Keith LAUMER:
A PARAZITÁK FEKETE NAPJA
Carter Gaiths – Willow Growe város harmadik kerületének bírája – elfogyasztotta tyúkpástétomos szendvicsét, gondosan összegyűrte az átzsírosodott papírt, megfordult, hogy a karosszéke mögötti papírkosárba dobja, és… sóbálvánnyá meredt.
Az első emeleti ablakon kitekintve azt látta, hogy valami, negyven láb hosszú, de mégis virágsziromra emlékeztető, halvány türkizkék valami ereszkedik lassan a földre a bíróság épülete előtti gyepes térségen, az akkurátusan megépített virágágyak előtt. A hajó felső részén (vagy kocsányánál) egy félig átlátszó rózsaszín panel siklott oldalra, és egy vékony, elegáns lény, amely külsőre leginkább egy nagy lilás hernyóra emlékeztetett, emelkedett ki lassan a gépből.
A bíró a telefonhoz rohant. És egy fél órával később már magyarázta is a helyi hivatalos köröknek, akik szoros gyűrűben gyülekeztek körülötte a gyepen:
– Barátaim! Azt, hogy ez a szerzet értelmes, még egy idióta is láthatja. A legényem azt bizonygatja, hogy most éppen valami beszélő gépezetet hangol, és bármely pillanatban bekövetkezhet, hogy érintkezésbe léphetünk vele. Húsz perccel ezelőtt tájékoztattam az eseményről Washingtont. Márpedig pokolian kevés idő elegendő ahhoz, hogy valaki ott fent államtitoknak nyilvánítsa ezt az ügyet, és annyi tilalmat penderítenek ránk, hogy ehhez képest a Manhattan-tervet egy nőklub nyílt gyűlésének számíthatjuk. Márpedig ennek a szerzetnek a megjelenése – körzetünk életében –, létezése egész idejét számítva, a legnagyobb esemény. Ha nem akarunk háttérbe szorulni – akkor nem lehetünk szájtátiak.
– Mit javasol, bíró?
– Amikor a berendezését működésbe hozza, abban a pillanatban nyomban megnyitom a bírósági teremben a gyűlést. Rádión fogjuk közvetíteni. – Tom Clambers, a rádióállomásról már felállította a mikrofonokat. Kár, hogy nincs televíziós berendezésünk, de John Hardnak van filmfelvevője. Willow Growe híresebb lesz, mint a Canaveral-fok.
– Ragyogó fickó maga, Carter!
Tíz perccel azután, hogy a tolmácsgép melodikus hangja bejelentette a kívánságot, miszerint a jövevény szeretné, ha találkozhatna a város vezetőivel, a jövevény már láthatta is a dugig tömött bírósági termet. Az emberek olyan kíváncsi izgalomban várták az eseményt, mint egy szentbernáthegyi kutyakölyök a hancúrozást. A lábdobogás és a köhécselés lassan elhallgatott, és az előadó beszélni kezdett:
– Zöld Világ népe…
Az oldalajtó felé közeledő dübörgő léptek zajára mindenki megfordult. Jól megtermett, kopasz, zekébe és terepszínű nadrágba öltözött, kerettelen szemüvegű férfi lépett be. Minden lépésénél tompa csattogással verte farát a feketés színű bőr pisztolytartó. Az első sor elé lépett, itt megállt, lábát szétterpesztve, kihúzta a pisztolytáskából a súlyos, negyvennégyes, nikkelezett pisztolyt. Célzott, és tíz láb távolságból öt golyót eresztett a Jövevény testébe.
A lilás test görcsösen megvonaglott, és olyan hang kíséretében csúszott le a padról a padlóra, mintha egy nedves tűzoltó tömlőt ejtettek volna le. Szaggatott csicsergést hallatott, és mozdulatlanná vált. A pisztolyos ember megfordult, eldobta fegyverét, és kezét felemelve így kiáltott:
– Hodkings seriff, a törvény védelmét kérem!
Egy pillanatra megdöbbent némaság uralkodott a teremben; azután a jelenlevők a gyilkos felé rohantak. A seriff hatalmas, súlyos teste átpréselődött az előreáradó tömegen, és eltakarta a védőöltözetes férfit.
– Mindig tudtam, hogy gazember vagy, Cecil Stamp – kiáltotta a seriff – zsebéből bilincseket rántva elő –, attól kezdve tudtam ezt, amikor Joe Potter kutyája számára zúzott üveggel kipreparáltad a falat húst. De azért mégsem gondoltam, hogy ilyen alávaló gyilkosság elkövetéséig süllyedsz.
A tolongó tömegnek pedig ezt kiáltotta: „Utat! A letartóztatottat börtönbe viszem!”
– A pokolba is, álljunk meg egy percre, seriff! – Stamp ugyan sápadt volt, a szemüvege leesett, az egyik váll-lapja kiszakadt a rögzítőből, de húsos pofáján öntelt vigyorgás ült. – A „letartóztatott” kifejezés nincs ínyemre. Védelmet kértem. És még egyet – a „gyilkosság” kifejezést pontosabban kell használni! Nem gyilkoltam meg senkit!
A seriff összehúzta a szemét, és megfordulva, az orvosra kiáltott:
– Mi van az áldozattal. Dok?
A Jövevény élettelen teteme fölött magasba emelkedett egy kicsiny, szürke fej.
– Halott, akár egy döglött makréla, seriff.
– Így is gondoltam. Gyerünk, Cecil.
– De milyen vád alapján?
– Előre megfontolt gyilkosság.
– És ki ellen követtem el gyilkosságot?
– Kinyírtad ezt… ezt… ezt… az idegenországbelit.
– Semmi idegenországbeliről szó sem lehet! Ez itt egyszerűen egy parazita, károkozó, kórokozó. Gyilkosságról, az én véleményem szerint, akkor lehet beszélni, ha az elpusztított holmi emberféle. A maga véleménye szerint az a mocsok ott – ember?
– Ugyanolyan ember, akárcsak én!
– …Értelmes lény!
– Hát lehet egyszerűen csak gyilkolni!
– …Kell erre törvénynek lenni!
A seriff felemelte kezét. Száját keményen összeharapta.
– Mi a helyzet, Gaiths bíró? Van olyan törvény, mely megtiltja Cecil Stampnek, hogy megölje… hm… ezt a?
A bíró ujjaival idegesen simogatta a felső ajkát:
– Egy pillanatra… – kezdte. – Formálisan nézve…
– Uram! – szakította félbe az egyik jelenlevő. – Azt akarja mondani, hogy a törvényekben nincs meg a meghatározása annak, hogy mi… azt akarom mondani… hogy mi is…
– Hogy mi is az ember? – nevette el magát Stamp. – Bármit is mondjanak a törvények, vörös-lilás férgekről egy szó sincs bennük! Ez parazita, és kész. Semmi különbség sincs abban, hogy egy becsületes fickó ezt tapossa-e el, vagy mondjuk egy csótányt!!
– Akkor, istenre esküszöm, előre megfontolt kártevésért kell elítélni Stampet! – kiáltotta egy férfi. – Vagy engedély nélküli és tilalmi időben való vadászatért.
Stamp a nadrágja zsebébe kotort, és egy zsíros, összegyűrődött iratot húzott elő, és felmutatta.
– Engedélyem az van! Fertőtlenítő vagyok! És fegyverviselési engedélyem is van. Nem sértettem meg a törvényt – tiltakozott határozottan.
– Csupán a kötelességemet teljesítettem, seriff. Mi több, ingyen, a saját lőszeremmel, és nem az adófizetők zsebére.
Egy tüskés vörös hajú, kicsiny emberke szinte lázban égve rohant Stampre.
– Alávaló, vérszomjas dög! – Hadonászott öklével. – Az ország szégyenévé tettél bennünket, rosszabb ez, mint Little Rock. Lincseljük meg!
– Pofa be, Weinstein – lépett közbe a seriff –, a lincseléssel csínján, ne hepciáskodjunk.
– Miféle lincselés lenne ez!? – fakadt ki Cecil Stamp, pulykavörösen. – Szolgálatot tettem a városnak! Nyissátok ki a fületeket! Mi ez a mocsok? – ujjával a bírói asztal felé bökött. – Holmi csótány a Marsról vagy valami más vacakról. Legalább úgy tudják ezt, mint én! És miért van itt? Világos, mint a vakablak, hogy nem azért, hogy jót tegyen olyanokkal, mint maguk, vagy én! Az már biztos! Vagy ők, vagy mi! És ez alkalommal, istennek hála, megelőztük őket!
– Te,… te… fajgyűlölő!…
– Ebből elég, pofa be! Vagyok olyan szabadgondolkodó, mint akármelyikőtök! A négerekkel alig kötözködöm, és szinte nem is teszek megkülönböztetést a zsidók meg a fehérek között! De ha már vörös hernyók meghívásáig, sőt odáig fajul a dolog, hogy emberként becsülnék őket, akkor azt mondom: „ÁLLJ!!!”
A seriff ismét Stamp és a rá támadó emberek közé állt.
– Vissza! Megparancsolom, békésen és csöndesen oszoljanak szét! Ezzel az üggyel személyesen foglalkozom!
– Azt hiszem, ideje, hogy hazainduljak, seriff. – Stamp rántott egyet a nadrágszíján. – Először úgy tűnt, hogy egy kicsit le kell csendesítened őket, de most, úgy látom, mintha maguk is gondolkoztak volna a dolgokon, és látják, hogy nem sértettem meg a rendet. Aligha találsz köztük olyanokat, akik szembeszegülnének a törvénnyel, és egy kötelezettségét teljesítő fertőtlenítő ellen emelnék a kezüket.
Lehajolt, és pisztolyát felszedte a földről.
– A saját felelősségemre a fegyverviselési engedélyed megsemmisítettnek nyilvánítom, és az engedélyedet is megsemmisítem.
– Ez aztán pompás!? Hát ellenállok én?! Seriff?!! De legyen úgy, ahogy akarod. Majd elhozod hozzám, ha ezekkel végeztél. – És az ajtó felé kezdett furakodni.
– Ne széledjetek el! – egy tiszteletet parancsoló, dús, ősz hajjal koronázott ember sietett a bírói emelvényhez. – Városunk polgárainak rendkívüli gyűlését megnyitottnak tekintem!
S az elnöki kalapáccsal az összekarmolt asztalkára csapott, egy pillantást vetve a Jövevény zászlóval leborított tetemére.
– Uraim, gyorsan és határozottan kell cselekednünk. Ha a rádió útján hamarabb tudomást szereznek erről az eseményről, mint döntenénk, akkor Willow Growe örökre átkozott lesz!
– Hallgasson meg, Castis szenátor – kiáltotta felemelkedve Gaiths bíró. – Ez… ez a tömeg nem hozhat törvényerejű döntést.
– Pokolba velük, az ördögbe a törvényekkel, bíró! Evidens, hogy azok meghozatala a szövetségi hatalmak dolga, ott még az alkotmányt is megváltoztathatják. Mi azért gyűlünk össze, hogy meghatározzuk az „embernek” azt a fogalmát, amely Willow Growe város határain belül lesz érvényes.
– És ez a legkevesebb, amit meg kell tennünk! – kiáltotta éles hangon egy sovány arcú asszony, dühödten nézve Gaiths bíróra. – Csak nem gondolta azt, hogy tétlenek leszünk, és helyeseljük az ilyen törvénytelenséget?!
– Butaság! – üvöltött fel Gaiths. – Engem legalább úgy felizgatnak a történtek, mint magukat, de… de… de az embernek két keze és két lába, meg…
– Az alaknak nincs jelentősége – szakította félbe az elnök. – A medvék is járnak két lábon. David Zavodszkij, pedig a fél lábát otthagyta a háborúban. A majomnak is van két keze.
– Bármilyen értelmes teremtvény… – kezdte az asszony.
– Ez sem stimmel. A szegény Malvin nővérem fia idiótának született, szegényke. Barátaim, ne vesztegessük az időt. Ilyen elvekből kiindulva, igen nehéz megadni a meghatározást.
– Azonban azt hiszem, hogy sikerül megtalálnunk a kérdés olyan megoldását, amely a későbbi törvényalkotás alapjául szolgálhat. Az biztos, hogy a jövőben komoly változásokra vezethet. A vadászoknak bizonyára nem lesz ínyükre, és a mészárosipar fejlődését is gátolhatja. De amennyire meg tudom ítélni, mi beléptünk az… ezekkel… ezekkel… az idegen világok lényeivel való kapcsolatok korszakába, és ezért jó lesz rendet teremteni a saját portánkon.
– Úgy van, szenátor – helyeselt egy hang.
– Talán jobb lenne, ha a Kongresszus foglalkozna ezzel – tétovázott egy másik.
– Éppen nekünk kell ezt tennünk – követelte egy harmadik.
A szenátor felemelte a kezét.
– Néhány perc, és megjelennek az újságírók. Lehetséges, hogy a meghatározásunk nem lesz abszolút pontos, de gondolkodásra készteti az embereket, és ez jobb reklámot csap Willow Growe-nak, mint a gyilkosság.
– Mire gondol, sir?
– Nos hát – folytatta a szenátor ünnepélyesen –, ember – minden ártalmatlan lény.
Csoszogás. Valaki köhécselt.
– De minek tekintsük azt az embert, aki erőszakot követ el? – Felvilágosítást követelek, Gaiths bíró. – Minek tekintsük…
– Uraim, ez egészen világos – mondotta a szenátor egész egyszerűen. – Természetesen: élősdi és kártevő.
Cecil Stamp a bírósági épület lépcsőjén állt, és öklét zsebbe vágva fecsegett a környék legnagyobb lapjának riporterével. Az izgalmas látványosságról lekésett emberek tömege vette őket körül. Stamp öt lövésének pontosságával kérkedett, a hatalmas lila kígyó testébe becsapódó golyókról és arról mesélt, hogy milyen nevetségesen haldoklott ez a lény. Hetykén kacsintott egy rókaarcú, munkaruhás fickóra, aki orrát piszkálva álldogált a közelében.
– Időbe telik, amíg ezek közül az átkozott gyíkfajzatok közül valamelyik arra merészkedik, hogy ide tolja a pofáját, és úgy viselkedjen, mintha ő lenne a gazda – fejezte be Stamp.
A bíróság kapuja szélesre tárult. Izgatott polgárok tódultak ki az épületből, de messze elkerülték Stampet. A körülötte levő tömeg is kezdett elszivárogni, majd egészen magára hagyták, mivel az ácsorgók a kijövőkhöz siettek, mert arra számítottak, hogy azoktól sokkal frissebb hírekhez jutnak. A riporter is új áldozatot fogott magának.
– Lenne olyan szíves, uram, hogy részletesebben informálna e-e-e-nnek… a különleges bizottságnak a tevékenységéről?
Castis szenátor megvonta ajkát.
– Összehívtuk a városi önkormányzat ülésszakát – jelentette ki. – Elfogadtuk az „ember” városunkban érvényes fogalmát…
Stamp tíz lábnyira állt tőlük, és röhögött:
– Ez engem nem érint. Visszaható erejű törvény pedig nincs!
– Aztán meghatároztuk, hogy mi is a „parazita és a károkozó”.
Stamp ajkába harapott:
– Aknát raktál alám, Castis? Várjuk meg a választásokat!…
A kapu ismét kitárult. Bőrzekés, magas férfi lépett a lépcsőre, és megállt. Lenézett. A kezében az a negyvennégyes pisztoly csillogott, amely rövid ideje még Stamp birtokában volt.
A magányosan álldogáló Stamp egyre izgatottabban nézte, hogy mit is tesz ez az ember.
– Hej! – kiáltásából riadt félelem áradt. – Milyen szerzet vagy, hogy az ördög vinne el?!
Az ember lement egészen az utolsó lépcsőfokig, és felemelte a pisztolyt.
– Az új fertőtlenítő vagyok – felelte.
(Keith Laumer novellája nyomán:
„Himija i zsizny”)