V. KAJDOS:
A KÍ­SÉR­LET

Feje fe­lett a csil­la­gok ra­gyog­tak, cso­dá­la­tos, szi­por­ká­zó pon­tok az ég fe­ke­te bár­so­nyán. Mé­lyen lent, a lába alatt úszott az is­me­ret­len boly­gó. Itt még so­sem jár­tak Kora la­ko­sai.

Me Fi né­hány­szor a szé­les övén csil­lo­gó gom­bok­hoz nyúlt. Könnyed lö­kés volt a moz­du­la­ta­i­ra a fe­le­let. S azon­nal új irány­ba zu­hant. A boly­gó­nak ezen a fe­lén éj­sza­ka volt. Zu­hant a sö­tét­ség­ben, szin­te azon az alig ér­zé­kel­he­tő fo­ná­lon csú­szott, amellyel az au­to­ma­ták oda­irá­nyí­tot­ták, ahol a leg­több si­ker­re volt re­mé­nye. A boly­gó leg­na­gyobb tu­dó­sá­hoz ve­ze­tett az útja.

A boly­gón, a Föl­dön ek­kor ép­pen 1417-et ír­tak.

A szo­ba bolt­haj­tá­sos mennye­ze­tét pók­há­lók bo­rí­tot­ták, és sűrű ho­mály ülte meg a he­lyi­sé­get. Az éj­sza­ka nem nyúj­tot­ta a tu­do­mány ta­nul­má­nyo­zá­sa nyu­gal­mát. Sár­ga, ké­kes­zöld, bí­bor­szí­nű ki­sü­lé­sek tör­ték meg is­mé­tel­ten a ho­mályt. A tűz­hely fe­let­ti bolt­haj­tá­son meg­tört a lán­gok fé­nye. Egy ag­gas­tyán ti­pe­gett si­e­tős lép­tek­kel a té­ge­lyek és a lom­bi­kok kö­zött.

Ár­nyé­ka hű­sé­ge­sen kí­sér­te min­den moz­du­la­tát, és fur­csán, tor­zan tört meg a szo­ba sok-sok szög­le­tén. A tég­lá­val ki­ra­kott pad­lón ren­det­len ha­lom­ban he­ver­tek az ósdi, disz­nó­bőr­kö­té­sű fó­li­án­sok. A le­ve­gő­ben ápo­ro­dott füst­szag, bőr­szag és pe­nész­szag ter­jen­gett. Kén­gő­zök át­ha­tó sza­ga ke­ve­re­dett il­la­tos fü­vek aro­má­já­val, sáf­rány­il­lat­tal és az édes­gyö­kér sza­gá­val.

– Az if­jú­sá­got vissza­adó tit­kos szer – sut­tog­ta az agg –, a négy elem esszen­ci­á­ja, a vi­rá­gok­ra hul­ló haj­na­li har­mat, a teli Hold vagy a zöld csil­la­gok aján­dé­ka, hozd vissza ne­kem az éle­tet… az if­jú­sá­got, a szép­sé­get. – És lá­za­san mor­mol­ta új­ból és új­ból az igé­ző sza­va­kat, a hi­á­ba­va­ló és ha­szon­ta­lan kí­ván­sá­got, hi­szen a fó­li­án­sok sem­mi­lyen böl­cses­sé­ge sem tud­ja meg­ál­lí­ta­ni az idő fo­lyá­sát.

A sze­mét rán­cok vet­ték kö­rül, úgy fu­tot­tak szét sze­me sar­ká­ból, mint a le­gye­ző lap­jai. Sze­me öreg és ki­mond­ha­tat­la­nul fá­radt volt. Min­dent meg­ta­nult, min­dent tu­dott, a vi­lág va­la­mennyi böl­cses­sé­gét ott őriz­te ha­tal­mas el­mé­jé­be zár­tan: az ősi kal­de­u­sok tu­dá­sát, Al­ber­tus Mag­nus bá­tor fel­fe­de­zé­se­it, a mí­to­szok kö­dé­be rej­tett tu­dást, is­mer­te a mór tu­dó­sok cso­dá­la­tos be­zo­ár­kö­vé­nek tit­kát.

– Ah – só­haj­tott, fe­jét in­gat­va –, mind­ez csak álom. És mire való mind­ez, ha az élet el­fo­lyik, vissza­hoz­ha­tat­la­nul, mint a ho­mok­órán le­per­gő fö­veny?

– Wag­ner! – ki­ál­tot­ta, és fi­gyel­me­sen hall­gat­ta az éj­sza­ka csend­jét. Há­rom­szor ki­ál­tot­ta fa­mu­lu­sa ne­vét, de sen­ki sem fe­lelt. – Ez a tu­dás­ku­fár, aki össze­té­vesz­tet­te a tu­do­mányt a sza­tócs­ko­dás­sal, al­szik, mint egy ba­rom – mor­mog­ta, mi­köz­ben az aj­tó­hoz lé­pett…

De e pil­la­nat­ban va­kí­tó vil­lám csa­pott le a szo­bá­ba. A szür­ke bolt­ív ra­gyo­gó kris­tállyá vál­to­zott, és a szo­ba kö­ze­pén fosz­fo­resz­ká­ló köd je­lent meg. Az ag­gas­tyán ré­mül­ten hu­nyor­gott, de a fény gyor­san ki­aludt. Egész tes­té­ben re­meg­ve tá­masz­ko­dott az idős em­ber öre­ge­sen büty­kös, torzult ízü­le­tű ke­zé­vel az asz­tal­hoz. Sá­padt ajka hang­ta­la­nul sut­to­gott: – Tá­vozz!…

A tűz fé­nye vé­gig­tán­colt a szo­ba kö­ze­pén álló ma­gas ala­kon. Ru­há­ja csil­lo­gott és rez­gett, mint a fo­lyé­kony hi­gany. A leg­cso­dá­la­to­sabb lát­vány az is­me­ret­len arca volt: a tűz­hely fé­nyé­ben zöl­des­ből sö­tét­szür­ké­vé vál­to­zott. A sima maszk­ból há­rom­szög ala­kú zöld szem vil­lo­gott elő. Sem szá­ja, sem orra nem volt, és fém­csen­gé­sű hang­ja a mel­lén levő ová­lis táb­lács­ká­ból tört elő. A táb­lács­ka fény­lett – vö­rö­ses köd go­moly­gott ben­ne.

– Üd­vöz­le­tem, mé­lyen tisz­telt dok­tor – csen­dült la­ti­nul a mo­no­ton, ha­lott hang.

– Üd­vö­zöl­lek… – hö­rög­te az agg, az­tán meg­re­me­gett, és fel­ki­ál­tott: – Tá­vozz! Sá­tán! – és ke­resz­tet ve­tett. De a lá­to­más nem tűnt el.

– El­jöt­tem – foly­tat­ta a hang –, el­jöt­tem hoz­zád mint tu­dós a tu­dós­hoz. Azt aka­rom, hogy meg­hall­gass. Ez ja­vad­ra vá­lik, ne­ked is, és má­sok­nak is…

Az idős fér­fi le­küzd­ve kez­de­ti fel­in­du­lá­sát, az is­me­ret­len, ar­cát vizs­gál­ta. „Igen, eb­ben nem ké­tel­ked­het –, aho­gyan meg­je­lent, aho­gyan vi­sel­ke­dik, aho­gyan be­szél… ez ő, az, aki­nek a ne­vét sem sza­bad ki­ej­te­ni, ha nem akar va­la­ki íté­lő­szék elé ke­rül­ni. Ez ő!”

Az is­me­ret­len fé­mes hang­ja vib­rált, be­töl­töt­te a szo­bát, a pók­há­lók meg­re­meg­tek. Jól­le­het a tu­do­mány vi­lá­gos la­tin nyel­vén szólt, az öreg sok min­dent még­sem ér­tett meg sza­va­i­ból. Az is­me­ret­len ar­ról be­szélt, hogy meg akar­ja is­mer­ni en­nek a boly­gó­nak az éle­tét, s tu­dást akar adni az em­be­rek­nek…

– Igen, igen – in­gat­ta fe­jét az idős em­ber, de a sza­vak úgy ha­tol­tak át raj­ta, mint a kés a ví­zen. Egy­szer­re iszo­nya­tos volt a ré­mü­le­te, és ha­tal­mas a lel­ke­se­dé­se, mi­vel érez­te: va­la­ki, igen ha­tal­mas lény jött el hoz­zá, hogy tel­je­sít­se a leg­tit­ko­sabb kí­ván­sá­ga­it…

– …de ne­ked eb­ben se­gí­te­ned kell ne­kem –, fe­jez­te be sza­va­it az is­me­ret­len. A mel­lén füg­gő táb­lács­kán fé­nyek ci­káz­tak, majd el­szür­kült.

Az öreg re­ked­ten ki­ál­tot­ta:

– Fi­a­tal aka­rok len­ni, in­kább az if­jú­sá­go­mat add vissza, mint a tu­dást, az if­jú­ság kell, és nem a tu­dás!

Az is­me­ret­len zöld sze­me nagy fi­gye­lem­mel sze­ge­ző­dött rá.

– Új­ból ifjú sze­ret­nék len­ni, olyan, mint sok év­vel ez­előtt, élni aka­rok, és min­dent újra kez­de­ni.

– Az ér­ték – fe­lel­te a fém­csen­gé­sű hang –, az ér­ték, a kincs a tu­dás­ban rej­lik. Olyan tu­dást aján­lok fel ne­ked, ami­vel el­űz­he­ted a be­teg­sé­get má­sok­tól… If­jú­ság!… Mi­ért kí­vá­nod ezt?

Az öreg rá­me­redt.

– És még kér­de­zed is, uram? – Az arca meg­re­me­gett. – Az if­jú­ság – a ta­vasz, ami­kor ere­ink­ben pe­zseg a vér, a jövő… Az if­jú­ság, ter­mé­keny föld, aho­vá a tu­dás mag­vai hull­nak. És még kér­de­zed, hogy mi­ért kell az if­jú­ság!?

Me Fi köz­be­vá­gott:

– Az időt nem tu­dom meg­ál­lí­ta­ni. De a tes­ted­nek olyan anyag­gal, ame­lyet nem is­mersz, új­ból fris­se­sé­get ad­ha­tok.

De az agg fér­fi már nem is hall­ga­tott rá. Tán­colt, te­nye­rét csap­dos­ta, és ke­rin­gett, egé­szen meg­ré­sze­ge­dett az öröm­től. A csönd té­rí­tet­te ma­gá­hoz. Gyor­san kö­rül­né­zett.

Az is­me­ret­len egy fény­su­gár­ban állt, a si­sak­ján ta­réj­sze­rű ékes­ség – ez volt az a ké­szü­lék, amely össze­kö­töt­te az űr­ha­jó­val. Lila szik­rák pat­tog­tak a si­sak­ta­réj­ból. A sze­me nem ra­gyo­gott, le­zá­rult. Me Fi egy perc múl­va is­mét fel­pil­lan­tott, és meg­szó­lalt:

– Adj a vé­red­ből.

– Hogy meg­pe­csé­tel­jük a szer­ző­dést? – sut­tog­ta a meg­ré­mült öreg. De a kö­ze­li bol­dog­ság gon­do­la­ta el­űz­te a két­ke­dést, és bó­lin­tott.

Faust vére – ő volt az ag­gas­tyán, az ana­lí­zis­hez kel­lett Me Fi­nek, vé­kony tű­vel vett vért.

Faust hi­he­tet­len mó­don meg­vál­to­zott. A bio­ana­li­zá­to­rok el­ké­szí­tet­ték vé­ré­nek rész­le­tes ana­lí­zi­sét, a szin­te­ti­zá­ló ké­szü­lé­kek el­ké­szí­tet­ték a pre­pa­rá­tu­mo­kat, ame­lyek meg­élén­kí­tet­ték az öreg­em­ber anyag­cse­ré­jét, és új­ból élet­erős fér­fi­vá vált, egész­ség­től és ener­gi­á­tól duz­za­dó em­ber­ré.

„Most már – gon­dol­ta Me Fi –, biz­to­san el­jött az az idő, ami­kor meg­hall­gat en­gem.”

– Il­lust­ris­si­me, az ön vi­lá­ga rosszul be­ren­de­zett – mon­dot­ta. – A csá­szár, a ki­rá­lyok és fe­je­del­mek ke­gyet­le­nül el­nyom­ják önö­ket, úgy bán­nak itt az em­be­rek­kel, mint az iga­vo­nó bar­mok­kal. Az em­be­rek vég­ki­me­rü­lé­sig dol­goz­nak, de mun­ká­juk gyü­möl­csét el­emész­tik a há­bo­rúk. A sa­ját tu­dat­lan­sá­ga tü­zé­ben ég el itt min­den­ki, és nem ma­rad ön­ből más, mint füst és hamu.

– Így pa­ran­csol­ta az Is­ten – fe­lel­te a dok­tor, meg­si­mo­gat­va sza­kál­lát. Di­va­tos kal­pag­ban dí­szel­gett, és hosszú, ra­gyo­gó kard­ja szé­les vö­rös kard­kö­tőn ló­gott. – A jó ke­resz­tény nem a föl­di éle­tért töri ma­gát, ha­nem a menny­or­szá­gért.

– Azt hi­szem – szó­lalt meg von­ta­tot­tan Me Fi –, hogy té­ved­tem, ami­kor ki­von­tam be­lő­led – és a fecs­ken­dő­re mu­ta­tott.

Faust jobb keze a le­ve­gő­be len­dült, ke­resz­tet ve­tett, és hang­ja bé­ké­sen csen­dült:

– Bű­nös va­gyok. De a tit­kok gyö­ke­ré­ig aka­rok ha­tol­ni, ezért kér­tem, hogy add vissza az if­jú­sá­go­mat.

Me Fi mo­soly­gott.

– De hi­szen, ezt meg­elő­ző­en a női szív mé­lyé­re akarsz el­jut­ni. Ez nem he­lyes. Azt mond­tad: Mar­git báty­ja nem jó szem­mel nézi azo­kat az aján­dé­ko­kat, amik­kel a lány haj­lan­dó­sá­gát aka­rod el­nyer­ni. A bölcs ke­rü­li a ve­szélyt, de te ke­re­sed.

– Nem fé­lek – és a dok­tor kard­ja mar­ko­la­tá­ra tet­te a ke­zét. – Ez majd meg­vé­del­mez.

– De a tu­do­mány? Mi­ért nem arra for­dí­tod erő­det, hogy meg­sze­rezz min­den tu­dást?

Faust vál­lat vont.

– Majd…

Az ajtó be­zá­rult a dok­tor mö­gött. Me Fi meg­nyo­mott né­hány gom­bot szé­les öve bil­len­tyű­ze­tén. Egy szem­pil­lan­tás alatt lét­re­jött a null­tér­ség­alag­út. Az anyag, a fa­lak, a tá­vol­ság szin­te el­ol­vadt a ha­tal­mas elekt­ro­mág­ne­ses erő­tér­ben. Ez­zel a be­ren­de­zés­sel még ha­zá­já­ban, a Ko­rán sze­rel­ték fel, hogy min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött tel­jes biz­ton­ság­ban le­gyen.

*

Sűrű erdő mé­lyén, egy meg­kö­ze­lít­he­tet­len bar­lang­ban ütöt­te fel ide­ig­le­nes ta­nyá­ját, itt csak a sa­sok vij­jo­gá­sát és a far­ka­sok üvöl­té­sét hal­lot­ta. Ide­ig­le­nes ott­hont és la­bo­ra­tó­ri­u­mot te­rem­tett ma­gá­nak ezen a ba­rát­ság­ta­lan he­lyen. Itt gyűj­töt­te össze a te­lea­u­to­ma­ták je­len­té­se­it. Ezek a szel­le­mes gé­pek lát­ha­tat­lan szem­ként re­pül­tek el a vá­ro­sok és fal­vak fe­lett. A kép­er­nyő­kön to­va­su­ha­nó lá­to­má­sok, és a züm­mö­gő je­lek be­le­vé­sőd­tek a kris­tá­lyok­ba. Mit hoz meg­je­le­né­se en­nek a kü­lö­nös boly­gó­nak?…

Start! Me Fi sze­me el­kö­dö­sült, az­tán fél­ho­mály… a tűz­hely vö­rös iz­zá­sa, a dok­tor ott ül szét­szórt köny­vei kö­zött.

Egy ide­ig mind­ket­ten hall­gat­tak.

– Hall­gass meg – kezd­te a dok­tor –, va­la­mit meg kell ten­ned a ked­ve­mért.

Me Fi jól tud­ta, hogy a dok­tor mit akar. A vá­ros­ban pes­tis dü­hön­gött. A jár­ványt azok az em­be­rek ter­jesz­tet­ték, akik a be­teg­ség­ben el­pusz­tul­ta­kat ci­pel­ték a sa­rog­lyá­kon. A te­me­tet­len hul­lák ha­lom­ban he­ver­tek, a fe­let­tük ke­rin­gő hol­lók is hur­col­ták a ra­gályt. A lé­lek­ha­rang hang­ja kö­vet­te nyo­mon az ijesz­tő kí­sér­te­tek. A be­szö­ge­zett aj­tó­kon fe­hér ke­resz­tek, a kuny­hók­ból a rot­ha­dás bűze áradt. A le­so­vá­nyo­dott ar­co­kon ré­mü­let ült, és az el­nép­te­le­ne­dett temp­lo­mok­ban csak a pa­pok rek­vi­em­jei tör­ték meg a csen­det.

A két fér­fi út­nak in­dult. Nyi­tott vá­ros­ka­puk mel­lett men­tek el. Az őrök üve­ges te­kin­tet­tel me­red­tek rá­juk, ke­zük még hol­tuk­ban is szo­rí­tot­ta a fegy­vert.

A ma­ga­sabb ter­me­tű em­ber fel­in­dult­sá­gá­ban meg­re­me­gett.

– Nem me­gyek to­vább – mond­ta – Tu­dod mit kell ten­ned, an­nak mód­ját is is­me­red, hogy mint ta­lál­hatsz meg.

Faust bó­lin­tott. A ha­lál lát­vá­nya nem iz­gat­ta. Bát­ran lép­delt a csen­des ut­cá­kon. El­ke­rül­te a po­cso­lyá­kat. A vi­csor­gó ku­tyák elől el­ug­rott. Ko­po­gott a pa­lo­ta ka­pu­ján. Hosszú ide­ig csak a vissz­hang fe­lelt, az­tán csi­kor­gás, el­húz­ták a re­teszt, és a kapu fel­tá­rult.

– Or­vos va­gyok – mond­ta gyor­san Faust.

– Itt már csak a ha­lál gyó­gyít – fe­lel­te ré­mült sut­to­gás­sal a szol­ga. – Meg­be­te­ge­dett a lá­nya… a fe­je­de­lem sen­kit sem fo­gad. Tá­vozz!

A dok­tor meg­ve­tet­te a lá­bát, s nem en­ged­te, hogy a szol­ga ki­zár­ja.

– Mondd meg urad­nak, a pes­tis el­len is van gyógy­sze­rem!!!

Az ajtó egy kis­sé ki­nyílt, he­gyes orrú, bor­zas fej te­kin­tett ki. A szol­ga sze­mé­ben bi­zal­mat­lan­ság ült.

– Őrült vagy?… Vagy… – A ke­zé­ben dö­fés­re kész lán­dzsa.

A dok­tor el­ug­rott a ka­pu­tól, de nem hagy­ta ma­gát.

– Úgy hi­szem: a fe­je­de­lem nem akar­ja a lá­nya ha­lá­lát – je­gyez­te meg, és el­for­dult. Né­hány lé­pést tett, mint­ha el akar­na men­ni.

A szol­ga ha­tá­ro­zat­la­nul néz­te, és a tá­vo­zó után ki­ál­tott.

– Várj! Majd szó­lok ró­lad.

Arany­hí­mes bro­kát kön­tös­ben ki­me­rült öreg em­ber fo­gad­ta a dok­tort; a fe­je­de­lem. A sú­lyos tölgy­fa asz­ta­lon egy arany­tál­ban szesz égett, a fe­je­de­lem hom­lo­kán ece­tes bo­ro­ga­tás.

– Ha iga­zat be­szélsz – mon­dot­ta von­ta­tot­tan –, ak­kor, amit csak kí­vánsz, min­dent meg­kapsz. De ha nem, ak­kor a hol­lók csap­nak be­lő­led la­ko­mát… Te­hát?!

A dok­tor ma­ga­biz­to­san mo­soly­gott.

– Nem fé­lek.

A fe­je­de­lem für­ké­sző­en néz­te az is­me­ret­len fér­fit, köz­ben las­sú moz­du­la­tok­kal si­mo­gat­ta a sza­kál­lát, néha ecet­be már­tott szi­vaccsal tö­röl­te le ar­cát, aj­kát.

– Még dél­előtt meg­be­te­ge­dett a lá­nyom, úgy ég a tes­te, mint a tűz. Fél­re­be­szél… An­ge­li­kus atya már fel­ad­ta rá az utol­só ke­ne­tet… Meg aka­rod pró­bál­ni?!

– Ve­zess hoz­zá… – kér­te Faust.

A fecs­ken­dő vé­kony tűje könnye­dén érin­tet­te a vi­asz­szí­nű bőrt. Aho­gyan az ezüs­tös fo­lya­dék a bőr alá folyt, egy ová­lis duz­za­nat kép­ző­dött, a dok­tor meg­néz­te, és a fe­je­de­lem­hez for­dult.

– Most el­al­szik – mond­ta –, a láza egy óra múl­va csök­ken, de hagy­já­tok es­tig alud­ni. Meg­gyó­gyul.

A szo­bá­ban le­vők te­kin­te­te ba­bo­nás ré­mü­let­tel kö­vet­te a dok­tort… Ma­ga­biz­tos­sá­ga győ­zött. Úgy hit­tek neki, aho­gyan ő hitt Me Fi­ben… Ké­sőbb egy szo­bá­ba ve­zet­ték. A zárt ajtó előtt kon­gó lép­tek­kel járt az őr fel és alá! Ez fel­éb­resz­tet­te lel­ké­ben a fé­lel­met. Vé­gül is az el­len­ség­nek ezer útja, mód­ja van… Az ural­ko­dók vér­szom­ja­sak. Az idő las­san ván­szor­gott, Faust lel­ké­ben a hit és a fé­le­lem har­colt egy­más­sal. Nyug­ta­la­nul for­gat­ta a ra­gyo­gó, kék szí­nű, to­jás ala­kú tár­gyat: csak meg kell nyom­ni a te­te­jén levő vö­rös gom­bot, s a bor­zal­mas már­is meg­je­le­nik, de a dok­tor nem mer­te meg­ten­ni ezt a moz­du­la­tot.

Már be­sö­té­te­dett, ami­kor a zár­ban meg­csör­rent a kulcs. A szol­gák ételt hoz­tak és iz­za­dó falú pa­lack­ban hűs italt. Meg­ha­jol­tak előt­te, mély tisz­te­let­tel. Ez vissza­ad­ta a biz­ton­sá­gát. Evett és ivott, a ked­ve fel­de­rült…

Az­tán is­mét ott állt az ural­ko­dó előtt, az ag­gas­tyá­non már nem volt bo­ro­ga­tás, és nem volt az asz­ta­lán ecet­be már­tott szi­vacs sem. Ne­ve­tett, és le­ül­tet­te a dok­tort.

– Bo­csáss meg tisz­te­let­re­mél­tó dok­tor, de egy ide­ig unat­koz­nod kel­lett. A lá­nyom al­szik. A hom­lo­ka hű­vös. Biz­to­san a Min­den­ha­tó kül­dött té­ged.

A fe­ke­te-fe­hér re­ve­ren­dás szer­ze­tes áj­ta­tos arc­cal bó­lo­ga­tott, a fel­sé­ges sza­vak rit­mu­sát kö­vet­ve. A dok­tor kezd­te kel­le­met­le­nül érez­ni ma­gát.

– Ah, nem! Nem! Fen­ség. Ke­resz­té­nyi és or­vo­si kö­te­les­ség se­gí­te­ni a szen­ve­dőn…

– Or­vo­si ren­ded de­rék kép­vi­se­lő­je vagy – mor­mog­ta a szer­ze­tes.

A fe­je­de­lem fel­sírt örö­mé­ben.

– Nagy em­ber vagy dok­tor!… Olyan sze­red is van, amellyel jóelő­re el­űz­he­ted a kór­sá­got? Az em­be­re­im el­pusz­tul­nak. Si­va­tag­gá vál­nak a me­zők –, ki mű­ve­li meg a föl­de­ket?!

– S ki fi­ze­ti meg a ti­ze­det? – kér­dez­te a szer­ze­tes, mi­köz­ben cson­tos uj­ja­i­val a ró­zsa­fü­zért per­get­te.

– Van ilyen sze­red? – kér­dez­get­te is­mé­tel­ten a fe­je­de­lem.

– Van – fe­lel­te a dok­tor, és sze­mé­ben fel­csil­lant a só­vár fény… – De egy fel­té­tel­lel…

– Ele­ve be­le­egye­zek – kezd­te vol­na a fe­je­de­lem, de a szer­ze­tes meg­szo­rí­tot­ta a ke­zét, mi­köz­ben ke­ne­tes han­gon meg­kér­dez­te:

– Mi­lyen fel­té­tel­lel, drá­ga fiam?

– Az­zal, hogy meg­te­rem­ti­tek már itt a Föl­dön a pa­ra­di­cso­mot.

Hall­ga­tás. A fe­je­de­lem össze­né­zett a ba­rát­tal. A do­mi­ni­ká­nus ke­resz­tet ve­tett, és meg­nyal­ta cse­re­pes aj­kát.

– Hi­szen nincs is más tö­rek­vé­sünk, drá­ga fiam.

A dok­tor ön­kén­te­le­nül meg­nyom­ta a to­jás ala­kú tárgy gomb­ját, és le­tet­te az asz­tal­ra.

– Az, aki a gyógy­sze­rem­mel él, el­fe­led­ke­zik min­den­ről, amit az­előtt tu­dott – mon­dot­ta. – A gon­do­la­tai olyan tisz­ták­ká lesz­nek, mint a ma­ku­lát­lan per­ga­ment. Akit a gyógy­sze­rem meg­gyó­gyít, nem is­me­ri majd a be­teg­sé­ge­ket, és ajka so­ha­sem ejt­het ki egyet­len ha­zug szót sem.

– A ha­lál ár­nyé­ká­ban nem is olyan bor­zal­mas ez a fel­té­tel – kezd­te a fe­je­de­lem.

De a ba­rát sze­me össze­szű­kült.

– Csak a Min­den­ha­tó Is­ten­nek van joga dön­te­ni ar­ról, hogy kire, mi­lyen szen­ve­dést mér. Csak ő tud­ja, hogy a bű­nö­sök mi­ként bűn­hőd­het­nek bű­ne­i­kért, és mi­lyen szen­ve­dé­sek árán te­remt­he­tünk ma­gunk­nak he­lyet is­ten or­szá­gá­ban. Ez a vi­lág rend­je, s az em­ber­nek nincs joga ah­hoz, hogy vál­toz­tat­ni pró­bál­jon ezen. Ki­nek a ne­vé­ben be­szélsz, dok­tor? – kér­dez­te düh­től szi­szeg­ve.

A dok­tor meg­der­medt. Hi­deg ve­rej­ték csor­gott a há­tán. Mibe is vit­te ti­tok­za­tos ura? Van­nak pil­la­na­tai, ami­kor nem ké­tel­ke­dik ab­ban, hogy ez a lény maga a Sá­tán, néha azon­ban égi ze­né­nek hall­ja a sza­vát. De va­jon nem ölt­het a Sá­tán bá­rány­bőrt, hogy el­rejt­se far­kas vol­tát?

A fe­je­de­lem fel­emel­te ke­zét, mély rán­cok vé­sőd­tek szem­öl­dö­kei közé.

– Azt mon­dod, hogy min­dent el­fe­lej­te­nek… Ez azt je­lent… – te­hát azt is el­fe­lej­tik, hogy ki volt az úr, és ki volt a szol­ga?! El­fe­led­kez­nek az adók­ról, a szol­gál­ta­tá­sok­ról, a ti­zed­ről, a hű­bé­ri kö­te­le­zett­sé­gek­ről?!

A dok­tor bó­lin­tott.

– Az em­ber sor­sát csak Is­ten irá­nyít­hat­ja – szó­lalt meg szi­go­rú han­gon a szer­ze­tes, s szug­ge­rá­ló te­kin­te­te a fe­je­de­lem ar­cá­ra ta­padt. – De azt, aki ön­ha­tal­mú­lag meg­pró­bál be­le­avat­koz­ni az is­te­ni gond­vi­se­lés dol­ga­i­ba, azt a po­kol láng­jai és for­tyo­gó szu­rok­ten­ger hab­jai vár­ják… Ak­kor, ha el­fe­led­kez­nek ar­ról, hogy szol­gál­ni­uk kell té­ged, Alb­recht – for­dult gú­nyos han­gon a fe­je­de­lem­hez –, ak­kor ki vé­del­me­zi meg fen­sé­ge­det? Ki véd meg az el­len­sé­ge­id gyű­lö­le­té­től? Igen, és tán még örül­nél is an­nak, hogy alatt­va­ló­id sok min­den­ről el­fe­led­kez­nek? – Sá­padt, asz­ké­ta arca ke­se­rű vi­gyor­ra torzult.

A szer­ze­tes égő sze­mét a dok­tor­ra sze­gez­te.

– És ne­ked, sö­tét erő kül­döt­te, meg­mon­dom, és Is­ten ne­vé­ben nyi­lat­ko­zom, in­kább pusz­tul­jon el az egész vá­ros éh­ín­ség­ben és pes­tis­ben, sem­mint, hogy a te gyógy­sze­red nyis­sa meg előt­tük a me­ne­kü­lés út­ját.

A fe­je­de­lem le­sü­töt­te sze­mét, és bá­gyad­tan bó­lin­tott.

A dok­tor egész tes­té­ben re­me­gett, las­san az aj­tó­hoz lé­pett, de erős ke­zek ra­gad­ták meg, és oda­lök­ték az asz­tal­hoz. A do­mi­ni­ká­nus ko­mor arca nem ígért, sem­mi jót.

– Ki­nek a ne­vé­ben be­szél­tél? Ki adta ne­ked a va­rázs­szert? Ki pa­ran­csol­ta, hogy meg­kí­sértsd a jám­bor ke­resz­té­nye­ket?

Faust tud­ta – an­nak, kit az ink­vi­zí­tor fag­gat, nincs mód­ja a me­ne­kü­lés­re. És nagy len­dü­let­tel a kő­pad­ló­ra dob­ta a to­jás ala­kú tár­gyat úgy, hogy az mil­lió da­rab­ra tört. A szo­bát vib­rá­ló rez­gés töl­töt­te be, mint­ha tá­vo­li zene hang­jai árad­tak vol­na fa­lai közé.

A dok­tor a ka­ros­szék­be ro­gyott, arca fe­hér lett, akár a mész. Tud­ta, hogy el­ve­szett.

– Nem én vol­tam, nem akar­tam, nem – sut­tog­ta, s az ar­cán könnyek pe­reg­tek. – Be­há­ló­zott en­gem a Sá­tán… Vissza­hoz­ta a fi­a­tal­sá­go­mat, a fi­a­tal­sá­got – Kar­ját az asz­tal­ra tet­te, rá­bo­rult, és ke­se­rű­en zo­ko­gott. – Tud­tam, hogy min­den tet­te ár­mány, de még­is en­ge­del­mes­ked­tem neki. Fel­emelt a he­gyek csú­csá­ra, és az­tán is­mét le­ta­szí­tott…

A ba­rát egy in­tés­sel el­bo­csá­tot­ta az őrö­ket, és meg­szó­lalt:

– Egyet­len meg­tért bű­nös több örö­met okoz az ég­nek, mint ezer igaz… Úgy gon­do­lom, meg­bán­tad bű­ne­i­det… s az egy­ház nem ke­gyet­len – az egy­ház… az en­ge­del­mes gyer­mek any­ja…

A dok­tor fel­emel­te fe­jét, és ér­tet­le­nül né­zett a szer­ze­tes­re.

– Meg­men­tet­ted őfel­sé­ge lá­nyát, le­het­sé­ges, hogy ez a Sá­tán műve volt, de az is le­het­sé­ges, ha Is­ten úgy akar­ja, szán­dé­ká­val el­len­té­te­sen néha maga a Sá­tán is cse­le­ked­het jót… – a szer­ze­tes vá­ra­ko­zó­an hall­ga­tott.

– Jó? – mor­mo­gott a dok­tor.

A fe­je­de­lem­nek vissza­tért a hang­ja.

– Azt mond­tad, hogy van or­vos­sá­god a pes­tis el­len?

A dok­tor bó­lin­tott. – Hány be­te­get vagy ké­pes meg­gyó­gyí­ta­ni?

– Ket­tőt, hár­mat, nem tu­dom, uram…. de le­het­sé­ges, hogy…

A szer­ze­tes in­té­se be­lé­foj­tot­ta a szót. A két ural­ko­dó pil­lan­tá­sa ta­lál­ko­zott, és a do­mi­ni­ká­nus könnye­dén bó­lin­tott.

– Adj ne­künk gyógy­szert, és min­den­ről el­fe­led­ke­zünk.

– Adj gyógy­szert – un­szol­ta a fe­je­de­lem – és menj a po­kol­ba.

A dok­tor el­for­dí­tot­ta a fe­jét, mint­ha meg akart vol­na győ­ződ­ni ar­ról, hogy a feje még min­dig a he­lyén ül.

– No mi lesz? – kö­ve­tel­te a fe­je­de­lem. – Az akasz­tó­fa igen ké­nyel­met­len jó­szág… ott hi­deg van…

– A mág­lya pe­dig túl­sá­go­san is me­leg, fiam – sut­tog­ta a szer­ze­tes.

Faust en­ge­del­me­sen „igent” mon­dott, és ke­zét a zse­bé­be dug­ta…

Azt sem tud­ta, ho­gyan ke­rült ki a szo­bá­ból, nem hit­te el, hogy él és sza­bad. Tán­to­rog­va ment vé­gig a pa­lo­ta fo­lyo­só­in, még min­dig nem hit­te el, hogy élet­ben ma­radt… És ek­kor hir­te­len dur­va ke­zek ra­gad­ták meg, és egy bű­zös föld alat­ti töm­löc­be ve­tet­ték.

*

Zöl­des fény­re tért ma­gá­hoz. A kam­ra kö­ze­pén ott állt Me Fi, át­lát­szó re­pü­lő­ru­há­ban. A dok­tor kö­nyö­ké­re tá­masz­kod­va – fáj­da­lom­tól fel­jaj­dul­va – fel­emel­ke­dett. Ar­cát el­ta­kar­ta, mint­ha ütés­től fél­ne, és nyö­gött:

– Kö­nyör­gök, nem az én bű­nöm, uram… el­bo­lon­dí­tot­tak…

Me Fi zöld sze­me el­sö­té­tült.

– Min­dent hal­lot­tam. Hal­lot­tam, ahogy a csu­hás be­szélt, hogy in­kább fel­ál­doz­na min­dent… Me Fi el­hall­ga­tott, s el­for­dult. – Lát­tam itt az éle­tet, a be­csü­le­tes, erős em­be­re­ket, lát­tam azo­kat, aki­ket a ha­tal­ma­sok el­nyom­nak, lát­tam a há­bo­rús­ko­dást, a be­teg­sé­ge­ket, a fé­le­lem nyo­mo­rí­tot­ta lel­ke­ket. Bar­lan­gok­ban él­nek, és szé­kes­egy­há­za­kat épí­te­nek… De va­la­mi­kor pa­lo­ták­ban él­nek majd, és fel­épí­tik a tu­dás há­zát… Erő­sek, és a szá­muk vég­te­len. El­tá­vo­zok tő­led, de majd vissza­té­rek hoz­zá­juk…

(V. Kaj­dos no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Tyeh­nyi­ka Mo­lo­gyo­zsi”)

[1] And­re Nor­ton ko­ra­be­li ál­ne­ve. A tör­té­net a Nap­ki­rály­nő-cik­lus Pes­tis­ha­jó c. kö­te­té­ben sze­re­pel.

[2] Ed­vard Ar­tu­ro­vics (1925-2001), szov­jet fi­lo­zó­fus, szo­cio­ló­gus, de­mo­grá­fus, tu­do­má­nyos-fan­tasz­ti­kus ku­ta­tó

[3] Föld.

[4] Csak igen kez­det­le­ges meg­kö­ze­lí­tés­ben ad­hat­juk vissza a tu­dós ne­vét em­be­ri nyel­ven. Ez a töb­bi Csungr-lakó ne­vé­re is vo­nat­ko­zik.

[5] Itt, és az ez­u­tán kö­vet­ke­zők­ben min­de­nütt a csung­ri idő­szá­mí­tást hasz­nál­juk, amely­ben egy év két föl­di év­vel egyen­lő.

[6] Csungr észa­ki ré­szén nyá­ron sok na­pon át nem nyug­szik le a nap, és me­le­ge jó­val a fagy­pont fölé eme­li a le­ve­gő hő­mér­sék­le­tét.

[7] Ti­zen­ket­tő a négy­ze­ten év (144).

[8] Mint is­me­re­tes: e rend­szer alap­já­ul szol­gá­ló tí­zes­nek csak két osz­tó­ja van, a Csung­ron hasz­ná­la­tos ti­zen­ket­tes rend­szer alap­já­nak négy osz­tó­ja van.

[9] Itt és a kö­vet­ke­zők­ben azért hasz­nál­juk a tí­zes szám­rend­szer­be tar­to­zó fo­gal­ma­kat, mi­vel a föl­di nyel­vek­ből hi­á­nyoz­nak a ti­zen­ket­tes rend­szer meg­fe­le­lő ter­mi­no­ló­gi­ái, ez­zel a mó­do­sí­tás­sal leg­alább meg­kö­ze­lí­tő­leg vissza tud­juk adni Thn­csu gon­do­lat­me­ne­tét.

[10] Jobb hí­ján ez­zel a föl­di ter­mi­no­ló­gi­á­val kel­lett él­nünk.

[11] Csil­lag­ha­jó című könyv­ből való, a szö­ve­gét nem si­ke­rült pon­to­san rög­zí­te­nünk, a gon­do­lat­me­ne­tét azon­ban igen. Ez a kö­vet­ke­zők­re is vo­nat­ko­zik.

[12] En­gels: A ter­mé­szet dia­lek­ti­ká­ja.