Arthur PORGES:
RUUM

Előjáték…

Ami­kor az „Il­kor” nevű űr­ha­jó len­dü­let­be jött, és ki­sza­ba­dult a Plu­to von­zó­kö­ré­ből, egy fel­há­bo­ro­dott tiszt je­lent­ke­zett a pa­rancs­nok­sá­gon…

– Kö­te­les­sé­gem­nek tar­tom je­len­te­ni, hogy egyik tech­ni­kai mun­ka­tár­sunk hi­bá­já­ból a har­ma­dik pla­né­tán ma­radt a 9. tí­pu­sú Ruum, sőt sok egyéb fel­sze­re­lé­si tárgy is, amit már nem tu­dott össze­szed­ni.

A pa­rancs­nok szem­ré­se össze­szű­kült egy perc­re, hang­ja azon­ban nyu­god­tan csen­gett:

– Mi­lyen szer­ke­ze­tű volt a Ruum?

– 30 mér­föld, 160 láb plusz-mí­nusz, 15 ma­xi­má­lis ha­tó­su­ga­rú.

Csend lett. Majd né­hány má­sod­perc­nyi hall­ga­tás után a pa­rancs­nok meg­tör­te a csen­det:

– Utunk pá­lyá­ját nem vál­toz­tat­hat­juk meg. De majd né­hány hét múl­va, ami­kor vissza­fe­lé re­pü­lünk, fel­vesszük a Ru­u­mot. Nem aka­rom, hogy egy olyan drá­ga ké­szü­lék árát be­hajt­sák raj­tam. Majd hi­de­gen hoz­zá­tet­te:

– Tart­sa kö­te­les­sé­gé­nek, hogy aki gon­dat­lan volt, el­nyer­je a bün­te­té­sét.

A vissza­fe­lé meg­tett út­nak már majd­nem a vé­gén vol­tak, ami­kor a Ri­gel csil­lag kö­ze­lé­ben az „Il­kor” össze­üt­kö­zött egy gyű­rű ala­kú űr­ha­jó­val. Ami­kor a rob­ba­nás kö­vet­kez­té­ben ke­let­ke­zett tűz el­ült, a két fé­lig meg­ol­vadt ra­dio­ak­tív űr­ha­jó ha­lott le­gény­sé­gé­vel együtt ke­rin­ge­ni kez­dett sok mil­li­árd éves pá­lyá­ján a Ri­gel kö­rül.

Az uránvadász

Ami­kor a part­ra hur­col­ták az egész szál­lít­mányt, és Welt be­szállt kis hid­ro­plán­já­ba, Jim Ir­wing utá­na­in­tett:

– El ne fe­lejtsd be­dob­ni a le­ve­le­met!

– Ne félj, be­szál­lás után az lesz az első gon­dom! – rik­kan­tott vissza Le­on­ard Welt, és meg­in­dí­tot­ta a mo­tort. – Te meg igye­kezz, hogy urán­ra buk­kanj! Kitty­nek kell, tu­dod, meg a fi­ad­nak! – és fe­hér fo­gai szin­te vi­lá­gí­tot­tak, amint ne­ve­tett. – Az­tán vi­gyázz, med­vék­kel ne akadj össze. Le­lő­ni le­lő­he­ted, ha pus­ka­vég­re ke­rül­nek. Csak in­ge­rel­ni nem sza­bad őket.

Az­zal el­re­pült.

Jim hosszan né­zett a hid­ro­plán után. Egy má­sod­perc­re össze­szo­rult a szí­ve. Tel­jes há­rom hé­tig kell itt urán után ku­tat­nia egyes-egye­dül, tel­je­sen el­vág­va a kül­vi­lág­tól. Ha va­la­mi­lyen ok­ból a hid­ro­plán nem tér­ne vissza a je­ges, kék tóra: el kell pusz­tul­nia. Még ha az élel­mi­sze­re ki is tart, örök­ké nem ma­rad­hat itt a ka­na­dai Szik­lás-hegy­ség­ben. Csak úgy me­ne­kül­het­ne meg, ha va­la­mi mó­don át­ve­rek­szi ma­gát a je­ges, szik­lás he­gye­ken, és el­jut a hegy­ség lá­bá­nál el­te­rü­lő sík­ság­ra. De eze­ken a me­re­dek he­gye­ken em­ber­fia még nem vág­ta át ma­gát.

Az­tán el­hes­se­get­te ma­gá­tól eze­ket a gon­do­la­to­kat. Le­on­ard Welt ter­mé­sze­te­sen vissza fog tér­ni, az pe­dig már őraj­ta áll, hogy vál­lal­ko­zá­suk si­ker­rel jár­jon. Ha itt, a völ­gyek­ben va­ló­ban van urán, azt meg kell ta­lál­nia, ki kell ter­mel­ni. Ez az ő dol­ga, nem pe­dig a szo­ron­gás.

Gye­rünk! – bíz­tat­ta ön­ma­gát és nyom­ban hoz­zá­lá­tott, hogy az egyik szik­la tö­vé­ben ide­ig­le­nes kuny­hót épít­sen. Más­ra há­rom hét alatt nincs is szük­sé­ge. A kuny­hó fe­de­lét víz­hat­lan vá­szon­nal fed­te be, hogy a ke­vés hol­mi­ja meg ne áz­zon, a nap heve ki ne szá­rít­sa, és véd­ve le­gyen a ro­va­rok­tól is. Min­dent ide­hor­dott, ki­vé­ve a di­na­mi­tot. Azt a kuny­hó­tól 200 yard­nyi­ra egy szik­la tö­vé­ben he­lyez­te el, mi­után gon­do­san be­cso­ma­gol­ta, hogy ned­ves­ség ne érje. Csak a bo­lond al­szik együtt a rob­ba­nó­anyag­gal.

Az első két hét egy­han­gú­an telt el. Nem tör­tént sem­mi, de nem is volt sze­ren­csé­je: nem ta­lált sem­mit. Csak egyet­len el­ér­he­tő te­rü­let volt még, amit nem ku­ta­tott fel, és amely­nek meg­vizs­gá­lá­sá­ra a hát­ra­le­vő idő ép­pen hogy elég­nek ígér­ke­zett. Az utol­só na­pok egyi­kén Jim Ir­wing az utol­só ex­pe­dí­ci­ó­já­ra ké­szü­lő­dött, a völgy észak­nyu­ga­ti csücs­ké­be szán­dé­ko­zott men­ni. Itt még egyet­len­egy­szer sem ku­ta­tott.

Nem vitt ma­gá­val mást, mint a Ge­i­ger-féle szám­lá­lót, a pus­ká­ját és egy el­ső­se­gély-cso­ma­got. En­ni­va­ló­val nem akar­ta az út­ját ne­he­zí­te­ni, ép­pen csak va­la­mi ke­ve­set cso­ma­golt ma­gá­nak. A fegy­ver ne­héz volt és aka­dá­lyoz­ta a gyors já­rás­ban. Még­sem vál­ha­tott meg tőle. Tud­ta, hogy a ka­na­dai szür­ke med­vék­kel, a grizzlik­kel nem le­het tré­fál­ni. Ket­tőt már le­te­rí­tett az el­múlt na­pok­ban. Saj­nál­ta, hogy meg kel­lett ten­nie, hi­szen ez a med­ve­faj ki­ve­sző­ben van, de az ön­vé­de­lem ezt kö­ve­tel­te meg. Most is fel­ké­szült hát arra, hogy a hegy­szo­ro­sok­ban med­vék­kel ta­lál­koz­hat. Re­vol­ve­rét bőr­tok­ba zár­va a kuny­hó­ban hagy­ta.

Fü­työ­rész­ve ha­ladt elő­re. Gyö­nyö­rű, ve­rő­fé­nyes nap volt. A nap­su­ga­rak szin­te szi­por­káz­va ra­gyog­tak a ké­kes szik­lá­kon, a le­ve­gő tele volt a nyár il­la­tá­val. Ki­tá­gult tü­dő­vel szív­ta a kris­tály­tisz­ta le­ve­gőt. Jó ked­ve ke­re­ke­dett. Igaz, mint urán-ku­ta­tó sem­mi ered­ményt sem ért el, de most erre sem akart gon­dol­ni, olyan ked­vé­re való idő volt. El­ha­tá­roz­ta, hogy egész nap úton lesz, a kö­vet­ke­ző 36 órát ku­ta­tás­sal töl­ti, az­u­tán vissza­tér, al­szik egy fél na­pot, és be­vár­ja a hid­ro­plán ér­ke­zé­sét. Nem akar­ta a há­ti­zsák­ját élel­mi­szer­rel ne­he­zí­te­ni. Nyu­lat min­dig ta­lál út­köz­ben, azt le­lő­he­ti, meg­ehe­ti, for­rás­víz is akad min­de­nütt, így nincs gond­ja az evés­sel-ivás­sal.

Jim egész nap gya­lo­golt. Időn­ként iz­ga­tot­tan fel­fi­gyelt, mert ké­szü­lé­ke ke­tyeg­ni kez­dett, de abba is hagy­ta min­dig. Sem­mi ra­dio­ak­ti­vi­tást nem ta­pasz­talt a völgy­ben. Úgy lát­szik, el­szá­mí­tot­ták ma­gu­kat, ami­kor ezt a he­lyet vá­lasz­tot­ták. Jim el­ke­se­re­dett. Nagy szük­sé­ge volt arra, hogy uránt ta­lál­jon. Welt­nek is fon­tos lett vol­na, de neki, a fe­le­sé­gé­nek, Kitty­nek és jö­ven­dő gyer­me­kük­nek még sok­kal fon­to­sabb. – No jó, azért nem kell mind­járt két­ség­be­es­ni, még nem ve­szett el min­den. Le­het, hogy ez az utol­só 36 óra sze­ren­csét hoz – gon­dol­ta.

Furcsa lelet

El­ha­tá­roz­ta, hogy éj­jel is dol­goz­ni fog. Egy kis ke­se­rű­ség­gel arra gon­dolt, hogy mi­lyen nagy­sze­rű is len­ne, ha már biz­tos vol­na ab­ban, hogy le­lő­hely­re akadt.

– Ej, mit áb­rán­do­zom már megint! Együnk va­la­mit!

A nap ál­lá­sa és gyom­rá­nak kö­ve­te­lő­zé­se az idő elő­re­ha­la­dá­sát je­lez­ték.

Ép­pen a taj­ték­zó pa­tak­ba akar­ta vet­ni a hor­gát, ami­kor a kö­ze­li fü­ves domb mö­gött olyas­va­la­mit pil­lan­tott meg, hogy lát­tá­ra szin­te gyö­ke­ret vert a lába.

Mint­ha va­la­mi vál­lal­ko­zó szel­le­mű óri­ás-mé­szá­ros itt, a sza­bad ég alatt ren­de­zett vol­na be vá­gó­hi­dat. Majd­nem a ho­ri­zont szé­lé­ig el­nyúl­va le­vá­gott ál­la­tok he­ver­tek egy­más he­gyén-há­tán. És mi­cso­da ál­la­tok! Kö­ze­lebb kö­zön­sé­ges szar­va­sok, med­vék és he­gyi kecs­kék he­ver­tek ugyan, tá­vo­labb azon­ban fur­csa, alak­ta­lan ször­nyek fe­küd­tek, és ezek mö­gött kü­lö­nös hül­lők egész se­re­gét lát­ta. Az ál­la­tok egyi­két Jim fel is is­mer­te. Ki­csi­nyí­tett má­sá­val a vá­ro­si mú­ze­um­ban ta­lál­ko­zott. Két­ség nem fér hoz­zá: ez egy kis­mé­re­tű steg­o­sa­u­rus, nem na­gyobb egy skót pó­ni­ló­nál.

A kis­sé meg­ijedt Jim vé­gig­ha­ladt a hol­tan he­ve­rő ál­la­tok kö­zött, hogy kö­ze­lebb­ről is meg­néz­ze ezt a sa­ját­sá­gos ki­ál­lí­tást. Mi­kor azon­ban a fur­csa hül­lők egyi­két kö­ze­lebb­ről jól szem­ügy­re vet­te, ész­re­vet­te, hogy az ál­lat pis­log. Azon­nal meg­ér­tet­te, mi­ről van szó. Ezek az ál­la­tok nem pusz­tul­tak el, ha­nem csak meg­bé­nul­tak, és cso­dá­la­tos mó­don hosszú időn át kon­zer­vá­lód­tak!

Ve­rej­té­kez­ni kez­dett. Hány év tel­he­tett el az­óta, ami­kor még ví­gan él­tek a steg­o­sa­u­ru­sok eb­ben a völgy­ben?

Még va­la­mi fur­csát ész­lelt: a cso­da­ször­nyek mé­re­te majd­nem egy­for­ma volt. Egyet­len­egy szem­be­tű­nő­en nagy hül­lőt sem lá­tott. Bá­rány nagy­sá­gú volt min­den ál­lat. Mit je­lent­het ez? – tű­nő­dött ma­gá­ban Jim. Eb­ben a pil­la­nat­ban a bok­rok fi­gyel­mez­te­tő­en meg­zör­ren­tek.

Jim Ir­wing­nek úgy tűnt, mint­ha a tisz­tá­son va­la­mi ti­tok­za­tos gömb ala­kú do­log emel­ke­dett vol­na fel ne­héz­ke­sen. Fi­gyel­me­sen szem­ügy­re vet­te a fur­csa szer­ze­tet, és ak­kor vet­te ész­re, hogy azok a du­do­ro­dá­sok, ame­lye­ket ed­dig leg­fel­jebb un­do­rí­tó sze­möl­csök­nek né­zett, a fur­csa me­cha­niz­mus szer­ves ré­szei. Bár­mi is volt azon­ban ez a kü­lö­nös ször­nye­teg, Jim nem so­kat gon­dol­koz­ha­tott raj­ta. Né­hány csáp emel­ke­dett a le­ve­gő­be, amely­nek len­cse­sze­rű vég­ző­dé­sei Jim felé for­dul­tak, és a kü­lö­nös lény mo­zog­ni kez­dett.

Vadászból – üldözött

Nem so­kat gon­dol­ko­zott. Le­kap­ta vál­lá­ról a pus­kát. A Föl­dön fe­lej­tett Ruum 30 yard­nyi­ra volt tőle. Las­san, egyen­le­te­sen kö­ze­le­dett Jim felé, és ez a moz­gás sok­kal ijesz­tőbb volt, mint va­la­mi élő ál­lat vil­lám­gyors ne­ki­ru­gasz­ko­dá­sa.

Jim rob­ba­nó­go­lyót tett a pus­ká­ba. A fe­lé­je kö­ze­le­dő ször­nye­teg a déli nap­sü­tés­ben ki­tű­nő cél­táb­la volt. Még mo­soly­gott is ma­gá­ban. – Ezt meg nem úszod szá­ra­zon – gon­dol­ta de­rű­sen.

Bumm! – a pus­ka el­sült, a go­lyó azon­ban éles vissz­han­got kelt­ve pat­tant vissza a Ru­um­ról. Jim újra töl­tött, majd újra meg újra lőtt. A go­lyók vissza­pat­tan­tak, a szörny pe­dig vál­to­zat­lan tem­pó­ban egy­re csak kö­ze­le­dett Jim felé.

Jim ha­ma­ro­san meg­ér­tet­te, hogy nincs ér­tel­me a lö­völ­dö­zés­nek, a szörny már csak 6 láb­nyi­ra volt tőle. Lát­ta, amint a sze­möl­csök­ből ful­lánk­ba vég­ző­dő, fé­nyes, kam­pós csá­pok nyúl­tak ki. Azt is lát­ta, hogy vé­gü­kön zöld csepp re­zeg. Nem so­kat gon­dol­ko­zott, fu­tás­nak eredt.

Ele­in­te könnye­dén fu­tott. Köz­ben vissza­né­zett. Úgy lát­szik, a szörny nem tud gyor­sí­ta­ni. Mint­egy 5 mér­föl­des egyen­le­tes se­bes­ség­gel moz­gott. Jim azon­ban nem rin­gat­ta ma­gát il­lú­zi­ók­ban. Tud­ta, hogy ő leg­fel­jebb né­hány órán át tud majd órán­ként öt mér­föld­nyit meg­ten­ni. Egy­re las­sab­ban fog majd ha­lad­ni. A ször­nye­teg pe­dig min­den ne­héz­ség nél­kül tör elő­re. Ha­csak ő, Jim, va­la­mit ki nem ta­lál köz­ben. De mi ez a ször­nye­teg tu­laj­don­kép­pen? Ho­gyan ke­rült ide?

El­dob­ta a há­ti­zsák­ját és min­dent, ami csak aka­dá­lyoz­ta a fu­tá­sát. A nap vö­rö­sen ha­nyat­lott a lá­tó­ha­tár felé. Mi lesz, ha le­száll az éj­sza­ka? Arra is gon­dolt, hogy a fegy­ve­rét is el kel­le­ne dob­ni, de erre nem szán­ta rá ma­gát. A moz­gás­ban aka­dá­lyoz­za ugyan, és úgy lát­szik, a szörny el­len ha­tás­ta­lan… Jim el­ha­tá­roz­ta, hogy csak vég­ső eset­ben dob­ja el a pus­kát. A Ge­i­ger-féle ké­szü­lé­ket óva­to­san egy kő­höz tá­masz­tot­ta, meg­je­gyez­te ma­gá­nak a he­lyet, és to­vább fu­tott. Jim egyet biz­to­san tu­dott. Nem fog úgy me­ne­kül­ni, mint egy meg­ri­asz­tott nyúl, fej­vesz­tet­ten, kör­be-kör­be ro­han­va, míg csak ha­lál­ra nem fá­rad. A vég­ső­kig fog az éle­té­ért har­col­ni, és ka­lan­dos éle­te min­den ed­di­gi ta­pasz­ta­la­tát fel fog­ja hasz­nál­ni.

Bo­zó­thoz ért. Ezt fel­tét­le­nül el kell ke­rül­nie – gon­dol­ta fu­tás köz­ben na­gyot ka­nya­rod­va –, mert azon csak na­gyon las­san tud át­ver­gőd­ni. Hopp! Hir­te­len meg­állt. Meg­lát­ta egy szik­la ki­szö­gel­lé­sét. Ez­zel kel­le­ne va­la­mit csi­nál­ni. Elé­ge­det­ten mo­soly­gott, ami­kor a ma­lá­ji csap­da ju­tott az eszé­be. Ki­ment a szik­la szé­lé­re, és vé­gig­né­zett az alat­ta el­te­rü­lő, esti fény­ben für­dő me­zőn. Hát­ra­né­zett. A Ruum ki­tar­tó­an kú­szott Jim nyo­má­ban. In­nen, a ma­gas­ból jól lát­hat­ta, hogy csak­is a nyo­má­ban. Jim ké­szen volt ter­vé­vel. Le­eresz­ke­dett a szik­la lá­bá­hoz, és egy ka­nya­ru­lat­tal vissza­tért fél­be­ha­gyott út­já­nak láb­nyo­ma­i­hoz, kész­akar­va jó mé­lyen ta­pos­va az utat. In­nen vissza­for­dult, óva­to­san csak sa­ját láb­nyo­ma­i­ba lé­pett, és a szik­la alá hú­zó­dott. Már csak 12 per­ce volt. Elő­vet­te a ké­sét, és ez­zel a sem­mi szer­szám­mal, iz­ga­tot­tan, de pon­to­san tud­va, mit kell ten­nie, ásta-ka­par­ta a föl­det a szik­la alatt. Tel­tek a per­cek… a Ruum ve­sze­del­me­sen kö­ze­le­dett. De Jim nem hagy­ta abba. Min­den ere­jét össze­szed­ve foly­tat­ta a mun­kát, mint aki tud­ja, hogy vál­lal­ko­zá­sá­nak si­ke­re ezen áll vagy bu­kik. Már alig volt hát­ra két perc, ami­kor a szik­la en­ge­dett.

Ek­kor nagy üggyel-baj­jal fel­má­szott a szik­la mögé. A ször­nye­teg meg­je­lent, és a szik­la felé má­szott. Jim alig bír­ta vissza­tar­ta­ni li­he­gé­sét, de fe­gyel­mez­te ma­gát. Igaz, hogy a Ruum ed­dig csak a nyo­mo­kat kö­vet­te, de ör­dög tud­ja, az ef­fé­le ma­si­nák­nál so­ha­sem tud­hat­ja az em­ber.

Jól szá­mí­tott. A ször­nye­teg egye­ne­sen a szik­la alá tar­tott… már ép­pen alat­ta volt. Ek­kor Jim egész sú­lyá­val rá­ne­he­zed­ve le­gör­dí­tet­te a több­ton­nás szik­la­töm­böt, amely egy pil­la­nat alatt maga alá te­met­te a Ru­u­mot.

Jim oda­sza­ladt.

No, vége a dal­nak… ör­ven­de­zett – le­het, hogy ez­zel még több dol­lárt szerzünk, mint­ha uránt ta­lál­tunk vol­na… mor­fon­dí­ro­zott to­vább, egy­szer­re azon­ban meg­hűlt ben­ne a vér.

Az óri­á­si szik­la­tömb mély ba­ráz­dát szánt­va csú­szott elő­re né­hány mé­tert, majd a szé­le emel­ked­ni kez­dett, és egy­szer­re csak a szörny ki­má­szott a szik­la alól.

Jim fut­ni kez­dett a régi nyo­ma­in vissza­fe­lé. Meg sem állt, míg egy mér­föl­det meg nem tett. Ak­kor óva­to­san hát­ra­san­dí­tott. Sem­mi két­ség, a Ruum itt is kö­vet­te, sza­bá­lyo­san, las­san, fel­tar­tóz­tat­ha­tat­la­nul mász­va a nyo­má­ban.

Időt kell nyerni!

Jim le­ro­gyott a föld­re, és össze­kar­molt, fájó ke­zé­be te­met­te ar­cát. De két­ség­be­esé­se nem tar­tott soká. El­ha­tá­roz­ta, hogy né­hány per­ces elő­nyét ki­hasz­nál­ja, hogy új­ból erő­re kap­jon. Ki­bon­tot­ta sze­gé­nyes éle­lem­cso­mag­ját és enni kez­dett. Má­jat evett, utá­na cso­ko­lá­dét, majd jót hú­zott a mel­let­te cso­bo­gó pa­tak ví­zé­ből. Szin­te új­ra­éledt ez alatt a né­hány perc alatt, úgy érez­te, nyu­god­tan foly­tat­hat­ja fan­tasz­ti­kus élet­ha­lál­har­cát. Mi­előtt azon­ban út­nak eredt vol­na, le­nyelt egy benzed­rin tab­let­tát, ame­lyet tes­ti túl­eről­te­tés ese­té­re tar­to­ga­tott. Most már tel­je­sen friss­nek érez­te ma­gát. Már csak kö­rül­be­lül 10 perc­nyi elő­nye ma­radt. Egyen­le­te­sen, lég­zé­sét jól be­oszt­va fut­ni kez­dett.

15 perc múl­va újra egy szik­lá­hoz ér­ke­zett. El­gon­dol­ta: ha en­nek a me­re­dek ol­da­lá­ra si­ke­rül fel­ka­pasz­kod­nia, és a má­si­kon le­eresz­ked­nie, sok időt nyer­het, mert a Ru­um­nak meg kell ke­rül­nie a szik­lát. Nem volt jó hegy­má­szó, de tud­ta, hogy alap­já­ban véve mit kell ten­nie. Óva­to­san, min­den rés­be be­le­ka­pasz­kod­va, egyen­sú­lyá­ra vi­gyáz­va má­szott egy­re fel­jebb és fel­jebb. Sze­ren­csé­sen túl ju­tott a szik­lán, és meg­állt egy perc­re, hogy meg­néz­ze, ül­dö­ző­je mit csi­nál.

A Ruum ép­pen ak­kor ért a szik­la tö­vé­be. Ha nyo­mát vesz­ti… míg meg­ta­lál­ja és meg­ke­rü­li a kis he­gyet, egy óra is el­te­lik, és ad­dig ő le­fek­het, és al­hat egyet. Al­hat! Egész tes­te kö­ve­te­lőz­ve kí­ván­ta a pi­he­nést.

De té­ve­dett.

A Ruum az előb­bi­ek­nél is hosszabb csá­po­kat bo­csá­tott a há­tán levő sze­möl­csök­ből, és ide-oda moz­gat­va őket ke­res­gél­ni kez­dett. Az egyik csáp vé­gén len­cse volt; a csáp hir­te­len meg­me­re­ve­dé­sé­ből is ész­re­ve­he­tő volt, hogy a ször­nye­teg „meg­lát­ta” Ji­met. Ek­kor a Ruum vissza­húz­ta „lá­tó­szer­ves” csáp­ját, és mász­ni kez­dett.

Jim el­ha­tá­roz­ta, hogy meg­pró­bál ezen a ked­ve­ző te­re­pen vé­gez­ni a szörnnyel. Ami­kor a szür­ke csáp majd­nem az orra előtt ka­pasz­ko­dott meg a szik­lá­ban, va­salt ba­kan­csos lá­bá­val rá­lé­pett a vé­kony csáp­ra, és min­den ere­jé­vel rá­ta­po­sott. Nem tör­tént sem­mi. Mi­kor a lá­bát el­vet­te, a csáp ugyan­úgy moz­gott, mint az­előtt. Ek­kor egy erős fa­ágat ka­pott fel, a vé­gét a csáp kar­ma alá dug­ta, és tel­jes ere­jé­ből fe­szí­te­ni kezd­te, hogy le­ta­szít­sa a ször­nyet.

Vil­lám fé­nye ha­sí­tott az al­kony­ba, fe­hér füst­go­mo­lyag tört fel a csáp­ból, dör­gés re­meg­tet­te meg a le­ve­gőt. Jim ke­zét óri­á­si ener­gia rán­tot­ta meg, bo­tot szo­rí­tó uj­jai majd­hogy szét nem rob­ban­tak. Fáj­dal­má­ban fel­or­dí­tott. Ká­rom­kod­va in­dult újra fu­tás­nak, de hir­te­len eszé­be ju­tott va­la­mi és meg­állt. Ha már idá­ig küsz­kö­dött a vál­lát se­be­s­re dör­zsö­lő pus­ká­val, leg­alább köz­vet­len kö­zel­ből küld né­hány üd­vöz­le­tét a Ru­um­nak. A go­lyó ép­pen a csáp kar­ma alá ta­lált. Újra ha­tal­mas rob­ba­nás hal­lat­szott, és a Ruum fur­csa csö­röm­pö­lő hang kí­sé­re­té­ben le­zu­hant a szik­lá­ról. Te­li­ta­lá­lat!

Az erős rob­ba­nás­tól a szik­lán is rés tá­madt. Jim üdv­ri­val­gás­ban tört ki. Ilyen ha­tás­ra egy­ál­ta­lán nem szá­mí­tott. Most már al­hat, s reg­gel szem­re vé­te­le­zi a meg­ölt „el­len­sé­get”.

A harc­nak azon­ban ko­ránt­sem volt még vége. Majd­nem fel­ki­ál­tott el­ször­nye­dé­sé­ben, mi­kor a holt­nak hitt Ruum fel­emel­ke­dett, és há­rom újabb ka­rom­mal, me­lyek Jim sze­me lát­tá­ra „nőt­tek ki” be­lő­le, meg­ka­pasz­ko­dott a szik­lá­ban, és új­ból mász­ni kez­dett. Jim is­mét le­kap­ta vál­lá­ról a fegy­vert. El­ha­tá­roz­ta, hogy el­lö­vi a kar­mo­kat, ezek nél­kül a szörny nem tud ka­pasz­kod­ni és te­he­tet­len­né vá­lik. Az első lö­vés­sel pon­to­san el­ta­lál­ta az egyik kar­mot. A má­so­dik a má­sik ol­da­lon le­vőt a szik­lá­val együtt tép­te ki. Jim ép­pen har­mad­szor is lőni akart, ami­kor ész­re­vet­te, hogy az első ka­rom he­lyé­re a szörny tör­zse alól újabb ka­rom nyú­lik ki, és ka­pasz­ko­dik a szik­lá­ba.

Most már be­lát­ta, hogy a lö­völ­dö­zés tel­je­sen ki­lá­tás­ta­lan. Nem ma­rad más hát­ra, mint ki­spor­tolt iz­ma­i­ra tá­masz­kod­va fut­ni-fut­ni, el­me­ne­kül­ni az ár­má­nyos szer­zet elől. El­me­ne­kül­ni, de med­dig? El­búj­ni, de hova? Hi­szen ez a ször­nye­teg a maga las­sú, egyen­le­tes moz­gá­sá­val még min­dig utol­ér­te!

A di­na­mit! – ju­tott eszé­be fu­tás köz­ben. Ez volt az utol­só re­mény­sé­ge.

A medve

A kuny­hó­ba. Ez volt a cél. Fö­löt­te csil­la­gok ra­gyog­tak. Hány óra is le­het? Jim tel­je­sen el­vesz­tet­te idő­ér­zé­két. Éhes nem volt, hi­szen út­köz­ben evett egy­szer. Enni kel­le­ne még­is, hogy újra erőt gyűjt­sön… majd a kuny­hó­ban… nem, nem le­het! Nem lesz rá idő… ak­kor benzed­rin tab­let­tát… ko­to­rász­ni kez­dett a zse­bé­ben. A harc he­vé­ben azon­ban el­vesz­tek… mind­egy, csak el­jus­son a kuny­hó­ig. Háta mö­gül tisz­tán hal­lot­ta a ször­nye­teg sur­ra­nó ne­szét.

Itt-ott mint­ha ál­la­tok sze­mei fosz­fo­resz­kál­tak vol­na a sö­tét­ség­ben… vagy csak kép­ze­li?

De nem!

Egy­szer­re csak a kö­zel­ből hal­lat­szott egy med­ve mor­mo­gá­sa. Ta­lán ez fog­ja őt meg­men­te­ni! Me­ne­kü­lés köz­ben lá­to­má­sa volt. Kitty állt előt­te. – Ne hagyd ma­gad! – Jim utá­na­sza­ladt, de a lá­to­más szer­te­fosz­lott…

Egy­szer­re csak ész­re­vet­te, hogy már meg is ér­ke­zett a kuny­hó­hoz.

Nem messzi­re volt a di­na­mi­tos lá­dá­ja. Most mi­hez fog­jon? Zsi­nór­ral rob­bant­son? Ha a zsi­nór hosszú, nem tud­ja az időt úgy ki­szá­mí­ta­ni, hogy a di­na­mit pon­to­san a szörny alatt rob­ban­jon.

De hát ak­kor mit te­gyen? A holt­fá­radt em­ber már alig tu­dott gon­dol­koz­ni. Fá­radt feje egy perc­re ve­rí­ték­ben úszó mel­lé­re csú­szott. A kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban azon­ban össze­szed­te ma­gát, és fel­né­zett. Ek­kor öt­lött sze­mé­be a kuny­hó fa­lá­ra akasz­tott re­vol­ver.

Bor­zong­va és holt­fá­rad­tan, de min­den ideg­szá­lát meg­fe­szít­ve mun­ká­hoz lá­tott. Di­na­mit­tal meg­töl­tött egy zsá­kot, be­le­rak­ta meg­ma­radt rob­ban­tó pat­ron­ja­it, és ezt a fur­csa po­kol­gé­pet – ke­rü­lő­vel – az oda­ve­ze­tő nyo­ma­i­hoz vit­te, és pon­to­san a nyom­ra he­lyez­te. Ve­szé­lyes já­ték volt. A rob­ba­nó­szer bár­mely perc­ben a le­ve­gő­be rö­pít­het­te Ji­met is. De nem bán­ta. In­kább rob­ban­jon szét ezer da­rab­ra, sem­hogy ez az át­ko­zott ször­nye­teg bán­jon el vele. A rob­ba­nó­anyag el­he­lye­zé­se után 20 yard­nyi­ra ol­dal­ra ment, és egy szik­la mögé rej­tő­zött. A szik­la mö­gül jó ki­lö­vés kí­nál­ko­zott. Pisz­to­lyá­val meg­cé­loz­ta a di­na­mi­tos lá­dát. A ször­nye­teg már fel­tűnt a tá­vol­ban.

Jim a há­tá­ra fe­küdt. Tag­jai pi­he­nést ke­reső­en nyúl­tak el. Egy­szer­re csak érez­te, hogy a haj­na­li nap su­ga­rai si­mo­gat­ják lá­gyan, me­le­gen… ha el­al­hat­na! De nem! Ha most be­huny­ja a sze­mét, utol­éri a ször­nye­teg, és vége. Nem fog el­alud­ni! Még ezt az utol­sót meg­kí­sér­li, és ha nem si­ke­rül, lesz annyi ide­je, hogy go­lyót rö­pít­sen a sa­ját fe­jé­be.

Ki­né­zett a szik­la mö­gül. A Ruum már egé­szen kö­zel volt. Ek­kor az egyik bo­kor mö­gül, lus­ta lép­tek­kel elő­cam­mo­gott egy med­ve. A di­na­mi­tos zsák­hoz ment, meg­érez­te raj­ta az em­ber sza­gát, és fe­jét jobb­ra-bal­ra for­gat­va ke­res­te az em­bert. Jim Ir­vin­get majd ki­lel­te a hi­deg. A di­na­mit bár­mi­lyen kis ütés­től is fel­rob­ban­ha­tott… és ak­kor ter­vé­nek vége. A med­ve azon­ban hir­te­len ab­ba­hagy­ta a já­té­kot, és a kö­ze­le­dő fur­csa szer­ze­tet vet­te szem­ügy­re. Apró sze­mé­vel pis­lo­gott. Jim a gro­teszk lát­vá­nyon ön­kén­te­le­nül el­mo­so­lyo­dott. Lám csak! Itt áll előt­te pár lé­pés­nyi­re min­den észak-ame­ri­kai va­dász réme, a grizz­li, és ő ne­vet­ni kény­te­len. Meg­vizs­gál­ta pisz­to­lyát. Az­tán újra a di­na­mi­tos zsá­kot vet­te szem­ügy­re. Eb­ben a pil­la­nat­ban sem­mi más nem lé­te­zett szá­má­ra, csak ez a két tárgy.

A Ruum a med­vé­től hat láb­nyi­ra meg­állt. Az ál­lat a két hát­só lá­bá­ra állt. Fo­gát vi­csor­gat­va el­mor­dult. Majd hir­te­len a szörny mel­lett ter­mett, és két első lá­bá­val ha­tal­ma­sat csa­pott rá. A Ru­u­mot né­hány lé­pés­nyi­re vissza­dob­ta a bor­zal­mas ütés. A szer­ke­zet azon­ban újra meg­in­dult, és a med­vé­re ügyet sem vet­ve foly­tat­ta az út­ját. Az erdő ura azon­ban nem nyu­go­dott bele az első ku­darc­ba. Né­hány lé­pés­sel újra a szörny mel­lett ter­mett, és ha­tal­mas fo­ga­i­val be­le­ha­ra­pott a Ruum tes­tét al­ko­tó bőr­zsák­ba, mi­köz­ben első lá­bá­val ha­tal­mas üté­se­ket mért rá, ahol csak érte.

De ez a küz­de­lem sem tar­tott né­hány pil­la­nat­nál to­vább. A Ru­um­ból szik­ra csa­pott ki, egy ka­rom­mal el­lá­tott ful­lánk emel­ke­dett ki a tes­té­ből, és a med­ve ket­té­nyílt to­rok­kal zu­hant a föld­re. Pi­ros tó­csa ke­let­ke­zett mel­let­te. A szörny pe­dig, mint aki dol­gát jól vé­gez­te, ki­tar­tó­an foly­tat­ta út­ját. Ma­ka­csul kö­vet­te az em­ber nyo­ma­it.

Hát jól van. Ak­kor fel­rob­bant­lak! – ha­tá­roz­ta el Jim. Gon­do­san meg­cé­loz­ta a di­na­mi­tot, és ami­kor a Ruum ép­pen a zsák mel­lé ér­ke­zett, lőtt. Óri­á­si rob­ba­nás, Ji­met ele­mi erő vág­ta a föld­höz. A ma­da­rak ab­ba­hagy­ták a csi­cser­gést. Va­la­mi sú­lyos zu­hant a kö­zel­ben a föld­re. Az­tán csend lett. Jim nem em­lé­ke­zett to­vább sem­mi­re.

…Nem tud­ta, med­dig fe­küdt ott… órá­kig? Fel­ült a fű­ben. Min­den tag­ja saj­gott. Kö­rül­né­zett… most már min­den­re em­lé­ke­zett. Óri­á­si krá­tert lá­tott… és ben­ne, füs­tö­lög­ve, fe­hér kő­por­ral be­szór­va a Ruum ron­csai.

Jim be­huny­ta a sze­mét. Már nem volt ál­mos, de meg sem tu­dott moz­dul­ni. Egy­szer­re csak fur­csa nesz­re lett fi­gyel­mes. Ki­nyi­tot­ta a sze­mét, és maga mel­lett lát­ta a ször­nyet. A re­vol­ve­re után ka­pott. De nem ta­lál­ta. Nincs hát me­nek­vés! Be­huny­ta a sze­mét, és sor­sá­ra várt. A Ruum ki­nyúj­tot­ta a csáp­ja­it, meg­fog­ta Ji­met, fel­emel­te, meg­for­gat­ta a le­ve­gő­ben. Va­jon mi­kor fog­ja csáp­já­ból a zöld szí­nű fo­lya­dé­kot be­lé­fecs­ken­dez­ni? De nem tör­tént sem­mi. A ször­nye­teg le­tet­te a föld­re, lö­kött raj­ta egyet, há­tat for­dí­tott neki, és vissza­bal­la­gott a nyo­mo­kon.

Jim bá­mul­va né­zett utá­na. De még vé­gig sem gon­dol­hat­ta, ho­gyan me­ne­kült meg, ami­kor mo­tor­ber­re­gés­re lett fi­gyel­mes. Welt ér­ke­zett meg a hid­ro­plán­ján…

*

Welt bol­do­gan dör­zsöl­te a ke­zét: Te, Jim, kép­zeld, most már hat­sze­mé­lyes hid­ro­plánt ve­he­tek!

– Én is biz­tos­ra ve­szem – ör­ven­de­zett Jim. – Ha a mú­ze­um­nak be­mu­tat­juk tör­té­ne­lem előt­ti ször­nye­in­ket, egész zsák­ra való dol­lárt ka­punk!

– De ho­gyan me­ne­kül­het­tél meg? – tű­nő­dött el Welt.

– Fo­gal­mam sincs róla! – cso­dál­ko­zott Jim. – És ha el­gon­do­lom, hogy nyu­god­tan él­het­tem vol­na ahe­lyett, hogy órá­kon, sőt ta­lán na­po­kon át ét­len-szom­jan me­ne­kül­jek, össze­vissza tör­jem ma­gam – dü­hös is va­gyok, és ne­vet­nem is kell. Hi­szen nem is kel­let­tem a cso­da­szörny­nek! Nem baj! Jól le­so­vá­nyod­tam, de Kitty majd jól tart! Na­gyot al­szom jó, ru­ga­nyos ágyam­ban! És ha nem is ta­lál­tam uránt, még se hi­á­ba ku­tat­tam a szik­la­ren­ge­teg­ben!

Az­tán kí­ván­csi­an, el­gon­dol­koz­va tű­nő­dött: De mi­ért nem kel­let­tem a szörny­nek?

– Te bölcs Ha­ba­kuk – csa­pott hom­lo­ká­ra Welt. – Csak ad­dig kel­let­tél, míg fegy­vert hur­col­tál ma­gad­dal! A szörny biz­to­san a pus­kád­ra va­dá­szott! Ta­lán meg­érez­te a re­vol­vert is!

Az­tán ha­mi­san hu­nyo­rí­tott Jim­re: Vagy ta­lán sér­ti a hi­ú­sá­go­dat, hogy nem kel­let­tél a cso­dá­la­tos lény­nek?

Mind­ket­ten bol­do­gan ne­vet­tek, és fü­työ­rész­ve fi­gyel­ték a hid­ro­plán lég­csa­var­ját, amint a le­ve­gőt ha­sít­va rö­pí­tet­te őket ha­za­fe­lé.

(Art­hur Por­ges no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Zna­nyi­je-Szi­la”)