Ilja VARSAVSZKIJ:
A PÁR­BAJ

A lép­cső vég­ső pi­he­nő­jén egy­sze­rű­en át­ug­rott a kor­lá­ton, és az utol­só fa­lat pi­ro­got sza­la­dás köz­ben nyel­te le, míg át­szá­gul­dott az elő­csar­no­kon.

Ide­je iga­zán ke­vés ma­radt, ép­pen csak annyi, hogy a fa­sor ele­jén el­fog­lal­ja a „har­ci ál­lást”. Ha­nya­gul le­dűlt egy pad­ra, s arra várt, hogy a má­sod­éve­sek ki­jöj­je­nek. A meccs­re akar­ta hív­ni őt. Az­tán majd meg­va­cso­ráz­nak a di­ák­ká­vé­ház­ban, és utá­na… Hogy az­u­tán mi lesz tu­laj­don­kép­pen, nem is tud­ta még. Ilyen dol­gok­ban min­dig az ösz­tö­ne­i­re hall­ga­tott.

Így min­dent szé­pen el­gon­dolt a park­ban ül­dö­gél­ve, ami­kor egy hang kez­dett böm­böl­ni a hang­szó­ró­ból:

„Mu­ha­rinsz­kij, első év­fo­lya­mos, fe­no­tí­pu­sá­nak in­dex-szá­ma 1388/16. em. bé. A rá­dió­tech­ni­kai fa­kul­tás dé­kán­ja sür­gő­sen hí­vat­ja.”

Ha­bo­zás nél­kül dön­te­nie kel­lett. A meg­men­tő aj­tó­ig csak né­hány lé­pést te­he­tett. Szá­ját csü­csö­rít­ve, fü­lét ke­zé­vel szét­húz­va, a bal sze­mé­vel hu­nyo­rít­va, és a jobb lá­bá­ra sán­tít­va, igye­ke­zett zaj­ta­la­nul el­sur­ran­ni a fe­no­tí­pus-ana­li­zá­tor előtt.

– Mu­ha­rinsz­kij, elég a bo­hóc­ko­dás­ból!

Ez már a dé­kán­nak ma­gá­nak volt a hang­ja.

„El­kés­tem!”

Az ana­li­ti­kus be­ren­de­zés a má­sod­perc pa­rá­nyi tö­re­dé­ke alatt már ki is ke­res­te az in­dex meg­adott ada­ta alap­ján a tíz­ezer­nyi hall­ga­tó kö­zül, s a képe már­is ott dí­szel­gett a dé­kán dol­go­zó­szo­bá­já­nak te­le­ví­zi­ós ké­szü­lé­kén.

Mu­ha­rinsz­kij szá­ja vissza­nyer­te nor­má­lis alak­ját, a fü­lét is el­en­ged­te, de még min­dig hu­nyo­rí­tott szem­mel masszí­roz­gat­ta a jobb tér­dét. Ezt a ma­ni­pu­lá­ci­ót – el­kép­ze­lé­se sze­rint – a dé­kán vá­rat­lan re­u­ma­ro­ham­nak néz­he­ti.

Mé­lyet só­haj­tott, és még min­dig sán­ti­kál­va el­in­dult az első eme­let­re…

A dé­kán né­hány pil­la­na­tig ér­dek­lő­dés­sel né­ze­get­te a fiú fi­zi­o­nó­mi­á­ját. A hely­zet­hez il­lő­en Mu­ha­rinsz­kij arca szo­mo­rú­an fi­gyel­mes ki­fe­je­zést öl­tött. Gon­do­lat­ban azon­ban azt la­tol­gat­ta: mennyi idő­re lesz szük­sé­ge ah­hoz, hogy utol­ér­je azt a má­sod­évest, ha a dé­kán…

– Mu­ha­rinsz­kij, mond­ja meg, van va­la­mi az élet­ben, ami ér­dek­li ma­gát?

Mu­ha­rinsz­kij vé­le­mé­nye sze­rint, ez a kér­dés iga­zán fe­les­le­ges volt. Sok min­den ér­de­kel­te. Elő­ször is, kit sze­ret in­kább, Na­ta­sát vagy Musz­ját; má­sod­szor: mi­lyen he­lye­zé­se lesz a baj­nok­ság ta­va­sza for­du­ló­ja vé­gén a „Spar­ta­kus­nak”; har­mad­szor: az a má­sod­éves kis­lány, ne­gyed­szer… Egy­szó­val ér­dek­lő­dé­si köre iga­zán nem mond­ha­tó szűk­kö­rű­nek, ám alig­ha tá­lal­hat fel ilyes­mit a dé­kán­nak.

– A rá­dió­mér­nö­ki hi­va­tás ér­de­kel – mon­dot­ta sze­ré­nyen.

Ez szin­te majd­nem igaz is volt. Va­la­mennyi „élet­be vá­gó­an fon­tos” ér­dek­lő­dé­si köre így vagy úgy, iga­zán szo­ro­san össze­füg­gött az­zal, hogy a Diák Vá­ros la­kó­ja le­gyen, aho­vá azért uta­zott, hogy… és így to­vább.

– Ak­kor le­het­sé­ges, hogy arra is fel­vi­lá­go­sí­tást tud adni ne­kem, hogy mi­ért nem tett le egyet­len be­szá­mo­lót sem a má­so­dik sze­mesz­ter vé­gé­ig?

„Ajaj, ez már baj – fu­tott át az agyán –, ki­vág, ide a rozs­dás bö­kőt – ki­zá­rat.”

– Le­het­sé­ges, hogy a gépi ok­ta­tás spe­ci­fi­ku­san… – kezd­te bi­zony­ta­lan han­gon Mu­ha­rinsz­kij.

– Igen, ép­pen a spe­ci­fi­kus – sza­kí­tot­ta fél­be a dél­fá­in –, már há­rom ta­ní­tó­gép ta­gad­ta meg, hogy ma­gá­val fog­lal­koz­zon. Erre mit tud mon­da­ni?

A leg­oko­sabb tak­ti­ká­nak azt gon­dol­ta, ha ezt a kér­dést egy­sze­rű­en köl­tői kér­dés­nek te­kin­ti, és nem ad rá egye­nes vá­laszt.

A dé­kán el­gon­dol­kod­va do­bolt uj­ja­i­val az asz­ta­lon. Mu­ha­rinsz­kij az ab­la­kon át a kert­be bá­mult. Az a vö­rös hajú má­sod­éves kis­lány ott sé­tált a fa­sor­ban. A mel­let­te lép­ke­dő kék mac­kós lan­ga­lé­ta eve­zőt ci­pelt. Úgy lát­szik min­den vi­lá­gos. A má­sik meccs­je­gyet át kell ad­nia va­la­ki­nek, ott min­dig sok a szép me­di­ka.

– Nem aka­rom ad­dig ki­zár­ni, amíg tö­ké­le­te­sen meg nem győ­ző­döm ar­ról, hogy sem­mi mó­don sem tud­juk el­ér­ni, hogy a mér­nö­ki ké­pe­sí­tést meg­sze­rez­ze.

Mu­ha­rinsz­kij leg­szí­ve­seb­ben buk­fen­cet hányt vol­na en­nek hal­la­tán, de ezt azért koc­ká­za­tos­nak vél­te.

– Na­gyon örü­lök – mon­dot­ta szem­le­süt­ve –, hogy ön még hisz ab­ban, hogy van le­he­tő­sé­gem…

– Hi­szen, ha az ön le­he­tő­sé­ge­i­ről vol­na szó, ak­kor már ré­ges-ré­gen nem len­ne a di­á­kok so­rá­ban. Én az ok­ta­tó­au­to­ma­ták ké­pes­sé­ge­i­ben bí­zom, ben­nük hi­szek, eb­ben nem is ké­tel­ked­het. Hal­lott va­la­mi­kor va­la­mit a VUP-ról?

– Ter­mé­sze­te­sen… e… e…

A szü­net egy­re kí­no­sab­bá vált.

– Ter­mé­sze­te­sen, hogy hal­lott – ne­ve­tett a dé­kán –, hi­szen bi­zo­nyo­san ol­vas­ta az ok­ta­tó­au­to­ma­ták tan­szé­ké­nek va­la­mennyi ki­ad­vá­nyát. A VUP – Vissza­csa­to­lá­sos Uni­ver­zá­lis Pe­da­gó­gus. Re­mé­lem, azt tud­ja, hogy a vissza­csa­to­lás mit je­lent?

– No, nagy vo­ná­sok­ban – koc­káz­tat­ta meg óva­to­san Mu­ha­rinsz­kij.

– Be aka­rom mu­tat­ni ezt a gé­pet a bé­csi nem­zet­kö­zi kong­resszu­son. És hogy meg­ha­tá­rozzuk funk­ci­o­ná­lis le­he­tő­sé­ge­i­nek ha­tá­ra­it, egy kont­roll-di­ák­cso­por­tot ok­tat. Nem szí­ve­sen csök­ken­te­ném szánt­szán­dék­kal di­ák­ja­i­nak át­la­gos ér­dem­je­gyét, de az ele­mi ta­ná­ri tisz­tes­ség meg­kö­ve­te­li, hogy ki­pró­bál­jam egy olyan… hm… te­hát, olyan… e. e. e…, no egy­szó­val ma­gán is. Rö­vi­den szól­va be­kap­cso­lom a kont­roll-ta­nu­ló­cso­port­ba.

– Kö­szö­nöm.

– Re­mény­ke­dem, hogy a VUP ta­lán be­ve­ri az ön fe­jé­be tu­dás­tá­rá­nak va­la­mi tö­re­dé­két…

Olyan au­to­ma­ta a vi­lá­gon sem volt, amely­nek a fel­épí­té­se Mu­ha­rinsz­kijt a leg­pa­rá­nyib­bat ér­de­kel­te vol­na. Ám meg­őriz­ve ar­cán a fe­szült fi­gyel­met su­gár­zó ki­fe­je­zést, arra gon­dolt, hogy már a vége felé jár­hat az első fél­idő, és no, a leg­rosszabb eset­ben, Na­ta­sa…

…olyan mó­don, hogy a ta­nu­lás ide­je alatt az ön agya egyet­len egé­szet al­kot a gép ana­li­ti­kus be­ren­de­zé­sé­vel, az au­to­ma­ta pe­dig ál­lan­dó­an vál­toz­tat­ja az ok­ta­tá­si mód­szert, at­tól füg­gő­en, hogy a ta­nu­ló, te­hát ön, ho­gyan sa­já­tí­tot­ta el az anya­got. Ért­he­tő?

– Meg­ér­tet­tem.

– Hála Is­ten­nek! El­me­het!

*

…Az 1342. lo­gi­kai meg­ol­dás, a te­o­ré­ma bi­zo­nyí­tá­sá­nak 16. va­ri­á­ci­ó­ja, és a blok­ko­ló­be­ren­de­zés, jelt ad: „Az anya­got nem sa­já­tí­tot­ta el, tak­ti­kát vál­toz­tat­ni.” Újabb lo­gi­kai ku­ta­tás. „A te­o­ré­ma bi­zo­nyí­tá­sa leg­alább a kö­zép­is­ko­la anya­gá­nak ele­mi is­me­re­tét kö­ve­te­li meg.” Pa­rancs: „Meg­kez­de­ni az al­geb­ra el­me­i­nek ok­ta­tá­sát!” Jel­zés: „Az anya­got kö­ze­pe­sen el­sa­já­tí­tot­ta.” „Át­kap­csol­ni a te­o­ré­ma bi­zo­nyí­tá­sá­ra, a bi­zo­nyí­té­kok leg­utol­só­já­ra.” – …Majd is­mét jel­zés: „Az alap­tu­dás el­ve­szett.” Újabb pa­rancs az át­kap­cso­lás­ra, is­mét lo­gi­kai út­ke­re­sés… A mű­szer­fa­lon ki­gyul­ladt a vö­rös lám­pa: „Túl­me­le­ge­dés”. A transz­for­má­tor­ból füst árad. Az au­to­ma­ta ki­kap­cso­ló­dott.

Mu­ha­rinsz­kij le­ve­tet­te fe­jé­ről a di­pó­lust, meg­tö­röl­te ve­rej­té­ke­ző hom­lo­kát. Ilyen még nem volt. Már szin­te szim­pá­ti­át ér­zett az iránt az öreg elekt­ro­ni­kus elő­adó-ek­za­me­ná­tor iránt, amely ko­ráb­ban ok­tat­ta. Az­zal iga­zán össze­ha­son­lít­ha­tat­la­nul könnyebb volt a do­log: egész elő­adá­sa alatt al­ha­tott, és az­u­tán egy­sze­rű­en nem fe­lelt a kér­dé­sek­re. A VUP-pal nem pac­káz­hat így! Még az a jó, hogy az au­to­ma­ti­kus vé­dő­be­ren­de­zés idő­ről idő­re ki­kap­csol­ja.

A vi­deo­fon hang­ja sza­kí­tot­ta fél­be Mu­ha­rinsz­kij el­mél­ke­dé­sét. A kép­er­nyőn ott a dé­kán.

– Mi­ért he­nyél?

– Az au­to­ma­ta le­hűl.

Sze­ren­csét­len­sé­gé­re a mű­szer­fa­lon új­ból fel­gyul­ladt a zöld lám­pa. Mu­ha­rinsz­kij só­haj­tott, és fe­jé­re erő­sí­tet­te a di­pó­lust.

Is­mét lo­gi­kai ke­re­sés, és Mu­ha­rinsz­kij agyá­ban ott iz­zott a gyű­lölt egyen­let. Meg­kí­sé­rel­te, hogy har­col­jon az au­to­ma­tá­val, arra gon­dolt, mi lett vol­na, ha Gye­me­tyev a má­so­dik fél­idő vé­gén nem lő ka­pu­fát. Meg­pró­bál­ta maga elé kép­zel­ni azt a kis má­sod­évest a leg­csá­bí­tóbb szi­tu­á­ci­ók­ban, de min­den hi­á­ba.

…Lo­gi­kai vá­lo­ga­tás, jel­zés, pa­rancs, át­kap­cso­lás, a tak­ti­ka vál­toz­ta­tá­sa, jel­zés, lo­gi­kai vá­lo­ga­tás…

*

El­telt hét nap, és – óh cso­da! – Mu­ha­rinsz­kij már nem érez­te olyan kín­zó­nak a ta­nu­lást. Úgy lát­szik, az au­to­ma­ta is hoz­zá­szo­kott. Mind rit­káb­ban vil­lant fel a túl­me­le­ge­dé­si jel­ző pi­ros fény.

El­telt még egy hét, és a hang­szó­ró is­mét meg­szó­lalt:

– Mu­ha­rinsz­kij el­ső­évest hí­vat­ja a rá­dió­tech­ni­kai fa­kul­tás dé­kán­ja, Mu­ha­rinsz­kij fe­no­tí­pu­sá­nak in­dex-szá­ma: 1386/16. em. bé.

Ez al­ka­lom­mal meg sem pró­bál­ta ki­ját­sza­ni a min­dent látó fe­no­tí­pus-ana­li­zá­tort.

– Üd­vöz­löm, Mu­ha­rinsz­kij – mon­dot­ta a dé­kán –, maga rend­kí­vü­li ké­pes­sé­gek­ről tett ta­nú­sá­got.

Mu­ha­rinsz­kij éle­té­ben elő­ször el­vö­rö­sö­dött.

– Úgy vé­lem – fe­lel­te sze­ré­nyen –, hogy igaz­sá­go­sabb len­ne a VUP cso­dá­la­tos ké­pes­sé­ge­i­ről be­szél­ni. Va­ló­ban el­ra­ga­dó al­ko­tás.

– Ami­kor az ön ké­pes­sé­ge­i­ről be­szé­lek, ak­kor ép­pen ön­ről van szó. Ami a VUP-ot il­le­ti, az ön­nel való két­he­tes együtt­lét az ő szá­má­ra sem múlt el nyom­ta­la­nul. Most már nem kö­zön­sé­ges gép, nem szok­vá­nyos au­to­ma­ta, ha­nem hol­mi Don Juan, Ca­sano­va, vagy amit maga is könnyeb­bem meg­ért, szok­nya­pe­cér. Csak a csi­nos di­ák­lá­nyo­kat ér­té­ke­li iga­zán. Ezen­kí­vül szen­ve­dé­lyes fut­ball­szur­ko­ló, és a kont­roll­cso­port va­la­mennyi di­ák­ját be­von­ta ebbe a szó­ra­ko­zás­ba. A vi­lág lus­tá­já­vá vált. Hol­nap majd be­mu­tat­juk, de önt, maga is tud­ja…

– Meg­ér­tet­tem. Kí­vá­nok to­váb­bi si­ke­re­ket az ilyen… hm… no, di­á­kok ok­ta­tá­sá­ban.

Mu­ha­rinsz­kij mé­lyen meg­ha­jolt, és az ajtó felé in­dult.

– Hová?

– Hogy­hogy hová? Je­gyet vál­ta­ni, hogy ha­za­utaz­has­sam. Hi­szen ön ki­zárt.

– A di­á­kok kö­zül va­ló­ban ki­zár­juk, de ki­ne­vezzük az ok­ta­tó au­to­ma­ták tan­szé­ke fő­la­bo­rán­sá­vá. Et­től kezd­ve egyet­len­egy vissza­csa­to­lá­sos gép sem ke­rül­het ki a la­bo­ra­tó­ri­um fa­lai kö­zül mi­előtt nem áll­ta ki a pár­har­cot ön­nel. Maga egye­ne­sen fő­nye­re­mény a szá­munk­ra. No, ígér­je meg, Mu­ha­rinsz­kij, hogy nem hagy itt min­ket!

(Ilja Var­savsz­kij no­vel­lá­ja nyo­mán)