Georgij GUREVICS:
A TE­REM­TÉS ELSŐ NAP­JA

1.

Ab­la­kunk­ból négy hold lát­szik,

Négy ki­vont, gör­be ja­ta­gán.

Sar­ká­ban négy ko­bold ját­szik,

Így fut egün­kön a Ti­tán.

 

Kora reg­gel éb­redt – hét óra­kor.

Ter­mé­sze­te­sen csak meg­szo­kás­ból mond­ta – reg­gel. Az Ari­el-űr­ál­lo­más nem is­mer­te a fel­ke­lő na­pot. Egyet­len nap­ja negy­ven­két föl­di évet emész­tett fel. Vlagyi­mir (vagy Mir, aho­gyan ezt a ne­vet a XXIII. szá­zad­ban meg­rö­vi­dí­tet­ték) még a vi­lá­gon sem volt, ami­kor az ál­lo­más­tól ke­let­re emel­ke­dő vas­érc­he­gyek fe­lett fel­kelt a Nap – ez a fe­ke­te égen szik­rá­zó gyé­mánt.

Mir már egy éve élt az Ari­elen, de még most sem tud­ta el­ra­gad­ta­tás nél­kül néz­ni az it­te­ni eget. A csil­la­gos égen ma négy hold ra­gyo­gott – mind a négy egy­szer­re: a Mi­ran­da arany­ló csepp­ként, a szög­le­tes, ol­dal­ról meg­vi­lá­gí­tott Umb­ri­el leg­in­kább va­la­mi dur­ván vé­sett be­tű­re em­lé­kez­te­tett, az arany­os­zöld Ti­tá­nia, amely csak alig va­la­mi­vel ki­sebb, mint a Föl­dünk Hold­ja, míg a na­rancs­szí­nű tá­vo­li Obe­ron, leg­in­kább egy ba­rack­hoz ha­son­lí­tott az ég fe­ke­te bár­so­nyán. Eze­ket a ha­son­la­to­kat Mir gyűj­tö­get­te össze. Ha va­la­mi szé­pet lá­tott, azon­nal ha­son­la­to­kat ke­re­sett. A négy hold­ról szó­ló ver­set is ő írta.

A hol­dak gyor­san mo­zog­tak, min­den órá­ban vál­to­zott az alak­za­tuk. Há­rom­szög­ből négy­szög­gé vál­tak, majd leg­in­kább ka­nál­ra em­lé­kez­te­tő for­má­ci­ót vet­tek fel, és né­hány perc múl­va már lép­cső­re ha­son­lí­tot­tak. És íme, a ki­csiny, für­ge Mi­ran­da már ki is lé­pett a já­ték­ból, oda­gör­dült a fe­ke­té­szöld gömb­höz, és el­rej­tő­zött a háta mö­gött.

En­nek a hold­kör­tánc­nak a ve­ze­tő­je az Ura­nus volt. Úgy füg­gött az égen, alig emel­ked­ve a ho­ri­zont fölé, mint egy ha­tal­mas szik­la, mint egy gi­gá­szi épü­let. Ar­cá­nak fe­lét fe­ke­te ár­nyék bo­rí­tot­ta, és ez a fe­ke­te­ség mint­ha be­szív­ta vol­na ma­gá­ba a csil­la­go­kat; a má­sik ol­da­lát ha­lot­tas-zöl­des fény de­reng­te be, és két óra múl­va szin­te ki­köp­te ugyan­azo­kat a csil­la­go­kat, ame­lye­ket a fe­ke­te fél ko­ráb­ban el­nyelt. Am­mó­nia­fel­le­gek raj­zol­tak fer­de sá­vo­kat az ar­cá­ra, vil­lás, für­tös, spi­rá­los ké­pe­ket. A fel­le­gek nagy rit­kán fel­sza­kad­tak… mint­ha go­nosz mo­soly­ra torzult vol­na egy fe­ke­te száj…

2.

A Koz­mosz­ban sok min­dent látsz.

Mi em­ber­nek nyug­tot nem hágy.

A boly­gó­kon van még erő,

Vers­re, szép­szó­ra ih­le­tő.

 

Mirt iga­zán nem mond­hat­juk köl­tő­nek, jól­le­het szí­ve­sen írt ver­se­ket. Hi­szen szin­te va­la­mennyi kor­tár­sa ver­sel­ge­tett. A XXIII. szá­zad fi­a­tal­jai szí­ve­sen ke­res­tek rí­me­ket. Meg­éne­kel­ték az első sze­rel­mü­ket, rit­káb­ban a má­so­di­kat, és sok­kal-sok­kal ke­ve­sebb­szer a har­ma­di­kat is. Mir azon­ban sok­kal to­vább ki­tar­tott e szo­kás mel­lett, mint kor­tár­sai, le­het­sé­ges, hogy azért, mert re­mény­te­le­nül volt sze­rel­mes. Íro­ga­tott, noha ver­se­it sor­ra vissza­dob­ták az új­sá­gok.

Egy idős, ta­pasz­talt szer­kesz­tő egy íz­ben ezt mond­ta neki:

– Fi­acs­kám, te min­dig ar­ról írsz, hogy Ma­rusz­já­ba és Vi­o­lá­ba vagy sze­rel­mes. De hi­szen ez csu­pán Ma­rusz­ja és Vi­o­la ügye. Az egész vi­lá­gon egye­dül őket ér­dek­li csak. Ne Vi­o­lá­ról me­sélj, ha­nem olyas­mit írj a sze­re­lem­ről, ami min­den­ki szá­má­ra ér­de­kes. De ha sem­mi újat nem tudsz mon­da­ni az ér­zel­mek­ről, ak­kor utazz el va­la­ho­vá a vi­lág vé­gé­re, ke­ress ma­gad­nak új vi­lá­got, olyan he­lyet, ame­lyet rit­kán lá­to­gat­nak, ott még ta­lálsz olya­no­kat, és olyan ér­zel­me­ket, akik­ről és amik­ről sen­ki sem írt ver­set soha.

A fi­a­tal­em­ber meg­sér­tő­dött. A köl­tők ön­imá­da­ta még a XXIII. szá­zad­ban is élt, ám meg­fo­gad­ta az öreg szer­kesz­tő ta­ná­csát.

A koz­mosz­ba azon­ban nem vers­té­má­kért ment. A fi­a­tal­ság ezek­ben az idők­ben is olyan he­lyek­re tö­re­ke­dett, ame­lye­ken ne­héz mun­ka vár­ta, és sok ve­szély. A XXIII. szá­zad­be­li ifjú is ar­ról ál­mo­dott, hogy em­be­ri láb nem ta­pod­ta szűz­föl­de­ket győz­het le. Azon­ban ek­kor­ra a föld­go­lyón már alig-alig ma­radt fel­tö­ret­len föld. A fi­a­ta­lok el­utaz­tak az Ant­ark­tisz­ra, mely­nek idő­já­rá­sát még nem sza­bá­lyoz­ták, le­me­rül­tek az óce­án fe­ne­ké­re, utat tör­tek ma­guk­nak a föld mé­lyé­be… és fel­re­pül­tek az égbe. Mir rá­di­ós volt, és a vi­lág­űr­be vá­gyó­dott.

Ele­in­te Föl­dünk hű kí­sé­rő­jé­re, a Hold­ra ke­rült. Aho­gyan ak­ko­ri­ban mond­ták, be­lé­pett a koz­mosz elő­szo­bá­já­ba, a csil­lag­kö­zi fő­pá­lya­ud­var­ra.

A Hol­don is ver­sel­ge­tett. A „Hold Hí­rek”-ben egy négy­so­ros ver­se meg is je­lent (2227. év. 24. szám).

 

A Hold tá­vol­ról úgy ra­gyog, mint szín­ezüst ke­hely,

S kö­zel­ről íme, mily si­vár, ki­et­len, pusz­ta hely.

Fog­ság­ba ej­tett kék sze­med, az­óta rab va­gyok.

De fé­lek, az is, mint a Hold, csak tá­vol­ról ra­gyog.

 

A XXIII. szá­zad­ban a Hol­dat ter­mé­sze­te­sen már sen­ki sem te­kin­tet­te a vi­lág vé­gé­nek. Ra­ké­ta­ál­lo­má­sok, bá­nyák, vá­ro­sok vol­tak ott… „A Hold – nem szűz­föld” – írta nap­ló­já­ba Mir.

Csak fél évet töl­tött ott, s már­is meg­kap­ta be­osz­tá­sát a Ce­res­re – az asz­te­ro­i­dák öve­ze­té­i­be. Saj­nos azon­ban ez is csak amo­lyan elő­szo­ba volt. A ra­ké­ták csak vé­let­le­nül ke­res­ték fel ezt a pa­rá­nyi égi­tes­tet. A Ce­res­ről már mint ta­pasz­talt rá­di­óst ve­zé­nyel­ték át az Ari­el­re, ahol óri­á­si, ta­lán az egész XXIII. szá­zad leg­na­gyobb mé­re­tű vál­lal­ko­zá­sát ké­szí­tet­ték elő. Mir tud­ta, hogy az ál­mai meg­va­ló­sul­tak. Nem min­den­ki­nek ada­tott meg, hogy tör­té­nel­met al­kos­son, nem min­den­ki szá­má­ra vált le­he­tő­vé, hogy szem­től szem­be lás­sa, mint szü­le­tik egy új, so­ha­sem volt vi­lág. Mirt az a sze­ren­cse és az a nagy tisz­tes­ség érte, hogy szem­ta­nú­ja le­he­tett e nagy ese­mény­nek. Ami ek­kor tör­tént, min­dig, míg csak él az em­be­ri­ség, ér­de­kel­ni fog­ja az em­be­re­ket, a szem­ta­nú min­den sza­vát újra és újra meg­is­mét­lik, ta­lán még ez­red­évek múl­va is. Mir nem­csak fel­je­gyez­te amit lá­tott, ha­nem meg­ír­ta, meg­ver­sel­te az ese­mé­nye­ket. Olyan ver­se­ket írt, ame­lyek fel­kel­tet­ték az em­be­rek fi­gyel­mét. Egész ver­ses re­gényt al­ko­tott, s ezt a cí­met adta po­é­má­já­nak: „A te­rem­tés első nap­ja”.

3.

Én min­dent meg­írok, mit csak lá­tok, hal­lok.

Az utó­kor­nak vers­ben je­len­tést adok.

S a vi­lá­got te­rem­tő em­be­ri­sé­get

S tet­te­it éne­kem­ben örö­kí­tem meg.

 

En­nek az em­lé­ke­ze­tes nap­nak min­den apró ese­mé­nyé­re élén­ken em­lé­ke­zett, és min­dent, a leg­ki­sebb dol­got is fel­jegy­zett. Meg­ír­ta, hogy reg­gel hé­tig aludt, s hogy reg­ge­li­re friss ba­rac­kot evett, szin­te­ti­kus bor­jú­sül­tet, vi­ta­min­kom­pó­tot. Hár­mas­ban reg­ge­liz­tek. A pa­rancs­nok­ság há­rom rá­di­ó­sa rend­sze­rint együtt ét­ke­zett: az arab Ke­rim s fi­a­tal fe­le­sé­ge, a svéd Her­ta és Mir. A ne­gye­dik rá­di­ós, Juna el­ké­sett. Juna ugyan­is na­gyon sze­re­tett reg­gel még né­hány perc ál­mot lop­ni. A há­zi­asszony tisz­tét Her­ta töl­töt­te be, nem azért, mint­ha így a töb­bi­ek­nek kel­le­me­sebb lett vol­na, csu­pán azért, mert sze­ret­te ezt az el­fog­lalt­sá­got. Ki­fe­je­ző, nagy keze ál­lan­dó­an moz­gott, hol a tá­nyért rak­ta meg, hol kö­ze­lebb tolt va­la­mit, hol el­rak­ta azt, amit út­ban ta­lált, ra­gyo­gó sze­me ag­go­da­lom­mal les­te, va­jon a fér­je ele­get evett-e, nem kell-e még va­la­mi neki?

Ag­go­da­lom­ra azon­ban iga­zán nem volt oka. Ke­rim négy he­lyett evett, igaz, négy he­lyett dol­go­zott is. Ha­tal­mas tes­te szin­te kö­ve­tel­te a te­vé­keny­sé­get. A töb­bi rá­di­ós nap­hosszat ül­dö­gélt, vet­te az adást, vagy össze­köt­te­tést ke­re­sett, Ke­rim azon­ban a leg­szí­ve­seb­ben sza­ladt, el­len­őriz­te, ja­ví­tot­ta a be­ren­de­zé­se­ket. Szí­ve­sen rót­ta az Ari­el fel­szí­nét, és a ki­lo­mé­te­rek tu­cat­ja­it hagy­ta egyes na­po­kon maga után, néha száz­öt­ven ki­lo­mé­tert is meg­tett. Ked­vel­te a tes­ti mun­kát, sze­re­tett fúr­ni-fa­rag­ni, érez­ni, hogy az anyag mint en­ge­del­mes­ke­dik ha­tal­mas iz­ma­i­nak.

– A leg­jobb az lett vol­na, ha vagy há­rom­száz év­vel ko­ráb­ban szü­le­tek, a hős­kor­szak­ban, a XX. szá­zad­ban – mond­ta néha-néha só­hajt­va. – Eh, vág­tat­ni, kard­dal har­col­ni, er­dőt ir­ta­ni a taj­gá­ban, kö­vet tör­ni! Az lett vol­na az iga­zi! El­pu­hult kor­ban élünk! Csak a koz­mosz­ban ma­radt még fér­fi­mun­ka. Itt az­tán har­col­ha­tunk, nem igaz, Her­ta? Mi küz­dünk, te meg Mir meg­éne­kel­he­ted a tet­te­in­ket. Vers­be sze­ded va­la­mi­kor?

Ez­zel gyön­gé­den meg­ölel­te a hoz­zá­si­mu­ló Her­tát, majd a rak­tár­ba ment, hogy fel­ölt­se az űr­ru­há­ját.

Her­ta hom­lo­kát az ab­lak­üveg­hez szo­rí­tot­ta, és ag­gód­va kö­vet­te fér­jét te­kin­te­té­vel. Lát­ta, amint Ke­rim hosszú, lágy ug­rá­sok­kal tá­vo­lo­dik, va­la­ho­gyan úgy moz­gott a ha­tal­mas fér­fi­test, mint­ha lát­ha­tat­lan sí­tal­pa­kon szá­gul­da­na. A le­ve­gő­be len­dült, lá­bát ki­nyúj­tot­ta, és várt, várt, várt, amíg csak a lába ujja is­mét a szi­lárd ta­laj­ra nem ért. Egyéb­ként min­den­ki így járt azo­kon az égi­tes­te­ken, ahol a ne­héz­sé­gi erő ki­csiny.

4.

Ke­gyet­len tré­fa volt bi­zony,

Ilyes­mit ki­eszel­ni,

S a ked­ves hang­ját vég­te­len

Zöld mély­sé­gek­be vet­ni.

 

A négy rá­di­ós­nak kü­lön-kü­lön meg­volt a fel­ada­ta. Ke­rim fog­lal­ko­zott a ja­ví­tá­sok­kal, Her­ta tar­tot­ta fenn a kap­cso­la­tot a Föld­del és a boly­gó­kö­zi ra­ké­ták­kal. A ne­gye­dik rá­di­ós, Juna, az, aki sze­re­tett egy kis­sé to­vább szu­nyó­kál­ni, mint a meg­en­ge­dett – az Ari­elen és az Ura­nus töb­bi kí­sé­rő­jén dol­go­zó em­be­rek­kel tár­gyalt. Mir ve­zé­nyel­te a ki­ber­ge­ket – azaz a ki­ber­ne­ti­kus ro­bot­gé­pe­ket.

Az Ari­elen sok ki­berg dol­go­zott. Egye­sek a ra­ké­ta-re­pü­lő­te­re­ket, az uta­kat és a föld alat­ti rak­tá­ra­kat, épü­le­te­ket épí­tet­ték, má­sok ér­cet bá­nyász­tak, fé­met ön­töt­tek, ja­ví­tot­ták a ra­ké­tá­kat, de meg­ha­tá­ro­zott idő­pont­ban mind­annyi­an je­len­tést tet­tek Mir­nek a mun­kák ál­lá­sá­ról. A leg­fon­to­sabb ki­ber­ne­ti­kus ma­si­nák ma­gán az Ura­nu­son dol­goz­tak. Ép­pen rá­juk ne­he­ze­dett an­nak a gran­di­ó­zus vál­lal­ko­zás­nak meg­ol­dá­sa, ame­lyet Mir vers­ben kí­vánt meg­örö­kí­te­ni.

»Kro­nosz ka­szá­ja« terv – így ne­vez­ték vi­lág­szer­te ezt a vál­lal­ko­zást.

Az Ari­elen csak kö­zön­sé­ges ki­ber­gek dol­goz­tak – buta, szűk spekt­ru­mú gé­pek ezek, rá­dió­jel­zé­sek út­ján ér­tet­ték meg ma­gu­kat. Az Ura­nu­son azon­ban kü­lön­le­ges gé­pek mű­köd­tek, olya­nok, ame­lyek a kö­rül­mé­nyek­nek meg­fe­le­lő­en sa­ját ma­guk is át­ala­kí­tot­ták a prog­ram­ju­kat. Az Ura­nus­ra em­ber még nem tet­te a lá­bát, soha nem ku­tat­ta át a boly­gó mé­hét, nem is tud­ta sen­ki pon­to­san, hogy ott mi­lyen vi­szo­nyok ural­kod­nak, ép­pen ezért az Ura­nus­ra kül­dött út­tö­rők­nek bi­zo­nyos cse­lek­vé­si sza­bad­ság­gal kel­lett ren­del­kez­ni­ük. Ez volt az oka an­nak, hogy az Ura­nu­son levő ki­ber­gek em­be­ri sza­vak­kal tud­ták le­ír­ni az ész­lelt kö­rül­mé­nye­ket, és mind­azt, amit gép­sze­mük lá­tott. Ezek­nek a konst­ruk­ci­ó­ja kü­lö­nö­sen tö­ké­le­tes volt. E gé­pe­ken igen so­kan dol­goz­tak, sok al­ko­tó­juk volt. Mir csu­pán a hang­ju­kat adta. Ilyen gé­pe­ket al­kot­tak a XXIII. szá­zad­ban. Az egyik ki­berg­nek egy lány­ka… egy is­me­rős lány­ka hang­ját adta köl­csön… azét a lá­nyét, aki­ről itt az Ari­elen írt ver­se­ket.

 

A ked­ves hang­ját vég­te­len

Zöld mély­sé­gek­be dob­tam.

 

Kül­ső­leg ez a gép is ugyan­olyan volt, mint a töb­bi – hosszú­kás, lö­veg for­má­jú test, bur­ko­la­ta tűz­ál­ló wolf­ram-ke­rá­mi­á­ból ké­szült, és egy kö­zön­sé­ges atom­ra­ké­tá­ra mon­tí­roz­ták. Az em­be­rek meg­nyom­ták az in­dí­tó gom­bot, s a ki­berg tűz­csó­vá­ba és hang­ta­lan rob­ba­ná­sok füst­fel­hő­jé­be bur­ko­lódz­va el­tűnt a fe­ke­te égen… És né­hány perc múl­va már a tá­vol­ból csen­dült fel a lány mély bár­so­nyos alt hang­ja: „A sűrű csil­la­gok nyúj­tot­ta hát­tér­ben szeg­le­tes szi­lu­et­tet lá­tok. Ez az Ari­el. A ra­ké­ta-re­pü­lő­te­ret nem lá­tom, az a nap­pa­li ol­da­lon van, előt­tem pe­dig az éj­sza­kai ol­dal van. Olyan, mint egy for­mát­lan sze­nes­zsák, a hát­tér­ben csil­la­gok. Szem­mel lát­ha­tó­an zsu­go­ro­dik. A tá­vo­lo­dá­si se­bes­sé­gem – négy ki­lo­mé­ter má­sod­per­cen­ként. A mo­tort ki­kap­cso­lom, meg­kez­dem a sza­bad­esést az Ura­nus­ra.” A ki­berg egy tel­jes na­pon át re­pült sik­ló­re­pü­lés­sel. Még a te­le­szkóp­pal is meg­fi­gyel­het­ték a pa­rá­nyi szik­rát, amint be­ha­tolt a fel­hők­be.

A ki­berg el­me­rült az Ura­nus sűrű at­mo­szfé­rá­já­ban. „Zöld köd, szür­kés­zöld köd, olaj­bar­na köd – je­len­tet­te. – Am­mó­nia-jég­fel­hők. Je­ges metán­vi­ha­rok. A hő­mér­sék­let mí­nusz két­száz fok, a lég­nyo­más tíz at­mo­szfé­ra… Húsz at­mo­szfé­ra… Har­minc at­mo­szfé­ra… bent ko­rom­sö­tét. Mint­ha az al­ko­nyat ten­ge­ré­be me­rül­nék.”

 

Mér­ge­ző gá­zok min­de­nütt.

Vész­jós­ló fel­hők men­nek-jön­nek,

S a ked­ves hang­ban bá­na­tos

Könnyek, könnyek.

 

Egyéb­ként a könny szót Mir iga­zán el­tú­loz­ta. A ki­berg nem sírt, és nem is sír­ha­tott. A hang össze­ál­lí­tá­sa­kor Mir a rá­dió­be­szél­ge­té­sek­ről ké­szült mag­ne­to­fon­sza­la­go­kat és a mű­ked­ve­lő es­té­ken el­hang­zott ének hang­ja­it hasz­nál­ta fel. Ép­pen ezért ez a hang nem esen­gett könnye­sen ri­mán­kod­va, ha­nem éne­kelt, vagy tár­gyi­la­go­san be­szélt. Néha azon­ban nem a meg­fe­le­lő he­lyen in­to­nált. A hő­mér­sék­let­ről pél­dá­ul éne­kel­ve be­szélt, leg­több­ször azon­ban olyan volt a hang­ja, mint egy igen kor­rekt tit­kár­nőé, aki a hi­va­ta­li idő­ben meg­tilt­ja ma­gá­nak, hogy sze­re­tet­re mél­tó le­gyen.

És ha meg­gon­dol­juk, hogy nyom­ta­tott blok­kok­tól szár­ma­zik mind­ez, s ezek a blok­kok pet­ró­le­um­ban úsz­nak!? A pet­ró­le­um al­kal­ma­zá­sa ez eset­ben há­rom szem­pont­ból is igen hasz­nos: az atom­mo­tor tar­ta­lék üzem­anya­ga; e fo­lya­dék­ban könnye­dén mo­zog­nak a pa­rá­nyi pók-ma­ni­pu­lá­to­rok, és ily mó­don meg­ja­ví­ta­ni és át­kap­csol­ni is tud­ják a be­ren­de­zé­se­ket; a leg­fon­to­sabb azon­ban az volt, hogy a pet­ró­le­um össze­nyo­má­sá­val a kül­ső és a bel­ső nyo­más ki­egyen­lít­he­tő. A nyo­más pe­dig órá­ról órá­ra nőtt.

A ki­berg ti­zen­hat na­pon át me­rült, süllyedt a fe­ke­te vég­te­len­be. Ilyen mély, és rend­kí­vül sűrű volt az Ura­nus lég­kö­re. A ti­zen­ha­to­dik na­pon je­len­tést kül­dött: „Vég­re lá­tok! Ho­má­lyos bor­dó fényt lá­tok ma­gam alatt. A fény fi­nom, bár­so­nyos-meggy­szín ár­nya­la­tú. Egy lány­kán lát­tam ha­son­ló ru­hát az Ari­elen.”

– Az asszony, asszony ma­rad, ak­kor is, ha gép – je­gyez­te meg szi­go­rú han­gon Ke­rim. – Még az Ura­nus pok­lá­ban is csak a ru­hák­ra gon­dol.

Saj­nos, az Ura­nus fel­szí­ne még messze volt. Csak az óri­á­si lég­nyo­más ha­tá­sá­ra io­ni­zá­ló­dott gá­zok vi­lá­gí­tot­ták. Az Ura­nus io­no­szfé­rá­ja te­hát nagy mély­ség­ben volt, és ez fo­koz­ta a ve­szélyt. Újra fel­ele­ve­ned­tek a ré­gen el­fe­lej­tett el­mé­le­tek, ame­lyek sze­rint az Ura­nus­nak egy­ál­ta­lán nincs is mag­ja, az egész óri­á­si égi­test csu­pán io­ni­zált gá­zok­ból áll. Ha ez a hi­po­té­zis be­iga­zo­ló­dott vol­na, ak­kor a »Kro­nosz ka­szá­ja« terv azon­nal meg­bu­kik, még mi­előtt ki­pró­bál­ták vol­na.

A fé­le­lem azon­ban hi­á­ba­va­ló­nak bi­zo­nyult. A ti­zen­nyol­ca­dik na­pon a ki­berg vég­re el­ér­te a szi­lárd ta­lajt, s el­kezd­te a be­fú­ró­dást. És íme, ezen a na­pon, a kö­vet­ke­ző­ket je­len­tet­te: „A ki­berg »4A« be­szél. Füg­gő­le­ge­sen ál­lok a fe­né­ken. Fény­je­len­sé­gek tö­me­ge vesz kö­rül: fe­hér fény­su­ga­rak, szi­vár­vány­szí­nű­ek, szik­rák ten­ge­re. A nyo­más az el­vi­sel­he­tő­ség ha­tá­rán, az anyag el­rom­bo­ló­dik, he­lyen­ként meg­fo­lyó­so­dik. Mit kell ten­nem ezek után? Mi­ért küld­tek ide?”

És hir­te­len Mir háta mö­gött is fel­csen­dült ugyan­az a hang:

– Mir! So­ha­sem bo­csá­tom meg ezt a buta tré­fá­dat.

5.

Te vagy a fű, a nap.

A csil­lag, az élet.

Köd­ből, fény­ből, bú­ból.

Mo­soly­ból a lé­nyed.

A nő, a fo­ga­lom

Öl­tött pom­pás tes­tet,

A Föld összes női

Egye­sül­tek ben­ned.

 

– So­ha­sem bo­csá­tom meg ne­ked ezt az os­to­ba tré­fát – mond­ta a lány. – Hogy’ gon­dol­hat­tad ki, hogy en­nek a buta ki­berg­nek oda­aján­dé­kozd az én han­go­mat! Ször­nyű bosszút ál­lok, iga­zán ször­nyűt! A für­dő­szo­ba em­lé­kez­te­tő egy­ség­be ra­kom a han­go­dat, és ott függ­hetsz az­tán: és mon­do­gat­ha­tod: „Mos­sák ki a ká­dat, bu-bu-bu. Ha tá­vo­zik, olt­sa el a vil­lanyt, bu-bu-bu. És ne fe­led­je el a vi­zet le­en­ged­ni!” Tet­sze­ne ne­ked ez a fog­lal­ko­zás?

Ke­rim arab szár­ma­zá­sú volt, Her­ta pe­dig svéd, míg Mir, már a ver­sei után is tud­ni le­het­ne, orosz. Juna nem­ze­ti­sé­gét azon­ban sen­ki sem tud­ná ha­son­ló­an meg­ha­tá­roz­ni. A vi­lág min­den faj­tá­ja össze­ol­vadt eb­ben az egyet­len lány­ban, és mind ott­hagy­ta raj­ta a maga leg­szebb örök­sé­gét: a bőre szin­te olyan sö­tét, mint egy né­ger nőé, az orra ne­mes met­szé­sű, fi­no­man gör­bült per­zsa­orr, a sze­me hosszú­kás, man­du­la­vá­gá­sú, sűrű ne­héz fürt­jei vö­rös szín­ben ég­tek. Iga­zán me­rész, szo­kat­lan te­rem­tés volt. Az ut­cán min­den­ki utá­na for­dult, és nem tu­dott a lát­vány­tól el­sza­kad­ni.

 

A Föld összes női

Egye­sül­tek ben­ned.

 

A fiú össze­rez­zent. A szív­ve­ré­se el­állt, a lé­leg­ze­te el­akadt. Va­la­mi kap­cso­lat még­is­csak volt kö­zöt­tük, Juna je­len­lé­te leg­alább­is rá úgy ha­tott, mint az áram­ütés.

A rá­di­ó­sok szo­bá­já­ba Juna nyo­mán egy kö­zép­ter­me­tű, dom­bo­rú mell­ka­sú, súly­eme­lő­höz mél­tó izom­za­tú, ma­gas hom­lo­kú fér­fi úszott be. Az ál­lo­más ve­ze­tő­je – May Da­lin.

– Mi­lyen a han­gu­lat, fi­a­tal­ság?! – ki­ál­tot­ta. – Vár­já­tok a dön­tő na­pot?!

Az ab­lak­hoz úszott, s az égen füg­gő zöld gömb­höz in­téz­te sza­va­it:

– El­jött a vég­íté­let nap­ja, öreg! Em­lék­szel a gö­rög mí­tosz­ra? Te vol­tál az ég is­te­ne, de még a sa­ját gyer­me­ke­id­től is iri­gyel­ted a fényt, a ko­mor Tar­ta­rosz­ba ta­szí­tot­tad őket. És Gea – a Föld, még ő is szem­be­for­dult ve­led, éles ka­szát adott Kro­nosz­nak – leg­if­jabb fi­ad­nak… És ő meg­fér­fi­at­la­ní­tott, és le­vert. Így volt? A gö­rö­gök le­gen­dá­ja lé­nye­gé­ben a ter­mé­szet­ről be­szélt – foly­tat­ta Da­lin, most már a rá­di­ó­sok­hoz for­dul­va. – Ura­nus – az Ég, Kro­nosz – az Idő. Az Idő még az Eget is ter­mé­ket­len­né te­szi, az Idő min­dent el­pusz­tít, még a sa­ját al­ko­tá­sa­it is. Kro­nosz, mint is­me­re­tes, fel­fal­ta a fi­a­it… amíg csak le nem dön­töt­te trón­já­ról Ze­usz, a Föld ke­gyet­len, hiú, kö­te­ke­dő uno­ká­ja – az em­ber­hez ha­son­ló is­ten. Az em­ber­hez ha­son­ló le­győz­te az Időt és az Eget.

– Íme, ma ugyan­ez is­mét­lő­dik meg – fe­jez­te be mo­so­lyog­va Da­lin.

Mint min­den szu­per­ko­ros, ő is egy kis­sé be­szé­des volt. A XXIII. szá­zad­ban a szu­per­ko­ros szó­nak már né­mi­leg más tar­tal­ma volt, mint ko­ráb­ban. Szu­per­ko­ro­sok­nak azo­kat az em­be­re­ket ne­vez­ték, akik­nek éle­tét és fi­a­tal­sá­gát az or­vo­sok a ter­mé­sze­tes 60-70 esz­ten­dő­nél hosszabb­ra nyúj­tot­ták.

Da­lin a leg­idő­sebb szu­per­ko­ro­sak közé tar­to­zott. Még jól em­lé­ke­zett az első kí­sér­le­tek­re, ami­kor még nem tud­ták min­den­ki szá­má­ra biz­to­sí­ta­ni az élet meg­nyúj­tá­sát, csak a leg­meg­be­csül­tebb, és leg­egész­sé­ge­sebb em­be­rek szá­má­ra. Da­lin va­ló­ban pom­pás fi­zi­ku­mú és igen nagy tisz­te­let­ben álló em­ber volt – ő ve­zet­te mint ka­pi­tány az első Sa­tur­nus-ex­pe­dí­ci­ót.

A koz­mosz­ban vég­zett mun­ká­já­ért kap­ta ki­tün­te­tés­kép­pen a hosszú éle­tet, és ő eze­ket a meg­nyert éve­ket is­mét csak a koz­mosz­nak adta vissza. Kor­tár­sai már ré­gen nyu­ga­lom­ba vo­nul­tak („ki a vil­lá­já­ban él, ki a sír­ban pi­hen” – tré­fál­ko­zott ko­mo­ran), de Da­lin új­ból és új­ból re­pült – át­szel­te a nap­rend­szert, el­me­rész­ke­dett a nap­rend­szer ha­tá­ra­in túl­ra is – a fe­ke­te és vö­rös-fe­ke­te inf­ra­csil­la­go­kig.

Ami­kor a ka­pi­tá­nyok kora le­járt, és a mér­nö­kök ural­ma kez­dő­dött a koz­mosz­ban, Da­lin ak­kor is a koz­moszt jár­ta. Nem­csak fel­tár­ta, ha­nem épí­tet­te is az új vi­lá­got. Hány he­lyen dol­go­zott: az izzó Mer­cu­ri­u­son, a je­ges Gany­me­de­sen, a vi­ha­ros Ve­nu­son, a szin­te súly­ta­lan Ika­ru­son.

– Ez az utol­só al­kal­mam – mond­ta, ami­kor meg­kap­ta a ki­ne­ve­zést az Ari­el­re. – Ez­u­tán már a jó öreg Föl­dön sze­ret­nék élni, ahol az em­be­rek, ha egy po­hár vi­zet isz­nak, 200 gram­mal vál­nak sú­lyo­sab­bá. Most az utol­só al­ka­lom. Tu­laj­don­kép­pen mint szu­per­ko­ros­nak, er­köl­csi kö­te­les­sé­gem vál­lal­ni.

6.

Öreg sors – ül­tet­ni vi­rá­got,

S ülni ház tö­vén, bé­kén – csend­be.

Ifjú sors – jár­ni a vi­lá­got,

S utat tör­ni a vég­te­len­be.

 

– Ez már er­köl­csi kö­te­les­sé­gem – mond­ta Da­lin, ami­kor át­vet­te az Ari­el­re szó­ló ki­ne­ve­zé­sét.

A do­log lé­nye­ge az volt, hogy bár csak tá­vol­ról, de az Ari­el-ál­lo­más és a »Kro­nosz ka­szá­ja« terv össze­kö­tő­dött a hosszú élet kér­dé­sé­vel.

Az em­be­rek ál­ta­lá­ban két­száz évig, vagy még en­nél is to­vább él­tek. A ha­lá­lo­zás csök­kent. A Föld la­kos­sá­ga igen gyor­san nőtt. Már a 86 mil­li­árd főt is el­ér­te.

A XXIII. szá­zad em­be­rei már ré­gen ker­tek­ké va­rá­zsol­ták a si­va­ta­go­kat, a tro­pi­kus er­dő­ket ki­szo­rí­tot­ták az ül­tet­vé­nyek, a se­kély vi­zek­ben víz alat­ti föld­mű­ve­lés folyt, az óce­á­no­kat úszó szi­ge­tek lep­ték el.

El­jött az idő, ami­kor új­ból em­lé­kez­ni kel­lett Ciol­kovsz­kij sza­va­i­ra: „A Föld – az em­be­ri­ség böl­cső­je, azon­ban nem él­he­tünk örök­ké böl­cső­ben.”

Azon­ban a nap­rend­szer­nek nincs még egy olyan boly­gó­ja, amely az em­be­ri­ség szá­má­ra meg­fe­lel­ne la­kó­he­lyül – vagy túl­sá­go­san is for­ró ég­haj­la­tú­ak, vagy túl­sá­go­san is fa­gyo­sak.

Az azon­ban már le­he­tő­vé vált (a tech­ni­kai fel­ké­szült­ség le­he­tő­vé tet­te), hogy va­la­me­lyik boly­gót az em­ber szá­má­ra meg­fe­le­lőbb pá­lyá­ra kény­sze­rít­sék.

Azon­ban me­lyik le­gyen ez?

A Vi­lág Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia úgy dön­tött, hogy a Mar­sot és a Ve­nust – a ma­guk sa­já­tos éle­té­vel – érin­tet­le­nül kell hagy­ni, mint mú­ze­u­mi tár­gya­kat.

És ek­kor egy va­ló­ban me­rész terv szü­le­tett meg: a na­gyobb boly­gók kö­zül kell va­la­me­lyi­ket fel­da­ra­bol­ni, olyan­for­mán, mint egy ci­pót vagy saj­tot, dinnyét.

Az Ura­nus fel­ál­do­zá­sát ha­tá­roz­ták el.

Ho­gyan da­ra­bol­ja­nak fel egy boly­gót? A leg­na­gyobb aka­dály – a ne­héz­sé­gi erő. Még ha si­ke­rül­ne is fel­da­ra­bol­ni a boly­gót, a gra­vi­tá­ció azon­nal is­mét össze­for­rasz­ta­ná, egye­sí­te­né a da­ra­bo­kat.

A XXIII. szá­zad ele­jén si­ke­rült fel­tár­ni azt, hogy meg­van an­nak a le­he­tő­sé­ge, hogy ne csak a boly­gót da­ra­bol­ják fel, ha­nem az­zal együtt a ne­héz­sé­gi erő­te­rét is. És ez­zel a mód­szer­rel már egé­szen más ered­mé­nyek ér­he­tők el. Ha fel­rob­ban­tunk egy he­gyet, a da­rab­jai ott ma­rad­nak a Föl­dön, ha azon­ban a gra­vi­tá­ci­ós erő­te­ret is át­vág­juk a hegy alatt, ak­kor a hegy da­rab­jai fel­re­pül­nek, el­hagy­ják a Föl­det. Kép­zel­jünk ma­gunk elé egy ki­fe­szí­tett vász­nat, ame­lyet ol­ló­val szét­vá­gunk. Amint szét­vág­tuk, a ré­szek szét­hul­la­nak. Ilyes­mi tör­té­nik a heggyel is. A met­szés túl­só ol­da­lán ma­rad a hegy tö­me­ge. A Föld nem vonz­za töb­bé, ugyan­ak­kor a Nap von­zá­sa egy­re job­ban erő­sö­dik. A hegy­da­rab ra­ké­ta-se­bes­ség­gel re­pül az égbe.

Az Ura­nus­ra kül­dött ki­ber­ge­ket, köz­tük a Juna hang­ján be­szé­lőt is, erőtér­met­sző ge­ne­rá­to­rok­kal sze­rel­ték fel. Da­lin fel­ada­ta az volt, hogy a mai na­pon, moszk­vai idő sze­rint 12 óra 22 perc­kor be­kap­csol­ja a ge­ne­rá­to­ro­kat.

7.

A ki­csi em­bert, a böl­cső­ben pi­he­nőt

Ho­gyan be­cézzük, és mi­nek ne­vezzük őt?

Hív­juk tán Ti­tán­erős­nek, Hé­ra­klész­nek

Vagy ne­vezzük Vi­lág­jó­nak, Vi­lág­szép­nek?

Hogy a vi­lág az örö­mét ben­ne lel­je.

 

– Hány kép­er­nyőnk van a sze­lek­to­ron, Juna? – kér­dez­te Da­lin, há­tat for­dít­va az Ura­nus­nak. – Van ti­zen­ket­tő? Hív­ja össze a ve­ze­tők gyű­lé­sét.

Juna szor­gal­ma­san ko­po­gott a bil­len­tyű­ze­ten. A sze­lek­to­ron egy­más után gyúl­tak ki a kék-fe­hér négy­szö­gek. A kép­er­nyő­kön sor­ra meg­je­lent a ve­ze­tők arca. Mint­ha egy nép­raj­zi mú­ze­u­mi ki­ál­lí­tás lett vol­na: kí­nai, ame­ri­kai, né­ger, ar­gen­tin, in­dus, hol­land, cseh, per­zsa, grúz, ta­tár, fran­cia.

– Fi­gyel­met, elv­tár­sak – mond­ta Da­lin. – Az utol­só al­ka­lom­mal be­szél­ge­tünk. Csak most van le­he­tő­sé­günk, hogy tisz­tázzuk a még tisz­tá­zat­lan kér­dé­se­ket.

Né­hány ve­ze­tő a fü­lé­hez szo­rí­tot­ta a mik­ro­tol­má­csot. A több­ség azon­ban jól ér­tet­te az orosz nyel­vet, a XXIII. szá­zad tu­do­má­nyos nyel­vét.

– Az Ura­nus szét­vá­gá­sát, ahogy meg­ál­la­pod­tunk, 12 óra 22 perc­kor vég­re­hajt­juk – foly­tat­ta Da­lin. – 12 órá­ra min­den­ki le­gyen a ra­ké­ta-re­pü­lő­té­ren. Min­den cso­port a sa­ját gé­pé­nél. Amint az Ura­nus szél­vá­gá­sa be­fe­je­ző­dik, a ra­ké­ták azon­nal el­in­dul­nak, mind­egyik a sa­ját boly­gó­tö­re­dé­ke felé.

– A tö­re­dé­ke­ket jó elő­re szét kell osz­ta­ni – szólt köz­be a ba­ráz­dás arcú, ősz kí­nai, Liu.

– Szét­oszt­juk – he­lye­selt Da­lin. – A sor­rend a kö­vet­ke­ző: el­ső­nek azt szá­mít­juk, amely a Nap­hoz leg­kö­ze­lebb van, s a Nap irá­nyá­ba re­pül. Ez az öné, Liu. Az óra­mu­ta­tó já­rá­sa sze­rint me­gyünk to­vább, aho­gyan a boly­gók ke­rin­ge­nek, a ket­tes, bal­ra, a Szűz-csil­lag­kép irá­nyá­ban, az öné Jen­kin­son…

A raj­zot le­té­ve, jegy­zet­töm­böt vett elő, és a kép­er­nyők felé for­dult. Ti­zen­két arc né­zett rá fi­gyel­me­sen.

– Az el­ne­ve­zé­sek­ben is meg kell ál­la­pod­nunk – foly­tat­ta mód­sze­re­sen Liu. – A szá­mok alap­ján nem ké­nyel­mes, könnyen té­ved­he­tünk.

– Rend­ben van, ad­junk fel­té­te­les ne­ve­ket a tö­re­dé­kek­nek. – Da­lin el­for­dult egy pil­la­nat­ra a sze­lek­tor­tól. – Juna, kis­lá­nyom, te ér­ted a szép­sé­get, ke­ress gyor­san ti­zen­két jó hang­zá­sú ne­vet a szü­le­ten­dő boly­gók szá­má­ra.

– A cso­por­tok alap­ján is el­ne­vez­het­jük őket – ja­va­sol­ta Juna. – Li­unak, Jen­ki­son­nak… És ter­mé­sze­te­sen Da­lin­nak is kell ne­vez­ni egyet – mond­ta a lány el­pi­rul­va.

– Bu­ta­sá­got ja­va­solsz, kis­lány! Ilyen ön­di­csé­re­tet nem en­ged­he­tek meg. Az em­be­rek ez­rei ké­szí­tet­ték elő a boly­gó fel­da­ra­bo­lá­sát, mil­li­ók épí­tik majd az új vi­lá­got, és mil­li­ár­dok te­le­pül­nek át egy­kor ezek­re az új boly­gók­ra, és mi egyet­len em­ber ne­vét ra­gasszuk rá­juk? – A meg­fi­gye­lők cso­port­jai ve­ze­tő­i­nek ne­vét? Mir, te köl­tő vagy, gyor­san te­remts ti­zen­két köl­tő­i­en szép ne­vet.

– Era­tó – mond­ta Mir – ez a má­so­dik, ami az eszem­be ju­tott. De az első egy női név – Juna.

Da­lin meg­ör­ven­dett:

– Még a tra­dí­ci­ók­nak is ele­get te­szünk. A Nap – Apol­lo, és kö­rü­löt­te a mú­zsák. Era­tó, Klio, Ura­nia… Egy­kor majd szép­mű­vé­sze­ti aka­dé­mi­ák dol­goz­nak eze­ken a boly­gó­kon. Mű­vé­sze­ti is­ko­lák mű­köd­nek majd, ver­sek szü­let­nek, össz­nap­rend­sze­ri ün­nep­sé­ge­ket ül­nek raj­tuk. A tánc mú­zsá­já­ról el­ne­ve­zett boly­gón tán­col­ni fog­nak, az Era­tón ver­se­ket ír­nak, a ze­né­jén pe­dig fen­sé­ges szim­fó­ni­á­kat hall­gat­nak. Jól van, Mir, van fan­tá­zi­ád.

Mir azon­ban nem gon­dolt ilyes­mi­re. Egy­sze­rű­en éle­te volt a köl­té­szet.

– Era­tó – Liu – dik­tál­ta Da­lin. – Jen­kin­son – Kal­li­o­pé, Mel­po­me­né – Anan­das­vi­li. Gaz­le­vi? Ön­nek – az íz­lé­se sze­rint – azt hi­szem, leg­job­ban Gaszt­ro­nó­mia tet­sze­ne?

– És mi­ért nem? A gaszt­ro­nó­mia – fi­nom mű­vé­szet – vá­gott vissza a kö­vér per­zsa, az ízes éte­lek ked­ve­lő­je.

– Nem te­he­tünk ilyen rosszat a jö­ven­dő la­kó­i­val. Le­gyen a Terp­szik­ho­ré­nak, a Tánc­nak a ve­ze­tő­je.

Mind­nyá­jan el­mo­so­lyod­tak, amint a kö­vér fér­fit a ba­lett­mes­ter sze­re­pé­ben ma­guk elé kép­zel­ték.

– Most meg­is­mé­te­lem az ál­ta­lá­nos uta­sí­tá­so­kat – foly­tat­ta Da­lin. – A fel­szál­lás előtt min­den­ki ki­vá­laszt­ja a röp­pá­lyát. Amint meg­kö­ze­lí­ti a sa­ját boly­gó­ját fé­kez, és kör­pá­lyá­ra áll. A biz­ton­sá­gos tá­vol­sá­got be kell tar­ta­ni. Az egyes boly­gó­je­löl­te­ket 100 000-200 000 km-nél job­ban meg­kö­ze­lí­te­ni nem sza­bad. Az első idők­ben ti­los en­nél kö­ze­lebb re­pül­ni hoz­zá­juk.

– És mi­kor száll­ha­tunk le? – kér­dez­te tü­rel­met­le­nül a fe­ke­te baj­szú Anan­das­vi­li, Mel­po­me­né, a drá­ma fe­le­lő­se.

Az el­iga­zí­tás hosszú­ra nyú­lott. És még be sem fe­je­ző­dött, ami­kor a sző­ke Her­ta ki­lé­pett a fül­ké­jé­ből.

– A Föld be­szél. Meg akar­ják hall­gat­ni?

A koz­mosz­nak szó­ló leg­fris­sebb hír­adást hal­lot­ták. És, mint aho­gyan a régi idők­ben, most is a Kreml ha­rang­jai csen­dül­tek fel el­ső­nek.

Az is­me­rős han­gok hal­la­tá­ra a ko­mor, fe­szül­ten fi­gye­lő ar­cok fel­de­rül­tek, és ré­ve­dez­ve mo­so­lyog­tak. Min­den­ki az ott­ho­ná­ra gon­dolt – a nyír­fák gyen­géd tör­zsé­re, a zöl­del­lő bam­bu­szok­ra, a tu­li­pá­nok­ra, ame­lyek a sze­líd csa­tor­nák vi­zé­ben né­ze­ge­tik ma­gu­kat. Ott­hon, kert, anya, gyer­me­kek, az édes, a drá­ga haza!

A föld a sa­ját si­ke­re­i­ről be­szélt: Ha­wai­i­tól dél­nyu­gat­ra új pon­ton­híd épült, 10 000 is­ko­lát te­le­pí­tet­tek át ide, az örök ta­vasz föld­jé­re. Ezen­túl a Sza­ha­ra ha­tal­mas te­rü­le­te­it ön­tö­zik a Csád-Kon­gó édes vi­zé­vel. A ker­té­szek ha­ar­le­mi ver­se­nyé­ről je­len­tet­tek. Egy cso­dá­la­tos, sö­tét­li­la ró­zsa ki­ne­ve­lé­sé­ről. A Föld mag­já­ig tört elő­re egy ku­ta­tó­cso­port.

És vá­rat­la­nul…

„…Jól­le­het a tu­dó­sok a tech­ni­ka leg­újabb szü­löt­tét, a ne­héz­sé­gi­erő­tér-vá­gót már ki­pró­bál­ták, és ja­va­sol­ták olyan al­kal­ma­zá­sát is, mint a »Kro­nosz ka­szá­ja« terv, azon­ban az utób­bi idő­ben le­foly­ta­tott kí­sér­le­tek nem si­ke­rül­tek. Jean Bri­eaux aka­dé­mi­kus szá­mí­tá­sa sze­rint a boly­gók mag­já­ban ural­ko­dó kü­lön­le­ges kö­rül­mé­nyek kö­zött az erő­tér­vá­gó nem mű­kö­dik.”

Da­lin meg­re­me­gett, gyor­san a sze­lek­tor felé for­dult. Ti­zen­két szem­pár vá­ra­ko­zó­an né­zett vele far­kas­sze­met.

Mit je­lent ez az adás? In­for­má­ci­ót vagy ta­ná­csot? A Föld azt je­len­tet­te, hogy a vá­gó­su­gár nem ké­pes meg­bir­kóz­ni a boly­gó mag­já­val. Ez te­hát azt je­len­ti, hogy az Ura­nus mag­ját sem tud­ják a mai na­pon szét­vág­ni? Hagy­ják fél­be az elő­ké­szí­tett mun­kát, mind­ad­dig, amíg a Föl­dön új, tö­ké­le­te­sebb be­ren­de­zé­se­ket ké­szí­te­nek?

– Ml a vé­le­mé­nye­tek, elv­tár­sak? – kér­dez­te Da­lin.

– Te­hát nem le­het!? – ki­ál­tott fel Anan­das­vi­li. – Ép­pen jó­kor szól­tak.

Ha­tan arra sza­vaz­tak, hogy még­is­csak kap­csol­ják be a ké­szü­lé­ke­ket, ha­tan el­le­ne. Da­lin­nak kel­lett ma­gá­ra vál­lal­ni a dön­tést.

Mi­előtt ki­mond­ta vol­na, hossza­san gon­dol­ko­dott.

A fe­hér, sár­ga, fe­ke­te ar­cok vá­ra­ko­zó­an néz­ték a kép­er­nyő­kön.

– Meg­kér­dezzük a Föl­det – szó­lalt meg vé­gül Da­lin. – Rá­di­ó­val üze­nünk a Koz­mi­kus Aka­dé­mi­á­nak. Vár­ja­tok, és ne in­dul­ja­tok még em­be­re­i­tek­kel a ra­ké­ta-re­pü­lő­tér­re.

8.

Mond­ják – egy gomb­nyo­más – könnyű, tré­fa csu­pán.

Egy ujj­nyo­más, s me­hetsz már­is a dol­god után.

De e pa­rá­nyi tett­ről az em­be­ri­ség

Ál­mo­dott már ré­gen, s be­szél, amíg csak él.

 

Az adó­ál­lo­más irá­nyí­tott adást kül­dött. Her­ta kó­dol­ta az üze­ne­tet… És szá­gul­dott a Föld­re a ké­rés, a fény se­bes­sé­gé­vel su­hant: 300 000 ki­lo­mé­ter má­sod­per­cen­ként, 300 000 és is­mét 300 000… Mir még kö­hin­te­ni is alig tu­dott, s az üze­net már­is mil­lió ki­lo­mé­te­re­ket ha­gyott maga után.

A Koz­mi­kus Aka­dé­mi­á­ig 2 óra 32 per­ces útja van, és ugyan­annyit kell meg­ten­nie vissza­fe­lé is.

A rá­di­og­ramm még a Sa­tur­nus pá­lyá­já­ig sem ért el, ami­kor Ke­rim ha­za­tért, és ebé­det kért. Hogy mit et­tek az­nap ebéd­re, az is­me­ret­len ma­radt. Mir ugyan­is nem je­gyez­te fel a me­nüt. Már egy­ál­ta­lá­ban nem volt olyan biz­tos ab­ban, hogy ez a nap a vi­lág­tör­té­ne­lem lap­ja­i­ra ke­rül.

Az ebéd vé­ge­fe­lé Da­lin is oda­ült a rá­di­ó­sok­hoz, azon­ban a kí­ná­lást nem fo­gad­ta el.

Egyéb­ként is meg­le­he­tő­sen gyak­ran be­tért a rá­di­ó­sok­hoz, hogy el­be­szél­ges­sen ve­lük, s egy kis­sé fel­üdül­jön a fi­a­ta­lok kö­zött. Akár­csak egy tá­bor­nok (Mir gon­dol­ta ki ezt a ha­son­la­tot is), aki a pi­he­nés órá­i­ban az uno­ká­i­val ját­szik ka­to­nás­dit.

Da­lin sze­re­tett me­sél­ni, és a rá­di­ó­sok öröm­mel kér­de­zős­köd­tek tőle: Mir – a tu­do­mány­ról, míg Ke­rim – leg­gyak­rab­ban a múlt­ról, a hős­kor­szak­ról, a hu­sza­dik szá­zad­ról fag­gat­ta.

– Ar­ról me­sél­jen, hogy mint kez­dő­dött? Ho­gyan fog­lal­ták el a Téli Pa­lo­tát? Mit be­szél­tek az ut­cá­kon? A cárt lát­ta? Hol volt a cár?

Da­lin mo­so­lyog­va fe­lelt:

– Ga­lam­bocs­kám, de hi­szen te min­dent össze­ke­versz. Sok­kal ké­sőbb szü­let­tem. A Téli Pa­lo­ta be­vé­te­lét már csak fil­men lát­tam, ugyan­úgy, mint te.

– De a ka­pi­ta­lis­tá­kat? Mi­lye­nek vol­tak? Agya­ra­sak, kö­vé­rek?

– Bi­zony a ka­pi­ta­lis­tá­kat sem lát­tam, Ke­rim. De a ka­pi­ta­liz­mus csö­ke­vé­nye­i­ből még meg­le­he­tő­sen so­kat. A ré­sze­gek­re gon­do­lok. Olyan szó­ra­ko­zás is volt, hogy az em­be­rek etil­al­ko­holt ke­ver­tek a víz­be, és az it­ták po­hár­szám­ra. At­tól el­kö­dö­sült a fe­jük, és szét­rom­bo­ló­dott az agyi gát­lá­suk. El­fe­led­kez­tek az óva­tos­ság­ról, az il­len­dő­ség­ről, csak a sa­ját kedv­te­lé­sük­kel tö­rőd­tek, min­den más­ról meg­fe­led­kez­tek. És a pénz­re is em­lék­szem. Raj­zok­kal éke­sí­tett pa­pír­da­rab­kák vol­tak – nem osz­to­gat­ták egyen­lő­en: a bo­nyo­lult mun­ká­ért töb­bet, az egy­sze­rűb­bért ke­ve­seb­bet ad­tak.

Mirt leg­in­kább a jö­ven­dő ér­de­kel­te.

– De az­tán? – kér­dez­te. – Ha szét­tör­jük az Ura­nust, mi lesz az­u­tán?

– Az­u­tán majd lesz mun­kánk ezek­kel az új­szü­lött boly­gók­kal leg­alább két­száz évig. Vár­ni fog­juk, hogy le­hűl­je­nek, meg­nyu­god­ja­nak, a meg­fe­le­lő hely­re visszük őket, meg­vál­toz­tat­juk a lég­kö­rü­ket, a me­tánt, az am­mó­ni­át át­ala­kít­juk szén­sav­vá, oxi­gén­né, nit­ro­gén­né, víz­zé. Az­tán nö­vé­nyek­kel te­le­pít­jük be őket, hogy a le­ve­gőt oxi­gén­nel gaz­da­gít­sák…

– No, és az­tán? Be­ren­dezzük a boly­gó­kat, be­né­pe­sít­jük…

– Az­u­tán szét­tör­jük a Nep­tu­nust – fe­lel­te Da­lin. – Az­tán a Sa­tur­nust, a Ju­pi­tert. Ter­mé­sze­te­sen csak ak­kor, ha egy­ál­ta­lán van szi­lárd mag­juk. Az erre vo­nat­ko­zó tu­dást még fi­no­mí­ta­ni kell.

– És az­tán?

– Az­tán, aho­gyan már Ciol­kovsz­kij is ja­va­sol­ta, mes­ter­sé­ges hol­da­kat épí­tünk üveg­ből és alu­mí­ni­um­ból.

– De a szput­nyi­ko­kon súly­ta­lan­ság ural­ko­dik. A gyer­me­kek­re ká­ros a súly­ta­lan­ság, így mond­ják a pro­fi­lak­ti­ku­sok. (A XXIII. szá­zad­ban így ne­vez­ték az or­vo­so­kat, mi­vel sok­kal in­kább a be­teg­sé­gek meg­elő­zé­se volt a fel­ada­tuk, sem­mint a gyó­gyí­tás.)

– Az is le­het, hogy egy új Na­pot lob­ban­tunk fel: össze­gyűjt­jük, egy ha­lom­ba hord­juk a boly­gó­kö­zi tér sö­tét test­je­it… De hi­szen is­me­ri­tek a nagy tö­me­gek tör­vé­nyét. Ele­gen­dő anya­got kell össze­hal­moz­ni, és an­nak nyo­mán új nap tá­mad.

– És az­tán?

…Ma azon­ban még Mir sem mer­te fel­ten­ni a kér­dé­se­it. Mit le­het szól­ni a hol­nap fel­ada­ta­i­ról, ha a mai nap mun­ká­ja nem si­ke­rül.

Da­lin ide­ge­sen do­bolt uj­ja­i­val az asz­ta­lon.

– Hor­gász­ta­tok va­la­mi­kor? – kér­dez­te. – Nem elekt­ro­mos­ság­gal, vagy ult­ra­han­gok­kal, ha­nem ho­rog­gal, ele­ven csal­étek­kel. Va­la­mi­kor ilyen szó­ra­ko­zá­suk volt az em­be­rek­nek: ül­dö­gél­tek a par­ton, és néz­ték az úszót. A víz csil­lo­gott, az úszó ug­rán­do­zott a ha­bok­ban. A fo­lyó tük­rén a fel­hők képe tük­rö­ző­dött. Pom­pás. A fi­gyel­me­det le­kö­töt­te a hor­gá­szás, és min­den gon­dod messzi­re szállt.

Ke­rim csö­röm­pöl­ve tol­ta el maga elöl a tá­nyér­ját.

– Mi­ért húzzuk az időt? Akár­ho­gyan is van, a Föld biz­to­san így fe­lel: „El­ha­lasz­ta­ni!” Min­den­kor nyu­gal­ma­sabb, koc­ká­zat­men­te­sebb egy dön­tést el­ha­lasz­ta­ni. Ha tő­lem függ­ne, meg­nyom­nám a gom­bot, és kész… Lesz, ami lesz. Ez az én vé­le­mé­nyem.

– Jöj­jön, ami­nek jön­ni kell – ne­ve­tett ke­se­rű­en Da­lin. – És ha sem­mi sem tör­té­nik? Gon­dol­koz­ni kell, Ke­rim. A gomb meg­nyo­má­sá­hoz bár­ki­nek ele­gen­dő az ere­je.

Ke­rim sér­tő­döt­ten tá­vo­zott. Mun­kát is te­rem­tett ma­gá­nak. Ne­ki­fo­gott a haj­tó­anyag-rak­tár jel­ző­be­ren­de­zé­sé­nek ki­ja­ví­tá­sá­hoz. Da­lin ugyan­csak azon­nal fel­kelt az asz­tal­tól.

– Ki­me­gyek, Mir, kí­sérj el.

A zsi­lip­ben, ahol az űr­ru­há­kat fel­öl­töt­ték. Így szólt a fi­a­tal rá­di­ós­hoz:

– Bo­csáss meg Mir, egye­dül kell ma­rad­nom. Gon­dol­kod­nom kell. Ne ha­ra­gudj, majd más­kor me­gyünk együtt.

Mir le­ve­tet­te űr­ru­há­ját, és a rá­di­ós fül­ké­be ment. A lá­nyok ész­re sem vet­ték. Hát­tal ül­tek az aj­tó­nak, és be­szél­get­tek.

Múl­tak a per­cek, a má­sod­per­cek, a rá­dió­ké­szü­lé­kek egy­han­gú­an búg­tak. Va­la­hol, el­kép­zel­he­tet­len messze­ség­ben, vá­laszt ír­tak, amely meg­pe­csé­te­li a terv sor­sát.

9.

Az asz­tal­nál együtt ülünk. Is­mer­lek jól.

Egy­szer­re lé­pünk, s a han­gunk együtt da­lol,

S hogy mi­ről ál­modsz vég­te­len évek so­rán,

A vá­gyad, mint tárt könyv előt­tem nyit­va áll.

 

– Da­lin iga­zán pom­pá­san ki­gon­dol­ta – szó­lalt meg Juna vá­rat­la­nul. – Az ének, a drá­ma, a tánc boly­gó­ja. Én a Po­lü­him­ni­án sze­ret­nék élni. Ott iga­zán vi­dám élet lesz. Reg­gel tor­na he­lyett tán­col­ni fo­gunk, a mun­ka előtt is, ebéd előtt kör­tán­cot lej­tünk. És cso­dá­la­to­san szép lesz min­den: az egész vi­lág örö­kös ün­ne­pi dísz­ben – vi­rá­gok, vi­rá­gok, vi­rá­gok… Aki nem ölt szép ru­hát, azt azon­nal ki­tes­sé­kel­jük a boly­gónk­ról. Mi­lyen pom­pás, hogy min­dent újra al­ko­tunk. Fi­gyel­het­jük a mi vi­lá­gunk fej­lő­dé­sét, úgy aho­gyan a gyer­mek nö­ve­ke­dé­sét: íme, még egé­szen ki­csi, bu­tács­ka, és te majd ta­ní­tod őt, mint­ha em­bert al­kot­nánk agyag­ból. De hi­szen itt nem egyet­len gyer­mek­ről, ha­nem egész boly­gó­ról van szó – ün­ne­pi kön­tö­sű­ről, szép­ről, vi­dám­ról. Te me­lyi­ket vá­lasz­tod. Her­ta?

Her­ta ke­ser­ve­set só­haj­tott, mi­előtt fe­lelt vol­na:

– A leg­szí­ve­seb­ben a Föl­dön él­nék, Svéd­or­szág­ban, va­la­hol a ten­ger­par­ton. Ná­lunk olyan csön­des min­den, olyan bé­kés: a szür­ke ten­ger, a vég­te­len víz­tü­kör fe­lett rep­ke­dő si­rá­lyok, a tisz­ta há­zacs­kák, pi­ros cse­rép­te­tők. Ne ítélj el, de én fé­lek a koz­mosz­tól, Juna. Va­la­mi em­ber­te­len van ben­ne. Az ég itt nap­pal is fe­ke­te, a csil­la­gok ak­kor is ég­nek, ha a Nap fenn jár. És kö­rös-kö­rül a ha­lál. Min­den éj­jel li­dér­ces ál­mot ál­mo­dom: Ke­ri­met lá­tom, sza­kadt ru­há­ban… és én hi­á­ba szo­rí­tom egész tes­tem a sza­ka­dás­ra, a le­ve­gő el­szö­kik…

Mir tág­ra nyílt szem­mel hall­ga­tott: Ki gon­dol­ta vol­na!? Her­ta – a leg­pon­to­sabb és leg­szor­gal­ma­sabb rá­di­ós, aki olyan ré­gen él itt a Föld­től ir­dat­lan messze­ség­ben, a nap­rend­szer szé­lén. Ki­de­rül, hogy gyű­lö­li a koz­moszt. Ak­kor mi­ért nem tért már ré­ges-rég haza?

A fi­a­tal­em­ber egy szót sem szólt, nem is kö­hö­gött, hogy ész­re­ve­tes­se ma­gát, erre még csak nem is gon­dolt.

A XXIII. szá­zad­ban nem volt szo­kás­ban, hogy az em­be­rek gon­do­la­ta­i­kat el­tit­kol­ják, és ezért ide­gen be­szél­ge­té­sek meg­hall­ga­tá­sa nem is szá­mí­tott ne­ve­let­len­ség­nek.

– De hi­szen Ke­rim nem akar a Föl­dön élni – je­gyez­te meg Juna. – Ő iga­zán nem sze­re­ti a csen­des éle­tet…

– Rám is gon­dol­nia kel­le­ne – fe­lel­te Her­ta, s a hang­já­ban egy kis sér­tő­dés buj­kált. – Annyit utaz­tam vele, amíg az Ari­el­hez ér­tünk. És ha gye­re­künk lesz… Ke­rim­nek fi­gyel­me­sebb­nek kell len­nie, és nem hagy­hat egye­dül…

– El­hagy… – sza­kí­tot­ta fél­be Juna kö­nyör­te­le­nül.

Her­ta va­la­mi­től meg­ré­mült.

– Kö­nyör­göm, ne szólj Ke­rim­nek, ha­ra­gud­ni fog! Én meg­fo­gad­tam, hogy kö­ve­tem, bár­ho­va is megy, még ha a vi­lág vé­gé­re is kell ván­do­rol­nom. De csak ma­gam­ra néz­ve fo­gad­tam meg, a gye­rek­re nem. Ak­kor más egyez­sé­get kell köt­nünk.

– Na­gyon sze­re­ted Ke­ri­met?

– Na­gyon. Azt aka­rom, hogy min­dig mel­let­tem le­gyen. Ami­kor nincs itt, min­dig rá gon­do­lok… és ha mel­let­tem van, ak­kor is.

– Nem, te még­sem sze­re­ted – vá­gott köz­be hir­te­len Juna. – Nem így sze­ret­nek. Hi­szen te nem tudsz sze­ret­ni. Kül­ső­leg sok­kal ma­ga­sabb vagy, sok­kal erő­sebb, mint én, de a szí­ved olyan, mint egy meg­ré­mült kis­lá­nyé. Te át­öle­led a sze­rel­med, szin­te be­le­ka­pasz­kodsz, hogy ne tud­jon el­men­ni, s hogy mel­let­ted áll­jon, véd­jen, gyá­mo­lít­son, se­gít­sen. Mint­ha őr­ződ len­ne, és nem a fér­jed!

Mir cso­dál­ko­zá­sá­ra Her­ta alig el­len­ke­zett.

– De ho­gyan is le­het­ne más­ként? – kér­dez­te. – Ter­mé­sze­tes, hogy véd és gyá­mo­lít. Hi­szen a fér­jem.

– Ez iga­zán nem sze­re­lem – foly­tat­ta gon­do­la­ta­it Juna. – Ami­kor sze­ret az em­ber, ak­kor bő­kezű. Aján­dé­kot adni sze­ret­ne, és nem kap­ni. Ha én sze­ret­nék va­la­kit, ak­kor arra tö­re­ked­nék, hogy neki le­gyen jó, hogy az égre tör­jön, és nem rán­ta­nám le a Föld­re… Svéd­or­szág­ba… Ha sze­re­tek, én va­gyok az erő­sebb. Szin­te a ka­ro­mon kí­ván­nám hor­da­ni azt, akit sze­re­tek. És mennyit ke­res­tem egy olyan em­bert, aki ér­de­mes len­ne erre, olyant ke­re­sek, aki hoz­zám ké­pest óri­ás. Aki­ért nem saj­nál­nám a szí­ve­met ki­tép­ni, és a lába elé dob­ni. És meg­ta­lál­tam! Igen! Meg­ta­lál­tam! – Juna már nem is be­szélt, ha­nem dek­la­mál­ta, éne­kel­te a sza­va­kat. – Itt ta­lál­tam meg a vi­lág­vé­gén, az Ari­elen! Meg­lát­tam egy fér­fit, aki a boly­gók­kal te­ké­zik, és új vi­lá­got for­mál, mint a régi is­te­nek! Az új­szü­lött vi­lá­gok­nak ne­vet ad, és meg­ha­tá­roz­za ké­pü­ket sok ezer évre elő­re…

– Da­lint sze­re­ted? – ki­ál­tott fel ré­mült han­gon Her­ta. – De hi­szen szu­per­ko­ros.

– Hős! És ki kér­di, hogy egy hős hány éves?

Juna lel­ke­se­dé­sé­ben fel­ug­rott, és a szo­ba kö­ze­pé­re si­e­tett. Csak ek­kor vet­te ész­re Mirt. Arca ijedt mo­soly­ba torzult, mél­tat­lan­ko­dás és ijedt­ség tük­rö­ző­dött raj­ta. Az­tán fel­ka­ca­gott, han­go­san, eről­te­tet­ten…

– Min­dent hal­lot­tál – szólt torz ne­ve­tés­sel. – Az egész­sé­ged­re! Ez ne­ked egy­ál­ta­lán nem se­gít.

10.

Mit ér az étel, bár­mi jó,

Ha süllyed vé­led a hajó?

Fe­jünk fö­lött a ház ha ég,

Mit ér a dí­szes te­rí­ték?

Mért sző­jem hát a ver­se­ket,

Ha szí­ved úgy­is mást sze­ret?

 

300 000 ki­lo­mé­ter má­sod­per­cen­ként, és is­mét, és is­mét 300 000… A Föld­ről kül­dött üze­net át­szel­te a Mars, a Ce­res, a Juno, a Ju­pi­ter és ti­zen­két hold­ja pá­lyá­ját. De Mir el­fe­led­ke­zett ar­ról, hogy a Föld kül­di a vá­laszt. Hi­szen még a XXIII. szá­zad­ban is bújt az em­be­rek elől a ki­ko­sa­ra­zott, re­mény­te­len sze­rel­mes.

Egye­dül ül­dö­gélt a zsi­lip mel­let­ti kis rak­tár­ban. Ha lát­ta vol­na va­la­ki, azt hi­het­te vol­na, hogy egy üres űr­ru­ha vál­lán sír­do­gál. Le­het­sé­ges, hogy ép­pen Juna űr­ru­há­já­ra bo­rult. Az­tán ül­dö­gélt, maga elé me­red­ve sut­tog­ta:

– Mit ér az étel…

És maga is el­cso­dál­ko­zott. Mi­lyen ne­vet­sé­ges te­he­tet­len­ség! Hi­szen min­den ver­sét azért írta, hogy Juna cso­dál­ja, ér­té­kel­je, hogy sze­res­se…

 

…Hi­szen sze­rel­med nem sze­ret.

Ki­nek írsz még­is ver­se­ket?

 

Da­lin lé­pett be.

Az űr­ru­há­ját a sa­rok­ba ál­lí­tot­ta. A szka­fan­der las­san a szom­szé­dos ru­há­ra bo­rult. Az Ari­elen a tár­gyak igen las­san hul­la­nak le.

– Ki van itt? – kér­dez­te Da­lin, mi­köz­ben fel­kap­csol­ta a vil­lanyt. – Te vagy az Mir? Még nincs sem­mi?

A rá­dió­gramm­ról ér­dek­lő­dött, Mir azon­ban nem ér­tet­te meg a kér­dést, és ezért nem is vá­la­szolt.

– Meg ko­rán van. Nem is le­het­sé­ges – nyug­tat­ta meg ön­ma­gát Da­lin. Le­ült a fiú mel­lé. Hall­ga­tott, és gön­dör sza­kál­lát si­mo­gat­ta.

Mir eköz­ben erre gon­dolt:

„Íme ez az em­ber el­ra­bol­ta a bol­dog­sá­go­mat, el­vet­te a bol­dog­sá­got, pe­dig nem is kell neki. Itt ül, és va­la­mi sür­göny­re gon­dol, va­la­mi­lyen Jean Bri­eaux vé­le­mé­nyé­re vár. Mire kel­le­ne neki a sze­re­lem? Csak annyi­ra, amennyi­re egy ér­zé­ket­len Remb­randt kép­nek.”

– Van csa­lád­ja? – kér­dez­te a fiú.

Az öreg űr­re­pü­lő fel­só­haj­tott:

– Ked­ve­se­im vol­tak, fe­le­sé­get nem ta­lál­tam. Az asszo­nyok – ne­héz em­be­rek. Sze­ret­nek is min­ket, meg nem is. Azért sze­ret­nek, mert meg­hó­dí­tot­tuk az eget, meg azért is, mert di­cső­ség övez ben­nün­ket. És ha meg­sze­ret­nek, ak­kor el akar­nak vá­lasz­ta­ni az ég­től, a leg­szí­ve­seb­ben az aj­ta­juk­hoz köt­né­nek min­ket se­lyem­sza­lag­gal. Orosz­lánt ke­res­nek, de csak azért, hogy át­ala­kít­sák hí­zel­gő bul­dog­gá. A tör­té­ne­lem sza­ka­dat­la­nul is­mé­tel­ge­ti Omp­ha­lé ki­rály­nő his­tó­ri­á­ját. Ar­ról az Omp­ha­lé­ról be­szé­lek, aki Hé­ra­klészt oda ül­tet­te a gu­zsaly mel­lé fon­ni. Ej, gon­dold meg, iga­zán hí­zel­gő volt, ma­gát Hé­ra­klészt meg­aláz­ni. De töb­bé már nem is Hé­ra­klész, hi­szen már jám­bo­rul fo­no­gat.

„No, ter­mé­sze­te­sen – gon­dol­ta Mir. – Nem kell neki a tő­lem el­ra­ga­dott bol­dog­ság. A Remb­randt-kép ér­zé­ket­len fest­mény ma­radt.”

Na­gyon sze­ret­te vol­na szí­vét ki­ön­te­ni Da­lin előtt, min­den bá­na­tát meg­osz­ta­ni az idős ba­rát­tal, tel­jes őszin­te­ség­gel. A XXIII. szá­zad em­be­rei igen nyíl­tak vol­tak, elő­de­ik­kel össze­ha­son­lít­va, egye­ne­sen fe­cse­gők. Mir alap­já­ban véve rend­kí­vül el­cso­dál­ko­zott vol­na, ha olyan va­la­ki­vel ta­lál­ko­zik, aki a be­teg­sé­gét vagy va­la­mely gyön­ge­sé­gét meg­pró­bál­ja el­tit­kol­ni. Hi­szen a gyen­ge­sé­get iga­zán csak kö­zö­sen le­het le­küz­de­ni, és egy gyen­ge lánc­szem­ről min­den­ki­nek tud­ni kell, kü­lön­ben a kö­zös ügy kárt szen­ved. Még ak­kor is cso­dál­ko­zott vol­na, ha va­la­hol olyan fel­ta­lá­ló­val ta­lál­ko­zik, aki egye­dül, el­vo­nul­va al­kot. El­len­ke­ző­leg, a XXIII. szá­zad­ban a még nem tö­ké­le­te­sen ki­for­má­ló­dott esz­mé­ket is el­mond­ták egy­más­nak az em­be­rek, és mi­nél több tár­su­kat igye­kez­tek be­von­ni a meg­vi­ta­tá­sá­ba. Az élet tör­vé­nye az, hogy a fel­fe­de­zé­se­ket a kö­zös­ség szü­li.

Itt azon­ban a sze­re­lem­ről – er­ről az ősi, önző ér­ze­lem­ről van szó. Mir azt sze­ret­te vol­na, ha vi­szont­sze­re­tik. Arra vá­gyott, hogy Juna őt sze­res­se. De Da­lin?

– És ha va­la­ki sze­ret­né önt, sze­re­lem­mel? – kér­dez­te el­vö­rö­söd­ve Mir.

Da­lin szo­mo­rú­an mo­soly­gott:

– Ha így len­ne? Bol­dog len­nék. El­dob­nám ezt a fe­ke­te vi­lág­min­den­sé­get, ott­hon ül­nék a Föl­dön. Hi­szen olyan ke­vés­sé is­me­rem a böl­csőn­ket. Van olyan sar­ka is, ahol soha éle­tem­ben nem jár­tam. Nem lát­tam a nap­fel­kel­tét a Hi­ma­lá­já­ban, nem áll­do­gál­tam a Ha­waii-szi­ge­tek vul­kán­ja­i­nál, a Déli-sar­kon csak fut­tá­ban vol­tam… És ha társ­nő­vel az ol­da­la­mon le­het­nék ott…

„Nem, nem sza­bad el­mon­da­nom – gon­dol­ta Mir, és is­mét el­vö­rö­sö­dött – De he­lyes-e, ha tit­ko­ló­dzom? Be­csü­le­tes ez?”

A rak­tár aj­ta­ja fel­pat­tant. Her­ta állt a kü­szö­bön.

– Hal­lot­tam a Föld hang­ját, vá­laszt küld­tek…

11.

Alea iac­ta est! Csak várj! Mást nem te­hetsz.

Míg ván­szo­rog­nak az ólom­lá­bú per­cek.

Csak tik-tak, a csönd­ben az óra egy­re ver,

Míg val­lat­juk ma­gunk: si­ker vagy bal­si­ker?

 

A Föld üzent: „Drá­ga Da­lin! A koz­mi­kus erő­tér­vá­gó-su­gár leg­jobb konst­ruk­tő­rei és spe­ci­a­lis­tái ott van­nak az Ari­elen. Mi tö­ké­le­te­sen bízunk ön­ben és őben­nük. A Föl­dön az önök ap­pa­rá­tu­sá­nak ki­csi­nyí­tett má­sá­val pró­bál­koz­tunk. A be­ren­de­zés tö­ké­le­te­sen dol­go­zott, amíg el nem érte a mag ha­tá­rát. A mé­lyebb ré­te­gek­ben te­he­tet­len­né vált. Ma­ga­tok­nak kell dön­te­ni.”

A sze­lek­to­ron új­ból meg­je­lent a ti­zen­két arc: a rán­cos arcú, ősz hajú Liu, Jen­kin­son elő­re­ug­ró álla, a kö­vér Gaz­le­vi, a büsz­ke és szép Anan­das­vi­li… A hat óva­tos em­ber ugyan­azt mond­ta, amit reg­gel: „Vár­junk, ha­lasszuk el.” A hat tü­rel­met­len pe­dig ezt: „Nem kell vár­ni. Nyom­ja meg a gom­bot!”

– De mit is ja­va­sol­hat­nánk mást! – ki­ál­tot­ta a he­ves vér­mér­sék­le­tű Anan­das­vi­li. – Ren­del­jük vissza a ki­ber­ge­ket, és el­len­őrizzük őket? Ez nem áll ha­tal­munk­ban. Nem tud­nak fel­re­pül­ni az Ura­nus­ról.

– Vár­ni, vár­ni, vár­ni! – he­ves­ke­dett Anan­das­vi­li. – Le­het, hogy a Föl­dön csu­pán va­la­mi cse­kély­ség mi­att ide­ges­ked­nek. A kon­tak­tus nem érint­ke­zett. Meg kell nyom­ni még egy­né­hány­szor. Hány­szor for­dult elő ilyes­mi a rá­dió­tech­ni­ká­ban?! Vár­ni, vár­ni, ta­lán egy fél évig? De hi­szen ott po­ko­li a hő­mér­sék­let, a nyo­más, a su­gár­zás. És a mi ki­berg­je­ink tönk­re is me­het­nek egy fél év alatt.

Liu sze­mét össze­húz­va szólt:

– A fog­fá­jást csak az is­mer­he­ti, aki­nek fáj a foga. Van­nak mo­del­le­ken vég­re­hajt­ha­tat­lan kí­sér­le­tek. Ah­hoz, hogy meg­tud­juk, va­jon szét­vág­ha­tó-e az Ura­nus, meg kell pró­bál­ni szét­vág­ni azt.

Hat „igen” állt szem­ben, hat „nem”-mel. S most újra Da­lin­nak kel­lett vál­lal­nia a dön­tést. Só­hajt­va, egé­szen hal­kan mond­ta ki ha­tá­ro­za­tát:

– A kí­sér­le­tet 15 óra 50 perc­kor meg­kezd­jük.

Ti­zen­két szem­pár né­zett egy­szer­re le­fe­lé, és bal­ra: a bal kar­ra, hi­szen a XXIII. szá­zad­ban is azon hord­ták az órát.

A ren­del­ke­zés­re álló 40 per­cet az in­du­lás előt­ti kap­ko­dás töl­töt­te be. A kép­er­nyők hol fel­vil­lan­tak, hol ki­huny­tak. A cso­por­tok egy­más után je­len­tet­ték, hogy in­du­lás­ra ké­szen áll­nak. Akik nem ké­tel­ked­tek a si­ker­ben, a győ­ze­lem re­mé­nyé­ben bú­csúz­tak, a két­ke­dők csak ha­tá­ro­zat­la­nul mo­so­lyog­tak.

Mir már szá­zad­szor el­len­őriz­te a ré­ges-ré­gen meg­adott uta­sí­tá­so­kat: „Azon­nal be­kap­csol­ni a vágó su­ga­rat, és ha­la­dék­ta­la­nul el­in­dí­ta­ni a su­gár­vá­gó-for­ga­tót.” Ez a be­ren­de­zés biz­to­sí­tot­ta, hogy a su­gár mű­kö­dés köz­ben tel­jes kört ír­jon le. Min­den ki­berg­nek tel­je­sen át kel­lett vág­nia a boly­gót, a négy­nek együt­te­sen ti­zen­két rész­re osz­ta­ni.

A pa­ran­csot tar­tal­ma­zó sza­la­got be­he­lyez­ték az adó­ba. Ke­rim be­kap­csol­ta a rá­dió-idő­mé­rőt. A gé­pi­es hang mo­no­to­non dik­tál­ta: Hát­ra van öt perc, …négy, …há­rom… Da­lin mu­ta­tó­uj­ját rá­he­lyez­te a gomb­ra. Iz­gal­má­ban tö­vig rág­ta kör­mét. Egy perc hi­ány­zik… öt­ven má­sod­perc, negy­ven, har­minc, húsz, tíz, öt…

„Tik-tak, tik-tak!”

– Kezd­jük!

Az ab­lak felé for­dult, a rá­di­ó­sok is ki­néz­tek az ab­la­kon. A fe­ke­te égen óri­á­si szür­kés­zöld gömb füg­gött. Az egyik ol­da­lon el­nyel­te a csil­la­go­kat, a má­si­kon is­mét ki­köp­te…

Mir lá­za­san szá­molt ma­gá­ban: „Az át­vá­gás­ra elég egy perc… az­tán a ne­héz­sé­gi erő­tér el­tű­nik… A ré­szek el­kez­dik a tá­vo­lo­dást. Mi­lyen gyor­sa­ság­gal? Az­zal, ami­lyen se­bes­ség­gel a tes­tek az Ura­nus­ra hul­la­nak.”

– El­múlt egy perc – je­len­tet­te az idő­mé­rő.

Az Ura­nu­son a sza­bad­esés se­bes­sé­ge má­sod­per­cen­ként 21 km – gon­dol­ta Mir. – Te­hát nem fi­gyel­he­tő meg azon­nal a ré­szek tá­vo­lo­dá­sa, ta­lán egy fél óra múl­va már lát­ha­tó… Le­het, hogy még ak­kor sem…

– Két perc.

És ha a ne­héz­ke­dé­si erő gyor­sí­tó ha­tá­sát az idő négy­ze­té­vel szo­rozzuk, és fe­lezzük… A szá­mí­tás nyo­mán meg­kap­juk, hogy a ré­szek kö­zött a sza­ka­dék szé­les­sé­ge öt perc múl­va el­éri a né­hány ezer ki­lo­mé­tert. Öt perc múl­va te­hát a sa­ját sze­münk­kel is meg­lát­hat­juk a rést. A te­le­szkó­pok­nak már most is meg kell mu­tat­ni­uk őket.

– Há­rom perc.

Az ob­szer­va­tó­ri­um hall­gat. Da­lin hom­lo­kán egy­re mé­lyült a ránc. Juna ar­cán szen­ve­dés tük­rö­ző­dött, Ke­ri­mén – fe­szült­ség. Ha­tal­mas iz­mai meg­fe­szül­tek, ke­zét ököl­be szo­rí­tot­ta. Leg­szí­ve­seb­ben oda­ro­hant vol­na az Ura­nus­ra, s a ke­zé­vel ra­gad­ta vol­na meg a ha­sa­dé­kok szé­lét. Fo­gát csi­kor­gat­ta, tör­ni-zúz­ni sze­re­tett vol­na, hogy a boly­gó be­le­re­meg­jen, és úgy tör­jön szét, mint egy dinnye, fel­tár­va a zöld ké­reg alatt rej­tő­ző tűz­pi­ros bel­se­jét.

– Négy perc múlt el.

Mir mind­ezt csak gon­do­lat­ban élte át, a dinnyé­vel való össze­ha­son­lí­tást is ő ta­lál­ta ki. Olyan iz­ga­lom­ban volt, hogy szin­te a lé­leg­ze­te is fenn­akadt, de még­is­csak meg­ál­mo­dott, ki­gon­dolt egy ha­son­la­tot. Mint­ha két em­ber élt vol­na ben­ne, vagy ta­lán há­rom is: a bol­dog­ta­lan, össze­tört szí­vű sze­rel­mes, mel­let­te a nagy fel­ada­tok ré­sze­se, aki tü­rel­met­le­nül lesi a győ­zel­met, és az is –, aki kí­ván­csi meg­fi­gye­lő­je min­den­nek, s aki mes­te­re a sza­vak fű­zé­sé­nek.

– Öt perc telt el.

A ha­sa­dék­nak már lát­ha­tó­nak kell len­nie, egy ujj­nyi szé­les rés­nek.

Vagy a lég­kör el­ta­kar­ja?

A ti­ze­dik perc­ben a sze­lek­tor egyik kép­er­nyő­je fel­vil­lant. Anan­das­vi­li­nek, a még meg sem szü­le­tett Mel­po­me­né pa­rancs­no­ká­nak fel­dúlt arca je­le­ni meg raj­ta.

– Nem dol­go­zik! Is­mé­tel­jük meg a jel­zést?!

És ek­kor egy má­sik arc is meg­je­lent – a hol­land Straus nyu­godt te­kin­te­te.

– Mi a pa­rancs? Vár­junk a ra­ké­ta-re­pü­lő­té­ren, vagy tér­jünk haza?

Da­lin egy szót sem szólt, ke­zét ki­nyújt­va meg­nyom­ta a ki­kap­cso­ló be­ren­de­zést. A sze­lek­tor er­nyői egy pil­la­nat alatt el­sö­té­ted­tek.

12.

Hát va­ló­ban igaz, om­nia vin­cit ámor?

Hát úr le­het raj­tunk a sze­rel­mi má­mor?

S iga­zán min­dent vál­la­lunk, ha sze­re­tünk?

A kínt, a szé­gyent, ha szen­ved a sze­rel­münk?

 

Sö­tét­ség, csend. Az óri­á­si szennyes-zöld gömb úgy függ az égen, mint teg­nap, mint mil­li­árd évek­kel ez­előtt. Az össze­gör­nyedt, szé­les vál­lú, el­erőt­le­ne­dett öreg össze­tör­ten, el­ke­se­re­det­ten ült, ma­gá­ba ros­kad­tan, hi­szen min­dent meg­koc­káz­ta­tott, és min­dent el­vesz­tett.

Üres te­kin­tet­tel me­redt maga elé, gön­dör ha­já­ban meg­őszült egy fürt.

A szu­per­ko­ro­sok­kal gyak­ran meg­tör­tént ez, túl­fe­szí­tett ideg­ál­la­pot, erő­tel­jes meg­ráz­kód­ta­tás – és az összes gyógy­mó­dok ha­tás­ta­lan­ná vál­tak. A ter­mé­szet is­mét a régi útra tért, a her­va­dás út­já­ra.

Sö­tét­ség, csend. A csil­la­gos égen ott ra­gyog a zöld ko­rong. Her­ta sír­do­gált, mind­két ke­zé­vel fér­jé­be ka­pasz­kod­va. A le­vert, össze­tört öreg­em­ber az ab­lak­nál állt.

És a csend hir­te­len meg­tört. Juna si­kolt­va fu­tott fe­lé­je, szin­te úszott a le­ve­gő­ben… ki­nyúj­tott kar­ral ka­pasz­ko­dott a fér­fi­ba.

– Nem sza­bad! – ki­ál­tot­ta. – Ne es­sen két­ség­be! Még rend­be jön min­den, min­den rend­be jön.

Her­ta ab­ba­hagy­ta a szi­po­gást, kí­ván­csi­an és meg­rö­kö­nyöd­ve néz­te. Mi­cso­da sze­rény­te­len­ség! Ő soha nem en­ged­te vol­na meg ma­gá­nak az ilyes­mit. Ke­rim arca fura mo­soly­ra torzult, mint­ha va­la­mi ke­se­rű­be ha­ra­pott vol­na. Meg­ve­tet­te az ér­zel­gős­sé­get.

Juna azon­ban sem­mi­vel sem tö­rő­dött. Hadd hall­ja az egész vi­lág! Büsz­kél­ke­dett a sze­rel­mé­vel, a sze­re­lem­mel, amellyel meg­ment­he­ti a sze­rel­me­sét, ami­nél erő­sebb esz­köz nem állt a ren­del­ke­zé­sé­re.

– Sze­ret­lek… ha ez meg­vi­gasz­tal­hat – sut­tog­ta.

A gör­csös uj­jak meg­pi­hen­tek a lány dús ha­ján. Da­lin ar­cán szo­mo­rú mo­soly de­ren­gett. És a sze­me sem volt töb­bé ho­má­lyos, re­mény­te­len.

– És ha a rok­ka mel­lett ülök, ak­kor is sze­ret­ni fogsz, Omp­ha­lé?

A lány nem ér­tett sem­mit. De hi­szen nem volt je­len a rak­tár­ban foly­ta­tott be­szél­ge­tés­kor. Egyéb­ként is, Da­lin in­kább ma­gá­nak mond­ta mind­azt, amit mon­dott. Ez a kis­lány, aki azt sze­ret­te ben­ne, hogy ve­ze­tő, nagy fel­ada­tok vég­re­haj­tó­ja, a volt ve­ze­tő­től el fog for­dul­ni? Hány hét kell eh­hez?

– Örök­ké! Örök­ké! Örök­ké! – bi­zony­gat­ta Juna. – Mi min­dig együtt le­szünk. A Föld cso­dá­la­to­san szép: ott ten­ger van, és a ten­ge­ren si­rá­lyok röp­köd­nek. Min­dent együtt fo­gunk lát­ni; a ho­mok­kal fé­lig be­te­me­tett pi­ra­mi­so­kat, ha­lat fo­gunk, fi­gyel­ni fog­juk, hogy tán­col az úszó a ra­gyo­gó ha­bok­ban. És én min­dig, min­dig mel­let­ted le­szek…

Hon­nan is­mer­te Da­lin ál­ma­it, vagy ta­lán a sze­rel­me­sek egy­más lel­ké­ben ol­vas­nak?

Mir re­me­gő kéz­zel öl­töt­te fel a fej­hall­ga­tót. Csak nem hal­la­ni sem­mit!

Mi­ért be­szél­nek ilyen hal­kan a ki­ber­gek? Mo­rog­nak, mor­gá­suk ért­he­tet­len. Mir be­kap­csol­ta a hang­szó­rót, hadd üvölt­se­nek! Hi­szen vele sen­ki sem tö­rő­dik, és ő sem tö­rő­dik má­sok­kal. Min­den hi­á­ba, a ki­ber­gek hang­ja nem hall­ha­tó. Tu­laj­don­kép­pen mi tör­té­nik az Ura­nu­son?

És ek­kor vá­rat­la­nul Juna nyu­godt, tisz­ta hang­ja töl­töt­te be a szo­bát. Nem a lá­nyé, ha­nem a Juna-ki­ber­gé, azé, aki ott van az Ura­nu­son.

– Va­kí­tó fe­hér su­ga­rak, ké­kes szik­rák – me­sél­te a ki­berg. – Va­la­mi szét­pat­tant, szét­sza­kadt, ta­szít és össze­szo­rít. A prog­ra­mot tel­je­sí­tet­tem, el­ér­tem a ter­ve­zett mély­sé­gig. A nyo­más az el­vi­sel­he­tő­ség ha­tá­rán! A fe­lü­le­tem elekt­ri­zá­ló­dik, a me­tal­lok­erá­mia meg­ol­vadt. Mit kell ez­u­tán ten­nem? Mi­ért küld­te­tek ide?

És ek­kor a ha­tal­mas fér­fi­kéz el­tol­ta Juna vö­rös fe­jecs­ké­jét.

– Mir, mi az oka, hogy ezt a ki­ber­get sok­kal job­ban hall­juk, mint a töb­bit?

Mir kel­let­le­nül vá­la­szolt:

– Meg akar­tam őriz­ni a fel­han­go­kat is, és ezért ezt a han­got sok­kal ma­ga­sabb frek­ven­ci­á­ra vet­tem, mint a töb­bit.

– Te­hát az ala­cso­nyabb frek­ven­cia el­nyo­mó­dik?

– Aho­gyan hall­ja.

– Te­hát az ala­cso­nyabb frek­ven­cia el­nyo­mó­dik, Mir? – is­mé­tel­te meg Da­lin. – Ez azon­ban ért­he­tő. Io­ni­zált gá­zok, io­ni­zált bur­ko­lat, ger­jesz­tett ato­mok, sa­ját ára­mok, sa­ját erő­te­rek. Mi dol­go­zik ott lenn ala­csony frek­ven­ci­án? A ki­ber­gek meg­kap­ták a pa­ran­csot, a su­ga­rat egyen­áram kap­csol­ja be. Meg­van: a for­ga­tó szer­ke­zet, ezen öt­ven hert­zes mo­tor dol­go­zik. Nos, te­hát… Mir, küldj új pa­ran­csot: még egy­szer be­kap­csol­ni a vá­gó­su­ga­rat, a for­ga­tó be­ren­de­zést pe­dig a ma­ni­pu­lá­to­rok­kal for­gas­sák kör­be.

13.

Ami­ért nem sze­ret­nek, még ne ki­a­bálj!

Ke­ser­ves rí­mek­be ne önt­sed pa­na­szod.

Ha sze­rel­med árad, hall­gass! Ez a sza­bály!

A na­pot szép sza­vak­kal le nem ír­ha­tod.

 

Min­den ugyan­úgy tör­tént, mint az első al­ka­lom­mal. Az adó­ké­szü­lék­be be­he­lyez­ték a kó­dolt sza­la­got. A met­ro­nóm ke­tye­gett. Az iz­ga­tot­tan fi­gye­lő öt em­ber hom­lo­kát az ab­lak­üveg­nek szo­rít­va né­zett az égre.

A ki­ber­gek 17 óra 46 pe­rekor kap­ták meg a pa­ran­csot.

A met­ro­nóm ki­mér­ten, go­nosz han­gon ke­tye­gett. Mir szin­te lé­leg­ze­ni sem mert. A tor­kát el­szór itat­ta a fel­in­du­lás.

A har­ma­dik perc vé­gén mint­ha egy ké­kes fo­nál je­lent vol­na meg az óri­á­si ko­ron­gon.

Nem mert hin­ni an­nak, amit lá­tott. Be­huny­ta a sze­mét, majd is­mét ki­nyi­tot­ta. Ott van, vagy nincs? Ott van! És íme, a má­so­dik, a har­ma­dik, az egyen­lí­tőn…

– Láva – mond­ta Da­lin re­ked­ten.

Va­la­hol a mély­ben, a sok ezer ki­lo­mé­te­res at­mo­szfé­ra alatt láng­fo­lyók őr­jöng­tek, de a me­tán­gáz zöl­des kö­dén még csak gyen­ge fé­nyek tör­tek át.

– Mi­lyen nagy­sze­rű do­log a tu­do­mány –, mond­ta Da­lin bol­do­gan. – Hi­báz­ha­tunk, akár száz­szor is, de a száz­e­gye­dik, a si­ke­res kí­sér­let el­fe­led­te­ti a ku­dar­co­kat. So­ha­se csüg­ged­je­tek fi­a­im. Pró­bál­koz­za­tok, má­sod­szor, har­mad­szor… ne­gyed­szer, ötöd­ször…

Mint­ha nem is ő ült vol­na ott két órá­val ez­előtt tel­je­sen össze­tör­ve a ka­ros­szék­ben.

Mind az öten ott áll­tak, és fe­szül­ten fi­gyel­ték a boly­gót.

Ami tör­tént, nem ha­son­lí­tott rob­ba­nás­ra, még egy las­sí­tott film­re sem. A szem ész­re sem ve­szi a moz­gást. De, amíg né­zed az óri­á­si göm­böt, amely­nek át­mé­rő­je 15 fok, va­la­mi­lyen vál­to­zás már­is be­kö­vet­ke­zett. A kék fo­na­lak las­san­ként zsi­nór­rá da­gad­tak. Kék és na­rancs­szí­nű szik­rák vil­lódz­tak a zsi­nór­okon – a me­tán és a hid­ro­gén iz­zott. A zsi­nó­rok egy­re szé­le­sed­tek, va­ló­sá­gos övek fog­ták át a boly­gó tes­tét. Az öve­ze­tek fö­lött fel­hők – fe­ke­te fol­tocs­ká­ik­kal. Az öve­ze­tek egy­re szé­le­sed­nek, sár­gul­nak, majd vö­rö­sen iz­za­nak. És, íme, az Ura­nust si­ke­rült ne­gye­dek­be vág­ni, és min­den ne­gye­det meg­fe­lez­ni. A zöld hé­jon át elő­vi­lá­gít a bel­se­je – pi­ros, mint egy fel­ha­sadt gö­rög­dinnyéé.

A ré­szek egy­re job­ban tá­vo­lod­nak egy­más­tól. A vi­lá­gos sáv mind szé­le­sebb. Forr­nak és ég­nek a gá­zok. A tö­re­dé­kek el­hú­zód­nak egy­más­tól. Most már tel­je­sen ön­ál­ló­an, füg­get­le­nül le­beg­nek az égen. Ra­gyo­gó csep­pek. Min­den tö­re­dé­ken ön­ál­ló­an ala­kul ki a ne­héz­sé­gi erő­tér. Ki­emel­ked­nek a hegy­lán­cok és csú­csok. A csú­csok kép­lé­keny mag­má­ból áll­nak, el­csúsz­nak, el­om­la­nak. S ha csak egy pil­la­na­tig for­dulsz is el, amint újra oda­né­zel, már­is lát­ha­tod, hogy az Ari­elen megint más a fény – mint a szín­pa­don, ha újabb fény­szó­ró­kat gyúj­ta­nak meg. Az Ari­elen ez a lát­vány cso­dá­la­tos, el­ra­ga­dó, de az Ura­nus, az egy­ko­ri Ura­nus meg­szűnt lé­tez­ni. A tö­re­dé­kek tá­vol­sá­ga egy­re nő, az éles sar­kok le­göm­bö­lyöd­nek, a tűz egy­re job­ban el­ha­ra­pó­zik, a zöld köd mind­job­ban fogy…

Mir ké­sőbb sok vers­ben, be­széd­ben pró­bál­ta sza­vak­ba ön­te­ni ezt a szín­szim­fó­ni­át, ezt a győ­zel­mi tán­cot, azt a cso­dá­la­tos büsz­ke­sé­get, ami az em­ber nagy­sze­rű­sé­gé­nek lát­tán el­töl­töt­te. És nem si­ke­rült. Er­ről be­szél­nek a mot­tó so­rai:

 

Ha sze­rel­med árad, hall­gass! Ez a sza­bály!

A na­pot szép sza­vak­kal le nem ír­ha­tod.

 

A hall­ga­tag gyö­nyör­kö­dést Liu tör­te meg. Az ope­rá­ció után 40 perc­cel fel­tűnt mo­soly­gó arca az egyik kép­er­nyőn:

– Az Era­tó pa­rancs­no­ka be­szél. A boly­góm ki­for­má­ló­dott. En­ge­délyt ké­rek a start­ra!

A Föld még sem­mit sem tu­dott a győ­ze­lem­ről. A fény két és fél órát szá­guld a Föl­dig. A föl­di csil­la­gá­szok csak ennyi idő el­tel­té­vel ész­lel­he­tik az Ura­nus meg­vál­to­zá­sát. És ak­kor a rá­dió je­len­te­ni fog­ja az egész vi­lág­nak, hogy a »Kro­nosz ka­szá­ja« terv vég­re­haj­tá­sát si­ker ko­ro­náz­ta.

14.

Ke­gyet­len tré­fa volt bi­zony,

Ilyes­mit ki­eszel­ni,

S a ked­ves hang­ját vég­te­len,

Zöld mély­sé­gek­be vet­ni.

 

– Nem tu­dok tá­jé­ko­zód­ni. El­vesz­tet­tem a mély­sé­get. A csil­la­gos eget lá­tom. Időn­ként lán­gok fes­tik meg. Láng­ban izzó he­gye­ket lá­tok, össze­es­nek, ki­du­do­rod­nak, és úgy foly­nak, mint a tész­ta. Meg­nyílt a csil­lag méhe, fe­hé­ren iz­zik. Rob­ba­ná­sok, min­de­nütt rob­ba­ná­sok. Tűz-szö­kő­ku­tak, gej­zí­rek! Dü­bör­gés, üvöl­tés, re­cse­gés, si­kol­tás! El­vesz­tet­tem a tá­jé­ko­zó­dást! Hová küld­te­tek?! Mit kell ten­nem, mit te­gyek ez­u­tán?!

A töb­bi ki­berg azon­nal el­hall­ga­tott: nyil­ván­va­ló­an az első pil­la­nat­ban el­pusz­tul­tak, de ez a Juna hang­ján be­szé­lő gép, egy cso­da foly­tán meg­ma­radt.

Mir mag­ne­to­fon­sza­la­gok­ra rög­zí­tet­te a ki­berg je­len­té­sét. Min­den sza­va fel­be­csül­he­tet­len ér­ték a tu­do­mány szá­má­ra. Eb­ben az izzó po­kol­ban egyet­len em­ber sem ma­rad­ha­tott vol­na élet­ben, és nem je­lent­he­tett vol­na ennyi rész­le­tet ar­ról, ami tör­tént.

Rob­ba­ná­sok, elekt­ro­mos ki­sü­lé­sek nyom­ták el az adást. A ki­berg hang­ja el­ful­ladt, szi­sze­gő sut­to­gás­ba csa­pott át, majd egé­szen a hisz­té­ri­kus si­kol­to­zá­sig emel­ke­dett. Szo­kat­lan, iz­ga­tott, ki­egyen­lí­tet­len hang­za­tok ke­ve­red­tek a hang­já­ba, egé­szen olyan volt ez a hang, mint Ju­náé, ami­kor sze­rel­met val­lott Da­lin­nak. Mir újra és újra vissza­gon­dolt erre a je­le­net­re, pe­dig mennyi­re sze­re­tett vol­na soha töb­bé nem em­lé­kez­ni arra, ami tör­tént.

– Va­ló­ban buta tré­fa volt ez­zel a hang­gal – sut­tog­ta. – Sa­ját ma­gam mar­can­go­lom az ide­ge­i­met.

– Mi­ért küld­te­tek ide?! – si­kol­tott a ki­berg.

Már két óra múlt el az Ura­nus fel­da­ra­bo­lá­sa után, és az ab­lak­ból lát­ha­tó kép erő­sen meg­vál­to­zott. Még min­dig sok nap lát­szott az égen, vö­rös na­pok, a szí­nük, mint az izzó pa­rázsé. De a köz­tük levő szim­met­ria már szét­rom­bo­ló­dott. A boly­gó ne­héz­sé­gi erő­te­rét szét­vág­ták. El­tűnt az Ura­nus kö­zép­pont­já­ból. A tá­vo­li égi­tes­tek von­zá­sa húz­ni kezd­te a ré­sze­ket, és ki­szé­le­sí­tet­te a köz­tük levő re­pe­dést, és egy­ide­jű­leg a ré­szek fel is fú­jód­tak, át­lát­szat­lan göm­bök­ké ala­kul­tak át. A fény­su­ga­rak kö­rül­foly­ták őket, mint aho­gyan a fo­lyó ágai kö­rül­öle­lik a szi­ge­te­ket. A meg­fi­gye­lők az Ari­el­ről olyan­nak lát­ták az eget, mint­ha egy gyen­ge táv­csö­vön néz­ték vol­na. A csil­lag­ké­pek el­torzul­tak, a csil­la­gok egy­ál­ta­lán nem ott lát­szot­tak, ahol va­ló­já­ban vol­tak, lát­szat­ra az Ura­nus tö­re­dé­kei is sok­kal gyor­sab­ban mo­zog­tak, mint a va­ló­ság­ban.

Juna hang­ja tör­te meg a csen­det:

– Nem tu­dom, hol va­gyok! Fel­fe­lé vagy le­fe­lé mo­zog­jak? Tü­zes ör­vény ra­gad ma­gá­val! Nem fe­lej­tet­tek el új pa­ran­csot kül­de­ni?! Láng­osz­lop rö­pít a le­ve­gő­be! Lá­va­ten­ger! Zu­ha­nok! Va­la­mi ra­gad ma­gá­val! Fe­ke­te sza­ka­dék tá­tong előt­tem…

Mir, a ki­berg je­len­té­sé­vel fog­lal­ko­zott, Juna pe­dig a má­sik szo­bá­ban – nem ke­vés­bé ijesz­tő do­log­gal ta­lál­ta ma­gát szem­ben. Nem csu­pán a ki­berg, ha­nem – ez a vas­ból-kő­ből való ter­mé­sze­tes űr­ha­jó, ame­lyen az égen úsz­tak –, maga az Ari­el is el­vesz­tet­te a tá­jé­ko­zó­dást. Ahogy a fő boly­gó szét­hul­lott, kí­sé­rői is azon­nal le­tér­tek régi út­juk­ról, s mint a szü­lők­től el­sza­kadt gyer­me­kek, mind­egyik új pá­lyát ke­re­sett ma­gá­nak – ön­ál­lót, de még egy­ál­ta­lán nem ha­tá­ro­zot­tat. Az Ari­el ob­szer­va­tó­ri­u­ma sza­ka­dat­la­nul dol­go­zott, vé­gez­te a szük­sé­ges meg­fi­gye­lé­se­ket, hogy tö­ké­le­te­sít­se az új pá­lya ada­ta­it. De a szét­szag­ga­tott égen a fény­su­ga­rak el­torzul­tak, és a hi­bák ijesz­tő­en hal­mo­zód­tak…

– Hova küld­te­tek?! Fe­ke­te sza­ka­dék van előt­tem! Egy meg­ol­vadt ten­ger ra­gad ma­gá­val. Még­is, mit kell ten­nem? Kék rob­ba­ná­sok! Fel­for­dul­tam. Szétzú­zó­dok…

Reccse­nés! Mint­ha egy ki­fe­szí­tett bőr sza­kadt vol­na be…

És csend.

Mir le­tö­röl­te hom­lo­ká­ról a ve­rej­té­két. Leg­szí­ve­seb­ben fel­állt vol­na, és le­vet­te vol­na a ka­lap­ját.

De még an­nál is szí­ve­seb­ben pi­hent vol­na. Úgy érez­te, a mai nap­ra min­den­ből ele­ge van! A síró ki­berg­ből és a sze­rel­mes lá­nyok­ból, a si­ker­te­len és si­ke­res kí­sér­le­tek­ből, a szét­tört szí­vek­ből és a szétzú­zott boly­gók­ból. Elég.

Da­lin ugyan­ak­kor friss, te­vé­keny volt, csak úgy árad­tak be­lő­le a ter­vek. Meg­hall­gat­ta a rá­di­ó­sok je­len­té­se­it, be­szél­ge­tett az ob­szer­va­tó­ri­um­mal és az Ura­nus tá­vo­lab­bi kí­sé­rő­in – a Ti­tá­ni­án és az Obe­ro­non le­vők­kel. El­bú­csú­zott az in­du­ló cso­por­tok­tól, és min­den ka­pi­tányt fi­gyel­mez­te­tett:

– Tart­sá­tok be a meg­sza­bott tá­vol­sá­got, de tö­re­ked­je­tek a gyors le­szál­lás­ra. Vé­gez­ze­tek meg­fi­gye­lé­se­ket. Kö­ves­sé­tek nyo­mon, ho­gyan ala­kul ki a boly­gó. Ké­szít­se­tek tér­ké­pet, rög­zít­sé­tek a hegy­lán­co­kat. Az­tán küld­je­tek ki­ber­ge­ket, és azok se­gít­sé­gé­vel de­rít­sé­tek fel a he­lyi vi­szo­nyo­kat. Gon­dol­koz­za­tok, ho­gyan si­et­tet­het­nénk a ki­hű­lést. Le­het­sé­ges, hogy hasz­nos­nak bi­zo­nyul a boly­gó fel­szán­tá­sa, a szi­lár­du­ló ké­reg fel­tö­ré­sé­re gon­do­lok. Ké­szít­se­tek ter­ve­ket, hogy mi­kor és ho­gyan ve­ze­ti­tek a boly­gó­to­kat a ki­je­lölt pá­lyá­ra. Sze­ren­csés utat, ba­rá­ta­im!

Az­tán a rá­di­ós­hoz, va­ló­szí­nű­leg Ju­ná­hoz for­dult, s így szólt: az Ari­elt sem len­ne rossz szét­bon­ta­ni, és a boly­gó­ja után kül­de­ni. Az ad­mi­ra­li­tás így el­ma­rad a flot­tá­tól, és csak rá­di­og­ram­mok út­ján érint­kez­het, és csak re­giszt­rál­hat. Nem, mi nem ma­rad­ha­tunk itt. Amint egy meg­fe­le­lő űr­ha­jót kül­de­nek a Föld­ről, be­le­ülünk, és egy­más után fel­ke­res­sük a boly­gó­in­kat. Utaz­ga­tunk, és meg­nézzük eze­ket az új­szü­lött vi­lá­go­kat.

Mir cso­dál­ko­zott:

„Hon­nan me­rít ez a szu­per­ko­ros em­ber ilyen óri­á­si erőt? A sze­re­lem vagy a si­ker ad neki szár­nyat? De hi­szen há­rom órá­val ez­előtt egyet­len álma volt csak: ha­lász­gat­ni. És most – el­in­dul­na egy ra­ké­tán, s évek hosszú so­rán re­pül­ne, hogy fel­ügye­le­tet gya­ko­rol­jon ti­zen­két új­szü­lött boly­gó fe­lett.”

Juna egy rá­di­og­ram­mal a ke­zé­ben Da­lin­hoz lé­pett:

– En­ge­del­met. Fon­tos do­log mi­att sza­kí­tom fél­be.

„Még a hang­ja is új – gon­dol­ta Mir –, a ba­rát­nő, a há­zi­asszony hang­ja.”

Da­lin el­ol­vas­ta a rá­di­og­ram­mot, sze­mét össze­húz­va hal­kan szólt: – Ke­rim, az első szá­mú ri­asz­tást. Az Ari­el egy óra húsz perc múl­va össze­üt­kö­zik a Mel­po­me­né­vel.

15.

Drá­gám, te nem sze­ret­tél en­gem, un­tál,

De nem volt elég erőd, hogy meg­utálj.

Én so­ha­sem fe­lejt­het­lek el té­ged,

Ne ha­ra­gudj, hisz lánc­ra vert szép­sé­ged.

 

A fá­radt­ság egy pil­la­nat alatt to­va­tűnt. Mir ké­sőbb az ese­mé­nyek­re vissza­gon­dol­va maga is cso­dál­ko­zott: „De hi­szen én alud­ni akar­tam?”

A ri­asz­tá­si rend­szert jó elő­re ki­épí­tet­ték, arra az es­he­tő­ség­re szá­mít­va, hogy az Ari­el eset­leg még­is össze­üt­kö­zik az Ura­nus va­la­me­lyik tö­re­dé­ké­vel. Az össze­üt­kö­zés va­ló­szí­nű­sé­ge meg­le­he­tő­sen nagy volt – mint­egy négy szá­za­lé­kos (egy a hu­szonöt­höz). Ép­pen ezért jó elő­re fel­ké­szül­tek ka­taszt­ró­fa ese­té­re a cse­lek­vé­si terv­vel, min­den­ki tud­ta a fel­ada­tát, több al­ka­lom­mal is tar­tot­tak gya­kor­ló ri­asz­tást.

Az utol­só pil­la­nat­ban azon­ban ki­de­rült, hogy ko­ránt­sem megy min­den ki­mon­dot­tan terv­sze­rű­en.

A terv sze­rint há­rom ra­ké­ta állt az Ari­elen ké­szen­lét­ben a ki­ürí­tés vég­re­haj­tá­sá­ra. Min­den­ki jól tud­ta, hogy me­lyik ra­ké­tá­ba kell száll­nia, min­den­ki is­mer­te a he­lyét. De va­la­me­lyik ki­berg pon­tat­la­nul dol­go­zott az Ura­nu­son, és a boly­gó vé­gül is nem ti­zen­két, ha­nem ti­zen­négy da­rab­ra sza­kadt. Da­lin egy órá­val ez­előtt még két meg­fi­gye­lő cso­por­tot szer­ve­zett, és bo­csá­tott út­nak. És most az összes ott­ma­rad­ta­kat egyet­len ra­ké­tá­val kel­lett vol­na biz­ton­ság­ba he­lyez­ni.

Da­lin el­ső­nek a ra­ké­ta-re­pü­lő­tér­rel lé­pett kap­cso­lat­ba. Ki­de­rült, hogy két ra­ké­ta ki­vé­te­lé­vel már mind el­re­pült. A kö­vér Gaz­le­vi start­hoz ké­szü­lő­dött… Utá­na pe­dig Anan­das­vi­li in­dult vol­na –, a sze­ren­csét­len­ség­gel fe­nye­ge­tő Mel­po­me­né pa­rancs­no­ka.

– Meg­til­tom a star­tot! – ren­del­ke­zett Da­lin. – Hu­szon­hat em­be­rem van az Ari­elen. A pa­rancs­no­ki ra­ké­ta nem ve­het fel min­den­kit. Gaz­le­vi ma­gad­dal vi­szel öt em­bert. Anan­das­vi­li ugyan­csak ötöt.

– De hi­szen már star­to­lok is – mond­ta a per­zsa, sze­mét cso­dál­ko­zá­sá­ban tág­ra me­reszt­ve. – Tán át kell ad­nom a te­ret en­nek a nyug­ha­tat­lan grúz­nak?

– Hár­mat ma­gad­dal vi­szel a ra­ké­ta-re­pü­lő­tér em­be­re­i­ből, a rak­tár­ból pe­dig ket­tőt. A rak­tá­rak­ra most már sen­ki­nek sincs szük­sé­ge. A nyug­ha­tat­lan grúz pe­dig fog­lal­ja el a tar­ta­lék ki­lö­vő tor­nyot.

És az­tán Ju­ná­hoz for­dult:

– Juna, az Ari­elen hu­szon­hat em­be­rünk van. Adja át min­den­ki­nek, hogy gon­do­san rög­zít­se­nek min­dent az em­lé­ke­ze­tük­ben.

Mir­nek és Ke­rim­nek, a ri­asz­tás­ra, a ra­ké­ta-re­pü­lő­tér­re kel­lett szál­lí­ta­ni a tu­do­má­nyos anya­go­kat. Az irat­tá­rat már jó elő­re össze­cso­ma­gol­ták, úgy, hogy an­nak el­szál­lí­tá­sa nem je­len­tett kü­lö­nö­sebb ne­héz­sé­get. Azon­ban a leg­ér­de­ke­sebb anya­go­kat ép­pen ma sze­rez­ték meg. Eze­ket is össze kel­lett cso­ma­gol­ni, a fény­ké­pe­ket, a film­sza­la­go­kat, a mág­ne­ses fel­jegy­zé­se­ket. Min­dent gon­do­san össze­csa­var­ni, be­cso­ma­gol­ni, ez a fel­adat. Mir keze azon­ban resz­ke­tett a fel­in­du­lás­tól, s sze­mét nem tud­ta le­ven­ni az ab­lak­ról, a fe­nye­ge­tő­en nö­vek­vő égi szik­lá­ról. Múl­tak a per­cek. Mennyi ma­rad­ha­tott még hát­ra? Va­jon nincs itt az ide­je, hogy csa­pot-pa­pot itt­hagy­va, fej­ve­szet­ten me­ne­kül­je­nek a re­pü­lő­tér­re?

Egy pil­la­nat­ra be­sza­ladt a szo­bá­já­ba. Kö­rül­né­zett – mit vi­gyen? A ver­se­ket? Itt szü­let­tek, ezen a sze­ren­csét­len Ari­elen, ég­je­nek el vele együtt, mind egy szá­lig. Ki­nek van szük­sé­ge még rá­juk?

 

Ki­nek sző­néd a ver­se­ket?

Hisz a sze­rel­med nem sze­ret.

 

Ke­rim idő­köz­ben a ki­berg-tar­gon­cát meg­rak­ta lá­dák­kal. A tar­gon­ca azon­ban ki­csi­nek bi­zo­nyult, az összes láda nem fér rá. Erre Ke­rim az anyag egy ré­szét egy üres űr­ru­há­ba gyö­mö­szöl­te, váll­ra dob­ta, mint egy zsá­kot. Az­tán a zo­ko­gó Her­tát is fel­ül­tet­te a tar­gon­cá­ra, és lágy hosszú ug­rá­sok­kal kö­vet­te a to­va­su­ha­nó gé­pet.

Mir egy újabb tar­gon­cát hí­vott. De mi­lyen las­san moz­gott! Mennyit kel­lett rá vár­ni, amíg vé­gül is meg­jött. Egy­szer csak meg­ér­ke­zett. Mir meg­rak­ta lá­dák­kal. De mi­ért, hol kés­le­ke­dik Da­lin és Juna? A sze­re­lem mi­att iga­zán nem sza­bad el­fe­led­kez­ni az élet­ről!

Ju­nát nem ta­lál­ta a pa­rancs­nok­sá­gon. Da­lin azon­ban ott állt a sze­lek­tor előtt. Csak egyet­len kép­er­nyő vi­lá­gí­tott, s azon Anan­das­vi­li fi­nom vo­ná­sú arca lát­szott.

– Még öt em­bert kell ma­gad­dal vin­ned! – ki­ál­tot­ta Da­lin. – Nem ket­tőt, nem hár­mat, ha­nem ötöt. Nem ér­de­kes, hogy mennyi em­ber kell az Obe­ro­non! Ott is lesz­nek ra­ké­tá­sa­id, rá­di­ó­sa­id. Igen hasz­nos em­be­re­ket adok ve­led. Két ki­berg­tech­ni­kust és a leg­jobb rá­di­ó­so­kat, köz­tük Ju­nát.

Mi tör­tént? Da­lin az Obe­ron­ra re­pül, és Ju­nát Anan­das­vi­li­vel kül­di el?

Mir meg­le­pe­té­sé­ben szin­te meg­der­medt. A háta mö­gül si­kol­tást hal­lott. Juna az aj­tó­ban állt Da­lin és a sa­ját cso­mag­já­val a ke­zé­ben.

Da­lin hoz­zá for­dult:

– Juna, drá­gám, így lesz jó! Hi­szen én szu­per­ko­ros va­gyok. Te majd ta­lálsz…

A lány büsz­kén fel­szeg­te a fe­jét, a hang­ja úgy csen­dült, mint egy pat­ta­ná­sig fe­szült húr:

– Ko­mo­lyan vet­te tán, amit mond­tam? Egy­sze­rű­en meg akar­tam moz­gat­ni, fel­élén­kí­te­ni.

Da­lin ar­cán hi­tet­len­ke­dés ült.

– No, és ha így volt is… – szó­lalt meg ha­tá­ro­zat­la­nul.

Az­tán az órá­ra né­zett, a lány­hoz ro­hant, el­vet­te tőle a cso­ma­got, meg­csó­kol­ta a ke­zét, és el­tűnt a kü­szö­bön.

– Ne kés­le­ked­je­tek – ki­ál­tot­ta vissza. – Hu­szon­nyolc perc ma­radt hát­ra. Mir! Gon­dos­kodj róla. Az­tán gye­re ide vissza!

Mir ki­ke­res­te a lány űr­ru­há­ját, és vissza­tért a szo­bá­ba. A lány még min­dig a szo­ba kö­ze­pén állt, és a jobb ke­zét néz­te, azt csó­kol­ta meg Da­lin.

– Ne ke­se­regj Juna – mond­ta Mir vi­gasz­tal­ni akar­ván. – Min­den rend­be jön. És öl­tözz gyor­san!

Nyu­god­tan, gyen­gé­den, együtt­ér­ző­en fog­ta meg a lány ke­zét.

Juna azon­ban el­rán­tot­ta a ke­zét.

– Ne kö­ze­líts! – ki­ál­tot­ta őr­jöng­ve. – Mi­nek örülsz? Akár­ho­gyan is van, nem sze­ret­lek! Gyű­löl­lek! És örök­re gyű­löl­ni fog­lak!

Ez lé­nye­gé­ben go­rom­ba, csú­nya és igaz­ság­ta­lan volt. Hi­szen Mir nem re­pül vele együtt, ha­nem az Obe­ron­ra megy. De… már csak hu­szon­öt perc ma­radt hát­ra. A sér­tő­dés­re, a tisz­tá­zás­ra, és a rá­be­szé­lés­re iga­zán nem ma­radt idő. A fiú meg­ra­gad­ta a lány gal­lér­ját, és, mint­ha csu­pán va­la­mi macs­ka­kö­lyök len­ne, a le­ve­gő­be emel­te Ju­nát, majd az űr­ru­há­ba tusz­kol­ta. Az Ari­elen kü­lö­nö­sebb ne­héz­ség nél­kül si­ke­rült meg­ol­da­ni az ilyen fel­ada­to­kat. Az­tán rá­csuk­ta a si­sa­kot. Juna még bent­ről is ki­a­bált va­la­mit.

16.

Al­kony­ég, vér­mocs­kolt pa­lánk! Hu­sza­dik szá­zad.

Míg far­kas­sze­met néz ve­lük a gép­fegy­ver­cső,

A meg­kö­tö­zött hő­sök aj­kán har­san, árad,

Az ősi mun­kás­dal: „Ez a harc lesz a vég­ső!”

 

Mir a tar­gon­cá­ra ül­tet­te Ju­nát, és meg­nyom­ta a gom­bot. A lánc­tal­pas ki­berg el­szá­gul­dott. Az utak túl­ter­hel­tek. A tar­gon­ca után lánc­tal­pas, ke­re­kes, ma­gán­já­ró ki­ber­gek szá­gul­dot­tak, ami csak mo­zog­ni tu­dott, min­den a ra­ké­ta-re­pü­lő­tér felé tar­tott. Mir pa­ran­csol­ta ezt.

Min­den gép pi­ros volt, az út pora is az, a szik­lák pe­dig bar­nás­vö­rö­sek, rozs­da­szí­nű­ek vagy bí­bor­ban iz­zók. És min­den­nek az volt az oka, hogy az ég egy­ne­gye­dét az a ha­tal­mas, izzó csa­var­gó fog­lal­ta el, amely mi­att az em­be­rek­nek el kel­lett hagy­ni­uk az Ari­elt. A Mel­po­me­né.

Né­ze­lő­dés­re, gon­dol­ko­dás­ra nem volt idő. Csak hu­szon­há­rom perc ma­radt hát­ra. Mir még utol­já­ra be­sza­ladt a rak­tár­ba, és ki­hoz­ta Da­lin úr­ru­há­ját.

A leg­na­gyobb cso­dál­ko­zá­sá­ra Da­lin el­gon­dol­koz­va ül­dö­gélt a ka­ros­szék­ben az ab­lak előtt, és a fe­nye­ge­tő al­kony­pírt néz­te.

– Hu­szon­két perc ma­radt hát­ra! Öl­töz­zön gyor­san!

Da­lin las­sú moz­du­lat­tal fel­emel­te bol­to­za­tos hom­lo­kú fe­jét.

– Fogj egy szé­ket, Mir. Ülj mel­lém. A hely­zet az… a hely­zet az, hogy nincs hová si­et­nünk. A ra­ké­tánk tönk­re­ment, le­zu­hant az áll­vány­ról. Ti­zen­négy ra­ké­ta re­pült fél ma. A be­ton va­ló­szí­nű­leg meg­sé­rült. A ra­ké­ta a kö­vek­re zu­hant, a tar­tók össze­tör­tek, s a haj­tó­mű meg­re­pedt. Há­rom nap kel­le­ne a ki­ja­ví­tá­sá­hoz.

– Há­rom? Há­rom nap? Te­hát… nem re­pü­lünk?

Mirt ki­ver­te a hi­deg ve­rej­ték.

– Ne­ked nem si­ke­rült – foly­tat­ta me­lan­ko­li­kus han­gon Da­lin. – Anan­das­vi­li ra­ké­tá­ját hat em­ber­re mé­re­tez­ték, és én még tí­zet töm­tem bele. Töb­bet már ve­szé­lyes lett vol­na. Ti­zen­egy em­bert nem küld­het­tem el. A ra­ké­tá­sok kö­zül itt kel­lett tar­ta­nom a pa­rancs­no­kot is, és a rá­di­ó­sok kö­zül is kel­lett egyet vá­lasz­ta­nom. Az asszo­nyo­kat egy szá­lig meg kel­lett men­te­nem. A fe­le­sé­gé­nek szük­sé­ge van Ke­rim­re. Te egye­dül­ál­ló vagy, Mir.

Nyu­god­tan, meg­fon­tol­tan be­szélt, de Mir egyet­len sza­vát sem hal­lot­ta. Fel-alá járt, és gon­dol­ko­dott: „Mit te­he­tek? Mit te­gyek? Ha a ra­ké­ta fel­bo­rult, húsz perc alatt le­he­tet­len fel­emel­ni. Rá­adá­sul a tar­tói is össze­tör­tek. Anan­das­vi­li­hez fu­ra­kod­ni? Ho­gyan? El­ta­szí­ta­ni Ju­nát, vagy Ke­ri­met? Har­col­ni ve­lük a he­lyért?

– Ülj le, Mir – is­mé­tel­te Da­lin. – Meg­hal­ni mél­tó­ság­tel­je­sen kell.

De Mir nem akart meg­hal­ni. Ho­gyan? Mi­ért? Hi­szen még élni sem kez­dett.

A sze­lek­to­ron is­mét ki­gyul­ladt a kép­er­nyő. Anan­das­vi­li ijedt, el­kín­zott arca je­lent meg raj­ta.

– Hall­gass meg Da­lin, csak most ér­te­sül­tem ar­ról, hogy a ra­ké­tád fel­bo­rult. Ro­hanj ide! Meg­vár­lak! Ahol tí­zen meg­fér­nek, ott el­fér a ti­zen­egye­dik is! Fuss, ahogy csak bírsz! Még van időm! Egye­ne­sen fo­gunk re­pül­ni, és át­szel­jük ezt a Mel­po­me­nét, ga­ran­tá­lom.

– Nem – fe­lelt Da­lin.

– Drá­gám, ne csi­nálj bo­lond­sá­got, ne don­ki­hó­tés­kodj. Te vagy a leg­fon­to­sabb, te vagy a leg­ta­pasz­tal­tabb! Sza­ladj gyor­san! Meg­vár­lak! Én ma­ra­dok itt!

Da­lin ha­tá­ro­zott moz­du­lat­tal til­ta­ko­zott.

– Ha még van ná­lad hely, vi­gyed azt, akit akarsz! Fogd az első em­bert, aki a ke­zed ügyé­be esik! Azon­nal in­dulj! Pa­ran­cso­lom! Hal­lod?!

Anan­das­vi­li arca el­torzult, szá­nal­mas ki­fe­je­zé­sű és fe­szült volt egy­szer­re. Lát­szott, hogy csak kín­nal tart­ja vissza a könnye­it. Da­lin füg­gönyt hú­zott a kép­er­nyő elé.

Mir lé­leg­zet­fojt­va hall­gat­ta a be­szél­ge­tést. Azt vár­ta, hogy Da­lin azt mond­ja: „Várj, ka­pi­tány. Én öreg va­gyok, ele­get él­tem, de itt van mel­let­tem egy fi­a­tal­em­ber, őt kül­döm ma­gam he­lyett.” Mir már-már a szá­ját is ki­nyi­tot­ta, hogy ki­ált­sa: „Küldj en­gem! Küldj!” De nem ki­ál­tott. Va­la­mi vissza­tar­tot­ta. Az em­ber nem kö­nyö­rög­het sem a sze­re­le­mért, de még az éle­té­ért sem.

Da­lin meg sem for­dul­va meg­szó­lalt:

– Kö­szö­nöm, hogy hall­gat­tál Mir. Kel­le­met­len lett vol­na, ha el kel­lett vol­na uta­sí­ta­nom té­ged, de meg­tet­tem vol­na. Anan­das­vi­li újabb tíz per­cet már nem vesz­te­get­het el a start­idő­ből. Ti­zen­hat em­ber éle­tét koc­káz­tat­ta vol­na egyet­len em­be­rért.

Egy perc múl­va a dom­bok mö­gül tűz­fény áradt, az­tán össze­hú­zó­dott, s egy tűz­csó­va re­pült a csil­la­gok felé. Az utol­só ra­ké­ta is el­hagy­ta az Ari­elt, s vele el­re­pül­tek a rá­di­ó­sok, köz­tük Juna is.

Mir maga sem tud­ta, hogy mi­ért, de a lel­ke meg­könnyeb­bült. Az ál­lan­dó ret­te­gés va­ló­szí­nű­leg ki­me­rí­ti az em­bert. Az ide­gek nem bír­ják.

Mir hall­ga­ta­gon ült Da­lin mel­lett, és el­pusz­tí­tó­ja fé­lel­me­tes és ün­ne­pé­lyes lát­vá­nyát néz­te.

A Mel­po­me­né egy­re kö­ze­le­dett. Mir­nek úgy tűnt – nö­vek­szik. Mint egy tü­zes na­rancs­szí­nű zász­ló, úgy bo­rí­tot­ta el az eget. A kö­ze­li sza­ka­dé­kok már nem vö­rö­sen iz­zot­tak, ha­nem szén­fe­ke­ték­nek lát­szot­tak en­nek a zász­ló­nak a hát­te­rén. (Fe­ke­te és pi­ros – gyász – gon­dol­ta Mir.)

Az új­szü­lött boly­gó még meg­őriz­te szög­le­tes vo­na­la­it. A ne­héz­ke­dés még nem for­mál­ta gömb­bé. A le­ve­gő azon­ban már áradt a sar­kok­ról. A sar­kok vi­lá­go­sab­bak vol­tak, mint a boly­gó töb­bi ré­sze – sár­gán iz­zot­tak. Idő­ről idő­re egy át­tet­sző pi­ros fá­tyol el­ta­kar­ta a sár­ga színt, a már meg­szi­lár­dult te­rü­le­tek újra és újra össze­om­lot­tak, és fel­tár­ták a boly­gó izzó mé­hét. A sar­ko­kon, és min­de­nütt sza­ka­dat­la­nul vál­to­zott min­den. Mint­ha va­la­ki izzó tész­tát gyúrt és da­gasz­tott vol­na. A kö­zép­ső te­rü­le­te­ken, ahol a le­ve­gő fel­gyü­lem­lett, szí­nes láng­nyel­vek – ké­kek, na­rancs­szí­nű­ek – lo­bog­tak. Le­het­sé­ges, hogy ott me­tán és hid­ro­gén égett, de az is le­het, hogy sem­mi sem égett, csak a gá­zok iz­zot­tak és vi­lá­gí­tot­tak, mint a Nap ese­té­ben.

Mir meg­le­pő nyu­ga­lom­mal néz­te mind­ezt, még va­la­mi vers­fé­le is szü­let­ni ké­szü­lő­dött ben­ne.

 

A ha­lál sze­me iz­zott, mint a pa­rázs.

Mil­lió nyel­vet öl­tött ránk – csu­pa láng.

 

Nem si­ke­rült meg­fe­le­lő rí­met ta­lál­ni. Ami­kor rá­döb­bent, hogy még most is buta ver­se­ket fa­rag, el­ne­vet­te ma­gát. A pusz­tu­lás előtt tíz perc­cel rí­met ko­vá­csol­ni? Ne­vet­sé­ges – meg­szo­kás.

Re­mény­ke­dett ta­lán? Ter­mé­sze­te­sen re­mény­ke­dett. Az em­ber ne­he­zen mond le a re­mény­ről, még ak­kor sem, ha meg­fel­leb­bez­he­tet­le­nül ki­mond­ták az íté­le­tet… De ha hir­te­len tör­té­nik va­la­mi? Ta­lán va­la­mi vé­let­len!? Ha még­is el­ke­rü­li? Az Ari­el csil­la­gá­szai ta­pasz­tal­tak. A ma­te­ma­ti­ka – eg­zakt tu­do­mány, a gé­pek hi­bát­la­nul szá­mol­nak… de még­is… A szá­mí­tá­so­kat Ein­stein őse, New­ton tör­vé­nyei alap­ján vé­gez­ték, az ál­ta­lá­nos tö­meg­von­zás tör­vé­nyei sze­rint. De hi­szen ma szétzúz­ták a ne­héz­sé­gi erő­te­ret.

– Mit gon­dol, el­ke­rül­het min­ket? – kér­dez­te Mir.

– Nem tu­dom, ba­rá­tocs­kám, alig­ha. Csak egyet ígér­he­tek, hogy a ha­lá­lunk könnyű lesz. Kö­ze­le­dé­sünk se­bes­sé­ge – 25 ki­lo­mé­ter má­sod­per­cen­ként. Ütés, rob­ba­nás, és pá­rá­vá vál­to­zik min­den. Mi is.

– Hogy én pá­rá­vá vál­to­zom?! – Mir nem akar­ta el­hin­ni.

Fe­szült fi­gye­lem­mel néz­te az ab­la­kot. Biz­tos, hogy a süllye­dő hajó ka­pi­tá­nya is így nézi a kor­mány­ke­re­ket. Mind­járt szik­lá­ra fut. Mind­járt össze­üt­kö­zik… De az is le­het, hogy a ko­rall-szir­tek mö­gött bé­kés la­gú­na, ki­kö­tő hú­zó­dik meg? Elő­for­dul­hat ilyes­mi?

A tü­zes zász­ló tűz­füg­gönnyé vál­to­zott, és már az egyik hegy­től a má­si­kig ért. A füg­göny mö­gül láng­nyel­vek tör­tek elő, egyik na­gyobb, mint a má­sik. És el­tűnt a füg­göny is, csak a láng­nyel­vek lát­ha­tók a ho­ri­zon­ton – óri­á­si­ak, kü­lön­bö­zők, vál­to­zé­ko­nyak, mint a lán­gok ál­ta­lá­ban. A fe­ke­te he­gyek fe­lett tűz­kí­gyók tán­col­tak, tü­zes pál­mák im­bo­lyog­tak, gi­gá­szi tűz-szö­kő­ku­tak emel­ked­tek fel… és hir­te­len a leg­ha­tal­ma­sabb láng­nyelv át­gör­dült a leg­kö­ze­leb­bi he­gyen, és el­bo­rí­tot­ta a rá­dió­ál­lo­más épü­le­tét.

Az Ari­el örö­kös csend­jét lán­gok üvöl­té­se, és fül­té­pő dü­bör­gés tör­te meg. Za­jon­gott, szi­sze­gett, fü­tyült, üvöl­tött és ro­po­gott a tü­zes vi­har.

És Mir ek­kor azt gon­dol­ta: „Ez a vég!”

Az Ari­elt el­bo­rí­tot­ta a tűz, az ide­gen at­mo­szfé­ra. Most már csak a rob­ba­nás kö­vet­kez­het. Vége!

Az élet­ből leg­fel­jebb egy perc, fél perc, ha ma­radt.

És nem te­hetsz el­le­ne sem­mit. Még Da­lin sem ké­pes sem­mit ki­gon­dol­ni. Csak ül, az ab­lak­ra me­red. Az arca vö­rös, mint a vér. Erőt­len, mint­ha össze­kö­töz­ték vol­na a ke­zét. A hős­kor­szak­ban, a hu­sza­dik szá­zad­ban tör­tén­he­tett csak va­la­mi eh­hez ha­son­ló: a mi­e­ink győz­tek, de ez a szá­mod­ra nem je­len­tett sem­mit, mert el­fo­gott az el­len­ség. És vé­gül meg­kö­töz­tek, meg­kí­noz­tak, és a fal mel­lé ál­lí­tot­tak, cél­ba vet­tek. Íme, a ha­lál – ott le­sel­ke­dik a fegy­ve­rek fe­ke­tén ásí­tó tor­ká­ban. Szem­be né­zel vele… és éne­kelsz.

És Mir éne­kelt. A hő­si­es hu­sza­dik szá­zad há­rom­száz­éves him­nu­szát éne­kel­te. Fel­állt, és úgy éne­kelt, mint ré­gen a vi­gyázz­ban álló ka­to­nák, tisz­tán ki­mond­va a már el­fe­lej­tett ér­tel­mű sza­va­kat, a ra­bok­ról, a meg­át­ko­zot­tak­ról, meg­bé­lyeg­zet­tek­ről.

Az­tán ész­re­vet­te, hogy Da­lin ugyan­csak ott áll mel­let­te, és éne­kel, túl­ki­ált­va a lán­gok ja­jon­gá­sát. A lán­gok egy­re for­rób­bak, fé­nye­seb­bek. Kint dör­gött, va­la­mi rob­bant – az uta­kon ma­radt ki­ber­gek mo­tor­jai.

 

„Fel, fel, ti rab­jai a Föld­nek!”

 

Éne­kelt az ifjú, és éne­kelt az ag­gas­tyán. Így fo­gad­ják az iga­zi em­be­rek a ha­lált. Az em­bert el­pusz­tít­hat­ják, hi­szen ha­lan­dó, de nem ad­hat­ja meg ma­gát, mert a győz­te­sek tör­zsé­ből szár­ma­zik. Az egyén el­pusz­tul­hat, de a törzs győz­ni fog.

El­éne­kel­ték az első stró­fát és a ref­rént, a lán­gok még min­dig ott dü­höng­tek az ab­la­kok mö­gött. Az­tán kezd­tek el­hal­vá­nyod­ni, sö­té­ted­ni, las­san­ként át­tűn­tek raj­tuk a vas­he­gyek kör­vo­na­lai… majd a fe­ke­te ég­bolt bí­bor­szí­nű fel­hők­kel.

– Üd­vö­zöl­lek Mir – szó­lalt meg Da­lin. – Élni fogsz.

Mir ün­ne­pé­lye­sen foly­tat­ta az éne­ket, a hang­ja di­a­dal­ma­san zen­dült az Ari­el sü­ket csend­jé­ben. Az össze­égett utat, és a meg­ol­vadt ki­ber­ge­ket lát­hat­ta az el­ho­má­lyo­so­dott ab­lak­ból.

– A kar­éne­ket be­fe­jez­het­jük – mo­soly­gott Da­lin. – Ülj az adó mel­lé, hi­szen csak egye­dül te ma­rad­tál itt a négy rá­di­ós kö­zül. Hívd az ob­szer­va­tó­ri­u­mot, az­tán a pa­rancs­nok­sá­got, ké­sőbb a ra­ké­ta-re­pü­lő­te­ret… Meg kell tud­ni, hogy ki ma­radt élet­ben.

Mir Juna he­lyé­re ült, el­kezd­te a mun­kát. Da­lin ott állt mö­göt­te, és át­ka­rol­ta a vál­lát.

– Dol­gozzunk, Mir! Az élők­nek sok mun­ká­ja van. Az Ari­el után hívd a ra­ké­tá­kat, a ti­zen­négy cso­por­tot egy­más után. Bő­ven van ki­vel be­szél­jünk. És ter­mé­sze­te­sen mi sem ma­ra­dunk itt. A Föld majd küld ra­ké­tá­kat, és szép rend­ben ml is el­re­pü­lünk. Mir! Sze­retsz utaz­ni? Vagy vi­gyünk Anan­das­vi­li boly­gó­já­ra?

Mir azon­nal meg­ér­tet­te, hogy mi­ről van szó.

– De hi­szen Juna önt sze­re­ti – mond­ta.

Da­lin gyen­gé­den a vál­lá­ra ütött.

– Juna még oly so­ká­ig lesz fi­a­tal. Van ide­je arra, hogy meg­gon­dol­ja ma­gát, még mást vá­laszt­hat.

A hang­szó­ró­ból sű­rűn árad­tak a hí­vó­je­lek. Vá­la­szolt az ob­szer­va­tó­ri­um, a pa­rancs­nok­ság, a ra­ké­ta-re­pü­lő­tér. Min­den­ki él. Egész­sé­ges, a lég­men­te­sen el­zárt épü­le­tek­ben él­ték át a ve­szélyt.

Da­lin arra kér­te, hogy kö­szönt­se ne­vé­ben az élő­ket. Meg­pa­ran­csol­ta, reg­ge­lig sen­ki se hagy­ja el az óvó­he­lye­ket. Reg­gel majd újra fel­ve­szik az össze­köt­te­tést.

Hol­nap!

A te­rem­tés első nap­ja vé­get ért.

Hol­nap pe­dig már a má­so­dik nap­ját éli az em­ber­kéz al­kot­ta ti­zen­négy boly­gó.

(Ge­or­gij Gu­re­vics no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Tyeh­nyi­ka Mo­lo­gyo­zsi”)