Mihail KRIVICS & Olgert OLGIN:
A VE­GE­TÁ­RI­Á­NUS

Máig sem tu­dom ma­gam­nak meg­bo­csá­ta­ni, hogy ma­gam­mal vit­tem az ex­pe­dí­ci­ó­ba. De egyéb­ként is hon­nan tud­hat­ta vol­na az em­ber­fia, hogy mi­vel vég­ző­dik ez a his­tó­ria? És mi­ért kel­lett vol­na el­uta­sí­ta­nom? A mun­ká­ját re­me­kül vég­zi, egész­sé­ges, mint egy mar­si te­nyész­bi­ka – két­száz font­nyi ideg, izom és ín. Ha al­szik, akár atom­ágyút is süt­het­nek el a füle mö­gött. Csak a fe­jét emel­né fel egy ici-pi­cit, és így mo­rog­na nagy ál­mo­san: „Ugyan hal­kít­sá­tok már le egy ki­csit azt a té­vét. Nem sza­bad egész éj­jel…”

Egé­szé­ben pom­pás fic­kó volt, ta­lán egy ki­csit túl­sá­go­san is ak­ku­rá­tus. A szka­fan­de­re min­dig gon­do­san be­csa­va­roz­va, a fo­gát nap­já­ban há­rom­szor tisz­tí­tot­ta men­to­los pasz­tá­val, aho­gyan azt az inst­ruk­ció elő­ír­ta, és a rá­dió­fül­ké­ben sem tar­tóz­ko­dott há­rom perc­nél to­vább, még ha a fe­le­sé­gé­vel be­szél­ge­tett, ak­kor sem.

Uta­zá­sunk har­ma­dik évé­ben azon­ban már kezd­tünk vele tré­fál­koz­ni, és úgy ma­gunk­ban jót ne­vet­tünk raj­ta. Ak­ko­ra sza­kállt eresz­tet­tünk már ad­dig­ra, hogy akár azt hasz­nál­hat­tuk vol­na sál­nak, ő azon­ban gon­do­san bo­rot­vál­ko­zott na­pon­ta. Ezer par­szek­ra jár­tunk a leg­kö­ze­leb­bi vo­nal­fel­ügye­lő­től, és ő bo­rot­vál­ko­zott! Fan­tasz­ti­kus!

Az első ko­moly fi­gyel­mez­te­tést ak­kor kap­tuk, ami­kor le­száll­tunk arra a ki­csiny boly­gó­ra… hogy is hív­ják?… A Ki­sűr­ka­la­uz­ban nyom­ban Pto­le­maiosz képe után kö­vet­ke­zik. La­kott boly­gó volt – az it­te­ni­ek meg­szó­la­lá­sig ha­son­lí­tot­tak a… te­he­nek­hez. De egyéb­ként ugyan­olyan gon­dol­ko­dó lé­nyek, mint mi: te­le­ví­zi­ó­tor­nyuk is volt, és ők is a tí­zes szám­rend­szer­ben szá­mol­tak.

Alig­hogy meg­pil­lan­tot­ta őket, nyom­ban fel­ha­gyott a hús­fo­gyasz­tás­sal, kí­nál­hat­ták bár­mi­lyen pe­cse­nyé­vel. Kép­te­len va­gyok – mon­dot­ta – olyan lé­nye­ket fel­fal­ni, akik, ha meg­fe­le­lő kö­rül­mé­nyek kö­zött fej­lőd­nek ki, ér­tel­mes lé­nyek is le­het­nek. Ti kan­ni­bá­lok vagy­tok, un­do­rí­tó­ak.

Át­tért a hagy­ma-, spár­ga-, az ar­ti­csó­ka­fa­lás­ra. Nem ve­sze­ked­tünk vele, an­nál több hús­kon­zerv ma­radt ránk. A vég­te­len koz­mosz mé­lyén en­nél cif­rább dol­go­kat is meg­ér az em­ber.

Ám ez csak a kez­det volt. Az­u­tán egy asz­te­ro­i­dá­ra száll­tunk le. Va­ló­sá­gos ős­er­dők, de­ré­kig érő fű, de egyet­len te­rem­tett élő­lé­lek sincs. Ami­kor ép­pen ké­szü­lőd­tünk, hogy el­re­pül­jünk, jön ám az ér­te­sí­tés: „Üd­vö­zöl­jük önö­ket ven­dég­sze­re­tő asz­te­ro­i­dán­kon! A vám­vizs­gá­lat­hoz szí­ves­ked­je­nek fel­ke­res­ni az erdő szé­lét!” Elő­ke­rül­tek az élő­lé­nyek: ki­de­rült, hogy a bok­rok és a vi­rá­gok leg­alább úgy is­mer­ték a vám­el­já­rást, mint mi. Ter­mé­sze­te­sen ezek után a kul­tu­rált cse­re­kap­cso­la­tok ke­re­tei kö­zött el­be­szél­get­tünk ve­lük, és el­re­pül­tünk, ő pe­dig ez­u­tán há­rom na­pon át egy fa­la­tot le nem nyelt. A ne­gye­dik nap­ra si­ke­rült át­épí­te­nie a sa­ját anyag­cse­ré­jét szi­lí­ci­u­mos bá­zis­ra. Et­től kezd­ve a tűz­ol­tó­lá­dá­ból ho­zott ma­gá­nak reg­ge­li­re, ebéd­re és va­cso­rá­ra is egy ke­vés ho­mo­kot, vagy fel­hör­pin­tett egy kö­csög ol­vasz­tott üve­get, és a für­dő­szo­bá­ból le­sze­dett csem­pét fa­la­toz­ta, esze­get­te hoz­zá. Igaz, hogy jó­kat ne­vet­tünk raj­ta, de szem­től szem­ben egy árva szót sem szól­tunk. A meg­győ­ző­dés – sze­mé­lyes ügy…

Egy­re rosszabb lett a hely­zet. A kö­vet­ke­ző ál­lo­má­sunk már majd­nem az éle­té­be ke­rült. Alig­hogy ki­nyi­tot­tuk a fe­dél­ze­ti nyí­lást, lát­tuk ám, hogy egy ki­csiny ba­zalt­ku­tya sza­lad fe­lénk, és húz­za maga után a pó­rá­zá­ba ka­pasz­ko­dó gaz­dá­ját. Amaz pe­dig olyan szi­li­ká­tos fel­épí­té­sű, hogy át­néz­het­tünk raj­ta, akár az ab­lak­üve­gen. Egy­szó­val, ez­zel a ko­va­koszt­nak is be­fel­leg­zett. Most már azt sem ette.

Be­néz­tem a ka­bin­já­ba. Ül­dö­gélt a sa­rok­ban, a sze­me – fé­mes fé­nyű. Ke­zé­ben a víz­csa­pot tart­ja, ép­pen a sze­le­pet csa­var­ta le. A hi­gany­tar­tályt fel­tör­te, és a hi­ganyt be­ön­töt­te a tál­ká­já­ba, majd alu­mí­ni­um fó­li­át ap­rí­tott bele, és vé­gül meg­sóz­ta egy ma­rok­nyi csa­var­ral.

„Mit csi­nálsz?” – kér­dez­tem.

„Ci­be­rét…” – fe­lel­te.

Kény­te­le­nek vol­tunk arra kény­sze­rí­te­ni, hogy az al­kat­rész­rak­tár tar­tal­má­ból cse­me­géz­zen, kü­lön­ben előbb vagy utóbb az űr­ha­jó bo­rí­tó­le­me­ze­it is lyu­kas­ra rág­ta vol­na. Ab­ba­hagy­ta a bo­rot­vál­ko­zást is, réz­ha­ja nőtt, a té­vét sem néz­te, a rá­dió­fül­ké­be be sem tet­te a lá­bát. A jegy­gyű­rű­jét is fel­fal­ta – mond­ván – a régi élet­hez nem tér­he­tek töb­bé vissza.

A ha­za­ve­ze­tő utun­kon, de már a mi Ga­la­xi­sunk­ban, mi­vel ele­gen­dő időnk ma­radt, még egy boly­gó­ra le­eresz­ked­tünk. Ezt sen­ki em­ber­fia még nem ke­res­te fel előt­tünk. Ked­ves fic­kók lak­ták. Zász­lók­kal és transz­pa­ren­sek­kel fo­gad­tak ben­nün­ket, ün­ne­pi be­szé­det mon­dot­tak. De iga­zán min­den­re tud­tunk fi­gyel­ni csak az üd­vöz­lő­be­szé­dek­re nem: der­med­ten néz­tük őket, hát nem rozs­da­men­tes acél­ból vol­tak a fic­kók?!!

Az­u­tán, hogy meg­ér­kez­tünk a Föld­re, töb­bé nem lát­tam. Azt me­sé­lik, hogy a szu­hu­mi cik­lot­ron őre. Há­ló­szaty­rát min­den­nap meg­rak­ja ra­dio­ak­tív hul­la­dék­kal, ez a reg­ge­li­je és a va­cso­rá­ja, ebé­del­ni a mun­ka­he­lyén szo­kott.

(M. Kri­vics & L. Ol­gin no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Hi­mi­ja i Zsizny”)