét urak, királyok leányai és gonosz hercegek a trubadúrokra tartoztak, nem pedig az íjászokra. Csakhogy amikor Sir Guillaume felé fordult, látnia kellett, hogy a francia korántsem veszi félvállról a feladatot. A szkriptórium falán függő keresztre meredt, és néma imát rebegett. Segíts meg, Istenem, gondolta Thomas, most segíts meg, mert valami olyat kell megtennem, ami még Arthur királynak és a kerekasztal lovagjainak sem sikerült. Meg kell találnom a Grált.

Valois Fülöp, Franciaország királya, minden hadra fogható embert Rouen-ban gyűjtött össze. Parancsokat kézbesítettek a vazallusoknak, kéréseket a külhoni szövetségeseknek. A király arra számított, hogy Caen falai hetekig feltartóztatják az angol hadsereget, ám a város alig egy nap alatt elesett, és a holtra rémült menekültek Franciaország egész északi felén elterjesztették a fékevesztett gonoszról szóló történeteket.
Rouent, amelyet a Szajna nagy kanyarulata fogott karéjba, elárasztották a harcosok. Ezrével jöttek a génuai számszeríjasok gályáikon, hajóikat kikötötték a folyóparton és beözönlöttek a város tavernáiba, miközben szakadatlanul érkeztek a lovagok és fegyverforgatók Anjouból és Picardiából, Alenconból és Champagneból, Maine-ből, Touraine-ből és Berryből. Valamennyi kovács fegyverkészítővé, valamennyi ház barakká, és valamennyi taverna bordéllyá változott. Egyre többen és többen érkeztek, mígnem a város alig tudott helyet szorítani az embereknek, és a sátrakat már a falaktól délre fekvő mezőkön kellett felverni. Társzekerek keltek át a hidakon, megrakodva a folyótól északra fekvő gazdag területek takarmányával és frissen aratott gabonájával, míg a Szajna déli partja felől a szóbeszéd terjedt. Az angolok bevették Evreux-t, vagy talán már Bernay-t is? Liseux felett füstöt láttak, és íjászok özönlötték el a brotonne-i erdőt. Egy louviers-i apáca álmot látott, amelyben a sárkány végzett Szent Györggyel. Fülöp király Rouen-ba parancsolta az asszonyt, ám a nyúlajkú, púpos teremtés olyannyira dadogott, hogy a király előtt már álmáról sem tudott számot adni, nemhogy tudatni őfelségével az Úr szándékait. Csak remegett és zokogott, mígnem a király indulatosan elbocsátotta, és asztrológusában lelte vigaszát, aki szerint a Mars aszcendense azt jelezte, hogy bizonyos a francia győzelem.
A szóbeszéd szerint az angolok Párizsnak meneteltek, míg mások állították, hogy délnek indulnak, megvédeni gascogne-i területeiket. Mondták, hogy Caenban az utolsó teremtett lelket is leölték, és a vár romokban hever; majd úgy hírlett, hogy az angolokon szörnyű ragály lett úrrá. Az egyébként is nyughatatlan Fülöp zsémbessé vált, híreket követelt, tanácsadói azonban meggyőzték, hogy bármerre is járjanak az angolok, előbb-utóbb ki lesznek szolgáltatva az éhínségnek, amíg délre maradnak a Szajnától, amely kígyóként kanyargott Párizs és a tenger között. Edward emberei feldúlták a földeket, ezért szüntelen mozgásban kellett lenniük, hogy táplálékot szerezzenek; ha pedig a Szajna elzárta az útjukat, nem fordulhattak északnak, a kikötők és a Csatorna felé, ahonnét az angliai utánpótlást várhatták.
– Úgy szórják a nyilakat, mint asszonyok a pénzt – vélte Károly, Alençon grófja és a király ifjabbik fivére –, nyílvesszőt pedig nem rabolhatnak Franciaországban. A tengeren szállították ide, ezért minél távolabb kerülnek a tengertől, annál égetőbb lesz a gondjuk. – Ha tehát az angolokat megtartották a Szajnától délre, azok előbb-utóbb rákényszerültek, hogy felvegyék a kesztyűt, vagy szégyenszemre visszavonuljanak Normandiába.
– Mi van Párizzsal? Párizzsal? Mi van Párizzsal? – akarta tudni a király.
– Párizs nem eshet el – biztosította Károly a fivérét. A város a Szajnától északra fekszik, ezért az angoloknak át kellett kelniük a folyón, hogy utána megostromolhassák a keresztény világ legnagyobb sáncrendszerét, s mindeközben a védők számszeríjaikból és a falakon felsorakoztatott ágyúkból nyilak és lövedékek özönét zúdították a nyakukba.
– És ha délnek mennek? – aggodalmaskodott Fülöp. – Gascogne-ba?
– Ha Gascogne-ba mennek – felelte a gróf –, elvásik a csizmájuk, mire odaérnek, és kimerülnek a tartalékaik is. Imádkozzunk, hogy Gascogne-ba menjenek, de még inkább azért, hogy ne érjék el a Szajna északi partját. – Mert ha az angolok átkeltek a Szajnán, eljutottak a Csatorna legközelebbi kikötőjéig, ahol erősítést és utánpótlást szerezhettek, márpedig a gróf tudta, hogy az ellenség mostanra igencsak szükségét látja az ellátmánynak. A menetelő sereg kifárasztotta magát, az emberek megbetegedtek, a lovak lesántultak. Ha egy hadsereg túl messzire masírozott, végül elhasználódott, mint a számszeríj a harcban.
A franciák tehát megerősítették a Szajna átkelőit őrző váraikat, és ahol nem tudtak megvédeni egy hidat, mint a Poissyhoz közeli tizenhat lyukú kőhidat, ott rákényszerültek a pusztításra. Férfiak százai estek neki pörölyeikkel a mellvédfalnak, majd omlasztották a boltíveket a folyóvízbe, hogy a végén csak a tizenöt pillér meredezzen a folyón, akár az óriások lépőkövei, míg magát Poissyt – amelyet, lévén délre feküdt a Szajnától, tarthatatlannak ítéltek – sorsára hagyták, lakóit pedig Párizsba költöztették. A szélesen hömpölygő víztömeg áthághatatlan gát lett, amely becsalogatta az angolokat arra a területre, ahol előbb-utóbb kifogytak az élelemből. És akkor, miután legyengítették az ördögöket, a franciák megbüntetik őket mindazokért a szörnyűségekért, amiket Franciaországgal műveltek. Az angolok továbbra is felégették a városokat, elpusztították a birtokokat, hogy a hosszú nyári napokon a nyugati és a déli látóhatárt a füstköd mossa el, amely mintha mozdulatlan köddé olvadt volna össze. Éjszaka a világ pereme vörösen izzott, és a tüzek elől menekülők végtelen sorban érkeztek Rouen-ba, ahol, lévén túl sokan voltak ahhoz, hogy szállást vagy élelmet kaphattak volna, átterelték őket a folyón a túlsó partra, hogy ott keressenek maguknak menedéket.
Sir Simon Jekyll és csatlósa, Henry Colley, a menekülők között volt, és nem is tagadták meg tőlük a bebocsátást, lévén mindketten csatalovon ültek és láncinget viseltek. Colley saját vértjét viselte és saját lovát ülte meg, Sir Simon ellenben egyik fegyveresétől lopta el a magáét, mielőtt elmenekült volna Caenből. Mindkét férfi pajzsot hordozott, de a bőrborítást gondosan lehántották a fűzfa deszkákról, és mert nem viseltek semmilyen jelvényt, gazdátlannak vallották magukat, és felkínálták a szolgálataikat. Tucatszám érkeztek hozzájuk hasonlók a városba, hogy urat találjanak maguknak, akitől élelmet és fizetséget remélhettek, ám egyikükben sem fortyogott úgy a düh, mint Sir Simonban.
A helyzet igazságtalansága dühítette leginkább, az marcangolta lelkét és fűtötte bosszúvágyát. Olyan közel került hozzá, hogy kifizesse minden adósságát – ha megkapta volna Angliából azt a pénzt, amely Jeanette hajóinak eladása után neki járt, meg is szabadulhatott volna minden kötelmétől –, de most egy csapásra száműzötté vált. Tudta, hogy visszaoldaloghatna Angliába, ám bárkit, aki kiesett a király vagy a király legidősebb fiának kegyéből, jogosan kezelhettek törvényen kívüliként, és Sir Simon már akkor szerencsésnek vallhatta magát, ha megtarthatott egy hektárnyi földet, a szabadságáról nem is beszélve. Ezért inkább a küzdelmet választotta, és kardja erejére bízta, hogy visszaszerezze mindazokat a kiváltságokat, amelyeket egy breton lotyó és egy tejfelesszájú kölyök miatt elveszített. Henry Colley vele tartott, attól a hitétől vezérelten, hogy ha valaki olyannyira jártas a fegyverforgatásban, mint Sir Simon, akkor az nem vallhat kudarcot.
Rouen-i jelenlétük nem keltette fel senki kíváncsiságát. Sir Simon ugyan vaskos angol akcentussal beszélte a franciát, ám ugyanez jellemezte a Normandiából érkezett többtucatnyi fegyverest is. Sir Simonnak csupán egy patrónusra volt szüksége, bárkire, aki etette, és esélyt kínált neki arra, hogy ellene forduljon üldözőinek, és ezekben az időkben sokan kerestek ilyen követőket. A Rouen-tól délre fekvő mezőkön, ahol a kanyargó folyó szűkre szabta a földterületet, egy legelőt neveztek ki a lovagi tornák céljaira, és a hozzáértő fegyverforgatók szeme láttára itt bárki megmutatta harckészségét. Senki sem tartotta ezt valódi lovagi tornának – a kardokat nem fenték meg, a lándzsák végére kis fakockát húztak –, sokkal inkább esélynek, hogy a gazdátlan lovagok bizonyíthassák érdemességüket. Bíráknak tucatnyi lovag, hercegek, grófok és vikomtok bajnokai szegődtek el. Hosszúra nyúlt a kérelmezők listája, de bárki, aki néhány percig kibírta a nyeregben a csatalovakon pompázó és remekül felfegyverzett lovagok ostromát, bízvást számíthatott arra, hogy helyet talál magának valamelyik nagyúr kíséretében.
A lopott lovon ülő, és ősrégi, viharvert kardját viselő Sir Simon talán a legszintelenebb jelenség volt a pástra lépők között. Nem hordozott lándzsát, ezért az egyik bajnok elővonta kardját, és megugratta lovát, hogy végezzen vele. Eleinte senki sem méltatta figyelemre a két küzdőt, hiszen egyszerre több párharc is zajlott, ám amikor a bajnok elterült a füvön, és Sir Simon sértetlenül tovább lovagolt, a tömeg azonnal felfigyelt rá.
Egy második bajnok is kihívta maga ellen Sir Simont, és döbbenten hőkölt vissza a rátámadó lovag elől. Odakiáltott, hogy az összecsapás nem vérre megy, csupán a fegyverforgató készség bemutatására szolgál, Sir Simon azonban összeszorította a fogát és olyan dühödten vagdalkozott kardjával, hogy ellenfele inkább nem kockáztatta a sérülést, és elmenekült. Sir Simon kiügetett lovával a pást közepére, hogy kihívjon maga ellen bárkit, aki hajlandó megküzdeni vele, ám ellenfél helyett egy apród ügetett ki a mező közepére, hogy egyetlen szó nélkül egy lándzsát nyújtson az angol felé.
– Ki küldi? – tudakolta Sir Simon.
– Nagyuram.
– Ki az?
– Ott – mutatott az apród a mező végébe, ahol egy fekete lovon ülő és fekete vértbe öltözött magas férfi várakozott, a kezében lándzsával.
Sir Simon hüvelybe dugta kardját, és elvette a lándzsát. Otromba, rosszul kiegyensúlyozott fegyver volt, és Sir Simont nem segítette a páncélon kialakított támasz sem, amely mozdulatlanul tartotta a hosszú szárat, és felfelé irányította a lándzsa hegyét. Ο azonban bízott izmai és indulata erejében, és úgy számította, addig mindenképp meg tudja tartani fegyverét, amíg megtöri vele ellenfele magabiztosságát.
Most már senki más nem harcolt a páston. Mindenki a küzdelmet figyelte, és fogadások köttettek, minden esetben a fekete lovas javára. A bámészok közül sokan korábban is látták már küzdeni, de lova, vértezete és fegyverzete is láthatóan messze felülmúlta a másikét. Lemezes páncélt viselt, és hátasa jó egy tenyérnyivel magasabb volt, mint Sir Simon szánalomra méltó gebéje. A lovas lecsapta sisakrostélyát, így Sir Simon nem láthatta az arcát, míg az övét nem védte semmi, csupán az öreg, hitvány sisak, amilyent az angol íjászok is hordtak. Egyedül Henry Colley fogadott Sir Simonra, ámbár nyelvtudás híján ő is csak nagy nehézségek árán, de végül csak akadt valaki, aki elvette a pénzét.
Az idegen fekete pajzsát egyszerű fehér kereszt díszítette, olyan jelvény, amely ismeretlen volt Sir Simon számára, míg lova fekete takarója a rét füvét söpörte, amint a pazar csatamén megindult előre. Az idegen egyéb jelet nem is adott, Sir Simon pedig azzal válaszolt, hogy leeresztette lándzsáját, és előreugratta saját lovát. Jó százlépésnyi távolság választotta el őket, és mindketten azonnal vágtára fogták lovaikat. Sir Simon ellenfele lándzsáját nézte, hogy megítélhesse, mennyire tartja mereven előreszegezve. A férfi értette a dolgát: a ló egyenetlen mozgásával dacolva a lándzsa hegye alig mozdult. A pajzs a férfi törzsét védte, annak rendje s módja szerint.
Ha ütközetben találkoznak, és a férfi nem kínálja fel neki az esélyt, hogy összemérjék tudásukat, Sir Simon saját lándzsájával alighanem ellenfele lovát vette volna célba, vagy egy bravúros döféssel átjárta volna a magas és díszes nyeregkápagombot. Sir Simon látott már olyat, hogy a lándzsa helye keresztülfurakodott a nyereg fáján és kemény bőrborításán, hogy a lovas ágyékéba fúródjon, márpedig egy ilyen sebesülés mindig halálos. Ma azonban csak lovagi képességeit kellett megcsillogtatnia, egyenesen és tisztán előredöfnie, s eközben védekeznie a másik lándzsája ellen. El kellett hárítania a döfést, amely, lévén, hogy egy csataló teljes súlya volt mögötte, könnyűszerrel elroppanthatta volna a gerincét, ha nekivetette a nyeregfarnak. Amikor a két páncélba öltözött lovas összetalálkozott, és minden súlyát lándzsája hegyére összpontosította, az embert mintha ágyúból kilőtt kő-golyóbis találta volna el.
Sir Simon nem latolgatott ilyen esélyeket. A közelgő lándzsát figyelte, a pajzsra festett fehér keresztre sandított, ahová saját lándzsáját szánta, és térde szorításával irányította lovát. Azóta ezt tanulta, hogy először egy póni hátára ültették. Hosszú órákat gyakorolt a póznára erősített fabábuval atyja kastélyának udvarán, és még több órát tanította be lovait, hogy azok elviseljék a csatazajt és a körülöttük örvénylő káoszt. Kissé balra vezette lovát, mintha szélesíteni szeretné a lándzsa döfésének sugarát, és látta, hogy az idegen meg sem próbálja követni és kiegyenesíteni a vonalat, de készséggel elfogadja a kisebb kockázatot. Azután mindkét férfi hátracsapta sarkantyúját, és a csatalovak erős vágtába kezdtek. Sir Simon megérintette lova jobb oldalát, és maga egyenesítette ki a vonalat, miközben előrehajolt a nyeregben, hogy felkészítse magát az összecsapásra. Ellenfele megpróbált elfordulni, de már elkésett. Sir Simon lándzsája olyan erővel csapódott az idegen fekete-fehér pajzsába, hogy hátravetette Sir Simont, az idegen lándzsája azonban elmozdult és félrecsúszott Sir Simon egyszerű pajzsán.
Sir Simon lándzsája három darabba tört, ő pedig félrehajította a haszontalan fadarabokat, miközben térdei szorításával visszafordította lovát. Ellenfele félresiklott lándzsája most keresztben állt, nehézkessé tette a fekete páncélos lovagot. Sir Simon elővonta kardját, és miközben a másik kétségbeesetten igyekezett megszabadulni lándzsájától, olyan visszakezes csapást mért rá, amely pörölyként csapott le ellenfelére.
A mezőre néma csend telepedett. Henry Colley nyereményéért tartotta a markát. A férfi úgy tett, mintha nem értené vaskos franciaságát, annál inkább értett a késből, amelyet a sárgaszemű angol egy szemvillanás alatt előkapott – az érmék is épp ily hirtelenséggel jelentek meg a másik férfi kezében.
A fekete páncélos lovag nem folytatta a küzdelmet, inkább megzabolázta lovát, és felhajtotta sisakja rostélyát.
– A neve?
– Sir Simon Jekyll.
– Angol.
– Csak voltam.
A két lovas egymás mellé állt. Az idegen ledobta lándzsáját, és a nyeregkápagombra akasztotta pajzsát. Betegesen sárgás színű arca volt, vékony fekete bajusszal, agyafúrtan csillogó szemekkel és törött orral. Még ifjúkorában járt, alig egy-két évvel lehetett idősebb Sir Simonnál.
– Mit keres itt? – kérdezte Sir Simont.
– Esélyt, hogy megölhessem Wales hercegét. A férfi szárazon elmosolyodott.
– Ez minden?
– Pénzt, élelmet, földet, asszonyt – sorolta tovább Sir Simon.
A férfi körbemutatott a pást szélén.
– Gazdag nagyurak vannak itt, Sir Simon, akik fizetséget, ételt és lányokat kínálhatnak. Én is megfizethetem, de nem olyan jól; adhatok ételt, de csak közönséges falatokat, a lányokról pedig mindenkinek magának kell gondoskodnia. Megígérhetem viszont, hogy alkalmasabb lova, vértje és fegyvere lesz, mint bárkinek. Én vezetem a sereg legkiválóbb lovagjait, és felesküdtünk arra, hogy csak olyan foglyokat ejtünk, akik gazdaggá tehetnek bennünket. Márpedig egy sem olyan gazdag, ha jól hiszem, mint Anglia királya és a fattya. Akit nem ölünk meg, ezt már most megmondom, csak fogságba ejtünk.
Sir Simon vállat vont.
– Akkor beérem a fogságával – közölte.
– És az atyjáéval – toldotta meg a férfi. – Az atyját is akarom.
A férfi hangjából kicsendülő bosszúszomj kíváncsivá tette Sir Simont.
– Miért? – kérdezte.
– A családom Angliában élt – felelte a férfi –, ám amikor a király átvette a hatalmat, mi az anyját támogattuk.
– Így hát elvesztette a földjét? – kérdezte Sir Simon. Túl fiatal volt ahhoz, hogy emlékezzen azokra a vészterhes időkre, amikor a király anyja magának és szeretőjének próbálta megtartani a hatalmat, de az ifjú Edwardnak sikerült fölébük kerekednie. Az ifjú Edward felülkerekedett, és máig nem feledkezett el régi ellenségeiről.
– Mindent elvesztettünk – felelte a férfi –, de mindent vissza fogunk szerezni. Segít nekünk ebben?
Sir Simon habozott, és azon tűnődött, talán mégis a vagyonosabb nagyurakat kellene választania, ugyanakkor nagy hatást tett rá a másik nyugodtsága és eltökéltsége, amellyel ki akarta tépni Anglia szívét.
– Kit tisztelhetek önben? – kérdezte végül.
– Vannak, akik Harlekinnek neveznek – felelte a férfi. A név semmit sem mondott Sir Simonnak.
– És csakis a legjobbakat fogadja szolgálatodba?
– Ahogy mondtam.
– Akkor legjobb lesz, ha alkalmaz engem is – bólintott Sir Simon –, csatlósommal együtt. – Henry Colley felé biccentett.
– Helyes – bólintott a Harlekin.
Így hát Sir Simon új gazdára talált, és Franciaország királya összegyűjtötte seregét. A nagyurak: Alençon, Hainaulti János, Aumale, Blois grófja, aki testvére volt Bretagne hercegének, Lorraine hercege és Sancerre grófja – mind Rouen-ba gyűltek, tetőtől talpig nehéz páncélt viselő fegyvereseikkel együtt. A hadsereg oly hatalmasra duzzadt, hogy már fel sem mérhették a sorokat, bár az írnokok úgy számították, legkevesebb nyolcezer fegyveres és ötezer számszeríj as gyűlt Rouen-ba, ami azt jelentette, hogy Valois Fülöp serege számban máris felülmúlta Angliai Edward erőit, és egyre többen érkeztek. János, Luxembourg grófja és Csehország királya, Fülöp személyes jó barátja elhozta magával félelmetes lovagjait. Mallorca királya is eljött hírneves lándzsásaival, míg Normandia hercege elrendelte, hogy hagyjanak fel egy déli angol erődítmény ostromával, és minden emberét északnak vezette. A papok megáldották a katonákat, és azt ígérték, hogy az Úr kegyes szemmel tekint le rájuk, ha Franciaország ügyéért harcolnak, és könyörtelenül kiirtják az angolokat.
A hadsereget nem élelmezhették Rouen-ban, ezért végül átkeltek a hídon a Szajna északi partjára, és az átkelő őrzésére félelmetes helyőrséget hagytak hátra. Miután kikerültek a városból, és elérkeztek a frissen aratott mezőkön kígyózó hosszú országútra, az emberek alkothattak némi képet arról, mekkora is a sereg valójában. A fegyveresek oszlopai, a lovasok csapatai és számszeríjasok zászlóaljai mérföld hosszúra nyúltak, mögéjük mérhetetlen számú, szekercékkel, késekkel és lándzsákkal felfegyverzett gyalogos zárkózott fel. Itt gyúlt össze Franciaország minden fegyverforgatója, és Franciaország szövetségesei nemkülönben. Csapatok érkeztek Skóciából – tagbaszakadt, vad megjelenésű férfiak, akik engesztelhetetlen gyűlölettel viseltettek az angolok iránt. Zsoldosok jöttek Németországból és Itáliából. Akadtak lovagok, akik nevét a tornaviadalok tették ismertté szerte a keresztény világban, és akiket a sportból űzött öldöklés tett vagyonossá. A francia lovagok már nemcsak Angliai Edward legyőzéséről beszéltek, de a királysága elleni hadjáratról is, miközben előre látták essexi és devonshire-i hercegségeiket. Meaux püspöke azt a megbízást adta szakácsának, hogy ötöljön ki egy receptet az íjászok levágott ujjaira, egy tokányt esetleg, kakukkfűvel fűszerezve? A püspök megesküdött, hogy saját kezűleg passzírozza le az ételt Angliai Edward torkán.
Sir Simon immár egy hétesztendős csatalovon ült, egy pompás szürke telivéren, ami legkevesebb száz fontjába kerülhetett Harlekinnek. Láncszemekből sűrűn szőtt páncélinget viselt, felette köpenyt, rajta a fehér kereszttel. Lovára puhított bőrből való takarót terített, míg a derekára egy Poitiers-ban kovácsolt kardot kötött. Henry Colleyt közel ilyen jól felfegyverezték, bár ő a kard helyére egy másfél méter hosszú tölgyfaszálat kapott, a végében tüskés fémgolyóval.
– Micsoda egy kinyalt gyülekezet – panaszkodott Sir Simonnak a többiekre, akik a Harlekint követték. – Mint az ájtatos barátok.
– Tudnak harcolni – intette fel Sir Simon, noha őt magát is elkedvetlenítette Harlekin embereinek gyászos külleme.
Valamennyien bíztak a győzelemben, de egyikük sem vette olyan félvállról az angolokat, mint a sereg többi része, amely abba a hitbe ringatta magát, hogy pusztán a túlerővel bármilyen ütközetet képes megnyerni. Harlekin kikérdezte Sir Simont és Henry Colleyt az angolok harcmodoráról, és a minden részletre kiterjedő faggatózás fokozatosan eloszlatta mindkettejük magabiztosságát.
– Gyalogosan fognak harcolni – foglalta össze Sir Simon. Ő, akárcsak a többi lovag, lóháton megvívott csatákról ábrándozott, páncélos lovagok és lándzsák örvénylő kavalkádjáról. Az angolok azonban alaposan megtanulták a leckét a skótok ellen, és tudták, hogy a gyalogos katona sokkal hatékonyabban tudja védeni a területét, mint a lovas. – Még a lovagok is gyalogosan harcolnak – jelezte előre Sir Simon –, és minden fegyveresükre két-három íjász is jut. Azokra kell nagyon odafigyelni.
Harlekin bólintott.
– De hogyan győzzük le az íjászokat?
– Hagyjuk, hadd fogyjanak ki a nyilakból – tanácsolta Sir Simon. – Előbb-utóbb be kell következnie. Hagyjuk támadni őket, amíg ki nem ürül a tarisznyájuk. Azután majd bosszút állhatunk.
– A bosszúnál sokkal többre áhítozom én – jegyezte meg Harlekin csendesen.
– Mire?
A jóvágású Harlekin elmosolyodott, de Sir Simon nem érzett semmi melegséget a gesztusban.
– Hatalomra – felelte a férfi nyugodt hangon. – A hatalommal, Sir Simon, együtt jár a kiváltság, és a kiváltsággal a vagyon. Mi egyebek a királyok – tette fel a kérdést –, ha nem magasra felkapaszkodott emberek? Nekünk is így kell felkapaszkodnunk, és a legyőzött királyokat használnunk létrafokok gyanánt.
Sir Simonnak tetszett az ilyen beszéd, még ha nem is értett mindent. Úgy tűnt, a Harlekin túlzottan nagyra törő álmokat dédelget, mindez azonban nem számított, amíg mindent elkövetett azért, hogy legyőzze azokat, akik Sir Simon ellenségévé tették magukat. Sir Simon szinte látta maga előtt az eljövendő ütközetet: látta az angol koronaherceg rémült arcát, hallotta sikolyát, és örömét lelte a gondolatban, hogy börtönbe vetheti a nyomorult fattyat. S vele Jeanette-et. Harlekin űzhette a saját célját és titkolózhatott, amennyit csak akart, ha hozzásegítette Sir Simont saját, egyszerűbb céljai eléréséhez.
A francia sereg tovább menetelt, és még most is csak duzzadt, ahogyan egyre többen érkeztek a királyság távol eső részeiből és a Franciaországgal határos vazallus államokból. A sereg menetelt, hogy elzárja a Szajnát, és ily módon csapdába ejtse az angolokat, magabiztossága pedig az egekbe szökött, miután hírét vette, hogy a király elzarándokolt a St. Denis apátságba, és magához vette a francia királyok harci zászlaját. Ez volt Franciaország legszentebb jelképe, a skarlátszín zászló, amelyet a Benedek-rendiek őriztek abban az apátságban, ahol Franciaország királyait végső nyugvóhelyükre helyezték, és mindenki tudta, hogy amikor ezt kibontják, nincs tovább irgalom. Állítólag maga Nagy Károly hordozta a zászlót, amelynek vérvörös selymét mintha máris angol vérbe mártották volna. Anglia rátámadt Franciaországra, a harci zászló kiszabadult rejtekhelyéről, és megkezdődött a seregek tánca.