John WYNDHAM:
A KRO­NOKLAZ­MA

A Tá­vi­á­ról ka­pott első je­len­tés­nek ma­gá­hoz Tá­vi­á­hoz nem is volt sok köze.

Egy idős is­me­ret­len gentle­man lé­pett hoz­zám a play­tow­ni High Stree­ten, a fő­ut­cán egyik reg­gel. Ud­va­ri­a­san, de olyan moz­du­lat­tal, amely messzi­ről el­árul­ta, hogy ide­gen ná­lunk, ka­la­pot emelt, meg­ha­jolt és be­mu­tat­ko­zott:

– Do­nald Gow­by­nak hív­nak, dr. Gow­by va­gyok. Vég­te­le­nül há­lás len­nék ön­nek, Sir Gerald, ha né­hány per­cét ne­kem szen­tel­né. Na­gyon saj­ná­lom, hogy za­var­nom kel­lett önt, de a do­log vég­te­le­nül fon­tos és rend­kí­vül si­e­tős.

Fi­gyel­me­sen meg­néz­tem:

– Úgy vé­lem, va­la­mi té­ve­dés tör­tént – mond­tam neki: – Nincs sem­mi rang­jel­ző szócs­ka a ne­vem előtt, még olyan sze­rény sem, mint a „sir”.

El­ké­pedt.

– Aj-aj-aj! Bo­csás­son meg! Mi­lyen ha­son­la­tos­ság!… Biz­tos vol­tam ben­ne, hogy ön Sir Gerald Lat­te­rey…

Most raj­tam volt a cso­dál­ko­zás sora.

– De hi­szen va­ló­ban Gerald Lat­te­rey va­gyok – je­gyez­tem meg –, de mr., és nem sir.

Egy kis­sé za­var­ban volt.

– Aj-aj-aj! Ter­mé­sze­te­sen. Mi­cso­da bu­ta­sá­got kö­vet­tem el… Nincs – s für­kész­ve né­zett kö­rül – va­la­mi olyan hely­ecs­ke, ahol meg­hit­ten be­szél­get­het­nénk? – kér­dez­te.

Csu­pán egyet­len pil­la­na­tig in­ga­doz­tam. Az vi­tat­ha­tat­lan volt, hogy ez a gentle­man rend­kí­vül in­tel­li­gens egyén. Le­het­sé­ges, hogy ügy­véd. És akár­ho­gyan is, az egye­ne­sen le­he­tet­len, hogy pénzt vagy va­la­mi eh­hez ha­son­lót kér­jen tő­lem. Ott vol­tunk a „Bika” kö­ze­lé­ben, ezért oda­ve­zet­tem az ét­te­rem­be. Azt a ja­vas­la­tom is vissza­uta­sí­tot­ta, hogy igyunk va­la­mit. Mit te­het­tünk, le­ül­tünk be­szél­get­ni.

– Még­is, mi­ről van szó, dr. Gow­by? – kezd­tem a tár­gya­lást.

Pi­rult, za­var­tan hall­ga­tott, az ar­cán, moz­du­la­ta­in lát­szott, hogy rend­kí­vü­li za­var­ban van. Az­u­tán olyan mo­dor­ban kez­dett be­szel­ni, mint­ha hir­te­len a víz­be kel­le­ne vet­nie ma­gát.

– Ez Tá­vi­á­val van kap­cso­lat­ban, Sir Gerald… hm… mis­ter Lat­te­rey. Ne­kem úgy tű­nik, hogy ön bi­zo­nyá­ra nem vet­te tel­je­sen szá­mí­tás­ba, hogy… hm… mennyi­re vál­sá­gos­sá vált a hely­zet… hm…, hogy mi­lyen sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár mind­ez. A lé­nyeg nem az én sze­mé­lyes fe­le­lős­sé­gem­ben rej­lik, noha, aho­gyan ön is gon­dol­hat­ja, en­gem is rend­kí­vül ag­gaszt ez az egész do­log. A lé­nyeg az elő­re nem lát­ha­tó kö­vet­kez­mé­nyek­ben van. Tá­vi­á­nak vissza kell tér­nie – vissza­tér­nie, mi­előtt va­la­mi nagy baj tör­tén­ne. Vissza kell tér­nie, ért­se meg, mr. Lat­te­rey.

Rá­néz­tem. Ab­ban nem is ké­tel­ked­het­tem, hogy ko­mo­lyan érti, amit mond: rend­kí­vül le­han­golt volt.

– De dr. Gow­by… – kezd­tem.

– Meg­ér­tem, hogy mit je­lent ez a kí­ván­ság ön­nek, sir, de még­is kö­nyör­gök ön­nek, be­szél­je rá! Nem­csak én­mi­at­tam és a csa­lád­ja ked­vé­ért, de… de… min­den­ki­nek az ér­de­ké­ben meg kell ten­nie! A leg­na­gyobb óva­tos­sá­got kell ta­nú­sí­ta­ni. Le­he­tet­len elő­re lát­ni, hogy mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyei lesz­nek akár a leg­je­len­ték­te­le­nebb tett­nek is. Fel­tét­le­nül meg kell őriz­ni a ren­det és a har­mó­ni­át. Ha olyan hely­re esik csak egyet­len­egy ma­gocs­ka is, aho­va nem lett vol­na sza­bad hul­la­nia, an­nak sen­ki sem tud­ja meg­mon­da­ni, mi­lyen kö­vet­kez­mé­nyei lesz­nek! Ép­pen ezért kö­nyör­gök, hogy be­szél­je rá…

Fél­be kel­lett sza­kí­ta­nom. Pró­bál­tam meg­nyug­tat­ni, han­gom­mal is. Bár­mit is fe­cse­gett össze­vissza, amit mon­dott, ab­ból az csen­dült ki, hogy igen szí­vé­re ve­szi a tör­tén­te­ket.

– Dr. Gow­by, egy pil­la­na­tocs­ká­ra! At­tól fé­lek, hogy még­is­csak hiba tör­tént. Fo­gal­mam sincs róla… Még­is mi­ről be­szél?

Ar­cá­ra ki­ült nyug­ta­lan szo­ron­gá­sa.

– Ön!… – kezd­te, és el­hall­ga­tott. Hom­lo­kát össze­rán­col­va tű­nő­dött egy da­ra­big. – Azt akar­ja mon­da­ni, hogy még nem is ta­lál­ko­zott Tá­vi­á­val? – kér­dez­te.

– Amennyi­re is­me­rem a hely­ze­tet, ép­pen ezt. Sőt so­ha­sem hal­lot­tam még sen­ki­ről, akit Tá­vi­á­nak ke­resz­tel­tek vol­na – bi­zony­gat­tam.

Még a lé­leg­ze­te is el­állt. Kezd­tem saj­nál­ni, és meg­is­mé­tel­tem az ivás­ra vo­nat­ko­zó ja­vas­la­to­mat, de ő el­uta­sí­tó­an ráz­ta a fe­jét. Meg­le­he­tő­sen gyor­san ma­gá­hoz tért.

– Olyan ké­nyel­met­len a hely­ze­tem… – je­gyez­te meg vé­gül –, va­ló­ban hiba tör­tént. Na­gyon ké­rem, mr. Lat­te­rey, bo­csás­son meg ne­kem! Ön bi­zo­nyá­ra azt gon­dol­ja, hogy ré­szeg va­gyok?! Na­gyon ne­héz len­ne meg­ma­gya­ráz­nom… En­ged­je meg, hogy arra kér­jem, fe­lejt­se el az egé­szet. Fe­lejt­se el egé­szen. Ké­rem!

Ke­ser­ves gri­masszal az ar­cán, si­et­ve tá­vo­zott.

Az eset meg­döb­ben­tett, de két-há­rom nap alatt tel­je­sít­het­tem utol­só ké­ré­sét… Leg­alább­is úgy tűnt, hogy ezt tel­je­sí­te­ni tu­dom.

*

Tá­vi­át első íz­ben két év­vel ké­sőbb pil­lan­tot­tam meg. Ak­kor ter­mé­sze­te­sen nem is tud­tam, hogy vele ta­lál­koz­tam.

Ami­kor a „Biká”-ból ki­lép­tem a fő­ut­cá­ra, az még tel­ve volt em­be­rek­kel. Hir­te­len úgy érez­tem, az utca túl­só ol­da­lá­ról va­la­ki fi­gyel en­gem. Fel­kap­tam a fe­jem, és ek­kor ta­lál­ko­zott a te­kin­te­tünk. Bár­so­nyos bar­na szem­pár te­kin­tett rám.

Ma­gas, kar­csú és szép lány volt – nem egy­sze­rű­en csak csi­nos, ha­nem va­la­mi több an­nál. Ezért én is fi­gyel­me­sen né­ze­get­tem a szem­pár tu­laj­do­no­sát.

Meg­le­he­tő­sen kö­zön­sé­ges gyap­jú­szok­nyát vi­selt, és sö­tét­zöld pu­ló­vert. Ám a ci­pő­je meg­le­he­tő­sen kü­lö­nös volt, ala­csony sar­kú, de va­la­ho­gyan fur­csa jó­szág, egy­ál­ta­lán nem il­lett ru­há­za­ta töb­bi ré­szé­hez. És meg va­la­mi szúr­ta a sze­mem, noha ab­ban a pil­la­nat­ban nem is tud­tam, hogy pon­to­san mi hi­bá­zik a lá­nyon. Csak ké­sőbb jöt­tem rá – a haj­vi­se­le­te. Re­me­kül il­lett neki, de egy­ál­ta­lán nem volt mo­dern a frizu­rá­ja. Önök nyil­ván azt mond­ják erre, hogy ren­ge­teg féle-faj­ta haj van, és szám­ta­lan haj­vi­se­le­tet hor­da­nak. Nem ilyen egy­sze­rű a do­log; hi­szen min­den kor­nak meg­van a maga ál­ta­lá­nos stí­lu­sa, amely be­fo­lyá­sol­ja a vál­to­zó di­va­tot. Ve­gye­nek elő egy akár­mi­lyen fény­ké­pet, mond­juk vagy har­minc­éve­set, meg­lát­ják, iga­zam van. A haja és a ci­pő­je nem har­mo­ni­zált kül­se­je töb­bi vo­ná­sá­val.

Né­hány pil­la­na­tig állt, szin­te meg­der­med­ve, mo­soly­ta­la­nul. Az­tán, mint­ha fél­álom­ban ten­né, elő­re­lé­pett, hogy át­jöj­jön az út­tes­ten az ut­cá­nak arra az ol­da­la­ra, ahol én áll­tam. A pi­ac­té­ren az óra el­ütöt­te az egyet. Ri­adt pil­lan­tást ve­tett fel­fe­lé; te­kin­te­te hir­te­len nyug­ta­lan­ná vált. Meg­for­dult, és úgy kez­dett sza­lad­ni a jár­dán, mint Ha­mu­pi­pő­ke az utol­só „au­tó­busz” után.

Tű­nőd­ve ül­tem ko­csi­ba: ugyan ki­nek vélt en­gem az is­me­ret­len? Tö­ké­le­te­sen biz­tos vol­tam ben­ne, hogy so­ha­sem lát­tam ez­előtt.

A „Bika” csa­po­sa a kö­vet­ke­ző na­pon ez­zel fo­ga­dott, mi­köz­ben elém tet­te a sö­rö­met:

– Egy ifi­asszony kér­de­zős­kö­dött maga után, mr. Lat­te­rey. Meg­ta­lál­ta? Ugyan­is meg­mond­tam neki, hogy hol la­kik.

A fe­je­met ráz­tam.

– És mi­lyen?

– Nem ne­vez­te meg ma­gát, de… – És ez­zel le­ír­ta ne­kem őt – az utca túl­só fe­lén álló kis­lányt. Bó­lin­tot­tam.

– Én is lát­tam. Azt is sze­ret­tem vol­na meg­tud­ni, hogy ki­cso­da le­het – mond­tam.

– Az a lány azon­ban még­is­csak is­mer­he­ti önt va­la­mennyi­re! „Rö­vid idő­vel ez­előtt mr. Lat­te­rey volt itt?” – kér­dez­te. „Igen – vá­la­szol­tam –, ő.” Erre csak bó­lin­tott, és el­gon­dol­ko­zott. „Ugye a Bed­ford Hall­ban la­kik?” – je­gyez­te meg fé­lig kérd­ve. „Nem, miss – ma­gya­ráz­tam –, Bed­ford Hall Ful­ton őr­nagy tu­laj­do­na. Mis­ter Lat­te­rey – mon­dom – a Chath­comb Cot­ta­ge-ban la­kik.” Ak­kor meg­kér­dez­te, hogy ez hol van, mire meg­ma­gya­ráz­tam neki, hogy mer­re kell men­ni. Re­mé­lem, hogy min­den rend­ben van. Na­gyon ked­ves kis­asszony­nak lát­tam.

Meg­nyug­tat­tam:

– Vé­gül is bár­hol meg­tud­hat­ja a cí­mem. Csak az a kü­lö­nös, hogy a Bed­ford Hall­ról kér­de­zős­kö­dött. – Ez az egyet­len bir­tok a kör­nyé­ken, ame­lyet, ha len­ne rá pén­zem, a leg­szí­ve­seb­ben meg­vá­sá­rol­nék.

– Si­es­sen meg­gaz­da­god­ni, mr. Lat­te­rey, az öreg őr­nagy már ugyan­csak túl van éle­te vi­rág­ján – tet­te hoz­zá a csa­pos bú­csú­zó­ul.

Sem­mi­re sem ju­tot­tam ez­zel a hír­rel. Va­jon mi­ért akar­ta a cí­me­met meg­tud­ni a lány? Nem tud­tam meg, leg­alább­is sem­mi foly­ta­tás sem kö­vet­ke­zett ez­u­tán, és ha­ma­ro­san ki­re­pült a fe­jem­ből az egész his­tó­ria.

Mint­egy egy hó­nap múl­va azon­ban is­mét meg­pil­lan­tot­tam. Szo­ká­som­má vált a he­ten­kén­ti egy­sze­ri-két­sze­ri sé­ta­lo­vag­lás. Rend­sze­rint egy lány tár­sa­sá­gá­ban lo­va­gol­tam, Mar­j­orie Crans­haw-val. Ha be­fe­jez­tük, au­tón vit­tem haza. Gá­tak kö­zött, kes­keny úton kel­lett ha­lad­nunk, csak kín­nal fért el raj­ta két ko­csi egy­más mel­lett.

Egy al­ka­lom­mal egy éles ka­nyar után fé­kez­nem kel­lett, és egé­szen az út­szél­re szo­rul­tam – a szem­be jövő autó egy gya­lo­gost elő­zött meg ép­pen, aki az út kö­ze­pén bak­ta­tott, s az autó majd­hogy a ko­csim­ba nem akasz­ko­dott. Csak ek­kor néz­tem a gya­lo­gos­ra, az a lány volt. Ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban ő is fel­is­mert, és meg­tor­pant. Lát­tam raj­ta, hogy in­ga­do­zik, ha­bo­zik, mit is te­gyen, vé­gül is el­ha­tá­roz­ta, hogy meg­szó­lít, mert oda­jött a ko­csi­hoz. Ám ek­kor ész­re­vet­te a mel­let­tem ülő Mar­j­orie-t. És igen ügyet­le­nül, úgy téve, mint­ha nem is szán­dé­ko­zott vol­na fe­lénk kö­ze­led­ni, ki­tért. Rá­kap­csol­tam.

– Ki ez? – Kér­dez­te Mar­j­orie éles han­gon és olyan hang­súllyal, amely el­kép­ze­lé­se sze­rint bi­zo­nyá­ra rend­kí­vül el­més, so­kat sej­te­tő volt.

Azt fe­lel­tem neki, hogy nem tu­dom.

– De an­nál in­kább is­me­ri önt ez a hölgy – je­gyez­te meg Mar­jo­i­re hi­tet­len­ked­ve.

Bosszan­tott a hang­ja, a mo­do­ra. Azon­ban ez nem za­var­ta őt. Nem is vá­la­szol­tam.

Ő azon­ban csak eről­tet­te a té­mát.

– Úgy tű­nik, hogy ko­ráb­ban nem lát­tam ezt a nőt a kör­nyé­kün­kön – szó­lalt meg egy kis idő múl­va.

– Le­het­sé­ges, hogy itt pi­hen. Nem is­me­rem őt – mond­tam hang­sú­lyoz­va. – So­kan nya­ral­nak ná­lunk.

– Nem va­la­mi meg­győ­ző­en hang­zik, és ha még hoz­zá­szá­mí­tom azt is, aho­gyan a hölgy önt bá­mul­ta.

– Nem sze­re­tem, ha ha­zug­nak gon­dol­nak vagy mon­da­nak – sza­kí­tot­tam fél­be dü­hö­sen a lec­kéz­te­tést.

– Ó, úgy vél­tem, hogy en­nél hét­köz­na­pibb kér­dést fel sem te­he­tek ön­nek. Ter­mé­sze­te­sen, ha va­la­mi kel­le­met­lent mond­tam vol­na…

– Azt sem sze­re­tem, ha cé­loz­gat­nak. Le­het­sé­ges, hogy szí­ve­seb­ben ten­né meg sé­tál­va a to­váb­bi utat?… Most már nin­csen messze.

– Meg­ér­tet­tem. Bo­csás­son meg, ha za­var­tam. Saj­ná­lom, hogy olyan kes­keny úton va­gyunk, hogy nem tud vissza­for­dul­ni – mon­dot­ta, – Vi­szont­lá­tás­ra, mr. Lat­te­rey.

Ki­de­rült, hogy azért még­is­csak vissza­for­dul­ha­tok, ha be­té­rek va­la­me­lyik ma­jor be­kö­tő­út­já­ra, de azért vé­gül még­sem ta­lál­tam ott a lányt, ami­kor új­ból el­ér­tem azt a he­lyet, ahol ta­lál­koz­tunk. Mar­j­orie fel­kel­tet­te ér­dek­lő­dé­se­met a lány iránt. Azt re­mél­tem, hogy utol­érem. Azon­kí­vül, noha el sem tud­tam kép­zel­ni, hogy ki­cso­da, há­lás is vol­tam neki. Önök­kel is bi­zo­nyá­ra elő­for­dult, hogy vá­rat­la­nul meg­könnyeb­bü­lést érez­nek, ha rá­döb­ben­nek, hogy tu­laj­don­kép­pen m ilyen ne­héz hely­zet­ben van­nak…

*

Har­ma­dik ta­lál­ko­zá­sunk egé­szen más volt.

A nya­ra­lóm egy er­dő­bo­rí­tot­ta szűk völgy­ben állt, egé­szen a vé­gén he­lyez­ke­dett el, a völgy­ben épült négy-öt nya­ra­ló­tól tá­vol. Han­ga­bo­rí­tot­ta – me­re­dek dom­bok emel­ked­tek a két ol­da­lán. A domb­ol­dal­ról né­hány kes­keny, pánt­li­ka­sze­rű szán­tó hú­zó­dott a fo­lyó part­já­ig. A ré­tet az egy­ko­ri er­dők­ből vissza­ma­radt li­ge­tecs­kék vá­lasz­tot­ták el a han­gás­tól.

Egy na­pon, ami­kor ép­pen a ve­te­mé­nyes­ker­te­met vizs­gál­gat­tam és azon tű­nőd­tem, hogy nem üt­köz­nek-e már a bab haj­tá­sai, a há­zam­hoz leg­kö­ze­lebb eső li­get­ből szá­raz gallyak ro­po­gá­sát hal­lot­tam, mint­ha egy em­ber csör­tet­ne át a li­ge­ten. Csak egyet­len pil­lan­tá­som­ba ke­rült, s már­is tud­tam, hogy mi tör­tént, ki jár ott. El­árul­ták sző­ke fürt­jei. Egy pil­la­na­tig úgy néz­tünk egy­más­ra, mint a leg­utol­só al­ka­lom­mal.

– Good mor­ning – kezd­tem az is­mer­ke­dés­hez. – Nem fe­lelt rög­tön, csak né­zett rám me­rő­en. Az­u­tán ezt kér­dez­te:

– Van itt még va­la­ki?

Vé­gig­néz­tem az úton, az­tán a szem­ben levő domb te­te­jé­re pil­lan­tot­tam.

– Sen­kit sem lá­tok – mond­tam.

A lány szét­húz­ta a bok­ro­kat, és jobb­ra-bal­ra né­ze­get­ve, óva­to­san ki­lé­pett kö­zü­lük. Pon­to­san úgy volt öl­töz­ve, mint az első al­ka­lom­mal, ha nem szá­mít­juk, hogy a gallyak ala­po­san meg­té­páz­ták a frizu­rá­ját. A ci­pő­it most még kü­lö­nö­seb­bek­nek lát­tam. Úgy lát­szott, hogy né­mi­leg meg­nyug­tat­ta a vá­la­szom, és kö­ze­lebb lé­pett.

– Én… – kezd­te.

A domb­te­tő­ről fér­fi­hang hal­lat­szott. És egy má­sik hang vá­la­szolt neki. A lány meg­der­medt.

– Jön­nek! Rejt­sen el va­la­ho­vá, gyor­sab­ban, kö­nyör­göm! – mond­ta ré­mül­ten.

– Hm… – kezd­tem.

– Gyor­sab­ban! Si­es­sünk! Jön­nek!! – sür­ge­tett.

Igen fel­in­dult­nak lát­szott.

– Gye­rünk be a ház­ba – mond­tam, és a nya­ra­ló felé ve­zet­tem.

Si­et­ve kö­ve­tett, és ami­kor be­csuk­tam az aj­tót, még el is re­te­szel­te.

– Ne en­ged­je meg, hogy el­ra­gad­ja­nak. Ké­rem!! – kö­nyör­gött.

– Fi­gyel­jen ké­rem, tu­laj­don­kép­pen mi­ről van szó? Kik ezek az „ők”? – kér­dez­tem.

Nem vá­la­szolt. Te­kin­te­te a te­le­fon­ra ta­padt.

– Hív­ja a rend­őr­sé­get! – pa­ran­csol­ta. – Gyor­san hív­ja a rend­őr­sé­get!

Nem tud­tam, hogy mibe kezd­tem.

– Ta­lán nin­csen rend­őr­sé­gük? – kér­dez­te.

– Ter­mé­sze­tes, hogy van rend­őr­sé­günk, de…

– Ak­kor hív­ja ki őket.

– De hát fi­gyel­jen… – kezd­tem.

Keze ököl­be szo­rult.

– Ki kell hív­nia a rend­őr­sé­get, mi­nél gyor­sab­ban!

Rend­kí­vül nyug­ta­lan­nak lát­szott.

– Rend­ben van, ki­hí­vom a rend­őrö­ket, de ön­nek kell majd a fel­vi­lá­go­sí­tást meg­ad­ni ne­kik – kezd­tem, mi­köz­ben fel­emel­tem a kagy­lót.

Én már meg­szok­tam az össze­köt­te­tés lét­re­ho­zá­sá­nak itt dívó tem­pó­ját, ezért tü­rel­me­sen vár­tam. A lány azon­ban nem ilyes­mi­hez szo­kott. Ke­zét tör­del­ve állt mel­let­tem. Vé­gül kap­csol­tak.

– Hal­ló – mond­tam –, a play­tow­ni rend­őr­őrs?

– Play­tow­ni rend­őr­őrs – hang­zott a fe­le­let. A ka­vi­csok­kal te­le­szórt ös­vény eb­ben a pil­la­nat­ban meg­csi­kor­dult, si­e­tős lép­tek kö­ze­led­tek: majd erő­tel­jes ütés csat­tant az aj­tón. Át­ad­tam a kagy­lót a lány­nak, és az aj­tó­hoz si­et­tem.

– Ne en­ged­je be őket! – ki­ál­tot­ta, és a te­le­fon­hoz ta­padt.

In­ga­doz­tam. Is­mét kö­ve­te­lő ütés­től dön­dült az ajtó. Nem le­het egy­sze­rű­en csak ott áll­do­gál­ni az ajtó mel­lett, és nem en­ged­ni be az em­be­re­ket! És ah­hoz mit szól­nak, ha va­la­ki be­ve­zet a ház­ba egy fi­a­tal lányt, be­zár­kó­zik vele, és nem en­ged be sen­kit?!

Ami­kor har­mad­szor is ko­pog­tak, ki­nyi­tot­tam az aj­tót.

El­ké­pesz­tő lát­vány fo­ga­dott. A kü­szö­bön eny­hén szól­va fur­csa em­ber állt. Nem az arca, nem. A leg­nor­má­li­sabb em­be­ri arc, ami­vel csak ta­lál­koz­ni le­het. Mint­egy hu­szon­öt éves le­he­tett. A ru­há­za­ta… Arra iga­zán nem ké­szül­het­tem fel, hogy va­la­ki kor­cso­ly­apu­ló­ver-félé­re szé­les csí­kú, csí­pő kö­ze­pé­ig érő és üveg­gom­bok­kal gom­bo­ló­dó zsa­ket­tot húz – kü­lö­nös ru­há­zat, leg­alább­is Dart­moor­ban az, a für­dő­sze­zon kel­lős kö­ze­pén. Kín­nal bár, de si­ke­rült leg­alább annyi­ra úrrá len­nem ma­ga­mon, hogy meg­kér­dez­zem, mit kí­ván. Ügyet sem ve­tett rám, ha­nem csak állt, és a vál­la­mon át a lány­ra bá­mult.

– Tá­via – pa­ran­csol­ta –, ide gye­re!

A lány azon­ban csak ha­dart sza­ka­dat­la­nul a te­le­fon­ba. Az em­ber egyet lé­pett elő­re.

– Nyu­god­tab­ban – csi­tí­tot­tam. – Elő­ször is, sze­ret­ném meg­tud­ni, hogy mi tör­té­nik itt.

Vég­re rám né­zett. Nyílt te­kin­tet­tel.

– Ezt ön nem érti – mon­dot­ta, és fel­emel­te a ke­zét, hogy el­ta­szít­son.

Min­den­kor tud­tam, igen vi­lá­go­san, hogy nem ked­ve­lem az olyan em­be­re­ket, akik azt bi­zony­gat­ják, hogy va­la­mit nem ér­tek, sőt nem ért­he­tek meg, hát még ha a sa­ját há­zam kü­szö­bé­ről is el akar­nak lök­ni rá­adá­sul. Re­mek gyo­mor­szá­jas­sal fo­gad­tam, és ami­kor a fic­kó el­te­rült, le­lök­tem a lép­cső­ről, és be­csap­tam az aj­tót.

– Jön­nek – je­len­tet­te a lány – Jön a rend­őr­ség.

– Ha leg­alább el­me­sél­né ne­kem – kezd­tem, de ő fel­emel­te a ke­zét.

– Vi­gyáz­zon! – ki­ál­tot­ta.

Meg­for­dul­tam. Az ab­lak mö­gött egy em­ber állt, ha­son­ló­an öl­töz­ve, mint az aki még min­dig gör­csö­sen kap­kod­ta a le­ve­gőt a kü­szöb mel­lett. Le­kap­tam a fal­ról a ti­zen­ket­tes pus­ká­mat, és ki­vet­tem a lá­dá­ból né­hány pat­ront, cső­re töl­töt­tem, s az­zal az aj­tó­hoz lép­tem.

– Nyis­sa ki az aj­tót, és rej­tőz­zön mö­gé­je – pa­ran­csol­tam a lány­nak.

En­ge­del­mes­ke­dett, de az ar­cá­ról lát­tam, hogy ké­tel­ke­dik.

A má­so­dik fér­fi ek­kor az első fölé ha­jolt. Az ös­vé­nyen most egy har­ma­dik em­ber kö­ze­le­dett a ház felé. Meg­pil­lan­tot­ta a fegy­vert. A tá­ma­dók né­mán gesz­ti­ku­lál­tak, tán ta­nács­koz­tak?

– Hé! Ma­guk, ott – üvöl­töt­tem –, jobb lesz, ha el­ta­ka­rod­nak, kü­lön­ben meg­gyű­lik a ba­juk a rend­őr­ség­gel! Jól ki­vá­lasz­tot­ták?!

– De hi­szen, ön ezt nem ért­he­ti!… Rend­kí­vül fon­tos – kezd­te egyi­kük.

– Rend­ben van. Ak­kor tes­sék itt ma­rad­ni, és ma­gya­ráz­zák meg a rend­őr­ség­nek, hogy mi az, ami ennyi­re fon­tos – je­gyez­tem meg, és jelt ad­tam a lány­nak, hogy is­mét be­csuk­hat­ja az aj­tót.

Az ab­la­kon át néz­tük, hogy a két fér­fi ho­gyan kap­ja fel a há­po­gó har­ma­di­kat…

*

A rend­őrök nem vol­tak ép­pen el­ra­gad­tat­va. Vo­na­kod­va ír­ták fel, hogy mi­lyen volt a fér­fi­ak kül­se­je, és meg­le­he­tő­sen hi­de­gen bú­csúz­tak tő­lünk.

A lány a rend­őrök­nek olyan ke­ve­set me­sélt, ami­lyen ke­ve­set csak tu­dott – egy­sze­rű­en azt mond­ta, hogy há­rom kü­lö­nö­sen öl­tö­zött fér­fi kö­vet­te, meg­ijedt, és hoz­zám for­dult se­gít­sé­gért. A lány el­uta­sí­tot­ta azt a ja­vas­la­tot, hogy a rend­őr­ség ko­csi­ján Play­town­ba utaz­zon, ezért hát ná­lam ma­radt.

– Most pe­dig – ja­va­sol­tam neki –, ön ter­mé­sze­te­sen min­dent meg­ma­gya­ráz ne­kem, hogy vé­gül is meg­ért­sem, tu­laj­don­kép­pen mi is tör­tént?

Hall­gat­va ült, rám vet­ve fi­gyel­mes, nyílt te­kin­te­tét, amely­ből ár­nyé­ka áradt… az el­ke­se­re­dés­nek? a csa­ló­dás­nak?… De leg­alább­is va­la­mi elé­ge­det­len­ség­nek. Úgy gon­dol­tam, hogy sír­ni kezd, de halk han­gon csak ennyit mon­dott:

– El­ol­vas­tam a le­ve­lét… És most… Fel­éget­tem a ha­jó­mat.

Za­va­rom­ban a zse­be­im­ben ka­pa­rász­tam. Meg­ta­lál­tam a ci­ga­ret­tái, és rá­gyúj­tot­tam.

– Ön… hm… el­ol­vas­ta a le­ve­le­met, és most ön, …hm… fel­éget­te a ha­jó­ját? – is­mé­tel­tem meg.

– Igen – mon­dot­ta. El­for­dí­tot­ta a te­kin­te­tét, és a szo­bát kezd­te né­ze­get­ni, de tu­laj­don­kép­pen nem lá­tott sem­mit.

– De hi­szen ön rám sem is­mert! – fa­kadt ki be­lő­le az el­ke­se­re­dés.

Ez­u­tán pa­tak­za­ni kezd­tek a könnyei.

Né­hány pil­la­nat­ra el­vesz­tet­tem a fe­jem. Az­u­tán el­ha­tá­roz­tam, ki­me­gyek a kony­há­ba, és fel­te­szem a tea­fő­zőt, hadd sír­ja ki ma­gát ad­dig. Az uno­ka­hú­ga­im min­den­kor ál­ta­lá­nos pa­nác­e­á­nak te­kin­tet­ték a teát, amely min­den bajt or­vo­sol, így az­u­tán fog­tam a te­ás­kan­nát és a csé­szé­ket, s ve­lük tér­tem vissza a szo­bá­ba.

Már ma­gá­hoz tért, a hi­deg kan­dal­ló­ra me­red­ve ül­dö­gélt. Fog­tam a gyu­fát. Ő pe­dig azt fi­gyel­te, ho­gyan kap­nak a lán­gok a ha­sá­bok­ba, úgy néz­te a lát­ványt, mint a gye­re­kek szok­ták, ha va­la­mi nagy aján­dé­kot kap­nak.

– Cso­dá­la­tos – só­haj­tot­ta, mint­ha a kan­dal­ló­ban égő tűz va­la­mi cso­dá­la­tos fur­csa­ság lett vol­na. Most is­mét meg­néz­te a szo­bát. – Re­mek – cso­dá­la­tos – ezt is­mé­tel­get­te sza­ka­dat­la­nul.

– Nem kí­ván­ja ki­töl­te­ni a teát? – tet­tem meg a ja­vas­la­tot a lány­nak, de csak meg­ráz­ta a fe­jét, és azt fi­gyel­te, hogy én ho­gyan csi­ná­lom.

– Tea! – mon­dot­ta. – Kan­dal­ló mel­lett!

Ez tö­ké­le­te­sen igaz volt, de nem volt ben­ne sem­mi cso­dál­ni való.

– Vé­le­mé­nyem sze­rint, itt az ide­je, hogy meg­is­mer­ked­jünk. Gerald Lat­te­rey­nek hív­nak.

– Ter­mé­sze­te­sen – je­gyez­te meg egyet bó­lint­va.

Vé­le­mé­nyem sze­rint, ez nem volt ép­pen illő vá­lasz, de már­is foly­tat­ta: – Ok­tá­via Lat­te­rey va­gyok, rend­sze­rint Tá­vi­á­nak ne­vez­nek.

– Tá­via? – va­la­mi ho­má­lyo­san köd­lött az agyam­ban. – Ro­ko­nok va­gyunk te­hát? – kér­dez­tem.

– Igen… na­gyon tá­vo­li­ak – re­beg­te, kü­lö­nös pil­lan­tást vet­ve rám. – Ó – fűz­te hoz­zá –, mi­lyen ne­héz is ez!

Az arca is­mét olyan volt mint­ha is­mét sír­ni akar­na.

– Tá­via?… – is­mé­tel­tem, és igye­kez­tem vissza­em­lé­kez­ni. És ek­kor hir­te­len vissza­em­lé­kez­tem a za­var­ban levő idős gent­le­man­re. – Hát per­sze! Ho­gyan is hív­ták? Dok­tor… Bog­wy­nak, vagy va­la­mi ha­son­ló­nak?…

A lány erre meg­ri­adt.

– Nem dok­tor Gow­by? – kér­dez­te.

– De, de, va­ló­ban Tá­vi­á­ról fag­ga­tott, ön­ről?

– Ugye, most nincs itt? – kér­dez­te kö­rül­néz­ve, mint­ha ép­pen­ség­gel azt ku­tat­ná, hogy el­rej­tőz­het­ne-e a sa­rok­ban.

El­me­sél­tem, hogy két év telt el az ese­mény óta. Erre meg­nyu­go­dott.

– Sze­gény csa­csi Do­nald bá­csi! Mennyi­re ha­son­lít rá ez a his­tó­ria! És ön ter­mé­sze­te­sen sem­mit sem ér­tett?

– De hi­szen most sem ér­tek töb­bet – je­gyez­tem meg –, noha bi­zo­nyos va­gyok ben­ne, hogy a bá­csi­ká­ját igen fel­iz­gat­ta vol­na, ha el­vesz­ti önt.

– Igen. Fé­lek, hogy na­gyon el­ke­se­re­dik – je­gyez­te meg.

– El­ke­se­re­dett! – he­lyes­bí­tet­tem. – Hi­szen két év­vel ez­előtt tör­tént.

– Á, igen, ter­mé­sze­te­sen! Még min­dig nem ér­tet­te meg?

– Na­gyon ké­rem – mond­tam a lány­nak –, most már egy­más után mon­do­gat­ják ne­kem, hogy ezt vagy azt nem ér­tem. Ezt már tu­dom. Ez az egyet­len, amit va­ló­ban tu­dok.

– Ak­kor bo­csás­son meg, leg­jobb, ha min­dent meg­ma­gya­rá­zok… Mi­vel kezd­jem?

Hagy­tam, hogy gon­dol­koz­zon, és nem za­var­tam. Vé­gül is így kezd­te:

– Hisz ön a pre­desz­ti­ná­ci­ó­ban?

– Nem.

– Á, igen. Hát vé­gül is ez tu­laj­don­kép­pen nem is az… In­kább va­la­mi­fé­le haj­lam. Néz­ze ké­rem, én már gyer­mek­ko­rom­tól fog­va azt kép­zel­tem, hogy az ön szá­za­da – a leg­ér­de­ke­sebb és leg­cso­dá­la­to­sabb. Az­u­tán meg – csa­lá­dunk egyet­len je­les sze­mé­lyi­sé­ge eb­ben a szá­zad­ban élt. Igen, ezt az em­bert min­dig cso­dá­la­tos­nak tar­tot­tam, ön bi­zo­nyá­ra ro­man­ti­kus­nak tar­ta­na.

– Az at­tól függ, hogy mire gon­dol –, az ön haj­la­má­ra vagy ma­gá­ra a szá­zad­ra… – kezd­tem, de nem is fi­gyelt a sza­va­im­ra.

– Gyak­ran el­kép­zel­tem ma­gam­nak, a ne­vet­sé­ges pa­rá­nyi re­pü­lő­szer­ke­ze­tek ko­losszá­lis ár­má­di­á­ját egy há­bo­rú ide­jén, és arra gon­dol­tam, mennyi­re a Gó­li­át el­len küz­dő Dá­vid­hoz ha­son­lí­ta­nak ezek, olyan pa­rá­nyi­ak és olyan bát­rak. Az­u­tán pe­dig azok a ha­tal­mas ügyet­len ha­jók, ame­lyek las­san, – buk­dá­csol­va ha­sí­tot­ták az óce­ánt, de vé­gül csak el­ér­ték a ki­kö­tőt… És sen­ki sem ide­ges­ke­dett ami­att, hogy mi­lyen las­sú­ak! És azok a fur­csa fe­ke­te-fe­hér fil­mek! És a lo­vak az ut­cá­kon. És a zö­työ­gő bel­ső­égé­sű mo­to­rok haj­tot­ta jár­mű­vek, és a kály­hák­ban izzó szén! És a sző­nyeg­bom­bá­zá­sok, ezek az ide­ge­sí­tő bom­bá­zá­sok, és a sí­ne­ken sza­la­dó gő­zö­sök, és a te­le­fo­nok a hu­zal­ja­ik­kal, és… És még ren­ge­teg kü­lön­fé­le do­log. És mi­vel le­he­tett ak­ko­ri­ban fog­lal­koz­ni? Kép­zel­je el ma­gá­nak, amint Shaw vagy Maugham új da­rab­já­nak a pre­mi­er­jé­re megy, és iga­zi szín­ház­ba! Vagy meg­szer­zi El­li­ot leg­újabb köl­te­mé­nyét, azon a na­pon ve­szi meg, ami­kor meg­je­lent! Vagy lát­hat­ja, amint a ki­rály­nő vé­gig­ha­lad a vá­ro­son, hogy meg­nyis­sa a par­la­ment ülés­sza­kát. Cso­dá­la­tos! Lel­ke­sí­tő idők!

– Iga­zán kel­le­mes, azt hal­la­ni, hogy ez va­la­ki­nek ennyi­re tet­szik – szól­tam köz­be. – A sa­ját vé­le­mé­nyem a ko­runk­ról, egy kis­sé…

– Á, de hi­szen ez vár­ha­tó volt! Ön ezt az egé­szet nem néz­he­ti pers­pek­tí­vá­ban, táv­lat­ból, és ép­pen ezért nem is tud­ja ér­té­kel­ni. Iga­zán hasz­nos len­ne ön­nek, ha a mi szá­za­dunk­ban él­het­ne egy kis ide­ig, és meg­lát­ná, hogy mi­lyen la­pos, szür­ke és egy­han­gú… Mi­lyen ha­lá­lo­san unal­mas!

Ez szin­te mell­be vá­gott.

– Nem egé­szen… hm… élni az ön… mi­ben?

– Szá­za­dunk­ban, ter­mé­sze­te­sen. A hu­szon­ket­te­dik­ben. Á, igen, még­sem érti! Bu­ta­sá­got kö­vet­tem el.

Fi­gyel­me­met a tea ki­töl­té­sé­re össz­pon­to­sí­tot­tam – a má­so­dik csé­szé­é­re.

– Ó, tud­tam, hogy ez ne­héz lesz – je­gyez­te meg, – Az ön szá­má­ra ugyan­csak ne­héz?

Meg­nyug­tat­tam, hogy igen. Ma­ka­csul foly­tat­ta:

– Néz­ze, ké­rem, mi­vel ilyen ér­zé­se­im vol­tak, ame­lyek­ről az imént me­sél­tem ön­nek, el­ha­tá­roz­tam, hogy tör­té­ne­lem­mel fo­gok fog­lal­koz­ni. El­kép­zel­he­ti, hogy vég­ső so­ron is, ki kel­lett vá­lasz­ta­nom ma­gam­nak né­hány kor­sza­kot. De az­u­tán meg­kap­tam a szü­le­tés­na­po­mon az ön le­ve­lét, és ez volt az oka, hogy a hu­sza­dik szá­zad kö­ze­pét vá­lasz­tot­tam dip­lo­ma­mun­ka­ként. És ter­mé­sze­te­sen arra is be­fo­lyás­sal volt a le­ve­le, hogy el­ha­tá­roz­zam az as­pi­ran­tú­rá­ra való vál­lal­ko­zást.

– És min­den­nek az én le­ve­lem volt az oka?

– No de, hi­szen ez volt az egyet­len le­he­tő­ség, nem­de? Vagy­is azt aka­rom mon­da­ni, más út nem ma­radt a szá­mom­ra ah­hoz, hogy a kro­no­szkóp kö­ze­lé­be ke­rül­jek, csak az, ha tör­té­nel­mi la­bo­ra­tó­ri­um­ban dol­go­zom! Sőt, alig­ha en­ged­ték vol­na meg, hogy ön­ál­ló­an hasz­nál­jam a gé­pet, ha ez a la­bo­ra­tó­ri­um nem lett vol­na ép­pen Do­nald bá­csié!

– Kro­no­szkóp – mo­tyog­tam, úgy ka­pasz­kod­va ebbe a fé­lig ért­he­tő név­be, az ék­te­len ká­osz kö­ze­pet­te, mint ahogy a ful­dok­ló ka­pasz­ko­dik a szal­ma­szál­ba. – Mi az a kro­no­szkóp?

Egé­szen meg­döb­bent.

– Ez… Ez a tör­té­ne­lem­gép. Az ő se­gít­sé­gé­vel ta­nul­má­nyoz­zák a tör­té­nel­met.

– Nem vi­lá­gos – mon­dot­tam. – ön ugyan­ilyen si­ker­rel azt is mond­hat­ná ne­kem, hogy en­nek a ma­si­ná­nak a se­gít­sé­gé­vel csi­nál­ják a tör­té­nel­met.

– Ó nem! Az szi­go­rú­an ti­los! Ez rend­kí­vül ko­moly tör­vény­sér­tés!

– Va­ló­ban?! – El­ha­tá­roz­tam, hogy még egy­szer meg­pró­bál­ko­zom. – Tán az­zal a le­vél­lel kap­cso­lat­ban…

– Azért be­szél­tem róla, hogy meg­vi­lá­gít­sam ön­nek az egé­szet. Pe­dig ön, ter­mé­sze­te­sen még nem írta meg, és ezért gya­ní­tom, hogy az egész his­tó­ria még min­dig rend­kí­vül za­va­ros­nak tűn­het ön előtt.

– Za­va­ros­nak – ez nem egé­szen he­lyes ki­fe­je­zés. Nem le­het­ne va­la­mi lé­nye­ge­sen konk­ré­tabb do­log­gal kez­de­ni? Pél­dá­ul a le­vél­lel, ame­lyet fel­te­he­tő­en én ír­tam, noha még nem ír­tam meg. Mi­ről szólt?

Fi­gyel­me­sen né­zett rám, majd el­for­dult. Tö­ké­le­te­sen vá­rat­la­nul fü­lig vö­rö­sö­dött. Majd is­mét rá­kény­sze­rí­tet­te ma­gát, hogy rám te­kint­sen. Lát­tam, amint a sze­me fel­ra­gyo­gott. De ek­kor vá­rat­la­nul ke­zé­be te­met­te az ar­cát.

– Nem, ön nem sze­ret en­gem, nem sze­ret en­gem – nyög­te. – Mi­ért is jöt­tem ak­kor? Leg­jobb len­ne, ha meg­hal­nék!…

*

– Úgy tű­nik, hogy az az asszony… meg­vet en­gem – je­gyez­te meg Tá­via.

– Most már el­ment, és be­csü­le­tem is oda lesz, az biz­tos – mond­tam – Cso­dá­la­tos asszony a mi mrs. Tam­ph­sunk, de tel­ve van elő­íté­le­tek­kel. Bi­zo­nyo­san meg­ta­gad­ja a mun­kát.

– Azért, mert én itt va­gyok? Mi­lyen bu­ta­ság!

– Önök­nél bi­zo­nyá­ra má­sok az er­köl­csi nor­mák.

– De hát hova is me­het­tem vol­na? Hi­szen csak alig né­hány hu­sza­dik szá­za­di shil­lin­gem van, és egyet­len is­me­rő­söm sincs.

– Mrs. Tam­phs alig­ha tud­ja mind­ezt.

– De hi­szen mi még nem… vagy­is, azt aka­rom mon­da­ni, hogy mi nem…

– Éj­sza­ka, és ket­tes­ben – mond­tam neki – a mi for­ma­sá­ga­ink sze­rint ez ép­pen elég. De az iga­zat szól­va, már az is ele­gen­dő a meg­szó­lás­hoz, hogy ket­tes­ben. Ket­ten. És már­is ki-ki azt té­te­le­zi fel, ami csak tet­szik.

– Ó, igen, em­lék­szem! Ak­kor, vagy­is most, nem volt pró­ba­idő. Önök­nél meg­le­he­tő­sen szi­go­rú­an tar­tot­ta ma­gát az „aho­gyan si­ke­rül” rend­szer.

– Ezt, per­sze, más sza­vak­kal is mond­hat­nám, de lé­nye­gé­ben… ter­mé­sze­te­sen, lát­szó­lag, min­den­kép­pen így is volt.

– Ezek a régi szo­ká­sok meg­le­he­tő­sen dur­vák, pri­mi­tí­vek, kü­lö­nö­sen, ha kö­zel­ről ta­lál­kozunk ve­lük, de igen ér­de­ke­sek – je­gyez­te meg. Fi­gye­lő te­kin­te­te rám ta­padt. – Ön… – kezd­te.

– Meg­ígér­te – em­lé­kez­tet­tem –, hogy lé­nye­ge­sen ért­he­tőbb ma­gya­rá­za­tát adja a tör­tén­tek­nek, mint aho­gyan az teg­nap este si­ke­rült.

– Nem hitt ne­kem.

– Kez­det­ben még a lé­leg­ze­tem is el­állt – is­mer­tem el. – De meg­le­he­tő­sen sok bi­zo­nyí­té­kot is kap­tam. Ilyen tré­fát sen­ki sem len­ne ké­pes so­ká­ig ját­sza­ni.

El­ko­mo­ro­dott.

– Hát nem ép­pen ked­ves hoz­zám, és nem is ud­va­ri­as. A hu­sza­dik szá­zad kö­ze­pét kü­lö­nö­sen ala­po­san ta­nul­má­nyoz­tam. Hi­szen ez a té­mám.

– Igen, er­ről már be­szélt, de ez sem­mit sem bi­zo­nyít. Nincs olyan tör­té­nész, aki ne spe­ci­a­li­zál­ná ma­gát va­la­mely kor­szak­ra, de eb­ből még nem kö­vet­ke­zik, hogy vá­rat­la­nul meg is je­le­nik ben­ne.

Cso­dál­koz­va bá­mult rám.

– Pe­dig csak­is az a ter­mé­sze­tes, hogy meg­je­len­nek… a dip­lo­ma­mun­ká­sok. Kü­lön­ben, ho­gyan is old­hat­nák meg a rész­le­tes, ala­pos ku­ta­tást?

– Ön iga­zán gyak­ran él a „ter­mé­sze­te­sen” ki­fe­je­zés­sel – je­gyez­tem meg. – Azt ja­vas­lom, hogy kezd­jük elöl­ről. Íme, te­hát, az a le­ve­lem… Nem, hagy­juk a le­ve­let – tet­tem hoz­zá si­et­ve, meg­pil­lant­va ar­cá­nak el­ko­mo­ru­lá­sát. – Te­hát ön a nagy­báty­ja la­bo­ra­tó­ri­u­má­ban kez­dett dol­goz­ni, ahol ez az úgy­ne­ve­zett tör­té­ne­lem­gép áll. De mi ez? A mag­ne­to­fon­nak va­la­mi­lyen spe­ci­fi­kus vál­to­za­ta?

– De hát mit kép­zel. Nem! In­kább va­la­mi­lyen szek­rény­re ha­son­lít. Be­lépsz a szek­rény­be, és el­tá­voz­hatsz a leg­kü­lön­bö­zőbb he­lyek­re és idők­be.

– Ó! – ki­ál­tot­tam fel. – Ön te­hát be­lép­het ebbe a gép­be a két­ezer­egy­száz va­la­me­lyik év­ben, és ki­lép be­lő­le az ezer­ki­lenc­száz né­há­nya­dik­ban?

– Vagy bár­mi­lyen más el­múlt idő­ben – he­lye­selt bó­lint­va. – De ezt ter­mé­sze­te­sen nem min­den­ki­nek en­ge­dik meg. Eh­hez élőbb el kell vé­gez­ni a tan­fo­lya­mot, és spe­ci­á­lis dip­lo­má­ra is szük­ség van. Ang­li­á­ban mind­össze hat hi­va­ta­lo­san mű­kö­dő kro­no­szkóp van, az egész vi­lá­gon, kö­rül­be­lül száz, de na­gyon-na­gyon szi­go­rú­an meg­kö­ve­te­lik a sza­bá­lyok be­tar­tá­sát. Ami­kor az első gé­pe­ket meg­épí­tet­ték, még nem min­den­ki ér­tet­te meg, hogy mi­lyen sú­lyos ká­ro­kat okoz­hat­nak. De rö­vid idő múl­va a tör­té­né­szek, akik sze­mé­lyes be­nyo­má­so­kat igye­kez­tek sze­rez­ni az el­múlt idők­ben tett uta­zá­sok­ból, és össze­ve­tet­ték ta­pasz­ta­la­ta­i­kat az adott kor­szak­ból szár­ma­zó írá­sos do­ku­men­tu­mok­kal sok kü­lö­nö­set fe­dez­tek fel. Ki­de­rült pél­dá­ul, hogy Ale­xand­ri­á­ban, még Krisz­tus szü­le­té­se előtt, be­mu­tat­ták a leg­egy­sze­rűbb gőz­tur­bi­nát. Szi­ra­ku­szai ost­ro­má­nál pe­dig va­la­mi na­palm­fé­lét hasz­nál­tak. El­gon­dol­koz­tak azon is, hogy Le­on­ar­do da Vin­ci mi­ért raj­zolt ej­tő­er­nyőt a re­pü­lő­gé­pek fel­ta­lá­lá­sa előtt. Ugyan hon­nan ugor­hat­tak vol­na ve­lük? Vö­rös Erik – ti­tok­ban – fel­fe­dez­te Ame­ri­kát, még mi­előtt Ko­lum­busz út­nak in­dult vol­na; Na­pó­le­on víz alat­ti ha­jók­ról be­szélt… no, és más meg­le­pő té­nye­ket is so­rol­hat­nék. Las­san­ként vi­lá­gos­sá vált, hogy né­hány em­ber igen fi­gyel­met­len volt, és nem járt el kel­lő óva­tos­ság­gal, mi­köz­ben a gé­pet hasz­nál­ta, és kro­noklaz­mát vál­tott ki.

– Mit vál­tott ki?

– Kro­noklaz­mát. Ez az a je­len­ség, ami­kor va­la­mi nem ab­ban az idő­ben tör­té­nik meg, ami­kor meg, kel­le­ne tör­tén­nie. Va­la­ki va­la­mi ha­nyag­sá­got kö­vet el, olyas­va­la­mi­ről be­szél, ami­ről hall­gat­nia kel­lett vol­na. Az igaz, hogy eme ese­mé­nyek leg­több­jé­ből nem fa­kad baj, amennyi­re ezt meg­ítél­ni ké­pe­sek va­gyunk, noha tel­jes­ség­gel le­het­sé­ges, hogy a tör­té­ne­lem ter­mé­sze­tes me­ne­te egy kis­sé meg­vál­to­zik, ké­sőbb az em­be­rek rend­kí­vül bölcs ta­nul­má­nyo­kat ír­nak, hogy ki­de­rít­sék, mi­ért is tör­tént mind­ez. Az­zal azon­ban min­den­ki igen­is tisz­tá­ban van, hogy a könnyel­mű­ség kö­vet­kez­mé­nyei rend­kí­vül ve­szé­lye­sek is le­het­nek. Té­te­lezzük fel, hogy va­la­ki – meg­gon­do­lat­la­nul – a ten­ger­alatt­já­rók esz­mé­jét ki­egé­szít­ve meg a bel­ső­égé­sű mo­to­rok gon­do­la­tát is su­gal­maz­ta vol­na Na­pó­le­on­nak. Ne­héz len­ne még csak el is gon­dol­ni, hogy mi kö­vet­kez­he­tett vol­na… Így az­u­tán ha­tá­ro­za­tot fo­gad­tak el, amely meg­tilt­ja az el­múlt idők­be való min­den ön­ké­nyes vagy kény­sze­rű be­avat­ko­zást, és a tör­té­ne­lem­gép hasz­ná­la­tát is el­til­tot­ta min­den­ki­nek, s csak azok­nak tet­ték le­he­tő­vé, akik­nek ezt a Tör­té­né­szek Ta­ná­csa kü­lön­le­ge­sen en­ge­dé­lyez­te.

– Egy pil­la­nat­ra! – mon­dot­tam. – De hi­szen ha egy­szer már va­la­mi el­múlt, az tö­ké­le­te­sen el­múlt. Azt aka­rom mon­da­ni, hogy pél­dá­ul én itt va­gyok, de kép­te­len vol­nék arra, hogy itt le­gyek, ha va­la­ki meg­öl­te vol­na, mond­juk, a déd­apá­mat cse­cse­mő­ko­rá­ban.

– De hi­szen, ha ez meg­tör­tént vol­na, ak­kor nem is len­ne itt, nem­de? Igen, ama té­ves fel­fo­gás­nak, hogy a múl­tat már nem le­het meg­vál­toz­tat­ni, sem­mi je­len­tő­sé­ge sem volt egé­szen ad­dig, amíg a meg­vál­toz­ta­tás­nak nem volt esz­kö­ze. De ami­kor ezek az esz­kö­zök meg­je­len­tek, és az el­kép­ze­lés hi­bás vol­ta ki­de­rült, ak­kor már meg kel­lett kö­ve­tel­ni a leg­na­gyobb óva­tos­sá­got íme, ezért nyug­ta­lan­kod­tak a tör­té­né­szek! Az más lap­ra tar­to­zik – ho­gyan tör­tén­het meg a múlt meg­vál­toz­ta­tá­sa. Ezt a fel­ső ma­te­ma­ti­ku­sok ma­gya­ráz­lak meg így az­u­tán, mi­előtt bár­ki­nek le­he­tő­vé ten­nék, hogy a tör­té­ne­lem­gé­pen dol­goz­zék, elő­ször is spe­ci­á­lis kurzust kell el­vé­gez­nie, ne­ve­lé­se köz­ben pró­bá­ra te­szik, és ami­kor en­ge­dé­lyi kap, ak­kor ün­ne­pé­lyes fo­ga­dal­mat tesz, de még az­u­tán is né­hány éves pró­ba­idő­re van szük­sé­ge. Mind­ez csak azért, hogy vé­gül meg­kap­has­sa a ku­ta­tá­si en­ge­délyt. A sza­bá­lyok rend­kí­vül szi­go­rú­ak.

El­gon­dol­koz­tam.

– Bo­csás­son meg, ha a kér­dé­sem ud­va­ri­at­lan­nak tű­nik, de va­jon már­is nem sért meg túl­sá­go­san sok sza­bályt, min­den perc­cel, amit itt tölt? – kér­dez­tem.

– Ter­mé­sze­te­sen, hogy meg­sér­tek. Ép­pen ezért jöt­tek utá­nam.

– És el­ve­szik a jo­gát, ha el­fog­ják?

– Mit kép­zel?! Hi­szen so­ha­sem is re­mény­ked­het­tem ab­ban, hogy ilyen jo­got kap­jak. Én, ide, a hu­sza­dik szá­zad­ba ti­tok­ban oson­tam be, ami­kor sen­ki sem volt a la­bo­ra­tó­ri­um­ban. Az, hogy az a la­bo­ra­tó­ri­um, ép­pen Do­nald bá­csié volt, csak meg­könnyí­tet­te a dol­got, mi­vel, ha el­kap­nak, ak­kor min­dig hi­vat­koz­hat­tam vol­na arra, hogy va­la­mi­lyen kü­lön­le­ges fel­ada­tot haj­tok vég­re.

Meg­fe­le­lő ru­há­zat­ra is szük­sé­gem volt, anél­kül nem jö­het­tem ide, de nem mer­tem el­men­ni a tör­té­nel­mi ru­há­za­tok sza­bó­sá­gá­ba, ezer csak a mú­ze­um­ban raj­zol­tam le né­hány hol­mit, és ezek alap­ján varr­tam ma­gam­nak egy és mást. Hogy tet­sze­nek ön­nek?

– Min­den na­gyon si­ke­rült, és re­me­kül áll ön­nek – bi­zony­gat­tam –, bár a ci­pő­jé­ről ezt nem mond­hat­tam vol­na el.

A lá­bá­ra né­zett.

– Én is így gon­dol­tam! A mú­ze­um­ban, saj­nos, sem­mit sem ta­lál­tam, amely ép­pen ebbe a kor­ba il­lett vol­na – je­gyez­te meg. – De az­u­tán – foly­tat­ta –, si­ke­rült né­hány rö­vid pró­ba­uta­zást ten­nem. Igen kor­lá­to­zott uta­zá­si le­he­tő­sé­gem volt, mi­vel az idő hosszú­sá­ga ál­lan­dó, vagy­is az óra itt is, ott is egy­for­ma hosszú, és nem si­ke­rült lé­nye­ge­sen hosszabb idő­re meg­sze­rez­nem a gép egye­dü­li hasz­ná­la­tát. Teg­nap azon­ban ép­pen ak­kor lé­pett be egy em­ber a la­bo­ra­tó­ri­um­ba, ami­kor ki­lép­tem a gép­ből. Meg­pil­lan­tot­ta raj­tam ezt a ru­hát, és azon­nal meg­ér­tet­te, hogy mit tet­tem, így az­u­tán nem volt más vá­lasz­tá­som, mint­hogy vissza­ugor­jak a gép­be – hi­szen soha töb­bé meg csak a kö­ze­lé­be sem me­het­nék. Utá­nam ve­tet­ték ma­gu­kat, még arra sem hagy­tak ma­guk­nak időt, hogy át­öl­töz­ze­nek.

– Azt gon­dol­ja, hogy is­mét el­jön­nek? – kér­dez­tem.

– Úgy hi­szem, igen. De a kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal már meg­fe­le­lő öl­tö­zék­ben.

– És ké­pe­sek a vég­ső­kig el­men­ni? Vagy­is arra gon­do­lok, hogy lőni fog­nak, vagy te­het­nek va­la­mi ilyen ha­son­lót?

Tá­via a fe­jét ráz­ta.

– Nem, ez igen sú­lyos kro­noklaz­mát vált­hat­na ki, kü­lö­nö­sen, ha meg­öl­nek va­la­kit.

– No, de az, hogy ön itt van, bi­zo­nyá­ra már ed­dig is egy sor meg­le­he­tő­sen sú­lyos kro­noklaz­mát oko­zott? És mi le­het en­nél rosszabb?

– Ám az én kro­noklaz­má­i­mat már szám­ba vet­ték. Er­ről tör­té­nel­mi for­rá­sok alap­ján győ­ződ­tem meg – nyug­ta­tott meg szá­mom­ra meg­le­he­tő­sen ért­he­tet­le­nül.

– És meg­nyug­tat­ja őket az, ha meg­győ­ződ­het­nek e kro­noklaz­mák be­kö­vet­ke­zé­sé­ről?

Egy pil­la­nat­ra el­hall­ga­tott. Az­tán olyan arc­cal, mint­ha ér­de­ke­sebb té­má­ra buk­kant vol­na, is­mét meg­szó­lalt:

– Ami­kor az ön ko­rá­ban az em­be­rek há­za­sod­ni men­tek, kü­lön­le­ges ru­hát öl­töt­tek, igaz?

Úgy lát­szik, ez a téma rend­kí­vül ér­de­kel­te.

*

– Bo­csáss meg, de ne­kem na­gyon tet­szik a hu­sza­dik szá­zad­be­li há­zas­élet – mon­dot­ta Tá­via.

– Az én vé­le­mé­nyem is je­len­tő­sen meg­ja­vult ez­zel kap­cso­lat­ban, drá­gám – he­lye­sel­tem. És va­ló­ban cso­dál­koz­va ta­pasz­tal­tam, hogy az utób­bi hó­nap­ban mennyi­re más­ként ér­té­ke­lem ezt a kér­dést.

– A te szá­za­dod­ban, drá­gám, min­dig nagy kö­zös ágy­ban alud­tak a hit­ves­tár­sak? – kér­dez­te.

– Ez meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan, ked­ve­sem – bi­zony­gat­tam neki.

– Ne­vet­sé­ges – mon­dot­ta. – Nem ép­pen hi­gi­é­ni­kus, ter­mé­sze­te­sen, de azért még­is­csak igen ked­ves szo­kás.

El­gon­dol­koz­tunk ezen a prob­lé­mán.

– Ked­ves­kém, ész­re­vet­ted, hogy már nem bá­nik ve­lem olyan meg­ve­tés­sel? – kér­dez­te Tá­via.

– Min­dig ab­ba­hagy­ják az ilyes­mit, ha bi­zo­nyít­ványt te­szünk elé­jük, drá­gám – ma­gya­ráz­tam neki.

Be­szél­ge­té­sünk egy ide­ig bé­ké­sen foly­do­gált – ilyen – csak sze­mé­lyes ér­de­kes­sé­gű té­mák med­ré­ben. Vé­gül ezt mond­tam:

– Úgy hi­szem, hogy most már töb­bet nem kell nyug­ta­lan­kod­nunk, drá­ga­sá­gom ami­att, hogy kö­vet­ni fog­nak. Bi­zo­nyá­ra már ré­gen meg­je­len­tek vol­na, ha annyi­ra nyug­ta­lan­kod­ná­nak, aho­gyan gon­do­lod.

Csak a fe­jét ráz­ta.

– Ugyan­olyan óva­to­sak­nak kell len­nünk, mint az­előtt. De azért van va­la­mi kü­lö­nös. Bi­zo­nyá­ra Do­nald bá­csi mi­att. Iga­zán rosszul tá­jé­ko­zó­dik a tech­ni­ká­ban. Hogy mennyi­re rosszul, ar­ról ma­gad is íté­le­tet al­kot­hatsz, ha vissza­gon­dolsz a ta­lál­ko­zá­so­tok­ra, hi­szen két­éves hi­bá­val jött hoz­zád, ez pe­dig csak a pon­tat­lan be­ál­lí­tás mi­att tör­tént. Nem ma­rad más hát­ra, vár­nunk kell, és óva­to­san kell él­nünk.

Egy ki­csit gon­dol­koz­tam a dol­go­kon, és azt mond­tam:

– Ha­ma­ro­san mun­ká­hoz kell lát­nom. Ak­kor per­sze a meg­le­pe­tés ide­jé­ben való el­há­rí­tá­sa is meg­ne­he­ze­dik.

– Dol­goz­ni! – ki­ál­tott fel.

– Két em­ber nem él­het meg annyi­ból, amennyi pénz­ből egy élt, és az asszo­nyok min­dig is tö­re­ked­nek arra, hogy fenn­tart­sa­nak egy meg­ha­tá­ro­zott szín­vo­na­lat, és ez he­lyes is, mér­ték­kel, ter­mé­sze­te­sen. Az a ki­csiny jö­ve­del­mem, amim van, nem elég.

– Emi­att kár nyug­ta­lan­kod­nod, ked­ve­sem – csi­tít­ga­tott Tá­via. – Majd va­la­mit fel kell ta­lál­nod.

– Ne­kem? Fel­ta­lál­nom?

– Ter­mé­sze­te­sen. Úgy tu­dom, meg­le­he­tő­sen jól is­me­red a rá­dió­tech­ni­kát, igaz?

– No, hát egy tan­fo­lya­mot vé­gig­hall­gat­tam a rá­dió­lo­ká­ci­ó­ról, ami­kor a KLF-ben szol­gál­tam.

– Á, a KLF, a Ki­rá­lyi Lé­gi­flot­ta! – ki­ál­tott fel ün­ne­pé­lyes han­gon. – És csak gon­dold meg, hi­szen te va­ló­ban részt vet­tél a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban! Is­mer­ted Montyt és Ike Ei­senho­wert?

– Sze­mé­lye­sen nem. Má­sik rész­leg­ben szol­gál­tam.

– Mi­lyen saj­ná­la­tos! De tér­jünk vissza a do­log­hoz. Ne­ked va­la­mi rá­dió­elekt­ro­ni­kus fel­ada­tot kell meg­ol­da­nod, csak egy kis­sé bo­nyo­lul­tab­bat, én majd meg­mu­ta­tom ne­ked, hogy mit ta­lálj fel.

– Te!… Aha, ér­tem. De hi­szen ez nem ép­pen er­köl­csös do­log – mond­tam némi két­ke­dés­sel.

– Nem lá­tom be, hogy mi­ért ne len­ne az. Vé­gül is va­la­ki­nek csak ki kell ta­lál­nia eze­ket a dol­go­kat! Kü­lön­ben ho­gyan ta­nul­hat­tam vol­na őket az is­ko­lá­ban?

– Ne­kem… ne­kem, egy ki­csit meg gon­dol­koz­nom kell raj­ta – mond­tam.

*

Bi­zo­nyá­ra csak vé­let­le­nül esett így össze, hogy ép­pen ezen a na­pon be­szél­tünk a kö­ve­tés le­he­tő­sé­gé­ről: vég­ső so­ron is ez csak a vé­let­len já­té­ka le­he­tett. Ám at­tól kezd­ve, hogy Tá­vi­á­val ta­lál­koz­tam, kezd­tem gya­na­kod­va né­ze­get­ni az ilyen vé­let­len ta­lál­ko­zá­so­kat. Akár­ho­gyan is volt, ezen a reg­ge­len Tá­via az ab­la­kon ki­te­kint­ve így szólt:

– Va­la­ki in­te­get ne­künk a bok­rok kö­zül.

Egy fe­hér zseb­ken­dő­vel éke­sí­tett pál­ca moz­gott csen­de­sen jobb­ra-bal­ra a bok­rok kö­zött. A táv­csőn át meg­pil­lan­tot­tam, hogy egy idős fér­fi, akit a domb­ol­dal bok­rai majd­nem tel­je­sen el­rej­te­nek, in­te­get vele. Oda­ad­tam a táv­csö­vet Tá­vi­á­nak.

– De hi­szen ez Do­nald bá­csi! Bo­csáss meg, de fo­gad­nunk kell. Úgy lát­szik, egye­dül van.

Ki­lép­tem a ház­ból, és vé­gig­si­et­tem az ös­vé­nyen, s in­te­get­tem neki. Dok­tor Gow­by gyor­san ki­má­szott a bok­rok kö­zül, úgy hur­col­va ma­gá­val a zseb­ken­dő­vel ékes pál­cát, mint egy zász­lót. Hang­ját alig hal­lot­tam, azt ki­ál­tot­ta a tá­vol­ból: „Ne lő­jön!”

Fel­emel­tem a ke­zem, hogy meg­mu­tas­sam: nincs fegy­ve­rem. Tá­via ugyan­csak ki­si­e­tett az ös­vény­re, és mel­lém állt. Do­nald bá­csi hoz­zánk ért, bal ke­zé­be vet­te a bo­tot, s jobb­já­val ka­la­pot emelt, és ud­va­ri­a­san meg­ha­jolt.

– Ó, Sir Gerald, mi­lyen kel­le­mes, hogy is­mét ta­lál­koz­hat­tunk – kö­szönt hang­sú­lyo­zott ud­va­ri­as­ság­gal.

– Bá­csi­kám, de hi­szen ő nem sir Gerald, ha­nem mr. Lat­te­rey – fi­gyel­mez­tet­te Tá­via.

– Aj-aj-aj, már megint mi­lyen buta vol­tam!… Mr. Lat­te­rey – foly­tat­ta –, biz­tos va­gyok ab­ban, hogy igen kel­le­mes ér­te­sü­lést je­lent az ön szá­má­ra, hogy a seb in­kább kel­le­met­len­nek és ké­nyel­met­len­nek, mint ve­szé­lyes­nek bi­zo­nyult. Az­zal vég­ző­dött az egész, hogy egy ide­ig a ha­sán kel­lett fe­küd­nie sze­gény­ké­nek, és csak áll­va tu­dott enni.

– Sze­gény­ké­nek? – kér­dez­tem, egy szót sem ért­ve az egész­ből.

– An­nak, akit teg­nap meg­lőtt.

– Meg­lőt­tem?

– Ez majd bi­zo­nyá­ra hol­nap vagy hol­nap­után kö­vet­ke­zik be – lé­pett köz­be si­et­ve Tá­via. – Bá­csi­kám, hát maga va­ló­ban nem ké­pes he­lye­sen ke­zel­ni a fo­gan­tyú­kat? Ez ré­mes!

– Drá­ga­sá­gom, az el­ve­ket iga­zán ki­vá­ló­an is­me­rem. De a gya­kor­lat­ban né­mi­leg össze­ke­ve­rem őket.

– No, nem fon­tos. Ha már itt van, ak­kor jöj­jön be – in­vi­tál­ta Tá­via az öreg­urat –, és a zseb­ken­dő­jét is zseb­re vág­hat­ja – tet­te hoz­zá.

Ami­kor dok­tor Gow­by be­lé­pett, arra let­tem fi­gyel­mes, hogy gyors pil­lan­tás­sal fel­me­ri a szo­bát és he­lyes­lő­en bó­lint mint­ha hely­ben hagy­ná a kö­rül­mé­nyek meg­fe­le­lő vol­tát. Le­ült Tá­via azt mon­dot­ta:

– Mi­előtt el­kez­de­nénk, Do­nald bá­csi, úgy vé­lem: meg kell tud­nia, hogy férj­hez men­tem Gerald­hoz… mr. Lat­te­rey­hez.

Dr. Gow­by für­ké­sző­en vizs­gál­gat­ta.

– Hoz­zá­men­tél? – is­mé­tel­te. – Mi­ért?

– Ó! – fe­lel­te Tá­via. Az­tán tü­rel­me­sen ma­gya­ráz­ta: – Sze­re­tem, és ő is sze­ret en­gem. Azért let­tem a fe­le­sé­ge. Itt így szok­ták.

Az idős úri­em­ber csak a fe­jét csó­vál­ta.

– Meg­ér­tem, hi­szen is­me­rem szen­ti­men­tá­lis ér­zé­se­i­det ame­lyek a hu­sza­dik szá­zad­hoz és a szo­ká­sa­i­hoz kap­csol­nak. De azért ne­ked egy­ál­ta­lán nem kö­te­les­sé­ged, hogy benn­szü­löt­té…, hm… pon­to­sab­ban, idő­társ­sá vál­jál.

– De ez ne­kem rend­kí­vül tet­szik! – bi­zony­ko­dott Tá­via.

– Jól tu­dom, hogy a fi­a­tal­asszo­nyok sze­re­tik a ro­man­ti­kát. De gon­dol­tál arra, hogy mi­lyen kel­le­met­len­sé­ge­ket okoz­hatsz Sir Ge… Vagy­is mr. Lat­te­rey­nek?

– El­len­ke­ző­leg, se­gí­tek neki, Do­nald bá­csi! Itt ugyan­is meg­ve­tik a nőt­le­ne­ket, plá­ne, ha egy hölgy la­kik ná­luk, és iga­zán nem tet­szett ne­kem, ami­kor fin­to­rog­tak, hú­zo­gat­ni kezd­ték az or­ru­kat.

– Nem­csak arra az idő­re gon­do­lok, amíg itt vagy, ha­nem arra is, ami­kor már el­men­tél. A fel­té­te­le­zett ha­lál­lal kap­cso­la­to­san na­gyon sok sza­bá­lyuk van. Vagy azo­kat a bi­zo­nyí­té­ko­kat sem könnyű meg­sze­rez­ni, ame­lyek iga­zol­ják, hogy a fe­le­sé­ge el­hagy­ta és más ha­son­ló ba­jo­kat zú­dít­hatsz a fe­jé­re. Ez igen hosszú és bo­nyo­lult el­já­rás. Az is le­het­sé­ges, hogy soha töb­bé nem nő­sül­het meg.

– Biz­tos va­gyok ab­ban, hogy én utá­nam nem is kí­ván el­ven­ni sen­ki mást, igaz, drá­gám?

– Ter­mé­sze­te­sen, nem! – erő­sít­get­tem.

– Biz­tos vagy ben­ne, ked­ves?

– Drá­ga­sá­gom – mond­tam, meg­fog­va a ke­zét –, ha a vi­lág min­den asszo­nya…

Dr. Gow­by egy kis idő után diszk­rét kö­hin­tés­sel hív­ta fel ma­gá­ra a fi­gyel­mün­ket.

– Lá­to­ga­tá­som iga­zi oka – je­len­tet­te ki –, az a tö­rek­vé­sem hogy meg­győz­zem uno­ka­hú­go­mat: ha­la­dék­ta­la­nul vissza kell tér­nie. A fa­kul­tá­son rend­kí­vül nagy az iz­ga­lom, ezen eset szin­te pá­ni­kos ag­go­dal­mat vál­tott ki. És fő­leg en­gem te­kin­te­nek a tör­tén­te­kért bű­nös­nek. A mi fő gon­dunk – vissza­té­rí­te­ni őt, amíg a tör­té­nel­met nem éri sú­lyo­sabb ká­ro­so­dás. A leg­ki­sebb kro­noklaz­má­nak is vég­te­len re­v­ele­rá­ci­ó­ja le­het a szá­za­dok fo­lya­mán, és az ő ki­ruc­ca­ná­sa, le­het­sé­ges, hogy igen-igen sú­lyos kro­noklaz­má­val vég­ző­dik. És emi­att mind­annyi­unk ideg­ál­la­po­ta rend­kí­vül, rend­kí­vül fe­szült.

– Na­gyon saj­ná­lom, Do­nald bá­csi, hogy önt te­szik ezért fe­le­lős­sé, rend­kí­vül saj­ná­lom. De nem té­rek vissza. Itt va­gyok bol­dog.

– De a le­het­sé­ges kro­noklaz­mák, drá­gám! Alud­ni sem tu­dok, ha rá­gon­do­lok…

– Drá­ga bá­csi­kám – sza­kí­tot­ta fél­be Tá­via –, de hi­szen ezt össze sem le­het ha­son­lí­ta­ni az­zal a kro­noklaz­má­val, ami ak­kor kö­vet­kez­nék be, ha most azon­nal vissza­tér­nék. Egy­sze­rű­en nem te­he­tem. Meg kell ér­te­nie, és meg kell ma­gya­ráz­nia min­den­ki­nek.

– Nem tudsz? – is­mé­tel­te meg.

– De hi­szen, ha csak be­le­néz­ne a do­ku­men­tu­mok­ba, ak­kor lát­ná, hogy a fér­jem… Mi­lyen ne­vet­sé­ges ódi­va­tú ki­fe­je­zés, nem­de? Egyéb­ként ne­kem tet­szik. Ab­ból a szó­ból szár­ma­zik…

– Ar­ról be­szél­tél, hogy nem tér­hetsz vissza – em­lé­kez­tet­te dr. Gow­by.

– Á, igen! A köny­vek­ben ol­vas­hat­já­tok, hogy kez­det­ben fel­ta­lál­ta a víz alat­ti rá­dió-össze­köt­te­tést, és az­u­tán, nem sok­kal ké­sőbb, fel­ta­lál­ta a gör­be su­gár­ral való ener­gia­át­adást, ami­ért a lo­va­gi cí­met kap­ta, és csak ez­u­tán ne­vez­he­tő Sir Gerald­nak mr. Lat­te­rey.

– Ezt mind ki­vá­ló­an tu­dom, Tá­via. De nem ér­tem, hogy…

– Do­nald bá­csi, hi­szen meg kell ér­te­nie! Ho­gyan ta­lál­hat­ná fel eze­ket a dol­go­kat, ha nem le­szek mel­let­te, hogy meg­mu­tas­sam neki, ho­gyan is kell meg­ol­da­nia a fel­ada­to­kat? Ha most azon­nal ma­gá­val vin­ne, ak­kor egy­sze­rű­en nem ta­lál­hat­ja fel őket. És ak­kor mi tör­té­nik?

Dr. Gow­by né­hány pil­la­na­tig für­ké­sző­en né­zett Tá­vi­á­ra.

– Igen – mon­dot­ta –, igen, meg kell ér­te­nem, hogy erre az érv­re nem gon­dol­tam – és tű­nőd­ni kez­dett.

– Azon­kí­vül – tet­te hoz­zá Tá­via –, Gerald­nak iga­zán na­gyon kel­le­met­len lesz, ha el­me­gyek, igaz, ked­ves?

– Ne­kem…

Dr. Gow­by fél­be­sza­kí­tott.

– Igen – mond­ta fel­ál­lás köz­ben –, meg­ér­tem, hogy a vissza­té­ré­se­det né­mi­leg el kell ha­lasz­ta­nunk. Elé­jük ter­jesz­tem ezt a kér­dést, de a ha­lasz­tás csak idő­le­ges le­het.

Az aj­tó­nál meg­állt.

– De ad­dig is, drá­gám, légy óva­tos. Min­den olyan tö­ré­keny és olyan bo­nyo­lult… Ki­ráz a hi­deg, ami­kor arra gon­do­lok, hogy mi­lyen bo­nyo­lult hely­zet áll­hat elő, ha te… mond­juk, ha te vá­rat­la­nul va­la­mi fe­le­lőt­len­sé­get kö­vetsz el, eset­leg a sa­ját ősöd­dé válsz.

– Ezt nem tud­nám meg­ten­ni, Do­nald bá­tyám, hi­szen ol­dal­ági le­szár­ma­zott va­gyok.

– Á, igen! Igen, ez iga­zán sze­ren­csés. Ak­kor a vi­szont­lá­tás­ra, drá­gám, és ön­nek is, sir… hm… mr. Lat­te­rey. Re­mé­lem, hogy még ta­lál­kozunk. Ak­kor majd meg­fi­gye­lő­ként utaz­ha­tom ide…, ami­nek iga­zan meg­len­ne a maga szép­sé­ge.

– Re­mek zrí lesz, Do­nald bá­csi! – ki­ál­tott fel Tá­via.

A bá­csi szem­re­há­nyó­an csó­vál­ta a fe­jét.

– Aj-aj-aj! Fé­lek, drá­gám, hogy te so­ha­sem éred el a tör­té­ne­lem­tu­do­mány ma­gas­la­tát. Nem elég ala­po­san és rész­le­tek­be me­nő­en dol­go­zol. A „zrí” ki­fe­je­zés a hu­sza­dik szá­zad­nak nem a hat­va­nas, ha­nem a negy­ve­nes éve­i­ben volt di­vat­ban. És egyéb­ként is, ha meg­en­ge­dik, hogy egy ilyen meg­jegy­zést te­gyek, nem is szá­mít­hat­juk kel­lő­en ele­gáns­nak.

*

A vár­ha­tó in­ci­dens, amely lö­völ­dö­zés­sel vég­ző­dött, pon­to­san egy hét­tel ké­sőbb kö­vet­ke­zett be. Há­rom fér­fi kö­ze­le­dett a házunk­hoz, meg­le­he­tő­sen jól után­zott far­mer­ru­há­ba öl­töz­ve. Tá­via a táv­cső­vel fel­is­mer­te egyi­kü­ket. Mi­kor fegy­ver­rel a ke­zem­ben meg­je­len­tem a kü­szö­bön, igye­kez­tek el­rej­tőz­ni a kony­ha­kert­ben. Sö­rét­tel lőt­tem, nagy tá­vol­ság­ra – egyi­kük azon­ban meg­tán­to­ro­dott.

Ezt kö­ve­tő­en nyug­ton hagy­tak ben­nün­ket. Egy idő múl­va ne­ki­kezd­tünk Tá­vi­á­val a víz alat­ti rá­dió-össze­köt­te­tés kér­dé­sei meg­ol­dá­sá­nak – meg­le­pő­en egy­sze­rű dol­gocs­ka, ha előbb el­ma­gya­ráz­zák az alap­el­ve­it –, sza­ba­dal­mat kér­tem rá. Az­u­tán hoz­zá­fog­tunk a gör­bült su­ga­rú ener­gia­át­adás­hoz.

Tá­via sür­ge­tett. Ezt mond­ta:

– Értsd meg jól, nem tu­dom, hogy mennyi időnk ma­radt, drá­gám. Foly­ton kí­no­zom ma­gam, at­tól az idő­től kezd­ve, ahogy meg­ér­kez­tem ide, hogy vissza­em­lé­kez­zem, mi­lyen dá­tum állt a le­ve­le­den – de nem tu­dom! Noha ki­vá­ló­an em­lék­szem arra is, hogy alá­húz­tad. Azo­kat a do­ku­men­tu­mo­kat is is­me­rem, me­lyek olyan je­len­té­se­ket tar­tal­maz­nak, hogy első fe­le­sé­ged el­ment tő­led. „El­ment”, mi­lyen bor­zal­mas szó! Mint­ha én, a sa­ját aka­ra­tom­ból va­la­mi­kor… Az azon­ban nem volt meg­ír­va, hogy pon­to­san mi­kor tör­tént. Ép­pen ezért olyan gyor­san kell fel­vi­lá­go­sí­ta­nom té­ged a gör­bült su­gár­ról, aho­gyan csak le­het, mi­vel, ha nem ta­lál­nád fel, bor­zal­mas ha­tá­sú kro­noklaz­mát okoz­na!

Az­u­tán, ahe­lyett, hogy ami­ként ő maga is aján­lot­ta: ne­ki­fog­tunk vol­na a mun­ká­nak, el­tű­nő­dött.

– Be kell val­la­nom, biz­tos va­gyok ab­ban, hogy akár így, akár úgy, de a kro­noklaz­ma még­is­csak be­kö­vet­ke­zik, meg­le­he­tő­sen ijesz­tő kro­noklaz­ma vár­ha­tó. Hall­gass rám.! Gye­re­kem lesz.

– Is­ten­kém! – ki­ál­tot­tam fel öröm­má­mor­ban úsz­va.

– Mi az, hogy „Is­ten­kém”? Gye­re­kem lesz. És iz­ga­tott va­gyok. Ilyes­mi a tör­té­né­szek uta­zá­sa­i­ban, a vé­le­mé­nyem sze­rint, még nem for­dult elő. Ha Do­nald bá­csi meg­tud­ja, bor­zal­ma­san ide­ges lesz.

– A po­kol­ba a Do­nald bá­csid­dal! – sza­kí­tot­tam fél­be, és vi­gye az ör­dög a kro­noklaz­ma­kat! Ezt meg­ün­ne­pel­jük, drá­ga­sá­gom!

A he­tek gyor­san száll­tak. Köz­ben meg­kap­tam az elő­ze­tes pa­ten­tot, s re­me­kül tud­tam már a gör­bült su­gár­ral való ener­gia­át­adás el­ve­it. Min­den ki­fo­gás­ta­la­nul ha­ladt. A jö­vőt la­tol­gat­tuk: va­jon Do­nald­nak vagy Ale­xan­der­nak ne­vezzük-e? Mi­kor kez­de­nek be­foly­ni a ho­no­rá­ri­u­mok? Mennyit ér majd a Bed­ford Hall? Mi­lyen ne­vet­sé­ge­sen hang­zik majd, ha „lady Lat­te­rey­nek” szó­lít­ják… És így to­vább.

És az­u­tán el­kö­vet­ke­zett az a de­cem­be­ri nap, ami­kor egy ipar­mág­nás­sal foly­ta­tott tár­gya­lás után Lon­don­ból ha­za­tér­ve nem ta­lál­tam Őt…

Egyet­len sor, egyet­len bú­csú­le­vél sem volt. Csak a be­já­ra­ti ajtó állt tár­va-nyit­va, és a szo­bá­ban egy fel­dön­tött szék…

Óh, Tá­via, drá­gám!…

Azért kezd­tem hoz­zá az ese­mé­nyek le­írá­sá­hoz, mert egy­re gyö­tört a lel­ki­is­me­re­tem: va­jon er­köl­csös do­log volt-e fel­ta­lál­ni a sa­ját ta­lál­má­nya­i­mat. Úgy re­mél­tem: ilyen mó­don ezt is tisz­táz­ni tu­dom. Le­ír­tam min­dent, és most már vi­lá­gos a szá­mom­ra, hogy a „tisz­táz­ni” nem meg­fe­le­lő ki­fe­je­zés. És iga­zat szól­va, elő­re lá­tom: mennyi bo­nyo­da­lom ke­let­kez­ne ab­ból, ha be­vál­ta­nám iga­zi okát, hogy mi­ért aka­rom a cí­met vissza­uta­sí­ta­ni, egy­sze­rűbb lesz, ha szó nél­kül el­fo­ga­dom, ami­kor majd meg­ad­ja a ki­rály­nő. És vé­gül is, ha össze­sze­dem, hogy mennyi „su­gal­ma­zott” ta­lál­mányt ta­lál­tak fel, ak­kor arra kez­dek gon­dol­ni: de hi­szen má­sok is pon­to­san így jár­tak el.

So­ha­sem kí­ván­tam, hogy tel­je­sen meg­ért­sem az ál­ta­lam le­írt ese­mé­nyek­nek köl­csö­nös össze­füg­gé­se­it és össze­fo­nó­dá­sa­it, de ha­tá­ro­zot­tan tu­dom, hogy egy dol­got vég­ső so­ron kö­te­les­sé­gem meg­ten­ni: nem csu­pán azért, mert va­la­mi „bor­zal­mas kro­noklaz­ma” ki­vál­tá­sá­tól fé­lek, ha­nem azért, mert, ha nem te­szem meg, ak­kor úgy tűn­het­ne ne­kem is, hogy az ese­mé­nyek soha nem is tör­tén­tek meg, eb­ből kö­vet­ke­zik az is, hogy meg kell ír­nom egy le­ve­let.

Előbb a bo­rí­té­kot a cím­zés­sel:

„Miss Ok­tá­via Lat­te­rey­nek, ük-ük­uno­ka­hú­gom­nak. Nagy­ko­rú­sá­gá­nak nap­ján, 2136. jú­ni­us 6-án nyi­tan­dó fel.”

Az­tán a le­ve­let.

Dá­tum. A dá­tu­mot alá kell húz­nom.

„Ked­ves, tá­vo­li, cso­dá­la­to­san szép Tá­via!

Drá­ga­sá­gom…”

(John Wynd­ham no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Szov­re­men­na­ja Za­ru­bezs­na­ja Fan­tasz­tyi­ka”)