V. TYENDRJAKOV:
ÉV­SZÁ­ZA­DOS UTA­ZÁS

A szerző előszava

Be­szél­ges­sünk a me­sék­ről…

Va­ló­szí­nűt­len, hogy Iva­nus­ka, a le­né­zett mu­zsik­fi, ez a sut­ban ülő os­to­ba fa­jan­kó va­la­ha is cár­rá lett. Csak a kép­ze­let já­té­ka ez. Ne­he­zen kép­zel­he­tő el, s nem is igaz, hogy a sző­nyeg re­pül, hogy Szad­kó – a ten­ger ural­ko­dó­já­nak ven­dé­ge­ként le­eresz­ked­he­tett a ten­ger mé­lyé­re, és on­nan épen és egész­sé­ge­sen vissza­tér­he­tett. A mese nem maga az élet, ha­nem olyas­va­la­mi, ami az élet fö­lött jár – így gon­dol­ták ezt őse­ink.

Azt sem le­het le­ta­gad­ni, hogy gyak­ran ma­guk is el­hit­ték a me­sé­ket. Jé­zus Krisz­tus – mon­dot­ták – a ha­lá­la után fel­tá­madt, és ele­ve­nen ment fel a mennyek­be; Jé­zus Krisz­tus a ví­zen járt, „mi­ként­ha a szá­ra­zon sé­tált vol­na”, a lá­bát sem ned­ve­sí­tet­te meg; a fér­fi ol­dal­bor­dá­já­ból al­kot­ták meg az első asszonyt… Hit­ték, hogy így volt, hogy így kel­lett len­nie, hi­szen az em­ber még csak por­szem­nyi sem – ter­mé­szet­fö­löt­ti, is­te­ni erő műve mind­ez. És ezek a me­sék is­mét csak nem az éle­tet je­len­tik, ha­nem va­la­mit, ami több az élet­nél, ami élet­fö­löt­ti.

De most…

Mes­ter­sé­ges elekt­ro­ni­kus agyat al­kot­nak, s el­érik, biz­to­san, hogy az ilyen al­ko­tás majd ki­sebb mé­re­tű lesz, mint az em­be­ri fej…

A vo­nat le­vág­ta a kar­ját egy ti­zen­két esz­ten­dős kis­fi­ú­nak, de vissza­varr­ták, és a pul­zu­sa új­ból ver­ni kez­dett, is­mét sza­ba­don áram­lott a vér ere­i­ben, a már ha­lott kéz meg­ele­ve­ne­dett…

Fém­ből ké­szí­te­nek ide­ge­ket…

Azt is meg­fi­gyel­het­jük, hogy va­jon a Ve­nu­son van-e élet?

Amit most le­ír­tam, a me­sék­hez ha­son­lít, a fan­tá­zi­ák bi­ro­dal­má­hoz ha­son­ló! De még­sem me­sé­ket so­rol­tam fel, ha­nem ta­lá­lom­ra ki­emelt rész­le­te­ket a leg­ko­mo­lyabb új­sá­gok ha­sáb­ja­in ol­vas­ha­tó hí­rek­ből, cik­kek­ből. Az élet nem­csak hogy utol­ér­te a kép­ze­le­tet, ha­nem el is hagy­ja azt.

Ter­mé­sze­te­sen ar­ról nin­csen szó, hogy a me­sék mi­ha­mar el­tűn­nek éle­tünk­ből, s he­lyük­be lép a jó­zan va­ló­ság. Az el­ér­he­tet­len­ség bi­ro­dal­má­ból, az is­ten ha­tal­má­ból egy­sze­rű­en át­ván­do­rol­nak a jö­vőnk­be. Las­san­ként fel­vált­ják a fan­tasz­ti­kus köny­vek írói a sza­kál­las me­se­mon­dó­kat. Az ősi me­se­mon­dó, ami­kor ar­ról ál­mo­do­zott, hogy re­pül­ni kéne, és meg­al­kot­ta kép­ze­le­té­ben a re­pü­lő­sző­nyeg-re­pü­lő­gé­pet, alig­ha re­mény­ked­he­tett ben­ne, hogy ő vagy a fia, az uno­ká­ja, eset­leg a déd­uno­ká­ja úgy re­pül­het majd, mint a ma­dár. Ab­ban hitt, hogy Is­ten ele­ve úgy ren­del­te, hogy a föl­dön jár­jon az em­ber, és ne re­pül­jön. Ha egy re­gény­író nap­ja­ink­ban tá­vo­li boly­gók­ra in­du­ló uta­zá­sok­ról ír, jog­gal szá­mít­hat rá, hogy ez az ese­mény va­ló­ban be is kö­vet­kez­het. Im­már nem a re­mény­te­len­ség a me­sék osz­tály­ré­sze.

De ha már a mese a jö­vőnk­be ván­do­rolt át, ak­kor más kö­ve­tel­mé­nyek­nek kell ele­get ten­nie, mint az ősi me­sék­nek. Hi­szen a jö­vőnk nem fan­tasz­ti­kum, de re­á­lis va­ló­ság. Ép­pen ezért kö­ve­tel a mo­dern mese re­á­lis vo­ná­so­kat is, nem­csak a kép­ze­let sza­bad szár­nya­lá­sát.

És ez még mind ke­vés, en­nél sú­lyo­sabb kö­ve­tel­mé­nye­ket is ki kell elé­gí­te­nie: nem le­he­tünk fe­le­lőt­le­nek, ko­moly­ta­la­nok, ha a jö­vőnk­ről van szó. Ha ró­zsa­szí­nű pa­ra­di­csom­ként, iga­zi éden­ként, a bol­do­gok ho­na­ként mu­tat­juk meg a jö­vőt, az annyit je­lent, hogy ön­nön­ma­gun­kat ámít­juk el. Egé­szen bi­zo­nyos, hogy lesz­nek konf­lik­tu­sok, el­lent­mon­dá­sok az egy­mást vál­tó nem­ze­dé­kek kö­zött, olyan össze­csa­pá­sok, ame­lyek­ről ma még csak igen ho­má­lyos fo­gal­ma­ink le­het­nek. A mar­xis­ta dia­lek­ti­ka azt ta­nít­ja, hogy nincs el­lent­mon­dá­sok nél­kü­li tár­sa­da­lom, és nem is le­het, a meg­me­re­ve­dett, a töb­bé már nem fej­lő­dő le­győ­zé­se nél­kül nincs elő­re­ha­la­dás. Ugyan­annyi­ra ter­mé­szet­el­le­nes a moz­du­lat­lan­ság­ról ál­mo­doz­ni, mint szel­le­mi­leg egész­sé­ges em­ber­nek ál­mo­kat sző­ni a sír­ról. Lesz­nek el­lent­mon­dá­sok, össze­üt­kö­zé­sek – te­hát el­ke­rül­he­tet­le­nül lesz­nek büsz­ke győz­te­sek és ke­se­rű­en csa­ló­dot­tak is az em­be­rek kö­zött, meg­lesz az örö­mük és a bol­dog­ta­lan­sá­guk is utó­da­ink­nak, lesz­nek sze­ren­csé­sek és sze­ren­csét­le­nek… szü­le­tés és ha­lál. És eb­ben rej­lik a lé­te­zés nyug­ta­lan bol­dog­sá­ga.

De áll­junk meg! Hi­szen úgy vél­he­ti az ol­va­só, hogy az ed­dig el­mon­dot­tak ama mese nagy be­ve­ze­tő­jé­nek ké­szül­tek, ame­lyet el­mon­da­ni szán­dé­ko­zom. Nem, ter­mé­sze­te­sen az én me­sém nem old­ja meg a jövő kér­dé­sét, ez ere­jét túl­sá­go­san is meg­ha­la­dó fel­adat len­ne; egy­sze­rű­en csak be­pil­lan­ta­ni akar a tá­vo­li jö­vő­be, és nem töb­bet. Meg­mu­tat­ni annyit, amennyit kor­lá­to­zott ere­je és fegy­ver­ze­te lát­tat­ni en­ged.

Így te­hát kö­vet­kez­zék a kor­sze­rű mese.

1

Kü­lö­nös vi­lág­baj­nok­ság folyt az Agy­ku­ta­tó In­té­zet­ben.

Az em­lé­ke­ző­te­het­ség baj­no­kai se­reg­let­tek össze a Föld min­den sar­ká­ból. Egye­sek sok száz ol­da­las te­le­fon­köny­ve­ket sza­val­tak el, mint­ha csak ver­set mond­tak vol­na, má­sok pe­dig vas­kos an­to­ló­gi­á­kat ha­dar­tak vé­gig, mint­ha csak a te­le­fon­köny­vet mond­ták vol­na fel. Vol­tak olya­nok is, akik csak úgy sport­ból az al­fá­tól az óme­gá­ig be­vág­ták a tech­ni­kai en­cik­lo­pé­di­át.

A te­le­fon­köny­vek vir­tuó­za­it ha­za­küld­ték, mi­vel – tu­do­má­nyos ki­fe­je­zés­sel meg­je­löl­ve – elég­te­len az „asszo­ci­á­ci­ós kész­sé­gük”. Ám kü­lö­nös gond­dal vizs­gál­ták meg azo­kat, akik­nek úgy ta­lál­ták, hogy ha­tal­mas tel­je­sít­mé­nyű vá­lo­ga­tó­kész­ség­gel ren­del­ke­zik az em­lé­ke­ze­tük. Kü­lö­nö­sebb ne­héz­ség nél­kül ki­vá­lasz­tot­tak há­rom­száz­ból tí­zet. Két hó­na­pos áll­ha­ta­tos pró­bál­ko­zá­sok után eb­ből a tíz­ből ma­radt há­rom, s kö­zü­lük némi in­ga­do­zás után ki­vá­lasz­tot­ták azt az egyet, akit az em­lé­ke­ző­te­het­ség ab­szo­lút vi­lág­baj­no­ká­nak te­kint­het­tek. A hu­szon­hat éves moszk­vai Alek­szandr Bar­te­nev­re, a fi­zi­ka és bio­ló­gia kan­di­dá­tu­sá­ra esett a vá­lasz­tás.

A lan­ga­lé­ta em­ber­re ke­vé­lyen, fenn­hé­jáz­va bá­mult a fi­a­tal fa csú­csá­ról a se­re­gély, fe­ke­tén, mint egy ódon met­szet szer­ze­te­se, majd vá­rat­la­nul fel­rep­pent.

Fi­a­tal la­bo­ráns­nő sza­ladt a nap­sü­töt­te ös­vé­nyen, amely­re csak itt-ott ve­tet­tek ár­nyé­kot a kö­lyök­fák lomb­jai – hó­fe­hér kö­pe­nye lo­bo­gott, az ága­kon ra­gyo­gó má­ju­si le­ve­lek re­meg­tek, a lány mo­soly­gott, hi­bát­lan fog­so­ra vil­lo­gott mo­so­lya köz­ben.

– Hív­ja önt!… Si­es­sen!

Az Agy­ku­ta­tó In­té­zet igaz­ga­tó­ja, a hí­res Sab­lin aka­dé­mi­kus, hí­vat­ta Alek­szandr Bar­te­ne­vet, az em­lé­ke­zés baj­no­kát.

Bar­te­nev a fő­épü­let ka­pu­já­hoz si­e­tett. A la­bo­ráns­nő tü­rel­met­le­nül sza­ladt mel­let­te.

2

Az új­ság­írók ilyen­nek lát­ták Sab­lint: „Hom­lo­ka tá­ma­dó. A pro­fil­ja éles met­szé­sű, akár a pen­ge…” A ké­pe­i­ről so­vány, bar­na fér­fi néz ránk, hom­lo­ká­ban nincs sem­mi kü­lö­nös, nagy orrú, a mé­lyen ülő kes­keny szem­pár­ban von­zó ra­vasz­ság csil­log.

A tá­gas, túl­sá­go­san is tá­gas ter­met el­árasz­tot­ta a hal­vány ta­va­szi nap­fény. Egy szi­kár fér­fi állt fel a dol­go­zó­asz­tal­tól, gyű­rött ing­ben, ki­tér­de­se­dett nad­rág­ban – az el­is­mer­tek, a nagy el­mék ha­nyag ele­gan­ci­á­já­val öl­töz­ve. En­nek a „pi­per­kőc­ség­nek” őse – a büsz­ke­sé­get meg­aláz­ko­dás­ra kény­sze­rí­tő ér­te­lem – Al­bert Ein­stein volt. A Nagy Al­bert köz­tu­do­má­sú­an hosszú, lom­pos pu­ló­vert és ko­pott bőr­ka­bá­tot vi­selt… de ki vet­te ezt ész­re?! A ma­gas, szál­fa ter­me­tű Bar­te­nev, a maga új, vá­lasz­té­ko­san ele­gáns öl­tö­ze­té­ben te­tő­től tal­pig ra­gyo­gó­an, tisz­tán, va­sal­tan, olyan volt, mint egy iga­zi her­ceg – fön­sé­ges, ün­ne­pé­lyes – és fé­lénk…

Az erős, szi­kár kéz ha­ra­pó­fo­gó­ként szo­rí­tot­ta ke­zét, a szem mé­lyé­be, egé­szen a lé­lek fe­ne­ké­re ha­to­ló le­nyű­gö­ző te­kin­tet áradt felé.

– Ül­jön le.

Alek­szandr, ami­óta az In­té­zet­ben élt, már né­hány­szor lát­ta Sab­lint, két íz­ben az elő­adá­sát is meg­hall­gat­ta, de csak most ra­gad­ta ma­gá­val a szi­kár, szin­te elekt­ro­mos szik­rát szó­ró arc ener­gi­á­ja.

A már éle­té­ben ha­tal­mas­nak is­mert, szin­te hal­ha­tat­lan­nak tar­tott tu­dós kí­vánt be­szél­ni vele, az az em­ber, aki a fi­zi­kát, a ké­mi­át, a fi­zio­ló­gi­át, és hisz­to­ló­gi­át egy­for­ma mér­ték­ben ural­ta – s aki­ről min­den­ki tud­ta, mi­lyen cso­dá­la­tos te­o­re­ti­kus és el­ra­ga­dó kí­sér­le­te­ző egy sze­mély­ben. „Az ideg­sejt fe­hér­jé­i­nek ku­ta­tá­sa” c. ta­nul­má­nya már ak­kor meg­ráz­ta a tu­do­má­nyos vi­lá­got, ami­kor Bar­te­nev még a vi­lá­gon sem volt, és Sab­lin még alig volt annyi idős, mint amennyi évet Bar­te­nev meg­élt.

A dol­go­zó­szo­bá­ja egy­sze­rű, üres, szin­te asz­ké­ti­kus. Dol­go­zó­asz­tal, a te­le­ví­zió kép­er­nyő­je gyöngy­ház fény­ben csil­log raj­ta, a sa­rok­ban kis ke­rek asz­tal, e kö­rül puha ülő­al­kal­ma­tos­ság.

Bar­te­nev csa­ló­dot­tan né­zett kö­rül.

Sab­lin dol­go­zó­já­ról ugyan­is az a le­gen­da jár­ta, hogy itt, az ő sze­mé­lyes fel­ügye­le­te alatt egy mes­ter­sé­ges em­be­ri agyat őriz­nek. Elekt­ro­ni­kus agyat igaz nem ke­ve­set al­kot­tak, de ideg­sej­tek­ből álló, la­bo­ra­tó­ri­um­ban ki­fej­lesz­tett agy csak egyet­len­egy van a vi­lá­gon.

– Sze­ret utaz­ni? – hang­zott a vá­rat­lan kér­dés.

– Nem na­gyon – fe­lel­te a kis­sé meg­hök­kent Bar­te­nev.

– Amennyi­re tu­dom, régi kéz­ira­tok, az óce­án ál­lat­vi­lá­ga, a gra­vi­tá­ció prob­lé­má­ja és még sok min­den­fé­le iránt ér­dek­lő­dik…

Alek­szandr el­ko­mo­rult.

– Ma­gam is tu­dom, hogy ez a ba­jom.

– El­len­ke­ző­leg, a kí­ván­csi­ság di­csé­ren­dő.

– Az em­ber egy éle­ten át hi­va­tá­sos kí­ván­csi ma­rad­hat, és min­den más­ban di­let­táns.

– És ha en­gem ép­pen az ön kí­ván­csi­sá­ga ejt ra­bul, és fel­aján­lom ön­nek, hogy az in­té­ze­tem­ben dol­goz­zon?

– De hi­szen ön na­gyon is jól tud­ja, pro­fesszor, az ön in­té­ze­té­ben dol­goz­ni – min­den­ki szá­má­ra nagy ki­tün­te­tés.

– Re­mek. Mond­ja el, hogy mit tud a lamb­da-csil­lag­ról.

– A Sa­git­ta, a Nyíl lamb­dá­já­ról?

– Ép­pen ar­ról.

Ez a kér­dés nem­csak könnyű, de szin­te ne­vet­sé­ge­sen naiv. A Na­pon kí­vül nem lé­te­zett az égen je­len­tő­sebb csil­lag a Föld la­ko­sai szá­má­ra, mint ez a hal­vány csil­la­gocs­ka. Akár­me­lyik első osz­tá­lyos gyer­mek igen rész­le­te­sen be­szélt vol­na róla, ha ezt a kér­dést kap­ja. És ép­pen azért, mert ezt a gyer­mek­nek is könnyű kér­dést neki tet­ték fel, aki ép­pen most lett az em­lé­ke­ző­te­het­ség vi­lág­baj­no­ka, Alek­szandr Bar­te­nev za­var­ba jött: „Csap­da?” És, mint min­dig, ha kí­nos za­var­ba ke­rült, vagy egy kis­sé meg kel­lett fe­szí­te­nie hi­bát­la­nul mű­kö­dő em­lé­ke­ző­te­het­sé­gét, össze­csí­pett uj­ja­i­val könnye­dén meg­érin­tet­te a jobb ha­lán­té­kát. Ez a meg­szo­kott moz­du­lat meg­nyug­tat­ta, em­lé­ke­ze­te dol­goz­ni kez­dett, a sze­me előtt már­is ott le­be­gett a csil­la­gá­sza­ti le­xi­kon meg­fe­le­lő ol­da­la. És eb­ből az el­kép­zelt „le­xi­kon­ból” a le­xi­kon stí­lu­sá­nak meg­fe­le­lő tár­gyi­la­gos mo­dor­ban ol­vas­ni kez­dett:

„A Sa­git­ta lamb­dá­ja – ne­gyed­ren­dű csil­lag. Spekt­rá­lis osz­tá­lya: GO, Nap­tól való tá­vol­sá­ga – 36 fény­év és 150 fény­nap. Fel­szí­ni hő­mér­sék­le­te 300 fok­kal ma­ga­sabb, mint a Napé. Fé­nyes­sé­ge – más­fél­sze­re­se. Tö­me­ge…”

– Elég! Elég! – in­tett so­vány ke­zé­vel Sab­lin. – El­pusz­tít ez­zel a hi­va­ta­los re­ci­tat­ivó­val.

– Ak­kor mi­ért kér­dez­te, Igor Vlagyim­iro­vics?

– Egy uta­zást akar­tam ja­va­sol­ni… Igen, ne cso­dál­koz­zon! A Sa­git­ta lamb­dá­já­hoz. Igen, igen, ön­nek…

Éles, kes­keny ál­lá­tól a hom­lo­ká­ig szé­le­se­dő, ha­tá­ro­zott vo­ná­sú, rán­cos arc né­zett szem­be vele, a ke­mény szá­lú ha­jat már be­lep­te a dér, sö­tét, szú­rós te­kin­te­tű szem… Úgy sze­ret­te vol­na, ha egy el­rej­tett szik­rács­kát el­kap­hat­na eb­ben a szem­pár­ban, sze­ret­te vol­na le­lep­lez­ni, hogy tré­fál­ko­zik, de a te­kin­tet nyílt, ko­moly, sőt ko­mor. Meg­őrült az öreg?

Alek­szandr vál­lat vont.

3

Áb­ra­hám nem­zet­te Izsá­kot, Izsák nem­zé Já­ko­bot…

A hu­sza­dik szá­zad kö­ze­pé­nek leg­ke­gyet­le­nebb há­bo­rú­ja szül­te a ra­dart, a ra­dar pe­dig meg­szül­te a bé­kés rá­dió­te­le­szkó­pot. Az em­ber im­már nem­csak lát­ta a vi­lág­min­den­sé­get, de meg is hall­gat­hat­ta. S rá­adá­sul a „fü­lek” sok­kal ér­zé­ke­nyeb­bek­nek bi­zo­nyul­tak, mint a „sze­mek”, a hang előtt sok­kal könnyeb­ben tár­ta fel tit­ka­it a koz­mosz.

És fel­me­rült a csá­bí­tó le­he­tő­ség: hall­gas­suk meg, va­jon nem kül­de­nek-e rá­dió­jel­zé­se­ket más csil­lag­rend­sze­rek ér­tel­mes la­kói. Hi­szen a vi­lá­gon nem egye­dül a Föl­dön él­nek ér­tel­mes lé­nyek, biz­tos, hogy nem az em­ber az egyet­len, aki fej­lett ci­vi­li­zá­ci­ót te­rem­tett.

Az Egye­sült Ál­la­mok Nem­ze­ti Rá­dió­csil­la­gá­sza­ti Ob­szer­va­tó­ri­u­ma két csil­la­got kez­dett 1960 vé­gén ta­po­gat­ni, melyek na­gyon ha­son­lí­ta­nak a Na­punk­ra, a Ce­tus ta­u­ját és az Eri­da­nus ep­szi­lon­ját. A tá­vol­sá­guk tő­lünk 11 fény­év. De a csil­la­gok hall­gat­tak.

Még ugyan­eb­ben az év­ben a moszk­vai Stern­berg Csil­la­gá­sza­ti In­té­zet­ben meg­kezd­ték az And­ro­me­da hang­já­nak meg­hall­ga­tá­sát.

Csak a ha­lott ter­mé­szet zaja és re­cse­gé­se áradt fe­lénk. Úgy tűnt: az em­be­rek ma­gá­nyo­san él­nek a la­kat­lan vi­lág­min­den­ség­ben.

Ma­gá­nyo­san?… Meg­bé­kél­ni?! Le­het, hogy va­la­hol ugyan­csak ma­gá­nyos­ság gyö­tör­te ér­tel­mes lé­nyek hall­ga­tóz­nak, és vár­ják a hí­vást. Te­hát ve­gyük ma­gunk­ra a koz­mosz ki­ki­ál­tó­já­nak sze­re­pét?!

Gran­di­ó­zus le­adó­ál­lo­má­so­kat kezd­tek épí­te­ni kü­lön­bö­ző vi­lág­ré­sze­ken, ezek az ég felé for­dí­tot­ták an­ten­ná­i­kat, és a Na­punk­hoz ha­son­lí­tó csil­la­gok­ra irá­nyí­tot­ták su­ga­ra­i­kat… Vá­la­szol­ja­tok!

Hív­ni a csil­la­go­kat, és vár­ni vá­la­szu­kat – há­lát­lan fel­adat. Amíg a hí­recs­ke el­re­pül odá­ig, és vissza­tér a vá­lasz, száz év is el­te­lik, de le­het, hogy ezer évek is el­su­han­nak – és az, aki kér­de­zett, már ré­ges-ré­gen a sír­ban nyug­szik.

És múlt az idő. Koz­mi­kus óri­ás­ha­jók meg­szo­kott út­vo­na­lon su­han­tak a Mar­shoz és a Ju­pi­ter­hez, min­de­nütt ke­res­ték az élet je­le­it. Csa­lód­tak a Mars­ban: vá­nyadt mo­hok, né­hány ro­var­faj… A Ju­pi­ter gi­gá­szi lég­kö­ré­nek mé­lyén, az óce­án­hoz ha­son­ló am­mó­nia­ten­ger­ben va­la­mi ti­tok­za­tos, a mi­énk­re egy­ál­ta­lán nem ha­son­lí­tó élet lap­pan­gott a bo­ron­gós, pá­rás sö­tét­ség­ben.

Szá­gul­dott az idő, a Föld hív­ta a csil­la­go­kat. A csil­la­gok hall­gat­tak.

És egy­szer csak az öreg szer­pu­ho­vi rá­dió­ob­szer­va­tó­ri­um je­le­ket fo­gott fel a 21 cen­ti­mé­te­res hul­lám­hosszon. A ké­szü­lék fel­fog­ta őket, s egy­ked­vű­en rót­ta a sza­lag­ra az éles fo­ga­kat – pon­to­san olyan volt ez is, mint a koz­mosz „hang­ja”, a ha­lott ter­mé­szet ezer­szer meg­is­mert, és már meg­unt be­szé­de. De a sű­rűn futó cik­cak­kok­ban még­is si­ke­rült va­la­mi alig ész­re­ve­he­tő rend­el­le­nes­sé­get meg­fi­gyel­ni a csil­la­gá­szok­nak, va­la­mi­lyen fé­lénk rá­ra­kó­dást, szé­le­sebb fo­ga­kat. Aho­gyan az ar­cheo­ló­gu­sok egyik cse­rép­da­rab­kát a má­sik után ás­sák ki a ha­mu­ból, hogy az­tán össze­rak­ják be­lő­lük a ré­gen el­tűnt né­pek éle­té­ről me­sé­lő ódon vá­zát, a csil­la­gá­szok úgy bá­nyász­ták ki egyik vo­nást a má­sik után a koz­mi­kus zaj sze­me­té­ből: egye­nes vo­na­lon egy ki­ug­rás, egy kis­sé tá­vo­labb egy­más mel­lett ket­tő – há­rom, négy, öt… egé­szen tí­zig, az­tán is­mét – egy, ket­tő, há­rom… Kü­lö­nös jel­zé­sek! De va­jon iga­zán fur­csák? El­len­ke­ző­leg, meg­szo­kot­tak, is­me­rő­sek. Ép­pen ilyen jel­zé­se­ket küld­tünk a Föld­ről, je­lent­ve a vi­lág­min­den­ség­nek, hogy tí­zes rend­szer­ben szá­mo­lunk… ez a mi hí­vó­je­lünk…

Va­la­ki vissza­küld­te, va­la­ki meg­is­mé­tel­te a föl­di jel­szót.

Eb­ben a fel­té­te­le­zés­ben nem hit­tek azon­nal. Olyan han­gok hal­lat­szot­tak, ta­lán csak va­la­me­lyik égi­test ver­te vissza a föl­di rá­dió­hul­lá­mo­kat. Va­jon nem a koz­mi­kus vissz­hang csap be min­ket? De a jel­zé­sek egy­re jöt­tek, már szin­te va­la­mennyi rá­dió­ob­szer­va­tó­ri­um­nak si­ke­rült fel­fog­ni őket. Egy­sze­rű hí­vá­sok, és bo­nyo­lul­tabb je­len­té­sek, ame­lyek kö­ve­tel­ték, hogy meg­fejt­sék őket.

A két­ke­dés szét­fosz­lott: ér­tel­mes hang ki­ál­tott fe­lénk a Ga­lak­ti­ka mé­lyé­ből. A hall­ga­tás­nak, a ma­gá­nyos­ság­nak vége.

A Sa­git­ta csil­lag­kép­ből jött a hang. A Nyíl azon csil­la­gá­tól, me­lyet a csil­la­gá­sza­ti tér­ké­pek a gö­rög lamb­da be­tű­vel je­lez­nek. Sza­bad szem­mel alig lát­ha­tó csak annyi­ra, amennyi­re az Ursa Ma­jor far­ká­nak vé­gén pis­lá­ko­ló hal­vány csil­la­gocs­kát lát­hat­juk.

Egy csa­pás­ra meg­szer­vez­ték az egész vi­lá­gon a Sa­git­ta-lamb­da-szol­gá­la­tot.

Két új tu­do­mány­ág szü­le­tett egy szem­pil­lan­tás alatt – a csil­la­gá­sza­ti de­siff­rá­lás és a lamb­da­ku­ta­tás.

Nap­ról nap­ra sza­po­rod­tak a fel­fe­de­zé­sek: a lamb­da rend­sze­ré­ben mind­össze hét boly­gó van, az élet csak a köz­pon­ti fény­for­rás­tól szá­mí­tott má­so­dik boly­gón vi­rág­zott ki. Ez az égi­test ugyan­olyan tá­vol­ság­ban ke­ring a nap­já­tól, mint Föl­dünk a mi Na­punk­tól, az évük is majd­nem azo­nos, a nap hossza azon­ban két­sze­re­se a mi­énk­nek. Je­len­tő­sen tö­me­ge­sebb ez a boly­gó a Föld­nél, lég­kö­re sű­rűbb, klí­má­ja né­mi­leg for­róbb.

Ezt a boly­gót két rö­vid im­pul­zus­sal je­lez­ték a koz­mosz­ból ér­ke­ző je­len­té­sek, vagy­is: a rend­szer­ben a má­so­dik. Az em­be­rek azon­nal el­ne­vez­ték Kol­lé­gá­nak, és a raj­ta élő­ket pe­dig kol­lé­gák­nak.

A Föld hall­gat­ta a Kol­lé­gát, és a Kol­lé­ga fi­gyel­te a Föl­det. Ter­mé­sze­te­sen va­la­mi élénk be­szél­ge­tés­ről szó sem le­he­tett. Az első idők­ben ez az esz­me­cse­re leg­in­kább két sü­ket be­szél­ge­té­sé­re em­lé­kez­te­tett. Mit is te­he­tünk mást, a fel­adott kér­dés­re het­ven év múl­va kap­hat­juk meg a vá­laszt.

De nem is vár­tak vá­laszt. Meg­kö­ze­lí­tő­en tud­ták, hogy mi ér­de­kel­he­ti a má­si­kat, az­tán el­mond­ták, aho­gyan csak tud­ták. Kez­det­ben csak kez­det­le­ges hír­adá­sok szá­gul­dot­tak a két égi­test kö­zött, azon­ban év­ről évre egy­re bo­nyo­lul­tab­bá vál­tak – a tí­zes rend­szer­ről be­szé­lő tíz pont­tól el­ju­tot­tak egé­szen a Föld rá­di­u­szá­ig, az egy­sze­rű, sőt, leg­egy­sze­rűbb egyen­le­tek­től a leg­bo­nyo­lul­tabb for­mu­lá­kig, ame­lyek már ar­ról be­szél­tek, hogy a föl­di élet leg­bo­nyo­lul­tabb for­má­já­nak, az em­be­ri test­nek mi­lyen tu­laj­don­sá­gai van­nak. Az első het­ven év alatt két csil­lag­nyelv ala­kult ki egy­más­tól füg­get­le­nül – két kód, a mi­e­ink és a kol­lé­gák nyel­ve. Ez a két nyelv a má­so­dik het­ven év fo­lya­mán fo­ko­za­to­san össze­ol­vadt egyet­len kö­zös, nagy­ere­jű nyelv­vé, ame­lyen már le­het­sé­ges­sé vált, hogy a pro­to­plaz­ma ké­mi­ai össze­té­te­lét vagy a csil­lag­ha­jók szer­ke­ze­tét kö­zöl­jük, eset­leg az ato­mok elekt­ron­szer­ke­ze­tét tár­gyal­juk meg, a tár­sa­da­lom gaz­da­sá­gi fel­épí­té­sét vá­zol­juk.

Már a har­ma­dik het­ven év is el­telt, vagy aho­gyan mon­do­gat­ni kezd­ték le­per­gett a har­ma­dik „kol­le­gá­lis szá­zad”.

A Kol­lé­gá­val való kap­cso­lat olyan ténnyé vált az em­be­ri­ség szá­má­ra, amely­nek kez­de­tét a tör­té­ne­lem már év­szá­za­dos ré­te­gek­kel ta­kar­ta el. A Föld va­la­mennyi la­ko­sa már ab­ban a kor­ban szü­le­tett, ami­kor a Sa­git­ta csil­lag­kép hang­ját már ré­ges-ré­gen hall­gat­tuk. Meg­szo­kott­nak, min­den­na­pi­nak érez­ték ezt a kap­cso­la­tot.

Időn­ként fel­lán­golt a „kol­le­gá­lis di­vat”. És mi­vel az új Pus­ki­nok és Bee­tho­ve­nok mel­lett még min­dig lé­tez­tek ügyes ipar­mű­vé­szek is, ezért eszt­rád­mű­so­ro­kon időn­ként itt-ott még min­dig fel­csen­dül­tek olyan da­locs­kák, amely­ben az ifjú egy Kol­lé­ga-lakó kis­lány után só­vá­rog…

Az asszo­nyok „fel­hők­ben úszó nyíl” frizu­rát hord­tak, lamb­da-szok­nyát var­rat­tak, a fér­fi­ak „Kol­lé­ga”-pen­gé­vel bo­rot­vál­koz­tak, s a har­minc­hat évet, vagy­is azt a tá­vol­sá­got, amennyi­re a Kol­lé­ga a Na­punk­tól van, „égi kor­nak” ne­vez­ték el.

A re­gény­írók fan­tasz­ti­kus re­gé­nyek­ben most a kol­lé­gák­hoz küld­ték hő­se­i­ket ven­dég­ség­be, hogy meg­ta­nul­ják a kol­lé­gák böl­cses­sé­gét. Ezek a hő­sök ter­mé­sze­te­sen bát­rak vol­tak, és nem­egy­szer le­le­mé­nye­sen meg­men­tet­ték a boly­gó ne­mes és bé­kés né­pét min­den­fé­le koz­mi­kus ve­sze­de­lem­től. Egy­re ha­tá­ro­zot­tab­bá vált az az el­kép­ze­lés, hogy a kol­lé­gák rend­kí­vü­li jó­sá­guk­kal, bé­ke­sze­re­te­tük­kel, lel­ki gaz­dag­sá­guk­kal kü­lön­böz­nek tő­lünk. Az em­be­rek mind­azt, amit a Föl­dön oly nagy­ra ér­té­kel­tek, rá­ru­ház­ták égi test­vé­re­ik­re.

Az írók per­sze a leg­na­gyobb könnyed­ség­gel hi­dal­ták át a két boly­gót egy­más­tól el­vá­lasz­tó har­minc­hat fény­évet, a tu­dó­sok azon­ban el­is­mer­ték erőt­len­sé­gü­ket. Fo­ton­ra­ké­ta! De hi­szen az csak a mí­tosz­ban lé­te­zik, mi­nél előbb­re ha­la­dunk, an­nál ke­vés­bé va­ló­sul­hat meg. Hi­he­tet­len ere­jű mág­ne­ses te­rek­re vol­na eh­hez szük­ség, ame­lyek úgy ké­pe­sek meg­őriz­ni, meg­bék­lyóz­ni az an­ti­anyag-kész­le­te­ket, mint a Sa­la­mon ki­rály pe­csét­jé­vel le­zárt pa­lack a me­se­be­li dzsinnt. Hi­szen csak az an­ti­anyag ve­he­tő szám­ba a fo­ton­ra­ké­ta haj­tó­anya­ga­ként. Azon­ban ez az anyag ha­tal­mas tö­me­gek­ben gya­kor­la­ti­lag tá­rol­ha­tat­lan, egy­sze­rűbb, ha an­ti­anyag-ter­me­lő gyá­rat hoz­nak lét­re, egész gyá­rat! És az is szük­sé­ges, hogy va­la­mi­lyen spe­ci­á­lis mó­don fenn­tart­sák a több tu­cat ki­lo­mé­ter át­mé­rő­jű gáz­tük­röt, amely­ről a su­gár­zó ener­gia vissza­ve­rőd­het, mert kü­lön­ben az egész ra­ké­ta azon­nal pá­rá­vá vál­to­zik. És a me­te­o­rok és mik­ro­me­te­o­rok el­len is kü­lön­le­ges vé­de­lem szük­sé­ges!… És az egész Ga­lak­ti­kát meg­töl­tő hid­ro­gén­ato­mok el­len is spe­ci­á­lis vé­de­lem­re van szük­ség, mi­vel ezek a ra­ké­tá­val érint­kez­ve ko­losszá­lis ere­jű koz­mi­kus­su­gár-özönt vált­hat­nak ki, egy szem­pil­lan­tás alatt el­pusz­tít­va min­den élő­lényt! Egy­szó­val, egy ilyen ra­ké­ta tö­me­ge egész kon­ti­nens tö­me­gé­vel, de még an­nál is töb­bel len­ne egyen­lő, és ah­hoz, hogy ezt a „kon­ti­nenst” a fény se­bes­sé­gét meg­kö­ze­lí­tő se­bes­ség­re gyor­sít­suk fel, annyi ener­gi­á­ra vol­na szük­ség, amely a Föld tel­jes elekt­ro­mos­ener­gia-kész­le­tét meg­ha­lad­ja.

Már a leg­bát­rabb fan­tasz­ták sem be­szél­tek a vi­lág tu­do­má­nyá­nak ezen le­han­go­ló szkep­ti­kus té­má­já­ról. A fo­ton­ra­ké­ta gon­do­la­ta már az el­múlt év­szá­za­dok­ban el­vesz­tet­te a vé­del­me­ző­it.

És ha a leg­kö­ze­leb­bi csil­lag, a Pro­xi­ma Cen­ta­u­ri is meg­kö­ze­lít­he­tet­len, ak­kor mit mond­ha­tunk a Sa­git­ta-lamb­dá­já­ról, hi­szen az majd­nem tíz­szer tá­vo­labb van tő­lünk!

Alek­szandr Bar­te­nev mind­ezt ki­tű­nő­en tud­ta, és ezért nem csu­pán hi­tet­len­ked­ve, de meg­ré­mül­ve me­redt Sab­lin­ra. Mi tör­tén­he­tett vele?

4

Sab­lin nyu­god­tan állt fel asz­ta­lá­tól, fo­gott egy szé­ket, s le­ült, szem­ben az if­jú­val, a tér­dük össze­ért, a pil­lan­tá­suk össze­kap­cso­ló­dott.

– Ne fél­jen, nem őrül­tem meg.

– Kü­lö­nös tré­fa, Igor Vlagyim­iro­vics.

– Nem volt tré­fa.

– N-ne-em ér-tem…

– Azért gyűj­töt­tünk össze ennyi em­bert, hogy ki­ke­res­sük kö­zü­lük a leg­al­kal­ma­sabb űr­ha­jóst. A vá­lasz­tás önre esett.

– Űr­ha­jóst?… Sem több­ről, sem ke­ve­sebb­ről… a Sa­git­ta-lamb­dá­hoz?

– Sem több­ről, sem ke­ve­sebb­ről…

Alek­szandr za­var­tan si­mo­gat­ta ha­lán­té­kát, pró­bált ki­sza­ba­dul­ni Sab­lin le­nyű­gö­ző te­kin­te­té­ből, és ugyan­ak­kor lop­va meg­pró­bált a tu­dós sze­me mé­lyé­be ha­tol­ni, még min­dig re­mény­ked­ve, hát­ha tré­fán csíp­het.

– Fo­ton­ra­ké­ta?… Ti­tok­ban épült?… – kér­dez­te.

– Fo­ton?… Hm… Te­hát még min­dig él­de­gél­nek ósdi Münc­ha­u­sen bá­rók, akik a kürt­be fa­gyaszt­ják a han­go­kat, hogy a sza­bad ide­jük­ben is él­vez­hes­sék a ze­nét? Nem, mi a gra­mo­fon fel­ta­lá­lá­sá­val fog­lal­kozunk.

– A gra­mo­font te­hát fel­ta­lál­ták?!

– Né­mi­kép­pen úgy is mond­hat­juk.

– De hát én még­is mi­vel re­pül­nék?

– A rá­dió­hul­lá­mo­kon. Ké­nyel­mes, és meg­le­he­tő­sen gyors – alig har­minc­hat év, és már­is ott van.

– Sem­mit sem ér­tek.

– Tu­laj­don­kép­pen nem is ön re­pül, ha­nem a lel­ke.

– A le-el­kem?!

– Ké­tel­ke­dik tán ben­ne? Néz­ze meg, hogy mi ez.

És Sab­lin egy szé­les pa­pír­la­pot emelt fel az asz­tal­ról. Tel­jes ter­je­del­mé­ben sok­eme­le­tes, őr­tor­nyok­ra, erő­dít­mé­nyek­re em­lé­kez­te­tő, hol fel­emel­ke­dő, hol alá­szál­ló vo­na­lú, ra­gyo­gó ar­chi­tek­tú­rá­jú lé­te­sít­mény – egyet­len ké­mia for­mu­la töl­töt­te meg.

– Nos?…

– Vé­le­mé­nyem sze­rint, va­la­mi­lyen fe­hér­je­ve­gyü­let ké­mi­ai for­mu­lá­ja.

– Több an­nál, az ön agy­sejt­je­i­nek for­mu­lá­ja.

– Ne-em ér­tem…

– Mit gon­dol, ké­pe­sek va­gyunk ezt a Kol­lég­á­ra köz­ve­tí­te­ni?

– Bi­zo­nyo­san.

– Bo­nyo­lul­tabb dol­go­kat is kö­zöl­tünk már ve­lük. De ha ők kül­de­nék el hoz­zánk va­la­me­lyik kol­lég­a­be­li agy­ve­le­je va­la­mennyi sejt­jé­nek for­mu­lá­ját? Va­jon ké­pe­sek len­nénk arra, hogy an­nak az agy­nak ele­ven kó­pi­á­ját meg­al­kos­suk a la­bo­ra­tó­ri­u­ma­ink­ban?

E ká­bí­tó rejt­vé­nyek hal­la­tán úgy érez­te, hogy a tér­de is re­meg.

– Ön, úgy lát­szik, arra ké­szül…

– Igen, ké­szü­lünk.

– Az em­be­ri test össze­té­te­lét kí­ván­ják sejt­ről sejt­re kö­zöl­ni?

– A ta­lá­lat nem ül. Az egész em­be­ri szer­ve­ze­tét? A húsz­ezer mil­li­árd sej­tét?… Egy kis­sé sok vol­na. Igen, és ítél­je csak meg, hogy ér­tel­mes do­log len­ne-e, ha kö­zöl­nénk a ve­sé­ket, a has­nyál­mi­ri­gyet, a lé­pet, a tü­dő­ket, eze­ket a szer­ve­ket, ame­lyek a föl­di vi­szo­nyok­ra mé­re­tez­ve épül­tek fel? Azok ott rosszul szol­gál­hat­ná­nak. De hi­szen arra van szük­sé­günk, hogy a kül­döt­tün­ket ne kell­jen ott vat­ta közé cso­ma­gol­ni, ha­nem cse­le­ked­jen, utaz­zon, ta­nul­má­nyoz­za az éle­tet, és min­den lyuk­ba be­le­másszon. Nem, nincs szán­dé­kunk­ban, hogy sző­rös­től-bő­rős­től, po­ca­kos­tól át­ad­juk ma­gát.

– Az agyat?…

– Igen, csak az agyát, az in­tel­lek­tu­sát akar­juk köz­ve­tí­te­ni, az ön lel­két kül­de­nénk el. És ott majd be­ül­te­tik va­la­mely jól fej­lett kol­lé­gá­ba.

– És ez le­het­sé­ges?

– Hát mi­ért is ne len­ne az? Az ő éle­tük is ugyan­azon a húsz osz­lo­pon nyug­szik, mint a mi­énk, a húsz ami­no­sa­von. Ná­luk is ugyan­az a bal ol­da­las aszim­met­ria fej­lő­dött ki…

Alek­szandr tér­de közé szo­rí­tot­ta ke­zét iz­gal­má­ban.

– Az agy! De hi­szen az is hi­he­tet­le­nül sok… Csak a ké­reg­ben több mint tíz­mil­li­árd sejt…

– Sem­mi, majd egy kis­sé hosszúcs­ká­ra si­ke­rül a táv­irat. De az nem olyan bor­zal­mas. Meg­bir­kó­zunk vele. Az­tán meg, mi­nek át­ad­ni egész sej­te­ket, csak azt fog­juk át­adás­ra prog­ra­moz­ni, ami önt, Alek­szandr Bar­te­ne­vot az összes töb­bi em­ber­től meg­kü­lön­böz­te­ti, az ön egyé­ni sa­já­tos­sá­ga­it, az ön em­lé­ke­ze­tét, az ön tu­dá­sát, szo­ká­sa­it – az, ami csak­is öné, mind­az tö­ké­le­te­sen tük­rö­ző­dik azok­ban a mo­le­ku­lá­ris-ké­mi­ai el­té­ré­sek­ben, ame­lye­ket az ön sejt­jei fel­tün­tet­nek.

– Mit kí­ván­nak tő­lem?

– Csu­pán egyet­len­egyet: tre­ní­roz­za, és bo­csás­sa ren­del­ke­zé­sünk­re az agyát, hogy vé­gül is leg­ki­sebb sa­já­tos­sá­ga­i­val és rész­le­té­vel együtt le­fény­ké­pez­hes­sük.

– És az­tán?

– Ezt a fény­ké­pet ma­te­ma­ti­ka­i­lag kó­dol­juk, el­küld­jük a rá­dió­ál­lo­má­sok­ra, és majd azok in­dít­ják el az ön egyé­ni­sé­gét e tá­vo­li uta­zás­ra – hogy úgy mond­juk –, rá­dió­hul­lá­mok­ba cso­ma­gol­va.

– És én itt ma­ra­dok önök­kel?

– Ugyan­olyan sér­tet­le­nül, mint aho­gyan most él. Higgye el, hogy sem­mi ve­szély sem fe­nye­ge­ti. Ha ezt az asz­talt le­mé­rem, at­tól an­nak ér­té­ke még nem csök­ken, és nem is vál­to­zik meg.

– Te­hát egy lel­ki al­te­re­góm lesz?

– Igen, vagy negy­ven év múl­va, és né­hány bil­lió ki­lo­mé­ter­re in­nen, a Kol­lé­gán.

– Hi­he­tet­len!

– No, be­le­egye­zik? En­nél ké­nyel­me­sebb uta­zás még csak ki sem gon­dol­ha­tó.

– Mi­ért ép­pen az én agya­mat? Bi­zo­nyo­san le­het­ne ta­lál­ni va­la­kit, aki erre sok­kal ér­de­me­sebb…

– Az kell, hogy a Kol­lé­gán meg­ele­ve­ne­dő kö­ve­tünk, hogy vul­gá­ri­san fe­jez­zem ki ma­gam – nagy ka­pa­ci­tá­sú rak­tárt hord­jon a ko­bak­já­ban, aho­vá az in­for­má­ció ma­xi­mu­mát tud­ja össze­gyűj­te­ni élet­mód­juk­ról, a mű­vé­sze­tük­ről, tu­do­má­nyuk­ról, a kol­lé­gák szo­ká­sa­i­ról. Igen, és az is kell, hogy a Föld­ről is va­la­mi aján­dé­kot küld­jünk a kol­lé­gák­nak. Sem­mi­fé­le fel­írást, nap­lót nem vi­hetsz ma­gad­dal a Föld­ről csak az – em­lé­ke­ze­tet. Az em­lé­ke­zet sa­ját­sá­gai majd­nem vesz­te­ség nél­kül meg­őriz­he­tők.

– És vissza is tér majd?

– Úgy gon­dol­juk. Ki­kül­de­tés… Mi át­ad­juk, ott fel­élesz­tik, egy évecs­két él a kol­lé­gák kö­zött, és új in­for­má­ci­ók­kal meg­ra­kott agyá­ról ott is má­so­la­tot ké­szí­te­nek, át­su­gá­roz­zák hoz­zánk, mi is fel­éleszt­jük, és meg­ta­nul­juk tőle, hogy a kol­lé­gák mi­ként be­szél­nek, és elő­adá­so­kat hall­gat­ha­tunk ar­ról, ho­gyan is él­nek… Mi?… Saj­nos, az már nem va­ló­szí­nű, hogy ezt a het­ven évecs­két én is meg­érem. Igen, és még ön is csak ne­he­zen szá­mít­hat rá, hogy ta­lál­koz­hat vele…

Sab­lin fel­állt. Ar­cán mo­soly­gós-ün­ne­pé­lyes­ség tük­rö­ző­dött. Ér­ző­dött, hogy e hí­res tu­dós­nak mi­lyen gyer­me­ki gyö­nyö­rű­sé­get okoz meg­fi­gyel­ni, mennyi­re meg­döb­bent Alek­szandr Bar­te­nev. Arc­vo­ná­sai las­san el­ko­mo­rul­tak, sze­mé­ből ki­hunyt a ra­gyo­gás.

– Tud­ja, hogy ki az em­be­ri ér­te­lem leg­ke­gyet­le­nebb el­len­sé­ge? – kér­dez­te ko­mo­ran.

– Erre rend­sze­rint az a vá­lasz: maga az em­ber.

– Sza­már­ság. Csa­lá­don be­lü­li tor­zsal­ko­dá­sok, csa­lá­di meg­ráz­kód­ta­tá­sok rend­be is jön­nek csa­lá­don be­lül. Hi­szem ezt, noha nem va­gyok szo­cio­ló­gus. Az én fel­ada­tom a kül­ső ter­mé­szet­tel foly­ta­tott harc.

– Ak­kor hát ki ez az el­len­ség? – kér­dez­te Bar­te­nev.

– A tér! En­nél hajt­ha­tat­la­nabb el­len­sé­günk nincs a vi­lá­gon.

– Hogy­hogy?

– Az em­be­ri­ség a hős­mon­dák el­szá­radt lábú óri­á­sá­ra em­lé­kez­tet. Érzi ere­jét – ne­ki­fe­szül a keze, szét­tá­rul a vál­la – meg­mu­tat­hat­ná a me­rész­sé­gét, vak­me­rő­sé­gét, és arra kény­sze­rül, hogy ülve ül­dö­gél­jen a ke­men­cén vagy a szá­lá­ban csúsz­kál­jon, a leg­jobb eset­ben ki­ván­szo­rog­hat az ud­var­ra, hogy öre­ge­sen süt­ké­rez­zen a nap­fény­ben. Óri­ás­ként – öre­ge­sen! Hat­mil­li­árd éve in­dult el a fény a tá­vo­li ga­lak­ti­kák­tól, és az em­ber mind­össze, ha mil­lió évet élt. Töb­bé-ke­vés­bé ér­tel­mes­sé is csak ép­pen hat­ezer éve kez­dett vál­ni. Hat­mil­li­árd és hat­ezer – a szá­za­dok hegy­lán­ca és a szá­za­dok egyet­len na­pocs­ká­ja. Ezek­ben a fu­ka­rul mért si­lány­ka év­szá­za­dok­ban az em­ber tu­do­mást szer­zett a ga­lak­ti­kák lé­te­zé­sé­ről, a tér mé­re­te­i­ről, és ez­zel együtt azt az igaz­sá­got is meg­tud­ta, hogy – a ke­men­cé­jé­hez bi­lin­cselt. Min­dent le­győz­he­tünk, csak a tért nem. Mi­nél in­kább erő­sö­dik az ér­tel­münk, an­nál el­ke­se­re­det­teb­ben gyű­löl­jük majd ezt a le­győz­he­tet­len, egy­ked­vű, ész­re­ve­he­tet­len el­len­sé­gün­ket. Két­ség­be­ej­tő…

A sö­tét szem­ben ko­mor tűz pa­rázs­lott, az éles rán­cok ke­ménnyé, ke­gyet­len­né vál­tak, ijesz­tő­vé. Bar­te­nev cso­dál­koz­va néz­te ezt az em­bert, aki ami­att gyöt­rő­dött, hogy nem ér­he­tő el az ér­tel­met­len­sé­gig, az őrült­sé­gig fej­lő­dő ha­ta­lom – az egész vi­lág­min­den­ség fe­let­ti ura­lom. A tör­té­ne­lem leg­hí­re­sebb becs­vágy­ker­ge­tői: egy Ju­li­us Ca­e­sar, egy Nagy Sán­dor, Na­pó­le­on – eh­hez a fé­kez­he­tet­len zsar­nok­hoz ha­son­lít­va, ki dü­höng­ve érzi a maga gyen­ge­sé­gét – szá­nal­ma­san vinnyo­gó ku­tya­köly­kök…

Sab­lin ke­zét nyúj­tot­ta:

– A reg­ge­li vi­szont­lá­tás­ra… Le­gyen ná­lam tíz­kor – meg­is­mer­te­tem az­zal a terv­vel, ami­nek alap­ján lel­két elő­ké­szí­te­nénk az uta­zás­ra.

Bar­te­nev tisz­te­let­tel kö­szönt, és tá­vo­zott.

Az in­té­zet lép­cső­jé­ről egyet­len pil­lan­tás­sal át­fog­hat­ta az egész par­kot. Az in­té­zet fi­a­tal, a fák, a leg­több kö­zü­lük tölgy, ál­ta­lá­ban csuk­ló­nyi vas­ta­gok, csak nem­ré­gi­ben ül­tet­ték őket. Az in­té­zet kör­nye­ze­te egy kis­sé még ri­deg, olyan, mint egy la­kás, amely­ben nem él­nek. A park kö­ze­pén ha­tal­mas vi­rág­ágy tar­kál­lott…

A park mö­gül fo­lyó csil­lám­lott, a sö­tét ví­zen szí­nes pa­rá­nyi sik­ló­csó­na­kok, mint­ha csak le­hul­lott vi­rág­szir­mok len­né­nek. Tá­vo­labb li­ge­tek buja zöld­jé­be rej­tett épü­le­tek. A há­zak nap­sü­töt­te te­tő­ze­te élénk szí­nek­ben ra­gyo­gott, és a kék égen sza­ka­dat­la­nul röp­kö­dő, zúgó en­tom­op­te­rek… e re­pü­lő­gép-ro­va­rok át­lát­szó szár­nya­it és ke­rek tes­tét szi­vár­vány­szín­ben tün­dök­lő au­re­o­la övez­te.

Hol­nap el­kez­dő­dik az elő­ké­szü­let ebbe az el­kép­zel­he­tet­le­nül tá­vo­li égi tar­ta­rus­ba való re­pü­lés­re, és kü­lö­nös, hogy köz­ben nem is kell el­bú­csúz­nia az öreg Föld­től.

Alig­hogy Bar­te­nev ki­lé­pett a szo­bá­ból, Sab­lin be­kap­csol­ta a te­le­ví­zi­ós er­nyőt az asz­ta­lán. Fe­je­del­mi ter­me­tű idős asszony je­lent meg raj­ta fe­hér kö­peny­ben, el­for­dul­va az asz­ta­lán ter­pesz­ke­dő gé­pek­től.

– Most be­szél­tem Bar­te­nev­vel – szó­lalt meg Sab­lin. Meg­fi­gyel­tem: ál­lan­dó­an a ha­lán­té­ká­hoz kap­kod be­széd köz­ben. Mi ez?! Ta­lán va­la­mi vér­ke­rin­gé­si za­var?

Az asszony csen­des fej­csó­vá­lás­sal hall­gat­ta.

– Önt, Igor Vlagyim­iro­vics, ha va­la­mi meg­döb­ben­ti – bo­csás­son meg –, a tar­kó­ját kez­di va­kar­ni.

Sab­lin el­ne­vet­te ma­gát.

– Ez ta­lált…

– Te­hát ő? – kér­dez­te az asszony.

– Ő. És min­den­kit ér­te­sít­sen er­ről, akit csak kell, hi­va­ta­lo­san.

5

Alek­szandr Bar­te­ne­vot fel­ké­szí­tet­ték a „re­pü­lés­re”.

Nem, nem rej­tet­ték nyo­más­kam­rá­ba, nem zár­ták el he­tek­re, hó­na­pok­ra ma­gány­ba, el­szi­ge­tel­ve a vi­lág za­já­tól és ese­mé­nye­i­től, nem do­bál­ták hol­mi szu­per­ka­ta­pul­tok­kal sem… Egy kis vil­la állt az in­té­zet­től né­hány perc­nyi sé­tá­ra, ősi fáik ve­tet­tek ár­nyé­kot üveg­fa­la­i­ra – ké­nyel­mes fész­kecs­ke, fi­a­tal em­be­rek álma. A lám­pák en­ge­del­me­sen ön­ma­guk­tól fel­gyul­lad­tak, a lép­cső­fo­kok ud­va­ri­a­san még a port is le­tö­röl­ték a ci­pő­tal­pról, a fo­gas szol­gá­lat­ké­szen nyúj­tot­ta a ka­bát­ját és a ka­lap­ját, és az „egész­ség­őr­ző” au­to­ma­ta min­den reg­gel be­hí­zel­gő han­gon éb­resz­tet­te:

– Jó reg­gelt Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics! Pom­pá­san aludt az éj­jel, a pul­zu­sa nor­má­lis volt, a lég­zé­se egyen­le­tes és mély, agyá­nak te­vé­keny­sé­ge nem ha­lad­ta meg a meg­en­ge­dett mér­té­ket. Ké­szül­jön a reg­ge­li fog­lal­ko­zá­sok­ra…

Le­het­sé­ges, ha Alek­szandr­nak arra tá­madt vol­na vá­gya, hogy el­al­vás előtt va­kar­gas­sák meg a tal­pát – ak­kor azon­nal meg­je­lent vol­na az au­to­ma­ta, és gé­pi­es elő­zé­keny­ség­gel tel­je­sí­tet­te vol­na óha­ját.

Az egyik szo­ba azon­ban szi­go­rú­an dol­go­zó­szo­ba jel­le­gű volt: ka­ros­szék, író­asz­tal, óri­á­si, fal­ba épí­tett te­le­ví­zi­ós kép­er­nyő, zöld szí­nű, matt fe­lü­le­tű táb­la, kré­ta­kész­let­tel – azok­nak az ódon is­ko­la­táb­lák­nak alig tö­ké­le­te­sí­tett déd­uno­ká­ja, ame­lyek­re an­nak ide­jén a kis­gye­re­kek meg­fe­szí­tett igye­ke­zet­tel, gör­csös eről­kö­dés­sel ír­ták: „Mása ká­sát főz.”

Alek­szandr min­den­nap pon­to­san ki­lenc óra­kor he­lyet fog­lalt a te­le­ví­zi­ós er­nyő előtt álló asz­tal mel­lett, és vár­ta, hogy majd fel­ke­re­si egy ki­vá­lasz­tott „szel­lem”. És a szel­lem meg­je­lent, a te­le­ví­zi­ós er­nyő lágy fénnyel vi­lá­gí­ta­ni kez­dett. Az ural­ko­dó te­kin­te­tű, erő­sza­kos moz­du­la­tú, tag­ba­sza­kadt fér­fi, aki­nek az ég­vi­lá­gon sem­mi sem lé­te­zett, csak a tu­do­má­nya, élénk ba­ri­ton han­gon szó­lalt meg:

– Üd­vöz­löm, fi­a­tal ba­rá­tom. Kezd­jünk hoz­zá… Elő­adá­som té­má­ja az „Absz­trakt szpekt­rál­ana­lí­zis”. Ké­rem, fá­rad­jon a táb­lá­hoz, és írja fel a Sch­rö­din­ger-egyen­le­tet…

És a ta­nu­lás meg­kez­dő­dött.

Min­den reg­gel – a te­le­ví­zió er­nyő­je előtt.

Ros­ka­tag öreg­anyó, aki igen hal­vá­nyan a go­go­li Ko­ro­bocs­ká­ra em­lé­kez­te­tett, a vi­lág oce­a­no­ló­gu­sa­i­nak na­gyon is tisz­telt „nagy­anyó­ja”, aki éle­te sok-sok éve alatt annyi­ra meg­is­mer­te va­la­mennyi ten­ger és óce­án fe­ne­két, mint ahogy a hét­köz­na­pi em­ber a sa­ját te­nye­rét is­me­ri meg, ar­ról tar­tott elő­adást, hogy mik a ten­ge­rek ál­lat- és nö­vény­vi­lá­gá­val kap­cso­la­tos leg­utol­só fel­fe­de­zé­sek.

Eri­na­to Mar­cha­rel­li pro­fesszor, a kép­er­nyő­ről meg­fe­led­kez­ve ök­lét ráz­va, el­ke­se­re­dett két­ség­be­esé­sé­ben úgy kap­kod­ta kó­cos fe­ke­te üs­tö­két, mint a to­jás­ból ki­kelt, s még meg sem szá­radt var­jú­fi­ó­ka, a vi­lág­tör­té­ne­lem­ről tar­tott ugyan­is elő­adást, és eköz­ben szen­ve­dé­lye­sen át­él­te va­la­mennyi szo­ci­á­lis ka­taszt­ró­fát.

Szi­kár em­ber­ke, ha­nya­gul be­gom­bolt ka­bát­ban; bronz­ar­cú, és szu­rok­fe­ke­te, rö­vid­lá­tó sze­mű, Pa­ni­ach, a leg­ki­vá­lóbb épí­tész, aki a vá­ro­sok szá­za­it ter­vez­te meg és épí­tet­te fel szer­te a vi­lá­gon, rö­vi­den fel­vá­zol­ta a mo­dern épí­té­szet hely­ze­tét.

Ma­te­ma­ti­ku­sok és fi­zi­ku­sok, konst­ruk­tő­rök és csil­la­gá­szok, ké­mi­ku­sok és bio­ló­gu­sok, ener­ge­ti­ku­sok és köz­gaz­dák, írók és mű­vé­szek – min­den­ki, aki csak név volt, aki csak nagy em­ber volt, sor­ra el­vo­nult a kép­er­nyőn. Alek­szandr min­den elő­adás­so­ro­zat után úgy vi­tá­zott elő­adó­i­val, mint­ha maga is szak­em­ber vol­na.

Sem­mit sem en­ged­tek, hogy fel­je­gyez­zen, min­dent csak az em­lé­ke­ze­té­ben őriz­he­tett. A boly­gó régi és mai ké­pét, a boly­gó tör­té­ne­tét és az em­be­ri­ség lel­két egy­aránt az agyá­ban kel­lett el­rak­tá­roz­nia.

Egy al­ka­lom­mal a kép­er­nyő ha­lott ma­radt; Sab­lin lé­pett be a szo­bá­já­ba.

– El­né­zést ké­rek, hogy kés­tem egy per­cet. Így hát kezd­het­jük…

Az elő­adók közé tar­to­zott ő is.

Las­san­ként sza­bad be­szél­ge­té­sek­ké vál­tak elő­adá­sai. És ezek­ben Sab­lin nem a győ­zel­mek­ről be­szélt, ha­nem a tu­do­mány bosszan­tó gyen­ge­sé­ge­i­ről. Ame­lyek iga­zi tra­gé­di­át je­len­tet­tek a tu­dós­nak.

Az agyat még csak má­sol­ni tud­juk. Va­kon! Bár­mi­lyen tö­ké­le­te­sí­té­si kí­sér­le­tünk meg­za­var­ja a szá­munk­ra ed­dig még meg­fog­ha­tat­lan har­mó­ni­át. Nem is­te­nek va­gyunk, ha­nem az anya­ter­mé­szet si­lány pla­gi­zá­to­rai.

– De ha meg­is­mé­tel­ni tud­juk az agyat, az annyit is je­lent, hogy hal­ha­tat­lan­ná tud­juk ten­ni egy em­ber lel­ki­vi­lá­gát! – el­len­ke­zett Alek­szandr.

– Saj­nos! De hi­szen az agy kó­pi­á­já­nak ki­in­du­ló anya­ga­ként egy mag­zat fej­let­len agyát kell fel­hasz­nál­nunk. Vagy­is ah­hoz, hogy va­la­ki­nek má­so­dik éle­tet ad­junk, az szük­sé­ges, hogy egy má­sik em­ber ki­fej­lő­dé­sé­nek út­ját áll­juk.

– Egy olyan el­mét, mint mond­juk Einstei­né, meg­is­mé­tel­ni – úgy hi­szem még ezt is meg­éri.

– Ám a leg­főbb tra­gé­dia, hogy Ein­stein meg­is­mé­tel­he­tet­len.

– Hogy­hogy?

– Az után­za­tot csak azon az áron tud­juk el­ké­szí­te­ni, hogy szá­mí­tás­ba vesszük va­la­mi kis vesz­te­ség és el­haj­lás el­ke­rül­he­tet­len vol­tát. A szo­ká­so­kat, a ka­rak­tert, vé­gül az em­lé­ke­ze­tet át tud­juk adni, még­hoz­zá úgy, hogy ke­zes­ked­he­tünk az ered­mé­nyért. A zse­ni­a­li­tás azon­ban ti­tok­za­tos, majd­hogy nem meg­fog­ha­tat­lan ka­te­gó­ri­á­ja a gon­dol­ko­dás­nak… Nem! Va­ló­ban meg­is­mé­tel­het­nénk Ein­steint, a szo­ká­sa­i­val, a ka­rak­te­ré­vel, de nem a zse­ni­a­li­tá­sá­val, erre nincs sem­mi biz­to­sí­té­kunk, ha­nem csak kö­zép­sze­rű ké­pes­sé­gek­kel meg­ál­dott Ein­steint kap­nánk. Egy­szó­val, ál­ta­lá­nos­ság­ban nem szá­mít­ha­tunk a hal­ha­tat­lan­ság­ra. Az em­be­ri­ség csak ak­kor al­kal­maz­hat­ja az agy le­má­so­lá­sát, csak azok­ban a rend­kí­vü­li ese­tek­ben, ami­kor egyéb úton el­ér­he­tet­len vi­lá­gok­ba kell kö­ve­te­ket kül­de­nie.

– Van arra re­mé­nye, hogy a kol­lé­gák eset­leg ko­ráb­ban kül­de­nek hoz­zánk kö­ve­tet, mint aho­gyan a mi­énk oda ér­kez­het­ne? – kér­dez­te Alek­szandr.

– Alig­ha. Né­hány adat arra utal, hogy jo­go­san té­te­lez­het­jük fel, e te­kin­tet­ben né­mi­leg hát­rább tar­ta­nak, mint mi… Noha min­den le­het­sé­ges… Nem ál­tat­hat­juk ma­gun­kat hiú re­mé­nyek­kel. Még el sem ért hoz­zá­juk a je­len­té­sünk, mely sze­rint egy em­be­ri lel­ket szán­dé­kozunk hoz­zá­juk kül­de­ni. Majd har­minc év múl­va kez­de­nek ké­szü­lőd­ni a fo­ga­dá­sá­ra… Egy­szó­val, jó­za­nul szá­mít­va, az ő kö­ve­tük meg­ér­ke­zé­sét nem vá­rom előbb, mint aho­gyan az ön lel­ke is­mét vissza­tér hoz­zánk.

– Het­ven év múl­va?

– Le­het­sé­ges, hogy an­nál is ké­sőbb. A ter­mé­szet tü­rel­mes.

– Azt mond­ta, hogy el­ma­rad­tak?

– A leg­fris­sebb ada­tok sze­rint. De hi­szen ezek is – negy­ven­éves új­don­sá­gok.

– Nem for­dul­hat elő, hogy ezt a lel­ket úgy ha­jít­juk bele a vi­lág­min­den­ség­be, mint­ha csak a sze­mét­ko­sár­ba dob­nánk?

– Emi­att önt nem éri ká­ro­so­dás, ba­rá­tocs­kám.

– Hi­szen, ha a si­ker at­tól füg­ge­ne, hogy meg­fo­gyat­ko­zom-e vagy sem?

– Ga­ran­tá­lom, hogy meg­ele­ve­ne­dik a lel­ke.

– Még ga­ran­ci­át is ad?

– Igen.

– Bi­zo­nyít­sa be.

– Az ön lel­ke nem egy csa­pás­ra bon­ta­ko­zik ki előt­tük. Har­minc­hat évet re­pül. Ez az idő nem is ke­vés, ez alatt a tu­do­má­nyuk so­kat fej­lő­dik. Igen, még olyan ada­to­kat is ta­lál­tunk, ame­lyek tu­laj­don­kép­pen alá­húz­zák a ma­te­ri­a­li­zá­ció el­vét…

– Te­gyük fel…

– Azt akar­ja ez­zel mon­da­ni, hogy ez még nem ga­ran­cia?… Le­het­sé­ges, meg­en­ge­dem, hogy har­minc­hat év múl­va sem lesz­nek még fel­ké­szül­ve. Alig hi­he­tő ez, de meg­en­ge­dem. Ám az ada­to­kat bi­zo­nyo­san fel­jegy­zik, és örök­re meg­őr­zik, mint iga­zi kin­cset szo­kás. Majd el­mú­lik tíz év, har­minc év, száz, de előbb vagy ké­sőbb meg­fej­tik a tit­kot, és az ön lel­ke még­is­csak tes­tet ölt. Az igaz, hogy né­mi­leg ré­gi­mó­di lesz ez a lé­lek, de hi­szen még a leg­sze­ren­csé­sebb eset­ben sem mond­ha­tó ép­pen­ség­gel va­la­mi friss­nek. Har­minc­hat évi uta­zás – és ez­alatt mi sem ülünk majd ölbe tett kéz­zel, elő­re­ug­runk, és azok az ada­tok, amit vi­szo­nya­ink­ról ve­lük kö­zöl­he­tünk, saj­nos né­mi­leg így is, úgy is po­ro­sak lesz­nek.

A zöld lom­bok sű­rű­jé­be rej­tő­ző pa­rá­nyi vil­la a vi­lág va­la­ha is lé­te­ző leg­ki­sebb egye­te­mé­vé vált. Hall­ga­tó­sá­ga – egyet­len em­ber. De a vi­lág egyet­len egye­te­mén sem tar­tott elő­adást ennyi ra­gyo­gó elme. És soha egyet­len­egy egye­tem­nek sem volt ilyen te­het­sé­ges hall­ga­tó­sá­ga.

A mun­ka­nap után egy lu­xus­au­tó gör­dült a vil­lá­hoz. Élet­öröm­mel telt, iz­mos fi­a­ta­lok ül­tek ben­ne. Tu­laj­don­kép­pen az or­vo­sok vol­tak, akik­nek fel­ada­ta Alek­szandr meg­fi­gye­lé­se volt. Bi­cik­li­tú­rá­ra, evez­ni vit­ték. Va­sár­na­pon­ként kö­zö­sen re­pül­tek a ten­ger­hez, hogy jacht­ju­kon ha­jó­káz­za­nak. A na­pi­rend kö­nyör­te­len zsar­nok. A túl­ter­helt agy­nak pi­hen­nie kell, kü­lön­ben az „egész­ségőr” azon­nal fel­eme­li édes hang­ját, és ri­a­dót ver.

6

Egy este a fo­lyó­ról jött. Két­órás eve­zés után meg­für­dött, a hi­deg víz el­űz­te fá­radt­sá­gát. Kes­keny ös­vé­nyen lép­ke­dett, bol­do­gan, az­zal a csen­des, gon­do­lat nél­kü­li, szin­te bio­ló­gi­ai bol­dog­ság­ér­zet­tel el­tel­ve, amely­nek nincs más oka, mint hogy ér­zed: élsz, és eb­ben a pil­la­nat­ban nem is kí­vánsz sem­mi mást az élet­től.

Az este csen­des volt – ér­ző­dött az ősz kö­zel­sé­ge – ha­tal­mas, hu­nyor­gó csil­la­gok ég­tek az égen. Köz­tük, e dí­szes csil­la­gok kö­zött rej­tő­zött, és élte hosszú-hosszú csil­lag­éle­tét az év­szá­zad csil­la­ga, a Lamb­da, ez a ga­lak­ti­kus nagy­anyó­ka, amely pa­rá­nyi vol­tá­ban alig-alig lát­szott.

Nem is kí­vánt a ba­rát­ság­ta­lan vi­lág­min­den­ség­re gon­dol­ni, a hi­deg tér­ben el­ve­sző, még­is tom­bol­va lán­go­ló plaz­ma­tö­mö­rü­lé­sek­re, a kö­dök fo­lyé­kony ár­ja­i­ra, az ide­gen na­pok he­ví­tet­te boly­gók­ra. Mi az, ami itt a Föl­dön hi­ány­zik ne­ked, em­ber? Mi­nek aka­rod az egész vi­lág­min­den­sé­get, ami­kor szebb pa­ra­di­cso­mot, mint szü­lő­anyád, a Föld, se­hol sem ta­lál­hatsz?

Lágy, fé­lénk szel­lő ci­ró­gat­ta az ar­cát, és né­hány sze­ren­csét­len le­vél­ke, amely nem tud­ta ki­vár­ni a lomb­hul­lást, bá­tor­ta­lan sut­to­gás­sal esett a nyír­fa lá­bá­ra. Egy kis­sé szo­mor­kás han­gu­lat és egy­ben va­la­mi na­gyon jó ér­zés töl­töt­te el a lel­két, de bár­mi­lyen jó volt min­den, va­la­mi még­is hi­ány­zott.

Az ös­vény fel­ka­pott a dom­bocs­ka te­te­jé­re. Ko­mor és ko­pár ha­lom volt ez. Po­ros, mo­gor­va öreg – a vi­rág­zó ker­tek, a zöld li­ge­tek és a dús ré­tek kö­ze­pet­te –, ezt a he­lyet a múlt kor­tár­sa­i­nak en­ged­ték át.

Alek­szandr szin­te min­den este fel­sé­tált a domb­ra. A csú­csá­ra, oda, ahol föld­be süp­ped­ve, el­fer­dül­ten me­re­de­zett egy idő­től rá­gott, ma­gá­nyos, tom­pa kő­obe­liszk. Öt­ágú csil­lag dí­szí­tet­te, és ódon be­tűk­kel há­rom ne­vet vés­tek a kö­vé­be:

P. Ny. OSZI­POV, köz­ka­to­na
A. A. KU­NYI­CIN, őr­mes­ter
G. Ja. SZUK­NOV, al­had­nagy

Lej­jebb egy fel­jegy­zés:

A SZOV­JET HA­ZÁ­ÉRT HAL­TAK HŐSI HA­LÁLT
1941. XII. 1.

És Alek­szandr el­kép­zel­te azo­kat a rég múlt idő­ket: tél volt, és sö­tét arcú, össze­fa­gyott em­be­rek ás­tak sírt kez­det­le­ges esz­kö­ze­ik­kel a fa­gyott föld­be, s be­lé­fek­tet­ték meg­der­medt tes­tét va­la­mi Oszi­pov­nak, Ku­nyi­cin­nak, Szuk­nov­nak, aki­ket más em­be­rek öl­tek meg. Fur­csa, de va­la­ho­gyan meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan mó­don szé­gyell­te ma­gát ezek előtt az ősei előtt, aki­ket a fa­gyott föld­be te­met­tek 1941-ben. Szé­gyell­te ma­gát, mi­vel nem is­mer­te, hogy mi az éh­ség, a hi­deg, mit je­lent a tes­ti fáj­da­lom, ami­kor a dur­va acél fel­té­pi a tes­tet. Szé­gyell­te ma­gát azok előtt, akik­ről eze­ket a büsz­ke, bar­bár csen­gé­sű sza­va­kat je­len­tet­ték az utó­dok­nak: „Hősi ha­lált hal­tak.”

Las­san, ké­nyel­me­sen fel­állt.

Han­got hal­lott. Fent­ről, a kü­lö­nös kő­ről áradt.

Ez a hang tisz­ta volt és vi­lá­gos, de a sza­vak, ami­ket mon­dott, sú­lyo­sak és ke­gyet­le­nek, mint e régi sí­ron ol­vas­ha­tó fel­irat.

Eb­ben az el­ha­gya­tott, ma­gá­nyos zug­ban, női hang mon­dott ver­se­ket a le­eresz­ke­dő es­té­ben:

„…szi­laj kan­cák szá­gul­dó ira­mát
Fé­kezzük kan­tár­szá­rat ránt­va,
Egy szök­ke­nés – és be­tö­rik a hát,
Rab­nő­ket haj­lí­tunk igá­ba…”

Ódon ver­se­lés – ele­mi, fé­kez­he­tet­len erő, a ke­gyet­len em­ber és a ke­gyet­len­ség fa­ra­gat­lan, min­dent meg­ve­tő, büsz­ke, ret­tent­he­tet­len ki­hí­vá­sa. Ódon ver­sek – so­rok, me­lyek nyo­mán soha nem he­ge­dő se­bek ma­rad­nak.

„…A húst imád­juk, tes­tet aka­runk,
Il­la­ta, íze láng­ra­lob­bant. –
Ki te­het róla, ha ke­mény ka­runk
Lágy öle­lé­se össze­rop­pant?”

Tisz­ta, vi­lá­gos és kö­nyör­te­len hang.

Alek­szandr oda­lé­pett…

Kar­csú, fe­hér lá­ny­alak, szin­te össze­rop­pant­ja az éj­sza­ka. Alek­szandr még egy lé­pést tett elő­re, és a hang el­hall­ga­tott.

A fe­ke­te égre tűz­csí­kot hú­zott egy hul­ló­csil­lag. Ilyen­tájt gya­ko­ri a csil­lag­hul­lás. Csend…

A lány ol­dal­ra tért.

– Ne fél­jen! Nem a sír­ból kel­tem ki.

A lány meg­állt.

– Ki az? – a han­got el­foj­tot­ta a fé­le­lem… sze­gény han­gocs­ka.

– Em­ber, akár­csak ön…

– Ké­tel­ke­dem.

– Oda­me­he­tek? Nem fut el?

– Pró­bál­ja csak meg.

Alek­szandr oda­lé­pett.

A lány ar­cá­nak min­den vo­ná­sát el­ta­kar­ta az éj­sza­ka, csak a sze­me ra­gyo­gott sö­tét tűz­ben.

– Is­me­rem önt – mond­ta Alek­szandr.

– Én is ma­gát…

A la­bo­ráns­lány. Ő ment érte, hogy meg­hív­ja a Sab­lin­nal foly­ta­tott első be­szél­ge­tés­re.

– Hon­nan va­lók ezek a ver­sek?

– Könyv­ből…

– Nem is­me­rem őket.

– Tud­ni va­la­mit… úgy gon­dol­ja – ez csak az ön mo­no­pó­li­u­ma?

– Ilyen he­lyen – és ilyen ver­se­ket?

– Má­sutt ezek disszo­nán­san hang­za­nak… Kí­sér­jen el, fé­lek.

Egy­más mel­lett men­tek. A lép­te­ik alatt csi­kor­gott a ho­mok, a lány­ból, könnyű ru­há­ba bur­kolt tes­té­ből iz­zás áradt, és csak az arc­éle lát­szott a sö­tét­ben, eb­ben a pil­la­nat­ban ti­tok­za­tos­nak, ősi­nek, bib­li­kus­nak tűnt ez a fi­nom pro­fil. Ha­tal­mas, sö­tét, kis­sé ki­ülő sze­me ho­má­lyos pá­rá­val be­von­tan tom­pán csil­lo­gott.

És a fe­jük fe­lett lus­tán lé­leg­zett a vi­lág­min­den­ség, az is­me­rős csil­lag­ké­pek ke­re­té­ben szi­por­káz­tak a csil­la­gok. És is­mét le­fu­tott egy csil­lag – az el­té­vedt me­te­o­rit raj­za most sok­kal éle­sebb, ha­tá­ro­zot­tabb volt. A lány sze­mén meg­csil­lant a vissz­fé­nye.

– Mint a szab­lya… – mon­dot­ta hal­kan.

– Mit? – kér­dez­te ér­tet­le­nül.

– Úgy ra­gyo­gott, mint a szab­lya… „S a kán szab­lyá­ja vert acél…” Mi­lyen erős és ret­te­ne­tes em­be­rek él­tek haj­da­ná­ban! Mi már in­kább erős gé­pe­ink­ben bízunk, maga az erőnk is el­halt, mert nem hasz­nál­juk…

E gon­do­la­tok nem vol­tak újak, úgy be­szél­tek ezek­ről a kér­dé­sek­ről, mint vi­tat­ha­tat­lan igaz­sá­gok­ról: „Az em­ber üveg­há­zi vi­rág lett”. Em­ber­gyű­lö­lő te­o­ré­ták táp­lál­tak va­la­mi­kor ilyen né­ze­te­ket: az erő az össze­üt­kö­zé­sek­ben fej­lő­dik ki; az em­be­ri­ség olyan elő­re­haj­tó sti­mu­lá­ló­tól fosz­tó­dik meg a há­bo­rúk be­fe­je­ző­dé­sé­vel, mint a fa­jon be­lü­li harc… De a tár­sa­da­lom ki­fej­lő­dött, az óce­á­nok is la­kott te­rü­le­tek­ké vál­tak, meg­in­dult a Nap­rend­szer meg­hó­dí­tá­sa, az élet szétzúz­ta azo­kat az esz­mé­ket, ame­lye­ket az ilyen sza­vak fe­jez­tek ki.

De Alek­szandr most nem el­len­ke­zett: az éj­sza­ka, a lány, az ősök lel­ke… mi­lyen el­mé­le­tek ta­lál­hat­nak itt he­lyet? És szin­te sa­ját maga is sze­re­tett vol­na dur­va len­ni; „Egy szök­ke­nés – és be­tö­rik a hát. Rab­nő­ket haj­lí­tunk igá­ba.”

– Nem­csak fé­lel­met tud­tak kel­te­ni – szó­lalt meg a lány. – Gyen­gé­dek is vol­tak… Nem érti?…

És hal­kan, na­gyon hal­kan egy ver­set kez­dett mon­da­ni:

„…Ne­ved ma­dár, ke­zem­be fér,
Ne­ved jég­csepp nyel­vem he­gyén,
Halk reb­be­nés az aj­kon, csak egyet­len­egy,
El­ka­pott lab­da, göm­bö­lyű,
Szám­ban ezüs­tös csen­gettyű…”

Mint a hal­kan sze­mer­ké­lő eső, úgy zen­gett, mély re­me­gés­sel a csen­des hang, és meg­sza­kadt.

Nem, nem em­lé­ke­zett… Em­lé­ke­ze­te, vi­lág­ra­szó­ló em­lé­ke­ze­te sok min­den cso­dá­la­to­sat, szé­pet nem vi­he­tett el a Föld­ről, sok olyat, amellyel pe­dig büsz­kél­ked­het­tünk vol­na. Mi­lyen gaz­da­gok vol­tak az el­múlt szá­za­dok, de hát min­dent nem ra­gad­hatsz meg.

– És önt hogy hív­ják? – kér­dez­te.

– Gál­ja…

És ugyan­azon a han­gon, a csen­des eső su­so­gá­sá­ra em­lé­kez­te­tő han­gon foly­tat­ta:

„Csen­des tóba, ha ve­tek kö­vet,
Az csob­ban úgy, mint aj­ka­mon ne­ved.”

Ta­lál­koz­gat­ni kezd­tek.

A lány ti­zen­hét éves volt, egy év­vel ez­előtt ke­rült az In­té­zet­be az is­ko­lá­ból, dol­go­zott és ta­nult, bio­ló­gus akart len­ni, a régi orosz ver­sek – csu­pán a szó­ra­ko­zást je­len­tet­ték.

A hárs­fa­li­ge­tet ti­tok­za­tos, kí­sér­te­ti­es cit­rom­sár­ga fény ön­töt­te el, az In­té­zet park­já­nak töl­gyecs­kéi vö­rö­ses dísz­ben áll­tak, fi­a­ta­lok, még gyen­gécs­kék, de már ma­ga­biz­to­sak, meg­van a ma­guk­hoz való eszük, mint a me­se­be­li mu­zsi­kocs­kák, olya­nok.

A fo­lyó fe­lett kar­csú, szin­te pók­há­ló-híd fe­szült. Aki le­né­zett róla, lát­hat­ta, hogy a fe­ke­te víz­ben ho­gyan ver­gő­dött, vo­nag­lott eről­kö­dé­sé­ben a Hold – hi­deg, fo­lyé­kony arany, vo­nag­lott, ver­gő­dött, és nem tu­dott el­sza­ba­dul­ni. Oda­ko­vá­csol­ták.

Néz­te, és arra gon­dolt, hogy az em­be­ri gon­do­lat is ha­son­ló a Hold vissza­ve­rő­dött fé­nyé­hez. Őr­jöng­ve tö­rek­szik elő­re, még akár a koz­mosz el­len­sé­ges mé­lyé­be is be­tör, oda, ahol egyet­len ba­rát­ság­ta­lan is­ten­ség az úr – az anyag sze­gé­nyes ron­gya­i­ba öl­tö­zött úr. Tör elő­re az is­me­ret­len jö­vő­be. És in­do­ko­lat­la­nul ál­lan­dó­an elé­ge­det­len a je­le­né­vel, még ak­kor is az, ha a je­len­le­vő olyan ba­rát­sá­gos, mint maga az ég kék kö­pe­nyé­be bur­ko­ló­dzott Föld.

A Sa­git­ta-lamb­dá­ját hold­fé­nyes éj­sza­ká­kon alig le­het lát­ni.

A Gál­ja mel­lett el­töl­tött hold­fé­nyes éj­sza­ká­kon el­fe­led­ke­zett a kül­de­té­sé­ről.

A lány ver­se­ket mon­dott, és ő azon­nal meg­je­gyez­te őket, sőt, ha ő maga sza­val­ta azo­kat, még a lány hang­já­nak in­to­ná­ci­ó­ját is meg­is­mé­tel­te.

Éj­fél­kor az is­me­rős ös­vé­nyen jár­tak – a sír­domb mel­lett. Gál­ja me­zei vi­rá­got he­lye­zett a sír­ra. És ezt olyan ko­moly, olyan je­len­tő­ség­tel­jes arc­ki­fe­je­zés­sel tet­te, mint­ha va­la­mi ál­do­za­tot haj­ta­na vég­re. És köz­ben egy kis­sé kis­lá­nyo­san szen­ti­men­tá­lis is volt.

Az In­té­zet park­já­nál el­vál­tak. Az aj­kát csó­kol­ta, és a szá­ján édes te­j­íz ma­radt. Az­tán állt, és hall­gat­ta a könnyed, fé­lénk lép­te­ket, ame­lyek meg­tör­ték az éj­sza­ka csend­jét, öröm­mel ke­ve­re­dő fáj­dal­mat ér­zett: a lány el­ment, de hol­nap újra vissza­tér… És soha sem re­pül el, ha­nem itt ma­rad vele…

 

Úgy si­e­tett a lány­hoz, hogy szin­te ug­rott, s nem is lép­ke­dett.

A hí­don ma­gá­nyos alak sö­tét­lett. Vár­ja!! Alek­szandr ro­han­ni kez­dett, de amint a híd­ra ért meg­tor­pant. Nem ő állt ott, ha­nem va­la­ki más.

Az is­me­ret­len fe­lé­je kö­ze­le­dett.

– Cso­dá­la­tos az éj­sza­ka, nem­de?

Sab­lin állt ott a lé­gi­e­sen könnyed kar­fá­ra tá­masz­kod­va.

Alek­szandr hall­ga­tott.

– A Hold, a csil­la­gok, a víz­cso­bo­gás… Re­mé­lem, nem ta­gad­ja meg tő­lem azt a szí­ves­sé­get, hogy né­hány pil­la­na­tot ve­lem tölt­sön?

– Igen… Ter­mé­sze­te­sen…

– Hall­gas­sunk ki­csit, pi­hen­jünk… Va­la­mit né­zett? Va­la­kit vár?

– Nem… Iga­zat szól­va, vá­rok.

– Hi­á­ba.

– Mi?

– Azt mond­tam: hi­á­ba.

– Tör­tént va­la­mi, Igor Vlagyim­iro­vics?

– Egy­sze­rű­en az, hogy a lány ma nem jön.

Alek­szandr hall­ga­tott, és meg­pró­bált ku­tat­ni a pro­fesszor dús szem­öl­dök ár­nyé­kol­ta sze­mé­ben.

– Nem jön. Sem ma, sem hol­nap…

– Mit je­lent­sen ez?

Sab­lin meg­mar­kol­ta a fiú kö­nyö­két.

– Ön­nek so­ha­sem sza­bad meg­kap­ni ezt a ke­ser­ves és fur­csa be­teg­sé­get – a nosz­tal­gi­át!

– Mi tör­tént vele?

– Vele – sem­mi, de ott, az­zal a má­sik em­ber­rel baj tör­tén­het.

– Mi­lyen em­ber­rel?

– Vele…

– Ki­vel – „vele”?

– A ket­tes szá­mú Alek­szandr Bar­te­nev­vel, aki majd meg­ele­ve­ne­dik a Kol­lé­gán.

– De ért­se meg!…

– Hát ön még nem szá­mol vele? A maga szá­má­ra ez az em­ber még min­dig nem több, mint el­vont tu­do­má­nyos kí­sér­let?

– Em­ber­nek szá­mí­ta­ni azt? – Ne­kem? Most?

– Hát sa­ját ma­gát mi­nek véli…

– Nem tu­dom el­kép­zel­ni…

– De még­is csak el kell kép­zel­nie. Olyan lesz, mint ön, pon­to­san olyan. Az ön ér­tel­mé­vel, az ön be­nyo­má­sa­i­val. És most kép­zel­je el, hogy egy ide­gen vi­lág­ban, ránk egy­ál­ta­lán nem ha­son­lí­tó lé­nyek kö­zött, akik lel­ki­leg sem ha­son­lí­ta­nak ránk – meg­ele­ve­ne­dik. De ez még ke­vés, ön­nek azt is tud­nia kell, hogy sem az ap­já­val, sem az any­já­val, a nő­vé­ré­vel, a fi­vé­ré­vel sem ta­lál­koz­hat soha. Hi­szen ak­kor­ra, ami­kor vissza­tér, már a sír­ban pi­hen­nek. A sze­re­lem, a ra­gasz­ko­dás – mind meg­hal. Hon­ta­lan, el­fe­lej­tett ván­dor. Tet­szik ez ön­nek? Nem gon­dol­ja, hogy bo­csá­na­tot kel­le­ne tőle kér­nie mind­ezért?

– De hi­szen még nin­csen, még nem lé­te­zik? És le­het­sé­ges, hogy so­ha­sem szü­le­tik meg. És ha élet­re kel is, ak­kor is negy­ven év múl­va!

– Ön­nek – negy­ven. És ne­künk is, de az ő szá­má­ra az ép­pen csak hol­nap.

– De mi­vel za­var­ha­tom meg, ha ta­lál­kozunk?

– Na­gyon saj­ná­lom, hogy nem tud­tam meg­aka­dá­lyoz­ni, csak kés­ve tud­tam meg. Ne ne­he­zít­se: mi­nél to­vább tar­tott vol­na ez, an­nál bor­zal­ma­sabb len­ne. Most kell meg­sza­kí­ta­ni!

– Bor­zal­ma­sabb?… Nem ér­tem.

– Hol­das éj­sza­kák, só­ha­jok, gyen­géd pil­lan­tá­sok, pa­rá­nyi is­ten­ség, de nagy sze­re­lem. És ő mind­ezt ma­gá­val vin­né: mind­er­re em­lé­kez­ne – negy­ven év múl­va is. Úgy, mint­ha csak teg­nap éj­sza­ka tör­tént vol­na. És gyöt­ri a gon­do­lat, hogy so­ha­sem ta­lál­koz­hat ez­zel a resz­ke­tős öreg­asszonnyá vál­to­zott pa­rá­nyi is­ten­ség­gel. Az olyan em­ber szá­má­ra gyil­kos gon­do­la­tok az ilye­nek, aki örök­re sza­kadt el a ha­zá­já­tól… Min­de­ne azé lesz, aki­nek át­ad­ja az én­jét – a sze­rel­me is! Fe­le­lős érte! Le­het, hogy maga még csak a mé­zes hó­na­pot él­ve­zi? De ez a föl­di bol­dog­ság­ról al­ko­tott be­nyo­má­sok ere­jét meg­tíz­sze­re­zi, az em­lé­ke­zet, amely el­vi­szi ma­gá­val ezt a bol­dog­sá­got, fel­na­gyít­ja az em­lé­ke­ket. Meg­tíz­sze­re­ződ­nek, hogy a nosz­tal­gia el­pusz­tít­sa, hogy el­ke­se­red­ve él­jen és hal­jon a soha vissza nem sze­rez­he­tő tu­da­tá­val el­tel­ten. Meg­hal az a lény, mi­vel sze­ren­csét­len­nek érzi majd ma­gát. Pe­dig ne­künk ener­gi­kus, erő­tel­jes kö­vet­re van szük­sé­günk, és nem szét­hul­ló, pi­po­gya rongy­ra. Nem tit­ko­lom, hogy ag­gó­dom a kí­sér­le­tért, de em­be­ri­leg is na­gyon saj­ná­lom őt. Kö­nyö­rül­jön raj­ta ön is, kö­nyö­rül­jön sa­ját ma­gán.

– Mit kell ten­nem?

– Ki kell dob­nia az agyá­ból ezt a ked­ves kis­lányt.

– Nem bí­rom!

– Kell hoz­zá ere­jé­nek len­ni!

– Erre kép­te­len va­gyok…

– Kép­zel­je el, hogy még­is maga re­pül majd. Ön­ma­ga!

– Min­dent meg­ér­tek.

– Most nincs joga ilyen lu­xus­ra.

– Meg­ér­tem… De még­sem tu­dom.

– Nem ta­lál­ko­zik vele.

– Ho­gyan?

– Nincs itt, ne is ke­res­se. A pa­ran­csom­ra ma reg­gel el­re­pült.

– Szám­űze­tés? Bör­tön?

– Ne­vez­ze an­nak, ami­nek akar­ja.

Alek­szandr hall­ga­tott.

– Gon­dol­ja át, emel­ked­jen felül, és pró­bál­ja meg azt is, hogy ne ha­ra­gud­jon rám… Vi­szont­lá­tás­ra.

Sab­lin bó­lin­tott, és egye­nes tar­tás­sal, vál­lát meg­fe­szít­ve le­ment a part­ra.

Alek­szandr so­ká­ig állt a hí­don, uj­ja­i­val a ha­lán­té­kát si­mo­gat­va.

A Hold kö­zö­nyö­sen tán­colt a ví­zen, a fo­lyó sut­to­gott, a rot­ha­dó sás foj­to­ga­tó sza­ga áradt az őszi éj­sza­ká­ban.

7

Tél, ta­vasz, nyár – és a hárs­li­ge­tet megint el­ön­töt­te az át­ha­tó, cit­rom­sár­ga ra­gyo­gás, majd min­dent hó ta­kart, vé­gül új­ból vi­rág­ba bo­rult a vil­la ab­la­ka előtt a ba­rack.

Alek­szandr fe­jét le­bo­rot­vál­ták. Ami­kor a tü­kör­be né­zett, úgy érez­te, hogy a feje búb­ján még a nap­fény is ha­nyatt esne.

Sab­lin meg­je­lent, de nem a meg­szo­kott ka­bát­ká­ban és lom­pos nad­rág­já­ban – ün­ne­pé­lyes fe­ke­te ru­hát öl­tött, ci­pő­je ra­gyo­gott, zár­kó­zott és fen­sé­ges volt, mint je­len­tős de­le­gá­ció fo­ga­dá­sa előtt a ju­bi­láns.

– Meg­jöt­tek – mond­ta szó­fu­kar mód­ján, és ag­gód­va pil­lan­tott Alek­szandr le­bo­rot­vált ko­po­nyá­já­ra.

Ki­sebb te­rem, egé­szen be­töl­ti a mennye­zet­ről ára­dó zöl­des fény. Mint­ha csak ak­vá­ri­um­ban úsz­ná­nak, fe­hér kö­pe­nyes em­be­rek sik­lot­tak zaj­ta­la­nul a he­lyi­ség­ben ide-oda. Sab­lin fe­ke­te ru­há­já­ban olyan volt köz­tük – mint a bölcs var­jú a hattyúk kö­zött, ugyan­olyan ide­gen, és úgy tűnt, hogy ugyan­olyan el­ítélt is, mint Alek­szandr.

Alek­szandrt a ke­rek asz­tal­ká­hoz ve­zet­te, so­vány, könnyű ke­zét a fiú vál­lá­ra tet­te, és ke­mé­nyen meg­mar­kol­ta.

– Ülj le. Mind­járt ké­szen lesz min­den.

Az em­be­rek hang­ta­la­nul mo­zog­tak, mint­ha egy pom­pás ko­reo­grá­fi­á­jú össze­han­golt tán­cot ad­ná­nak elő.

Az asz­ta­lon va­la­mi­ért egy kis po­hár­ka ál­lott Alek­szandr előtt.

Alek­szandr kö­rül­né­zett.

– Már min­dent el­mond­tam ne­ked a be­ren­de­zés­ről. – Első íz­ben for­dult elő, hogy Sab­lin „te­gez­te”.

Alek­szandr bó­lin­tott.

– Tu­dom.

A szo­ba kö­ze­pén masszív ka­ros­szék, mint egy trón. A ka­ros­szék fö­lött kró­mo­zott csé­szé­hez ha­son­ló vas­tag falú be­ren­de­zés füg­gött a mennye­zet­ről. A csé­sze mé­lye­dé­sét spe­ci­á­li­san úgy ala­kí­tot­ták ki, hogy pon­to­san ill­jen Alek­szandr ko­po­nyá­já­hoz. Ha a ka­ros­szék­be ül, a csé­sze rá­eresz­ke­dik a fe­jé­re. Tu­laj­don­kép­pen ér­zé­keny kép­er­nyő ez, vagy még pon­to­sab­ban sok ezer leg­fi­no­mabb er­nyő össze­té­te­le, egyik a má­si­kon, va­la­hogy úgy, mint a ra­kott pa­la­csin­ta lap­jai. Sa­já­tos ob­jek­tív ez, amely ké­pes arra, hogy be­ha­tol­jon az agy­sej­tek mé­lyé­be. Va­la­hol a fa­la­kon kí­vül he­lyez­ték el a mo­le­ku­lá­ris em­lé­ke­ző­ké­sz­ü­lé­ket. Ez a csé­sze­ob­jek­tív Alek­szandr agyá­nak min­den sejt­jé­ről át­ad­ja az in­for­má­ci­ó­it en­nek a min­den­re em­lé­ke­ző ké­szü­lék­nek. Az „em­lé­ke­ző” sej­tek­ben rak­tá­ro­zott in­for­má­ció összes­sé­ge az agy elekt­ro­ni­kus má­so­la­tá­vá vá­lik, pon­to­sab­ban, olyan ez, mint egy elő­hí­vat­lan fel­vé­tel. És ha az em­ber meg­pró­bál­ná, hogy sejt­ről sejt­re elő­hív­ja a ne­ga­tí­vot, ak­kor év­szá­za­dok múl­ná­nak el, és nem­ze­dé­kek vál­ta­koz­ná­nak, amíg ez az ap­ró­lé­kos mun­ka be­fe­je­ződ­ne. Az elekt­ro­ni­kus kó­pi­át azon­ban szá­mí­tó­gé­pek vizs­gál­ják meg, gé­pi­es pe­dan­té­ri­á­val, sok ezer mű­ve­le­tet hajt­va vég­re egy pil­la­nat alatt. Az egyik gép­cso­port ki­szá­mít – a má­sik ál­ta­lá­no­sít: egy rub­ri­ká­ba von­ja az egy­for­ma sej­te­ket, az el­té­ré­se­ket, a vál­to­zá­so­kat meg­jegy­zi… A kom­pakt ma­te­ma­ti­kai ered­mé­nye­ket is­mét más gé­pek ala­kít­ják át sa­já­tos kód­dá, és ezt a kód­so­ro­za­tot ve­szik fel majd azok­ra a fil­mek­re, ame­lye­ket a csil­la­gá­sza­ti rá­dió­ál­lo­má­sok meg­kap­nak.

Az em­ber mind­eh­hez csak az in­dí­tó lö­kést adja, az utá­na kö­vet­ke­ző­ket már min­den em­be­ri be­avat­ko­zás nél­kül ma­guk a gé­pek old­ják meg, au­to­ma­ti­ku­san. Az em­ber, még ha akar­ná, sem tud­na sem­mit vál­toz­tat­ni, tö­ké­le­te­sí­te­ni ezen a ké­pen, aho­gyan a fény­ké­pész sem tud­ja meg­vál­toz­tat­ni a fel­vé­te­len áb­rá­zol­ta­kat az elő­hí­vás so­rán.

Alek­szandr mind­ezt tud­ta, sőt, azt is, hogy az agy­fény­ké­pe­zés ön­ma­gá­ban nem bo­nyo­lult el­já­rás, lé­nye­gé­ben leg­fel­jebb egy per­cig tart. A bo­nyo­lult fel­adat az „elő­hí­vás” – vagy­is a kö­zöl­he­tő in­for­má­ció ki­ala­kí­tá­sa.

– Ké­szen ál­lunk – hal­lat­szott ol­dal­ról.

– A ve­zér­lő­pul­ton fi­gyel­mez­te­tő­en vil­lo­gott egy lám­pa.

Sab­lin a fiú elé tol­ta a po­hár­kát.

– Igya ki.

– Mi ez?

– Sem­mi kü­lö­nös. Az ideg­te­vé­keny­sé­get, kü­lö­nö­sen az agy­ké­reg te­vé­keny­sé­gét élén­kí­tő szer. Igya ki, és rög­tön meg­ér­zi, hogy az „agya ki­tisz­tult”.

Alek­szandr szá­já­ba ön­töt­te a po­hár­ka tar­tal­mát, el­fin­to­ro­dott – no, nem iga­zi nek­tár.

– A ka­ros­szék­hez!

Fel­állt, és öt lé­pést sem tett, már­is érez­te, hogy az agyá­ban va­la­mi kris­tá­lyo­san tisz­ta, ün­ne­pé­lyes vi­lá­gos­ság gyul­ladt ki, a moz­du­la­tai biz­to­sak­ká, ru­ga­nyo­sak­ká, könnye­deb­bek­ké vál­tak. A ka­ros­szék kö­rül ál­lók, maga a ka­ros­szék – fe­hér­lett a zöl­des fény­ben – a ha­tal­mas érint­ke­zők, a ve­ze­té­kek, a mennye­zet­ről alá füg­gő csé­sze, mint­ha mű­tő­asz­tal fö­löt­ti ref­lek­tor len­ne – kü­lö­nös éles­ség­gel vé­ső­dött agyá­ba mind­az, amit itt lá­tott, és min­den­nek meg­volt a maga tit­kos ér­tel­me.

Le­ül­tet­ték, csuk­ló­it, mel­lét le­mez­te­le­ní­tet­ték, és rá­kap­csol­ták az érint­ke­ző­ket. Okos, gya­kor­lott ke­zek fut­kos­tak a tes­tén.

A ve­zér­lő­pult­nál zöl­de­sen sá­padt fér­fi ál­lott – a szem­öl­dö­ke szi­go­rú. Fi­gyel­me­sen né­zett Alek­szandr­ra, és mel­let­te fi­gyel­mez­te­tő­en ott vil­lo­gott egy lám­pács­ka.

Alek­szandr arra gon­dolt, hogy az utol­só, amit al­te­re­gó­ja lát­hat, ami­re em­lé­kez­het, amit ma­gá­val vi­het a Föld­ről, e szem­öl­dök képe és en­nek a hu­nyor­gó lám­pács­ká­nak a fé­nye.

– Raj­ta! – ki­ál­tott va­la­ki mel­let­te.

A fe­jé­re szo­ro­san oda­si­mult a csé­sze, az érin­té­se gyen­géd és me­leg volt, mint­ha az édes­anya keze si­mo­gat­ná.

– Most!

A szi­go­rú szem­öl­dök alól, mint szárny­ra kapó ma­dár – fe­szül­ten fi­gye­lő te­kin­tet áradt felé.

És ek­kor ki­aludt a fény – tel­jes sö­tét, tö­ké­le­tes csönd ölel­te kö­rül. A mell­ka­sá­ban dö­röm­böl­ve vert a szí­ve.

És va­la­mi kat­tant. A sö­tét­ben fel­vil­lant egy lám­pa­szem. Nem hu­nyor­gott, ha­nem moz­du­lat­la­nul égett a sö­tét­ben, mint­egy pa­rá­nyi hold.

Majd a szo­bát is­mét el­ön­töt­te a kí­sér­te­ti­es, zöl­des fény, az em­be­rek ar­cát sá­padt­tá, szin­te túl­vi­lá­gi szí­nű­vé va­rá­zsol­ta.

És min­den­ki iz­ga­tott volt, han­go­san be­szélt, va­la­ki a fü­lé­be ki­ál­tott:

– Gra­tu­lá­lok!

És a gyors ke­zek is­mét ott fut­ká­roz­tak a tes­tén, le­kap­csol­ták az érint­ke­ző­ket. A csé­szét le­vet­ték a fe­jé­ről, és az is­mét a ma­gas­ba emel­ke­dett. A feje fá­zott, mint­ha tél­víz ide­jén le­ve­tet­te vol­na a kucs­má­ját.

– Fel­áll­hat.

Alek­szandr könnye­dén fel­állt, a pad­ló­ra ug­rott. A meg­eny­hült­té si­mult szem­öl­dö­kű em­ber oda­lé­pett hoz­zá, és gyen­gé­den be­lékarolt. Oda­ve­zet­te az asz­tal­ká­hoz, amely mö­gött, meg­gör­nyed­ten ült Sab­lin.

Alek­szandr csak most érez­te, hogy fá­radt, a lá­bát olyan­nak érez­te, mint­ha nem is az övé, ha­nem egy rongy­ba­báé len­ne.

– Ez csak a dop­pin­go­lás re­ak­ci­ó­ja. Nem je­lent sem­mit. Egy kis­sé erős volt az ital össze­té­te­le! – Sab­lin az üres po­hár­ká­ra mu­ta­tott. – Egy fél­óra múl­va nyo­ma sem lesz. Ül­tes­sék le.

Alek­szandr a fo­tel­ba ro­gyott. A szo­bát be­töl­tő zöl­des fény­ben na­rancs­szí­nű fol­tok úsz­kál­tak a sze­me előtt, a nyu­godt fé­nyű lám­pá­ra – a kis hold­ra em­lé­kez­te­tők. Húsz perc­cel ké­sőbb tért ma­gá­hoz.

– Úgy vé­lem, hogy már fel tu­dok áll­ni.

– Ne si­es­sen. Ül­dö­gél­jünk még – ja­va­sol­ta Sab­lin. – Egy aján­dé­kot ké­szí­tet­tem az ön szá­má­ra…

A ne­héz ajtó fel­tá­rult. Va­kí­tó nap­sü­tés. Elő­re­lé­pett… Elő­re­lé­pett, és föld­be gyö­ke­re­dzett a lába. Gál­ja állt ott, fe­hér kosz­tüm­ben, eny­hén le­bar­nul­va, a ke­zé­ben egy nagy cso­kor vi­rág­gal.

Kö­rös­kö­rül az In­té­zet­ből min­den­fe­lől össze­se­reg­lett em­be­rek, néz­ték a nap hő­sét, azt az em­bert, aki­nek ép­pen most fény­ké­pez­ték le az agyát, hogy ez a le­fény­ké­pe­zett agy ed­dig el­kép­zel­he­tet­len uta­zást te­gyen meg. Néz­ték, azt az em­bert néz­ték, aki­re, amíg csak az em­be­ri­ség él, örök­re em­lé­kez­ni fog­nak.

Nem bo­rul­tak egy­más nya­ká­ba. Csu­pán ke­zét fog­ta meg Gál­já­nak, és ve­zet­te a szé­les ud­va­ron át a vá­ra­ko­zók sor­fa­la közt. Gál­ja, a vi­rá­gok­ba te­met­ve ál­lát, en­ge­del­me­sen kö­vet­te.

8

Sab­lin azt ta­ná­csol­ta ne­kik:

– Utaz­za­tok el, itt nem pi­hen­het­tek: jön­nek az új­ság­írók. Is­me­rek egy pa­ra­di­cso­mi zu­gocs­kát, ahol el­rej­tőz­het­tek… Vi­gye­tek ma­ga­tok­kal aqu­a­lan­got is.

Pa­ra­di­cso­mi fé­szek…

A Csen­des-óce­án el­ha­gyott sar­ká­ban, a pa­rá­nyi szi­get­cso­por­tok­tól messze tá­vol, haj­da­ná­ban tö­re­de­zett fe­ke­te szik­lák me­re­dez­tek elő a víz­ből – egy ré­ges-ré­gen ki­aludt vul­kán ron­csai. Le­het­sé­ges, hogy a vi­har nem is egy­szer so­dort ha­jó­kat part­ja­i­hoz az év­szá­za­dok fo­lya­mán, az em­be­rek lát­ták e pa­rá­nyi szi­ge­tet, de kö­zöm­bö­sen el­fe­led­ték… Né­hány gyat­ra bok­rocs­ka, azok is csak va­la­mi cso­da arán ka­pasz­kod­tak meg a szik­lák­ban, né­hány tu­cat gyík, szin­tén csak is­ten tud­ja, ho­gyan ve­tőd­tek ide, a szá­raz­föld ezen nyo­mo­rú­sá­gos tö­re­dé­ké­re. A hu­sza­dik szá­zad kö­ze­pé­ig még csak nem is sze­re­pelt ez a szi­ge­tecs­ke a ten­ge­ré­sze­ti tér­ké­pe­ken, és azt is meg kell mon­da­ni, hogy még ez­u­tán is hosszú ide­ig ko­rall­zá­tony­ként ke­zel­ték, ame­lyet a leg­jobb – messzi­re el­ke­rül­ni.

Édes­vi­zet hi­á­ba ke­res­tek vol­na raj­ta.

De az em­be­rek vé­gül még­is­csak a ke­zük­be vet­ték, erő­mű­vet és ten­ger­víz-át­ala­kí­tót épí­tet­tek raj­ta, szik­lá­i­ról kris­tály­tisz­ta pa­ta­kok csör­ge­dez­tek alá, a szik­lák zöld kö­penyt öl­töt­tek, nem vé­let­le­nül oda­ve­tő­dött nö­vé­nye­ket ne­vel­tek, ha­nem vá­lo­ga­tott nö­vé­nyek dí­szé­be bo­rul­tak: vi­rá­gok és hasz­nos fü­vek, kó­kusz­pál­mák és ke­nyér­fák, dísz­cser­jék és gyü­möl­csö­sül­tet­vé­nyek. Pá­vák sá­to­roz­tak büsz­kén, a szi­vár­vány min­den szí­né­ben ját­szó far­ku­kat szét­ter­jeszt­ve, sze­líd őzek le­ge­lész­tek a fes­tői völ­gyecs­kék­ben – iga­zán pa­ra­di­cso­mi hely­ecs­ke.

Csak ke­ve­sen tud­tak a lé­te­zé­sé­ről, csak azok, akik időn­ként a ma­gá­nyos­sá­got ke­res­ték.

Csak ba­ráz­dált arcú, sö­tét bőrű, gön­dör hajú öre­gek töl­töt­ték ál­lan­dó­an az időt a szi­ge­tecs­kén. Fi­a­ik és lá­nya­ik már ré­ges-ré­gen el­re­pül­tek – a vi­lág min­den tá­já­ra. Az egyik ép­pen az Agy­ku­ta­tó­ban dol­go­zott. Az au­to­ma­ták­nak az öre­gek pa­ran­csol­tak, és ők gon­dos­kod­tak ar­ról, hogy a ven­dé­gek vál­to­za­tos élel­met kap­ja­nak, s a szo­bák ra­gyog­ja­nak a tisz­ta­ság­tól.

Sü­ket csend, szűk vi­lá­gocs­ka, a ha­tá­rai is szű­kek, de e ha­tá­rok azon­nal szét­rob­ban­tak, ami­kor az aqu­a­lan­got fel­öl­töt­ték, és be­lép­tek a ten­ger­be. Ko­rall­ker­tek, tar­ka ha­lak, és hi­gany­ne­héz víz­mennye­zet, amely meg­tö­ri a nap­fényt. Sok-sok ki­lo­mé­ter­re el­úsz­hat­tak, ijesz­tő sza­ka­dé­kot tár­hat­tak fel, me­lyek fe­ne­ké­re még a leg­bát­rab­bak is csak fél­ve me­rész­ked­het­tek le, a ha­sa­dé­kok­ból ke­mény pán­cé­lú lan­gusz­tá­kat húz­hat­tak elő, és ha úgy kí­ván­ta ked­vük, pri­mi­tív fegy­ve­rek­kel ton­hal­ra va­dász­hat­tak, és el­játsz­hat­tak a ku­tya­köly­kök­höz ha­son­ló­an já­té­kos del­fi­nek­kel.

Egész nap­ju­kat az óce­án­ban töl­töt­ték.

A fo­to­pos­ta reg­ge­len­ként az asz­ta­luk­ra dob­ta a friss la­po­kat, és a va­sár­nap meg­je­le­nő fo­lyó­ira­to­kat, eze­ket rá­di­ón ren­del­ték meg. Az új­sá­gok első ol­da­lát, a fo­lyó­ira­tok cím­lap­ját Alek­szandr ké­pei éke­sí­tet­ték – a bo­rot­vált fej, a szé­les já­rom­csont, és ki tud­ja mi­ért, de alu­szé­kony – el­gon­dol­ko­zó te­kin­tet. Hí­res köl­tők ver­se­ket ír­tak hoz­zá, és a még fé­lig épült vá­ro­sok­ban is ut­cá­kat ne­vez­tek el róla. A koz­mosz­já­ró óri­ás­ha­jók ka­pi­tá­nyai rá­dió­gram­mok­ban gra­tu­lál­tak – az űr első szá­mú meg­hó­dí­tó­já­nak ne­vez­ték, a csil­la­gok Ga­ga­rin­já­nak – és köz­ben nem is tré­fál­tak…

Alek­szandr nem lett vol­na el­le­ne, hogy el­hagy­ják a csen­des szi­ge­tecs­két az egész Csen­des-óce­án­nal egye­tem­ben, hogy be­le­ves­se ma­gát az élet sod­rá­ba, de Gál­ja do­hog­va ol­vas­ta a hí­re­ket, tu­dó­sí­tá­so­kat.

– Győ­ze­lem?! Igen?!… De hi­szen eh­hez az egész győ­ze­lem­hez sem­mi kö­zöd sincs.

És hur­col­ta ma­gá­val az újabb ten­ger alat­ti ki­rán­du­lás­ra.

Ám ezer ki­lo­mé­te­rek­re e csen­des szi­ge­tecs­ké­től egy má­sik uta­zás in­dult meg egy is­me­ret­len, em­ber láb nem ta­pod­ta kon­ti­nens­re: e vi­lág te­rü­le­te nem több, mint két és fél négy­zet­mé­ter. Meg­in­dult Alek­szandr Bar­te­nev agy­kér­gé­nek fel­tá­rá­sa. Éj­jel-nap­pal, pil­la­nat­nyi szü­net nél­kül, lá­za­san dol­goz­tak az elekt­ro­ni­kus szá­mí­tó­gé­pek, min­den pil­la­nat­ban száz­ezer mű­ve­le­tet haj­tot­tak vég­re. Rész­le­tecs­ke rész­le­tecs­ke után, sejt sejt után tá­rult fel a ku­ta­tók előtt ezen az is­me­ret­len kon­ti­nen­sen.

A gé­pek dol­goz­tak, s az em­be­rek tü­rel­me­sen vár­ták az ered­mé­nye­ket.

Alek­szandr pe­dig arra várt, hogy hírt kap­jon Sab­lin­tól.

Egyik al­ka­lom­mal egy víz alat­ti sza­ka­dék men­tén úsz­tak. Úgy tűnt előt­tük, mint­ha az oxi­dált, zöl­des, ki­mart szik­lák va­la­mi ten­ger alat­ti po­kol ka­pu­já­ba gör­dül­tek vol­na se­be­sen alá, ti­tok­za­tos és ko­mor ho­mály­ba bur­ko­lóz­va. A fe­ne­ket­len fe­ke­te mély­ség fe­lett hal­fal­kák reb­ben­tek tova, néha-néha a mély­ség­ből is fel­vil­lant va­la­mi élénk fény – je­lé­ül, hogy még ott is van élet…

Egy­re to­vább úsz­tak, a sza­ka­dék­nak nem ér­tek vé­gé­re. Úgy tűnt, mint­ha e he­lyen a Föld egé­szen a cent­ru­má­ig két rész­re ha­sadt vol­na. Alek­szandr, meg­pró­bál­ta vissza­tar­ta­ni Gál­ját: tér­jünk vissza, ide­je. Az asszony azon­ban csak le­gyin­tett.

Vé­gül is a fe­nék kez­dett le­fe­lé lej­te­ni, el­tün­tet­ve ma­gá­val a ki­mart szik­lá­kat és az ijesz­tő sza­ka­dé­kot. Igen, de a fe­jük fe­lett a víz egy­re sö­té­teb­bé vált: es­te­le­dett. To­vább úsz­ni ér­tel­met­len­ség volt…

Gál­ja azon­ban egy­re csak úszott, úszott. A ho­mály mind­in­kább sű­rű­sö­dött… Utol­ér­te, át­ölel­te a de­re­kát, és emel­ked­ni kezd­tek…

Kis hul­lá­mok gör­dül­tek tova. A vö­rös, la­pos, tü­zes ci­pó­hoz ha­son­lí­tó Nap las­san-las­san a hul­lá­mok­ba ha­nyat­lott. A vö­rös su­ga­rak vé­gig sik­lot­tak a sö­tét hul­lá­mo­kon, de a sze­mük előtt még min­dig a boly­gót ket­té törő ko­mor sza­ka­dék ál­lott. A szi­ge­tet nem lát­ták. Hul­lá­mok fu­tot­tak hul­lá­mok után, egy­más­nak do­bál­va a le­ha­nyat­ló Nap bí­bor­szí­nű hi­deg láng­ját. És úgy érez­ték, mint­ha az ősó­ce­án­ba ke­rül­tek vol­na, abba az óce­án­ba, amely­ben hi­á­ba ke­res­nénk még egyet­len pro­to­plaz­ma-cso­mócs­kát is, amely­ből ki­fej­lőd­het­ne az első sejt, min­den élő ős­any­ja. Ket­ten van­nak csu­pán. Szem­től szem­be az ősó­ce­án­nal és a vissza­hoz­ha­tat­la­nul le­ha­nyat­ló Nap­pal.

Alek­szandr ek­kor meg­nyo­mott egy gom­bot a csuk­ló­ján, ke­zét fel-fel­emel­te. A men­tő­be­ren­de­zés dol­goz­ni kez­dett, és ri­a­dót vert.

Ti­zen­öt perc­cel ké­sőbb hul­lám­ról hul­lám­ra ugor­va meg­ér­ke­zett a men­tő­csó­nak. Nem ült ben­ne em­ber, ön­ál­ló­an ta­lál­ta meg az óce­án fog­lya­it. Be­száll­tak, ép­pen le­ha­nyat­lott a Nap, és csak a fu­ka­rul mért al­ko­nyi pír ma­radt a nyo­má­ban az égen.

Egy öreg­em­ber vár­ta őket a sö­tét­ben a par­ton.

– Messzi­re el­bo­lyong­tak? – kér­dez­te egy­ked­vű­en.

– Az ör­dög tud­ja, hová…

– Oda se, elő­for­dul… Elő­for­dul, hogy még messzebb­re is el­úsz­nak. Sen­ki sem vesz­het el… Már ré­ges-ré­gen nem vesz­nek el az em­be­rek.

Az öreg ásí­toz­va el­in­dult… alud­ni.

És Gál­ja úgy kö­vet­te te­kin­te­té­vel, mint­ha meg­szál­lott len­ne, és in­ge­rült hir­te­len­ség­gel fel­ki­ál­tott:

– Hol­nap el­uta­zunk.

– Mi­ért? – cso­dál­ko­zott Alek­szandr.

– Re­pül­jünk el gyor­san… nem aka­rok.

A szo­bá­ban az­tán, mi­előtt el­alud­tak vol­na ki­sza­kadt be­lő­le:

– Úgy ér­zem, el­faj­zott az élet kö­rü­löt­tünk.

– Ho­gyan? – Bar­te­nev meg sem ér­tet­te, hogy mire is gon­dol a fe­le­sé­ge.

– A múlt­ban er­dőt kel­lett ir­ta­nia, tön­köt szed­nie, kín­lód­nia kel­lett, an­nak, aki egy da­rab ke­nye­ret meg akart enni. Sa­ját ma­gá­nak, sa­ját kezű­leg kel­lett ki­ir­ta­ni a fát, és a föl­det meg­tisz­tí­ta­ni a tön­kök­től. Mi pe­dig azt sem tud­juk, hogy ez mi­lyen ne­héz…

– Van mit iri­gyel­nünk leg­alább!

– Nem is­mer­jük a mun­ka ne­héz­sé­gét, de nem is is­mer­jük, hogy az ilyen mun­ka után mi­lyen örö­met je­lent­he­tett a pi­he­nés. Nem tud­juk, hogy mi­lyen íz­le­tes le­het egy fa­lat fe­ke­te, dur­va ke­nyér. Mind­ez el­ér­he­tet­len a szá­munk­ra!… És az uta­zás?… Haj­da­ná­ban hős­sé kel­lett vál­ni már ah­hoz is, hogy va­la­ki Moszk­vá­ból a Tá­vol-Ke­let­re ér­jen: száz mér­föl­de­ket gya­lo­gol­ha­tott, hó­ban, tá­bor­tűz mel­lett éj­sza­ká­zott, fa­gyos­ko­dott, éhe­zett… Moszk­vá­tól a Tá­vol-Ke­let… De most… az uta­zás? Még ki­alud­ni sem tu­dod ma­gad. Út­nak in­dulsz, va­la­ho­vá az ör­dög ho­ná­ba – har­minc­hat fény­év­nyi tá­vol­ság­ra! Ám a va­ló­ság­ban, ez a kö­rül töm­jé­ne­zett uta­zó a ten­ger­par­ton szi­ba­ri­tás­ko­dik, lan­gusz­tá­kat fog­dos, és reg­ge­len­te el­ol­vas­hat­ja az új­sá­go­kat, ame­lyek tele van­nak hős­tet­té­vel, lágy ágy­ban alu­szik!

– Hát ez tán rossz do­log? Nem ér­te­lek.

– Oh, hogy sze­ret­nék át­él­ni ha­jó­tö­rést, is­me­ret­len és la­kat­lan szi­ge­te­ket fel­fe­dez­ni, ahol nin­cse­nek ki­szol­gá­ló au­to­ma­ták, el­me­rül­ni, küz­de­ni és ki­úsz­ni, éhez­ni és élet­ben ma­rad­ni, sze­ret­nék far­kas­sze­met néz­ni a ha­lál­lal…

– Hagyd ott az In­té­ze­tet, és kap­cso­lódj be a Ju­pi­ter va­la­me­lyik hold­já­ra in­du­ló egyik ex­pe­dí­ci­ó­ba – ott az­tán iga­zán sze­mé­be néz­hetsz a ha­lál­nak, és mi­lyen pom­pás la­kat­lan szi­ge­tek van­nak a koz­mosz­ban, olya­nok, ami­lye­nek­ről még csak nem is ál­mod­hat­tak az őse­id. Annyi­ra la­kat­la­nok, hogy még a leg­pri­mi­tí­vebb bak­té­ri­u­mok­kal sem ta­lál­koz­hatsz raj­tuk…

– Szem­től szem­be a ha­lál­lal?… De hi­szen az ex­pe­dí­ció tag­jai is puha ágy­ban al­sza­nak, kom­for­tos ka­jü­tök­ben él­nek, és a me­cha­ni­kus la­ká­jok néz­nek szét az is­me­ret­len szi­ge­te­ken; és ha szem­be is ke­rül­nek a ha­lál­lal, ak­kor sem egye­dül ve­szik fel a har­cot el­le­ne, ha­nem a gé­pe­ik­kel együtt… és több­nyi­re va­la­mi­lyen is­me­ret­len su­gár­zás mi­att hal­nak meg, nem pisz­tollyal a ke­zük­ben, ha­nem a kór­há­zi ágyon, ha a csont­ve­lő­át­ül­te­tés nem si­ke­rült tö­ké­le­te­sen.

– Kü­lö­nös, hogy az em­be­rek min­dig mi­lyen ro­man­ti­kus vá­gyó­dás­sal von­zód­tak a múlt­hoz, a teg­nap­hoz. Az ógö­rö­gök, a leg­bol­do­gabb éve­ik­ben is­te­ní­tet­ték a múl­tat, arany­kor­nak, vissza­hoz­ha­tat­la­nul el­múlt szá­za­dok­nak ne­vez­ték. Az óce­án­já­rók és a su­gár­haj­tá­sú re­pü­lő­gé­pek ko­rá­ban kez­det­le­ges tu­ta­jok­ra száll­tak az em­be­rek, is­mét meg­épí­tet­ték Ko­lum­busz ka­ra­vel­lá­it, hogy azo­kon ér­kez­ze­nek el a fel­hő­kar­co­lók ár­nyé­ká­ba. Gál­ja térj ész­re! Hát le­het va­la­mi ro­man­ti­ku­sabb ezek­nél a per­cek­nél? Meg­ket­tő­ző­döm, még egy éle­tet kap­tam aján­dék­ba. Az egyik nyu­godt, a má­sik hi­he­tet­len – tel­ve ka­lan­dok­kal. Hol a jövő, hol a hősi ro­man­ti­ka – pró­báld meg­ér­te­ni, hi­szen min­den össze­ke­ve­re­dett! Azon sír­ni, hogy el­tűn­tek a múlt cso­dái, ami­kor a jö­vő­ben azok­nál még sok­kal cso­dá­la­to­sabb cso­dák szü­let­nek. Sír­ni a ta­va­lyi hó­ért! Mi ér­tel­me van?!

– De ne­kem még­is fáj, hogy az em­be­ri­ség mi­lyen ne­héz fi­a­tal­sá­got élt át, és saj­ná­lom, hogy vissza­hoz­ha­tat­lan – is­mé­tel­get­te ma­ka­csul Gál­ja.

– Én pe­dig azt saj­ná­lom, hogy nem él­he­tek még ezer évet.

Reg­gel egy pa­rá­nyi en­tom­op­ter, egy kis ro­var­re­pü­lő el­vit­te őket a szi­get­ről.

A leg­kö­ze­leb­bi lé­gi­ki­kö­tő­ben át­száll­tak az egyik nagy utas­szál­lí­tó­ra. Az uta­sok már az in­du­lás­kor fel­is­mer­ték Bar­te­ne­vet a ké­pe­i­ről, és ki me­ré­szeb­ben, ki óva­to­sab­ban, ki­fe­jez­ték el­ra­gad­ta­tá­su­kat, és me­le­gen ráz­ták a ke­zét. Alek­szandr tu­laj­don­kép­pen egy kis­sé szé­gyen­ke­zett is az ün­nep­lés mi­att. Igaz, Gál­ja el­len­ve­té­se­it pil­la­nat­nyi sze­szély­nek érez­te csak, de azért még­is­csak – el kell is­mer­nie, hogy a si­kert túl­sá­go­san is könnyen érte el. És túl­sá­go­san is han­gos a kö­rü­löt­te csa­pott zaj.

Út­köz­ben lá­gyan fel­bú­gott ülé­se mel­lett a rá­dió­te­le­fon. A föld­ről hív­ták.

– Hal­ló! Fi­acs­kám! – hal­lot­ta Sab­lin hang­ját. – Na­gyon örü­lök, hogy el­in­dul­tál. Már min­dent elő­ké­szí­tet­tünk.

9

A „lé­lek” kó­pi­á­ja iga­zán im­po­ná­ló volt. Hat ha­tal­mas te­her­szál­lí­tó gép gör­dült az Agy­vizs­gá­ló In­té­zet ki­ber­ne­ti­kai cent­ru­má­nak fő­épü­le­té­hez. Ros­ka­dá­sig tel­ve vol­tak mű­anyag­do­bo­zok­ba cso­ma­golt mag­ne­to­fon­sza­la­gok­kal. Min­den egyes do­bozt gon­do­san meg­szá­moz­tak.

Hat gép, hat szá­raz­föl­di cir­ká­ló – egyet­len me­net­ben ké­pe­sek let­tek vol­na az in­té­zet bár­me­lyik épü­le­tét el­szál­lí­ta­ni, ha elő­ző­leg blokk­ja­i­ra bont­ják azt. Most azon­ban csu­pán egyet­len agy­ve­lő kód­já­val vol­tak meg­rak­va, an­nak az agy­nak kó­dolt má­sát vit­ték ma­guk­kal, ame­lyet Alek­szandr Bar­te­nev úgy hor­do­zott ko­po­nyá­ja cson­tos üre­gé­ben, hogy nem is érez­te a sú­lyát.

A gé­pek a re­pü­lő­tér­re szá­gul­dot­tak.

A nyo­muk­ban két­ülé­ses sport­ko­csi sik­lott, Sab­lin és Alek­szandr ült ben­ne.

Négy szál­lí­tó re­pü­lő­gép vár­ta a szo­kat­lan ter­het. Ezek­nek a fel­ada­tuk volt, hogy a Föld kü­lön­bö­ző pont­ja­i­ra szál­lít­sák el a do­bo­zo­kat: a vi­lág négy leg­na­gyobb rá­dió­csil­la­gá­sza­ti adó­ál­lo­má­sá­ra.

Sab­lin el­ha­tá­roz­ta, hogy a te­her­rel együtt re­pül arra az ál­lo­más­ra, ame­lyik el­kez­di a szo­kat­lan köz­ve­tí­tést a Lamb­da csil­lag­ra.

A ma­gas he­gyek egé­szen a ten­ger­hez szo­rí­tot­ták a kis déli vá­ros­kát – a fe­hér há­zacs­ká­kat szin­te el­nyel­te a buja zöld lomb. A ten­ger­par­ton er­nyők­től tar­kál­ló strand, olyan, mint egy vi­rág­ágy.

A he­gyek or­mai ko­pá­rak, imitt-amott füg­gő­le­ges szik­lák ágas­kod­nak a ma­gas­ba, mint öreg em­ber hom­lo­kán a füg­gő­le­ges rán­cok. Egy he­lyen ma­gá­nyos szik­la me­re­de­zik. Ős­ré­gen még „ör­dög uj­já­nak” ne­vez­ték el. Lent­ről, a ké­nyel­mes üdü­lők­ből, a strand­ról néz­ve ez a szik­la va­ló­ban egy ujj­ra ha­son­lít, mely szem­re­há­nyó­an mu­tat az égre. Ez az ujj vagy nyolc­száz mé­ter ma­gas. És né­hány év­vel ez­előtt egy ha­tal­mas, ezüs­tös vi­rág bom­lott ki raj­ta, azsú­ros ár­nyé­ka nem­csak az egész uj­jat bo­rít­ja el, ha­nem még a vá­ros­ka egy ré­szét is.

A vá­ros la­kói ezt a vi­rá­got mály­vács­ká­nak be­céz­ték. Néz­ve az ágas­ko­dó he­gyet csa­lá­di­as meg­ér­tés­sel, me­le­gen gon­dol­tak a vi­rág­ra, nem is le­he­tett más­ként. Csak, ami­kor a vi­rág lá­bá­hoz si­mu­ló fe­hér há­zacs­ká­ra pil­lan­tot­tak, amely szin­te vé­let­len­sze­rű­nek tűnt, a szik­lá­ba fé­lén­ken be­si­mu­ló fe­hér már­vány­nak lát­szott, kezd­tek az em­be­rek a „Mály­vács­ka” mé­re­te­in el­gon­dol­kod­ni. Hi­szen e vi­rá­gocs­ka kely­hé­ben ké­nyel­me­sen el­fért vol­na egy száz­ezer né­zőt be­fo­ga­dó vá­ro­si sta­di­on is.

Egyi­ke a négy óri­á­si rá­dió­aszt­ro­nó­mi­ai ál­lo­más­nak, maga a vi­rág nem más, mint egy gi­gá­szi pa­ra­bo­la­tü­kör, olyan ere­jű an­ten­na, hogy ké­pes egé­szen a Ga­lak­ti­ka szí­vé­be su­gá­roz­ni a je­le­ket.

Es­te­le­dett, alant a vá­rost már be­bur­kol­ta a ho­mály, itt is ott is ki­gyul­lad­tak a fé­nyek, míg itt fenn még a Nap utol­só su­ga­ra­i­ban iz­zot­tak a szik­lák.

A fe­jük fe­lett szin­te az egész menny­bolt ott tor­nyo­sult. Könnyű rá­csos tar­tók szö­ve­vé­nye, cso­dá­la­tos azsú­ros ká­osz – kö­zel­ről ilyen volt a „Mály­vács­ka”. A ho­ri­zont felé for­dult, és vár­ta, hogy fel­tűn­jön az az alig ész­re­ve­he­tő csil­lag, a sok ezer égi­test kö­zül az egyet­len­egy: a Sa­git­ta lamb­dá­ja.

Az ál­lo­más fő­nö­ke, bar­na arcú, hol­ló­fe­ke­te hajú, haj­lott orrú, éles pro­fi­lú em­ber, a dé­li­ek le­küzd­he­tet­len tem­pe­ra­men­tu­má­val comb­ját és ol­da­lát csap­dos­va ve­zet­te Sab­lint és Alek­szandrt a lift­hez.

– Min­den ké­szen! Min­den ké­szen! Az el­múlt éj­sza­ka már jel­zést küld­tünk: „Húsz óra múl­va meg­kezd­jük az adást”! Csak tíz per­cünk van. Ah, mi­cso­da nagy nap!

A fő­nök egy vil­la­mos erő­mű köz­pon­ti irá­nyí­tó ter­mé­hez ha­son­lí­tó ke­rek te­rem­ben már alig tud­ta tür­tőz­tet­ni ma­gát, és úgy ro­hant kör­be-kör­be, mint a ver­seny­fu­tó, fut­tá­ban még egy­szer el­len­őriz­ve a ké­szü­lé­ke­ket.

– Min­den rend­ben! Áh, igen, min­den rend­ben!

A sza­la­go­kat be­fűz­ték a ké­szü­lé­kek­be, a me­cha­niz­mu­sok start­ra ké­szen vár­ták, hogy tel­je­sít­sék fel­ada­tu­kat, el­len­őr­zés­re nem is volt szük­ség, de a fő­nök déli tem­pe­ra­men­tu­ma nem tűr­te a tét­len­sé­get.

Hir­te­len meg­tor­pant fut­tá­ban, tra­gi­kus arc­ki­fe­je­zés­sel, szin­te meg­der­med­ve:

– Há­rom perc! Csak há­rom per­cünk ma­radt!

Sab­lin nyu­god­tan lé­pett oda egy ba­tisz­káf ki­dül­le­dő ab­la­ká­ra em­lé­kez­te­tő kis ke­rek ab­lak­hoz. A vas­tag üveg mö­gött re­me­gő zöl­des csí­kocs­ka gyul­ladt fel.

– El­kezd­ték – ki­ál­tott fel a fő­nök.

A zöl­des fény­csí­kocs­ka ug­rál­ni, tán­col­ni kez­dett. És a fő­nök is szin­te tán­colt iz­gal­má­ban, össze­gör­nyedt, kín­ló­dó te­kin­tet­tel sut­tog­ta Alek­szandr­nak:

– A hí­vó­jel. Ér­ted?… „Kol­lé­ga!”, „Kol­lé­ga!” – na, most az adás…

Sab­lin az órá­ra né­zett, ün­ne­pé­lye­sen így szólt:

– Két má­sod­perc!

– Hah! Mennyi? Már át­lép­ték a Hold pá­lyá­ját – ug­rott fel a fő­nök.

Az ál­lo­más gaz­dá­já­nak tág­ra nyílt, ki­tá­gult pu­pil­lá­jú sze­mé­ben el­ra­gad­ta­tott ré­mü­let.

– A kí­gyó most emel­te fel a fe­jét a Föld­ről! Ér­ted? – sut­tog­ta fel­in­dult­ság­tól re­ked­ten. – Ha­tal­mas kí­gyó! Egész hó­na­pig nö­vek­szik majd. Egy tel­jes hó­na­pig fog elő­re te­ke­reg­ni, és pe­dig má­sod­per­cen­ként há­rom­száz­ezer ki­lo­mé­te­res se­bes­ség­gel. Mi­fé­le? De hi­szen ez a kí­gyó… az ön agya. Oh, az ör­dög­be is! Az ön agya!…

Pil­la­nat­nyi hall­ga­tás. A vas­tag üveg mö­gött ké­kes-zöl­des fo­nál­ka tán­colt. A be­ren­de­zé­sek ele­in­te moz­du­lat­lan mu­ta­tói las­san jobb­ra tér­tek. Kö­rös-kö­rül csend, min­dent le­győ­ző, fen­sé­ges, büsz­ke hall­ga­tás, olyan, ami­lyen csak a he­gyek kö­zött ta­pasz­tal­ha­tó, tá­vol az em­be­ri zson­gás­tól. És alig volt el­hi­he­tő, hogy a fe­jük fe­lett ha­tal­mas fo­lyam­ként árad­tak a koz­mosz­ba a rá­dió­hul­lá­mok, és, hogy itt van a for­rá­suk, in­nen fa­kad­nak, s in­nen árad­nak a sö­tét vég­te­len­ség­be.

Az ál­lo­más ve­ze­tő­je vé­gül is nem áll­ta a csen­det:

– Most ezt ad­juk: „Rend­kí­vül fon­tos köz­lés! Rend­kí­vül fon­tos köz­lés!” Sa­já­tos je­lek… Har­minc­hat év múl­va, ami­kor e je­lek el­érik, a Kol­lé­gán meg­re­meg­nek az ott élők.

– Drá­gám, ezek ha­tal­mas pil­la­na­tok!

– Két perc öt­ven má­sod­perc! – je­len­tet­te Sab­lin.

– A Mars! A hí­vó­je­le­ink most szel­ték át a Mars pá­lyá­ját! Ér­ted?… Ne-ne-em, nem ha­lad­nak át olyan gyor­san a Nap­rend­sze­ren. Nem lép­nek túl raj­ta olyan ha­ma­ro­san. Min­den­eset­re ez­alatt nyu­god­tan ki­ihat­nánk egy üveg bo­rocs­kát…

Az em­be­rek­nek nem volt mit ten­ni­ük, az au­to­ma­ták ma­guk ad­ták le a szö­ve­get. A gé­pek meg­bíz­ha­tób­ban dol­goz­nak, jobb ered­ménnyel, mint­ha egy ilyen mun­kát im­pul­zu­sok­kal és ér­zel­mek­kel telt em­ber vé­gez­ne el.

És ezért Sab­lin is há­tat for­dí­tott a ké­szü­lé­kek­nek s be­le­egye­ző­en mond­ta:

– Egy üveg jó bo­rocs­kát?… Gye­rünk! Le­mos­suk.

– De mi­lyen bort! Á? Mi­cso­da bort?… Nem óbor­után­za­tot ho­zok. A po­kol­ba a ké­mia cso­dá­já­val! Iga­zi óbort… Le­het­sé­ges, hogy az őse­im ak­kor ka­pál­ták meg a tő­ké­jét, ami­kor Ga­ga­rin re­pült. Ah?!…

– No, ak­kor…

– Rend­ben van, nem Ga­ga­rin. Le­het­sé­ges. Ami­kor az első em­ber a Hold­ra lé­pett, s ott be­ren­dez­ke­dett?… Ezt sem hi­szi­tek?… No, rend­ben, egy ki­csit ké­sőb­bi év­já­rat, de csak ici­pi­cit fi­a­ta­labb. A fe­jem­mel ke­zes­ke­dem.

Le­men­tek.

A bor va­ló­ban pom­pá­san íz­lett, igaz, Alek­szandr nem volt va­la­mi hí­res szak­ér­tő­je az óbo­rok­nak.

Az első rá­dió­je­lek hat órá­val ké­sőbb el­ér­ték a Plu­to pá­lyá­ját, a Nap­rend­szer utol­só boly­gó­já­nak pá­lyá­ját szel­ték át.

Kö­rül­be­lül ugyan­eb­ben az idő­ben a „Mály­vács­ka” be­szün­tet­te az adást. Egy má­sik ál­lo­más vet­te át a sta­fé­ta­bo­tot, ez az At­lan­ti-óce­á­non he­lyez­ke­dett el. Az ő egé­re most jött fel a Sa­git­ta lamb­dá­ja.

Is­mét hat óra múl­va a har­ma­dik ál­lo­más kez­dett adni, az­tán a ne­gye­dik, majd megint a „Mály­vács­ká­ra” ke­rült az adás sora…

Több mint egy hó­na­pig éj­jel-nap­pal sza­ka­dat­la­nul foly­nia kell en­nek az adás­nak. A rá­dió­hul­lá­mok­ból szőtt óri­ás, amely a Föld­ről a koz­mosz­ba emel­ke­dett má­sod­perc­ről má­sod­perc­re nö­ve­ke­dett.

A feje már túl­emel­ke­dett a Nap­rend­szer ha­tá­ra­in, pe­dig a tes­te még meg sem szü­le­tett, a far­ka majd csak egy hó­nap múl­va je­le­nik meg. Az­tán egy rö­vid meg­sza­kí­tás –, és is­mét meg­is­mét­lik az adást ele­jé­től vé­gig. A kont­roll ked­vé­ért, a biz­ton­ság oká­ért… hogy sem­mit el ne mu­lassza­nak.

És még egy el­len­őr­ző adást ad­nak… Csak ez­u­tán hall­gat­hat­nak el a rá­dió­ál­lo­má­sok.

Alek­szandr Bar­te­nev „lel­ké­nek” al­te­re­gó­ja meg­fon­tol­tan, nem si­et­ve sza­kad majd el a Föld­től, s at­tól, ame­lyet az el­múlt szá­za­dok­ban mú­lan­dó por­hü­vely­nek ne­vez­tek. És az em­be­ri lé­lek ezen mása ugyan­olyan mér­he­tet­len és fen­sé­ges lesz, mint min­den koz­mi­kus je­len­ség.

Sab­lin el­ha­tá­roz­ta, hogy e na­pon pi­hen­ni fog­nak. A ten­ger­ben fü­röd­tek Alek­szandr­ral, süt­tet­ték ma­gu­kat a stran­don, a vá­ros­ban sé­tál­tak, az üdü­lő­hely ven­dég­lő­jé­ben ebé­del­tek, nem si­et­tek a ha­za­re­pü­lés­sel.

Este si­ke­rült egy asz­tal­ká­hoz jut­ni­uk a vá­ros­ka vi­dám­park­já­ban.

Az au­to­ma­ta pin­cér, mint­ha csak te­rülj asz­tal­kám len­ne, meg­ven­dé­gel­te őket üdí­tő ita­lok­kal, a he­lyi mű­ked­ve­lő ze­ne­kar tánc­ze­nét ját­szott, a ten­ger pe­dig lá­gyan sus­tor­gott a hű­vös szél­ben, apró taj­ték­ká fosz­ló hul­lá­ma­it a móló kö­ve­i­re gör­get­ve.

– Az élet­ben mi kel­le­ne még? – Sab­lin el­lá­gyul­tan, elé­ge­det­ten ül­dö­gélt ki­gom­bolt nya­kú in­gé­ben; kes­keny ar­cát már az egyet­len napi na­po­zás is be­ara­nyoz­ta, ki­si­mult. – Mi kell még? Á?

– Ta­lán egy kis­sé jobb zene? – ja­va­sol­ta Alek­szandr.

– Csak nem ez? Majd gyor­san ide rak­nak, va­la­mi ult­ra­rá­di­ót. Hát nézd, ho­gyan tö­re­ked­nek! Ez már maga is iga­zán gyö­nyö­rű­ség. Fi­gyelj csak, arra a kis­lány­ra a he­ge­dű­vel, ott – az or­rocs­ká­ján gyön­gyö­zik a ve­rej­ték, úgy húz­za a vo­nót. És a kar­mes­te­rük!… A frizu­rá­ja kész Bee­tho­ven, de a keze hosszú, és mint­ha fá­ból fa­rag­ták vol­na, sem­mit sem tud vele kez­de­ni. Pom­pás pél­dá­nya azok­nak, akik min­dig ab­ban a naiv hit­ben él­nek, hogy bár­mi na­gyot ké­pe­sek meg­is­mé­tel­ni.

Más he­lyütt már ré­ges-ré­gen a fi­gye­lem kö­zép­pont­já­ba ke­rül­tek vol­na. Má­sutt, de nem itt, eb­ben a für­dő­vá­ros­ká­ban, ahol akár­csak a nagy nem­zet­kö­zi lé­gi­ki­kö­tők­ben szin­te na­pon­ta, órán­ként cse­ré­lőd­tek az em­be­rek, ér­kez­tek és el­röp­pen­tek, vá­rat­la­nul meg­je­len­tek, és anél­kül, hogy jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­ket meg­mu­tat­hat­ták vol­na, már el is tűn­tek, fel­szí­vód­tak. Az ilyen zsi­bon­gó han­gya­boly­ban el­tom­pul az em­be­rek ér­dek­lő­dé­se, még arra is lus­ták, hogy ala­po­sab­ban meg­néz­zék a szom­széd­ju­kat.

Két fér­fi, egy fi­a­ta­labb és egy él­tes – agyon­ve­ri va­la­ho­gyan az ide­jét, jó­in­du­la­tú nagy­apó, nem ép­pen rep­re­zen­ta­tív meg­je­le­né­sű, gyű­rött ing­ben, és a tisz­te­let­tu­dó uno­ka­öccs, gi­ger­li­sen, rö­vid­re vá­gott haj­jal, á la csil­lag­já­ró – béke le­gyen ve­lük sze­rény ma­gá­nyuk­ban.

A szom­széd asz­tal mel­lett össze­han­go­ló­dott kom­pá­nia, oda sem fi­gyel­ve a mű­ked­ve­lők ze­nei erő­fe­szí­té­sé­re, han­go­san vi­tat­koz­tak. A vita tár­gya ter­mé­sze­te­sen Alek­szandr Bar­te­nev „lel­ke” volt, amely ép­pen most in­dult el a Kol­lég­á­ra. És az is nyil­ván­va­ló, hogy volt köz­tük olyan is, aki ha­tá­ro­zott sten­to­ri han­gon a maga na­gyon is „ere­de­ti” né­ze­te­it haj­to­gat­ta.

– Mi­nek is él az em­ber?! Az ör­dög­be is! Hát év­szá­za­dok óta nem le­het az em­be­ri­ség lel­két kín­zó kér­dé­sek­től meg­sza­ba­dul­ni? Mi­ért?! Ha nem fest­jük be ide­a­lis­ta máz­zal az egé­szet, ak­kor a fe­le­let igen egy­sze­rű: él, hogy él­jen, hogy lé­tez­zen! Csak­is ezért, sem­mi­fé­le szu­per­ma­gas cé­lok nin­cse­nek. Min­den csak fan­taz­ma­gó­ria! Ah­hoz pe­dig, hogy baj nél­kül él­jünk, a le­he­tő­sé­gek­hez ké­pest bol­do­gan, egy­ál­ta­lán nem kell va­la­ho­va a po­kol­ba nyar­gal­nunk, a Lamb­dá­hoz, Del­tá­hoz, Al­fá­hoz, Veg­á­hoz. El­len­ke­ző­leg, min­den erőt be kell dob­nunk, hogy azt a he­lyet te­gyük ké­nyel­me­seb­bé, ahol élünk. Még sok olyan em­ber van, aki nem le­het elé­ge­dett a Föl­dön levő élet­tel, és a Nap­rend­szer ha­tá­ra­in be­lül is sok még a la­kat­lan te­rü­let, még­hogy, gye­rünk, az is­ten háta mögé, a Sa­git­tá­ba!… Hogy on­nan hozzunk új tu­dást?… De mi az ör­dög­nek kell az új, ami­kor még azok az igaz­sá­gok sem re­a­li­zá­lód­tak, amik már az öregapám­nak is ré­gi­ek vol­tak!?

Ha­tal­mas ter­me­tű, bi­ka­nya­kú, szé­les vál­lú, nagy ­fe­jű, iz­mos le­gény szó­no­kolt, úgy be­szélt, mint a val­lá­si meg­szál­lot­tak, a fa­na­ti­ku­sak, olyan hév­vel, ami­lyen hév­vel an­nak ide­jén az óhi­tű asz­ké­ták Orosz­or­szág­ban is mág­lyá­ra küld­ték a hí­vő­ket. S a le­gény arca nem bam­ba, nem el­ke­se­re­dett – nyílt, kis­sé dur­va vo­ná­sú, olyan, aki őszin­te­sé­gé­vel aka­rat­la­nul is ma­gá­val ra­gad­ja az em­be­re­ket.

– Hogy tet­szik ön­nek? – kér­dez­te a szó­nok felé bó­lint­va Alek­szandr.

– Nem rossz – fe­lel­te Sab­lin. – Pri­mi­tív gon­do­la­ta­it pi­ma­szul min­den­ki­nek a po­fá­já­ba vág­ja. Az em­ber­nek ked­ve tá­mad ölre men­ni az ilyen­nel.

– A gát­lás­ta­lan uti­li­tá­ri­u­sok közé tar­to­zik, akik lát­szat­ra igen nyíl­tak, és sa­ját ma­gu­kat tart­ják a Föld só­já­nak.

– Vol­tak is – mor­dult egyet Sab­lin.

– Mi­kor?

– A kő- vagy a bronz­kor­szak­ban.

– Mi­ért ép­pen ak­kor? – cso­dál­ko­zott Alek­szandr.

– Nem tö­rek­szem a pon­tos da­tá­lás­ra. A tu­do­mány még nem ál­la­pí­tot­ta meg pon­to­san azt a kor­sza­kot, ami­kor nyu­god­tan ki­mond­hat­juk, hogy ural­ko­dá­suk mi­kor is ért vé­get.

– S va­jon már vége van-e? Nem le­het­sé­ges, hogy ez az ura­lom más el­ne­ve­zés alatt az idők vé­ge­ze­té­ig él?

– A mi űr­ha­jó­ink nem a fű­sze­re­kért, nem az arany­ért szá­gul­da­nak a Plu­tó­hoz, mint an­nak ide­jén Ko­lum­busz ha­jói tet­ték, ami­kor Ame­ri­ká­ba ha­józ­tak. Meg akar­juk is­mer­ni, a sa­ját ke­zünk­kel akar­juk meg­ta­pin­ta­ni ezt a ti­tok­za­tos boly­gót. Meg­tud­ni – íme most ez a fon­tos, és ha még va­la­mi­re hasz­nos­nak is ta­lál­juk, ak­kor majd meg­lát­juk. Már nem ural­kod­nak az ilyen uti­li­ta­ris­ták, ha­nem csak ten­ge­tik hit­vány éle­tü­ket.

– De azért még­is csak szá­mol­gat­juk, hogy va­la­mi­re al­kal­mas lesz, a lel­künk mé­lyén azért re­mény­ke­dünk, hogy még a Plu­to is hasz­nos le­het.

– Ter­mé­sze­te­sen, és a Cyg­nus­ban, a Hattyú csil­lag­kép­ben levő ga­la­xis is sok min­dent nyújt­hat a gya­kor­lat szá­má­ra. Már a régi idők­ben is ezt mon­do­gat­ták: „nincs sem­mi, ami egy jó te­ó­ri­á­nál hasz­no­sabb, prak­ti­ku­sabb le­het­ne”. De nem­csak prak­ti­kus szá­mít­ga­tás­ból ta­nul­má­nyozunk va­la­mit. Él ben­nünk a szük­ség­let, hogy va­la­mi újat tud­junk meg. Ez a szük­ség­let olyan, mint az éh­ség, az álom, nél­kü­le az em­ber, nem em­ber. Ami­kor az em­be­rek be­tel­nek a tu­dás­sal, és azt mond­ják: „elég!” – szá­mol­hatsz – a ha­lál­lal. Az élet cél­ja, ér­tel­me – is­merd meg az is­me­ret­lent! Ez az em­be­ri faj jel­sza­va. En­nek a fi­a­tal tri­bun­nak eszé­be sem öt­lik, hogy uti­li­ta­riz­mu­sa – ata­visz­ti­kus ma­rad­vány, az ál­lat­vi­lág­tól át­örö­költ tu­laj­don­ság, az ál­la­tok­tól, ame­lyek ma­guk a tö­ké­le­tes­sé vált és meg­tes­te­sült uti­li­ta­riz­mus.

A fi­a­tal nép­szó­nok a szom­széd asz­tal­ká­nál szép csen­de­sen ki­it­ta a po­ha­rát, és lát­ha­tó­an el­fe­led­ke­zett ar­ról, hogy mi­ként ítél­te el azt, aki „ér­tel­met­le­nül” a csil­la­gok felé szá­guld a Föld­ről.

Alek­szandr hall­ga­tott, míg Sab­lin is­mét el­lá­gyul­tan mo­soly­gott.

– Pom­pás este… és iga­zán, mi­lyen re­mek, így tét­len­ked­ni!

A gá­tak al­ját ál­mo­san ver­te a ten­ger le­hel­le­te, a lá­gyan futó kis hul­lá­mok hada.

A Bee­tho­ven-frizu­rás kar­mes­ter (gör­be or­rá­val leg­in­kább egy bölcs pa­pa­gáj­ra em­lé­kez­te­tett), ze­né­szei kö­zül egy vé­kony kis­lányt ha­lá­szott elő. A lány egy­ked­vű arc­cal állt ki a kö­zön­ség elé.

– Drá­ga ba­rá­ta­im – mond­ta, fon­tos­kod­va a Bee­tho­ven-sö­ré­nyű. – A tör­té­nel­mi ese­mény tisz­te­le­té­re – az em­be­ri ér­te­lem Lamb­da Sa­git­tae-ra kül­dött kö­ve­té­nek tisz­te­le­té­re – kol­lek­tí­vánk új dalt szer­zett…

– Sze­rény­ke­dik! Kol­lek­tí­vánk… Maga csap­ta össze… – mo­soly­gott Sab­lin.

– Együt­te­sünk szó­lis­tá­ja, Non­na Park mu­tat­ja be önök­nek e dalt!

A kar­mes­ter ez­zel há­tat for­dí­tott a kö­zön­ség­nek, fel­emel­te hosszú kar­ját.

A be­zen­gett szó­lis­ta to­vább­ra is lé­lek­te­len, már­vány­arc­cal bá­mult a ho­mály­ba ve­sző vég­te­len ten­ger­re, vár­va a ze­ne­kar kez­dő tak­tu­sa­it, majd cér­na­han­gocs­kán rá­kezd­te:

– „Lel­ked el­röp­pent, to­va­szá-ál­lott,
Mi­kor a Föld ka­nyar­ba ért…”

Alek­szandr ne­vet­ni kez­dett, Sab­lin azon­ban hir­te­len el­ko­mo­rult.

– Mit ne­vetsz?…

El­hall­ga­tott, fi­gyelt, majd meg­tör­ve a csen­det:

– Ez bor­zal­mas, de nem ne­vet­sé­ges!

Fel­ug­rott:

– Gye­rünk in­nen!

„Utat je­lölsz
A vak­ho­má-ály­ban –
Így még a Vé-éga
Sem ra­gyog…”

Vé­kony, cér­na­vé­kony, naiv, buta han­gocs­ka…

Ki­lép­tek a park­ból.

– Ez­zel már hi­á­ba mész ököl­re – mor­mog­ta Sab­lin, össze­rán­col­va hom­lo­kát. – A bu­ta­ság, olyan, mint a foj­tó­gáz. Szét­ver­ni nem tu­dod, a lo­gi­ka se­gít­sé­gé­vel két váll­ra fek­tet­ni sem tu­dod. Nin­csen bor­zal­ma­sabb az em­be­ri al­jas­ság­nál!

Alek­szandr csen­de­sen kun­cog­va, „na­i­vul” meg­je­gyez­te:

– Va­la­mi­kor azt mond­ta ne­kem Igor Vlagyim­iro­vics: nincs bor­zal­ma­sabb a tér­nél. Hát most mi­nek higgyek?

– Ez ugyan­csak űr. A mo­dern vi­lág és e kö­zött az orosz­lán­sö­ré­nyes maest­ro kö­zött leg­alább öt­száz év el­té­rés van, nem fény­év, csak amo­lyan kö­zön­sé­ges… A mi ko­run­kat már utol nem ér­he­ti, mel­let­tünk él, túl­élő pa­ra­do­xon, kép­te­len té­ve­dés.

10

Alek­szandr Bar­te­nev arc­ké­pei el­tűn­tek a fo­lyó­ira­tok cím­lap­já­ról. Mé­lyen ülő sze­mét, szé­les, kis­sé hú­sos or­rát, és la­pos já­rom­csont­ját előbb egy gyöngy­sor mo­so­lyú, ra­gyo­gó film­sztár képe, majd a hí­res hős­te­nor ide­ge­sen szép arca vál­tot­ta fel.

Ugyan­ab­ban a vil­lács­ká­ban te­le­pe­dett le Gál­já­val, ahol em­lé­ke­ze­tét edzet­te az „uta­zás­ra”. Ab­ban a szo­bá­ban, amely­ben ko­ráb­ban az elő­adá­so­kat hall­gat­ta, most a sza­lon he­lyez­ke­dett el. A ta­nu­ló­asz­talt ke­rek asz­tal vál­tot­ta fel, es­tén­ként e köré gyűl­tek a ven­dé­gek, köz­tük – Sab­lin. A lu­xus­te­le­ví­zió, amely­ről a vi­lág tu­do­má­nyos ki­vá­ló­sá­ga­i­nak elő­adá­sa­it hall­gat­ta, meg­ma­radt a régi he­lyén, a kép­er­nyőn azon­ban, most csak fil­mek, szín­elő­adá­sok vagy kon­cer­tek je­len­tek meg – vagy­is a rend­sze­res te­le­ví­zió­adás prog­ram­ja.

Az Agy­ku­ta­tó In­té­zet a te­le­pá­ti­á­val is fog­lal­ko­zott. Rég­múlt szá­za­dok­ban le­gen­dák és a misz­ti­ka bur­kol­ta be mind­azt, ami ez­zel a szócs­ká­val csak össze­füg­gött. A ha­zul­ról el­tá­vo­zott lány hir­te­len meg­be­te­ge­dett. Mű­tő­asz­tal­ra fek­tet­ték, az any­ja pe­dig, aki sok ki­lo­mé­ter­re élt az ese­mény szín­he­lyé­től vá­rat­la­nul – ke­ze­lő or­vo­sai előtt ért­he­tet­len – fáj­da­lom­ro­ha­mo­kat ka­pott. A hal­dok­ló, mi­előtt utol­sót só­haj­tott vol­na, azt hal­lot­ta, hogy egy ezüst te­ás­ka­nál hal­kan egy po­hár­hoz koc­can, és a ba­rát­ja – a vá­ros túl­só vé­gén – ugyan­eb­ben a pil­la­nat­ban ugyan­ezt a csen­dü­lést hal­lot­ta maga mel­lett. A cso­dák­kal volt ha­tá­ros mind­ez, ter­mé­szet­fö­löt­ti­nek tűnt, és gon­dol­hat­ni, hogy a si­lány sar­la­tá­nok hogy ki­szí­nez­ték az ese­te­ket. A tu­do­mány csak a hu­sza­dik szá­zad kö­ze­pén tett fé­lénk lé­pé­se­ket, hogy ki­ku­tas­sa a je­len­ség okát. Ele­in­te hi­po­te­ti­kus alap­já­nak az agy rá­dió­su­gár­zá­sát te­kin­tet­ték.

Egy ame­ri­kai ten­ger­alatt­já­ró, a „Na­u­ti­lus” 1956-ban egy Jo­nes nevű had­na­gyot vett fel utas­ként, és két­ezer ki­lo­mé­ter­re tá­vo­lo­dott el a part­tól. Jo­nes su­gal­ma­zást ka­pott a part­ról, és na­pon­ta két íz­ben le­raj­zol­ta a „Ki­ta­lá­lan­dó” fi­gu­rát, öt fi­gu­rá­ból kel­lett ki­vá­lasz­ta­nia azt, ame­lyik­re part­ne­re ép­pen ak­kor gon­dolt. Az ered­mény – 70 szá­za­lék­ban si­ker. Ám a kö­zön­sé­ges elekt­ro­mág­ne­ses hul­lá­mok nem tud­nak át­ha­tol­ni az óce­án vi­zén és a hajó acél­fa­lán. Az át­adás te­hát meg­tör­tént, de ho­gyan, mi­lyen úton? A tu­dó­so­kat tu­laj­don­kép­pen nem is az hoz­ta iz­ga­lom­ba vé­gül is, hogy gon­do­lat­át­adás tör­tént, ha­nem in­kább az a ti­tok­za­tos bio­ló­gi­ai ere­de­tű su­gár­zás, ame­lyet sem­mi­fé­le be­ren­de­zés­sel sem tud­tak fel­fog­ni.

Az em­be­rek meg­ta­nul­ták a fe­hér­jék mes­ter­sé­ges szin­te­ti­zá­lá­sát, élő szö­ve­tek te­rem­té­sét la­bo­ra­tó­ri­u­mok­ban, egé­szen a leg­bo­nyo­lul­tabb szö­ve­te­kig – az agy­ké­reg szö­ve­te­i­ig, de e kü­lö­nös hul­lá­mok tit­ka még min­dig meg­fej­tet­len ma­radt. A di­a­dal­ma­san elő­re­tö­rő tu­do­mány – itt – saj­nos! – zsák­ut­cá­ba ke­rült, meg­re­kedt vagy egy év­szá­zad­ra.

Ré­gen olyan hi­po­té­zist is ki­dol­goz­tak, hogy e szo­kat­lan ké­pes­sé­get az em­be­ri­ség az ál­lat­vi­lág­ból örö­köl­te, még az is le­het, hogy a ro­va­rok­tól. Sab­lin ezt a né­ze­tet tá­mo­gat­ta. Azt aján­lot­ta Alek­szandr Bar­te­nev­nak, hogy pró­bál­ja meg ezt a hi­po­té­zist bi­zo­nyí­ta­ni.

– Elő­ször is – ja­va­sol­ta –, verj ki a fe­jed­ből min­den­fé­le ro­man­ti­kát. És arra se szá­míts, hogy ezt a diót gyor­san si­ke­rül fel­tör­nöd. Tu­dó­sok szá­zai, és nem is olya­nok, mint te, be­le­tör­ték a fo­gu­kat. Ha fut­tá­ban nem megy, ak­kor meg kell pró­bál­ni ha­son csúsz­va. Hosszú és há­lát­lan mun­ka. Azért is há­lát­lan, mert sen­ki sem ad­hat biz­to­sí­té­kot ar­ról, hogy ko­ro­náz­hat­ja-e si­ker. Sen­ki!

Alek­szandr be­le­egye­zett, hogy ezt a mun­kát vé­gez­ze.

Ha­tal­mas ter­rá­ri­u­mot épí­tet­tek az In­té­zet egyik leg­nyu­gal­ma­sabb sar­ká­ba. Itt az­tán ár­tal­mat­lan sik­ló­kat, mér­ges kob­rá­kat, pajzs­po­fá­jú kí­gyót, efát, csör­gő­kí­gyót, hét mé­te­res ana­kon­dát gyűj­töt­tek össze. Ha az em­be­ri­ség­ben ál­la­ti örök­ség­ként ma­radt meg az, hogy va­la­mi­lyen hul­lá­mo­kat ké­pes ki­su­gá­roz­ni, ak­kor e tu­laj­don­ság­nak meg kel­le­ne je­len­nie a kí­gyó­kon, nem vé­let­le­nül tart­ja ma­gát időt­len idők óta ma­ka­csul az a hi­e­de­lem, hogy a kí­gyók ké­pe­sek ál­do­za­ta­i­kat hip­no­ti­zál­ni.

Az az em­ber, ki­nek neve a leg­di­cső­sé­ge­sebb űr­uta­zás­sal kap­cso­ló­dott össze az egész ál­lat­vi­lág leg­in­kább föl­di „fér­ge­i­vel” kez­dett fog­lal­koz­ni.

Kí­vül­ről ki­mér­ten és szin­te unal­ma­san ha­ladt az éle­te. Reg­gel nyolc­kor már a ter­rá­ri­um felé tar­tott a par­kon át, ké­ső­ig ül­dö­gélt a la­bo­ra­tó­ri­um­ban, este pe­dig a „gangli­on­sej­tek­ről” be­szél­ge­tett Gál­já­val, Krau­se-vég­bun­kók­ról, a gyé­mánt­kí­gyón meg­fi­gyelt má­sod­la­gos bio­kap­cso­lat új je­len­sé­ge­i­ről.

Gál­ja, fér­jé­nek egyik la­bo­ra­tó­ri­u­má­ban dol­go­zott – pre­pa­rá­tu­mo­kat ké­szí­tett, a klasszi­fi­ká­ci­ó­val fog­lal­ko­zott, meg­hall­gat­ta Alek­szandr vé­le­mé­nyét, és tü­rel­met­le­nül vár­ták, hogy majd­csak si­ke­rül meg­ra­gad­ni­uk ama Ari­ad­né fo­na­lat, amely vé­gül is el­ve­ze­ti őket a meg­fej­tet­len ti­tok­hoz.

De a na­pok csak pe­reg­tek, az egyik ugyan­olyan volt, mint a má­sik: a ha­tal­mas rész­le­gek­re osz­ló üve­ge­zett ter­rá­ri­um; kí­gyók, kí­gyók – vagy olyan kö­rül­mé­nyek kö­zött tart­va, ame­lyek meg­kö­ze­lí­tet­ték ter­mé­sze­tes élet­fel­té­te­le­i­ket, vagy erős elekt­ro­mág­ne­ses tér­ha­tás­nak ki­tet­ten, kí­gyók, kí­gyók – ele­ve­nek és hol­tak, pre­pa­rál­tak, vagy olya­nok, ame­lyek ép­pen nyu­la­kat nyel­nek le.

A mun­ká­nak se vége, se hossza, és ki tud­ja va­jon si­ker­rel vég­ződ­het-e?

Ta­vasszal házuk kö­rül – hó­vi­har. Nem, nem dü­hön­gő, ha­nem a me­sék alvó ki­rály­sá­gá­ból való meg­sze­lí­dült vi­har. A me­leg nap­su­ga­rak­ban fe­hér hó­pely­hek, fe­hér pely­hek le­beg­nek a ned­ves föld fö­lött, s ar­ról ál­mod­nak, hogy le­hul­la­nak, de még sem es­nek le. Ta­vasszal vi­rág­ba bo­rult a kert a házuk kö­rül, és úgy tűnt, hogy a vi­lá­gon nem le­het en­nél ké­nyel­me­sebb fész­ke egy em­ber­pár­nak.

Azon­ban a ké­nyel­mes ott­hon te­tő­je – ké­nyel­met­len, foj­to­ga­tó csönd­re bo­rult, és a vi­rág­zó fák öröm­te­li for­ron­gá­sa úgy tűnt, mint­ha gú­nyos gri­maszt vág­na maga a ter­mé­szet is.

A na­pok egy­for­mák, és nem szá­mít­hatsz rá, hogy va­la­mi­lyen ese­mény meg­tö­ri az idő egy­han­gú fo­lyá­sát. Az idő fo­lyá­sát… Sza­vak, ame­lyek sab­lon­ná me­re­ved­tek. És Gál­ja ál­lan­dó­an azon töp­ren­gett, hová fo­lyik, hová su­han el az ide­je? Hol a cél? Hová fut­nak a na­pok, a he­tek, hó­na­pok, évek, év­ti­ze­dek? Egy­sze­rű­en csak élni kell. És nin­csen bor­zal­ma­sabb bol­dog­ta­lan­ság, mint a nyu­godt bol­dog­ság.

De hi­szen mel­let­te egy bol­dog em­ber él, aki ész­re sem ve­szi a na­po­kat. Sze­ren­csés, te­hát nem érti meg őt, Gál­ját, vagy­is ide­gen. És es­tén­ként ezek az ön­ma­guk­ba me­rült ka­ri­kás kék sze­mek fo­gad­ták Alek­szandrt. És a fér­fi is ma­gá­ba zár­kó­zott, meg­gör­nyedt, szin­te ta­pin­tot­ta, érez­te a há­zat a pin­cé­től a pad­lá­sig be­töl­tő nyir­kos csön­det.

„Le­het­sé­ges, hogy nem is en­gem sze­ret, ha­nem azt a fe­le­met, amely el­re­pült a Föld­ről?” – kín­ló­dott néha.

Ez az esz­ten­dő, me­lyet mé­zes­nek mon­da­nak, éle­tük leg­ne­he­zebb éve volt.

Fiuk szü­le­tett, és a ház­ból el­re­pült a csönd.

Fiuk szü­le­tett, Sab­lin tisz­te­le­té­re ne­vez­ték el Igor­nak.

Sab­lin, ha be­né­zett hoz­zá­juk kar­já­ra vet­te a dru­szá­ját, ügyet­le­nül gyö­nyör­kö­dött ben­ne, mint min­den fér­fi, aki at­tól fél, hogy ne­tán gü­gyög­ni kezd.

– Hiba: nem tu­dós – éne­kes nö­vö­get. Mi­cso­da hang!? Ah! Basszus!

Sab­lin­nak két fel­nőtt fia volt, mind­ket­ten koz­mi­kus tu­do­má­nyos ál­lo­má­so­kon dol­goz­tak, mind­ket­tő­től tá­vol kel­lett él­nie, pe­dig re­mek nagy­apa lett vol­na be­lő­le.

Va­la­me­lyik este Gál­ja megint csak elő­ho­za­ko­dott a maga meg­szo­kott mon­dó­ká­já­val:

– Saj­ná­lom, hogy az em­be­ri­ség fi­a­tal­ko­ra már el­múlt. Hogy irigy­lem azo­kat, akik ak­kor él­tek a Föl­dön, ami­kor még is­me­ret­len volt… Ezek – a ma­guk mód­ján re­mek idők – fér­fi­as ter­mé­sze­tet fa­rag­tak…

Sab­lin fi­gyel­me­sen hall­gat­ta, Alek­szandr kí­ván­csi­an vár­ta, hogy mit is vá­la­szol. Hi­szen, egyi­ke a mo­dern idők leg­ki­emel­ke­dőbb hő­se­i­nek, aki sze­rel­mes a sa­ját ko­rá­ba, és még in­kább az a jö­vő­be, mit mond­hat erre a múlt ro­man­ti­ká­já­ba sze­rel­me­se­dett kis­lá­nyos pa­nasz­ra!?

Cso­dál­ko­zá­sá­ra, Sab­lin nem kez­dett vi­tat­koz­ni, csu­pán ne­ve­tett egyet, és ezt mond­ta:

– Szép­sé­gem, majd aján­dé­ko­zok ne­ked egy kü­lö­nös tár­gyat. Va­la­ki­től kap­tam, de már azt sem tu­dom, hogy ki­től… Biz­to­san oda­aján­dé­ko­zom.

És más­nap egy kis to­kot ho­zott, ma­gá­val, s nyúj­tot­ta Gál­já­nak:

– Ne­sze, fogd.

Gál­ja ki­nyi­tot­ta:

– Mi ez?

Dur­ván meg­mun­kált fém­da­ra­bot tar­tott a ke­zé­ben, va­la­mi­lyen pri­mi­tív önt­vényt, és a for­má­ja is igen kez­det­le­ges – ki­csor­bult, üre­ges fo­gan­tyú­fé­le, rö­vid csö­vecs­ke, a vé­gén egy kis ki­emel­ke­dés­sel.

– For­má­já­ra néz­ve na­gyon ha­son­lít a pisz­toly­ra – mond­ta Alek­szandr –, de nem pisz­toly. A cső­nek nincs fu­ra­ta.

– Igen, arra ha­son­lít… Már lát­tam pisz­tolyt a mú­ze­um­ban – … – Gál­ja el­ké­ped­ve for­gat­ta az ért­he­tet­len tár­gyat.

– Pisz­toly, csak ép­pen nem va­ló­di – vél­te Alek­szandr.

– Va­ló­ban, de nem si­ke­rült tel­je­sen meg­fej­te­ned a rej­télyt. Ez gye­rek­já­ték. Va­la­mi­kor igen nép­sze­rű volt… Sab­lin Gál­ja sze­mé­be né­zett, úgy, aho­gyan csak ő tu­dott néz­ni, a szem mé­lyé­be, egé­szen a lé­lek fe­ne­ké­ig.

Gál­já­nak meg­re­me­gett az ajka.

– Gye­rek?

– Igen, igen, kis­fi­úk­nak való.

– Hát en­ged­ték ne­kik, hogy gyil­kos­sá­got játssza­nak?

– Há­bo­rús­dit. A kis­fi­úk ka­to­nás­dit ját­szot­tak, a kis­lá­nyok pe­dig bá­bu­i­kat daj­kál­ták, és ilyes­mi­ket éne­kel­tek ne­kik: „Ha meg­nősz, lóra ülsz, ke­zed­ben szab­lyá­val, el­pusz­tí­tod az el­len­sé­get, és hős le­szel…”

– És sen­ki sem há­bo­ro­dott fel eze­ken a já­té­ko­kon?

– Az apa, a maga gyer­mek­ko­rá­ban ugyan­csak há­bo­rús­dit ját­szott, míg az­tán el­jött az ide­je, hogy a va­ló­ság­ban is har­col­jon. A ro­man­ti­ka már a cse­cse­mő­kor­ban el­kez­dő­dött.

Gál­ja Sab­lin elé tet­te a ko­pott gyer­mek­pisz­tolyt.

– Mi­ért nem tet­szik ne­ked az aján­dé­kom? Hi­szen úgy ra­jongsz a régi vi­lá­gért? – kér­dez­te Sab­lin.

– Nem, nem tet­szik.

– Én pe­dig azt gon­dol­tam, hogy meg­őr­ződ a fiad szá­má­ra.

– Ve­gye vissza!

Gál­ja oda­lé­pett Igor ágyacs­ká­já­hoz; a gye­rek gő­gi­csélt nyál­bu­bo­ré­ko­kat fúj­va.

És va­la­hol a csil­lag­kö­zi űr­ben, már egy egész fény­év­nyi­re el­tá­vo­lod­va szü­lő­föld­jük­től rá­dió­hul­lá­mok had­se­re­ge szá­gul­dott ma­guk­kal víve Alek­szandr Bar­te­nev kon­zer­vált lel­két, azét a Bar­te­ne­vét, aki még csak rö­vid ide­je bol­dog apja a vi­lág egyik jö­ven­dő tu­do­má­nyos ki­tű­nő­sé­gé­nek.

Min­den má­sod­perc­ben – há­rom­száz­ezer ki­lo­mé­ter­nyit tá­vo­lod­tak a Nap kö­rül tü­rel­me­sen ke­rin­gő boly­gók csa­lád­já­tól… Messze ma­guk mö­gött hagy­ták őket… A rá­dió­hul­lá­mok kar­csú had­se­re­ge még egy ti­ze­dét sem tet­te meg út­já­nak, tu­laj­don­kép­pen még csak most kez­dő­dött az uta­zá­suk.

Ami­re be­fe­je­ző­dik az út, Bar­te­nev fi­acs­ká­ja, aki most ér­tel­met­le­nül me­reszt­ge­ti sze­mecs­ké­jét ágyá­ban, már har­minc­négy éves­nél is idő­sebb lesz, és ak­kor­ra már, biz­to­san, neki ma­gá­nak is lesz fia.

A rá­dió­hul­lá­mok ár­má­di­á­ja ma­ka­csul ro­han a Sa­git­ta lamb­dá­ja felé… és az élet itt a Föl­dön, ezen a pa­rá­nyi boly­gón is fel­tar­tóz­tat­ha­tat­la­nul szá­guld.

11

Igor nö­ve­ke­dett. Ap­já­nak ra­gyo­gó em­lé­ke­ző­te­het­sé­gét örö­köl­te. Négy­éves volt, ami­kor hal­lás­ból meg­ta­nul­ta azt a ver­set, amit any­ja gyak­ran mon­do­ga­tott:

„Ne­ved ma­dár – ke­zem­be fér,
Ne­ved jég­csepp – nyel­vem he­gyén…”

Ti­zen­két éves ko­rá­ban ne­héz fel­ada­tok meg­ol­dá­sá­val első dí­jat nyert a fi­a­tal ma­te­ma­ti­ku­sok he­lyi klub­já­nak ver­se­nyén.

Ér­dek­lő­dött az aszt­ro­nó­mia, a sak­ko­zás, a fes­té­szet és a légi sport iránt, fog­lal­ko­zott geo­met­ri­á­val és mű­vé­szi fény­ké­pe­zés­sel. Az any­ja nyug­ta­lan­ko­dott: „Nem elég­gé cél­ra törő”. Az apja pe­dig ez­alatt azt gon­dol­ta: „Ép­pen olyan, mint te”. Gon­dol­ta, de ki nem mond­ta: tar­tott az el­len­ve­té­sek­től. Sab­lin azon­ban meg­nyug­tat­ta az asszonyt: „Nor­má­lis em­ber­ré fej­lő­dik”.

Nem volt ma­gas, a vál­la kes­keny, tö­ré­keny, lá­nyos alak­já­ban azon­ban a kis­fi­úk ru­gó­sze­rű haj­lé­kony­sá­ga rej­tő­zött, bő­ré­nek bár­so­nyos bar­na­sá­ga alól ki­tet­szett az egész­sé­ges ró­zsa­pír; a sze­mét az any­já­tól örö­köl­te – nagy, éber pil­lan­tá­sú, és olyan volt a te­kin­te­te, mint­ha min­dig várt vol­na va­la­mit. Ez a szem gyak­ran ma­ka­csul vizs­gált va­la­mi hét­köz­na­pi tár­gyat, ame­lyet pe­dig már ezer­szer lá­tott. Fut­ká­ro­zott a kert­ben, és hir­te­len meg­állt egy fa alatt, pe­dig az sem­mi­ben sem kü­lön­bö­zött a kert töb­bi fá­já­tól. Állt, fi­gyel­me­sen néz­te, kör­be­jár­ta, még meg is ta­po­gat­ta az ága­kat, az­tán csak úgy zá­po­roz­tak a vá­rat­lan kér­dé­sek:

– Mi­ért nő min­den fa terv sze­rint? Mi­ért ha­son­lít a nyír­fa a nyír­fá­ra, a tölgy – a tölgy­re, a fe­nyő – a fe­nyő­re? Mi­ért nem nő­nek buc­kás­nak? Vagy olyan­nak, mint a szik­lák vagy mag­vacs­kák, csak ép­pen óri­ás­nak?

De hát ho­gyan ma­gya­ráz­zák meg neki az örök­lő­dés tit­ka­it, me­lyek még ma­guk sem tá­rul­tak fel tel­je­sen.

Ti­zen­hat éves ko­rá­ban a fiú, ki­nek te­het­sé­ge el­káp­ráz­tat­ta ta­ní­tó­it, a hí­res Bar­te­nev fia, az a gyer­mek, akit maga Sab­lin ne­velt, vá­rat­la­nul meg­szö­kött.

A „sza­ba­dok” tár­sa­sá­gá­hoz csat­la­ko­zott.

So­kak­nak úgy tűnt, hogy a vi­lág már el­ér­te a tö­ké­le­tes­sé­get. Si­ker ko­ro­náz­ta az em­be­ri­ség­nek az egyen­lő­sé­gért foly­ta­tott év­szá­za­dos har­cát. Nem volt el­nyo­más, erő­szak, sőt, las­san­ként még a de­mok­rá­cia ki­fe­je­zést ma­gát is el­fe­lej­tet­ték. Ki kezd szom­jú­ság­ról pa­nasz­kod­ni, ami­kor sen­ki sem kí­ván inni!?

Azok az idők is el­múl­tak, ami­kor az em­be­rek még szo­ron­gás­sal te­kin­tet­tek a gyor­san fej­lő­dő tu­do­mány és tech­ni­ka elé: va­jon nem tör­nek-e ki a fel­sza­ba­du­ló atom­erők a kont­roll alól, va­jon nem nyo­mo­rít­ják-e el az éle­tet?

Új sa­já­tos rab­szol­ga­tar­tás kö­szön­tött be, csak­hogy most nem em­be­rek vol­tak más em­be­rek rab­szol­gái, ha­nem en­ge­del­mes gé­pek szol­gál­ták egye­te­me­sen az em­be­ri­sé­get. Ami csak kel­lett az em­ber-gaz­dá­nak, pa­ran­csol­jon, bár­mi­lyen sze­szé­lye szü­le­tett, tel­je­sült.

Pa­rancs­nok!… Ezt a leg­fon­to­sab­bat és leg­ne­he­zeb­bet az em­ber-gaz­da vál­lal­ta ma­gá­ra. Gon­do­la­ta és aka­ra­ta, ere­je és ide­gei, ál­mat­lan éj­sza­kái, a dol­gok mé­lyé­re ha­to­ló ku­ta­tá­sa és el­mé­sebb kí­sér­le­tei – mind arra irá­nyul­tak, hogy ki­ku­tas­sák azo­kat a le­he­tő­sé­ge­ket, ame­lye­ket az en­ge­del­mes gé­pek vas­ere­je csak ad­ha­tott. Azt ku­tat­ták; hová, mi­lyen mun­ká­ra hasz­nál­ha­tók a gé­pek. Min­den pa­rancs­nak, amit a gép kap, újat, még fel­tá­rat­lant kel­lett tar­tal­maz­nia: azt, amit már egy­szer vég­hez vitt a gép, ha em­lé­ke­ző­egy­sé­gei vol­tak, bár­mi­kor ké­pes volt meg­is­mé­tel­ni az em­ber nél­kül is. A pa­rancs meg­fo­gal­ma­zá­sa al­ko­tás­sá vált.

Úgy tűnt, a vi­lág már va­ló­ban nem le­het tö­ké­le­te­sebb. De a ter­mé­szet­ben ab­szo­lút tö­ké­le­tes­ség se­hol sem lé­tez­het. Az a tö­ké­le­tes­ség, ami­hez már sem­mi sem te­he­tő – a meg­tor­pa­nás, a ha­lál maga. A vi­lág élt, fej­lő­dött, te­hát egy­re tö­ké­le­te­se­dett.

Part­jai kö­zött szá­guld a fo­lyó. A for­rá­sá­tól a tor­ko­la­tig sza­lad a vize, se­hol sem pi­hen, se­hol sem al­szik. Ám ezt a tör­vény­sze­rű elő­re­á­ra­dást el­ke­rül­he­tet­le­nül ör­vé­nyek is kí­sé­rik: mi­nél gyor­sabb és sod­róbb maga az áram­lat, an­nál erő­seb­bek az ör­vé­nyei, elő­for­dul, hogy a be­lé­ha­jí­tott for­gá­csot egy pil­la­nat­ra hát­ra­fe­lé ker­ge­ti, az ára­dat ál­ta­lá­nos irá­nyá­val el­len­ke­ző irány­ba hajt­ja.

Az em­be­ri tár­sa­da­lom se­be­sen fej­lő­dött, moz­gá­sa prog­resszív volt, elő­re és csak elő­re ha­ladt, de azért – itt is ke­let­kez­tek ör­vé­nyek.

El­tűnt a me­cha­ni­kus mun­ka, min­den em­be­ri mun­ka al­ko­tó­vá vált. De hogy al­kot­ni tud­jon va­la­ki, ah­hoz nem volt elég­sé­ges a te­het­ség, ha­nem a meg­fe­le­lő ké­pes­sé­ge­ket is meg kel­lett sze­rez­nie az em­ber­nek. Már maga a te­het­ség sem min­den­na­pi je­len­ség, de a kész­ség, az adott­ság még rit­kább.

Sa­já­tos ne­ve­lés­rend­szert dol­goz­tak ki, amely maga is az al­ko­tás lel­két ér­zé­kel­tet­te, az al­ko­tás szel­le­me át­ha­tot­ta az élet min­den te­rü­le­tét, ki­fej­lesz­tet­te a te­het­sé­get és az adott­sá­got, a te­het­sé­get és a zse­ni­a­li­tást. Boly­gónk soha nem hor­dott há­tán ennyi éles el­mé­jű, oly sok­ol­da­lú al­ko­tás­ra kész ko­po­nyát, mint eb­ben a kor­ban.

A fo­lyó nem fo­lyik vissza­fe­lé. Az egész víz­tö­meg, majd­nem az egész víz, mely tö­me­gét adja, a for­rás­tól a tor­ko­lat felé iram­lik; a víz­for­ga­ta­gok és ör­vé­nyek, ame­lyek ké­pe­sek arra, hogy pil­la­nat­nyi­lag hát­ra­fe­lé mo­zog­ja­nak, a fo­lyó­hord­ta va­la­mennyi víz­tö­meg­gel össze­ha­son­lít­va va­ló­ban sem­mi­sé­gek.

Az em­be­ri­ség több­sé­ge szá­má­ra a nap hu­szon­négy órá­ja rend­kí­vül rö­vid, nem volt ide­jük ah­hoz, hogy meg­mu­tas­sák ma­gu­kat, hogy min­den adott­sá­gu­kat re­a­li­zál­ják, s el­ve­gyék az élet­től mind­azt, amit az bő­kezű­en aján­lott. Az élet sok­ar­cú, sok­fé­lék és el­ra­ga­dó­ak a kí­ván­sá­gai, kö­ve­te­lé­sei, és az em­be­ri­ség fel­sza­ba­dult ér­tel­me tel­he­tet­len, a le­he­tő­sé­gek vég­te­le­nek, csak ép­pen a nap áll vál­to­zat­la­nul hu­szon­négy órá­ból, és nem töb­ből!

A sza­bad idő – a leg­na­gyobb jó­té­te­mény és sze­ren­cse, nincs en­nél drá­gább a vi­lá­gon. Sza­bad idő! Az em­ber e nél­kül nem tö­ké­le­te­sed­het. Sza­bad idő – ez a lé­lek gaz­da­go­dá­sa! A nap hu­szon­négy órá­ja – so­kan vá­gyód­tak rá, bár­csak meg­két­sze­re­ződ­ne, meg­há­rom­szo­ro­zód­na. De azok szá­má­ra, akik nem tud­nak a sza­bad idő­vel sá­fár­kod­ni, nem rit­kán ép­pen az idő sza­bad­sá­ga vá­lik a leg­na­gyobb csa­pás­sá.

Mit is te­gyen az em­ber sa­ját ma­gá­val? A na­pok tol­ják a na­po­kat, a hó­na­pok hó­na­pok nyo­mán pe­reg­nek, és min­den nap­ban vagy ti­zen­hat olyan óra van, ami­kor az em­ber nem al­szik. Az éle­lem­szer­zés­re, a ru­há­zat, a szén meg­szer­zé­sé­re nem kell idő – nyújtsd ki a ke­zed, és vedd el, ami csak kell.

A szü­lők, az is­ko­la, az iro­da­lom, a mű­vé­szet mind arra ta­ní­tot­ta a fi­a­ta­lo­kat, hogy min­den em­ber­nek tel­jes egé­szé­ben át kell ad­nia ma­gát a tár­sa­da­lom szol­gá­la­tá­nak, ez a kö­te­les­sé­ge, ez az a meg­tisz­te­lő fel­adat, ami­nek meg­ér­té­sét, el­fo­ga­dá­sát, min­den­ki már szin­te az anya­tej­jel ma­gá­ba szív­ta. A ne­ve­lés arra épült, hogy egyet­len em­ber sem le­het, aki ki­von­ja ma­gát a kö­zös­ség ügye­i­ből.

E té­ren azon­ban a rég­múlt idők oly sú­lyos ata­visz­ti­kus ma­rad­vá­nya­i­val üt­kö­zött össze a tár­sa­da­lom – „mint a ne­ve­lés­nek nem en­ge­del­mes­ke­dők”. Olyan em­be­rek is nőt­tek fel, aki­ket nem si­ke­rült fi­a­tal­sá­guk­ban mun­ká­hoz szok­tat­ni. Olya­nok­kal is ta­lál­koz­tak, akik hí­ján vol­tak az adott­sá­gok­nak, de tel­ve vol­tak becs­vággyal. Az ér­te­lem nem érte el a tö­ké­le­tes­sé­get: az az em­ber iga­zán okos, aki soha meg nem bé­kül­ve bí­rál­ja ön­nön­ma­gát, a bu­ta­ság tör­vény­sze­rű­en ön­telt­ség­ben és ön­hitt­ség­ben je­lent­ke­zik, a ha­tár­ta­lan kö­ve­te­lé­sek­ben. És a te­het­ség­te­len, de mér­ték­te­le­nül kö­ve­te­lő­dző em­be­rek hol az egyik, hol a má­sik al­ko­tó­mun­ka után kap­tak, a ku­dar­cok nyo­mán elé­ge­det­len­ked­tek: „Nem ér­te­nek meg min­ket! Nem bíz­nak ben­nünk! Nem ér­té­kel­nek!”

Az ilyen sér­tet­tek az utób­bi idők­ben nyíl­tan ki­füg­gesz­tet­ték a ma­guk cé­gé­rét „Sza­ba­dok va­gyunk! Meg­vet­nek min­ket, mi is meg­ve­tünk min­den­kit és min­dent, ma­gát az éle­tet is. Mi­nek élni?! Mi ér­tel­me van jö­ven­dő hul­lá­kat hoz­ni a vi­lág­ra; az ir­gal­mat­lan ha­lál jö­ven­dő ál­do­za­ta­it?”

A „sza­ba­dok” nem mos­dot­tak, kó­co­sak vol­tak, sza­kál­la­sak: „Nem akar­juk az élet ja­va­it él­vez­ni!” A több­sé­gük nem szán­dé­ko­zott le­szá­mol­ni a „meg­unt” élet­tel, s csak a leg­fa­na­ti­ku­sabb re­me­ték tar­tot­tak ki el­ve­ik mel­lett.

Meg­tör­tént az is, hogy egy-egy te­het­sé­ges, ér­zé­keny fi­a­tal­em­ber, ki­nek éle­te az egész tár­sa­da­lom szá­má­ra aján­dé­kot je­lent­he­tett vol­na, az első si­ker­te­len­sé­gen két­ség­be esett: „Nin­cse­nek adott­sá­ga­im, nem tu­dom, mit te­gyek – egyet­len út…”, és el­ment a „sza­ba­dok” közé. S ott az élet mú­lan­dó­sá­gá­ról pré­di­ká­lok el­bo­lon­dí­tot­ták…

Te­hát ezek közé az em­be­rek közé szö­kött Igor Bar­te­nev.

Két hó­nap le­for­gá­sa alatt sem si­ke­rült meg­ta­lál­ni. Az any­ja ágy­nak esett.

Vé­gül is ön­ként tért haza, és úgy, aho­gyan el­kép­zel­ték: té­pet­ten, zül­löt­ten, el­ha­nya­gol­tan, ki­a­bá­ló fes­tői ron­gyok­ba öl­tö­zöt­ten. El­ha­nya­gol­tan, de nem el­va­dul­va, csu­pán any­já­tól örö­költ ha­tal­mas, egy pa­rá­nyit ki­dül­le­dő szür­ke sze­mé­nek pil­lan­tá­sa volt a meg­szo­kott­nál sú­lyo­sabb, és az arca nyú­lott meg, vo­ná­sa­i­nak ko­ráb­bi lágy­sá­gát vál­tot­ta fel egy kis szög­le­tes­ség.

Mos­da­ni za­var­ták. Az any­ja sírt. Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics pe­dig el­ha­tá­roz­ta, hogy össze­hív­ja a csa­lá­di bí­ró­sá­got, és meg­kér­te Sab­lint, hogy nyo­ma­té­kül ő is jöj­jön el.

Az öreg tu­dós már el­múlt het­ven­nyolc éves, de még min­dig szál­egye­nes, ősz fe­jét büsz­kén emel­te ma­gas­ra, arc­bő­re meg­sö­té­tült, rán­cos, de min­den egyes rán­cocs­ká­já­ból a ko­ráb­bi min­dent és min­den­kit elekt­ri­zá­ló ener­gia su­gár­zott.

Ősz volt. Az éles szél az utol­só le­ve­le­ket tép­te le az eső­ben haj­lon­gó fák­ról a könnye­ző ab­la­kok mö­gött, a kert­ben. A kan­dal­ló­ban a mes­ter­sé­ges fa­ha­sá­bo­kon vi­dám láng­nyel­vecs­kék lo­bog­tak. Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics mint a csa­lád feje, vál­lal­ta az el­nö­ki tisz­tet. Min­dent elő­ké­szí­tet­tek arra, hogy hosszú és kö­rül­mé­nyes bí­ró­sá­gi tár­gya­lást foly­tas­sa­nak. Azon­ban az egész ce­re­mó­nia rend­kí­vül gyor­san zaj­lott le.

– Me­séld el, hogy mi ösz­tön­zött erre? – kér­te az apa.

A tisz­tá­ra mos­dott, pi­ros­pozs­gás, ak­ku­rá­tu­san meg­fé­sült Igor, ki­nek sze­mé­ben az éh­ség szo­kat­lan ki­fe­je­zé­se ült, némi za­var­ral az ar­cán, nyu­god­tan fe­lelt:

– Cso­dá­la­tos, hogy sem­mi sem ösz­tön­zött kö­zü­lünk erre sen­kit.

Az any­ja meg­le­pet­ten emel­te rá a foly­to­nos sí­rás­tól ki­vö­rö­sö­dött, da­gadt sze­mét. Az utób­bi évek­ben szem­mel lát­ha­tó­an is meg­tes­te­se­dett, szi­go­rú, pro­fesszo­ros öl­tö­ze­tű Alek­szandr pe­dig meg­csi­kor­dí­tot­ta a szé­két, s nem ta­lált ki­fe­je­zést, ami­vel meg­fe­le­lő­en vá­la­szol­hat­na. Sab­lin vá­rat­la­nul kun­cog­ni kez­dett, és az évek­vés­te rán­cok kö­ze­pet­te fi­a­ta­lo­san kez­dett ra­gyog­ni a sze­me.

– A kol­lé­ga­i­ak­kal fog­lal­kozunk, de az ol­da­lunk mel­lett… Itt ül há­rom em­ber, mind a hár­mat tisz­te­lem. De egyi­kő­jük sem járt köz­tük. Még Igor Vlagyim­iro­vics sem.

Sab­lin megint csak kun­co­gott, vagy tán kö­hé­cselt, a han­got nem le­he­tett pon­to­san meg­ha­tá­roz­ni.

– Drá­gám – szó­lalt meg hal­kan –, te úgy gon­do­lod, hogy be­tör­ted a koz­mosz aj­ta­ját. Igen, kö­zü­lünk sen­ki sem járt köz­tük, de sok, igen tisz­te­let­re mél­tó em­ber fel­ke­res­te őket, ér­dek­lőd­tek, meg­pró­bál­tak ja­ví­ta­ni a hely­ze­ten.

– És mi­lyen ered­ménnyel?

Sab­lin vá­la­sza megint csak ebbe a fél­ne­ve­tés­be, fél­kö­hö­gés­be ful­ladt.

– Nem ké­pe­sek! Erőt­le­nek! Ezt akar­ta mon­da­ni Igor Vlagyim­iro­vics?

– Nem, ilyes­mit nem mond­tam. Va­la­mit majd csak ki­gon­do­lunk. Van­nak diók, ame­lyek nem tör­he­tők fel az első ne­ki­ru­gasz­ko­dás­ra.

Igor hall­ga­tott, hom­lo­kát rán­col­va.

– És gon­dol­tál az anyád­ra? – kér­dez­te szi­go­rú­an Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics. – Nézz csak rá!

– A ma­má­nak meg kell bo­csá­ta­nia ne­kem… – És Igor hang­ja hir­te­len meg­bi­csak­lott, kín­ló­dó­vá vált: – De hi­szen ők, lé­nye­gé­ben sze­ren­csét­le­nek, még­is­csak kell ve­lük tö­rőd­ni va­la­ki­nek!… Ezt lát­hat­tam meg, és nem is bá­nom!

Az anya el­kín­zott, ri­adt ar­cán min­dent meg­bo­csá­tó ki­fe­je­zés ült. Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics el­ső­nek lát­ta meg ri­a­dal­mát: „Íme, a fi­ó­ka szár­nyát pró­bál­gat­ja.”

– Rend­ben van, menj – en­ged­te el a fiút az apa, meg­őriz­ve ön­ma­gá­ra kény­sze­rí­tett szi­go­rú­sá­gát. – Majd meg­be­szél­jük nél­kü­led.

Igor nem kez­dett sa­ját egyen­jo­gú vol­tá­ra hi­vat­koz­ni, nem em­lé­kez­te­tett rá, hogy már elég­gé érett, fel­emel­ke­dett, és kar­csún, könnye­dén, ma­gas­ra emelt fej­jel, igaz­sá­gá­nak tu­da­tá­ban ment ki.

– De­hát, mit mond­tam min­dig? – szó­lalt meg di­a­dal­mas han­gon Sab­lin. – Mit mond­tam ma­guk­nak min­dig? Nor­má­lis, ér­té­kes em­ber fej­lő­dik… El kell is­mer­nünk, hogy egy kis­sé mind­annyi­unk­nak van mit szé­gyen­kez­nie a fiú előtt.

– Igen, szé­gyen­le­tes – szó­lalt meg a hall­ga­tag Gál­ja is csen­de­sen.

Et­től a nap­tól kezd­ve Sab­lin úgy bánt Igor­ral, mint elv­tár­sá­val, baj­tár­sá­val, és nem a ko­ráb­bi nagy­após mo­dor­ban. Sok­szor le­he­tett őket együtt lát­ni, egy­más­sal szem­ben ülve – fi­a­tal és öreg. Sab­lin nya­ka so­vá­nyan, ina­san emel­ke­dett ki a puha kö­tött­ka­bát gal­lér­já­ból, szá­raz, sö­tét keze he­gyes tér­dén nyu­go­dott, ki­csi­vé szá­radt ar­cán fen­sé­ge­sen ko­moly ki­fe­je­zés. Igor sze­me meg­sö­té­tült a lel­ke­se­dés­től, csak úgy iz­zott, s a pi­ros fol­tok az ar­cán és ki­éle­se­dett pro­fil­ja fe­szült fi­gye­lem­ről árul­ko­dott.

Mi­ről be­szél­get­tek egy­más­sal? Ter­mé­sze­te­sen az örök té­má­ról – az élet­ről. Az egyik azért tu­dott róla íté­le­tet al­kot­ni, mert már le­él­te az éle­tet. A má­sik pe­dig azért, mert még előt­te állt, hogy él­jen. Nincs ab­ban cso­dá­la­tos, hogy pom­pá­san meg­ta­lál­ták a kö­zös nyel­vet.

Sab­lin az utol­só év­ben vá­rat­la­nul le­rom­lott. Még min­dig ugyan­az a ki­hí­vó­an egye­nes tar­tás, ugyan­az a ke­mény já­rás, de a sö­tét sze­mek rosszat sej­te­tő tűz­zel iz­zot­tak, és eh­hez kap­cso­ló­dott a pu­pil­lák alig ész­re­ve­he­tő re­me­gő re­be­gé­se, mint­ha az öreg min­den pil­la­nat­ban at­tól tar­tott vol­na, hogy há­tul­ról ütést kap. Arca rán­cos, me­rev; a ha­lán­té­ka be­esett…

Az Agy­ku­ta­tó In­té­zet kö­ze­lé­ben egy­re sű­rűb­ben buk­kant fel egy ki­fo­gás­ta­la­nul va­salt öl­tö­nyű köp­cös em­ber, arca la­pos, mon­gol met­szé­sű, a vál­lai akár az ököl­ví­vó­ké. A hí­res ideg­gyó­gyász. Sab­lin ah­hoz kez­dett se­gít­sé­gért sza­lad­ni, aki úgy né­zett fel rá, mint az is­ten­re. Az is­ten a hí­vő­nél ke­re­sett vé­del­met – rossz elő­jel.

12

A kí­gyók­kal, a ro­va­rok­kal, a ku­tyák­kal foly­ta­tott kí­sér­le­tek, a leg­bo­nyo­lul­tabb be­ren­de­zé­sek­kel vég­re­haj­tott ku­ta­tá­sok, az ex­pe­dí­ci­ók, az ar­chí­vu­mok fel­ku­ta­tá­sa – vagy­is az ost­rom, a kor­sze­rű tu­do­mány min­den tör­vény­sze­rű­sé­gé­vel folyt, majd­nem ti­zen­nyolc éven át, de az erő­döt nem si­ke­rült be­ven­ni. Már va­la­mennyi le­he­tő­sé­get ki­me­rí­tet­tek. Ide­je volt pon­tot ten­ni a mun­ká­ra.

Alek­szandr Bar­te­nev­ből ek­kor­ra már te­kin­té­lyes pro­fesszor lett, las­san-las­san el­ho­má­lyo­sult, ami ko­ráb­ban hí­res­sé tet­te, hogy ő a Lamb­da Sa­git­tae űr­ha­jó­sa, és a neve fo­ko­za­to­san má­sért lett hí­res.

Bar­te­nev ab­ból a cél­ból, hogy ki­in­du­ló­pon­tot ad­jon a ku­ta­tók­nak, há­rom ha­tal­mas gyűj­te­mé­nyes kö­tet­ben pub­li­kál­ta mun­ká­ja ered­mé­nyét.

En­nek is, Lin­né osz­tá­lyo­zá­sá­hoz ha­son­ló­an, meg kell majd vár­nia a maga Dar­win­ját. Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics némi szo­mo­rú­ság­gal la­poz­gat­ta nyil­vá­nos­ság­ra ho­zott mű­ve­it. Va­la­ki majd ér­tük nyúl, va­la­mi­lyen zse­ni! Le­het, hogy ifjú lesz, aki ke­ve­sebb tu­dás­sal, mint bá­tor­ság­gal ren­del­ke­zik, de bir­to­kol­ja a gon­do­lat me­rész szár­nya­lá­sát. Oh, ez a tu­dás!… Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics hány­szor érez­te tu­dá­sa sú­lyát. Alig­hogy el­gon­dol­ko­zott va­la­mi­lyen kér­dé­sen, uni­ká­lis ké­pes­sé­gű em­lé­ke­ze­te már­is szol­gá­lat­ké­szen kezd­te fel­so­rol­ni, hogy mint vé­le­ke­dett er­ről az egyik te­kin­tély, mit mon­dott a má­sik – egy har­ma­dik, ne­gye­dik, ötö­dik. És akar­va-aka­rat­la­nul is az ide­gen gon­do­la­tok rab­sá­gá­ba esett…

A meg­je­lent mun­kát azért még­is­csak meg­ün­ne­pel­ték sze­ré­nyen, csa­lá­di kör­ben.

Az asz­ta­lon ka­u­kázu­si bor pi­ros­lott, az ab­la­kok ki­tár­va, a kert­ből il­lat áradt, a ven­dé­gek it­tak, és vi­tat­koz­tak. Nem, nem Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics mun­ká­ján vi­táz­tak – azt már meg­vi­tat­ták, el­fo­gad­ták, is­mer­ték és el­is­mer­ték az ér­té­két. A má­sik fél­göm­bön egy bi­zo­nyos Cal­mi­nus cik­ket kö­zölt, amely­ben tisz­te­let­tel hi­vat­koz­va Sab­lin aka­dé­mi­kus fel­fe­de­zé­se­i­re, azt ál­lí­tot­ta, hogy a kö­zel­jö­vő­ben az em­be­ri­ség tö­ké­le­te­sen le­győ­zi a ha­lált.

Sab­lin kre­tén­nek ne­vez­te ezt a Cal­mi­nust. Mé­lyen ülő fe­ke­te sze­mé­ben, a szo­ká­sos­nál is ész­re­ve­he­tőb­ben ég­tek a ko­mor tü­zek, szi­kár arca olyan volt, mint az ódon réz, hang­ja re­kedt, és ok­ta­lan in­ge­rült­ség csen­dült be­lő­le.

– A ma­guk Cal­mi­nu­sa vagy a ba­rá­tai ott, egyet­len be­tűt sem ér­tet­tek meg ered­mé­nye­im­ből!… A ter­mé­szet­ben nem lé­tez­het hal­ha­tat­lan­ság. Önö­ket ez el­ke­se­rí­ti?… De kép­zel­je­nek csak el egy csu­pán öre­gek­ből álló vi­lá­got. A meg nem úju­ló vi­lág meg­der­med. De hi­szen ez az anyag moz­gá­sá­nak meg­tor­pa­ná­sa! Ez a kö­zös ha­lál. És ez a ha­lál, en­ged­jék meg, hogy hoz­zá­te­gyem, olyan las­sú, kí­nos, ter­hes, mint a lep­ra…

E perc­ben lé­pett be a szo­bá­ba Gál­ja, egy tál friss sza­mó­cá­val. Egy­sze­rű fe­hér ru­há­ban, egy csöp­pet telt szép kar­ja mez­te­len. Le­be­gő lép­tek­kel ha­ladt, azok­nak a vi­rág­zó asszo­nyok­nak meg­fog­ha­tat­lan büsz­ke tar­tá­sá­val, akik már rég ma­guk mö­gött hagy­tak min­den kín­zó ké­telyt –, hogy elé­ge­dett-e ve­lük a vi­lá­guk. A ven­dé­gek aka­rat­la­nul is fe­lé­je for­dul­tak, az asszony rá­juk mo­soly­gott, ki­csit vé­del­me­ző­en, anyás­kod­va, de az is ér­ző­dött e mo­soly­ból „tu­dom – min­den­ki­nek tet­szem – há­lás va­gyok…”

De Sab­lin foly­tat­ta:

– Már öreg va­gyok; de az olyan em­ber lát­tán, aki meg­ta­lál­ta a fi­a­tal­sá­got… Íme, az ő lát­tán. Az ő… az ő…

Sab­lin sze­mé­ben olyan gyá­mol­ta­lan, te­he­tet­len te­kin­tet vil­lant fel, mint egy meg­mér­ge­zett nyú­lé­ben. Nyo­masz­tó ré­mü­let­tel me­redt Gál­já­ra, aki még min­dig tar­tot­ta a sza­mó­cás­tá­lat… Gál­ja ar­cá­ról las­san-las­san, mint a fű­ről el­pá­rol­gó har­mat, el­tűnt a mo­soly. Sab­lin arca kín­ló­dó gri­masz­ba torzult.

– Mi tör­tént ve­lem?

Min­den­ki hall­ga­tott, egy­más­ra néz­tek.

– Kü­lö­nös, igen kü­lö­nös… Kép­zel­jé­tek el, el­fe­lej­tet­tem… az ő… az ő ne­vét…

Sab­lin egész tes­té­ben resz­ket­ve el­for­dult.

– Min­den vi­lá­gos – mon­dot­ta re­ked­ten.

És be­esett, el­er­nyedt arc­cal, meg­pró­bált tré­fál­ni:

– Ne­sze nek­tek a hal­ha­tat­lan­ság… Én pe­dig egy hí­recs­két kap­tam a túl­vi­lág­ról…

Sen­ki sem vá­la­szolt egyet­len szó­val sem.

 

A ven­dé­gek el­szé­led­tek éj­fél­tájt. Az ab­la­ko­kat be­csuk­ták, mert a kert­ből az éj­sza­ka hi­de­ge áradt be, és ned­ves­ség lo­pa­ko­dott a szo­bá­ba. Sab­lin nem si­e­tett tá­voz­ni.

– Hív­já­tok ide Igort – kér­te.

Gál­ja ment, hogy hív­ja a fiát.

A fiú ál­mo­san, a me­leg ágy­tól ki­pi­rult arc­cal, kó­co­san jött.

– Hív­tál ke­reszt­apám?

Sab­lin szo­mor­ká­san mo­soly­gott:

– Ne ag­gódj, nem tör­tént sem­mi ba­jom. Egy­sze­rű­en csak sze­ret­nék ve­led el­ül­dö­gél­ni. Ve­le­tek, mind­annyi­ó­tok­kal.

Igor csak olyan­kor ne­vez­te ke­reszt­apá­nak Sab­lint, ha egye­dül vol­tak, most for­dult elő első íz­ben, hogy nem az apai és ke­reszt­ne­vén ne­vez­te őt a szü­lei előtt. Sab­lin ér­té­kel­te ezt.

– Önts még egy kis bort.

Meg­kós­tol­ta, és így foly­tat­ta:

– Te­hát el­jött a nap… A nap… Vagy har­minc­ezer nap van az em­ber éle­té­ben. Eb­ből négy­ezer a zsen­ge gyer­mek­kor­ra esik, és kö­rül­be­lül ugyan­ennyi az öreg­ség­re. A vi­lág ha­tal­mas, de az élet csak csepp­nyi… Alig el­fog­ha­tó szik­rács­ka csak a vi­lág­min­den­ség­ben – az én! Fel­lán­gol – és nincs is. De ez a mú­lé­kony kis fel­lán­go­lás a maga röp­pe­nő ide­jé­ben olyan óri­ást szül­het, amely már össze­mér­he­tő a vi­lág­min­den­ség­gel, amely fel­is­me­ri ma­gát a vi­lág­min­den­sé­get és sa­ját ma­gát, sa­ját lé­te­zé­sé­nek vég­te­len rö­vid­sé­gét, és az ér­tel­met­len­sé­get az anyag fel­épí­té­sé­ben. Igen, de ne­kem, aki már el­kezd­tem gon­dol­koz­ni, hir­te­len ér­tel­met­len kor­ha­dék­ká kell vál­nom! Mi­cso­da disz­har­mó­ni­á­ja ez ma­gá­nak a ter­mé­szet­nek…

Az ab­lak mö­gött, kint hal­kan zú­gott a kert. Meg­sza­kí­tá­sok­kal su­so­gott, mint­ha a fák von­ta­tot­tan, fi­gyel­met­len be­szél­ge­tést foly­tat­ná­nak. Lus­tán, el­nyúj­tot­tan su­so­gó frá­zi­so­kat mond­tak, és hosszan hall­gat­tak. S a ko­mor mú­mi­á­vá aszott öreg em­ber, a va­la­mennyi em­ber feje fö­lött füg­gő átok­ról be­szélt, szín­te­len han­gon. Ezen töp­ren­gett már a bib­li­ai pré­di­ká­tor a maga ki­rá­lyi pa­lo­tá­já­ban ül­dö­gél­ve, és va­la­me­lyik is­me­ret­len Iván, akit szám­űze­tés­be haj­tot­tak, mi­köz­ben le­ros­kadt a föld­re. Ezen tű­nőd­tek a boly­gón­kon élt em­be­rek mil­li­árd­jai. Már ré­ges-ré­gen el­por­lad­tak, de az ab­lak alatt ugyan­úgy zúg a kert, mint haj­da­ná­ban tet­te, nem örül­ve és nem is szo­mor­kod­va, még­csak nem is egy­ked­vű­en. Egy­sze­rű­en csak zúg­nak a fák, mert lé­tez­nek.

Szép, fi­a­tal, egész­sé­ges ifjú ült az ag­gas­tyán­nal szem­közt, és fe­szült fi­gye­lem­mel vizs­gál­ta, bi­zal­mat­lan ret­te­gés­sel néz­te. Nem ér­tet­te e sza­va­kat, és ép­pen meg­ért­he­tet­len­sé­gük mi­att tűn­tek olyan bor­zal­ma­sak­nak a szá­má­ra. Az a több, mint húsz­ezer nap, amely – az öreg meg­íté­lé­se sze­rint – még előt­te van, az ifjú szá­má­ra maga az örök­ké­va­ló­ság, sok­kal ke­vés­bé fel­fog­ha­tó, mint a vi­lág­min­den­ség kö­ze­li, ál­lan­dó örök­ké­va­ló­sá­ga.

– Kí­noz… El­is­me­rem… – ej­te­get­te von­ta­tot­tan hal­kan a szót Sab­lin. – És csak te sza­ba­dí­tasz meg et­től a kín­tól, Igor.

– Ho­gyan?

– Ha a ró­zsás ar­cod­ra né­zek, szé­gyen­kez­ni kez­dek, nincs jo­gom arra, hogy el­sza­kít­sam tő­led, a még meg sem szü­le­tett fi­ad­tól, mind­azok­tól, akik él­nek, és akik még meg sem szü­let­tek a sa­ját sze­mé­lyes „éne­met”. Az in­di­vi­du­a­liz­mus – az em­be­ri gon­dol­ko­dás be­teg­sé­ge. Eh, ha az em­be­rek ezt meg tud­nák ér­tet­ni sa­ját ma­guk­kal, mennyi­vel egy­sze­rűbb len­ne az élet!… No, me­gyek. Ide­je…

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics is fel­állt.

– Hí­vok ko­csit.

– Nem kell. Gya­log me­gyek…

– De kint min­den ned­ves.

– Ne ag­gódj, nem az a sor­som, hogy a kapu alatt hal­jak meg.

Még egy­szer ko­mor, nyu­godt pil­lan­tást ve­tett rá­juk a vál­lán át, egyet bic­cen­tett, s az ajtó be­zá­rult az öreg­em­ber mö­gött.

Az asz­ta­lon ott ma­radt a ki nem ivott bo­ros­po­hár­ka.

 

Reg­gel hol­tan lel­ték a há­ló­szo­bá­já­ban. Az asz­ta­lán ott fe­küdt a nap­ló­ja, tel­ve szi­lárd kéz­zel írt la­pok­kal.

Az első ol­da­lak sem­mi­ben sem kü­lön­böz­tek a tu­do­má­nyos ku­ta­tás­tól: szá­mok, ké­mi­ai kép­le­tek, szá­mí­tá­sok, láb­jegy­ze­tek­kel, ame­lyek ki­mu­tat­ták, hogy az em­be­ri agy ideg­sejt­jei vissza­for­dít­ha­tat­la­nul el­pusz­tul­nak. Majd szá­raz, sok­ol­da­lú bi­zo­nyí­tá­sa an­nak, hogy az el­öre­ge­dett agyat mi­ért nem le­het­sé­ges is­mét meg­if­jí­ta­ni, és hogy mi­ért nin­csen joga az em­be­ri­ség­nek az egyé­ni­ség mes­ter­sé­ges meg­is­mét­lé­sé­re. Lát­szott, hogy Sab­lin utol­só nap­ja­i­ban so­kat ál­mo­do­zott a hal­ha­tat­lan­ság­ról, őr­jöng­ve ke­res­te a meg­ol­dá­sát, és arra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy amit ke­res, az le­he­tet­len.

A nap­ló­ban ta­lál­ták meg rö­vid vég­ren­de­le­tét:

 

„Az In­té­zet igaz­ga­tói tiszt­jét el­dön­tő vá­lasz­tá­son Alek­szandr Bar­te­nev­re sza­va­zok. Jó­val te­het­sé­ge­sebb tu­dó­sok is van­nak nála, de ők (le­het­sé­ges, hogy ép­pen azért, mert sze­mély sze­rint olyan te­het­sé­ge­sek) nem elég­gé ob­jek­tí­vak, akar­va aka­rat­la­nul is el­nyom­nák a fej­lő­dő te­het­sé­ge­ket, el­nyom­nák az ön­ál­ló­sá­gu­kat. Le­het­sé­ges, hogy én ma­gam is vét­kes vol­tam a sa­ját időm­ben eb­ben a bűn­ben. Bar­te­nev azon­ban men­tes et­től a hi­bá­tól.

Pa­rá­nyi, tisz­tán szen­ti­men­tá­lis ké­rés: te­mes­se­tek a domb­ra a régi sir mel­lé, a ka­to­nák­kal egy sor­ba. A maga mód­ján mind­egyi­künk az éle­tért har­colt.

Sab­lin”

Leg­alul egy utó­irat:

 

„Igor, ked­ves fi­acs­kám, ha éle­te­det az In­té­ze­tünk­kel kö­töd össze, ak­kor egyet­len do­log­ra min­den­kor em­lé­kezz: ne egyet­len em­ber hal­ha­tat­lan­sá­gát ke­resd, ha­nem az egész em­be­ri­sé­gét. Ez szó­lam, majd­hogy nem köz­hely, de sok­szor ép­pen a köz­he­lyek­ről fe­led­kez­nek meg.”

 

A dom­bon te­met­ték el. Az em­lék­mű mel­lett egy ha­tal­mas, te­ker­vé­nyek­kel ba­ráz­dált dom­bo­rú kö­vet he­lyez­tek el – az em­be­ri agy mo­nu­men­tá­lis má­so­la­tát. Fel­írá­sa sem volt. Az utó­dok enél­kül is em­lé­kez­nek majd rá, hogy ki­nek a sír­ja.

A vi­lág min­den tá­já­ról jöt­tek a bú­csúz­ko­dók, vi­rá­go­kat hoz­tak. Nem­csak a kő­agy, ha­nem Oszi­pov köz­ka­to­na, Ku­nyi­cin őr­mes­ter és Szuk­nov al­had­nagy kö­zös obe­liszk­je is el­me­rült a vi­rág­özön­ben. A gyász­ze­ne nem hall­ga­tott el.

És mi­alatt ezek az ese­mé­nyek tör­tén­tek a Föl­dön, egy­re mé­lyeb­ben tör­tek be a Ga­lak­ti­ka mé­lyé­be a rá­dió­hul­lám-lé­gi­ók, és már meg­tet­ték út­juk fe­lét.

13

Az In­té­zet park­já­nak kis tölgy­fái ki­fej­lőd­tek. For­ró dél­ben is hű­vös ár­nyék bo­rult az utacs­kák­ra, ha szel­lő ját­szott az ágak­kal, nap­fol­tok ug­rán­doz­tak a föl­dön.

Min­den reg­gel nyolc­kor ma­gas, gör­nyedt hátú fér­fi si­e­tett az In­té­zet fő­épü­le­té­hez. – Aho­gyan ki­lé­pett, aho­gyan öl­töz­kö­dött – ha­gyo­má­nyos ta­ná­ri ru­há­ban, sö­tét nyak­ken­dő­vel, és ki­fo­gás­ta­lan hó­fe­hér ing­ben – mind­eb­ben öre­ges ki­mért­ség fe­je­ző­dött ki, az a ki­mért­ség, amely oly sok em­ber­ben idő előtt ki­fej­lő­dik, ha ma­gas tár­sa­dal­mi ál­lást tölt be.

Az Agy­ku­ta­tó In­té­zet örö­kös ve­ze­tő­je – Alek­szandr Bar­te­nev, ama hajó ka­pi­tá­nya, mely­nek még az el­hunyt Sab­lin von­ta fel a vi­tor­lá­it.

Ez a la­bo­ra­tó­ri­u­mok szá­za­i­val fel­sze­relt in­té­zet, ez a ha­tal­mas hajó vá­rat­la­nul más irány­ba for­dí­tot­ta vi­tor­lá­it, egy kis­sé más irányt vett. És nem a ka­pi­tá­nya volt e vál­to­zás­ban a vét­kes:

A ki­in­dí­tó ese­mény, le­het­sé­ges, va­la­mi ele­ve el­ren­delt for­du­lat­hoz ha­son­ló­an, már Sab­lin éle­té­ben be­kö­vet­ke­zett, ak­kor, ami­kor az a ti­zen­hat éves fi­úcs­ka el­szö­kött ha­zul­ról, és két hó­na­pon át a „sza­ba­dok” fes­tői ron­gya­i­ban kó­bo­rolt a vá­ro­sok­ban.

A pe­da­gó­gu­sok, a vál­la­la­tok ve­ze­tői, az egész tár­sa­da­lom a saj­tó­val, a film­mel, a te­le­ví­zi­ó­val össze­fog­va te­vé­keny­ke­dett: a ne­ve­lés új mód­sze­re­it dol­goz­ták ki, új mó­don szer­vez­ték meg a mun­ka­fo­lya­ma­to­kat – az erő­sza­kot ki­vé­ve –, min­dent fel­hasz­nál­tak, sok min­dent si­ke­rült is el­ér­ni­ük, de se­ho­gyan sem tud­ták rá­kény­sze­rí­te­ni a ter­mé­sze­tet, hogy ki­vé­tel nél­kül min­den em­bert gaz­dag te­het­ség­gel aján­dé­koz­zon meg.

Igor Bar­te­nev eköz­ben meg­sze­rez­te a kan­di­dá­tu­si cí­met is.

Egy cso­da­szép na­pon meg­je­lent az igaz­ga­tói iro­dá­ban, ép­pen ab­ban a szo­bá­ban, amely­ben va­la­mi­kor Sab­lin is dol­go­zott. Ez most Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics bi­ro­dal­ma volt. Igor nem egye­dül jött, ha­nem egy egész kom­pá­nia tó­dult be mö­göt­te, ugyan­olyan fi­a­tal tu­dó­sok, mint ő: sport­ru­há­ban, kó­co­san, alig tit­kolt ki­hí­vás­sal ra­gyo­gó sze­mük­ben, és mind­egyik ar­cán ugyan­olyan ke­mény, nyílt ki­fe­je­zés ült – „ha­ra­mi­ák”. Az ata­mán­juk: Igor volt: ala­csony, ta­ka­ros, ele­gáns ha­nyag­ság­gal öl­töz­ve, a hom­lo­kán – az igaz­ság­ke­re­sők bé­lye­ge.

– Új tu­do­má­nyos ku­ta­tá­si prog­ra­mot ja­va­so­lunk. Kér­jük: is­mer­ked­jen meg vele.

– Na­gyon he­lyes. Majd a leg­kö­ze­leb­bi tu­do­má­nyos ta­nács­ülé­sen meg­vi­tat­juk.

– Szük­sé­günk van arra, hogy az In­té­zet gyer­mek­ott­hont épít­sen a sa­ját te­rü­le­tén.

– Gyer­mek­ott­hont?!

– Igen, két­száz fé­rő­he­lye­set.

– De, hi­szen önök tu­dó­sok, és nem ne­ve­lők.

– Meg­kí­sé­rel­jük, hogy egy­szer­re le­gyünk ezek is, azok is. Meg­pró­bál­juk azt ki­fej­lesz­te­ni, amit a ter­mé­szet nem adott meg.

– Az em­be­ri agyat akar­ják „át­ala­kí­ta­ni”?

– Igen, így is mond­hat­nánk, me­net­köz­ben. Arra tö­rek­szünk, hogy a gyer­me­ki szer­ve­zet­ben lét­re­hozzuk azo­kat a fel­té­te­le­ket, ame­lyek al­kal­mas­sá te­szik arra e szer­ve­ze­tet, hogy ki­fej­lessze az asszo­ci­a­tív gon­dol­ko­dás funk­ci­ó­ját vég­ző sejt­je­it.

– Fi­a­tal­em­be­rek, hát nem lát­ják, hogy bi­zo­nyos pesszi­mis­ta szo­cio­ló­gu­sok ré­ges-ré­gen le­járt le­me­zét te­szik is­mét fel: „Az em­ber nem tö­ké­le­tes, nem ja­vít­ha­tod ki, nem le­het ma­gá­val az élet­tel át­ne­vel­ni, ezért a se­bész dur­va ké­sé­re van szük­ség!”

– Nem! – vá­gott köz­be Igor. – A mi be­avat­ko­zá­sunk mint tu­do­má­nyos be­avat­ko­zás ab­ból a cél­ból, hogy ki­fej­lesszük az al­ko­tó­kész­sé­get, ér­tel­met­len len­ne a nél­kül a ne­ve­lés nél­kül, ame­lyet a tár­sa­da­lom je­len­leg foly­tat, ez a ne­ve­lés sok­kal ér­zé­ke­nyeb­bé te­szi az em­bert az al­ko­tó­kész­ség ki­fej­lő­dé­sét elő­se­gí­tő ha­tá­sok­ra.

– Rend­ben van, meg­tár­gyal­juk…

– Az ön kö­te­les­sé­ge… – Igor hang­sú­lyo­zot­tan önöz­te ap­ját: hi­szen most nem mint a fia, ha­nem a fi­a­tal tu­dó­sok cso­port­já­nak ve­ze­tő­je for­dul hoz­zá, s az apja – nem apja egy­sze­rű­en, ha­nem az In­té­zet igaz­ga­tó­ja. – Az ön kö­te­les­sé­ge – a mi ál­lás­pon­tunk meg­vé­dé­se.

– És ha a fi­gyel­mes ta­nul­má­nyo­zás után nem ér­tek önök­kel egyet?

– Ezt an­nak te­kin­te­nénk, hogy el­fe­lej­tet­te Sab­lin vég­ren­de­le­tét – a fi­a­ta­lok tá­mo­ga­tá­sát.

Ki­rály­csel, sakk-matt, sem­mit sem mond­hatsz. Az el­hunyt Sab­lin ne­vé­ben… Sab­lin a tu­do­má­nyos mun­ka med­rét a maga mód­ján je­löl­te ki, ezek a fi­a­ta­lok azon­ban fél­re szo­rít­ják az ő el­kép­ze­lé­sét. Sab­lin ne­vé­ben… És még­is…

És még­is azon a he­lyen, ahol va­la­mi­kor az az üve­ges ter­rá­ri­um állt, hol Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics űzte a maga va­rázs­la­ta­it a vi­pe­rák­kal és ana­kon­dák­kal, ott épí­tet­ték fel a ját­szó­te­ret, ott nőtt ki a vi­dám kis ház – az új la­bo­ra­tó­ri­um, a „Gyer­mek­ott­hon”. A tu­do­má­nyos vá­ros­ka szí­vé­ben, ahol úgy tűnt, hogy még a le­ve­gőt is bölcs tit­kok itat­ják át, ka­ca­gó gyer­me­kek­kel fo­rog­tak a kör­hin­ták, és könnyű hin­ták len­ge­dez­tek, és tu­dós fér­fi­ak­hoz illő ko­moly­ság­gal gyúr­ták a ma­guk ho­mok­tor­tá­it a há­rom­éves hü­velyk­ma­tyik.

Hét évig folyt a mun­ka. Ez alatt a hét év alatt is­ko­lá­ba ke­rül­tek a gyer­mek­ott­hon nö­ven­dé­kei. És a fi­a­tal Bar­te­nev kol­lek­tí­vá­ja ek­kor el­ha­tá­roz­ta, hogy köz­zé­te­szi ta­pasz­ta­la­ta­it a saj­tó­ban is.

For­ra­dal­mi dek­la­rá­ci­ó­ra em­lé­kez­te­tett kol­lek­tív cik­kük:

„Az em­be­rek szel­le­mi egyen­lőt­len­sé­ge, az em­be­ri tár­sa­da­lom utol­só egyen­lőt­len­sé­ge lik­vi­dál­ha­tó!

Nem je­len­ti ez azt, hogy va­la­mennyi em­ber úgy ha­son­lít majd egy­más­ra, mint víz­csepp a víz­csepp­re. Min­den­ki­nek meg­ma­rad a sa­ját szen­ve­dé­lye, a sa­ját íz­lé­se, a sa­ját szo­ká­sa, min­den­ki sa­já­to­san épí­ti fel az éle­tét, és ki-ki a maga mód­ján for­mál­ja az em­be­ri ter­mé­sze­tet. Ha ugyan­azon a szán­tón, ugyan­azon klí­má­ban, egy­azon csa­pa­dék­vi­szo­nyok, nap­sü­tés­mennyi­ség kö­ze­pet­te min­den bú­za­ka­lász­nak meg­van­nak a maga sa­já­tos­sá­gai, ak­kor mit mond­junk az em­be­ri egyé­ni­ség sok­fé­le­sé­gé­ről.

Ádáz, de ál­dá­sos ver­seny kez­dő­dik az al­ko­tás­ban. Ez már nem lesz töb­bé az ér­te­lem és a ma­ra­di­ság har­ca. A győz­tes és a le­győ­zött szó ér­tel­me – meg­őr­ző­dik a maga tel­jes ere­jé­ben, de a re­ne­gá­tok örök­re el­tűn­nek a tár­sa­da­lom­ból!…

A vi­lág úgy fel­boly­dult ezek­től a sza­vak­tól, mint az al­más­ban álló méh­kas, ha alma hul­lik rá. A vi­lág vissz­han­goz­ni kez­dett az is­me­ret­len fi­a­tal tu­dó­sok ne­vé­től, öreg pro­fesszo­rok­nak összébb kel­lett szo­rul­ni­uk asz­ta­luk mö­gött. A tisz­te­let­re­mél­tó aka­dé­mi­kus csen­det új han­gok tör­ték meg.

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics meg­szok­ta e han­go­kat. Pró­bálj csak most, ne hall­gat­ni rá­juk!…

A hajó ka­pi­tá­nya?… Óh, va­jon… A leg­jobb eset­ben a fi­a­tal ar­go­na­u­ták bár­ká­já­nak cí­me­re.

Mi­lyen tá­gas, te­res az em­be­ri élet! Ho­gyan kon­cent­rál­ja az időt! A Sa­git­ta lamb­dá­já­hoz kül­dött ha­tal­mas rá­dió­hul­lám-ár­má­dia, már át­lép­te a Nap­rend­szer ha­tá­ra­it, ami­kor Igor még ér­tel­met­le­nül me­reszt­get­te pó­lyá­já­ból sze­mecs­ké­it, és nyál­bu­bo­ré­ko­kat fújt. És íme, már meg­nőtt, meg­fér­fi­a­so­dott, ki­vá­ló tu­dós­sá vált, míg a szü­le­té­se előtt el­in­dult rá­dió­hul­lá­mok még min­dig ott szá­gul­da­nak a Ga­lak­ti­ka tér­sé­ge­in.

Át a szét­szórt hi­deg po­ron, a mér­he­tet­len­sé­gig fel­rit­kult gá­zo­kon át, el­szá­gul­da­nak ki­égett csil­la­gok mel­lett, kö­rül ára­mol­nak je­len­ték­te­len, fi­gye­lem­re nem mél­tó boly­gó­kat, re­pí­tik ma­guk­kal Alek­szandr Bar­te­nev lát­ha­tat­lan lel­két. Ám már kö­zel van az ígé­ret föld­je, ha­ma­ro­san vé­get ér a hosszú me­ne­te­lés.

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics ép­pen az egyik la­bo­ra­tó­ri­um új mun­ká­já­nak ered­mé­nye­it ta­nul­má­nyoz­ta, ami­kor a te­le­ví­zi­ós er­nyő rö­vid jel­zé­se ri­asz­tot­ta fel. Va­la­ki ta­lál­ko­zót kért tőle.

Egy fi­a­tal nyá­jas arcú em­ber­ke je­lent meg az er­nyőn, s az egyik is­mert és nép­sze­rű lap tu­dó­sí­tó­ja­ként mu­tat­ko­zott be.

– Bi­zo­nyo­san tud­ja, mi­ért me­rész­ked­tem za­var­ni önt?

Igen, Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics tud­ta. A szá­mí­tá­sok sze­rint az első rá­dió­hul­lá­mok le­küzd­ve a har­minc­hat fény­év­nyi utat, ma­guk­kal víve har­minc­hat év előt­ti én­jét – pon­to­san egy hét múl­va el­érik a Kol­lé­gát. Tud­ta ezt, de nem iz­gat­ta fel: no, és mit is te­het­ne mást, hi­szen új­ból ennyi ten­ger időt kell is­mét vé­gig vár­ni, vagy eset­leg még egy­szer ennyit… sőt, biz­to­san töb­bet. Nem él­he­ti meg…

A ta­lál­ko­zás­ké­rőt azon­ban ugyan­csak fel­iz­gat­ta az ese­mény, csak úgy zá­po­roz­tak a kér­dé­sei.

– A Kol­lé­gák – az ön vé­le­mé­nye sze­rint – ké­pe­sek lesz­nek fel­fog­ni az in­for­má­ci­ót? Igen vagy sem?

– Mennyi idő­be tel­het, amíg lét­re­hoz­zák az agyat?…

– Va­jon nem kül­de­nek-e ugyan­ilyen tí­pu­sú in­for­má­ci­ót cse­ré­be?…

– Ki fe­lel­het ezek­re a kér­dé­sek­re?

– Ak­kor mond­jon ön­ma­gá­ról né­hány szót ol­va­só­ink­nak.

– Azt kí­vá­nom a fi­a­tal ol­va­sók­nak, akik olya­nok, mint ön, hogy negy­ven év múl­va fo­gad­ják ven­dég­sze­re­tet­tel az én buj­do­só al­te­re­gó­mat, míg az idő­seb­bek, a ko­rom­be­li­ek nyu­god­ja­nak bele, hogy soha sem kap­nak vá­laszt azok­ra a kér­dé­sek­re, ame­lye­ket ön tett fel ne­kem.

– Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics, va­la­mi op­ti­mis­tább dol­got sze­ret­tem vol­na hal­la­ni.

– Hát va­jon, az, amit én mond­tam, nem elég­gé op­ti­mis­ta?… Nem? Ak­kor bo­csás­son meg, és hagy­jon ma­gam­ra. Dol­goz­nom kell.

Na­pon­ta jó né­hány ilyen be­szél­ge­tés­re ke­rült sor.

Vé­gül el­jött a nap…

Ra­gyo­gó, csí­pős, hű­vös őszi reg­gel, a meg­gém­be­re­dett fü­ve­ket már meg­lep­te a dér, a lomb­juk­vesz­tett fák cson­tos ágai a sá­padt ég felé nyúj­tóz­tak… Ezen a na­pon, vagy a kö­vet­ke­zőn? De ha meg­tör­té­nik is, ak­kor is csak e két nap ha­tá­rán.

Va­jon el­ér­ték-e a Kol­lé­gák an­ten­ná­it a hul­lá­mok, vagy el­ke­rül­ték ezt a boly­gót is, mint azo­kat, ame­lyek­kel ko­ráb­ban ta­lál­koz­tak, kö­rül mos­sák, és tova szá­gul­da­nak az űrbe, vissza­hoz­ha­tat­la­nul? Ak­kor csak ván­do­rolj a vég­te­len­ség­ben nyug­ha­tat­lan lé­lek, buj­doss, amíg csak szét nem osz­lasz, el nem tűnsz, mi­vel, nem tes­te­sül­hetsz meg a vi­lág leg­tö­ké­le­te­sebb anya­gá­ban – az em­be­ri agy­ve­lő­ben. A lé­lek ön­ma­gá­ban ha­lott, hi­szen csak az anyag le­het ele­ven.

És, mint min­den reg­gel, Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics ezen a reg­ge­len is ki­emel­te a ké­szü­lék­ből a fo­to­új­sá­got. Az első ol­da­lon két arc­kép, két arc, fi­a­tal és öreg, ko­pasz­ra bo­rot­vált és ősz sö­ré­nyű. A hu­szon­nyolc éves ifjú és az öt­ven­hét éves fér­fi képe – egy em­ber két arca. És mel­let­te a ki­a­bá­ló hír: „A KOL­LÉ­GÁK MA MEG­KEZD­TÉK AZ ALEK­SZANDR BAR­TE­NEV AGYÁ­RÓL KÉ­SZÜLT RÁ­DIÓ­GRAM VÉ­TE­LÉT!!!”

„Meg­kezd­ték a vé­telt…” Sem­mi két­ség. Biz­to­san az a fi­a­tal op­ti­mis­ta írta e sza­va­kat.

Gál­ja, a drá­ga, a meg­szo­kott, a fáj­da­lo­mig is­mert rán­cocs­kák­kal kék sze­me kö­rül be­lé­pett hoz­zá. A kes­keny ar­con egy­re sza­po­rod­tak a rán­cok.

– Azt sem tu­dom, hogy gra­tu­lál­jak-e ne­ked vagy sem?

– Gra­tu­lálj csak… min­den­eset­re. Hin­ni fog­juk.

Az asszony bó­lin­tott.

– Úgy te­szünk… Ha még sem tör­tént meg az, mi, te meg én, alig­ha fog­juk meg­tud­ni! Gra­tu­lá­lok. A fe­ke­te ru­há­dat vedd fel, ma ün­ne­pi est lesz az In­té­zet­ben.

– Es­tig még sok az idő… Igen, és mi­nek az ün­nep­lő?

– Mind­egy, azért csak vedd fel, hadd lás­sák, hogy hi­szel.

Ün­nep­lő­be öl­tö­zött.

Este em­lé­ke­i­ről be­szélt, elő­adá­sát a te­le­ví­zió is köz­ve­tí­tet­te. Só­vár fi­a­tal sze­mek ta­pad­tak rá, a tü­rel­met­len vágy iz­zott e mohó te­kin­te­tek­ben. Le­het, hogy még nála is job­ban kí­ván­ták a győ­zel­met ezek a fi­a­tal­em­be­rek, mi­vel arra szá­mít­hat­tak, hogy meg­érik Bar­te­nev lel­ké­nek vissza­té­ré­sét is?! A biz­ton­sá­guk ma­gá­val ra­gad­ta őt is. El­me­sél­te, ho­gyan ké­szí­tet­ték elő a lel­két az „uta­zás­ra”, és azt is, hogy mi­ként in­dí­tot­ták „út­nak a lel­két”, most majd­nem bi­zo­nyos volt ben­ne: a fel­adat első fe­lét el­vé­gez­ték, az in­for­má­ci­ót fel­ve­szik.

És ezt mond­ta:

Ab­ban a pil­la­nat­ban, ami­kor har­minc­hat év­vel ez­előtt el­kezd­ték adni a fi­gyel­mez­te­tést „Rend­kí­vül fon­tos!” – egy em­ber azt mond­ta ne­kem: „El­jön az idő, és e jel­zé­sek lát­tán meg­re­meg­nek ott.” El­ér­ke­zett az idő, ba­rá­ta­im! Le­het­sé­ges, hogy a Kol­lé­ga rá­dió­csil­la­gá­szai ép­pen ezek­ben a pil­la­na­tok­ban ér­zik ezt az ün­ne­pé­lyes meg­ren­dü­lést!

A te­rem csak úgy zú­gott a tap­s­tól.

Este az­tán le­ve­tet­te az ün­ne­pi fe­ke­te ru­hát, és vele együtt ezt a szi­lárd meg­győ­ző­dést is, mint­ha a fe­ke­te ruha, ka­to­nai egyen­ru­ha­ként a kö­te­les­sé­gé­re fi­gyel­mez­tet­te vol­na: hin­ni!

Min­den a régi ke­rék­vá­gás­ban ha­ladt to­vább. A meg­te­re­bé­lye­se­dett töl­gyek alatt reg­ge­len­te át­sé­tált a par­kon az In­té­zet­hez öre­ges, ko­mó­tos lép­tek­kel.

Mind­azt, ami tő­lünk har­minc­hat fény­év­nyi­re tör­tént, át­ha­tol­ha­tat­lan ho­mály fed­te el. A Föl­det har­minc­hat fény­év­nyi sza­ka­dék vá­lasz­tot­ta el az ese­mé­nyek­től. Min­den­eset­re az ő szá­má­ra már így lesz. A fi­a­ta­lok­nak ma­rad a bol­dog­ság. Igen, a bol­dog­ság: meg­is­mer­he­tik a soha nem lá­tot­tat.

És így múlt el még öt év, öt nyu­god­tan, tü­rel­me­sen fo­lyó év…

14

„A go­nosz el­len­té­te – a jó; az élet el­len­lá­ba­sa – a ha­lál; az em­be­ri erény el­len­té­te – a bűn; a fény an­ti­pó­du­sa – a ho­mály; te­kints is­ten al­ko­tá­sa­i­ra – mind a ket­tő meg­ta­lál­ha­tó szem­től szem­be egy­más­sal…”

Fek­he­lye fej­ré­szé­nél éj­je­li lám­pa vi­lá­gí­tott; az ab­lak mö­gött szu­rok­sö­tét már­ci­u­si éj­sza­ka, a fa­la­kat hó­vi­har kor­bá­csol­ja, le­het­sé­ges, hogy az esz­ten­dő utol­só vi­ha­ra. És a szél, kí­vül a kert­ben, úgy üvöl­tö­zött, mint ré­gen, fa­lu­si­a­san: le­het­sé­ges, hogy a bá­na­tos ősi orosz da­lok ilyen üvöl­tő sze­lek ide­jén szü­let­tek meg a mé­cses resz­ke­teg fé­nyé­vel meg­vi­lá­gí­tott kuny­hócs­kák­ban.

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics el­al­vás előtt sze­re­tett egy ke­ve­set la­poz­gat­ni. Ezen az es­tén Ben Szi­rah „Böl­cses­sé­gek”-ét csap­ta fel, meg­le­he­tő­sen régi ki­ad­vány volt, ala­pos, ki­me­rí­tő kom­men­tá­rok­kal.

A ház mel­lett el­szá­gul­dó szél gyen­ge volt ah­hoz, hogy bár­mit is meg­vál­toz­tas­son a tá­gas há­ló­szo­ba me­le­gén és ké­nyel­mén, a fa­la­kat éke­sí­tő sú­lyos füg­gö­nyö­kön, a vas­tag sző­nyeg­gel bo­rí­tott pad­lón és a lám­pács­kán, amely kék ma­dár­ként le­be­gett a fél­ho­mály­ban. A szélzú­gás­tól el­te­kint­ve tö­ké­le­tes csend ho­nolt a szo­bá­ban, csak a könyv lap­ja­i­nak zi­ze­gé­se tör­te meg időn­ként – még ez a csen­des zi­ze­gő hang, amit az el­sár­gult la­pok ver­tek, még az is túl­sá­go­san han­gos­nak tűnt.

Mi­lyen kel­le­mes a mo­dern élet ma­gas­la­ta­i­ról fi­gyel­ni, hogy az em­be­ri gon­do­lat két és fél ezer év­vel ez­előtt, ho­gyan nyüzs­gött, mi­lyen kí­mé­let­le­nül és va­kon ta­po­gat­ta az igaz­sá­got, és ho­gyan hív­ta erőt­len két­ség­be­esés­sel az is­tent. Kel­le­mes… Va­ló­ban, ezek a ré­gi­ek ilyen gyö­nyö­rű­sé­get csak a min­den­ha­tó is­ten osz­tály­ré­sze­ként kép­zel­tek el, hogy a maga el­ér­he­tet­len égi bi­ro­dal­má­ból le­te­kint­het az em­be­ri han­gya­boly­ra. Mi­lyen kel­le­mes is­ten­nek érez­ni az em­ber­nek ma­gát – akár csak egyet­len pil­la­nat­ra is.

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics hir­te­len – min­den ok nél­kül – meg­re­me­gett. Néha, álom­ba me­rül­ten ráz­kó­dik így össze az em­ber. Le­het­sé­ges, hogy már el­szunnyadt vol­na? Nem. Hi­szen csak ép­pen most ol­vas­ta e sza­va­kat:

„…Mind a ket­tő meg­ta­lál­ha­tó szem­től szem­be egy­más­sal.”

Va­la­mi­lyen eny­he for­ró­sá­got ér­zett a tes­te kö­rül, a hom­lo­kát ki­ver­te a ve­rí­ték. Hir­te­len lágy, bre­ke­gő han­got hal­lott a há­ló­szo­ba sö­tét­jé­ből. Kezd­te kü­lö­nö­sen érez­ni ma­gát…

Csend. Kint a fa­la­kon túl üvölt a szél, a csu­pasz kert fái nyö­szö­rög­tek a szél­ro­ha­mok sú­lya alatt. Olyan ér­zé­se volt, mint­ha eb­ben a pil­la­nat­ban új­já­szü­le­tett vol­na, más­sá lett vol­na, újjá, va­la­ho­gyan sa­ját ma­gá­hoz nem is ha­son­ló­vá.

Fel­ült az ágy szé­lé­re, lá­bát a sző­nyeg­re tet­te. A mennye­zet rej­tett vi­lá­gí­tá­sa most is, mint min­den­kor, szol­gá­lat­ké­szen meg­vi­lá­gí­tot­ta a tá­gas szo­bát. A gör­dü­lő fo­ga­son sú­lyos lágy re­dő­ket vet­ve füg­gött a kö­pe­nye, az éj­je­li szek­rény­ke, a pa­pu­csok a sző­nye­gen, a fali órán öt perc múl­va ti­zen­egy. Nem, sem­mi sem volt kö­rü­löt­te, amely ezt a bre­ke­gő han­got hal­lat­hat­ta vol­na. Igen, és tu­laj­don­kép­pen bre­ke­gés­re sem ha­son­lít ez a hang. Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics es­küd­ni mert vol­na; ilyes­mit még soha éle­té­ben sem hal­lott.

„Ra­kon­cát­lan­kod­nak az ide­gecs­kék!…” Az ilyen meg­jegy­zés azon­ban ön­ma­gá­ban iga­zán nem ad­hat egy olyan tu­dós­nak fel­vi­lá­go­sí­tást, aki egész éle­tét az ideg­te­vé­keny­ség­nek szen­tel­te. De kép­te­len volt más ma­gya­rá­zat ki­gon­do­lá­sá­ra.

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics is­mét le­fe­küdt, a fel­ső fény ki­aludt, és megint a kék ma­dár, az éj­je­li lám­pa fé­nye le­be­gett csak a szo­bá­ban.

Ke­zé­be véve a köny­vet, ha­mar rá­buk­kant az ol­va­sott hely­re.

„A go­nosz el­len­té­te – a jó; az élet el­len­lá­ba­sa – a ha­lál; az em­be­ri erény el­len­té­te…”

Kü­lö­nös… Va­la­mi nyug­ta­lan tü­rel­met­len­ség fog­ta el, va­la­mi arra kész­tet­te, húz­ta, hogy fel­kel­jen, s men­jen, csi­nál­jon va­la­mit… Hova? Mi­ért? Mi tör­tént? Le­het­sé­ges, hogy va­la­mi baj van az In­té­zet­ben? Le­het, hogy Gál­ja vá­rat­la­nul rosszul lett? Néha pa­nasz­ko­dott egy ki­csit az utób­bi idők­ben…

Az éj­je­li szek­rény­kén né­hány gomb van. Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics meg­nyom­ta az egyi­ket. A Gál­ja Zi­nov­jev­na ágya mel­lett álló ké­szü­lék szenv­te­le­nül, kis­sé re­cse­gő han­gon je­len­te­ni kezd­te:

– Az álom mély. A pul­zus nor­má­lis. Az agy te­vé­keny­sé­ge…

Bar­te­nev ki­kap­csol­ta a be­ren­de­zést. Gál­ja kö­rül min­den rend­ben, igen, és az In­té­zet­ben sem tör­tén­he­tett sem­mi.

Azon­ban va­la­mi ért­he­tet­len tü­rel­met­len­ség most is csak húz­ta, mint az előbb is, hogy kel­jen fel.

A hang… lágy, bre­ke­gő hang, de va­la­ho­gyan még­is ér­tel­mes. Mind­össze egy szem­pil­lan­tá­sig tar­tott…

Egy esze­ve­szett gon­do­lat vil­lant az agyá­ba: „De mi van, ha? Az agyam és az ő agya egy­for­ma. És ha még­is le­het­sé­ges len­ne a kap­cso­lat… Mi van, ha ő ott a Kol­lé­gán ép­pen most kez­dett élni!”

Et­től a gon­do­lat­tól meg­bor­zon­gott.

Az­tán szé­gyen­kez­ni kez­dett…

Tu­laj­don­kép­pen ki ő – kép­ze­lő­dő neu­rasz­té­ni­ás vagy tu­dós? De hi­szen na­gyon is jól tud­ja, hogy a szent­lé­lek nem szál­lít­hat va­la­mi­lyen ér­ze­tet, az ér­ze­te­ket va­la­mi anya­gi kö­zeg vi­szi át – elekt­ro­mág­ne­ses vagy egyéb hul­lá­mok. De bár­mi­lye­nek is le­gye­nek ezek a szu­per­át­vi­vő hul­lá­mok, nem mo­zog­hat­nak gyor­sab­ban a kö­zön­sé­ges rá­dió­hul­lá­mok­nál. Még ha fel is té­te­lez­ted az el­kép­zel­he­tet­lent: hogy az al­te­re­gód – meg­ele­ve­ned­ve – élet­jelt ad ma­gá­ról – azt csak ép­pen úgy har­minc­hat év múl­va hall­ha­tod meg, sem ko­ráb­ban, sem ké­sőbb. Most ele­ve­ne­dett meg – hát, még mit nem!

De ak­kor még­is, mi van vele?

Nincs fe­le­let, csak ez a nyárs­pol­gá­ri ma­gya­rá­zat­ka – „ra­kon­cát­lan­kod­nak az ide­ge­im…”

Nem tu­dott fek­ve ma­rad­ni, fel­kelt az ágy­ról, kö­peny­be bújt, és ki­ment a má­sik szo­bá­ba, le­ült az asz­tal mel­lé, és min­dent fel­jegy­zett: az ér­zé­se­it, a han­go­kat, az évet, a hó­na­pot, na­pot, az időt – hu­szon­két óra öt­ven­öt perc – az első lö­kés pon­tos ide­je.

Más­nap meg­kér­te az or­vo­so­kat, hogy a le­he­tő leg­ala­po­sab­ban vizs­gál­ják meg. A lát­szat ked­vé­ért for­má­li­san fej­fá­jás­ra pa­nasz­ko­dott. A tu­do­má­nyos mun­ka­tár­sak össze­ne­vet­tek: „Kép­ze­lőd­ni kezd a nagy­pa­pa.”

A vizs­gá­la­tok meg­mu­tat­ták: a szí­ve nem ki­fo­gás­ta­lan, egy pa­rá­nyit a máj is ren­det­len­ke­dik, a ke­rin­gé­si rend­szer­től is le­het­ne job­bat kí­ván­ni, de az ideg­rend­sze­re tö­ké­le­te­sen egész­sé­ges, az em­lé­ke­ző­te­het­sé­ge, most is, mint min­dig, szo­kat­la­nul nagy ka­pa­ci­tá­sú, fo­gé­kony. De hi­szen ra­gyo­gó em­lé­ke­ze­te köz­mon­dá­sos.

Egész idő alatt va­la­mi­lyen iz­gal­mat ér­zett; va­la­mi húz­ta, hogy utaz­zon el va­la­ho­vá, te­gyen va­la­mit, va­ló­ság­gal el­árasz­tot­ta a fi­a­ta­los ener­gia, de éj­sza­kán­ként rosszul aludt.

Elő­for­dult, hogy foj­tó pá­rás hő­ség­re éb­redt. For­ró­ság és ta­pa­dós nyir­kos­ság bur­kol­ta kö­rül a tes­tét. Le­dob­ta a ta­ka­rót; fel­ült: a há­ló­szo­bá­já­ban, mint min­dig, kel­le­me­sen hű­vös volt, a le­ve­gő tisz­ta és könnyű.

Meg­pró­bál­ta, hogy sa­ját maga is ki­vált­sa eze­ket az ér­zé­se­ket.

El­múlt a mun­ka­nap. Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics egye­dül ül­dö­gélt az in­té­ze­ti dol­go­zó­szo­bá­já­ban. A nap­fény fer­de su­ga­rak­ban áradt be a szé­les ab­la­kon, a par­ket­ten ját­szott. Az asz­ta­lon pa­pír­ha­lom, fény­kép, fil­mek, és egy moz­gat­ha­tó te­le­ví­zi­ós er­nyő, a szo­bá­ban ka­ros­szék, pam­lag, kint­ről var­jú­csa­pat vi­dám ki­ál­to­zá­sa hal­lat­szott. Az In­té­zet park­já­ban ren­ge­teg var­jú te­le­pe­dett meg az utol­só tíz év­ben. Ha­tal­mas fész­ke­ik­ből sú­lyos sap­kát rak­tak az egy­re te­re­bé­lye­sebb töl­gyek­re. Hal­lu­ci­ná­ci­ó­hoz egy­ál­ta­lán nem ked­ve­ző kö­rül­mé­nyek.

Ke­zét az asz­tal­ra he­lyez­ve és a te­le­ví­zi­ós er­nyő élet­te­len, kö­zöm­bös üve­gé­re néz­ve csu­pán egy­re pró­bált gon­dol­ni, az al­te­re­gó­já­ra, aki ott él a Kol­lé­gán. El­múlt egy perc, ket­tő… A kép­er­nyő ho­má­lyos, ki­fe­je­zés­te­len; ab­la­ka alatt var­jak zsi­na­tol­tak, de ugyan­ek­kor ma­ka­csul, vá­rat­la­nul újra és újra, sűrű ho­mály bur­kol­ta gi­gá­szi ár­nyak képe je­lent meg a kép­ze­le­té­ben; és mint­ha ő maga is be­le­me­rült vol­na ebbe a ho­mály­ba. A ho­mály nem kö­zön­sé­ges, nem szür­ke – ha­nem kü­lö­nös mó­don na­gyon is vi­lá­gos, fénnyel át­ita­tott. A sza­bá­lyos for­má­jú, el­mo­só­dott, sö­tét gi­gá­szok, egy­han­gú­an vál­ta­ko­zó ko­losszá­lis kris­tá­lyok­ra em­lé­kez­tet­ték leg­in­kább, tört vo­na­luk egyik ol­dal­ról a má­sik­ra hú­zó­dott. Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics in­kább ki­ta­lál­ta, sem­mint meg­érez­te a le­ve­gő sű­rű­sé­gét és ra­ga­dós nyir­kos­sá­gát, de ez még kel­le­mes is volt, mint­ha csak für­dött vol­na ben­ne. Az óri­á­sok el­me­rül­tek a fény­lő ho­mály­ban, fel­ol­dód­tak, de lent­ről va­la­mi­fé­le ko­mor, fe­nye­ge­tő fel­hő kú­szott elő. A ta­laj­ból má­szott elő, szé­le­se­dett és nőtt, meg­té­pett, for­mát­lan… Nem, nem fel­hő, bo­zó­tos­ra ha­son­lít, még a szé­les s szin­te fe­ke­te le­ve­lek is lát­ha­tók, ned­ve­sen ra­gyog­nak, még ke­mény vi­a­szos­vá­szo­néra em­lé­kez­te­tő zör­gé­sük is hall­ha­tó, le­het… És nin­csen ég, nincs messze­ség – a feje fe­lett ara­nyos köd go­mo­lyog, ara­nyos köd úszik a kü­lö­nös nö­vé­nyek fö­lött, a lég­kör, amely­ben úgy tű­nik, úgy le­het úsz­ni, mint a víz­ben. És Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics meg­re­me­gett, ahogy meg­hal­lot­ta: az is­me­rős bre­ke­gő hang!

A matt kép­er­nyő, az iro­dát fer­dén át­met­sző nap­fény, a pa­pír­ral és fil­mek­kel el­hal­mo­zott asz­tal és a var­jak­nak na­gyon is föl­di, in­ger­lő vi­dám zsi­na­to­lá­sa.

Le­het­sé­ges, hogy a te­le­ví­zi­ós er­nyő tom­pa csil­lo­gá­sa vál­tot­ta ki kép­ze­le­té­ben a kö­dös ké­pet. De ezek a kris­tály­ko­losszu­sok, ezek a fák a ke­mény, bőr­sze­rű su­so­gá­suk­kal, és vé­gül ez az is­me­rős hang. Ez előtt soha sem­mi, még csak ha­son­ló gon­do­la­ta sem tá­madt…

Fé­nyes nap­pal – nyi­tott szem­mel láz­ál­mot lát­ni. Kí­ván­ság­ra ki­vált­ha­tó láz­álom… Eb­ben maga sem hitt. Ugyan­ak­kor még­is ez a kü­lö­nös hal­lu­ci­ná­ció.

Sze­re­tett vol­na Igor­ral ta­nács­koz­ni. De Igort so­ha­sem ér­de­kel­te az ég, túl­sá­go­san is ma­gá­hoz kö­töt­te a Föld.

A fi­a­ta­labb Bar­te­nev, az Agy­ku­ta­tó In­té­zet pro­fesszo­ra az utób­bi idők­ben a film­stú­di­ók­ba lá­to­gat el, a leg­ne­ve­sebb mű­vé­szek mű­ter­mé­be ko­pog­ta­tott be, szín­há­zi ren­de­zők­kel tár­gyalt és hí­res köl­tők­kel.

A Föld két sar­kán két em­ber él. Az egyik bol­dog, a má­sik sze­ren­csét­len. És, ha a bol­dog­nak azt mond­ják: va­la­ki­vel sze­ren­csét­len­ség tör­tént, va­la­ki szen­ved – a bol­dog em­ber leg­gyak­rab­ban kö­zöm­bös ma­rad. Ne­héz el­tel­ni az­zal, ami tá­vol van, ami is­me­ret­len, ami nem a sze­münk előtt zaj­lik le, és a ko­po­nyá­ba rej­tett „gon­dol­ko­dó sej­tek” sem­mi­lyen meg­sok­szo­ro­zá­sá­val sem tud­juk ér­zé­ke­nyeb­bé ten­ni az em­bert. Hi­szen nem tör­té­nik meg az, hogy egy-egy ki­vá­ló tu­dós sok­kal ke­vés­bé meg­ér­tő, mint a leg­hét­köz­na­pibb em­ber?

De hát a bol­dog és a sze­ren­csét­len kö­zött ott áll a mű­vész. Egy­aránt al­kal­mas arra, hogy a bol­dog­sá­got és a sze­ren­csét­len­sé­get árassza. Mi­nél te­het­sé­ge­sebb, an­nál erő­sebb a ha­tá­sa – a zse­ni­a­li­tá­sa vé­gül is ki­vált­ja, hogy az ide­gen sze­ren­csét­len­sé­get a sa­ját ba­jod­nak ér­zed. A mű­vé­szek ál­tal köz­ve­tí­tett, át­élt sze­ren­csét­len­ség meg­vál­toz­tat­ja az em­bert, az em­ber fi­no­mabb lesz, fi­gyel­me­sebb. Azt mond­ják: a mű­vé­szet – az érint­ke­zés, a kap­cso­lat for­má­ja. Ha ez így van, ak­kor ez a kap­cso­la­tok leg­ma­ga­sabb lép­cső­je, amit az em­be­ri­ség csak el­ér­ni tud. A mű­vé­szet se­gít­sé­gé­vel ro­kon­lel­kek­ké vál­ha­tunk az­zal az em­ber­rel, aki a má­sik fél­göm­bön él. A mű­vé­szet köz­ve­tí­té­sé­vel vá­lik kö­zel ál­ló­vá Ham­let kö­zép­ko­ri szen­ve­dé­se. A tér, az idő, a jel­le­mek kü­lön­bö­ző­sé­ge nem je­lent aka­dályt.

Igor Bar­te­nev úgy vél­te, hogy­ha az ősi esz­mék he­lyes­sé­gét, vagy hely­te­len vol­tát csak tu­do­má­nyo­san s csak a fi­lo­zó­fu­sok vi­lá­gí­tot­ták vol­na meg, ak­kor e vi­lág ke­vés­bé tűnt vol­na von­zó­nak.

El­jöt­tek azok az idők, ami­kor szó sze­rint min­den em­ber át­ita­tó­dott a mű­vé­szet­tel, szin­te a múlt le­ve­gő­jét szív­ták ma­guk­ba. Az ér­te­lem ki­ne­ve­lő­dött, itt az ide­je, hogy a lé­lek is fel­nőt­té vál­jon, és ak­kor az em­be­ri­ség, a kö­zös él­mény nyo­mán, meg­sza­ba­dul­hat egy be­teg­ség­fé­lé­től, és a hal­ha­tat­lan­ság­ba lép­het.

Ezért ko­pog­ta­tott be Igor Bar­te­nev a ren­de­zők, mű­vé­szek, ze­né­szek és írók aj­ta­ján. És ezek a ren­de­zők, mű­vé­szek, írók fel­ve­tet­ték a „Né­zők nél­kü­li szín­ház” esz­mé­jét. Nem most szü­le­tett ez az esz­me, ha­nem az év­szá­za­dok ham­vá­ból emel­ke­dett ki, a sa­ját ko­rá­ban, igaz, nem si­ke­rült meg­va­ló­sí­ta­ni, kí­sér­let volt, amit fél­re­dob­tak, és el­fe­lej­tet­tek.

Né­zők nél­kü­li szín­ház…

Szín­pad­ként ha­tal­mas te­rü­le­tet vá­lasz­tot­tak ki a ka­zah sztyep­pé­ken. Más­fél mil­lió szí­nész ját­szik majd raj­ta. Leg­több­jük olyan, aki soha sem lé­pett a vi­lá­got je­len­tő desz­kák­ra, ha csak kí­ván­csi­ság­ból nem.

Há­rom hé­tig éj­jel nap­pal meg­sza­kí­tá­sok és fel­vo­nás köz­ti szü­ne­tek nél­kül ad­ják majd elő „A pol­gár­há­bo­rú Orosz­or­szág­ban” című da­ra­bot, ezt a va­ló­sá­gos hős­eposzt.

A ha­tal­mas al­ko­tó­mun­ka, ter­mé­sze­te­sen, már sok­kal a „füg­göny fel­hú­zá­sa” előtt meg­kez­dő­dött.

Min­den­nek ép­pen olyan­nak kell len­nie, mint ami­lyen azok­ban a le­tűnt idők­ben volt – a hő­sök és go­nosz­te­vők, az ön­zet­len fa­na­ti­ku­sok és az önző ki­zsák­má­nyo­lók ide­jé­ben, a lel­ke­sí­tő esz­mék és az al­jas po­li­ti­ka idő­sza­ká­ban, az In­ter­na­ci­o­ná­lé és a hety­ke da­locs­ka: Eh jab­locs­ka!… az éh­tí­fusz és az éh­ín­ség ko­rá­ban, a lö­vés­re kész fegy­ve­rek és a cso­ma­go­ló­pa­pír­ra nyo­mott szen­ve­dé­lye­sen lel­ke­sí­tő dek­ré­tu­mok ide­jén.

A tör­té­nész kri­ti­zál­ta a mű­vészt, a mű­vész a mér­nök­kel ta­nács­ko­zott. A fi­lo­zó­fus pe­dig meg­is­mer­tet­te a szí­nészt a hős vi­lág­né­ze­té­vel, és köz­ben sa­ját maga a szí­nész­től meg­ta­nul­ta a szí­né­szet mes­ter­sé­gét.

A fel­ta­lá­lók azon tör­ték fe­jü­ket, mi­ként ké­szít­het­né­nek pél­dá­ul olyan srap­nel­lo­kat, ame­lye­ket ugyan ki­lő­het­nek, de rob­ba­nás köz­ben sen­ki­ben sem tesz­nek kárt.

A sztyep­pe kö­ze­pén fel­épí­tet­ték az ősi Moszk­va egy rész­le­tét, macs­ka­kö­ves kis ut­cács­ká­kat, öreg épü­le­te­ket ko­pott fa­la­ik­kal, össze­tört ke­rí­té­sek­kel, ron­gyos pla­ká­tok­kal, ame­lyek kö­ve­te­lő­en szól­tak min­den­ki­hez: „Lépj be az ön­kén­te­sek közé!” A Vö­rös te­ret is fel­épí­tet­ték, de a Le­nin-mau­zó­le­um meg­szo­kott képe hi­ány­zott a Kreml ün­ne­pé­lyes szép­sé­gű tég­la­fa­la alól. Ezek mö­gött a fa­lak mö­gött sze­rény szo­bács­ká­já­ban, amely­nek aj­ta­ja előtt mun­kás őr­kö­dött, élt és dol­go­zott a le­gen­dás Le­nin…

Le­nint a vi­lág­hí­rű ren­de­ző, Fogt-Dan­ton sze­mé­lye­sí­tet­te meg, míg Her­bert Wellsnek, a szkep­ti­kus-fan­tasz­ti­kus író­nak sze­re­pét – Gav­ri­lov mű­vész­nek ad­ták fel­ada­tul.

Az epope­ja ép­pen az­zal az ese­ménnyel kez­dő­dött, amint Wells egy ki­fo­gás­ta­la­nul szí­vé­lyes és fi­gyel­mes mat­róz kí­sé­re­té­ben át­uta­zik az agyon­gyö­tört, száz seb­ből vér­ző Orosz­or­szá­gon, hogy Moszk­vá­ba ér­jen. Te­hát ép­pen a Le­nin­nel való ta­lál­ko­zá­sa előtt…

Eh­hez az uta­zás­hoz, hogy meg­fe­le­lő han­gu­la­tot árasszon az an­gol író uta­zá­sa, fel­épí­tet­tek egy ré­gi­mó­di vas­út­vo­na­lat. Spe­ci­á­li­san e cél­ból újra gyár­tot­tak egy moz­donyt. Füs­tö­set, pisz­ko­sat, maz­ut­tal mű­kö­dött, az ása­tag gép bű­zös füs­töt oká­dott kür­tő­jé­ből, ko­pott fűt­he­tő va­gon­sort von­ta­tott vé­gig a pisz­kos ál­lo­má­socs­kák men­tén, ame­lye­ken füst­től, ko­rom­tól meg­fe­ke­te­dett egy­kor pi­ros víz­szi­vattyúk áll­do­gál­tak. Az ál­lo­má­sok tel­ve vol­tak tar­ka tö­meg­gel: pa­rasztasszo­nyok, mu­zsi­kok oly sú­lyos és ter­je­del­mes lá­dák­kal, ba­tyuk­kal, mint az atom­re­ak­to­rok, sza­kál­las, bo­rot­vá­lat­lan ka­to­nák, éhe­sek, pisz­ko­sak, el­ke­se­re­det­tek, vál­lu­kon ka­ra­béllyal, me­ne­kü­lő ne­me­sek, aki­ket a for­ra­da­lom el­űzött csa­lá­di bir­to­kuk­ról, fe­nye­ge­tő-anar­chis­ta kül­se­jű mat­ró­zok, vál­lu­kon lógó ma­u­se­rok­kal, ké­zi­grá­ná­tok­kal és gép­fegy­ver­sza­la­gok­kal a mel­lü­kön. És fel­lán­gol­tak a ve­sze­ke­dé­sek a va­go­nok aj­ta­já­ban, a va­go­nok­ban, és még a te­tőn is ron­gyos em­be­rek ka­pasz­kod­tak, és ne­ve­let­len csa­var­gók ül­dö­gél­tek az üt­kö­ző­kön.

Ám kö­rös-kö­rül a fi­a­tal Szov­jet-Orosz­or­szág­nak kel­lett élet­re kel­nie. A régi vi­lág élt a spe­ci­á­li­san e cél­ra le­má­solt ge­ren­da­kuny­hók­ban, a falu ha­tá­rát jel­ző sö­vé­nyek­kel, a te­he­nek­kel, a ta­li­gák­kal, a lo­vak­kal, ku­tyák­kal, ál­mos te­kin­te­tű mu­zsi­kok­kal és pa­rasztasszo­nyok­kal. An­nak az idő­nek a fal­vai éled­tek újra – nyo­mo­rul­tan sze­gé­nyek és jó­mód­dal el­tel­tek, a sö­tét­ség­től meg­fé­lem­lí­tet­tek és far­kas­gyű­lö­let­től taj­té­ko­zók, sa­ját bő­rü­kért re­me­gők, bat­ra­kok és ku­lá­kok, ga­bo­nát rej­te­ge­tők és be­gyűj­tő osz­ta­gok, a sze­gény­pa­rasz­tok ta­ná­csá­nak ülé­sei és vá­rat­lan lö­vé­sek a sa­rok mö­gül, és az osz­tály­gyű­lö­let ne­vé­ben egy­más­ra fej­szét eme­lő fi­vé­rek.

A me­ző­ket, föl­de­ket lö­vész­ár­kok tép­ték se­be­s­re, bocs­ko­ros vö­rös­ka­to­nák in­dul­tak szu­rony­ro­ham­ra, ugyan­olyan bocs­ko­ros pa­rasz­tok el­len, csak hogy azok an­gol ka­to­na­kö­penyt hord­tak. Bőr­ka­bá­tos ko­misszá­rok és az arany-váll-la­pos tisz­tek, köz­ka­to­nák kö­zül ki­emel­ke­dett had­ve­zé­rek, és üres­fe­jű, de­ge­ne­rált cári tá­bor­no­kok, lo­vas ro­ha­mok és sok ki­lo­mé­te­res kín­zó me­ne­te­lé­sek, tá­bo­ri ágyúk és ta­csan­kák (gép­pus­kás ko­csik) gép­fegy­ve­rek­kel a sa­rog­lyá­ban… Mach­no vak­me­rő és el­ke­se­re­dett ban­dá­ja ilyen ta­csan­ká­kon utaz­ga­tott…

Eb­ből a for­ron­gó, zu­bo­gó élet­ből te­rem­tő­dött meg, ál­lí­tó­dott össze a né­zők nél­kü­li szín­ház tar­ka és for­ron­gó elő­adá­sa, szét­hull­va sok száz, de az is le­het, hogy ezer meg ezer konf­lik­tus­ra, ame­lye­ket csak egyet­len do­log kö­tött össze – az, hogy a sze­rep­lők is, min­den részt­ve­vő is arra tö­re­ke­dett, hogy meg­ért­se a tár­sa­da­lom tek­to­ni­kus vál­to­zá­sa­it, ame­lyek azok­ban a tá­vo­li idők­ben zaj­lot­tak le.

A szce­ná­ri­u­mot – ál­ta­lá­nos vo­ná­sa­i­ban – a leg­hí­re­sebb írók, fi­lo­zó­fu­sok, tör­té­né­szek al­kot­ták. A maga mód­ján gran­di­ó­zus fel­adat­tal, amely a részt­ve­vők­től az ese­mé­nyek sok­ol­da­lú ana­lí­zi­sét kö­ve­tel­te te­hát, a szak­em­be­rek se­gít­sé­gé­vel küz­döt­tek meg. Az ese­mé­nyek­kel, a kö­rül­mé­nyek­kel a ren­de­zők­nek kel­lett meg­bir­kóz­ni­uk, ők vol­tak a já­ték­ban a ha­ta­lom­mal ren­del­ke­zők – a for­ra­dal­már ve­zé­rek és az elő­ke­lő fe­hér­gár­dis­ta ge­ne­rá­li­sok, ko­misszá­rok és el­len­for­ra­dal­mi szer­ve­zők. A fel­ada­tuk csak az volt, hogy biz­to­sít­sák a cse­lek­mény egy­sé­ges fej­lő­dé­sét, bár gyak­ran ma­guk­nak is meg kel­lett je­len­ni­ük.

Min­den­nek pon­to­san olyan­nak kel­lett len­nie, mint ak­kor volt – az élet­mód­nak, a ru­há­zat­nak, az em­be­rek ter­mé­sze­té­nek… És folyt a vita: na, és mi le­gyen az élel­me­zés­sel? Há­rom hé­ten át az éhe­ző nép sze­re­pét kel­lett ját­sza­ni­uk a né­zők nél­kü­li szín­ház mű­vé­sze­i­nek. En­ged­ményt akar­tak ten­ni e té­ren, de a mű­vé­szek fel­lá­zad­tak ez el­len. Eb­ben a szín­ház­ban ját­sza­ni, csak­is ko­mo­lyan sza­bad! Ha be aka­runk ha­tol­ni a kor lel­ké­be, ak­kor tel­jes egé­szé­ben oda kell adni ma­gun­kat – nincs he­lye sem­mi­fé­le komp­ro­misszum­nak. Há­rom hét? Az or­szág ak­kor éve­kig éhe­zett!

Ez­u­tán a spe­ci­a­lis­ták az­zal kezd­tek fog­lal­koz­ni, hogy meg­old­ják a rozs­ke­nyér sza­lon­nás­ra sü­té­sét…

A vö­rös­ka­to­ná­kat, fon­tos sze­re­pet nem ját­szó ka­to­ná­kat, ko­zá­ko­kat, mu­zsi­ko­kat, a dek­lasszált ele­mek egy­sze­rű kép­vi­se­lő­it leg­több­ször ope­ra­tő­rök vál­lal­ták, akik pa­rá­nyi, ész­re­ve­he­tet­len film­fel­ve­vők­kel fegy­ver­kez­tek fel. Az volt a fel­ada­tuk, hogy a já­ték egyes epi­zód­ja­it meg­örö­kít­sék, ah­hoz ha­son­ló­an, ahogy a kró­ni­kás-do­ku­men­tá­to­rok meg­örö­kí­tet­ték az ese­mé­nye­ket an­nak ide­jén. Sok száz ki­lo­mé­ter­nyi film­sza­la­got hasz­nál­tak fel. Az ope­ra­tő­rök ál­tal össze­ál­lí­tott fil­mek kö­zött ver­senyt hir­det­tek. Mi­után a zsű­ri el­dön­töt­te, hogy me­lyik a leg­jobb film, ope­ra­tő­ré­nek mó­dot ad­tak, hogy ki­vá­lassza, ki sze­rin­te a leg­jobb ren­de­ző, és az egész anya­got fel­hasz­nál­va kö­zös fil­met kel­lett össze­ál­lí­ta­ni­uk.

És ezt a fil­met a vi­lá­gon min­de­nütt le­ve­tí­tet­ték, be­mu­tat­ták a te­le­ví­zi­ó­ban is. Vagy­is a né­zők nél­kü­li szín­ház sok mil­li­ár­dos né­ző­kö­zön­ség­hez ju­tott el. De va­jon va­ló­ban a né­zők nél­kü­li szín­ház elő­adá­sa volt ez a film? Egy dal vissz­hang­ja nem a dal.

Az egész vi­lá­got meg­moz­gat­ta e vál­lal­ko­zás. Egész had­se­re­get ál­lít­hat­tak vol­na an­nak ide­jén össze ab­ból a tö­meg­ből, akik részt kí­ván­tak ven­ni a já­ték­ban. Ha a szá­mot nézzük csak, ak­kor az is le­het­sé­ges, hogy lé­nye­ge­sen meg­ha­lad­ta azo­két, akik va­la­mi­kor a pol­gár­há­bo­rú­ban küz­döt­tek, ősz hajú pro­fesszo­rok arra vá­gyód­tak, hogy leg­alább ba­tyuz­has­sa­nak, ha­tal­mas koz­mi­kus ha­jók ka­pi­tá­nyai szí­ve­sen vál­lal­ták, hogy fű­tik az özön­víz előt­ti moz­do­nyo­kat.

Igor Bar­te­nev az Au­ró­ra cir­ká­ló bol­se­vik mat­ró­zát kí­ván­ta meg­sze­mé­lye­sí­te­ni.

Im­már sok nap­ja a grán­át­ma­ket­tok rob­ba­ná­sa­i­nak dö­re­je űzte el a ka­zah sztyep­pék csend­jét; lo­vak vág­tat­tak, ta­csan­kák szá­gul­dot­tak a ha­tal­mas al­föl­dön ide-oda.

Alek­szandr Bar­te­nev azon­ban vál­to­zat­la­nul, most is min­den­nap reg­gel nyolc­kor lép­te át az In­té­zet ka­pu­ját; de ti­tok­ban ma­gá­val vit­te azt az ér­zést, hogy ál­lan­dó kap­cso­lat­ban áll a Sa­git­ta le­gen­dás lamb­dá­ja kö­rül ke­rin­gő boly­gó­val. Egyet­len pil­la­nat­ra sem tűnt el ez az ér­zé­se.

A hal­lu­ci­ná­ci­ós ké­pek – ezek a dé­li­bá­bok rend­sze­rint az éb­ren­lét órá­i­ban je­len­tek meg, de csak a nyu­godt pil­la­na­ta­i­ban. Ál­má­ban a szo­kott föl­di ál­mo­kat ál­mod­ta.

Így ül­dö­gélt egy al­ka­lom­mal a házuk előt­ti pa­don. Csen­des kora este volt, a fá­radt Nap lus­tán ha­nyat­lott nyu­gat felé, a ho­ri­zont­ra.

Csend­ben ül­dö­gélt, és egy vesszőcs­ké­vel ját­szott, a lába előtt, a ho­mok­ba raj­zol­ga­tott vele, él­vez­te a pi­he­nést, és arra tö­re­ke­dett, hogy sem­mi­re se gon­dol­jon. Ám sa­ját maga szá­má­ra is meg­hök­ken­tő­en vá­rat­lan volt, ami­kor ész­re­vet­te, hogy a ke­zé­ben tar­tott vesszőcs­ké­vel négy éles rajzú be­tűt irt a le­ta­po­sott ho­mok­ba. Ezek egy kü­lö­nös szó­vá áll­tak össze:

EDMA.

Mi le­het ez? Uj­ja­it meg­szo­kás­ból a ha­lán­té­ká­hoz emel­te. Meg­fe­szí­tet­te em­lé­ke­ze­tét: EDMA?… Érti-e ezt a szót? Tud­ja?… De em­lé­ke­ze­te ez eset­ben – le­het­sé­ges, hogy éle­té­ben első íz­ben – nem vá­la­szolt. Nem em­lé­ke­zett erre a szó­ra. De ak­kor, mi­ért ép­pen ez ju­tott eszé­be, hogy tör­tént, hogy a cél­ta­lan raj­zol­ga­tás­ból ép­pen ez a négy be­tűs szó ke­re­ke­dett ki?

Ha­tá­ro­zott lép­tek. Egy kü­lö­nös em­ber kö­ze­le­dett az utacs­kán, szo­ros, fe­ke­te és a sze­zont néz­ve túl­sá­go­san is me­leg ru­há­ban. A szé­les nad­rág­szá­rak a ho­mo­kot sö­pör­ték, fe­jén la­pos sap­ka, a szo­ro­san meg­hú­zott bőr­ö­vön sza­bály­ta­lan ala­kú la­pos tok füg­gött, comb­ját ver­des­te já­rás köz­ben.

– Üd­vöz­le­tem, papa!

És Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics csak ak­kor is­mer­te fel – Igor. A mat­ró­zok régi öl­tö­zé­ké­ben, bo­rot­vá­lat­lan, ron­gyos, a nap­tól és a por­tól arca bronzszí­nű­vé sö­té­tült.

A le­so­vá­nyo­dott arc­ról is­me­ret­len, ijesz­tő, ko­mor ki­fe­je­zés árad, be­esett sze­mé­ből ti­tok­za­tos fé­nyek vil­log­tak. Bi­zony­ta­lan sa­va­nyú szag áradt a tes­té­ből, ami­kor óva­to­san meg­ölel­te ap­ját, majd ne­héz­ke­sen le­eresz­ke­dett mel­lé a pad­ra.

– Aho­gyan a mi időnk­ben mond­ták: le­tör­tek a ba­jok – je­gyez­te meg az apa.

Igor fá­radt moz­du­lat­tal si­mí­tot­ta vé­gig te­nye­ré­vel a pisz­kos-vö­rös, mond­hat­nánk égő­vö­rös bo­ros­tá­kat az ar­cán.

– Egy órá­ja, hogy agyon­lőt­tek a fe­hér­gár­dis­ták. Íme, így…

– Örü­lök, hogy már­is fel­tá­mad­tál.

– Fel­vált­va utaz­tunk a tyep­lus­ká­ban. A szé­nen alud­tam, a moz­dony szer­ko­csi­já­ban s tá­bor­tű­zön fő­zött ló­húst et­tem.

– Ló­húst?! No, ezért ez még­is csak túl sok.

Az any­ja sza­ladt ki a ház­ból.

– Aha! A ko­moly har­cos?

Fia mel­lett, aki most fel­emel­ked­ve a pad­ról töm­zsi­nek és erős­nek tűnt a dur­va ka­to­na­ru­há­ban, az anya na­gyon is so­vány­ká­nak, szin­te lé­gi­es­nek lát­szott.

– Nem be­te­ged­tél meg?

Igor csak le­gyin­tett:

– El­mú­lik… Für­dő, az­tán ágy… Egy per­cecs­két még el­ül­dö­gé­lek mel­let­te­tek, és me­gyek.

Ga­li­ná­nak – aho­gyan öre­ge­dett, össze­esett az arca, a sze­me azon­ban még csak na­gyob­bá és ra­gyo­gób­bá vált. Kék sze­mé­ben most kí­ván­csi, ag­gó­dó ki­fe­je­zés ült. Majd hir­te­len lágy han­gon a fi­á­hoz for­dult:

– Úgy hi­szem, va­la­mit el akarsz mon­da­ni ne­künk. Me­sélj!

Igor, mint­ha csak ezt a kér­dést vár­ta vol­na, me­sél­ni kez­dett, a his­tó­ria kö­ze­pé­be vág­va, szag­ga­tot­tan és za­var­tan.

– A víz­mo­sás­ba ve­zet­tek min­ket… Hu­szon­öt em­bert… Hő­ség… Ad­dig va­la­mi is­tál­ló­fé­lé­ben ül­tünk. Igen, igen, iga­zi is­tál­ló­ban, nem át­vitt ér­te­lem­ben – ha­nem szó sze­rint… Szenny, bűz, trá­gya. A négy fal vö­rös agyag­gal ta­paszt­va. Öt­ször öt lé­pés – és mi hu­szon­öt­en va­gyunk, sem fe­küd­ni, sem ülni nem le­he­tett, fél­lá­bon áll­tunk. Inni nem ad­tak… Ki­ve­zet­tek, pus­ka­tus­sal kezd­tek lök­dös­ni. A víz­mo­sá­sig négy ki­lo­mé­ter, me­zít­láb a tö­vi­se­ken… Fel­so­ra­koz­tunk a víz­mo­sás men­tén. Fel­so­ra­koz­tak ők is, szem­közt ve­lem – egy vö­rös, vál­las, a sze­mé­ig sza­kál­las tor­zon­borz ko­zák. A sza­káll fö­lött vil­lo­gó szem­be néz­tem, és higgyé­tek el, hogy el­hit­tem. Igen, az ilyen az­tán fel­eme­li a fegy­vert, és meg­öl. Ér­ti­tek, el­hit­tem! Víz­mo­sás… ke­mény­szá­rú fű, a por­ban, a mál­lott agyag­ban. A vi­lág ezen ré­szecs­ké­je érin­tet­len ma­radt a vi­lág te­rem­té­se óta. Rám­eme­li a fegy­vert – és vége. Ott, a sza­ka­dék­ban. Ezt a ko­zá­kot egy hí­res hisz­to­ló­gus ala­kí­tot­ta, aki­vel, va­la­mi­kor egy kong­resszu­son hosszan be­szél­get­tem Var­só­ban. A sze­münk ta­lál­ko­zott. Rá­néz­tem, ő pe­dig rám te­kin­tett. És nem bír­ta ki. Lá­tom, gri­ma­szol, gri­ma­szol, mint egy gye­rek, és hir­te­len föld­re dob­ja a fegy­ve­rét, és üvölt: „A po­kol­ba is! Mi­ért kell ezt a gaz­em­bert ját­sza­nom!” És le­té­pi váll-lap­ja­it. De a pa­rancs­no­ka, a pod­je­sza­ul vagy mi­nek is ne­vez­ték ak­ko­ri­ban – ez már az egyik hi­va­tá­sos szí­nész volt, s a já­ték sza­bá­lyai sze­rint vi­sel­ke­dett. Rá­ki­ál­tott a lá­zon­gó­ra, hogy kö­te­les min­ket lik­vi­dál­ni, vagy­is le­lő­ni… „Ho­gyan gon­do­lod, te szu­ka­fi, hogy nem lősz?” – mu­ta­tott rá a ko­zák­ra már messzi­ről, és pa­ran­csot adott: „Kö­töz­zé­tek meg!” – Rá­ro­han­tak, hát­ra­fa­csar­ták a ke­zét, de az én hisz­to­ló­gu­som csak üvölt, a szá­ja taj­ték­zik… És hir­te­len meg­hal­lom, amint va­la­ki mö­göt­tem re­ked­ten be­le­vág: „Föl, föl, ti rab­jai…” És min­den­ki éne­kel… Én is… „Föl, föl, ti rab­jai a föld­nek…” És a gyű­lö­let… a gyű­lö­let egé­szen el­bo­rít. Mi­cso­da gyű­lö­let!? Soha még nem él­tem át ilyen ér­zést. Kü­lö­nö­sen ezt az át­ko­zott pod­je­sza­ult gyű­löl­tem. És érez­tem, a leg­ha­tá­ro­zot­tab­ban érez­tem, hogy én is azok közé a ra­bok közé tar­to­zom… Azt is, hogy ez­előtt, mi­lyen nyo­mo­rul­tan él­tem, de most nem fé­lek a ha­lál­tól…

Igor mat­róz­kö­pe­nyé­nek uj­já­val tö­röl­te a ve­rí­té­ket ar­cá­ról, meg­nyal­ta ki­cse­re­pe­se­dett aj­kát.

– Egé­szen bi­zo­nyos, hogy még so­ká­ig cso­dál­ko­zom majd ezen…

– A já­ték gyak­ran sok­kal mé­lyebb nyo­mo­kat hagy az em­lé­ke­zet­ben, mint az élet.

– Nem, nem a já­ték, ha­nem ép­pen az élet az, amin el­cso­dál­koz­tam. A mi­e­ink, ott… Ide re­pül­tem, és úgy lát­tam meg min­dent, mint­ha ed­dig sze­mem sem lett vol­na. Mint soha nem lá­tot­tat… – Igor egy pil­la­na­tig hall­ga­tott, gon­dol­ko­dott, az­tán meg­szó­lalt: – Er­ről a pod­je­sza­ul­ról gon­dol­ko­dom. Az a szí­nész, ami­kor vég­re le­vet­he­ti en­nek a ko­zák­tiszt­nek a „bő­rét”, éve­ken át tisz­tít­hat­ja a lel­két… Az utá­lat­tól… Pe­dig szí­nész, és az ilyes­mit meg­szok­ta…

A kes­keny sza­la­gon, tom­pán arany­lott a fel­írás: „Au­ro­ra”. Mint­ha ara­nyo­zott fa­be­tűk let­tek vol­na. A mat­róz­sap­ka sza­lag­jai Igor vál­lá­ra hull­tak. A fa­to­kos, sú­lyos pisz­toly szí­jon csün­gött, egé­szen a föl­dig, és fé­lig el­si­kál­ta a por­ba írt négy be­tűt: „EDMA”. …És a vá­szon ér­des dur­va­sá­ga, és a ren­det­len, ügyet­len, dur­va var­rás a nad­rá­gon, a ru­hán… Igor­ból iz­zad­ság­szag áradt, össze­ke­ve­red­ve az egész­sé­ges, de mos­dat­lan test sza­gá­val, ilyen sza­got áraszt­hat­tak a sztyep­pei lo­vak is.

– Igen… át­ko­zot­tak, meg­bé­lyeg­zet­tek… ra­bok… Ide­je, hogy a szo­bám­ba men­jek…

Igor ne­héz­ke­sen tá­pász­ko­dott fel, bi­zony­ta­la­nul moz­gott, arány­ta­la­nul szé­les nad­rág­szá­ra min­de­nütt por­nyo­mot hú­zott utá­na – ala­csony, de szi­lárd al­kat.

Az apa és az anya né­mán fi­gyel­ték a tá­vo­zó fiút…

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics csak köz­vet­le­nül az el­al­vás előtt gon­dolt is­mét a fur­csa szó­ra, már az ágy­ban fek­ve. „EDMA”… Mit is je­lent­het?

Az ajtó fe­lől halk nesz hal­lat­szott.

– Nem al­szol?

Gál­ja lé­pett be, si­et­ve – arca ró­zsás, sze­me ke­rek­re tá­gult.

– Nem mond­tál az imént sem­mit?

– Nem.

– Nem sza­val­tál fenn­han­gon?

– De­hát… per­sze, hogy nem. Mi tör­tént?

– Te­hát, csak hal­lu­ci­nál­tam…

Ez­zel fér­je lá­bá­hoz ült – az arca még min­dig szo­kat­la­nul, szin­te nem is ter­mé­sze­tes mó­don fi­a­ta­los pír­ban égett, a szar­ka­lá­bak is el­si­mul­tak az ar­cán, a sze­me sar­ká­ban, és tág­ra­nyílt, egé­szen fe­ke­té­vé sö­té­tült sze­mé­ben – iz­ga­lom égett.

– Hir­te­len vissza­em­lé­kez­tem… pe­dig már majd­hogy nem el­fe­lej­tet­tem, igen, el­fe­lej­tet­tem… nem tu­dom, ta­lán te em­lék­szel rá… A híd­ra, a fo­lyó­ra, és arra em­lé­kez­tem vissza, aho­gyan a hold vissza­tük­rö­ző­dött va­la­mi­kor a ví­zen. Olyan fo­lyé­kony, nyug­ta­lan volt, egye­ne­sen az áram­lat­ra ve­tő­dött a képe… Em­lék­szel rá?

– Igen.

– És az is eszem­be ju­tott, ho­gyan sza­val­tam ne­ked… És egy­szer­re csak hal­lom… Egé­szen ha­tá­ro­zot­tan, az le­he­tet­len, hogy té­ved­jek – a han­go­dat. Azt mon­do­ga­tod: „Ne­ved ma­dár, ke­zem­be fér…”

– „Ne­ved ma­dár!” – Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics fel­ug­rott az ágyá­ról. – Ne­ved ma… …edma! Te­hát ez volt!?

– Te­hát még­is csak sza­val­tál?

– Ne-em.

– Rá­gon­dol tál?

– Nem.

– De­hát ak­kor? De hi­szen va­ló­ban hal­lot­tam…

– Őt! – sza­kadt ki a fér­fi­ból.

– Kit?!

– Gál­ja! – Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics meg­ra­gad­ta az asszony ke­zét. – Szá­mod­ra ér­tel­met­len­nek tűn­het, de még­is ő volt! Ér­zem őt! Ál­lan­dó­an. Élet­re kelt ott!!!

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics azt vár­ta, hogy az asszony meg­ré­mül, nyug­ta­lan­kod­ni kezd: „Be­teg vagy. Or­vos­hoz kell men­ned.” De az asszony csak ennyit mon­dott hal­kan:

– Te­hát, ez…

– No, de értsd meg – ez le­he­tet­len!

– Igen, le­he­tet­len – hagy­ta rá meg­győ­ző­dés nél­kü­li han­gon Gál­ja. A hang­já­ból az ér­ző­dött, hogy na­gyon sze­ret­né, ha ez a le­he­tet­len­ség meg­va­ló­sul­na, és ké­szen áll arra is, hogy azon­nal higgyen ben­ne.

– Mi­előtt Igor meg­je­lent vol­na, no, ép­pen csak egy-két má­sod­perc­cel az ér­ke­zé­se előtt, én ma­gam sa­ját ma­ga­mat is meg­döb­bent­ve a ho­mok­ba ír­tam le ezt a négy be­tűt: „EDMA”. Ne­ved-ma-dár… Le­ír­tam, és tör­tem a fe­jem, hogy mit is je­lent­het ez a szó!… Nem! Sza­már­ság! Ér­tel­met­len zagy­va­ság. Hi­he­tet­len!

– Igen, igen, hi­he­tet­len.

– A híd alatt tük­rö­ző­dő hold­fény. Ah, mi­lyen vi­lá­go­san él ben­nem! De ő! Gál­ja! Neki ugyan­csak sze­ret­nie kell!

Gál­ja sze­me el­ho­má­lyo­sult, az arca egy szem­pil­lan­tás alatt össze­esett…, meg­öre­ge­dett.

– En­gem?…

Fel­állt.

– Ide­je, hogy alud­junk… Nem, en­gem már nem, de azt… hi­szen hat­van­éves va­gyok… Jó éj­sza­kát…

Ki­ment, ki­he­gye­se­dett vál­lá­ról a könnyű éj­sza­kai kö­peny egye­nes re­dők­be hul­lott alá, el­rejt­ve a szin­te tes­tet­le­nül so­vány tes­tet.

Ki­ment. És hit­te, amit hal­lott, és nem is cso­dál­ko­zott túl­sá­go­san.

15

Az első lö­kés pil­la­na­tá­tól, at­tól a perc­től, ami­kor Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics a há­ló­szo­bá­já­ban meg­érez­te al­te­re­gó­ja meg­tes­te­sü­lé­sét, egy év telt el. A kí­sér­le­ti fel­té­te­lek sze­rint má­so­dik én­jé­nek csak egy évig kell a Kol­lé­gán ma­rad­ni.

Az év el­mú­lott, és Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics még to­vább­ra is érez­te az al­te­re­gó je­len­lé­tét.

Le­het­sé­ges: csak az a tu­dat vál­tot­ta ki ezt a sa­já­tos re­ak­ci­ót, hogy tisz­tá­ban volt vele, al­te­re­gó­já­nak ép­pen eb­ben az idő­ben kel­lett meg­ele­ve­ned­nie a Kol­lé­gán.

Le­het­sé­ges, hogy az ér­zé­se egy­ál­ta­lán nem koz­mi­kus for­rá­sok­ból táp­lál­ko­zik, ha­nem na­gyon is föl­di ere­de­tű.

Még min­dig, egy­re érez­te, és va­jon ez an­nak bi­zo­nyí­té­ka len­ne, hogy kap­cso­lat nem volt?

A Föld kö­ve­tét va­la­mi ok mi­att ott tart­hat­ják-e?

Le­het­sé­ges, és egy­sze­rű­en ott is ma­rad­hat mind­örök­re. Hi­szen csak in­for­má­ci­ót vesz­nek le az agyá­ról, csu­pán le­fény­ké­pe­zik, és azt kül­dik vissza a Föld­re. És a kö­vet nyu­god­tan él­het a kol­lé­ga­i­ak kö­zött ha­lá­lá­ig.

A tél kel­le­me­sen hi­deg ha­va­zás­sal kez­dő­dött. A fák vas­tag zúz­ma­ra­kön­töst öl­töt­tek, s a kert­ben a lomb­juk­vesz­tett fe­ke­te ágak olyan­nak tűn­tek, mint­ha vas­ból ko­vá­csol­ta vol­na őket egy mű­vész, a nyír­fák ko­ro­ná­ja, mint a fagy­ban meg­der­medt füst, mint a csip­ke, a le­ta­po­sott hó vi­dá­man csi­kor­dult a lép­tek alatt, és az ös­vé­nye­ken pi­ros mun­dér­kás pi­ró­kok ug­rán­doz­tak.

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics nyu­god­tan lép­ke­dett a zúz­ma­ra­csip­ké­be öl­tö­zött fa­sor­ban. Noha már het­ven­egy éves is el­múlt, de ere­je még van – még bi­zo­nyos, hogy nem ez a tél lesz éle­te utol­só tele. Biz­to­san meg­lát­ja még új­ból és új­ból a dér­lep­te ágak­nak ezt a bol­dog­sá­got árasz­tó il­lú­zi­ó­ját, még gyö­nyör­köd­het a ké­kes­fe­hé­ren szik­rá­zó jég­kris­tá­lyos hó­tor­la­szok­ban.

Az éle­té­re csak azt mond­hat­ja: je­len­tős éle­tet élt, de egyet­len hi­á­nyos­sá­ga még­is volt az éle­té­nek – az el­fog­lalt­ság. Soha sem volt ide­je arra, hogy kö­rül­néz­zen, hogy fel­fi­gyel­jen az örö­met adó ap­ró­sá­gok­ra – még arra sem, hogy eze­ket a bor­zas pi­ró­ko­kat ész­re­ve­gye, itt az úton. Ha­ma­ro­san le­mond az In­té­zet igaz­ga­tá­sá­ról – elég volt, öreg! – majd sza­ba­dabb lesz, és töb­bé nem hagy­ja el­fut­ni eze­ket a pa­rá­nyi aján­dé­ko­kat, ami­vel az élet az em­be­re­ket nap­ról nap­ra meg­aján­dé­koz­za. És ta­vasszal, majd ki­pat­tan­nak a rü­gyek, és el­jön majd az ér­le­lő nyár, a me­leg es­ték­kel, és ősszel – a me­lan­ko­li­kus bá­nat, a hárs­fa­li­get, amint cit­rom­szín­be öl­tö­zik. Az élet iga­zán pom­pás, az ör­dög­be is!

Hir­te­len, mint­ha csak egy kulcs for­dult vol­na meg a lel­ké­ben, bá­nat szo­rí­tot­ta össze a szí­vét. Ká­bí­tó szo­mo­rú­ság, a könnyed öröm­ér­zet­től nem volt sem­mi át­me­net. És hir­te­len úgy vá­gyó­dott arra, hogy le­ves­se ma­gát a be­ha­va­zott föld­re, és meg­hem­pe­reg­jen a hó­ban, szen­ve­dé­lye­sen sze­re­tett vol­na be­céz­ni min­dent, és sír­ni vá­gyott at­tól a vi­ha­ro­san fel­tö­rő sze­re­tet­től, amely a zúz­ma­rás, fák és hó­fú­vá­sok­ban meg­tö­rő nap­fény iránt gyul­ladt fel ben­ne. Csak egyet­len perc­cel előbb is mind­ezt – úgy érez­te – egye­dül bir­to­kol­ja. A tied! Sen­ki el nem ve­he­ti! Most – mér­he­tet­len vesz­te­ség.

Ez megint ő! Is­mét a ha­tal­má­ban van!

Mi­lyen egy­sze­rű­en ma­gya­rá­zód­nak e kü­lö­nös és hi­he­tet­len dol­gok az­zal, hogy ez mind az al­te­re­gó ha­tá­sa. Ő, a Má­so­dik, ugyan­csak érzi őt, a föl­di Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vi­cset. Hoz­zá is át­su­gár­zik az öröm: a fe­hér csip­kék­be öl­tö­zött nyír­fák szép­sé­ge! De kö­rü­löt­te, pá­rás, bo­ron­gós ködű ide­gen boly­gó! És ele­mi erő­vel ki­tö­rő nosz­tal­gia­ro­ham re­pült hoz­zá, a Föld­re, fe­le­let­ként.

Gál­ja, ott­hon csak rá­pil­lan­tott, s azon­nal meg­fej­tet­te, hogy mi tör­tén­he­tett.

– Is­mét?

A fér­fi bó­lin­tott.

– Igen.

– Va­la­mi bor­zal­mas?

– Na­gyon-na­gyon bol­dog­ta­lan ott, Gál­ja… Nem em­be­ri…

– Te­hát, most hi­szel ben­ne?

– Nem… Nem me­rek… Egész bi­zo­nyo­san, egy­sze­rű­en meg­őrül­tem.

– De mi­ért ne te­het­nénk fel, hogy még­is­csak le­het­sé­ges?

– Tilt­ja…

– Ki?

– A tu­do­mány, Gál­ja. Az egész tu­do­mány, élén Einstein­nel.

– New­ton, ugyan­csak sok min­dent meg­til­tott an­nak ide­jén Einstein­nek.

– Hi­szen, ha bi­zo­nyí­ta­ni tud­nám! Ha ké­pes vol­nék!… Meg­ér­tesz, az tör­tént – ne­kem… ne­kem… ne­kem meg kell sem­mi­sí­te­ni a te­ret!

– Ein­stein posz­tu­lál­ta, hogy a fény se­bes­sé­gén ha­lad­va az idő meg­áll. Te­hát, va­la­mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött az idő mint olyan, meg­szű­nik lé­tez­ni, és ezen már ré­ges-ré­gen sen­ki sem cso­dál­ko­zik.

– Te­hát azt aka­rod mon­da­ni, hogy a tér is meg­sem­mi­sül­het?

– De va­jon mi­ért nem tör­tén­het ez sa­já­tos fel­té­te­lek ki­ala­ku­lá­sa kö­ze­pet­te – vá­la­szol­ta nyu­god­tan az asszony.

– De va­jon mi­ért is nem? – egy­sze­rű, vi­lá­gos. De ez annyit is je­lent, hogy a jól el­ren­de­zett, har­mo­ni­kus, ért­he­tő vi­lág­ból is­mét, kö­dös, ti­tok­za­tos és ijesz­tő vi­lág vá­lik. Ez annyit je­lent – az em­be­ri tu­da­tot is­mét meg­ráz­kód­ta­tás éri, és a gon­dol­ko­dás új for­ra­dal­ma kö­vet­ke­zik be. Ez egyet je­lent – a tu­do­mány ká­o­szát.

De ha a Föld még­is­csak fo­rog!… Ha me­ré­szel­ni… De va­jon mi­ért is ne… mint fel­te­vést, mint ide­ig-órá­ig ho­má­lyos mun­ka­hi­po­té­zist csu­pán…

Az em­be­rek hosszú ide­ig csak a ha­lott ter­mé­szet tör­vé­nye­it tár­ták fel: a tes­tek moz­gá­sát, a su­gár­zás köl­csö­nös von­zá­sát, az elekt­ro­mág­ne­ses te­ret. De mi­lyen rég­óta vizs­gál­ják fi­gyel­me­sen az élő anya­got, mi­lyen ré­gen ha­tol­tak be a sej­tek mé­lyé­be, mi­kor tár­ták fel a fe­hér­jék tit­ka­it, ér­tet­ték meg a sza­po­ro­dás tit­kát! De a leg­bo­nyo­lul­tabb, a leg­fej­let­tebb anyag­gal – a gon­dol­ko­dó anyag­gal – még ép­pen csak hogy el­kezd­tek ko­mo­lyan fog­lal­koz­ni. Egé­szen bi­zo­nyos, hogy ez az anyag va­la­mi meg­hök­ken­tő, vá­rat­lan je­len­ség­gel fog­ja el­ké­pesz­te­ni a tu­dó­so­kat, és ez­zel együtt bi­zo­nyo­san új táv­la­to­kat tár fel előt­tük, és a táv­la­tok­kal együt­te­sen új, kín­zó ta­lá­nyo­kat is ál­lít a tu­do­mány elé.

De hát va­jon mi­ért is ne?…

De hi­szen – még ha ez a hely­zet va­ló­ban – az em­be­ri nagy­ság­nak, az ér­te­lem ha­tal­má­nak nin­csen ha­tá­ra. A csil­la­gok kö­zött tíz­ezer fény­évek­re rúgó tá­vol­ság van, a ga­lak­ti­kák kö­zött pe­dig mil­lió fény­évek ásí­ta­nak, száz­mil­li­ók, sőt mil­li­ár­dok is, és még­is le­het­sé­ges, hogy mind­ez a rö­vid em­be­ri élet­be el­he­lyez­he­tő. A tér – a leg­be­ve­he­tet­le­nebb erőd – fe­hér zász­lót tű­zött ki. A gon­dol­ko­dó lé­nyek egye­sül­tek, és a vi­lág­min­den­ség tü­rel­mes lus­ta élet­rit­mu­sá­ból új élet­rit­mus do­bo­gá­sa kezd ki­csen­dül­ni, és ki tud­ja, le­het­sé­ges, hogy a tá­vo­li jö­vő­ben en­nek kell majd a vi­lág­min­den­ség­ben ural­kod­nia.

Er­ről ál­mo­dott Sab­lin. Ál­mo­do­zott róla, de nem hitt ben­ne.

Meg­ré­mült et­től a vég­te­len­ség­hez illő me­rész­ség­től… de mi­ért is ne?…

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics há­rom nap­pal ké­sőbb ott­ho­ni dol­go­zó­szo­bá­já­ban ül­dö­gélt, könnyű rosszul­lét fog­ta el, fe­jét a pa­pí­rok­ra haj­tot­ta.

Nem al­ha­tott töb­bet, mint egy órát. Fel­éb­redt, cso­dál­koz­va né­zett kö­rül.

– De hi­szen… Mit je­lent­he­tett ez?

Egész­sé­ges­nek érez­te ma­gát, a rosszul­lét el­múlt, de ki­me­rült­sé­get ér­zett a tes­té­ben, mint­ha va­la­mi­lyen ru­gócs­ká­ja nyú­lott vol­na ki.

Az asz­ta­lon be­fe­je­zet­len írás. El­kezd­te ol­vas­gat­ni, de már nem iz­gat­ta úgy, mint ko­ráb­ban.

Meg­pró­bál­ta, hogy al­te­re­gó­já­ra össz­pon­to­sít­sa gon­do­la­ta­it, és érez­te, hogy ama ti­tok­za­tos ne­gye­dik di­men­zió he­lyé­ben – fal van.

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics most elő­ször érez­te ma­gát éle­té­ben igen öreg­nek.

Fel­állt, be­cso­szo­gott a fe­le­sé­gé­hez.

– Gál­ja, nincs töb­bé…

– Meg­halt?

– Nem tu­dom. Meg­halt, ön­gyil­kos lett, egy­sze­rű­en el­tűnt… Az utol­só idők­ben ke­ser­ve­sen kín­ló­dott. Na­gyon szen­ve­dett. És ke­se­rű­re torzult mo­sollyal tet­te hoz­zá: – No, is­mét nor­má­lis em­ber­ré let­tem.

A fia ott ült, szem­közt. Rö­vid­re nyírt hajú, ki­spor­tol­tan nyú­lánk, és csak a vál­lá­nak szé­le­se­dé­se, tel­teb­bé vá­lá­sa, és ar­cá­nak büsz­ke füg­get­len ki­fe­je­zé­se be­szélt ar­ról, hogy már fér­fi­vá érett: Már Igor is el­múlt negy­ven­éves. Az ap­ját hall­gat­va sze­mé­ben rész­vét és fe­szült fi­gye­lem ül.

Kell, hogy Igor higgyen neki, és annyi­ra kell hin­nie, hogy a sa­ját vál­lá­ra ve­gye azok­nak a ku­ta­tá­sok­nak a gond­ját, ame­lyek be­bi­zo­nyít­ják, hogy a pil­la­nat­nyi bio­ló­gi­ai kap­cso­lat vég­te­len tá­vol­ság­ról is lét­re­jö­het. Ő, Alek­szandr Bar­te­nev, már túl­sá­go­san is öreg, az ere­jét meg­ha­lad­ja, hogy ilyen ko­losszá­lis mun­kát ve­zes­sen.

De a sze­mé­ben bi­zal­mat­lan­ság…

– Mondd meg nyíl­tan – kez­dett vé­gül is dü­hön­ge­ni az apa – túl­sá­go­san is kü­lö­nös, fur­csa, fej­be­ve­rő. Nem­de?

– A fur­csa­sá­gok él­te­tik a tu­do­mányt – vá­gott köz­be Igor. – Nem kü­lö­nös – bo­nyo­lul­tabb.

– Te­hát ak­kor?

– A meg­fi­gye­lé­se­id vagy for­ra­dal­mat rob­ban­ta­nak ki a tu­do­mány­ban, vagy…

– Vagy egy­ál­ta­lán nincs sem­mi ér­té­kük, egy­sze­rű­en ar­ról van szó, hogy öreg­sé­gem­re meg­bo­lon­dul­tam.

– Igen, ép­pen ilyen lát­sza­ta le­het – vá­la­szolt nyu­god­tan Igor. – De a tu­do­mány még nem érett meg a for­ra­da­lom­ra, nem mond­ha­tó be­teg­nek, egész­sé­ges­nek érzi ma­gát. Túl­sá­go­san is ke­vés a tény, és ezek sem ma­gya­ráz­ha­tók, mond­juk a re­la­ti­vi­tás­el­mé­let­tel.

– Ha meg­fe­le­lő­en szé­les körű kí­sér­le­te­ket kez­dünk – ak­kor majd meg­je­len­nek újabb té­nyek is.

Igor hang­ja lágy volt, mi­köz­ben ér­velt, de eb­ben a lágy­ság­ban – haj­lít­ha­tat­lan acél­csont­váz rej­tő­zött:

– De apám, te iga­zán tu­dod, hogy mit je­len­te­nek a ki­ter­jedt szé­les körű kí­sér­le­te­zé­sek… Ha csak mi­ni­a­tűr mé­re­tek­ben is, de meg kell is­mé­tel­ni azt, ami ve­led tör­tént. Lét­re kell hoz­ni nem egy, ha­nem né­hány agy­má­so­la­tot, és azo­kat a Nap­rend­szer leg­kü­lön­bö­zőbb irá­nya­i­ban szét kell szór­nunk. Ar­ról már nem is be­szél­ve, hogy az In­té­ze­tünk meg­két­sze­re­zé­sé­hez új ipar­ága­kat kell lét­re­hoz­ni… És mind­ezt csak azért, hogy az em­be­rek fel­té­tel nél­kül higgye­nek egyet­len em­ber ér­zé­ke­lé­sé­nek. Ér­zé­ke­lé­sek­nek, ame­lye­ket raj­tad kí­vül sen­ki nem tud még csak meg­erő­sí­te­ni sem.

– Ezt csak ő erő­sít­he­ti meg. Ami­kor én már nem le­szek – je­gyez­te meg szo­mor­ká­san Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics.

– Ő – ez te vagy. Ne­ked, le­het­sé­ges, hogy kü­lö­nös bol­dog­ság ju­tott osz­tály­ré­sze­dül – a ha­lá­lod után új­já­szü­let­hetsz. Olyan bol­dog­ság, ami­lyen­ről az em­be­rek csak úgy mer­tek ál­mod­ni, hogy ez az is­te­nek osz­tály­ré­sze.

– Et­től a bol­dog­ság­tól, fiam, va­la­ho­gyan min­dig el­szo­mo­ro­dom.

Be­szél­ge­té­sük ered­mény­te­len ma­radt.

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics meg­ér­tet­te: Igor­nak a maga mód­ján iga­za van. Mit is hoz­hat fel bi­zo­nyí­ték­ként? Csu­pán sze­mé­lyes, egé­szen ho­má­lyos be­nyo­má­so­kat, ame­lyek­ben sa­ját maga sem biz­tos. A tu­do­má­nyos for­ra­da­lom­ra csak le­gyint­het… És az­tán, a nyol­ca­dik év­ti­ze­de kö­ze­lít, már ne­he­zen szá­mít­hat ilyen kor­ban a győ­ze­lem­re.

Csak az ma­rad hát­ra, hogy meg­győ­ződ­ni ak­kor le­het, ami­kor meg­je­le­nik az a II. Bar­te­nev, az ő má­so­dik „énje”. Az a má­so­dik, ami­kor itt a Föl­dön tes­tet ölt, mind­össze hu­szon­ki­lenc éves lesz, tel­ve fi­a­ta­los ener­gi­á­val. És sok­kal könnyebb lesz neki be­bi­zo­nyí­ta­ni mind­ezt a fel­ké­szült­sé­gé­vel, a sa­ját meg­fi­gye­lé­se­i­vel és a föl­di Alek­szandr Bar­te­nev meg­fi­gye­lé­se­i­vel fel­fegy­ver­kez­ve.

Igen, az majd so­ha­sem lé­te­zett bol­dog­ság lesz, igen, ő újra szü­le­tik!

16

A zöld töl­gyek érett ere­jük­kel büsz­kél­ked­ve áll­tak a park­ban: kér­ges törzs, össze­fo­nó­dott vas­tag ágak, lent pe­dig a nyir­kos gyö­ke­rek­nél a fi­a­tal nö­ven­dé­kek nyúj­tóz­nak az ég felé.

A park köz­pont­já­ban vi­rág­ten­ger, vi­rág­ágyak – bé­kés, ár­nyas hely, ahol a fák ár­nyé­ká­ban sú­lyos kő­pa­dok áll­nak. Vagy húsz év­vel ez­előtt jöt­tek di­vat­ba ezek a ha­tal­mas, ré­gi­es mo­dor­ban ké­szült pa­dok. A di­vat meg­vál­to­zott, de a pa­dok itt ma­rad­tak. Meg­mo­ho­sod­tak, meg­zöl­dül­tek, az idő ki­mar­ta őket, kö­nyör­te­le­nül el­ag­got­tak. Bi­zo­nyá­ra a XVII-XVIII. szá­zad ki­rá­lyi park­ja­i­ban is ta­lál­koz­hat­tak ilyen ár­nyas zu­gok­kal.

Egy so­vány, vé­kony öreg­asszonyt le­he­tett itt lát­ni a tik­kasz­tó nyá­ri na­po­kon egy erő­tel­jes cson­to­za­tú, pu­ha­ka­la­pos ag­gas­tyán kí­sé­re­té­ben.

Ga­li­na Zi­nov­jev­na be­te­ges­ke­dett. Va­la­mi nagy egész­ség­gel soha sem di­cse­ked­he­tett, és az utób­bi évek­ben né­hány sú­lyos ope­rá­ci­ón is át­esett, most már gyak­ran is­mé­tel­get­te, han­go­san só­haj­toz­va:

– Ah, mennyi­re sze­ret­tem vol­na ad­dig élni, amíg vissza­tér! Meg kel­le­ne nyúj­ta­ni az éle­te­met vagy ki­lenc­ven­öt évre, de le­het, hogy még egy kis­sé hosszabb­ra is… Mi­lyen nyu­god­tan hal­nék meg ak­kor.

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics hall­gat­ta, és arra gon­dolt, hogy ami a do­log lé­nye­gét il­le­ti, az asszony – a va­ló­ság­ban – egész éle­té­ben job­ban sze­ret­te azt a fe­lét, amely el­re­pült a Föld­ről. És nem is ke­se­re­dett el emi­att.

Ga­li­na Zi­nov­jev­na éle­té­nek nyolc­van­e­gye­dik ta­va­szán vég­leg ágy­nak esett.

Az ab­la­kok­ból lát­hat­ták a vi­rág­ba bo­rult ker­tet. A pá­rol­gó, gő­zöl­gő föld fe­lett il­la­tos hó­vi­har tom­bolt. A ház ko­mor hall­ga­tás­ba me­rült. Az em­be­rek öre­ged­tek, de az ab­la­kon kí­vü­li vi­lág olyan fi­a­tal ma­radt, mint haj­da­ná­ban volt.

Meg­ér­ke­zett Igor. Arca fe­hér, aj­kát össze­szo­rít­ja, a sze­me egé­szen fe­ke­té­nek lát­szik. Be­si­e­tett a szo­bá­ba, ahol az édes­any­ja fe­küdt. Tu­dó­sok és tár­sa­dal­mi sze­mé­lyi­sé­gek nem­zet­kö­zi kong­resszu­sa ült össze ezen a na­pon Ame­ri­ká­ban. A fi­a­ta­labb Bar­te­nev­nek kel­lett vol­na meg­nyit­ni ezt az ér­te­kez­le­tet. Az en­tom­op­ter szár­nya­it re­pü­lés­re ké­szen tart­va, úgy állt a ház kö­ze­lé­ben, mint egy ug­rás­ra kész, ha­tal­mas ezüst­szöcs­ke. A nem­zet­kö­zi re­pü­lő­té­ren pe­dig ké­szen­lét­ben állt a leg­gyor­sabb re­pü­lő­gép, hogy az óce­á­non túl­ra rö­pít­se a hí­res tu­dóst.

Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics a sza­lon­ban ül­dö­gélt egy ka­ros­szék­ben. Már négy nap­ja a sze­mét sem huny­ta le. A te­le­ví­zió er­nyő­jé­re me­redt, moz­dul­ni sem volt ké­pes. Ré­mü­le­té­ben gon­do­la­tai igye­kez­tek el­sza­kad­ni a leg­fon­to­sabb­tól, az el­ke­rül­he­tet­len­től, úgy ke­ring­tek, mint a le­gyek, a leg­vé­let­le­nebb té­mák­ra gon­dolt… Íme, a kép­er­nyő… Mi­lyen ős­idők­től függ eb­ben a szo­bá­ban… Ré­ges-ré­gen – Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics ak­kor fi­a­tal volt – ezen a most már meg­ho­má­lyo­sult rá­mán át ta­nács­ko­zott a vi­lág leg­ki­emel­ke­dőbb tu­dó­sa­i­val. Így üd­vö­zöl­ték min­den reg­gel: „Jó reg­gelt… Mai elő­adá­sunk té­má­ja…” Ak­ko­ri­ban még új­don­ság­nak szá­mí­tott az ilyen kép­er­nyő, a tech­ni­ka csúcs­tel­je­sít­mé­nyé­nek, most, saj­na, már ódi­va­tú, más gaz­dái már ré­gen ki­ha­jí­tot­ták vol­na a sze­mét­domb­ra… „Jó reg­gelt… A mai elő­adá­sunk té­má­ja…” Ak­ko­ri­ban is­mer­ke­dett meg Gál­já­val…

Be­lé­pett Igor. A sze­me ijesz­tő­en ho­má­lyos, ajka fakó, élet­te­len. Ap­já­hoz lép, meg­si­mo­gat­ja a vál­lát, sze­ret­ne va­la­mit mon­da­ni – és… el­for­dul. Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics nem kér­de­zett sem­mit.

Igor háta gör­nyedt, a la­poc­ká­ja éle­sen ki­ug­rik, a haja ősz. Hát azt a na­pot is meg­ér­te, hogy meg­lát­hat­ta a fia ősz ha­ját. Min­dent le­győz­he­tünk, csak az idő kö­nyör­te­len­sé­gét nem.

Igor szin­te össze­gör­nyedt, mint­ha őszü­lő feje a föld­re húz­ná, oda­lé­pett a kép­er­nyő­höz, ki­ke­re­sett egy szá­mot. A kép­er­nyő las­san-las­san fénnyel telt meg, előbb össze­fo­lyó­an, sem­mit sem ki­fe­je­ző­en, az­u­tán las­san ár­nyak né­pe­sí­tet­ték be, szí­nes fol­tok kezd­tek vib­rál­ni ben­ne, erő­söd­tek, vé­gül ha­tá­ro­zott ala­kot öl­töt­tek.

Te­rem – át­lát­szó ku­po­la bo­rí­tot­ta gi­gá­szi tál, a ku­po­lán át jól lát­szott, hogy oda­künn a te­rem fe­lett, már min­dent az éj­sza­ka sö­tét­je bo­rít. Itt reg­gel van, ott éj­sza­ka. A te­rem­ben tar­ka ru­hás em­be­rek ül­nek tö­mött so­rok­ban.

Hal­ló – szó­lalt meg re­ked­ten Igor. – Bar­te­nev be­szél.

A te­rem el­tűnt, egy ősz sö­ré­nyű, pro­fesszo­ros fej je­lent meg.

– Igor Alek­szand­ro­vics, mi tör­tént önök­nél?…

– Nem tu­dok meg­je­len­ni… Ne­kem…

Hall­ga­tás.

– Ment­sen ki a töb­bi­ek előtt.

A kép­er­nyőn lát­ha­tó em­ber arca el­szo­mo­ro­dott.

– Mind együtt­érzünk, meg­ért­jük a fáj­dal­mát – mon­dot­ta hal­kan.

És is­mét a te­rem, a gi­gá­szi tál lát­szott, egé­szen a pe­re­mé­ig tel­ve a vi­lág leg­ki­emel­ke­dőbb em­be­re­i­vel, a leg­job­bak­kal, akik a Föl­dön csak él­tek – az egész vi­lág leg­ra­gyo­góbb te­het­sé­ge­i­vel.

A so­rok hir­te­len hul­lám­za­ni kezd­tek, és egy em­ber­ként áll­tak fel mind­annyi­an. Csend…

A vi­lág­kong­resszus néma fel­ál­lás­sal adó­zott az egy­sze­rű asszo­nyok leg­egy­sze­rűb­bi­ke em­lé­ké­nek. Nem volt en­nek az asszony­nak egyet­len fel­fe­de­zé­se sem, nem káp­ráz­tat­ta el a vi­lá­got szel­le­mé­nek me­rész szár­nya­lá­sá­val, sem cso­dá­la­tos fan­tá­zi­á­já­nak fé­nyé­vel. Egyet­len nagy szol­gá­la­tot tett éle­té­ben – az egyik leg­ki­emel­ke­dőbb tag­ját szül­te e gyü­le­ke­zet­nek, azt a fér­fi­út, aki­re vár­tak, aki­re szük­sé­gük volt.

A leg­na­gyobb em­be­rek ez­rei áll­tak ott tisz­te­let­tel, le­nyű­göz­ve a csend­től, a pil­la­nat nagy­sá­gá­tól és fáj­dal­má­tól.

A vi­rág­ágyak mel­lett a park­ban, a pa­don, et­től a nap­tól kezd­ve Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics órák hosszat ül­dö­gélt egye­dül. Egy kis­sé ne­héz­ke­sen, meg­őriz­ve ag­gas­tyá­ni fen­sé­gét, hosszú órá­kat töl­tött gon­do­la­tai tár­sa­sá­gá­ban, kép­ze­le­té­ben újra és újra el­vo­nul­tat­ta hosszú és ál­ta­lá­ban bol­dog éle­té­nek nap­ja­it.

Egy al­ka­lom­mal egy fi­a­tal­em­ber ült le mel­lé. A könnyű öl­töny meg­fe­szült szé­les vál­lán, a gal­lér­ja alatt fi­nom ár­nya­la­tú nyak­ken­dő – ru­há­za­tá­nak íz­lé­ses össze­han­golt­sá­ga – ar­cá­nak egész­sé­ges pír­ja, ame­lyet bronzszín­nel ta­kart el a déli nap, ar­ról árul­ko­dott, hogy ez az em­ber tud­ja ér­té­kel­ni az élet apró szép­sé­ge­it. De a vi­rág­zó arc­ból va­la­mi ko­moly­ta­lan, ma­dár­hoz illő in­ge­rült­ség áradt.

A fi­a­tal­em­ber meg­szó­lí­tot­ta:

– Az­zal kel­le­ne kez­de­nem, ami­vel min­den­ki kez­di – a be­mu­tat­ko­zás­sal. De a ne­vem, akár­ho­gyan is ve­szem, az ég egy vi­lá­gon sem­mit sem mond­hat ön­nek.

Az öreg­em­ber meg­emel­te ka­lap­ját:

– Mi­ben se­gít­he­tek?

– Na­gyon elé­ge­det­len va­gyok ön­ma­gam­mal – je­len­tet­te ki az is­me­ret­len.

– Elő­for­dul…

– Hu­szon­öt éves va­gyok, és még sem­mit sem csi­nál­tam az élet­ben.

– Hu­szon­öt év – ez nem is olyan sok, bá­tor­ko­dom ön­nek ezt ki­je­len­te­ni.

– A leg­fon­to­sabb – nem is re­mé­lem, hogy bár­mit is ké­pes le­szek ten­ni.

– Igaz­ság­ta­lan ma­gá­hoz.

– Spor­to­ló va­gyok. Vas­egész­sé­gű.

– Szí­ve­sen el­hi­szem.

– Ten­nék ön­nek egy ja­vas­la­tot.

– Hall­ga­tom.

– Kér­je azt, hogy ül­tes­sék be­lém az ön in­tel­lek­tu­sát.

– Mi­ért? – kér­dez­te az ag­gas­tyán nem is cso­dál­koz­va: majd­nem egy­ked­vű­en.

– Azért, hogy ily mó­don egy tel­jes ér­té­kű em­ber jöj­jön lét­re. Ne vi­gye ma­gá­val a sír­ba az egyé­ni­sé­gét.

– De hi­szen jól tud­ja, hogy ez le­he­tet­len. Az ön szer­ve­ze­te, nem kí­vánt öreg tes­te­met is meg­kap­ná, el­öre­ge­dett agyam­mal együtt. Az egyet­len, amit el­ér­ne, az len­ne, hogy hat­van év­vel kö­ze­lebb ke­rül­ne a sír­hoz.

– Ezt tu­dom – von­ta meg tü­rel­met­le­nül vál­lát az is­me­ret­len. – De az In­té­zet ar­chí­vu­má­ban ott fek­szik az ön agyá­nak tel­jes kód­ja, ab­ból az idő­ből, ami­kor ön csu­pán hu­szon­nyolc éves volt.

– Te­gyük fel…

– Kér­je azt, hogy ül­tes­sék át be­lém ezt az agyat, ké­szen ál­lok rá.

Az öreg hossza­san tű­nő­dött, a föl­det néz­te, kigö­bö­sö­dő ízü­le­tű ke­zét össze­kul­csol­va a tér­dén nyug­tat­ta.

– Be­le­egye­zik? – kér­dez­te is­mét az ide­gen.

– Nem.

– Mi­ért?

– Sok ok mi­att.

– De még­is? De hi­szen ez ön len­ne? Ön, és nem én! Fi­a­tal és erős, is­mét ké­szen áll­hat­na a mun­ká­ra.

Az öreg is­mét el­gon­dol­ko­dott, vál­lat vont, s le­haj­tot­ta a fe­jét.

– Mi­lyen unal­mas len­ne itt a Föl­dön, ha az em­be­rek meg­is­mét­lőd­het­né­nek – mon­dot­ta.

– Hát az va­jon rossz le­het, ha mód nyí­lik arra, hogy a leg­job­bak meg­is­mét­lőd­hes­se­nek?

– Ki­tö­röl­ni mind­azt, amit át­él­tem, azt a sok év­ti­ze­des mun­kát, bol­dog­sá­got és ke­se­rű­sé­get, ezt a tu­dást és ta­pasz­ta­la­tot. Egy­sze­rű­en tö­rül­ni, és az­tán kez­de­ni min­dent elöl­ről, rá­adá­sul el­avul­tan, leg­alább egy fél­év­szá­zad­ra el­ma­radt aggyal. Ez ér­tel­met­len do­log, fi­a­tal­em­ber.

– Tö­röl­ni? Már bo­csás­son meg, de hi­szen úgy­is min­dent el­tö­röl a ha­lál.

– De én he­lyet­tem egy új, sen­ki­re sem ha­son­lí­tó em­ber je­len­ne meg.

– És ha va­la­mi­lyen ha­szon­ta­lan fa­jan­kó je­le­nik meg az ön he­lyé­be? Egy ilyen én­faj­tám…

– Ne néz­ze az em­be­re­ket egye­den­ként, ha­nem ge­ne­rá­ci­ón­ként. Hi­szek ab­ban, hogy az em­be­rek nem­ze­dék­ről nem­ze­dék­re oko­sod­nak.

– Ér­tel­me­seb­bek azért, mert az idő­vel együtt az em­be­ri tu­dás is fel­hal­mo­zó­dik!

– Nem, nem­csak azért. A ne­an­der­völ­gyi­ek cse­cse­mő­jé­nek mi­nő­sé­gi­leg is sok­kal fel­fo­gó­ké­pe­sebb volt az agya, mint a pi­the­cant­ro­pus cse­cse­mő­jé­nek, mint aho­gyan a mai új­szü­lött agya is túl­szár­nyal­ja az előbb em­lí­tet­te­két… Így ál­ta­lá­ban és egé­szé­ben is, olyan em­ber je­le­nik meg he­lyet­tem, aki a ter­mé­sze­tes adott­sá­ga­i­ban né­mi­leg túl­szár­nyal en­gem.

– Te­hát, nem haj­lan­dó?

– Nem. Nem jó hely­re for­dult. Tel­jes­ség­gel le­het­sé­ges, hogy bi­zo­nyos idő múl­va meg­je­le­nik a má­so­dik Alek­szandr Bar­te­nev… A Kol­lé­gá­ról… Az ilyen új­já­szü­le­tés­nek van ér­tel­me, az ilyes­mi el­len nem pro­tes­tá­lok. Mér­le­gel­je csak, hogy van-e ér­tel­me még egy Alek­szandr Bar­te­ne­vet al­kot­ni. Nem lesz ez egy kis­sé sok?

– Nem egye­zik bele?

– Nem.

– Bo­csás­son meg.

– Min­den jót, ba­rá­tom. Arra tö­re­ked­jen, hogy ne le­gyen ha­son­ló sen­ki­hez. Ér­té­kel­je a sa­ját egyé­ni­sé­gét…

Az is­me­ret­len el­tá­vo­zott, az öreg pe­dig a föl­det néz­ve, na­gyo­kat hall­gat­va meg-meg­csó­vál­ta a fe­jét.

17

Ki­lenc­ven­két éves volt, ami­kor el­hunyt.

Az In­té­zet park­já­ban, a vi­rág­ágy kö­ze­pé­be te­met­ték el, a vi­rág­ágyat öreg töl­gyek fog­ták köz­re. A ha­tal­mas mo­no­li­ton rö­vid fel­írás:

BAR­TE­NEV ALEK­SZANDR NYI­KO­LA­JE­VICS
Nem is­ten, de fel­tá­mad!

A rá­dió­csil­la­gá­sza­ti ob­szer­va­tó­ri­um mun­ka­tár­sai, akik a Kol­lé­gá­val tar­tot­ták fenn a rá­dió-össze­köt­te­tést, nyolc esz­ten­dő­vel ké­sőbb fel­fog­ták a je­len­tést: „Tel­jes egé­szé­ben fel­vet­tük a Nap­rend­szer la­kó­já­nak agy­kér­gé­ről az in­for­má­ci­ót!”

És et­től kezd­ve év­ről évre egy­tí­pu­sú je­len­tés jött né­hány al­ka­lom­mal: „A Nap­rend­szer kül­döt­te agyá­nak új­ra­al­ko­tá­sa si­ke­re­sen ha­lad.”

Egy év, má­so­dik, har­ma­dik – ötö­dik év: „Az agy új­ra­al­ko­tá­sá­nak mun­ká­la­tai si­ke­re­sen foly­nak.”

Az em­be­rek vár­tak.

Öt év el­múl­tá­val, egy for­ró nyá­ri na­pon az észa­ki fél­te­ke sok rá­dió­csil­la­gá­sza­ti ál­lo­má­sá­nak ügye­le­tes be­ren­de­zé­sei fel­fog­ták a jel­zést: „Fi­gye­lem! Rend­kí­vül fon­tos!” S noha a koz­mi­kus kap­cso­la­to­kat fenn­tar­tó au­to­ma­ták ön­ál­ló­an is fel tud­ták vol­na ven­ni a hír­adást, a csil­la­gá­szok a kont­roll­sza­lag­hoz ro­han­tak.

A sza­la­go­kon kü­lö­nös je­lek tűn­tek fel, nem ha­son­la­to­sak ah­hoz a bo­nyo­lult kód­hoz, amellyel a kol­lé­ga­i­ak­kal foly­tat­ták a be­szél­ge­tést. Pont, vo­nás, vo­nás, pon­tok… És azon­nal meg­ér­tet­ték: „De hi­szen ez mor­ze­ábé­cé!”

 

„Fi­vé­re­im! Nő­vé­re­im! A Föld la­kói!

 

Alek­szandr Bar­te­nev be­szél, Alek­szandr Bar­te­nev be­szél, a Kol­lé­ga boly­gó­ról, a Sa­git­ta lamb­dá­já­nak rend­sze­ré­ből!

Élet­re kel­tet­tek. Sem­mi­fé­le el­té­rés nem ta­pasz­tal­ha­tó a nor­má­tól. A kol­lé­ga­i­ak mű­vé­sze­te el­ra­gad­ta­tás­sal tölt el, de büsz­ke va­gyok sa­ját tu­do­má­nyunk­ra is. A kol­lé­gák együtt örül­nek ve­lem. Még a csil­lag­kód út­ján be­szél­ge­tünk. De a nyel­vü­ket meg­ta­nul­ni nem ne­héz.

Bár­csak meg­ölel­het­né­lek va­la­mennyi­te­ket.

Alek­szandr BAR­TE­NEV”

És en­nek nyo­má­ban is­mét a csil­lag­kód kö­vet­ke­zett. A kol­lé­gák vet­ték át a szót. És most tör­tént első íz­ben, hogy nem szá­raz tu­do­má­nyos is­me­re­tek, nem gya­kor­la­ti kér­dé­sek re­pül­tek a Föld felé a Kol­lé­gá­ról, ha­nem emó­ci­ók. Ám a kód­juk rend­sze­re az emó­ci­ók, az ér­zel­mek köz­lé­sé­hez nem volt túl­sá­go­san al­kal­mas.

Egész éven át jöt­tek a hí­rek Alek­szandr Bar­te­nev­től – tu­do­má­nyos je­len­té­sek. De rit­kán fel-fel­vil­lant a fájó lé­lek nyug­ta­lan­sá­ga, ugyan­az­zal a fu­ka­ron mért mor­ze­ábé­cé­vel: „Na­gyon vá­gyó­dom a Föld után. Csen­des pil­la­na­ta­im­ban gyak­ran lá­tom.”

A meg­je­lölt idő­szak le­tel­té­vel – vagy­is az új­ra­szü­le­tés pil­la­na­tá­tól szá­mí­tott egy év el­tel­té­vel – újabb je­len­tés:

„A kó­pi­át el­ké­szí­tet­ték az agyam­ról, a fel­dol­go­zás fo­lya­mat­ban. Az in­for­má­ci­ót a leg­kö­ze­leb­bi idők­ben adni kez­dik. A kol­lé­gák fel­aján­lot­ták: ma­rad­jak ná­luk. Ál­lan­dó kap­cso­la­tot le­het­ne fenn­tar­ta­ni. Az a szán­dé­kom, hogy be­le­egye­zek.”

Egy hó­nap múl­va – jel­zés: „Rend­kí­vü­li fon­tos!”

És a rá­dió­csil­la­gá­sza­ti ob­szer­va­tó­ri­u­mok­ba kezd­tek be­fut­ni an­nak a ko­losszá­lis rá­dió­gram­nak első je­lei, amely Alek­szandr Bar­te­nev agyá­nak kó­dolt in­for­má­ci­ó­ját hoz­za, új tu­dás­sal, új be­nyo­má­sok­kal meg­ter­hel­ten.

Az Agy­ku­ta­tó In­té­zet meg­kap­ta a fel­dol­go­zott ada­to­kat…

Az Agy­ku­ta­tó fel­hí­vást tett köz­zé:

„Ön­kén­tes ke­res­te­tik Alek­szandr Bar­te­nev in­tel­lek­tu­sá­nak át­vé­te­lé­re. Meg­vál­toz­tat­ha­tat­lan fel­té­te­lek: élet­kor – 25 év, ide­á­lis egész­sé­gi ál­la­pot. Majd rész­le­tes le­írá­sa a vér­cso­port­nak, az ideg­szö­ve­tek klasszi­fi­ká­ci­ó­já­nak stb. stb.

Az ön­kén­te­sek, akik szí­ve­sen vál­lal­ták vol­na, sa­ját „én­jük” el­fe­lej­té­sét, csak­hogy át­vál­toz­za­nak Alek­szandr Bar­te­nev­vé, va­ló­ság­gal meg­ost­ro­mol­ták az In­té­ze­tet.

A skru­pu­ló­zus or­vo­si bi­zott­ság az első né­hány száz je­lent­ke­ző kö­zül ki­vá­lasz­tott egy Ge­or­gij Mit­kov nevű, at­lé­ta­ter­me­tű szó­fi­ai tor­nászt.

Vá­rat­lan, kü­lö­nös rá­dió­gra­mot fog­tak fel a Kol­lé­gá­ról. Alek­szandr Bar­te­nev küld­te:

„Gyó­gyí­ta­ni pró­bál­nak, meg­sem­mi­sít­ve em­lé­ke­i­met a Föld­ről. Nem aka­rom! Nem tu­dom! Tu­dom, hogy ha­mar meg­ha­lok… Re­mény­ke­dem az új­já­szü­le­té­sem­ben…”

Né­hány nap­pal ké­sőbb újabb, még kü­lö­nö­sebb je­len­tés: „Lát­tam a te­let. Be­vé­gez­te­tett. Vi­szont­lá­tás­ra oda­ha­za!”

Ez volt az utol­só hír, amit a koz­mi­kus Alek­szandr Bar­te­nev kül­dött. Utá­na a Kol­lé­gá­ról ma­te­ma­ti­ka­i­lag kó­dolt, szá­raz je­len­tés jött ar­ról, hogy a Nap­rend­szer kül­döt­te meg­szűnt lé­tez­ni.

Az Agy­ku­ta­tó In­té­zet tor­na­ter­mé­ben, für­gén per­gett a nyúj­tón Ge­or­gij Mit­kov, ez a busa szem­öl­dö­kű, so­vány arcú, re­mek ter­me­tű ifjú.

Edzett sport­em­ber­hez illő nyu­godt tü­re­lem­mel vár­ta, hogy mi­kor hív­ják a mű­tő­be, arra az ope­rá­ci­ó­ra, amely után el­fe­lej­ti ne­vét, szo­ká­sa­it, ka­rak­te­rét, és át­ala­kul Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics Bar­te­nev­vé.

Az Agy­ku­ta­tó la­bo­ra­tó­ri­u­ma­i­nak szá­zai, a mun­ka­tár­sak ez­rei négy ke­rek esz­ten­de­ig dol­goz­tak azon, hogy meg­te­remt­sék azt a kis anyag­tö­me­get, amely alig fog­lal el 1500 köb­cen­ti­mé­tert. Az első kö­ve­te­lés­re, so­ron kí­vül, gyá­rak és üze­mek, ter­ve­ző­iro­dák tu­cat­jai dol­goz­ták ki és ké­szí­tet­ték el az új be­ren­de­zé­se­ket.

Négy ke­rek esz­ten­dő – nem is olyan na­gyon sok. Egy ilyen agyat a ter­mé­szet, maga, majd­nem har­minc év alatt nö­veszt ki.

Ezek alatt az évek alatt Ge­or­gij Mit­kov ál­lan­dó­an az In­té­zet­ben élt, rend­sze­re­sen ana­li­zál­ták, rend­kí­vül ap­ró­lé­ko­san újra meg újra meg­vizs­gál­ták, mind­az­zal a skru­pu­ló­zi­tás­sal, amely­re a kor­sze­rű tu­do­mány csak ké­pes volt. Új agy­ve­lő­je szö­ve­te­i­nek olya­nok­nak kel­lett len­ni­ük, ame­lyek meg­fe­lel­nek tes­te szö­ve­te­i­nek, mert kü­lön­ben a szer­ve­ze­te fel­lá­zad­na, és e vas­egész­sé­ges em­ber egész fi­a­tal ener­gi­á­já­val in­dul­na ro­ham­ra az ide­gen, más­fa­jú test el­len, és ki­kö­zö­sí­te­né ma­gá­ból azt, a fe­hér vér­sejt­jei meg­ro­han­nák az agyat, és az egész cso­dá­la­tos al­ko­tás egy-ket­tő­re gyul­la­dá­sos, gennyes tá­lyog­gá vál­toz­na át.

Ge­or­gij Mit­kov ép­pen a hu­szon­ki­len­ce­dik évét töl­töt­te be, ara­i­kor át lép­te a műtő aj­ta­ját, nagy­já­ból ép­pen annyi idős volt, amennyi évet Alek­szandr Bar­te­nev uta­zá­sa előtt meg­élt.

Min­den a ter­vek sze­rint tör­tént: négy­évi elő­ké­szü­let, negy­ven­öt per­ces – mű­tét…

A be­te­get át­lát­szó bu­rá­val ta­kar­ták le az ope­rá­ció után. Ez a bura her­me­ti­ku­san izo­lál­ta a kül­ső kör­nye­zet­től. Le­pe­dők alatt fe­küdt, mű­anyag­si­sak­ban, nyu­godt arc­cal, pon­to­san úgy, mint a me­se­be­li alvó her­ceg­nő kris­tály ko­por­só­já­ban.

Kö­pe­nyes em­be­rek – fi­a­ta­lok és öre­gek, fér­fi­ak és asszo­nyok áll­tak e kö­rül a kü­lö­nös szar­ko­fág kö­rül, ar­cu­kon egy­for­ma fe­szült ki­fe­je­zés és tit­kolt vá­ra­ko­zás ült. Ott áll­tak, és az ér­ve­rést, a lég­zést, a szív­ve­rést, az éb­re­dő agy te­vé­keny­sé­gét jel­ző mű­sze­re­ket néz­ték. Tíz per­cig, egy fél órá­ig egy órát, vár­tak, azt les­ték, hogy va­jon nem lép-e fel gyul­la­dá­sos fo­lya­mat.

A pro­fesszo­rok hall­gat­tak.

Vé­gül egy szi­kár, rán­cos arcú, de egye­nes tar­tá­sú, te­kin­télyt pa­ran­cso­ló arcú, élénk kék sze­mű öreg­em­ber ki­je­len­tet­te:

„Még min­den rend­ben.”

Az em­be­rek meg­könnyeb­bül­ve só­haj­tot­tak.

Az át­lát­szó szar­ko­fág a be­ren­de­zé­sek­kel egye­tem­ben si­mán el­moz­dult, a műtő aj­tói hang nél­kül fel­tá­rul­tak előt­te.

A fe­hér kö­pe­nyes em­be­rek né­hány per­cig még kö­vet­ték, az­tán kezd­tek el­szé­led­ni a fo­lyo­só­kon.

A szar­ko­fág egy sö­tét szo­bá­ba ér­ke­zett, és ott meg­állt. Az aj­tók szo­ros­ra zá­rul­tak mö­göt­te. Az aj­tók két hosszú hét­re zá­ród­tak be. A be­teg két egész hé­tig alud­ni fog, a gon­dos be­ren­de­zé­sek meg­kezd­ték ete­té­sét, ápo­lá­sát, a szer­ve­ze­té­nek a nor­má­lis­tól való leg­ki­sebb el­té­ré­sét is fi­gyel­ték. Min­dent, amit ta­lál­tak, je­len­tet­ték az em­be­rek­nek, de az aj­tók zár­va ma­rad­tak az em­be­rek előtt.

Az In­té­zet igaz­ga­tó­ja, ugyan­az a si­má­ra ke­félt ősz hajú, szar­ka­lá­bas kék sze­mű öreg­em­ber, ez a rán­cos arcú ag­gas­tyán be­kap­csol­ta a te­le­ví­zi­ós er­nyőt. A be­ren­de­zé­sek je­lei tűn­tek fel raj­ta, rit­mi­ku­san futó gör­be zöld vo­na­lak, ame­lyek ar­ról val­lot­tak, hogy a be­teg agya már dol­go­zik. – Füg­gönyt el­húz­ni! – pa­ran­csol­ta az igaz­ga­tó.

– Nem vált­hat ez ki sok­kot? Kint süt a Nap. Túl­sá­go­san is erős, vá­rat­lan ha­tás – ve­tet­te el­le­ne va­la­ki, egy lát­ha­tat­lan em­ber.

– Nap­sü­tés? An­nál jobb. Hadd ör­ven­dez­tes­se meg a vissza­té­rés. Ma­gam me­gyek hoz­zá.

A szé­les ab­la­kon át az izo­lá­tor­ra tű­zött a ve­rő­fény, a gé­pe­ze­tek nik­ke­le­zett al­kat­ré­sze­in meg­tört, és vissza­ve­rő­dött a nap­su­gár.

A szar­ko­fág át­lát­szó fe­de­lét fél­re­tol­ták. A be­teg fel­emel­te ke­zét, és igye­ke­zett el­kap­ni a nap­su­ga­ra­kat.

A di­rek­tor a kü­szö­bön áll­va hal­kan kér­dez­te: „Fel­éb­redt?” – és az­tán azon­nal szi­go­rú­ra for­dí­tot­ta a szót: – Ne for­go­lód­jon!

El­ső­nek szo­kat­lan, kü­lö­nös bre­ke­gő hang hal­lat­szott, az­u­tán em­be­ri szó:

– Be­széd! Az én be­szé­dem!… Nem, nem for­du­lok meg… De jöj­jön ide.

Az igaz­ga­tó hal­kan lép­ked­ve, oda­ment az ágy­hoz.

– Ho­gyan érzi ma­gát?

A kéz is­mét a nap­fény után ka­pott.

– A Nap! A Nap!… Ott po­ko­li köd volt. Egyet­len egy­szer sem lát­tam a nap­ju­kat… A Föl­dön va­gyok?

– Igen.

– És kéz… Em­be­ri ke­zem van.

A kéz ököl­be­szo­rult, meg­haj­lott kö­nyök­ben, a duz­za­dó iz­mok ug­rál­ni kezd­tek a bőre alatt.

– Ohó! Az a sor­som te­hát, hogy min­dig iga­zi lu­xus­ru­hát vi­sel­jek. Ott is pom­pás öl­tö­ze­tet kap­tam. Az ő íz­lé­sük­nek meg­fe­le­lőt, igaz…

A kéz a vál­lat a dom­bo­rú mell­kast kezd­te ta­po­gat­ni.

– Ez az­tán a da­lia… Mit is csi­nál­ha­tok majd ez­zel az izom­heggyel?

Bol­do­gan ne­ve­tett.

– Ké­rem, mond­ja meg, ki­nek kö­szön­he­tem ezt? – A kéz a le­pe­dőn át vé­gig­si­mí­tot­ta a tes­tet.

– Ge­or­gij Mit­kov­nak hív­ták.

– Ge­or­gij Mit­kov? – Kö­szö­nöm ne­ked, bá­tyám.

A si­sak alatt a pár­ná­kon Ge­or­gij Mit­kov ko­mor szem­öl­dö­kű, so­vány ha­tá­ro­zott állú és ha­tal­mas orrú arca. De ez a jól is­mert arc va­la­ho­gyan meg­fog­ha­tat­la­nul meg­vál­to­zott, a vo­ná­sa­i­ban va­la­mi, még szin­te ér­zé­kel­he­tet­le­nül ide­gen je­lent meg.

– Pro­fesszor, alig lá­tom önt. Ké­rem jöj­jön kö­ze­lebb… Így hát… Pro­fesszor, mi tör­tént? Mi­ért sír?… Min­den rend­ben pro­fesszor. Ah, mi­lyen cso­dá­la­tos és jó is­mét itt­hon len­ni!

18

Ma­gas volt és kar­csú, a szé­les vál­lak büsz­kén, könnye­dén mo­zog­tak, a ké­nyel­mes ing nya­ká­ból osz­lop­ként emel­ke­dett ki az erős nyak. De a já­rá­sa már nem a régi, nem Ge­or­gij Mit­ko­vé, nem ru­gal­mas, könnyed, ha­nem sok­kal von­ta­tot­tabb, el­gon­dol­ko­dóbb. Is­me­rős já­rás…

– Ve­re­bek! Néz­zé­tek, ve­re­bek! Ah, az ör­dög­be!

Min­de­nen cso­dál­ko­zott: a ve­re­be­ken, a kék égen úszó fel­hő­kön, az épü­le­tek ve­tet­te fer­de ár­nya­kon.

– Hát ez mi… azok a töl­gyek!… – Egy­szer­re el­szo­mo­ro­dott: – Ami­kor el­re­pül­tem a Föld­ről, alig vol­tak ma­ga­sab­bak ná­lam.

De a szo­mo­rú­sá­ga csak pil­la­na­tig tar­tott.

– Pil­lan­gó!… Aj-aj! El sem tud­já­tok kép­zel­ni, hogy mi­lyen cso­dá­la­to­san szép a mi vi­lá­gunk! És előt­tem a tél! Ha­vat lát­ha­tok!

Az utol­só, amit leg­utol­já­ra a Föl­dön lá­tott – egy ha­tal­mas arc, ma­dár­szárny­hoz ha­son­ló szem­öl­dök ár­nyé­kol­ta fi­gyel­mes arc, amely kí­sér­te­ti­e­sen sá­padt volt a zöl­des fény­ben, és a be­ren­de­zés vil­lo­gó lám­pa­sze­me. Az­tán egy pil­la­nat­ra sö­tét­ség, és is­mét fény – szét­szórt, olyan lágy, mint­ha füs­tön szű­rőd­ne át, de már nem föl­di fény.

Az a ha­tal­mas, fi­gyel­me­sen ko­mor te­kin­te­tű em­ber, már ré­ges-ré­gen ha­lott. És meg­hal­tak mind­azok, aki­ket is­mert. El­tűnt Sab­lin, és meg­halt… Erre még csak gon­dol­nia sem sza­bad. Nyolc­van­két év telt el.

Ez az öre­gecs­ke, aki most el­ve­ze­ti az ott­ho­ná­ba – az Agy­ku­ta­tó In­té­zet igaz­ga­tó­ja, Igor Alek­szand­ro­vics Bar­te­nev. De hi­szen őt ma­gát hív­ják Alek­szandr Nyi­ko­la­je­vics Bar­te­nev­nek. Ez az öreg­em­ber tu­laj­don­kép­pen a fia.

Az egye­nes, éles vál­lacs­kák fö­lött – rán­cos nyak, a ke­rek pro­fesszor­sap­ka alól né­hány gyér haj­fürt kan­di­kál elő – nyolc­van­éves. És a hu­szon­ki­lenc éves Alek­szandr Bar­te­nev néz­te, néz­te azt a fér­fit, akit jog­gal fi­á­nak szá­mít­ha­tott.

– Lép­jen be. – Az ag­gas­tyán-fiú ki­tár­ta az aj­tót – Gye­rünk a dol­go­zó­ba. Be­szél­nünk kell va­la­mi­ről. A saj­tó­kon­fe­ren­cia kez­de­té­ig még van egy ke­vés időnk.

A dol­go­zó­ban Alek­szandr Bar­te­nev né­ze­lőd­ni kez­dett.

– Tud­ja – szó­lalt meg vé­gül – úgy tű­nik, hogy már vol­tam itt.

– Itt nem jár­ha­tott. Ezt a há­zat hu­szon­öt éves ko­rom­ban épí­tet­ték. Vagy­is ön után.

– És még­is sok min­den­re em­lék­szem, ami itt van… Erre az asz­tal­ra, az ab­lak­ra… És bár­mi­lyen kü­lö­nös önre is em­lék­szem. Nem mint if­jú­ra, de még meg­le­he­tő­sen fi­a­tal volt. És arra is em­lék­szem, hogy va­la­mi fur­csa egyen­ru­há­ban lát­tam: gyű­rött fe­ke­te ru­há­ban, bőr­öv­vel, pisz­tollyal az ol­da­lán, la­pos sap­ká­ban volt, amely­ről sza­la­gok csüng­tek. Még a ru­há­zat var­rá­sa­it is ma­gam előtt lá­tom – dur­vák vol­tak, ügyet­le­nül varr­ták ezt a ru­hát. De le­het­sé­ges mind­ez?

Igor Alek­szand­ro­vics moz­gé­kony ar­cán meg­fe­szül­tek a rán­cok, élés­sé és ha­tá­ro­zot­tá vált az arc­ki­fe­je­zé­se.

– Egy pil­la­nat­ra…

Az öreg ki­ment a szo­bá­ból, a par­kett meg­őriz­te cso­szo­gó lép­te­i­nek nyo­mát.

Alek­szandr to­vább vizs­gá­ló­dott. Sok min­den­re rá­is­mert, ami­re nem lett vol­na sza­bad em­lé­kez­nie. Újra maga előtt lá­tott egy vé­kony­ka asszonyt is, cso­dál­ko­zó ha­tal­mas sze­mét, a lágy rán­cocs­ká­kat az ar­cán. Csak a nyu­godt pil­la­na­ta­i­ban je­lent meg előt­te ott, és a nyu­ga­lom min­dig vé­get ért. És ak­kor ott, más vissza­em­lé­ke­zé­sek, re­á­li­sak, ame­lyek­re joga volt, szo­rí­tot­ták össze a szí­vét.

A fo­lyón íve­lő híd­ra, a hold­ra em­lé­ke­zett, lát­ta ver­gőd­ni fé­nyét a ví­zen. Lel­ki sze­me előtt fel­tűnt a cse­ne­vész park, a fi­a­tal fák, és ő is, va­kí­tó­an fe­hér kö­peny­ben, ra­gyo­gó fog­so­rá­val… Ha­já­nak il­la­tá­ra, sze­mé­nek ra­gyo­gá­sá­ra és a hul­ló­csil­lag­nak Gál­ja pu­pil­lá­ján vissza­tük­rö­ző­dő fé­nyé­re gon­dolt… „S a kán szab­lyá­ja vert acél.”

Igor Alek­szand­ro­vics egy vas­tag al­bum­mal tért vissza, a bo­rí­tó­ja sza­kadt bőr. Az al­bum öreg volt, maga is csa­lá­di erek­lye.

Alek­szandr érte nyúlt.

– Bá­tyus­ka! A nagy­ma­ma al­bu­ma.

– Apám hoz­ta…

– A–a…

– Rá­is­mer erre? – Igor Alek­szand­ro­vics egy ké­pet nyúj­tott felé.

– Igen… Ép­pen erre em­lék­szem.

A fény­kép… egy régi mat­rózt áb­rá­zolt, a fe­jén hety­kén fél­re­csa­pott el­len­ző nél­kü­li sap­ká­val, ma­u­ser­ral az ol­da­lán.

– Ép­pen ilyen­nek.

– Az Au­ró­ra mat­ró­zát ját­szot­tam a né­zők nél­kü­li szín­ház­ban. Ez volt. Ez ak­kor volt… Igen, ép­pen ab­ban az év­ben, ami­kor ön meg­ér­ke­zett a Kol­lég­á­ra.

– Kö­zölt ön­nel va­la­mit? – kér­dez­te Alek­szandr.

– Az apám?

– Igen.

– Íme, itt van, ami­ért ide ké­ret­tem.

És ez­zel Igor Alek­szand­ro­vics egy pa­pír­kö­te­get emelt ki a fi­ók­ból.

– Apám fel­jegy­zé­sei. A vég­ren­de­le­te… Arra kért, hogy ad­jam át ön­nek. Ha ön meg­erő­sí­ti azt, amit le­írt ben­ne, ak­kor a tu­do­má­nyos élet ég­bol­to­za­tán ha­tal­mas vi­har tom­bol majd. Ve­gye át.

Alek­szandr el­vet­te a kö­te­get.

– Rend­ben van… De most… Ha meg­kér­het­ném…

– Min­dent, amit kí­ván.

– Ha meg­kér­het­ném, hogy mu­tas­sa meg az édes­any­ja ké­pét is.

Igor Alek­szand­ro­vics rá­ve­tet­te éles, min­dent értő te­kin­te­tét – rá­né­zett, és az­u­tán le­sü­töt­te kék sze­mét, az al­bum­ban ku­ta­tott, majd egy na­gyobb ké­pet vett elő.

Szí­nes fény­kép, ame­lyet rend­kí­vü­li te­het­sé­gű fo­to­grá­fus mű­vész al­ko­tott va­la­mi­kor. A kar­fá­ról vé­kony kéz csün­gött könnyed grá­ci­á­val, tar­tóz­ko­dó szür­ke szem, ön­ma­gá­ba for­du­ló, nyu­godt, el­gon­dol­ko­dó te­kin­tet. Nem, nem az a lány töb­bé, aki ak­kor azo­kat a bar­bár ere­jű, ke­mény ver­se­ket sza­val­ta az ódon hősi em­lék­mű­nél.

Ne­ved ma­dár, ke­zem­be fér,
Ne­ved jég­csepp nyel­vem he­gyén,
Halk reb­be­nés az aj­kon, csak egyet­len­egy
Öt betű, nem több – ennyi a ne­ved…

De hi­szen az ő szá­má­ra mind­össze egy éve, hogy eze­ket a ver­se­ket hal­lot­ta a lány aj­kán fel­csen­dül­ni. Mind­össze csak egy év­vel ez­előtt! Em­lé­ke­zett rá­juk, is­mé­tel­get­te ma­gá­ban. Amit tu­dott, ki­tár­ta a kol­lé­gák­nak, min­dent át­adott bol­do­gan. Ha­tal­mas, bol­do­gí­tó ér­zés meg­osz­ta­ni, amit tudsz. De eze­ket a sza­va­kat el­rej­tet­te, ezek az övé ma­rad­tak, a sa­ját­ja, az az ide­gen vi­lág alig­ha ér­tet­te vol­na meg úgy, aho­gyan ő ér­tet­te őket.

Csen­des tóba, ha ve­tek kö­vet,
Az csob­ban úgy, mint aj­ka­mon ne­ved…

Egy éve csu­pán, de hi­szen már ré­gen ha­lott, aki­től ta­nul­ta… És kö­rü­löt­te min­den em­ber új. Min­den, amit is­mert, min­den, ami szí­vé­nek drá­ga, ro­kon, el­tűnt a múlt­ban. Vissza­tért a ha­zá­já­ba. De va­jon a ha­zá­ja-e? Va­la­mi­vel több, mint nyolc­van év­vel ez­előtt az ő ha­zá­ja a múlt­ba süllyedt, nem le­het vissza­té­rí­te­ni. El­té­ved­tél az idő­ben utas.

Már nem él az a lány, és ő volt az egyet­len, a meg­is­mé­tel­he­tet­len!

Alek­szandr a ké­pet néz­te, és össze­csíp­te­tett uj­jai vé­gig­si­mí­tot­ták a ha­lán­té­kát.

Igor Alek­szand­ro­vics aka­rat­la­nul is meg­bor­zon­gott. „Az apám moz­du­la­ta!” Csak most érez­te meg, nem az ér­tel­mé­vel, ha­nem lel­ké­nek egész mé­lyén, hogy az el­hunyt apja áll előt­te, más arc­cal, más test­ben, de az apja, s fi­a­ta­labb öreg fi­á­nál, vagy öt­ven év­vel.

Be­kap­csol­ta a te­le­ví­zió er­nyő­jét. A kes­keny rá­má­ban fel­tűnt a – kert képe, tel­ve ki­a­bá­ló­an vi­dám vi­rá­gok­kal és nap­fénnyel.

– Gá­locs­ka, hol vagy? – kér­dez­te Igor Alek­szand­ro­vics.

– Itt va­gyok, nagy­apó.

– El­ké­szí­tet­ted – kér­te­lek?

– Igen, nagy­apó.

– Hozd.

Egy pil­la­nat múl­va az ajtó előtt hety­kén kop­pa­nó lép­tek, és egy fé­lénk han­gocs­ka:

– Sza­bad?

– Gye­re, gye­re.

El­ső­nek egy ha­tal­mas vi­rág­cso­kor je­lent meg az aj­tó­ban, lán­go­ló őszi­ró­zsák, sú­lyos-pá­rás föld­szag­gal árasz­tot­ták el az egész szo­bát. A cso­kor mö­gül elő­tűnt egy arc – az ál­lacs­ka lágy ovál­ja, a fi­nom orr, a le­sü­tött szem­pil­lák ár­nyé­ká­ban ned­ve­sen csil­lo­gott a szem, amely­ben vég­te­len kí­ván­csi­ság rej­tő­zött.

– Hát mi­ért áll­do­gálsz? Add át!

A szem­pil­lák fel­emel­ked­tek, a szem tág­ra­nyílt – és az őzi­ke kí­ván­csi­sá­gú te­kin­tet to­va­tűnt – nyílt, bi­za­lom­mal telt sze­mek, ame­lyek­ben hi­á­ba ke­res­néd a ra­vasz­sá­got, az egész lel­ket fel­tá­ró szem­pár szin­te kér, ol­vass ben­ne.

– Ké­rem, ve­gye át.

A hang­ja el­csuk­lott, a szem­pil­lái is­mét le­eresz­ked­tek, za­va­rá­ban las­san-las­san el­pi­rult.

– Kö­szö­nöm.

Ügyet­len, szé­les, erős ke­zek fog­ták át az uj­jacs­ká­it. S mind­ket­ten egy­szer­re meg­re­meg­tek.

– Kö­szö­nöm – is­mé­tel­te a fér­fi, nem is tud­va, hogy mit mond­jon, ho­gyan há­lál­kod­jon.

– Menj, Gál­ja, mi is mind­járt me­gyünk.

Gál­ja…

A sö­tét für­tök, a nap­bar­ní­tot­ta váll el­tűnt, az ajtó be­csa­pó­dott. A vi­rág­cso­kor azon­ban ott ma­radt, a maga ká­bí­tó­an égő vi­rá­ga­i­val, és a ned­ves­ség­nek, a föld­nek, a fű­nek bo­nyo­lult il­la­tá­val, amely tit­kon az aro­más hű­vös­sé­get is ma­gá­ban rej­tet­te, azt a hű­vös­sé­get, amely a gyö­ke­rek tö­vé­ben min­dig meg­őr­ző­dik.

Ez a lány nem ha­son­lít hoz­zá. No de még­is? Nem meg­is­mét­lő­dés, de a szép­ség nem hal­hat ki a Föld­ről. Sem­mi sem tű­nik el vég­kép­pen.

Öreg fia kel­lő­en bölcs volt ah­hoz, hogy ne is ve­gye ész­re túl­sá­go­san is fi­a­tal apja ar­cán a za­vart, s gya­kor­la­ti­a­san ja­va­sol­ta:

– Fog­ja ezt a csok­rot, szük­sé­ge lesz rá…

Év­szá­za­dos töl­gyek, büty­kö­sek, ki­nö­vé­sek tor­zí­tot­ta tör­zsek – az el­röp­pent idő meg­tes­te­sü­lé­sei. Év­szá­za­dos töl­gyek és masszív pa­dok, sűrű ár­nyék és ide­ge­sen re­me­gő nap­fol­tocs­kák.

A park ezen ki­halt sar­ka most né­pes: sok-sok em­ber áll a fák alatt, ál­lig „fegy­ver­zett” fo­tó­ri­por­te­rek, film­ope­ra­tő­rök, te­le­ví­zi­ó­sok és tu­dó­sok.

A tar­ka vi­rá­gok­kal ékes vi­rág­ágy kö­ze­pén – sír­kő. Alek­szandr meg­állt előt­te:

BAR­TE­NEV ALEK­SZANDR NYI­KO­LA­JE­VICS
Nem is­ten, de fel­tá­mad!

Alek­szandr a ra­gyo­gó őszi­ró­zsa­csok­rot a sima, nap­me­le­gí­tet­te kőre tet­te, a sír­em­lék­re, mely­ben tu­laj­don­kép­pen ő maga nyu­go­dott.

Min­den­fe­lől fény­ké­pe­ző­gé­pek kat­tog­tak.

Ott állt, meg­hajt­va fe­jét, és az­tán el­in­dult az In­té­zet felé, ahol már az egész vi­lág­ból össze­gyűl­tek a tu­dó­sok, az új­ság­írók, a tár­sa­da­lom leg­je­le­sebb­jei, hogy meg­hall­gas­sák első elő­adá­sát.

(V. Tyendr­ja­kov kis­re­gé­nye nyo­mán:
„Nau­ka i Zsizny”)