Mihail T. JEMCEV – Jeremej J. PARNOV:
KID A RÉV­KA­LA­UZ

Bi­zo­nyo­san hal­lot­tak az er­ra­hu­esi rév­ka­la­uz­ról? Nem? Gyak­ran fe­hér rév­ka­la­uz­nak is ne­ve­zik. Pe­dig egy­ál­ta­lán nem fe­hér. Ez már csak olyan mat­róz­me­se, le­gen­da, amo­lyan Moby Dick-his­tó­ria. So­kat ír­tak róla a leg­kü­lön­bö­zőbb fo­lyó­ira­tok­ban. Sőt, olyan el­be­szé­lés is van, amely­nek címe: „A fe­hér rév­ka­la­uz”. Re­mek kis his­tó­ria, csak az a kár, hogy az író­ja az uj­já­ból szop­ta az egé­szet, noha Lin­dal­l­ról és Kid­ről van ben­ne szó. Még más ne­vet is adott ne­kik, ki­ta­lál­tat. Már hogy én hon­nan tu­dok mind­er­ről? De hi­szen együtt ta­nul­tam Ox­ford­ban Lin­dall-lal. És azt a ter­vet is együtt gon­dol­tuk ki, hogy ke­res­se fel a Galá­pa­gos-szi­ge­te­ket. Sőt még az ult­ra­hid­ro­fon esz­mé­je is, ame­lyet az­u­tán Lin­dall ké­sőbb ki­dol­go­zott – tő­lem szár­ma­zik. A kö­zös út­ból nem lett sem­mi.

Azt tör­tént, hogy mi – Lin­dall és én – egy­szer­re sze­ret­tünk meg egy kis­lányt. Azt nem mond­ha­tom, hogy va­la­mi el­ke­se­re­dett ver­sen­gés lett vol­na köz­tünk, én egy­sze­rű­en el­tűn­tem az éle­tük­ből. Per­ci­val és a fi­a­tal lány szá­má­ra is el­tűn­tem. Ha­ma­ro­san össze­há­za­sod­tak, én pe­dig Mel­bour­ne-ba utaz­tam, és az oce­a­no­ló­gi­ai la­bo­ra­tó­ri­um ve­ze­tő­jé­nek let­tem a mun­ka­tár­sa. De tu­laj­don­kép­pen nem is ró­lam van szó.

Lin­dall egyéb­ként még­is­csak meg­va­ló­sí­tot­ta az öt­le­tét… azt akar­tam mon­da­ni, hogy az öt­le­tün­ket, de nem tu­dom… össze­ka­part némi pénzt, fi­a­tal fe­le­sé­gét Glas­gow-ban hagy­va az asszony szü­le­i­nél, át­kelt az óce­á­non, és Ecua­dor­ban te­le­pe­dett le. Ter­mé­sze­tes, hogy egész ha­lom aján­ló­le­ve­le volt, és az is ért­he­tő, hogy min­den sze­mé­lyes va­rá­zsát is lat­ba ve­tet­te, és a leg­kü­lön­bö­zőbb tár­sa­dal­mi össze­köt­te­té­se­ket fel­hasz­nál­va, vé­gül is fel­sze­rel­te ex­pe­dí­ci­ó­ját. Egyéb­ként is mennyi­ben ne­vez­het­jük ezt a vál­lal­ko­zást ex­pe­dí­ci­ó­nak? Egy kis na­szád, pa­rá­nyi, szűk ka­bin­nal, akár­csak egy dió­héj, né­hány láda kon­zerv és sör, két fegy­ver, egy könnyű­bú­vár szem­üveg és egy pár uszony – ez volt az egész fel­sze­re­lés, ha a hid­ro­font nem szá­mít­juk, a meg­fe­le­lő mennyi­sé­gű szá­raz­elem­mel, és még né­hány ap­ró­sá­got so­rol­hat­nánk fel. A na­szá­docs­ka a „Galá­pa­gos” büsz­ke ne­vet vi­sel­te, s Lin­dall az ele­gáns sár­ga-kék-pi­ros ecua­do­ri zász­ló alatt ki­ha­jó­zott a tö­ré­keny dió­hé­jon a Csen­des-óce­án­ra.

Azt kér­de­zik: egye­dül in­dult út­nak? No… ter­mé­sze­tes, hogy egye­dül. Egy he­lyi ta­ní­tócs­ká­nak kel­lett vol­na vele men­nie, de az az utol­só pil­la­nat­ban meg­be­te­ge­dett, vagy leg­alább­is úgy tett, mint­ha be­teg vol­na, és Lin­dall egye­dül vá­gott neki az út­nak.

Nap­pal kor­má­nyoz­gat­ta nyo­mo­rult kis „Galá­pa­gos”-át, míg éj­sza­ka, ha nem kel­lett vi­har­tól tar­ta­nia, las­sú sod­ró­dás­nak en­ged­te át a ha­jócs­kát, és le­fe­küdt alud­ni. Rend­sze­rint a fe­dél­zet­re he­ve­re­dett le, s egy le­pe­dő­vel meg a Déli Ke­reszt­tel (Crux) ta­ka­ró­dzott.

Egyik ilyen csen­des éj­sza­kán éles fény­re éb­redt. Egy fény­szó­ró fe­hér fény­su­ga­ra úgy szö­gez­te rá a „Galá­pa­gos”-t az óce­án­ra, mint a gom­bos­tű a ro­var­gyűj­te­mény fog­lyát a desz­ká­ra, ami­kor Lin­dall fel­tá­pász­ko­dott, a fény­su­gár meg­re­me­gett, és egy kis­sé ol­dal­ra tért. A ha­jó­já­tól 40 mé­ter­nyi­re egy ten­ger­alatt­já­ró fe­ke­te ár­nya ko­mor­lott, ágyúk és két ne­héz­gép­fegy­ver csö­ve me­re­de­zett raj­ta. A ha­jó­hí­don csil­lo­gó ten­ge­rész­ka­la­pos em­ber állt, ke­zé­ben hang­töl­csér­rel.

– Mi­lyen hajó ez? – kér­dez­te alig ész­re­ve­he­tő ak­cen­tus­sal, an­go­lul.

– Ku­ta­tó­ha­jó… Gua­ya­quil ki­kö­tő­jé­ben re­giszt­rált… És önök, tu­laj­don­kép­pen ki­cso­dák?

– Le­gény­ség? – a hang­töl­csé­res, mint­ha nem is hal­lot­ta vol­na a kér­dést.

– Ki­cso­dák önök, és mi­lyen ala­pon me­rész­ked­nek ki­hall­ga­tást ren­dez­ni a nem­zet­kö­zi vi­ze­ken?

– Fe­lel­jen, vagy el­süllyesz­tem!

Lin­dall vál­lat vont, és a zse­bé­ben ko­to­rász­va ci­ga­ret­ta után ku­ta­tott. Rá­gyúj­tott.

– Nos, hány em­ber van a ha­jó­ján?

– Én, egye­dül.

– Egye­dül?! – a ten­ge­rész­ka­la­pos a fe­dél­ze­ti nyí­lás fölé ha­jolt, és va­la­ki­nek oda­szólt. Mi­után né­hány per­cig ta­nács­ko­zott a lát­ha­tat­lan­nal, is­mét fog­ta a hang­töl­csért, és oda­ki­ál­tott Lin­dal­l­nak:

– Ha­la­dék­ta­la­nul meg­lá­to­gat­juk! Ne pró­bál­jon mak­ran­cos­kod­ni, mert a po­kol­ba küld­jük.

A ha­jó­tól egy csó­nak vált el. A há­rom pár eve­ző rit­mi­ku­san csap­kod­ta a vi­zet. A csó­nak könnye­dén és zaj­ta­la­nul sik­lott a ref­lek­tor fé­nyé­ben izzó, ola­jos­nak tűnő fény­ös­vé­nyen. A hát­só pa­don a ten­ge­rész­ka­la­pos árny­ké­pe sö­tét­lett, mel­let­te egy ma­gas, ka­to­na­sap­kás egyén ült.

Amint a csó­nak a „Galá­pa­gos” ol­da­lá­hoz üt­kö­zött, ez a két em­ber fel­má­szott a fe­dél­zet­re, Lin­dall egy moz­du­lat­tal a ka­jüt­be in­vi­tál­ta őket. Ott azon­ban túl­sá­go­san is szo­ro­san vol­tak, és ezért a sza­bad ég alatt te­le­ped­tek le. An­nál is in­kább ezt tet­ték, mert a fe­dél­ze­tet to­vább­ra is meg­vi­lá­gí­tot­ta a ten­ger­alatt­já­ró ref­lek­to­ra. Lin­dall rög­tön tud­ta, hogy a lá­to­ga­tói bo­sok.

– Hoz­za a ha­jó­ok­má­nyo­kat – pa­ran­csol­ta a ten­ge­rész­ka­la­pos.

Lin­dall en­ge­del­mes­ke­dett.

A bo­sok fi­gyel­me­sen ta­nul­má­nyoz­ni kezd­ték a ha­jó­nap­lót. El­vet­ték út­le­ve­lét, majd a tat­ra men­tek, mi­vel ott vi­lá­go­sabb volt, és hal­kan ta­nács­koz­ni kezd­tek. Ezért is, meg azért is, mi­vel gyen­gén be­szélt né­me­tül, Lin­dal­l­hoz csak mon­dat­tö­re­dé­kek ju­tot­tak. De annyit azért meg­ér­tett, hogy róla fo­lyik a szó. A ten­ge­rész­ka­la­pos nagy hév­vel igye­ke­zett meg­győz­ni a má­si­kat, egy ma­gas, so­vány, sző­ke tisz­tet, de az nem akart be­le­egyez­ni a terv­be, hogy mi­ért nem, azt Lin­dall nem tud­ta ki­há­moz­ni.

Ami­kor vissza­tér­tek hoz­zá, a sző­ke meg­kér­dez­te:

– Maga an­gol?

Lin­dall ösz­tö­nö­sen is érez­te, hogy az iga­zat nem mond­hat­ja meg. 1939-ben jár­tak, és azt is tud­ta, hogy bár­mely perc­ben ki­tör­het a há­bo­rú.

– Ame­ri­kai va­gyok. A nagy­szü­le­im ki­ván­do­rol­tak Né­met­or­szág­ból, és Bos­ton­ban te­le­ped­tek le.

– A nagy­ap­ja né­met volt?

– Igen.

A né­me­tek össze­néz­tek.

– Van csó­nak­ja? – kér­dez­te a sző­ke.

Lin­dall bó­lin­tott, és a jobb ol­da­li ha­jó­fal­ra mu­ta­tott.

– Re­mek. Adunk ön­nek – s a sző­ke ez­zel kar­órá­ja vi­lá­gí­tó szám­lap­já­ra né­zett –, negy­ven per­cet. Rak­ja meg a csó­na­kot a leg­szük­sé­ge­seb­bek­kel, és in­dul­jon el a part felé.

– Ho­gyan?… A part­ra?… – Lin­dall kép­te­len volt meg­ér­te­ni a mon­dot­ta­kat. – Hi­szen a szá­raz­föld több mint hat­száz mér­föld­re van…

– Mi­ért ke­re­si a szá­raz­föl­det? – ne­ve­tett a ten­ge­rész­ka­la­pos. – A ha­jó­nap­ló­já­ban az áll, hogy a Galá­pa­gos-szi­ge­tek­re tart. No, ha­józ­zon csak oda, ked­ve sze­rint. Az már csak va­la­mi száz mér­föld.

– De… hi­szen… ez kö­zön­sé­ges gyil­kos­ság! – Lin­dall még most is kép­te­len volt meg­ér­te­ni, hogy mit kö­ve­tel­nek tőle.

– No! Tán még ma­gya­ráz­nom kell ne­ked, disz­nó!! Bol­dog­nak kel­le­ne len­ned, hogy a Va­ter­land­nak egy ilyen nyo­mo­rú­sá­gos tek­nő­re is szük­sé­ge van. Mo­zogj! Élén­keb­ben. Ha negy­ven perc múl­va nem le­szel a ten­ge­ren?!…

Lin­dall kezd­te át­hur­col­ni az élel­met a csó­nak­ba.

– Az ott mi? – kér­dez­te a ten­ge­rész­ka­la­pos, rá­mu­tat­va a sö­rös­lá­dá­ra.

– Gyöm­bér­sör.

– Hagyd itt. Elég lesz ne­ked egy hor­dócs­ka víz is. A sör nyílt ten­ge­ren könnyen has­fá­jást okoz.

– A fegy­vert vi­he­tem? – kér­dez­te Lin­dall.

– Mi­nek az ne­ked? – s a tiszt már nyúj­tot­ta is man­csát a bel­ga két­csö­vű felé.

– Hadd vi­gye – mond­ta a sző­ke.

– Jól van, vidd – le­gyin­tett a tiszt.

– Ez mi? – kér­dez­te a sző­ke, ami­kor Lin­dall a ka­jüt­ből ki­hur­col­ta az ult­ra­hid­ro­font.

– Egy ké­szü­lék, amely a ten­ge­ri ál­la­tok hang­já­nak fel­fo­gá­sá­ra való.

– Ez az­tán re­mek! – ki­ál­tott fel a ten­ge­rész­ka­la­pos. – At­tól félsz tán, hogy kü­lön­ben nem ta­lá­lod meg a kö­zös nyel­vet a ha­lak­kal?!

– Hagyd, Manf­réd. Csi­nál­jon, amit akar – kér­lel­te a sző­ke.

– A ha­jó­nap­lót és az ira­to­kat ma­gam­mal vi­he­tem? – kér­dez­te Lin­dall, mi­köz­ben vi­tor­la­vá­szon­ba bur­kol­ta a ké­szü­lé­ket.

– Nem! Azok­ra szük­sé­günk van – fe­lel­te a sző­ke. – Ké­szen van!?

Lin­dall bó­lin­tott, és be­má­szott a csó­nak­ba. Az ár­nyé­kos ol­da­lon füg­gött. És ami­kor a csi­ga csi­ko­rog­ni kez­dett, és a csó­nak könnyed len­gés­sel hin­tá­zott, úgy érez­te, hogy egy sö­tét kút­ba eresz­ke­dik alá. Fel­né­zett. Az ecua­do­ri zász­ló kes­keny ezüs­tös sáv­ként dí­szí­tet­te a fe­ke­te eget. Olyan kö­ze­li­ek­nek lát­ta a ha­tal­mas tró­pu­si csil­la­go­kat, mint még soha. Lin­dall el­lök­te ma­gát a ha­jó­tól, és evez­ni kez­dett.

– Sze­ren­csés ha­jó­zást, ba­rá­tocs­kám! – ki­ál­tott utá­na a ten­ge­rész­ka­la­pos.

Lin­dall né­mán húz­ta a la­pá­to­kat, egy­re tá­vo­lo­dott a „Galá­pa­gos”-tól, s egye­ne­sen a Déli Ke­reszt irá­nyá­ban ha­ladt.

Lin­dal­l­nak sze­ren­csé­je volt. Kez­det­ben útja dél­nek haj­lott, és be­le­ke­rült a Pe­rui-áram­lás­ba, amely észak felé so­dor­ta. Szá­mí­tá­sa sze­rint a ki­len­ce­dik na­pon meg kell pil­lan­ta­nia a Tek­nős­bé­ka-szi­ge­tek vul­ká­ni kúp­ja­it. Ab­ban re­mény­ke­dett, hogy ta­lán az Es­pan­ola vagy a San­ta Ma­ría part­ján köt­het ki. Ám sze­ren­csét­len­sé­gé­re a ki­len­ce­dik nap reg­ge­lén sűrű köd­be ke­rült. Lin­dal­l­nak úgy tűnt: még a szik­lá­kon meg­tö­rő hul­lám­ve­rés ro­ba­ját is hall­ja, azon­ban sem­mit sem lá­tott. Nyu­gat felé tar­tott, a zaj a bal ol­da­lán nem gyen­gült, de nem is erő­sö­dött jobb­ról. Ez­u­tán ke­le­ti irány­ban pró­bál­ko­zott. A köd olyan sűrű volt, hogy még a csó­nak tat­ja is el­mo­só­dott­nak, szel­lem­sze­rű­nek, va­ló­sze­rűt­len­nek tűnt. Lin­dall arra nem is gon­dolt, hogy csó­nak­ja szétzú­zód­hat a szik­lá­kon. Félt még csak moz­dul­ni is. De ami­kor a hul­lám­ve­rés zaja csen­de­sed­ni kez­dett, meg­ér­tet­te, hogy meg­tör­tént a leg­bor­zal­ma­sabb – ki­sod­ró­dik a nyílt óce­án­ra. Arra nem is gon­dol­ha­tott, hogy meg­kí­sé­rel­jen szem­be­for­dul­ni az ár­ral. Igaz, hogy még egyet­len­egy pa­rá­nyi szi­get ott van előt­te, az Er­re­hu­es, ám ah­hoz, hogy a köd­ben va­la­ho­gyan oda­sod­ród­jék a kis föld­da­rab­hoz, iga­zán pa­rá­nyi­ak vol­tak az esé­lyei. Azon­ban még­is el­ha­tá­roz­ta, hogy meg­kí­sér­li a le­he­tet­lent is. Meg­for­dí­tot­ta a csó­na­kot, és az ár el­len eve­zett. Észak felé sod­ró­dá­sa lé­nye­ge­sen meg­las­sult, és re­mény­ked­he­tett ab­ban is, hogy ele­gen­dő ide­je lesz ah­hoz, hogy va­la­mi­lyen jel alap­ján meg­ha­tá­roz­za; hol tar­tóz­ko­dik a szi­get­hez ké­pest. Így telt el hat-hét óra, Lin­dall bor­zal­ma­san el­fá­radt, és már-már is­ten ke­gyel­mé­re bíz­ta ma­gát, el­ha­jít­va az eve­ző­ket, azon a ha­tá­ron állt, hogy le­fek­szik a csó­nak fe­ne­ké­re, bár­mi tör­té­nik is. De ek­kor úgy tűnt, hogy ká­ró­ka­to­nák jel­leg­ze­tes to­rok­han­gú ki­ál­to­zá­sát hall­ja. E szi­get­la­kó ha­tal­mas ma­da­rak­nak, pa­rá­nyi, csö­ke­vé­nyes a szár­nyuk. Te­hát két­ség­te­len, hogy a szá­raz­föld kö­zel van. Lin­dall fü­lelt, és úgy tűnt, hogy a kor­mo­rán­ki­ál­tá­sok egy­re han­go­sab­bak. Le­tet­te az eve­zőt, és meg­ra­gad­ta a kor­mányt. A nap fel­kelt. Vi­lá­gos, el­mo­só­dott folt­nak lát­szott csak a sűrű szür­ke fá­tyol­ban. A köd las­san­ként osz­la­doz­ni kez­dett…

Lin­dall fel­állt, s szür­ke hegy­há­ta­kat, lá­va­vo­nu­la­tok éles ta­ra­ja­it pil­lan­tot­ta meg. Mint­ha a le­ve­gő­ben függ­tek vol­na a kú­pok, a ho­ri­zon­tá­li­san fek­vő köd­csík el­vág­ta őket a ta­laj­tól. A vo­nal las­san le­eresz­ke­dett, és a köd úgy vo­nult el, mint aho­gyan a víz fo­lyik ki a meg­nyi­tott zsi­lip­ka­pun. Lin­dall aj­kát ha­rap­dál­ta tü­rel­met­len­sé­gé­ben. Úgy érez­te: a szür­ke füg­göny egy­ál­ta­lá­ban nem osz­la­do­zik. A ma­dár­zsi­vaj­gás azon­ban mind fül­si­ke­tí­tőb­bé vált, és ek­kor meg­éret­te, hogy a köd­vo­nal süllye­dé­se tu­laj­don­kép­pen igen gyors. A csó­nak a part­hoz kö­ze­le­dett. Lin­dall jól tud­ta a ha­jó­zá­si köny­vek alap­ján, hogy e la­kat­lan szi­ge­tecs­ke meg­kö­ze­lí­té­se igen ve­szé­lyes. He­gyes és éles ko­rall­zá­to­nyok szag­ga­tott gyű­rű­je védi. Vá­lasz­tá­sa azon­ban nem volt. Csak ab­ban re­mény­ke­dett, hogy a könnyű csó­nak va­la­ho­gyan sér­tet­le­nül sur­ran­hat át a zá­to­nyo­kon. Most is sze­ren­csé­je volt. Még csak ész­re sem vet­te, mi­kor hagy­ta el a ve­szé­lyes zó­nát. A víz egy­re me­le­geb­bé vált. A köd te­jes ho­má­lya meg­fe­küd­te a vi­zet. Ba­rát­ság­ta­la­nul és ide­ge­nül me­red­tek rá a ko­mor szür­kés­kék szik­lák. A he­gyek me­re­dek ol­da­la­it ijesz­tő sza­ka­dé­kok szag­gat­ták meg, és a meg­der­medt láva rán­cos fe­ke­te pa­ta­kok­ban bo­rí­tot­ta az ol­da­la­kat.

Lin­dall arra gon­dolt, hogy Dar­win bi­zo­nyo­san nem írta vol­na meg a „Fa­jok ere­de­tét”, ha a „Be­ag­le” nem ve­tett vol­na egy­kor hor­gonyt itt, e ko­mor és ba­rát­ság­ta­lan vul­kán lá­bá­nál. Ez a gon­do­lat egy kis­sé meg­me­len­get­te a lel­két. Tud­ta, hogy a szi­get vé­gül is nem olyan csu­pasz és ba­rát­ság­ta­lan, mint ami­lyen­nek messzi­ről lát­szik.

Oly sok évig ál­mo­do­zott er­ről az ex­pe­dí­ci­ó­ról, va­ló­sá­gos könyv­he­gye­ket és új­ság­hal­mo­kat ol­va­sott át e szi­ge­tek­ről, a tér­ké­pen pe­dig be­hunyt szem­mel is meg­ta­lál­ta vol­na a Galá­pa­gos-szi­ge­te­ket.

A ma­dár­zsi­vaj­gás olyan fül­si­ke­tí­tő­vé vált, hogy egy­sze­rű­en el­nyom­ta az ágyú­lö­vés ro­ba­já­val part­hoz csa­pó­dó hul­lám­ve­rés za­ját. Az itt fész­ke­lő 89 ma­dár­faj­ból 77-et hi­á­ba ke­res­nénk a Föld egyet­len más pont­ján. Lin­dal­l­nak úgy tűnt, hogy va­la­mennyi galá­pa­go­si ma­dár mind erre a pa­rá­nyi szi­get­re röp­pent, hogy üd­vö­zöl­je őt, hogy mi­nél ha­ma­rabb be­bi­zo­nyít­sa re­á­lis lé­te­zé­sét. Kö­rül­mé­nye­it fi­gye­lem­be véve bol­dog volt. Tá­vol­ról sem adó­dik meg min­den­ki­nek ál­mai meg­va­ló­su­lá­sát lát­ni.

Lin­dall az eve­ző után nyúlt, és ener­gi­ku­san igye­ke­zett a part felé, te­kin­te­té­vel azt a he­lyet ku­tat­va, ahol ki­köt­het. Már vi­lá­go­san lá­tott egy nagy csa­pat ten­ge­ri igu­a­nát, ten­ge­ri gyí­kot. Ezek a tüs­kés ge­rin­cű, tör­té­ne­lem előt­ti sár­ká­nyok ott süt­ké­rez­tek a hul­lám­ve­rés­től gyön­gyö­ző víz­csep­p­ek­kel be­per­me­te­zett szik­lá­kon. A ten­ger taj­ték­ja hó­lya­go­kat vert a kö­ve­ken, és ki­szá­rad­va, szá­raz szap­pa­nos ké­reg­gé ala­kult. Ma­da­rak ez­rei ka­par­gat­tak, ug­rál­tak a rot­ha­dó fe­ke­te hul­la­dék kö­zött, a ba­zalt ka­vi­cso­kon, vagy ül­dö­gél­tek to­já­sa­i­kon, kot­lot­tak. A szi­ge­tet kö­rül­öle­lő áram­lat hűs hab­ja­i­ban egy déli orosz­lán­fó­ka-pár han­cú­ro­zott. Ba­ju­szos po­fá­ju­kat ég­nek emel­ték, és ra­gyo­gó fe­ke­te, re­me­kül fe­szü­lő, ru­gal­mas gu­mi­ra em­lé­kez­te­tő „ru­há­za­tuk­ban” ki­ug­rál­tak a ha­bok­ból, és el­me­rül­tek is­mét a hul­lá­mok­ban. Az­tán új­ból meg­je­len­tek, és ra­gyo­gó pik­ke­lyű ha­lat dob­tak a le­ve­gő­be, rep­té­ben is­mét el­kap­ták, le­nyel­ték, majd újabb zsák­mány után in­dul­tak.

Lin­dall a hul­lám­ve­rés men­tén eve­zett. Sze­re­tett vol­na azon­nal ki­köt­ni, tü­zet gyúj­ta­ni, és for­ró ká­vét inni, de még min­dig nem ta­lált meg­fe­le­lő hely­re.

Ami­kor tü­rel­me és ere­je már vég­kép­pen fogy­tán volt – eköz­ben meg­ke­rült egy lá­va­fo­kot –, ka­vi­csok­kal bo­rí­tott sima part­részt pil­lan­tott meg. A hul­lá­mok rá­sza­lad­tak a ka­vi­csok­ra, fu­tot­tak a kö­ve­ken, és mé­lyen be­szá­gul­dot­tak a szá­raz­ra, hogy azon­nal vissza is for­dul­ja­nak, ezer­nyi csör­ge­de­ző pa­ta­kocs­ka ké­pé­ben.

Lin­dall ke­mé­nyeb­ben mar­kol­ta hó­lya­gos­ra tört, égő­en fájó ke­zé­vel az egy­re ne­he­zebb eve­zőt. Ezek az utol­só pil­la­na­tok, mi­köz­ben a part felé eve­zett, hosszabb­nak tűn­tek, mint azok a na­pok, ami­kor egye­dül né­zett szem­be az óce­án­nal. A csó­nak fe­ne­ke csi­ko­rog­va sú­rol­ta vé­gig a ka­vi­cso­kat, és a csó­nak meg­állt. Lin­dall eről­köd­ve nyi­tot­ta ki te­nye­rét. Uj­jai gör­csö­sen össze­szo­rul­tak a sós víz­től, a ki­me­rí­tő eve­zés­től. Az­u­tán le­he­ve­re­dett a csó­nak fe­ne­ké­re, lá­bát a pár­kány­nak tá­maszt­va néz­ni kezd­te az eget.

Ha­tal­mas ki­rá­lyi szár­nyát szét­tár­va ha­jós­ma­dár úszott köz­vet­le­nül a fel­hők alatt. Lin­dall le­huny­ta da­gadt, könnye­ző sze­mét, és el­szunnyadt. Fél­álom­ban még arra gon­dolt, hogy nem sza­bad so­ká­ig alud­nia, hi­szen ha­ma­ro­san kez­dő­dik az apály, és az a ten­ger­re so­dor­hat­ja, vagy csó­nak­ja össze­tö­rik a ki­buk­ka­nó ko­rall­zá­to­nyo­kon. Még meg­kí­sé­relt fel­kel­ni, és ki­lép­ni a csó­nak­ból, de az álom le­tör­te. Li­dér­ces, ne­héz ál­mot ál­mo­dott, amely na­gyon is ha­son­lí­tott a va­ló­ság­ra. Azt ál­mod­ta, hogy ki­má­szott a part­ra, és a fáj­da­lom­tól üvölt­ve ta­szi­gál­ja a csó­na­kot egy­re fel­jebb a csi­kor­gó ka­vi­cso­kon, mi­nél tá­vo­labb­ra a ten­ger­től. És ami­kor már egé­szen a vul­kán lá­bá­hoz von­szol­ta, és vég­re ki­egye­ne­sít­het­te meg­me­re­ve­dett há­tát, kö­rül­né­zett, va­la­hon­nan megint elő­buk­kant a ten­ge­rész­ka­la­pos né­met lo­vag­ló­pál­cá­val a ke­zé­ben. A lo­vag­ló­pál­cá­val ját­sza­doz­va, bőr­kesz­tyűs ke­zé­vel a ten­ger­re mu­ta­tott. És Lin­dall meg­ér­tet­te, hogy a csó­na­kot vissza kell hur­col­nia, és az­u­tán is­ten ke­gyel­mé­ből is­mét úsz­hat va­la­ho­va. És össze­vert, vér­ző uj­ja­i­val meg­ra­gad­ta a ned­ves sós desz­ká­kat, és tol­ni kezd­te a csó­na­kot. A né­met pe­dig ott ha­ho­tá­zott mö­göt­te. És men­nél job­ban szen­ve­dett Lin­dall, a né­met an­nál han­go­sab­ban rö­hö­gött. Lin­dall vé­gül ott­hagy­ta a csó­na­kot. A ka­vics­ra ro­gyott, majd össze­szed­ve utol­só ere­jét, fel­ug­rott.

Meg­hök­ken­ten né­zett a part­ra, a vul­kán lá­bá­ra. A nap már nyu­go­vó­ra haj­lott. A ka­vi­cso­kon fü­tyült és zú­gott a kez­dő­dő apály.

Lin­dall ki­má­szott a csó­nak­ból, és nagy ne­he­zen ki­von­szol­ta csó­nak­ját a part­ra. A tes­te saj­gott, a leg­ki­sebb moz­du­lat­ra is erő­sö­dött az iz­ma­it szag­ga­tó fáj­da­lom. Agyá­ra tom­pa súly ne­he­ze­dett.

Lin­dall las­san ván­szor­gott a ned­ves, zör­gő ka­vi­cso­kon. Für­ge, tar­ka rá­kocs­kák fu­tot­tak a ré­se­ik­be, min­den lé­pé­sé­re. Ám a ma­da­rak szin­te egy­ál­ta­lá­ban fel sem fi­gyel­tek reá. A ri­gók szo­ro­san a lá­bá­nál ug­rál­tak, és a ma­gas égen úszó héja, lát­ha­tó­an csak pusz­ta kí­ván­csi­ság­ból su­hant le, és kis tá­vol­ság­ra le­ül­ve, kezd­te me­rő­en bá­mul­ni az is­me­ret­len je­len­sé­get.

Lin­dall kes­keny kis mé­lye­dés­re buk­kant két lá­va­nyelv kö­zött. Az ér­des fel­szín­be ka­pasz­kod­va, kez­dett fel­mász­ni a hegy­re. Né­hány­szor meg­állt, le­fe­küdt, és pi­hent.

Meg­je­len­tek az első opun­ti­ák, és egy­re ha­tal­ma­sab­bak­ra buk­kant. Lin­dall cso­dál­koz­va né­zett a ha­tal­mas ké­kes­zöld nö­vé­nyek­re, hú­sos, he­gyes tűk­kel te­le­tűz­delt tör­zsük­re. Ahogy a lej­tőn fel­ért, ki­tá­rult előt­te az er­dő­bo­rí­tot­ta fenn­sík, Lin­dall ek­kor meg­könnyeb­bül­ten só­haj­tott. A bu­ján nőtt páf­rány­bo­zót kö­zül kar­csú tör­zsű, sűrű le­ve­lű szka­lé­zi­ák ko­ro­nái és pi­so­ni­ák vö­rö­ses tör­zsei kan­di­kál­tak ki – min­den nyu­gal­mat, és pi­he­nést ígért.

Az erdő fá­i­nak sö­tét­zöld ko­ro­nái fölé szür­kés fá­tyol­ba bur­ko­ló­dzott krá­ter ma­ga­so­dott. Lin­dall tud­ta, hogy a krá­ter­ben mély és hi­deg, élénk ké­kes­zöld vizű tó van. Úgy érez­te ma­gát, mint az az em­ber, aki hosszú tá­vol­lét után tér vissza a szí­vé­nek oly ked­ves, de fé­lig el­fe­lej­tett ha­zá­já­ba. Mind­azt, amit maga kö­rül lá­tott, éle­té­ben elő­ször lát­ta. De a gyer­mek­ál­mok em­lé­ke­ként meg­ne­vez­te a fá­kat, a kö­ve­ket, az ál­la­to­kat, és úgy üd­vö­zöl­te őket, mint régi is­me­rő­se­it. Az ág­ról le­ló­gó szél­len­get­te sö­tét­zöld hosszú moha úgy lo­bo­gott, mint egy fa­lu­si em­ber sza­kál­la. A ba­rát­sá­gos, bi­za­lom­mal telt ma­da­rak meg­en­ged­ték, hogy kéz­be fog­ja őket. A kö­vek me­le­gek vol­tak, és a ten­ger nyu­godt.

Lin­dall mo­soly­gott, fe­jét az ég felé for­dí­tot­ta, sze­mét össze­húz­ta. Az­u­tán fel­ki­ál­tott. Ám gyul­ladt, re­kedt tor­ka ne­he­zen en­ge­del­mes­ke­dett. Ez­u­tán si­et­ve le­eresz­ke­dett a part­ra. Be­le­túrt az apály­tól ott­ha­gyott, és a na­pon ki­szá­radt usza­dék­ba, tü­zet gyúj­tott. Ká­vét fő­zött, és meg­me­le­gí­tett egy do­boz kon­zerv­húst. Né­hány két­szer­sül­tet víz­be áz­ta­tott, és meg­reg­ge­li­zett. Min­dent igen íz­le­tes­nek és nedv­dús­nak ta­lált. Köz­ben egy ping­vin lé­pe­ge­tett hoz­zá, fe­jét ol­dal­ra hajt­va meg­állt, né­zett. Lin­dall egy kis da­rab­ka két­szer­sül­tet ve­tett a ma­dár­nak. A ping­vin mél­tó­ság­tel­je­sen, tü­rel­mes las­sú­ság­gal fel­vet­te, és há­lál­kod­va meg­bic­cent­ve vö­rös üs­tö­két, el­tá­vo­zott. Per­ci­val ez­u­tán vi­zet ön­tött a tűz­re, ci­ga­ret­tá­ra gyúj­tott, és fe­jét egy ha­tal­mas ba­zalt­szik­la-tö­re­dék ár­nyé­ká­ba rejt­ve el­szunnyadt…

Lin­dall már vagy egy éve élt a szi­ge­ten. Vad­disz­nók­ra va­dá­szott, ha­lat fo­gott, tek­nős­bé­ka-to­já­so­kat ke­re­sett, és rá­ko­kat fő­zött. Órák hosszat bo­lyon­gott a ten­ger­par­ton, ér­de­kes ten­ge­ri ál­la­to­kat ke­res­ve. Kagy­ló­kat té­pett le a sí­kos kö­vek­ről, vagy ki­csiny po­li­po­kat hú­zott elő la­kó­ha­sa­dé­kuk­ból. Ké­nyel­mes kuny­hót épí­tett az er­dő­szél­re. A haj­lék­ban min­dig friss le­ve­gő és hű­vös volt. A pi­so­nia vö­rö­ses fája kel­le­me­sen il­la­to­zott. Az aj­ta­já­nál szé­les le­ve­lű páf­rány bó­kol­ga­tott.

Min­den­nap há­rom-négy órát töl­tött a ten­ge­ren. Va­la­hol, ahol a ten­ger nem volt túl­sá­go­san mély, víz­be en­ged­te a hid­ro­font, és fel­ölt­ve a hall­ga­tó­kat, el­me­rült a han­gok vi­lá­gá­ban. Hall­gat­ta a tö­mén­te­len mennyi­sé­gű al­fe­usz­rák sza­ka­dat­lan csat­to­gá­sát, a ka­kas­ha­lak rit­mi­kus mor­mo­gá­sát, a fattyú­mak­ré­lák uga­tá­sát és csi­kor­gá­sát. Néha mind­ezek a han­gok el­vesz­tek a meg­szo­kott hát­tér­zaj­ban. Lin­dall jól tud­ta, hogy mi rej­tő­zik e mö­gött a „hát­tér” mö­gött. Lel­ki sze­mé­vel lát­ta, amint a ha­lak fo­gai és a rá­kok ol­lói rág­ják, tör­de­lik a ko­rallá­gacs­ká­kat, a pu­ha­tes­tű­ek tek­nő­it – sza­ka­dat­lan nye­lés, rá­gás, ül­dö­zés. A han­gok­nak az a vi­lá­ga, amit az em­ber meg­hal­la­ni ké­pes, na­gyon is sze­gé­nyes. Va­la­hány­szor át­kap­csol­ta be­ren­de­zé­sét az ult­ra­hang-át­ala­kí­tó­ra, mind­annyi­szor el­cso­dál­ko­zott a fü­tyü­lő, züm­mö­gő, üvöl­tő és zúgó han­gok s hang­szí­nek sok­fé­le­sé­gén.

Néha maga is le­me­rült a ten­ger­be. Fül­hall­ga­tó­it víz­hat­lan si­sak­ja alá rejt­ve, s a tü­de­jé­be mi­nél több le­ve­gőt szí­va me­rült le, és óva­to­san oda­lo­pa­ko­dott a ha­lak­hoz. Az biz­tos, hogy sen­ki a vi­lá­gon nem tud­ta job­ban, hogy a ha­lak a ten­ger­ben ho­gyan érint­kez­nek egy­más­sal, mi­ként fi­gyel­mez­te­tik egy­mást a ve­szély­re, s ki­ált­ják össze a rajt, ha zsák­mány akad, mint ő.

Igen so­kat dol­go­zott, szin­te nem is ma­radt sza­bad ide­je. És még­is egy­re gyak­rab­ban és gyak­rab­ban vá­gya­ko­zott az em­be­rek után, nem is más után, csak hogy em­be­rek­kel be­szél­get­hes­sen. Igen nagy sze­re­pet ját­szott éle­té­ben az a tény, hogy a szi­ge­tet nem hagy­hat­ja el bár­mely pil­la­nat­ban, ami­kor arra ked­ve tá­mad. Még ha va­la­me­lyik öböl­ben ott rin­ga­tóz­na a ki­csiny „Galá­pa­gos” telt üzem­anyag-tar­tá­lyok­kal, ak­kor ő, Lin­dall, leg­alább még egy évig nem is gon­dol­na a ci­vi­li­zált vi­lág­ra. De a hajó nem volt meg, és Lin­dall mind gyak­rab­ban kém­lel­te a ho­ri­zon­tot, hogy nem tű­nik-e fel va­la­hol ha­jó­füst. De füs­töt nem lá­tott. Egész idő alatt csak egyet­len al­ka­lom­mal hal­lott re­pü­lő­gé­pet el­húz­ni nagy ma­gas­ság­ban. Gyor­san tü­zet ra­kott szá­raz szka­lé­zia­ágak­ból. A tűz vé­gig­sza­ladt a gyan­tá­val át­ita­tott fán. A le­ve­gő­ben olyan szag ter­jen­gett, mint a kór­ház­ban. A fé­nyes láng­nyel­vek még a csil­la­go­kat is el­ho­má­lyo­sí­tot­ták. És Lin­dall hosszú ide­ig ab­ban a re­mény­ség­ben élt, hogy a jel­zé­sét ész­re­vet­ték. De múl­tak a hó­na­pok, és sen­ki sem jött érte. Lin­dall is­mét be­le­ve­tet­te ma­gát a mun­ká­ba. Tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­tok szá­má­ra írt cik­ke­ket, fény­kép­fel­vé­te­le­it ren­dez­get­te, ten­ge­ri ál­la­to­kat pre­pa­rált, gyö­ke­re­ket gyűj­tött, és zsírt ol­vasz­tott a ha­tal­mas galá­pa­gos-tek­nő­sök­ből. De egy­re gyak­rab­ban és gyak­rab­ban dob­ta fél­re a mun­kát, és bá­mul­ta a lát­ha­tár ten­ger­be ol­va­dó ké­kes­fe­hér vo­na­lát.

Hogy a be­szé­det ne fe­lejt­se el, maga ma­gá­val be­szél­ge­tett. Ver­se­ket sza­valt, drá­mai mo­no­ló­go­kat re­ci­tált, sőt maga is ké­szí­tett egy­fel­vo­ná­so­so­kat, drá­má­kat két sze­rep­lő­vel. Ál­lan­dó­an be­szélt, míg csak a tor­ka ki nem szá­radt. Az­tán édes­páf­rány hű­tött ned­vét itta hű­sí­tő­nek, és újra csak be­szélt. Még ami­kor az ult­ra­hid­ro­fon­nal a ten­gert jár­ta, ak­kor sem hagy­ta abba a be­szé­det. A ha­lak annyi­ra meg­szok­ták a hang­ját, hogy ügyet sem ve­tet­tek rá. Ő pe­dig ott úsz­kált kö­rü­löt­tük, ki­hall­gat­ta leg­in­ti­mebb tit­ka­i­kat, és azon­nal han­go­san ki is fe­cseg­te, és ver­se­ket mon­dott.

A ma­gá­nyos em­be­ri test csen­de­sen sik­lott az át­lát­szó kék­ség­ben a haj­la­do­zó hí­nár­er­dők s a szik­lák sö­tét sza­ka­dé­kai fö­lött. Fent­ről ezüs­tös, hul­lám­zó hi­gany­tük­röt lá­tott, lent a ten­ger fe­ne­kén pe­dig ma­da­rak ár­nyé­ka su­hant el, ame­lyek lát­tán ri­ad­tan csap­tak egyet az ál­mo­san le­be­gő ha­lak. Ám az em­ber be­szélt, és a ha­lak Shakes­peare ve­re­tes stró­fá­it. Ten­ny­son ra­gyo­gó ver­se­it, Kip­ling és Swin­bur­ne köl­te­mé­nye­i­nek el­va­rá­zso­ló ze­né­jét, Brow­ning ré­gi­es asszo­nan­ci­á­it hall­gat­ták. A ha­lak fel­úsz­tak a sö­tét grot­ták­ból, és oda­hagy­ták a ví­zi­nö­vé­nyek bu­ján nőtt bo­zót­ja­it. Az em­ber hall­gat­ta a ha­lak fe­cse­gé­sét, és be­szélt, be­szélt, be­szélt…

Mi­után jól­la­kott tek­nős­bé­ka­sült­tel és páf­rány­le­pénnyel, Lin­dall aho­gyan szok­ta, most is vál­lá­ra vet­te a hid­ro­font, fog­ta az uszo­nyo­kat, és in­dult a ten­ger felé. Lan­gyos reg­ge­li szel­lő fúj­do­gált. Az üveg­tes­tű ví­zi­bol­hák messze ki­me­rész­ked­tek a szá­raz­ra. Ez vi­hart ígért, de Lin­dall el­ha­tá­roz­ta, hogy­ha kell, koc­káz­tat. És egyéb­ként is, már négy na­pon át zu­ho­gott. Fáj­da­lom­mal gon­dolt rá, hogy hány hosszú órát kel­lett a kuny­hó­ban el­fe­csé­rel­nie. Víz­re ta­szí­tot­ta a csó­na­kot, az eve­ző­ket a vil­lá­ba dug­ta, és el­in­dult a szél­ár­nyék irá­nyá­ban. A nap ak­kor kelt fel, ami­kor el­hagy­ta a ten­ger­be mé­lyen be­nyú­ló fo­kot. A ten­ge­ren mil­li­árd­nyi ra­gyo­gó pont ját­szott, me­leg volt, és el­ál­mo­so­dott. Ki­mert egy ma­rék vi­zet, a hű­vös fo­lya­dé­kot ar­cá­ba lo­csol­ta. A vi­lág el­torzult előt­te, szi­vár­vány szí­nek­ben ját­szott.

Si­rály­fal­kát pil­lan­tott meg tá­vol­ból a ten­ge­ren. Vij­jog­va és re­kedt ki­ál­tá­sok­kal kö­röz­tek va­la­mi moz­du­lat­lan tárgy fö­lött. Hol le­eresz­ked­tek a víz­be, szár­nyu­kat össze­csap­va, hol pe­dig is­mét a le­ve­gő­be leb­ben­tek.

„Ez nem le­het kö­zön­sé­ges do­log – gon­dol­ta Lin­dall –, alig­ha­nem van ott va­la­mi, ta­lán egy dög­lött bál­na?”

Oda­eve­zett, ahol a si­rá­lyok kö­röz­tek. De nem dög­lött bál­nát ta­lált. A fel­szí­nen egy ha­tal­mas kal­már zöl­des tes­te him­bá­ló­dzott. Az ál­lat hal­dok­lott. A szí­ne zöl­des­ből élénk bí­bor­rá vált, az­tán fi­nom krém­szí­nű­vé. Idő­ről idő­re az el­erőt­le­ne­dett fo­gó­ka­rok fel­emel­ked­tek, és taj­té­kot ver­tek a víz­ben, akár­csak a ha­jó­csa­var. A ha­tal­mas, szin­te ka­jü­tab­lak nagy­sá­gú, em­be­ri szem­hez oly ha­son­ló szem­ből ha­lá­los bá­nat és szen­ve­dés áradt. Lin­dal­l­nak úgy tűnt, hogy a kal­már egye­ne­sen rá­néz, kö­nyö­rög­ve és re­mény­ked­ve. De mit is te­het­ne érte? Nyil­ván­va­ló, az ál­lat­nak va­la­me­lyik élet­fon­tos­sá­gú szer­ve sé­rült meg, és nem tud le­me­rül­ni a víz alá. A si­rá­lyok pe­dig már hoz­zá­kezd­tek, hogy ele­ve­nen el­te­mes­sék. Le­het­sé­ges, hogy még re­mény­ke­dik va­la­mi­ben, kö­nyö­rög­ve nyújt­ja ki fo­gó­kar­ja­it, ame­lyek olyan vas­ta­gok, mint víz­le­fo­lyó csö­vek, pa­na­szo­san tá­to­gat­ja iszo­nyú cső­rét, de a si­rá­lyok már lát­ják, hogy az óri­ás­ra ki­mon­da­tott az íté­let.

Lin­dall víz­be en­ged­te az ult­ra­hid­ro­font, és óva­to­san ki­egyen­get­te a kö­te­let, az­tán szem­üve­get öl­tött, fel­erő­sí­tet­te a fül­hall­ga­tó­kat, és maga is zaj­ta­la­nul a víz­be me­rült. A zöl­des víz cso­dá­la­to­san át­lát­szó volt. Még ijesz­tőbb­nek lát­szot­tak in­nen a ha­tal­mas szí­vó­ko­ron­gok az éles kar­mok­kal, és ma­guk a fo­gó­ka­rok olyan vas­ta­gok vol­tak, mint egy de­rék ge­ren­da.

A víz­ben is ugyan­csak ké­szü­lőd­tek a vi­dám la­ko­má­ra. Egy fecs­ke­hal-raj köz­vet­le­nül az óri­ás far­ká­nál leb­zselt. Ara­nyos mak­ré­lák áll­tak ké­szen­lét­ben – egy kis­sé tá­vo­labb, de lát­ha­tó volt, hogy ké­szen van­nak arra, hogy a leg­élén­keb­ben ki­ve­gyék ré­szü­ket az osz­toz­ko­dás­ból. A torz for­má­jú ten­ge­ri fel­cser már bele is ha­ra­pott a hal­dok­ló óri­ás­ba, és egy élénk szí­nű, ar­cát­lan ka­kas­hal azon mes­ter­ke­dett, hogy ki­tép­je hú­sá­nak egy da­rab­ját. A kal­már újabb el­len­sé­gé­nek néz­te az em­bert, össze­szed­ve utol­só ere­jét, ren­dez­te kar­ja­it, és me­ne­kül­ni kez­dett. A víz hir­te­len el­sö­té­tült, za­va­ros­sá vált. Lin­dall le­me­rült, és meg­ra­gad­ta a ho­mo­kos fe­né­ken he­ve­rő ké­szü­lé­ket, és a kal­már után úszott. A kal­már csak kis­sé úszott odébb. Ahogy ki­bo­csá­tot­ta a tin­ta­bom­bát, olyan sá­padt­tá vált, mint az ár­nyék, mint a kí­sér­tet, és Lin­dall nem is vet­te azon­nal ész­re. Ám a hal­fal­kát nem tud­ta be­csap­ni. Az „örö­kö­sök” már ott vol­tak. Még a leg­fé­lén­kebb és leg­óva­to­sabb ha­lak is si­et­tek utol­ér­ni az el­gyen­gült óri­ást.

Lin­dall azt gon­dol­ta, hogy cápa kö­ze­leg, ami­kor meg­pil­lan­tott egy fe­lé­jük szá­gul­dó sö­tét­kék tor­pe­dót. E ra­ga­do­zók rend­sze­rint nem kés­nek el az ilyen dí­szes te­me­tés­ről, és már ré­gen vár­ta a meg­je­le­né­sü­ket. Té­ve­dett, amit cá­pá­nak vélt, az egy ha­tal­mas és ener­gi­kus del­fin volt. Mi­után az ult­ra­han­gos tá­vir­da út­ján hírt ka­pott örök el­len­sé­ge agó­ni­á­já­ról, nem tu­dott le­mon­da­ni a gyö­nyö­rű­ség­ről, és oda­úszott. A del­fin ki­tát­va fo­gak­kal ra­kott csőr for­má­jú po­fá­ját, nem vár­va ki, hogy a kal­már ki­múl­jon, me­ré­szen tá­ma­dás­ba len­dült. Meg­ra­gad­ta az egyik erőt­le­nül ki­nyúj­tott kart, és meg­pró­bál­ta át­ha­rap­ni. Lin­dall nem is gon­dol­ta, hogy a kal­már­nak még min­dig van ere­je ah­hoz, hogy fel­ve­gye a har­cot. De az óri­ás vá­rat­la­nul há­rom kar­já­val is át­fog­ta a del­fint. A sze­ren­csét­len hány­ko­ló­dott, de a kal­már öle­lé­se egy­re szo­ro­sab­bá vált. „Egy ele­ven ku­tya töb­bet ér egy ha­lott orosz­lán­nál” – gon­dol­ta Lin­dall, és fel­me­rült, hogy le­ve­gőt szív­jon, majd a buta del­fin se­gít­sé­gé­re úszott. Az még csak nem is ver­gő­dött, mint­ha csak ana­kon­da gyű­rű­jé­be ke­rült nyu­szi­ka len­ne. Lin­dall ké­sé­vel meg­pró­bál­ta le­vág­ni a leg­ijesz­tőbb kart, amely­nek vége, ver­gőd­ve, taj­té­kot vert a víz­ben. Né­hány csa­pás­ra vé­gül is si­ke­rült. A kar, ha­tal­mas kí­gyó­ként te­ke­reg­ve, le­süllyedt a fe­nék­re. A hal­fal­ka rá­ve­tet­te ma­gát. Sö­tét fol­tos tömb úszott ki a sö­tét ha­sa­dé­kok kö­zül. Lin­dall meg­pil­lant­va a fo­gak­kal tö­mött nyi­tott szá­jat, meg­is­mer­te a mu­ré­nát, és un­do­rá­ban meg­bor­zon­gott. A le­vá­gott csonk­ból füst­ként go­moly­gott a kék vér.

Mire Lin­dal­l­nak még egy kart si­ke­rült le­vág­nia, és ki­sza­ba­dí­ta­nia a del­fint, az már szin­te nem is lé­leg­zett. Tes­tén vi­lá­go­san lát­szot­tak az iszo­nya­tos szí­vó­ko­ron­gok hold­krá­ter­hez ha­son­lí­tó nyo­mai. Ezek a vér­szí­vó kö­pö­lyök he­lyen­ként tel­je­sen le­tép­ték az ál­lat bő­rét, s a hú­sá­ba mar­tak.

Lin­dall meg­ra­gad­ta a del­fint, és fel­úszott vele a fel­szín­re. Be­má­szott a csó­nak­ba, fel­szed­te a ké­szü­lé­ket, ez­u­tán a del­fin­nel kez­dett tö­rőd­ni. Azt gon­dol­ta, hogy a csó­nak­hoz köti, és a part­ra von­tat­ja. De meg­gon­dol­va, hogy mind­ad­dig, amíg va­la­mennyi te­le­pe ki nem me­rül, nincs szük­sé­ge del­fin­zsír­ra, el­ha­tá­roz­ta, hogy a vak­me­rő őrül­tet meg­aján­dé­koz­za az élet­tel. Tűt vett elő, és a se­lyem hor­gász­zsi­nór­ral be­varr­ta a leg­bor­zal­ma­sabb se­be­ket, s meg­vár­ta azt is, amíg a del­fin vég­re élet­je­le­ket mu­tat. Ez­u­tán az ál­lat há­tát meg­pas­kol­ta, s el­tol­ta a csó­nak­tól.

A del­fin so­ká­ig he­vert a ví­zen, mint­ha eszét s esz­mé­le­tét vesz­tet­te vol­na. Lin­dall óva­to­san el­tol­ta az eve­ző­vel. A del­fin vég­re meg­moz­dult, egyet csa­pott a far­ká­val, el­úszott. Kört írt le a csó­nak kö­rül, és a sod­rá­ba fe­küdt.

Lin­dall ek­kor vet­te ész­re, hogy a szél erő­sö­dik, és ne­ki­fe­küdt az eve­zők­nek. A ví­zi­bol­hák nem ha­zud­tak. Vi­har kö­ze­le­dett, és Lin­dall si­e­tett haza. A del­fin nem ma­radt el a csó­nak­tól, de az em­ber már nem fi­gyelt rá, ha­nem han­go­san sza­val­ta a Tamp­lin­son bal­la­dát.

 

„És mit lá­tott az éj­ben?

Tej­fe­hér ha­bot taj­ték­zott

A po­kol­ban meg­gyö­tört csil­lag.”

 

– No, hová úszol, bo­lond?! – ki­ál­tott Lin­dall a del­fin­re. A csó­nak át­su­hant a víz alat­ti ko­rall­zá­to­nyok vo­na­lán, a lá­va­fok már csak egy ha­jí­tás­nyi­ra volt, de a del­fin még min­dig nem hagy­ta el meg­men­tő­jét. Csu­pán már egé­szen a part­nál ug­rott egyet a le­ve­gő­be, és ek­kor for­dult a nyílt ten­ger felé, ne­ki­vá­gott az egy­re nö­vek­vő hul­lá­mok­nak.

Az óce­án csak há­rom nap múl­va nyu­go­dott meg, és a víz­tü­kör is­mét ra­gyog­ni kez­dett. Lin­dall a hid­ro­font ez­út­tal egy óri­ás­kagy­lók­kal sű­rűn be­nőtt ki­csiny bar­lang be­já­ra­tá­ba he­lyez­te el. A kagy­lók meg­érez­ve a po­ten­ci­á­lis el­len­ség meg­je­le­né­sét, be­zár­ták tek­nő­i­ket, és nem nyi­tot­ták ki mind­ad­dig, amíg az em­ber fel nem emel­ke­dett a fel­szín­re, maga után húz­va a vé­kony pi­ros hu­zalt. A víz me­leg volt, és Lin­dal­l­nak nem volt ked­ve arra, hogy be­másszon a csó­nak­ba. A há­tá­ra for­dul­va, lus­tán moz­gat­ta uszo­nya­it, a tisz­ta reg­ge­li ég­bol­tot bá­mul­ta. A hall­ga­tók­ból csen­des füttyök hal­lat­szot­tak, pe­rió­di­ku­san, hol nagy, hol pe­dig kis frek­ven­ci­á­jú han­gok árad­tak, Lin­dall be­huny­ta sze­mét, és át­ad­ta ma­gát an­nak a biz­ton­sá­gos elő­ér­zet­nek, hogy ma alig­ha hall­hat va­la­mi ér­de­ke­set. A le­hor­gony­zott csó­nak szin­te meg sem moc­cant.

Fél­ál­má­ban em­be­ri han­got hal­lott. Ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és fü­lel­ni kez­dett. Nem, nem hal­lu­ci­nált. Va­la­ki han­go­san a fü­lé­be ki­ál­tott:

– No, hova úszol bo­lond? Hova úszol bo­lond? Bo­lond!

Még a szív­ve­ré­se is meg­állt.

– Hova úszol, bo­lond? – áradt a hall­ga­tók­ból. Lin­dall a csó­nak­hoz ug­rott. Mint­ha ka­la­pá­csok­kal ver­ték vol­na a ha­lán­té­kát. Gör­csö­sen ra­gad­ta meg a pe­re­met, majd­hogy fel nem bo­rí­tot­ta a csó­na­kot. Még ha tig­ris­cá­pa ve­tet­te vol­na ma­gát utá­na, ak­kor is alig­ha úsz­ha­tott vol­na gyor­sab­ban a csó­nak­hoz.

– Hova úszol, bo­lond? – is­mét­lő­dött egy­re a hall­ga­tó­ban. Lin­dall hir­te­len moz­du­lat­tal át­kap­csol­ta a ké­szü­lé­ket nor­má­lis hang­ra az ult­ra­hang­ról.

Néma csend. Csak a min­de­nütt je­len­le­vő al­fe­u­szok csat­tog­tat­tak, és a re­me­te­rá­kok rág­tak va­la­mi­lyen kagy­lócs­kát.

„Te­hát még eszem­nél va­gyok” – gon­dol­ta Lin­dall, és is­mét át­kap­csolt az ult­ra­hang­ra:

 

„És mit lá­tott az éj­ben,

Tej­fe­hér ha­bot taj­ték­zott

A po­kol­ban meg­gyö­tört csil­lag.”

 

Rá­adá­sul a hang sok­kal vi­lá­go­sabb és ha­tá­ro­zot­tabb volt.

„Mi­fé­le káp­rá­zat le­het ez?” – gon­dol­ta Lin­dall. A fé­lel­me már el­múlt. De a tes­te még min­dig őriz­te a bor­za­lom első pil­la­na­ta­i­nak em­lé­két, és sá­pad­tan, tág­ra me­redt szem­mel ug­rott a csó­nak­ba. Re­me­gett, hi­deg ráz­ta, s noha a nap iga­zán de­re­ka­san tű­zött, égő bőre li­ba­bő­rös volt.

– És hát­ra­né­zett Tamp­lin­son – üvöl­tött a hall­ga­tó­ban az ult­ra­hang. – Ég áld­jon, sza­már! Hova úszol, bo­lond? Gye­re el, ki­ve­tet­ni a var­ra­tot!

– Mit? Gye­re el, ki­ve­tet­ni a var­ra­tot? – ki­ál­tott fel Lin­dall. – De hi­szen, ép­pen ezt mond­tam bú­csú­zó­ul a buta del­fin­nek! És a ver­sem!

– A ver­sem! – is­mé­tel­ték a hall­ga­tók.

Lin­dall le­tép­te fe­jé­ről a si­sa­kot, és le­vet­te a hall­ga­tó­kat.

Kö­rös-kö­rül ál­dott csend. A ten­ger me­lo­di­kus zson­gá­sa csak még mé­lyeb­bé tet­te. Kö­rül­né­zett, vagy száz láb­nyi­ra a csó­nak­tól ott han­cú­ro­zott egy del­fin. Kör­ben úsz­kált. Fel­gyor­sí­tott, egy pil­la­nat­ra ba­ráz­dát ha­sí­tott a ví­zen, majd a le­ve­gő­be röp­pent, és ün­ne­pé­lye­sen vissza­csob­bant. Kris­tály szö­kő­ku­tak emel­ked­tek az ég sö­tét­kék­jé­be. Olya­nok vol­tak, mint az üdv­lö­vé­sek, mint a nap­su­gár­ban szik­rá­zó ten­ger ün­ne­pi szim­fó­ni­á­ja.

Lin­dall még min­dig nem tért egé­szen ma­gá­hoz. Is­mét fel­öl­töt­te a hall­ga­tó­kat, és már­is hal­lat­szott.

– A ver­se­im! Hová úszol, bo­lond?

Le­tép­te a hall­ga­tó­kat, és csak azt hal­lot­ta meg, amint a del­fin fe­hér hasa be­le­csob­ban a víz­be.

– Te be­szél­tél? – kér­dez­te Lin­dall.

A del­fin hall­ga­tott. De vál­to­zat­lan ügy­buz­ga­lom­mal kö­rö­zött a csó­nak kö­rül, és ug­rált ki a víz­ből.

– Ha nem te, ak­kor ki? – kér­dez­te is­mét Lin­dall. – Le­het­sé­ges, hogy sa­ját ma­gam­mal be­szél­tem?

A del­fin ek­kor már egé­szen a csó­nak kö­ze­lé­ben csa­pó­dott a víz­be, úgy hogy a víz­csep­pek eső­ként ver­ték Lin­dal­lt.

Csak ek­kor vet­te ész­re, hogy a hall­ga­tó­kat a ke­zé­ben tart­ja, azon­nal fel­öl­töt­te őket, és is­mét hal­lot­ta az em­be­ri han­got:

– Hova úszol, bo­lond? És mit lá­tott az éj­ben? Vé­res su­ga­ra­kat iz­zadt a po­kol­ban meg­kín­zott csil­lag. Te mond­tad ezt? Gye­re el ki­ve­tet­ni a var­ra­to­kat!

– Most már min­den ért­he­tő, hi­szen ma­gá­nak be­szél – le­gyin­tett Lin­dall meg­adó­an. Az egész­ben nincs sem­mi kü­lö­nös. Egy­sze­rű­en egy be­szé­lő del­fin. Én mon­dom, ő meg is­mé­tel­ge­ti a hal­lot­ta­kat.

– Be­szé­lő del­fin. Be­szé­lő del­fin. Hova úszol, bo­lond? – vissz­han­goz­ták a fül­hall­ga­tók.

…Így vet­ték fel az első érint­ke­zést.

Per­ci­val­nak vi­szony­lag egy­sze­rű­en si­ke­rült meg­ta­ní­ta­nia, hogy a del­fin vá­la­szol­jon a hí­vá­sá­ra. „Most iga­zi Ro­bin­son va­gyok – gon­dol­ta –, még pa­pa­gá­jom is van. Csak az ma­radt hát­ra, hogy meg­ta­nít­sam zo­ko­gó han­gon mon­do­gat­ni: „Sze­gény Per­ci­val Lin­dall – és min­den rend­ben lesz. Egyéb­ként még ne­vet is kel­le­ne ad­nom neki. Kár, hogy el­fe­lej­tet­tem, hogy Ro­bin­son mi­ként ne­vez­te an­nak ide­jén a pa­pa­gá­ját…”

Vé­gül is Kid­nek ke­resz­tel­te a del­fint. A del­fin el­fo­gad­va Lin­dall ke­zé­ből egy jó­ízű zsí­ros vé­kony­baj­szú tő­ke­ha­lat, fel­vet­te az új ne­vet. S Lin­dal­lt ten­ge­ri ki­rán­du­lá­sa­in min­de­nü­vé el­kí­sér­te. És ha Lin­dall va­la­mi ok­ból a szi­ge­ten ma­radt, ak­kor egé­szen a part­hoz úszott, és a víz­ben rin­ga­tódz­va várt.

Lin­dall időn­ként aka­rat­la­nul is arra gon­dolt, hogy a del­fin va­ló­ban meg­ér­ti az em­be­ri be­szé­det, és nem­csak me­cha­ni­ku­san em­lék­szik vissza egyes kü­lön­ál­ló frá­zi­sok­ra. Kid vá­la­szai néha annyi­ra si­ke­re­sek vol­tak, hogy Lin­dall szin­te meg­za­va­ro­dott.

At­tól a nap­tól kezd­ve, hogy a del­fin meg­ta­nul­ta az em­be­ri be­szé­det, Lin­dall kény­te­len-kel­let­len fel­ha­gyott a ten­ger hang­já­nak ta­nul­má­nyo­zá­sá­val. Ez egy­sze­rű­en le­he­tet­len­né vált. Kid za­var­ta. Sza­ka­dat­la­nul fe­cse­gett. Lin­dal­l­nak nem kel­lett mást ten­nie, csak át­kap­csol­nia az ult­ra­han­gos vé­tel­re, és már­is a sza­vak egész la­vi­ná­ja ön­töt­te el. In­du­lat­sza­vak, fel­ki­ál­tá­sok, ten­ge­ri szak­ki­fe­je­zé­sek és ver­sek el­kép­zel­he­tet­le­nül gaz­dag ke­ve­ré­ke. Ele­in­te még meg­kí­sé­rel­te, hogy be­csap­ja a del­fint. A szél­ol­dal­ba eve­zett, és csend­ben fog­lal­ko­zott a ku­ta­tá­sa­i­val. Kid azon­ban va­la­mi csal­ha­tat­lan szi­mat­tal min­dig rá­ta­lált az em­ber­re. Lin­dall ezt már jó elő­re meg­tud­ta. Ha csak meg­hal­lot­ta a tá­vol­ság mi­att hal­kan, tom­pán hang­zó hí­vást a hall­ga­tók­ban, „Per­ci­val, Per­ci­val”, már­is bosszan­kod­va emel­te ki a hid­ro­font a víz­ből. De le­het, hogy nem is bosszú­san, mi­vel még­is­csak kel­le­mes volt, hogy ilyen hí­zel­gő­en ked­ves volt hoz­zá ez a ten­ge­ri ál­lat.

Üggyel-baj­jal Kid­del együtt be­ta­nul­ta Cas­sio és Jago pár­be­szé­dét. Rá­adá­sul a sok­kal ne­he­zebb fel­adat, Jago sze­re­pe a del­fin­re ma­radt. Egy al­ka­lom­mal Lin­dall éle­tét is meg­men­tet­te a del­fin. Lin­dall már ré­geb­ben fel­de­rí­tett egy ha­tal­mas po­li­pot, ez egy mély bar­lang­ban ta­nyá­zott az észa­ki fok alatt.

Lin­dall min­dig sze­ret­te a lu­cul­lu­si él­ve­ze­te­ket. De itt a szi­ge­ten, ahol ide­jé­nek jó fe­lét el­fog­lal­ta az éle­lem­ről való gon­dos­ko­dás, a ke­re­sett kony­ha irán­ti oda­adá­sa szin­te dü­hön­gő ka­rak­tert öl­tött. Mi­után fel­fe­dez­te a part kö­ze­lé­ben a po­lip ta­nyá­ját, el­ha­tá­roz­ta, hogy ke­rül, ami­be ke­rül, de meg­szer­zi a kony­há­ja szá­má­ra. Gon­do­lat­ban már íz­lel­get­te is, hogy mi­lyen ízű le­het a po­lip­fej­ből spár­tai mód­ra ké­szült fe­ke­te le­ves. Arra is gon­dolt, hogy a ka­ro­kat majd las­sú tű­zön süti meg. Sőt egy ha­tal­mas la­pos kö­vet is ke­rí­tett, ame­lyen majd ki­ver­he­ti a ke­mény, ru­gal­mas húst.

A lá­va­nyelv ha­tal­mas bal­kon­ként nyúlt a bar­lang fölé, ám a par­tot in­nen meg­kö­ze­lí­te­ni egye­ne­sen le­he­tet­len volt, s a bar­lang­ba sem ha­tol­ha­tott a part­ról. Nem ma­radt más út, mint a ten­ger­ről be­úsz­ni a bar­lang­ba. Lin­dall so­ká­ig eve­zett, míg le­küz­döt­te a meg­le­he­tő­sen erős szi­get kö­rü­li áram­lást, vé­gül az­u­tán el­ér­te a po­li­pok­kal és kagy­lók­kal be­nőtt sö­tét nyí­lást. Mi­után meg­szok­ta a fél­ho­mályt, szi­lár­dan le­hor­go­nyoz­ta csó­nak­ját, meg­ra­gad­ta a szi­go­nyát, és le­me­rült. A mély­ség ugyan nem ha­lad­ta meg a har­minc lá­bat, de a fe­nék­ről fel­bu­zo­gó for­rás vize annyi­re le­hű­töt­te a ten­gert, hogy le­he­tet­len volt so­ká­ig a víz alatt tar­tóz­kod­ni.

A bar­lang fél­ho­má­lyá­ban gyen­géd fény­ben opa­li­zál­tak az asz­ci­di­ák és zöl­des pon­tok­ként csil­lan­tak meg a grá­nát­gar­né­lák. A po­lip azon­ban nem volt se­hol. A gaz­da nyil­ván­va­ló­an el­tá­vo­zott, va­la­mi ha­laszt­ha­tat­lan ügyé­nek in­té­zé­sé­re. Lin­dall vissza­em­lé­ke­zett a köz­mon­dás­ra, mely sze­rint, ha ló nincs, a sza­már is jó, vagy­is, ha hal nincs, a rák is meg­te­szi, fo­gott egy lan­gusz­tát, és mégegy­szer kö­rül­néz­ve a bar­lang­ban, a ki­já­rat felé úszott.

Két szür­ke ár­nyat pil­lan­tott meg maga előtt. Las­san úsz­kál­tak a bar­lang be­já­ra­tá­nál, szét­ter­peszt­ve szé­les mell­úszó­i­kat, kí­sér­te­ti­e­sen ha­son­lí­tot­tak az éj­sza­kai ég­ben re­pü­lő bom­bá­zók­ra.

Lin­dall érez­te, hogy tü­de­jé­ben fogy­tán van a le­ve­gő­tar­ta­lék. És hogy a ful­la­dás ér­zé­sét mér­sé­kel­je, las­san, bu­bo­ré­kok­ban kezd­te ki­en­ged­ni a víz­be az el­hasz­nált le­ve­gőt. A bu­bo­ré­kok fel­száll­tak, és úgy csil­log­tak a víz­ben, mint a nik­ke­le­zett go­lyócs­kák. Ez azon­ban csak pil­la­nat­nyi meg­könnyeb­bü­lést je­len­tett. Fel kel­lett vol­na emel­ked­nie ma­gá­nak is a fel­szín­re. Lin­dall azon­ban tud­ta, hogy amint fel­úszik, a kék­cá­pák meg­ro­ha­moz­zák a lá­bát. Az idő meg­állt. A má­sod­per­cek szin­te meg­der­med­tek, és év­szá­za­dok­nak tűn­tek. A szür­ke bom­bá­zók sem­mi­fé­le tá­ma­dó szán­dé­kot sem mu­tat­tak; de tü­rel­me­sen ott kö­röz­tek a bar­lang be­já­ra­tá­nál. Lin­dall úgy érez­te, hogy a fe­jét vö­rös fény önti el. El­sö­té­tült előt­te a vi­lág. A mel­lét kín­zó, tépő foj­to­ga­tás szo­rí­tot­ta. Lin­dal­l­ból szin­te ki­rob­bant a vissza­tar­tott lé­leg­zet, és már ma­gán­kí­vül, ere­je fogy­tán, be­hú­zott has­sal, lá­za­san dol­go­zott a ke­ze­i­vel. A feje úgy ug­rott ki a víz­ből, mint va­la­mi pa­ra­fa­du­gó. Be­hunyt – szem­mel nyel­te az éles, ré­sze­gí­tő le­ve­gőt. Egy kis­sé szé­dült, és egész tes­tét el­ön­töt­te a lus­tí­tó ki­me­rü­lés ké­jes ér­zé­se. El­fe­led­ke­zett a cá­pák­ról, és véd­te­len lá­bá­ról is.

Ami­kor vé­gül még­is maga alá né­zett a hi­deg, sö­tét­kék mély­ség­be, szin­te fel­ki­ál­tott meg­le­pe­té­sé­ben. Egy őr­jön­gő­en per­gő ke­re­ket pil­lan­tott meg maga alatt, és kis­sé tá­vo­labb pe­dig két meg­le­pő­dött, egé­szen meg­za­va­ro­dott, moz­du­lat­lan­ná der­medt cá­pát. Lin­dall gyor­san oda­úszott a csó­nak­hoz, be­le­ka­pasz­ko­dott a pe­re­mé­be, és ko­mi­ku­san csap­kod­va uszo­nya­i­val, rázu­hant a csó­nak szá­raz, me­leg fe­nék­re. A víz­ből Kid ug­rott ki a nyo­má­ban, és né­hány­szor meg­per­dül­ve füg­gő­le­ges ten­ge­lye kö­rül, a nyílt ten­ger felé szá­gul­dott, alig lát­ha­tó taj­ték­csí­kot húz­va maga után. Lin­dall le­rán­tot­ta a masz­kot, és has­ra for­dult, hogy ha­ma­rabb meg­szá­rad­jon. Úgy íz­lel­get­te a le­ve­gőt, mint­ha arany­ló sam­pá­nyit ivott vol­na. Szür­csöl­ve szív­ta ma­gá­ba össze­csü­csö­rí­tett száj­jal. A ha­sa­dék sö­tét vi­zé­ben ka­lóz­lo­bo­gó­hoz ha­son­ló fe­ke­te ár­nyak úsz­tak.

Lin­dall az eve­ző­höz ült, és ki­eve­zett a ha­sa­dék­ból. Ra­gyo­gó fény csa­pott a sze­mé­be, A le­ve­gő­ben a dél for­ró­sá­ga iz­zott. A nap ép­pen a ze­ni­ten állt. A csó­nak­ban ek­kor va­la­mi mo­zog­ni kez­dett. Lin­dall a pad alá né­zett, és cso­dál­koz­va fe­dez­te fel a pa­rá­nyi, gyor­san szá­ra­dó tó­csá­ban ver­gő­dő lan­gusz­tát. Ki­de­rült, hogy még eköz­ben sem dob­ta el az ínyenc­fa­la­tot. Erre el­ne­vet­te ma­gát.

…Hogy ne fe­lejt­se el az idő fu­tá­sát, né­hány évre elő­re fel­írt ma­gá­nak egy nap­tárt, és min­den nap meg­tet­te rá a fel­jegy­zé­sét. Már há­rom év telt el a ma­gány­ban, ami­kor is­mét mo­torzú­gást hal­lott az éj­sza­kai ég­ből. De a re­pü­lő­gé­pek el­re­pül­tek, mi­előtt tü­zet tu­dott vol­na gyúj­ta­ni. Per­ci­val egé­szen apa­ti­kus­sá vált. Hét­szám­ra nem eve­zett ki a ten­ger­re, és Kid is hi­á­ba vár­ta a part­nál. De et­től az éj­sza­ká­tól kezd­ve a re­pü­lő­gé­pek mind gyak­rab­ban húz­tak el a feje fe­lett, és Lin­dal­l­nak há­rom­szor is si­ke­rült ab­ban a pil­la­nat­ban tü­zet gyúj­ta­nia, ami­kor a raj ép­pen a szi­get fö­lött szállt.

Ám a re­pü­lők lát­ha­tó­an még­sem fi­gyel­tek fel a jel­zé­se­i­re. És Lin­dall csak kín­nal tud­ta le­küz­de­ni a bé­ní­tó ré­mü­le­tet. Meg­ér­tet­te, hogy ele­ve­nen el­rot­had­hat egy em­ber, még a mi ha­tal­mas, hu­sza­dik szá­za­dunk­ban is, ha la­kat­lan szi­get­re ke­rül. Lin­dall már-már ko­mo­lyan kezd­te azon tör­ni a fe­jét, hogy meg­kí­sér­li fel­ke­res­ni a szom­szé­dos szi­ge­te­ket. Még vi­tor­la var­rá­sá­ba is be­le­kez­dett. Egy pony­vá­ból fab­ri­kál­ta, amellyel ad­dig az élel­mi­sze­res lá­dá­it véd­te. A lá­dák ugyan már jó ide­je ki­ürül­tek, és Lin­dall ré­ges-ré­gen ha­lá­szat­tal és va­dá­szat­tal sze­rez­te meg az élel­mét.

Egyik na­pon zsák­mányt ke­res­ve ba­ran­golt a szi­get ke­le­ti csücs­kén. Le­eresz­ke­dett egé­szen a ten­ge­rig. Most is, mint min­den al­ka­lom­mal, meg­lep­te, hogy a vi­dék jel­le­ge mi­lyen vá­rat­la­nul vál­to­zik. Az er­dő­ben való fél­órás séta után tel­je­sen nyílt kö­ves fenn­sík­ra ju­tott, amely a ten­ger felé me­re­de­ken lej­tő ol­dal­ban ért vé­get. A fe­ke­te szik­lák és az ál­lan­dó hul­lám­ve­rés­től fé­nyes­re kop­ta­tott lá­va­pa­ta­kok kö­zött ten­ge­ri igu­a­nák ta­lál­tak ma­guk­nak me­ne­dé­ket. Egyi­ke ez a ten­ge­ri gyí­kok utol­só te­lep­he­lyé­nek.

Apály­kor a gyí­kok le­eresz­ked­nek a szik­lák­ról, hogy a víz el­hú­zó­dá­sa után par­ton ma­radt ví­zi­nö­vé­nyek­ből la­ko­máz­za­nak. Lin­dal­l­nak sze­ren­csé­je volt. A pá­ro­so­dás ide­jén vol­tak, ami­kor a hí­mek szo­kat­la­nul ag­resszí­vek.

Gi­gá­szi gla­di­á­to­ra­ré­ná­nak tűnt a he­ve­rő­he­lyük, vagy pon­to­sab­ban kö­zép­ko­ri lo­vag­já­té­kok po­rond­já­nak. A hí­mek rend­sze­rint egy-egy ki­sebb te­rü­le­tet fog­lal­nak el ma­guk­nak, ame­lyen né­hány nős­tény kí­sé­re­té­ben meg­te­le­ped­nek. Ha egy ve­tély­társ kö­ze­led­ni me­rész­ke­dik a ked­velt te­rü­let­hez, a gaz­da fe­nye­ge­tő pózt ölt, és meg­kez­di az ijeszt­ge­tést. Fe­nye­ge­tő­en fel­me­resz­ti tüs­kés ta­ra­ját, ki­tát­ja tűz­vö­rös szá­ját, és hossza­san kö­röz, egy­hely­ben, rit­mi­ku­san in­gat­va a fe­jét. Ha a hí­vat­lan lá­to­ga­tó nem hát­rál meg, ak­kor meg­kez­dő­dik a pár­harc.

Lin­dall egy ha­tal­mas, ara­nyos szí­nű zuz­mó­val be­nőtt szik­la mögé rej­tőz­ve ép­pen két harc­ra ké­szü­lő hí­met fi­gyelt meg. Íme, az el­len­fe­lek elő­re­nyúj­tott fej­jel egy­más­nak ro­han­tak, és a hom­lo­ku­kat össze­csap­ták, majd fe­szül­ten fi­gyel­ve meg­áll­tak. Így tar­tott ez hét per­cen át, míg a jö­ve­vény meg nem adta ma­gát a győz­tes ké­nye-ked­vé­re. Alá­za­to­san le­fe­küdt, és a leg­bé­ké­sebb pózt ölt­ve, moz­du­lat­lan ma­radt. A győz­tes még csak meg sem érin­tet­te le­győ­zött el­len­sé­gét. Büsz­ke, fe­nye­ge­tő te­kin­tet­tel vár­ta be, amíg a le­győ­zött gyík el­má­szott. Ez a je­le­net va­ló­ban em­lé­kez­tet­te azok­ra a kü­lö­nös lo­va­gi tor­nák­ra, ame­lye­ken az el­len­fe­lek össze­mér­ték ugyan ere­jü­ket, de nem cson­kí­tot­ták meg egy­mást.

Lin­dall gyö­nyör­kö­dött a ter­mé­szet cél­sze­rű­sé­gé­ben. Tud­ta, hogy az igu­a­nák ezeset­ben is a faj­fenn­tar­tás ösz­tö­né­nek en­ge­del­mes­ked­tek, hi­szen, ha éles fo­gu­kat is be­le­ve­tet­ték vol­na a küz­de­lem­be, két­ség­te­le­nül sú­lyos sé­rü­lé­se­ket okoz­tak vol­na egy­más­nak. E bölcs ösz­tön le­he­tő­sé­get nyújt a gyen­gébb­nek, rend­sze­rint a fi­a­ta­labb hím­nek, hogy el­ér­je érett­ko­rát és ere­jé­nek tel­jét.

Mi­köz­ben az igu­a­ná­kat fi­gyel­te, egyet­len­egy­szer sem pil­lan­tott a ten­ger­re. Pe­dig fe­ke­te pon­tocs­kát pil­lant­ha­tott vol­na meg a lát­ha­tá­ron. Az Egye­sült Ál­la­mok ha­di­ten­ge­ré­sze­té­nek zász­la­já­val fel­éke­sí­tett tor­pe­dó­na­szád szá­gul­dott tel­jes gőz­zel a szi­ge­te felé.

…Ki­de­rült, hogy a Bal­ta­ra-szi­ge­ten csak nem rég­óta ál­lo­má­so­zó egyik éj­sza­kai bom­bá­zó pi­ló­tá­ja még­is­csak fel­fi­gyelt Lin­dall jel­zé­sé­re. A ka­to­nai tá­masz­pont pa­rancs­nok­sá­gát nyug­ta­la­ní­tot­ta a je­len­tés, és el­ha­tá­roz­ták, hogy fel­de­rí­tőt kül­de­nek a szi­get­re, mert at­tól tar­tot­tak, hogy ja­pán ké­mek fész­kel­ték be ma­gu­kat a la­kat­lan szi­get­re…

Lin­dall, mi­köz­ben öröm­től fél­őrül­ten össze­csó­ko­ló­dzott a yen­kik­kel, és a mo­tor­csó­nak­ba hur­col­ta gyűj­te­mé­nyét, fel­sze­re­lé­sét, egé­szen el­fe­led­ke­zett Kid­ről. Nem, nem fe­lej­tet­te el, ha­nem egy­sze­rű­en nem is gon­dolt rá. És ez nagy kü­lönb­ség. Az em­ber­nek nem­csak az ér­tel­me, ha­nem a szí­ve is pa­ran­csol. Lin­dall szí­ve so­ha­sem fe­lej­tet­te el Ki­det, ha­nem az agya volt a vét­kes, mert azt az em­be­rek­kel való ta­lál­ko­zás tel­je­sen le­kö­töt­te. Hi­szen ed­dig is a vég­te­len­sé­gig vá­gya­ko­zott az em­be­rek után, s most, hogy is­mét köz­tük van, nem is gon­dolt a del­fin­re.

És csu­pán ak­kor ju­tott is­mét eszé­be Kid, ami­kor a tor­pe­dó­rom­bo­ló gé­pei már dol­goz­ni kezd­tek, és utol­já­ra mégegy­szer vé­gig­pil­lan­tott a szi­ge­ten. Lin­dall a fe­dél­ze­ten állt, és egy fi­a­tal ten­ge­rész­gya­lo­gos ti­ze­des­sel be­szél­ge­tett. A ti­ze­des mel­let­te gug­golt, és két ke­zé­vel mar­kol­ta a ka­ra­bé­lyát, va­ló­ság­gal el­árasz­tot­ta Lin­dal­lt kér­dé­se­i­vel. Szó sze­rint min­den ér­de­kel­te: hogy mit evett, hogy a ma­gá­nyos­ság me­lyik hó­nap­já­ban fo­gyott el az al­ko­hol­ja, és ho­gyan is él­he­tett meg lá­nyok nél­kül.

A Ki­det fel­idé­ző gon­do­la­tok­ra éles fáj­da­lom szo­rí­tot­ta össze Lin­dall szí­vét. Már-már ott tar­tott, hogy a ka­pi­tány­hoz ro­han, és kö­nyö­rög­ni kezd, ha­lasszák el az in­du­lást, de az is eszé­be vil­lant, hogy egy­sze­rű­en be­ug­rik a ten­ger­be, és ki­úszik a part­ra.

– Kid! Kid! Kid! – ki­ál­tot­ta Lin­dall, ke­zét töl­csér­ként tart­va a szá­ja elé.

És a del­fin meg­hal­lot­ta a hí­vást. A tor­pe­dó­rom­bo­ló még csak a hor­go­nyát sem tud­ta fel­húz­ni, ami­kor már meg­pil­lan­tot­ta Ki­det. Az ál­lat nem is úszott, de re­pült a hí­vás­ra. A del­fin tes­te a ha­jó­tól né­hány láb­nyi­ra a le­ve­gő­be röp­pent. Lin­dall ki­nyúj­tot­ta felé a ke­zét, és ta­lán mon­da­ni akart va­la­mit, ta­lán meg­ölel­ni akar­ta Ki­det, ami­kor köz­vet­le­nül a füle mel­lett felu­ga­tott az au­to­ma­ta. A del­fin tes­te a víz­be zu­hant a cso­dá­la­tos pa­ra­bo­lát be sem fe­jez­ve, és el­tűnt a hul­lá­mok mé­lyén, csak pezs­gő pi­ros bu­bo­ré­kok ma­rad­tak a nyo­má­ban a fel­szí­nen.

– A leg­jobb­kor! Röp­té­ben – je­gyez­te meg a ti­ze­des.

Lin­dall re­kedt hör­gés­sel ve­tet­te rá ma­gát a ti­ze­des­re, le­ütöt­te. El­ke­se­re­det­ten, és tel­je­sen né­mán ver­te a fe­dél­zet desz­ká­i­ba a ti­ze­des fe­jét. Lin­dall nem is tu­dott ar­ról, hogy mit tesz, és azt sem érez­te, hogy mi­ként sza­kí­tot­ták ki az esz­mé­let­len ame­ri­ka­it a mar­ká­ból, sem arra nem em­lé­ke­zett, hogy kez­det­ben hosszú ide­ig rug­dal­ták, majd egy szűk, sö­tét ve­rem­be lök­ték, köz­vet­le­nül a ha­jó­kony­ha alá.

…Lin­dall szen­tül hit­te, hogy az ame­ri­kai meg­gyil­kol­ta Ki­det. Más­képp vissza­tért vol­na a szi­get­re.

Ang­li­á­ban sen­ki sem vár­ta. Hi­szen csak a pusz­tu­lá­sá­ról kap­tak hí­re­ket. Mi­után Flo­ri­da nép­te­len ho­mok­zá­to­nya­in meg­ta­lál­ták a fel­for­dult „Galá­pa­gos”-t, és Lin­dal­l­nak nyo­mát sem lel­ték, úgy vél­ték, hogy már ré­gen meg­halt. Per­ci­val szü­le­it rend­kí­vül meg­vi­sel­te a bá­nat, az any­ja szin­te be­le­va­kult a sok sí­rás­ba. A fe­le­sé­ge… Nem mint­ha va­la­ki mást ta­lált vol­na ma­gá­nak, ám egy­sze­rű­en nem vár­ta töb­bé. Nem vár­ta, ez az egész.

Igen, ha Lin­dall tud­ta vol­na, hogy Kid élet­ben ma­radt, vissza­tért vol­na. De nem tud­ta. Lin­dall be­lé­pett az an­gol lé­gi­flot­tá­ba. Náci ten­ge­ri ka­ra­vá­no­kat bom­bá­zott. És 1943-ban, Nor­man­dia fe­lett le­lőt­ték.

Ez Lin­dall tör­té­ne­te…

Kid azon­ban élet­ben ma­radt. És egész idő alatt vár­ta, hogy Lin­dall még­is­csak vissza­tér. És még most is bi­zo­nyo­san vár­ja. De hi­szen ön ne­vet, én azon­ban biz­to­san tu­dom, hogy Kid vissza­vár­ta Lin­dal­lt.

Mi­után az ame­ri­ka­i­ak a Bal­ta­ra-szi­ge­ten bá­zist épí­tet­tek, a Galá­pa­gos-szi­ge­tek meg­szűn­tek el­ha­gya­tott ősi éle­tet élő szi­ge­tecs­kék len­ni. Most már gyak­ran ke­res­ték fel őket a ha­jó­sok, és igen, a tu­ris­ták is meg­je­len­tek. Az Er­ra­hu­es-szi­ge­tet is fel­ke­res­ték. És ahogy va­la­mi­lyen hajó el­ér­te a víz alat­ti ko­rall­zá­to­nyok so­rát, a del­fin oda­úszott hoz­zá. Bi­zo­nyá­ra azt gon­dol­ta: biz­to­san ezen a ha­jón tér vissza Lin­dall. A del­fin a hajó or­rá­hoz sze­gő­dött. Elő­re úszott, egész idő alatt for­go­ló­dott, és szin­te kér­te, hogy pon­to­san kö­ves­sék. A ha­jó­kat a ko­rall­zá­to­nyon át­ve­ze­tő egyet­len be­já­rat­hoz ve­zet­te, oda, ahon­nan a ha­tal­mas, kö­ve­cses strand­ra nyílt a ki­lá­tás. Ezért ne­vez­ték el a ten­ge­ré­szek rév­ka­la­uz­nak.

Azt vi­szont az írók gon­dol­ták ki, hogy fe­hér. Szív­szag­ga­tó tör­té­ne­tet fa­rag­tak ar­ról, hogy az al­bi­nó del­fint ho­gyan kö­zö­sí­tet­ték ki a fal­ká­ból, és ho­gyan sze­gő­dött az em­be­rek­hez.

Ám Kid nem al­bi­nó, ha­nem kö­zön­sé­ges del­fin…

Ter­mé­sze­te­sen mo­so­lyog­hat, úgy, aho­gyan tet­szik, de be­szél­jen csak ama ha­jók akusz­ti­ku­sa­i­val, ame­lyek Kö­zép- és Dél-Ame­ri­ka part­jai men­tén ha­józ­nak a Csen­des-óce­án­ban. Sok min­dent me­sél­het­né­nek ön­nek! Elég a del­fi­nek meg­je­le­né­se a hajó mel­lett, és a hid­ro­fo­nok már­is fel­fog­ják a ki­ál­tá­su­kat. És mit gon­dol, mit ki­ál­ta­nak?

„Per­ci­val! Per­ci­val!” – ezt ki­a­bál­ják sza­ka­dat­la­nul. És nem­csak egye­dül Kid, ha­nem a Csen­des-óce­án azon te­rü­le­te va­la­mennyi del­fin­je. Az összes del­fi­nek, érti?

Cso­dál­ko­zik, mert nem ter­mé­szet­ku­ta­tó. Ha ter­mé­szet­ku­ta­tó vagy oce­a­no­ló­gus len­ne, ak­kor egé­szen más­ként fo­gad­ná el­be­szé­lé­se­met. Mi­lyen cso­dá­la­tos dol­go­kat hal­lot­tam, ol­vas­tam a del­fi­nek­ről… El­ol­va­som. Vár­jon, mind­járt meg­ta­lá­lom. Aha, hall­gas­sa…

…a del­fi­nek agyá­nak sú­lya, az agy­te­ker­vé­nyek fel­épí­té­se, az ideg­szá­lak mennyi­sé­ge egy köb­cen­ti­mé­te­res tér­fo­gat­ban na­gyon ha­son­lít az em­be­ri agyé­ra. Ezen­kí­vül, aho­gyan a meg­fi­gye­lé­sek mu­tat­ják, a del­fi­nek­nek sa­já­tos bo­nyo­lult jel­ző­rend­sze­rük van, sa­já­tos nyel­vük. A ma­gá­nyos del­fin meg­le­pő­en hall­ga­tag; két del­fin azon­ban élénk jel­zés­cse­rét foly­tat, ha pe­dig so­kan van­nak, ak­kor sza­ka­dat­la­nul fe­cseg­nek. Meg­jegy­zen­dő, hogy a mi fü­lün­ket nem fe­nye­ge­ti a fe­cse­gé­sük: a del­fi­nek az ult­ra­han­gok tar­to­má­nyát hasz­nál­ják fel az érint­ke­zés­re. Egé­szen a 120 kHz-ig hall­ják a han­go­kat, az em­ber ese­té­ben a ha­tár 20 kHz.

A del­fi­nek nyel­vé­nek kü­lö­nös sa­já­tos­sá­gai van­nak. A del­fi­nek az olyan ze­né­szek­re ha­son­lí­ta­nak, akik lágy hár­fa­szó­val kí­sé­rik ma­gu­kat be­szél­ge­tés köz­ben, és a me­ló­di­á­val hang­sú­lyoz­zák a sza­va­i­kat.

John Lilly pro­fesszor 1960 áp­ri­li­sá­ban elekt­ro­ni­kus gé­pek se­gít­sé­gé­vel meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy a del­fi­nek em­be­ri sza­vak­kal is gaz­da­gít­ják a ma­guk szó­kész­le­tét. Lilly sza­va­it a del­fin meg­is­mé­tel­te. A ké­sőb­bi kí­sér­le­tek meg­mu­tat­ták, hogy ez egy­ál­ta­lán nem volt vé­let­len, s a del­fi­nek más eset­ben is utá­noz­ták az em­be­rei sza­va­kat, még a ne­ve­tést is.

Az­zal a ké­pes­ség­gel, hogy vissza­em­lé­kez­ze­nek sza­vak­ra, ame­lye­ket nem ér­te­nek, és meg­is­mé­tel­jék azo­kat, a del­fi­nek le­győ­zik a gyer­me­ke­ket, a pa­pa­gá­jo­kat, sőt… a fel­nőt­te­ket is. Tö­ké­le­te­sen vissza­ad­ják az egy­szer hal­lott ki­fe­je­zést is. Mi ez? Szo­kat­lan után­zá­si kész­ség vagy va­la­mi en­nél sok­kal több?

Egy­re több­ször kez­dek ké­tel­ked­ni… Egy­szó­val, a ter­mé­szet va­jon csak min­ket, em­be­re­ket al­ko­tott meg, ami­kor gon­dol­ko­dó lé­nye­ket kí­vánt al­kot­ni?

(M. Em­cev és E. Par­nov no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Isz­ka­tyel”)