Keith LAUMER:
A PA­RA­ZI­TÁK FE­KE­TE NAP­JA

Car­ter Ga­iths – Wil­low Gro­we vá­ros har­ma­dik ke­rü­le­té­nek bí­rá­ja – el­fo­gyasz­tot­ta tyúk­pás­té­to­mos szend­vi­csét, gon­do­san össze­gyűr­te az át­zsí­ro­so­dott pa­pírt, meg­for­dult, hogy a ka­ros­szé­ke mö­göt­ti pa­pír­ko­sár­ba dob­ja, és… só­bál­vánnyá me­redt.

Az első eme­le­ti ab­la­kon ki­te­kint­ve azt lát­ta, hogy va­la­mi, negy­ven láb hosszú, de még­is vi­rág­szi­rom­ra em­lé­kez­te­tő, hal­vány tür­kiz­kék va­la­mi eresz­ke­dik las­san a föld­re a bí­ró­ság épü­le­te előt­ti gye­pes tér­sé­gen, az ak­ku­rá­tu­san meg­épí­tett vi­rág­ágyak előtt. A hajó fel­ső ré­szén (vagy ko­csá­nyá­nál) egy fé­lig át­lát­szó ró­zsa­szín pa­nel sik­lott ol­dal­ra, és egy vé­kony, ele­gáns lény, amely kül­ső­re leg­in­kább egy nagy li­lás her­nyó­ra em­lé­kez­te­tett, emel­ke­dett ki las­san a gép­ből.

A bíró a te­le­fon­hoz ro­hant. És egy fél órá­val ké­sőbb már ma­gya­ráz­ta is a he­lyi hi­va­ta­los kö­rök­nek, akik szo­ros gyű­rű­ben gyü­le­kez­tek kö­rü­löt­te a gye­pen:

– Ba­rá­ta­im! Azt, hogy ez a szer­zet ér­tel­mes, még egy idi­ó­ta is lát­hat­ja. A le­gényem azt bi­zony­gat­ja, hogy most ép­pen va­la­mi be­szé­lő gé­pe­ze­tet han­gol, és bár­mely pil­la­nat­ban be­kö­vet­kez­het, hogy érint­ke­zés­be lép­he­tünk vele. Húsz perc­cel ez­előtt tá­jé­koz­tat­tam az ese­mény­ről Wa­shing­tont. Már­pe­dig po­ko­li­an ke­vés idő ele­gen­dő ah­hoz, hogy va­la­ki ott fent ál­lam­ti­tok­nak nyil­vá­nít­sa ezt az ügyet, és annyi ti­lal­mat pen­de­rí­te­nek ránk, hogy eh­hez ké­pest a Man­hat­tan-ter­vet egy nőklub nyílt gyű­lé­sé­nek szá­mít­hat­juk. Már­pe­dig en­nek a szer­zet­nek a meg­je­le­né­se – kör­ze­tünk éle­té­ben –, lé­te­zé­se egész ide­jét szá­mít­va, a leg­na­gyobb ese­mény. Ha nem aka­runk hát­tér­be szo­rul­ni – ak­kor nem le­he­tünk száj­tá­ti­ak.

– Mit ja­va­sol, bíró?

– Ami­kor a be­ren­de­zé­sét mű­kö­dés­be hoz­za, ab­ban a pil­la­nat­ban nyom­ban meg­nyi­tom a bí­ró­sá­gi te­rem­ben a gyű­lést. Rá­di­ón fog­juk köz­ve­tí­te­ni. – Tom Clam­bers, a rá­dió­ál­lo­más­ról már fel­ál­lí­tot­ta a mik­ro­fo­no­kat. Kár, hogy nincs te­le­ví­zi­ós be­ren­de­zé­sünk, de John Hard­nak van film­fel­ve­vő­je. Wil­low Gro­we hí­re­sebb lesz, mint a Ca­na­ve­ral-fok.

– Ra­gyo­gó fic­kó maga, Car­ter!

Tíz perc­cel az­u­tán, hogy a tol­mács­gép me­lo­di­kus hang­ja be­je­len­tet­te a kí­ván­sá­got, mi­sze­rint a jö­ve­vény sze­ret­né, ha ta­lál­koz­hat­na a vá­ros ve­ze­tő­i­vel, a jö­ve­vény már lát­hat­ta is a du­gig tö­mött bí­ró­sá­gi ter­met. Az em­be­rek olyan kí­ván­csi iz­ga­lom­ban vár­ták az ese­ményt, mint egy szent­ber­nát­he­gyi ku­tya­kö­lyök a han­cú­ro­zást. A láb­do­bo­gás és a kö­hé­cse­lés las­san el­hall­ga­tott, és az elő­adó be­szél­ni kez­dett:

– Zöld Vi­lág népe…

Az ol­dal­aj­tó felé kö­ze­le­dő dü­bör­gő lép­tek za­já­ra min­den­ki meg­for­dult. Jól meg­ter­mett, ko­pasz, ze­ké­be és te­rep­szí­nű nad­rág­ba öl­tö­zött, ke­ret­te­len szem­üve­gű fér­fi lé­pett be. Min­den lé­pé­sé­nél tom­pa csat­to­gás­sal ver­te fa­rát a fe­ke­tés szí­nű bőr pisz­toly­tar­tó. Az első sor elé lé­pett, itt meg­állt, lá­bát szét­ter­peszt­ve, ki­húz­ta a pisz­toly­tás­ká­ból a sú­lyos, negy­ven­né­gyes, nik­ke­le­zett pisz­tolyt. Cél­zott, és tíz láb tá­vol­ság­ból öt go­lyót eresz­tett a Jö­ve­vény tes­té­be.

A li­lás test gör­csö­sen meg­vo­nag­lott, és olyan hang kí­sé­re­té­ben csú­szott le a pad­ról a pad­ló­ra, mint­ha egy ned­ves tűz­ol­tó töm­lőt ej­tet­tek vol­na le. Szag­ga­tott csi­cser­gést hal­la­tott, és moz­du­lat­lan­ná vált. A pisz­to­lyos em­ber meg­for­dult, el­dob­ta fegy­ve­rét, és ke­zét fel­emel­ve így ki­ál­tott:

– Hod­kings se­riff, a tör­vény vé­del­mét ké­rem!

Egy pil­la­nat­ra meg­döb­bent né­ma­ság ural­ko­dott a te­rem­ben; az­u­tán a je­len­le­vők a gyil­kos felé ro­han­tak. A se­riff ha­tal­mas, sú­lyos tes­te át­pré­se­lő­dött az elő­re­á­ra­dó tö­me­gen, és el­ta­kar­ta a vé­dő­öl­tö­ze­tes fér­fit.

– Min­dig tud­tam, hogy gaz­em­ber vagy, Ce­cil Stamp – ki­ál­tot­ta a se­riff – zse­bé­ből bi­lin­cse­ket ránt­va elő –, at­tól kezd­ve tud­tam ezt, ami­kor Joe Pot­ter ku­tyá­ja szá­má­ra zú­zott üveg­gel ki­pre­pa­rál­tad a fa­lat húst. De azért még­sem gon­dol­tam, hogy ilyen alá­va­ló gyil­kos­ság el­kö­ve­té­sé­ig süllyedsz.

A to­lon­gó tö­meg­nek pe­dig ezt ki­ál­tot­ta: „Utat! A le­tar­tóz­ta­tot­tat bör­tön­be vi­szem!”

– A po­kol­ba is, áll­junk meg egy perc­re, se­riff! – Stamp ugyan sá­padt volt, a szem­üve­ge le­esett, az egyik váll-lap­ja ki­sza­kadt a rög­zí­tő­ből, de hú­sos po­fá­ján ön­telt vi­gyor­gás ült. – A „le­tar­tóz­ta­tott” ki­fe­je­zés nincs ínyem­re. Vé­del­met kér­tem. És még egyet – a „gyil­kos­ság” ki­fe­je­zést pon­to­sab­ban kell hasz­nál­ni! Nem gyil­kol­tam meg sen­kit!

A se­riff össze­húz­ta a sze­mét, és meg­for­dul­va, az or­vos­ra ki­ál­tott:

– Mi van az ál­do­zat­tal. Dok?

A Jö­ve­vény élet­te­len te­te­me fö­lött ma­gas­ba emel­ke­dett egy ki­csiny, szür­ke fej.

– Ha­lott, akár egy dög­lött mak­ré­la, se­riff.

– Így is gon­dol­tam. Gye­rünk, Ce­cil.

– De mi­lyen vád alap­ján?

– Elő­re meg­fon­tolt gyil­kos­ság.

– És ki el­len kö­vet­tem el gyil­kos­sá­got?

– Ki­nyír­tad ezt… ezt… ezt… az ide­ge­nor­szág­be­lit.

– Sem­mi ide­ge­nor­szág­be­li­ről szó sem le­het! Ez itt egy­sze­rű­en egy pa­ra­zi­ta, kár­oko­zó, kór­oko­zó. Gyil­kos­ság­ról, az én vé­le­mé­nyem sze­rint, ak­kor le­het be­szél­ni, ha az el­pusz­tí­tott hol­mi em­ber­fé­le. A maga vé­le­mé­nye sze­rint az a mo­csok ott – em­ber?

– Ugyan­olyan em­ber, akár­csak én!

– …Ér­tel­mes lény!

– Hát le­het egy­sze­rű­en csak gyil­kol­ni!

– …Kell erre tör­vény­nek len­ni!

A se­riff fel­emel­te ke­zét. Szá­ját ke­mé­nyen össze­ha­rap­ta.

– Mi a hely­zet, Ga­iths bíró? Van olyan tör­vény, mely meg­tilt­ja Ce­cil Stamp­nek, hogy meg­öl­je… hm… ezt a?

A bíró uj­ja­i­val ide­ge­sen si­mo­gat­ta a fel­ső aj­kát:

– Egy pil­la­nat­ra… – kezd­te. – For­má­li­san néz­ve…

– Uram! – sza­kí­tot­ta fél­be az egyik je­len­le­vő. – Azt akar­ja mon­da­ni, hogy a tör­vé­nyek­ben nincs meg a meg­ha­tá­ro­zá­sa an­nak, hogy mi… azt aka­rom mon­da­ni… hogy mi is…

– Hogy mi is az em­ber? – ne­vet­te el ma­gát Stamp. – Bár­mit is mond­ja­nak a tör­vé­nyek, vö­rös-li­lás fér­gek­ről egy szó sincs ben­nük! Ez pa­ra­zi­ta, és kész. Sem­mi kü­lönb­ség sincs ab­ban, hogy egy be­csü­le­tes fic­kó ezt ta­pos­sa-e el, vagy mond­juk egy csó­tányt!!

– Ak­kor, is­ten­re es­kü­szöm, elő­re meg­fon­tolt kár­te­vé­sért kell el­ítél­ni Stam­pet! – ki­ál­tot­ta egy fér­fi. – Vagy en­ge­dély nél­kü­li és ti­lal­mi idő­ben való va­dá­sza­tért.

Stamp a nad­rág­ja zse­bé­be ko­tort, és egy zsí­ros, össze­gyű­rő­dött ira­tot hú­zott elő, és fel­mu­tat­ta.

– En­ge­dé­lyem az van! Fer­tőt­le­ní­tő va­gyok! És fegy­ver­vi­se­lé­si en­ge­dé­lyem is van. Nem sér­tet­tem meg a tör­vényt – til­ta­ko­zott ha­tá­ro­zot­tan.

– Csu­pán a kö­te­les­sé­ge­met tel­je­sí­tet­tem, se­riff. Mi több, in­gyen, a sa­ját lő­sze­rem­mel, és nem az adó­fi­ze­tők zse­bé­re.

Egy tüs­kés vö­rös hajú, ki­csiny em­ber­ke szin­te láz­ban égve ro­hant Stamp­re.

– Alá­va­ló, vér­szom­jas dög! – Ha­do­ná­szott ök­lé­vel. – Az or­szág szé­gye­né­vé tet­tél ben­nün­ket, rosszabb ez, mint Litt­le Rock. Lin­csel­jük meg!

– Pofa be, Wein­stein – lé­pett köz­be a se­riff –, a lin­cse­lés­sel csín­ján, ne hep­ci­ás­kod­junk.

– Mi­fé­le lin­cse­lés len­ne ez!? – fa­kadt ki Ce­cil Stamp, puly­ka­vö­rö­sen. – Szol­gá­la­tot tet­tem a vá­ros­nak! Nyis­sá­tok ki a fü­le­te­ket! Mi ez a mo­csok? – uj­já­val a bí­rói asz­tal felé bö­kött. – Hol­mi csó­tány a Mars­ról vagy va­la­mi más va­cak­ról. Leg­alább úgy tud­ják ezt, mint én! És mi­ért van itt? Vi­lá­gos, mint a vak­ab­lak, hogy nem azért, hogy jót te­gyen olya­nok­kal, mint ma­guk, vagy én! Az már biz­tos! Vagy ők, vagy mi! És ez al­ka­lom­mal, is­ten­nek hála, meg­előz­tük őket!

– Te,… te… faj­gyű­lö­lő!…

– Eb­ből elég, pofa be! Va­gyok olyan sza­bad­gon­dol­ko­dó, mint akár­me­lyi­kő­tök! A né­ge­rek­kel alig kö­töz­kö­döm, és szin­te nem is te­szek meg­kü­lön­böz­te­tést a zsi­dók meg a fe­hé­rek kö­zött! De ha már vö­rös her­nyók meg­hí­vá­sá­ig, sőt odá­ig fa­jul a do­log, hogy em­ber­ként be­csül­nék őket, ak­kor azt mon­dom: „ÁLLJ!!!”

A se­riff is­mét Stamp és a rá tá­ma­dó em­be­rek közé állt.

– Vissza! Meg­pa­ran­cso­lom, bé­ké­sen és csön­de­sen oszol­ja­nak szét! Ez­zel az üggyel sze­mé­lye­sen fog­lal­ko­zom!

– Azt hi­szem, ide­je, hogy ha­za­in­dul­jak, se­riff. – Stamp rán­tott egyet a nad­rág­szí­ján. – Elő­ször úgy tűnt, hogy egy ki­csit le kell csen­de­sí­te­ned őket, de most, úgy lá­tom, mint­ha ma­guk is gon­dol­koz­tak vol­na a dol­go­kon, és lát­ják, hogy nem sér­tet­tem meg a ren­det. Alig­ha ta­lálsz köz­tük olya­no­kat, akik szem­be­sze­gül­né­nek a tör­vénnyel, és egy kö­te­le­zett­sé­gét tel­je­sí­tő fer­tőt­le­ní­tő el­len emel­nék a ke­zü­ket.

Le­ha­jolt, és pisz­to­lyát fel­szed­te a föld­ről.

– A sa­ját fe­le­lős­sé­gem­re a fegy­ver­vi­se­lé­si en­ge­dé­lyed meg­sem­mi­sí­tett­nek nyil­vá­ní­tom, és az en­ge­dé­lye­det is meg­sem­mi­sí­tem.

– Ez az­tán pom­pás!? Hát el­len­ál­lok én?! Se­riff?!! De le­gyen úgy, ahogy aka­rod. Majd el­ho­zod hoz­zám, ha ezek­kel vé­gez­tél. – És az ajtó felé kez­dett fu­ra­kod­ni.

– Ne szé­led­je­tek el! – egy tisz­te­le­tet pa­ran­cso­ló, dús, ősz haj­jal ko­ro­ná­zott em­ber si­e­tett a bí­rói emel­vény­hez. – Vá­ro­sunk pol­gá­ra­i­nak rend­kí­vü­li gyű­lé­sét meg­nyi­tott­nak te­kin­tem!

S az el­nö­ki ka­la­páccsal az össze­kar­molt asz­tal­ká­ra csa­pott, egy pil­lan­tást vet­ve a Jö­ve­vény zász­ló­val le­bo­rí­tott te­te­mé­re.

– Ura­im, gyor­san és ha­tá­ro­zot­tan kell cse­le­ked­nünk. Ha a rá­dió út­ján ha­ma­rabb tu­do­mást sze­rez­nek er­ről az ese­mény­ről, mint dön­te­nénk, ak­kor Wil­low Gro­we örök­re át­ko­zott lesz!

– Hall­gas­son meg, Cas­tis sze­ná­tor – ki­ál­tot­ta fel­emel­ked­ve Ga­iths bíró. – Ez… ez a tö­meg nem hoz­hat tör­vény­ere­jű dön­tést.

– Po­kol­ba ve­lük, az ör­dög­be a tör­vé­nyek­kel, bíró! Evi­dens, hogy azok meg­ho­za­ta­la a szö­vet­sé­gi ha­tal­mak dol­ga, ott még az al­kot­mányt is meg­vál­toz­tat­hat­ják. Mi azért gyű­lünk össze, hogy meg­ha­tá­rozzuk az „em­ber­nek” azt a fo­gal­mát, amely Wil­low Gro­we vá­ros ha­tá­ra­in be­lül lesz ér­vé­nyes.

– És ez a leg­ke­ve­sebb, amit meg kell ten­nünk! – ki­ál­tot­ta éles han­gon egy so­vány arcú asszony, dü­höd­ten néz­ve Ga­iths bí­ró­ra. – Csak nem gon­dol­ta azt, hogy tét­le­nek le­szünk, és he­lye­sel­jük az ilyen tör­vény­te­len­sé­get?!

– Bu­ta­ság! – üvöl­tött fel Ga­iths. – En­gem leg­alább úgy fel­iz­gat­nak a tör­tén­tek, mint ma­gu­kat, de… de… de az em­ber­nek két keze és két lába, meg…

– Az alak­nak nincs je­len­tő­sé­ge – sza­kí­tot­ta fél­be az el­nök. – A med­vék is jár­nak két lá­bon. Da­vid Za­vodsz­kij, pe­dig a fél lá­bát ott­hagy­ta a há­bo­rú­ban. A ma­jom­nak is van két keze.

– Bár­mi­lyen ér­tel­mes te­remt­vény… – kezd­te az asszony.

– Ez sem stim­mel. A sze­gény Mal­vin nő­vé­rem fia idi­ó­tá­nak szü­le­tett, sze­gény­ke. Ba­rá­ta­im, ne vesz­te­ges­sük az időt. Ilyen el­vek­ből ki­in­dul­va, igen ne­héz meg­ad­ni a meg­ha­tá­ro­zást.

– Azon­ban azt hi­szem, hogy si­ke­rül meg­ta­lál­nunk a kér­dés olyan meg­ol­dá­sát, amely a ké­sőb­bi tör­vény­al­ko­tás alap­já­ul szol­gál­hat. Az biz­tos, hogy a jö­vő­ben ko­moly vál­to­zá­sok­ra ve­zet­het. A va­dá­szok­nak bi­zo­nyá­ra nem lesz ínyük­re, és a mé­szá­ros­ipar fej­lő­dé­sét is gá­tol­hat­ja. De amennyi­re meg tu­dom ítél­ni, mi be­lép­tünk az… ezek­kel… ezek­kel… az ide­gen vi­lá­gok lé­nye­i­vel való kap­cso­la­tok kor­sza­ká­ba, és ezért jó lesz ren­det te­rem­te­ni a sa­ját por­tán­kon.

– Úgy van, sze­ná­tor – he­lye­selt egy hang.

– Ta­lán jobb len­ne, ha a Kong­resszus fog­lal­koz­na ez­zel – té­to­vá­zott egy má­sik.

– Ép­pen ne­künk kell ezt ten­nünk – kö­ve­tel­te egy har­ma­dik.

A sze­ná­tor fel­emel­te a ke­zét.

– Né­hány perc, és meg­je­len­nek az új­ság­írók. Le­het­sé­ges, hogy a meg­ha­tá­ro­zá­sunk nem lesz ab­szo­lút pon­tos, de gon­dol­ko­dás­ra kész­te­ti az em­be­re­ket, és ez jobb rek­lá­mot csap Wil­low Gro­we-nak, mint a gyil­kos­ság.

– Mire gon­dol, sir?

– Nos hát – foly­tat­ta a sze­ná­tor ün­ne­pé­lye­sen –, em­ber – min­den ár­tal­mat­lan lény.

Cso­szo­gás. Va­la­ki kö­hé­cselt.

– De mi­nek te­kint­sük azt az em­bert, aki erő­sza­kot kö­vet el? – Fel­vi­lá­go­sí­tást kö­ve­te­lek, Ga­iths bíró. – Mi­nek te­kint­sük…

– Ura­im, ez egé­szen vi­lá­gos – mon­dot­ta a sze­ná­tor egész egy­sze­rű­en. – Ter­mé­sze­te­sen: élős­di és kár­te­vő.

Ce­cil Stamp a bí­ró­sá­gi épü­let lép­cső­jén állt, és ök­lét zseb­be vág­va fe­cse­gett a kör­nyék leg­na­gyobb lap­já­nak ri­por­te­ré­vel. Az iz­gal­mas lát­vá­nyos­ság­ról le­ké­sett em­be­rek tö­me­ge vet­te őket kö­rül. Stamp öt lö­vé­sé­nek pon­tos­sá­gá­val kér­ke­dett, a ha­tal­mas lila kí­gyó tes­té­be be­csa­pó­dó go­lyók­ról és ar­ról me­sélt, hogy mi­lyen ne­vet­sé­ge­sen hal­dok­lott ez a lény. Hety­kén ka­csin­tott egy ró­ka­ar­cú, mun­ka­ru­hás fic­kó­ra, aki or­rát pisz­kál­va áll­do­gált a kö­ze­lé­ben.

– Idő­be te­lik, amíg ezek kö­zül az át­ko­zott gyík­faj­za­tok kö­zül va­la­me­lyik arra me­rész­ke­dik, hogy ide tol­ja a po­fá­ját, és úgy vi­sel­ked­jen, mint­ha ő len­ne a gaz­da – fe­jez­te be Stamp.

A bí­ró­ság ka­pu­ja szé­les­re tá­rult. Iz­ga­tott pol­gá­rok tó­dul­tak ki az épü­let­ből, de messze el­ke­rül­ték Stam­pet. A kö­rü­löt­te levő tö­meg is kez­dett el­szi­vá­rog­ni, majd egé­szen ma­gá­ra hagy­ták, mi­vel az ácsor­gók a ki­jö­vők­höz si­et­tek, mert arra szá­mí­tot­tak, hogy azok­tól sok­kal fris­sebb hí­rek­hez jut­nak. A ri­por­ter is új ál­do­za­tot fo­gott ma­gá­nak.

– Len­ne olyan szí­ves, uram, hogy rész­le­te­seb­ben in­for­mál­na e-e-e-nnek… a kü­lön­le­ges bi­zott­ság­nak a te­vé­keny­sé­gé­ről?

Cas­tis sze­ná­tor meg­von­ta aj­kát.

– Össze­hív­tuk a vá­ro­si ön­kor­mány­zat ülés­sza­kát – je­len­tet­te ki. – El­fo­gad­tuk az „em­ber” vá­ro­sunk­ban ér­vé­nyes fo­gal­mát…

Stamp tíz láb­nyi­ra állt tő­lük, és rö­hö­gött:

– Ez en­gem nem érint. Vissza­ha­tó ere­jű tör­vény pe­dig nincs!

– Az­tán meg­ha­tá­roz­tuk, hogy mi is a „pa­ra­zi­ta és a kár­oko­zó”.

Stamp aj­ká­ba ha­ra­pott:

– Ak­nát rak­tál alám, Cas­tis? Vár­juk meg a vá­lasz­tá­so­kat!…

A kapu is­mét ki­tá­rult. Bőr­ze­kés, ma­gas fér­fi lé­pett a lép­cső­re, és meg­állt. Le­né­zett. A ke­zé­ben az a negy­ven­né­gyes pisz­toly csil­lo­gott, amely rö­vid ide­je még Stamp bir­to­ká­ban volt.

A ma­gá­nyo­san áll­do­gá­ló Stamp egy­re iz­ga­tot­tab­ban néz­te, hogy mit is tesz ez az em­ber.

– Hej! – ki­ál­tá­sá­ból ri­adt fé­le­lem áradt. – Mi­lyen szer­zet vagy, hogy az ör­dög vin­ne el?!

Az em­ber le­ment egé­szen az utol­só lép­cső­fo­kig, és fel­emel­te a pisz­tolyt.

– Az új fer­tőt­le­ní­tő va­gyok – fe­lel­te.

(Ke­ith La­u­mer no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Hi­mi­ja i zsizny”)