Gleb ANFILOV:
AZ ÚT VÉ­GÉN

A katasztrófa

A „Di­an­na” re­pü­lé­sé­nek har­minc­ötö­dik hó­nap­já­ban, éj­jel há­rom óra­kor tör­tént. Az űr­ha­jó egy sűrű an­ti­anyag gáz­fel­hő­be ke­ve­re­dett, és va­la­mi­lyen ért­he­tet­len mó­don meg­sé­rült. Az an­ni­hi­lá­ci­ós ké­szü­lék esze­ve­szet­ten pat­to­gott, és pil­la­na­tok alatt el­ér­te a kri­ti­kus fe­szült­sé­get. A rob­ba­nás­sze­rű rá­zó­dá­sok és a foly­to­nos vib­rá­ció úgy meg­kí­noz­ta Alek­szejt, hogy csak­nem el­vesz­tet­te esz­mé­le­tét. Alig tud­ta en­ge­det­len, me­rev ke­zé­vel a se­bes­sé­get kor­ri­gál­ni, és az amor­ti­zá­tort be­kap­csol­ni. Vég­re mö­göt­tük hagy­ták az an­ti­anyag gázt, a hajó se­bes­sé­ge újra egyen­le­tes­sé vált. Alek­szej ha­ma­ro­san tel­je­sen ma­gá­hoz tért, és úgy gon­dol­ta, leg­jobb len­ne meg­be­szél­ni fe­le­sé­gé­vel, Ver­á­val az ese­mé­nye­ket. Fel­állt, hogy á szo­bá­juk­ba men­jen. Ott azon­ban az elé­tá­ru­ló lát­vány­tól va­ló­ság­gal föld­be­gyö­ke­re­zett a lába. Bor­zal­mas sze­ren­csét­len­ség tör­tént. Vera ott fe­küdt hol­tan.

A ka­bin kül­ső fala be­tört vagy meg­re­pedt, Alek­szej nem tu­dott róla pon­to­san szá­mot adni, hogy tu­laj­don­kép­pen mi is tör­tént. A fa­lon ré­sek tá­tong­tak, lát­ni le­he­tett a vi­lág­űrt – és Vera ott fe­küdt me­re­ven, sá­pad­tan, se­be­i­ből ki­folyt, de men­ten meg is fa­gyott a vér. A hő­mér­sék­let a ka­bin­ban is az ab­szo­lút nul­la fok kö­rül volt. Alek­szej meg­ér­tet­te, hogy a me­ne­kü­lés­nek egyet­len le­he­tő­sé­ge van: azon­nal vissza­ug­rott, és be­vág­ta maga mö­gött az aj­tót.

Vera meg­halt! Va­ló­já­ban nem is gon­dol­ta ezt vé­gig. Nem! Le­he­tet­len! Nem volt ké­pes fel­fog­ni a ször­nyű va­ló­sá­got!

A „Di­an­na” az utób­bi na­pok­ban már ne­gyed­szer ke­rült an­ti­anyag köd­be. Az első al­ka­lom­mal Vera és Alek­szej nem ijed­tek meg. Bár nem volt még ta­pasz­ta­la­tuk, tud­ták mi­ről van szó. Cso­dál­koz­va néz­tek egy­más­ra, ami­kor az űr­ha­jó re­meg­ni kez­dett, a haj­tó­mű­vek ki­hagy­tak, alig mű­köd­tek. Az an­ni­hi­lá­ci­ós vé­de­lem azon­ban jól dol­go­zott, és ak­kor min­den sze­ren­csé­sen vég­ző­dött, nem oko­zott sem rob­ba­nást, sem kárt.

A má­so­dik és har­ma­dik al­ka­lom­mal sem tör­tént sem­mi baj, és az egész mind­össze né­hány má­sod­per­cig tar­tott.

És most itt ez a ne­gye­dik eset… a „Di­an­na” sú­lyos sé­rü­lé­se­i­vel tel­je­sen egye­dül van a vi­lág­űr­nek eb­ben a tér­sé­gé­ben. Né­hány nap­ja vált ki ab­ból az űr­ha­jó-raj­ból, amellyel el­in­dult, és tel­je­sen egye­dül igye­ke­zett a Föld felé…

A gam­ma­re­giszt­rá­tor, a ka­taszt­ró­fa „szem­ta­nú­ja” né­mán je­gyez­te a tör­tén­te­ket. Alek­szej csak tőle tud­ta meg, hogy a sze­ren­csét­len „össze­üt­kö­zés” na­gyon so­ká­ig – majd­nem egy per­cig tar­tott. Nagy le­he­tett az an­ti­anyag tö­me­ge is. Az ada­tok se­ho­gyan sem egyez­tek az aszt­ro­na­u­ti­ka se­gít­sé­gé­vel ed­dig fel­tárt ada­tok­kal. Ilyen tö­me­gű an­ti­anyag lé­te­zé­sét nem tar­tot­ták le­het­sé­ges­nek a Tej­út-rend­szer­ben.

Alek­szej mind­ezek­ről be­szá­molt az űr­ha­jó dik­ta­fon­ja előtt, mert min­den ese­ményt re­giszt­rál­nia kel­lett. Az­u­tán las­san, szin­te ha­boz­va ma­gá­ra öl­töt­te az űr­ru­há­ját. Szét kell néz­nie. A ha­jót ki kell ja­ví­ta­nia… Vera… Ver­á­val jó­vá­te­he­tet­len baj tör­tént.

A rob­ba­nás he­lyé­hez ment. Szin­te met­szett a kül­ső tér „le­ve­gő­je”. Alek­szej be­ál­lí­tot­ta ru­há­ja bel­ső lég­nyo­má­sá­nak sza­bá­lyo­zó­ját, hoz­zá­kap­csol­ta ma­gát az űr­ha­jó­hoz, és a vi­lág­űr­be bo­csát­ko­zott.

Ami­kor elő­ször in­dul­tak Ver­á­val a „csil­la­gok közé”, rend­kí­vül bol­do­gok vol­tak. Úgy érez­ték, uj­jon­ga­ni­uk kell. Sem­mit sem ész­lel­tek ab­ból a kez­de­ti nyo­masz­tó fé­le­lem­ből, amely a csil­la­gok ra­gyo­gá­sá­nak ha­tá­sá­ra a töb­bi űr­ha­jó­son erőt vesz. Ép­pen el­len­ke­ző­leg. A csil­la­gok­kal „te­le­tűz­delt” ha­tal­mas tér­ség, az óri­á­si se­bes­ség, a re­pü­lés ér­zé­se ha­tár­ta­lan lel­ke­se­dés­sel töl­töt­te el őket.

„Für­dünk a csil­la­gok­ban” – mon­do­gat­ta Vera… és most Alek­szej is egy­re ezt is­mé­tel­get­te… de a fel­sza­ba­dult­ság­ból, a ré­gen ér­zett bol­dog­ság­ból mind­ez nem ho­zott vissza sem­mit.

El­for­dult a csil­la­gok­tól, és szem­ügy­re vet­te az űr­ha­jót. A ha­jó­test olyan volt, mint­ha go­lyó­szó­ró vert vol­na vé­gig raj­ta… Csu­pa sé­rü­lés… itt-ott lyu­kak. A nyí­lá­so­kat Alek­szej sor­ra be­he­gesz­tet­te. Szin­te örült, mi­kor a ké­szü­lék láng­ja sis­te­reg­ve lo­bo­gott.

– Csak egy do­log­ra gon­dolj! – is­mé­tel­get­te ma­gá­ban Vera mon­dá­sát.

Há­rom óra is el­telt, mire be­fe­jez­te a ve­szé­lyes ré­sek be­he­gesz­té­sét.

Az­tán újra vissza­tért a ha­jó­ba. A lég­zsi­li­pet be­zár­ta maga után. A la­kó­fül­ké­jük­be ment, hogy ren­det csi­nál­jon. Előbb össze akar­ta szed­ni a ro­mo­kat. De az­tán erőt­le­nül ha­nyat­lott az ágy­ra, és el­vesz­tet­te esz­mé­le­tét…

…Vera az űr­ha­jó telj­ha­tal­mú úr­nő­je volt. Min­dent ő ren­de­zett be és tar­tott rend­ben. A gé­pek ke­ze­lé­sé­hez is ér­tett. Alek­szej min­dig bol­dog volt mel­let­te… És most vége… egye­dül ma­radt…

Alek­szej las­san ma­gá­hoz tért. Csak most lát­ta, hogy a rob­ba­nás tönk­re­tet­te az aszt­ro­na­u­ti­kai mű­sze­re­ket is. Nem csak a ne­héz­sé­gi erő mérő, ha­nem a le­ve­gő kon­di­ci­o­ná­ló be­ren­de­zés és a fű­té­si be­ren­de­zés is erő­sen meg­ron­gá­ló­dott. Re­mény­te­le­nül el­rom­lott a te­le­mec­ha­ni­kai ké­szü­lék is. De leg­alább Vera tes­te ép ma­radt. Alek­szej el­kezd­te a tör­me­lék össze­söp­ré­sét. Hir­te­len a macs­ka te­te­mé­re lett fi­gyel­mes. Ó, ez Des­de­mo­na, Vera ked­venc macs­ká­ja. Mi­lyen ked­ve­sen do­rom­bolt még teg­nap este is…

Az űr­ha­jó­kon az a szo­kás, hogy a holt­tes­te­ket gu­mi­zsák­ba varr­ják, és úgy en­ge­dik a gyász­in­du­ló hang­jai mel­lett a vi­lág­űr­be. Alek­szej nem érez­te ké­pes­nek ma­gát arra, hogy egye­dül ele­get te­gyen a ha­gyo­má­nyos szer­tar­tás­nak. Hogy ő Ver­át, az ő Ver­á­ját zsák­ba te­gye! Hogy örök­re át­en­ged­je az ér­zé­ket­len vi­lág­űr­nek! Nem! Még Des­de­mo­nát, fe­le­sé­ge ked­venc macs­ká­ját sem en­ge­di le. Majd el­te­me­ti őket, ha a Föld­re ér­nek. De ad­dig ki kell ta­lál­nia va­la­mit, hogy a ka­bin­ban ál­lan­dó­an hi­deg ma­rad­jon, ne­hogy a két test osz­lás­nak in­dul­jon. Vé­kony rést nyi­tott az űr­ha­jó bo­rí­tá­sán. A kis ré­sen át­csil­log­tak a kék­fé­nyű égi­tes­tek. Az­tán ezt a ka­jü­töt, Vera „la­kó­he­lyét” her­me­ti­ku­san el­zár­ta a gép-fül­ké­től, ahol ő tar­tóz­ko­dott.

Csengők és gongok

A gép­te­rem­ben két óra van. A bal­ol­da­li ki­csiny, pon­to­san olyan, mint a töb­bi föl­di óra. Ez méri a re­la­tív időt, an­nak a kis vi­lág­nak az ide­jét, ame­lyet „Di­an­ná­nak” hív­nak. A jobb­ol­da­li már bo­nyo­lul­tabb óra. Ki­ber­ne­ti­kai ké­szü­lék se­gít­sé­gé­vel ál­la­pít­ja meg, mennyi időt mu­tat­nak az adott pil­la­nat­ban a föl­di órák. Az időt a ké­szü­lék egy kis ab­lak­sze­rű rés­re ve­tí­ti: ez mu­tat­ja, hány hó­nap­ja, nap­ja, órá­ja, per­ce hagy­ták el a Föl­det.

A bal­ol­da­li óra most 18 óra 40 per­cet mu­tat. Ro­han-ro­han a má­sod­perc­mu­ta­tó.

A jobb­ol­da­li órán nem ti­zen­két, ha­nem har­minc be­osz­tás van. Míg a nagy­mu­ta­tó egy­szer kö­rül­jár, az­alatt el­te­lik egy föl­di nap.

Ami­kor el­in­dul­tak, a kis ab­lak nul­lát mu­ta­tott. A nap­tár 1989. jú­ni­us 20-nál volt ki­nyit­va… Az­óta 1070 re­la­tív nap telt el.

Alek­szej jól em­lék­szik az in­du­lás nap­já­ra…

Reg­gel öt óra­kor, a start előtt 6 órá­val men­tek el ha­zul­ról. Vera bol­dog és iz­ga­tott volt. Szin­te jobb ked­ve volt, mint­sem il­lett vol­na… Alek­szej csil­la­pí­tot­ta. Fi­gyel­mez­tet­te Ver­át, hogy kí­mél­je ere­jét. De nem le­he­tett vele be­szél­ni… „Még mit nem!” – ki­ál­tot­ta. Az­zal a kar­já­ba ka­pasz­ko­dott, és el­kezd­te va­dul for­gat­ni, for­gat­ni, mint egy gye­re­ket.

És az­tán? Alek­szej so­ha­sem fe­lej­ti el a ra­gyo­gó nap­sü­tést, és azt a jó­ked­vet, amellyel a nagy ese­ményt, az in­du­lást vár­ták.

Or­vo­si vizs­gá­lat kö­vet­ke­zett. Az­u­tán a han­gár­ba men­tek a vi­rá­got do­bá­ló, él­jen­ző tö­meg sor­fa­la kö­zött. Vera ak­kor már csen­des és ko­moly volt.

– Al­jo­sa – su­sog­ta, – gon­dold csak el, hogy kö­zü­lük sen­kit sem lá­tunk már vi­szont. Soha töb­bé!

Az­tán a bú­csú a ro­ko­nok­tól és a ba­rá­tok­tól. Vera any­ja, a pa­rá­nyi ter­me­tű, ki­aszott ker­tész­nő, alig mer­te a lá­nyá­ra emel­ni vö­rös­re sírt sze­mét. Hall­ga­tott. Min­dent el­mon­dott, el­sírt már elő­ző nap. Alek­szej édes­ap­ja, het­ven­éves, ősz em­ber, de friss erő­ben, min­dig ne­ve­tő, kis­sé kü­lönc öreg, most is tré­fál­ni pró­bált: Üd­vöz­le­tem ked­ves utó­da­im­nak! El ne fe­lejtsd ne­kik át­ad­ni! – és ne­vet, ne­vet, de ne­ve­té­se hir­te­len sí­rás­ba ful­lad. Az öreg szé­gyen­kez­ve haj­to­gat­ja: Sem­mi, sem­mi, Al­jo­sa! Lá­tod, vé­let­le­nül el­tö­rött a mé­cses!

Utol­só kéz­fo­gá­sok, in­te­ge­tés…

Csen­gő­szó té­rí­tet­te ma­gá­hoz.

Fel kell kel­nie, el­len­őriz­nie kell az űr­ha­jó út­ját, és az úti­nap­ló­ba be kell je­gyez­nie a tér ada­ta­it, amely­ben ha­lad­nak. Alek­szej ki­nyi­tot­ta a kém­le­lő­nyí­lást. Be­ál­lí­tot­ta a mé­rő­ké­szü­lé­ke­ket. Ki­szá­mí­tot­ta a „Di­an­na” ga­lak­ti­kus ko­or­di­ná­tá­ját. Nem gon­dolt sem­mi­re, csak a szá­mok­ra, a gra­fi­ko­nok­ra, a ké­szü­lé­kek­re. Ébe­ren őr­kö­dött az űr­ha­jó pá­lyá­ja fö­lött. Ezek­ben a per­cek­ben Vera rend­sze­rint be­kap­csol­ta a mag­ne­to­font. Most csend van… ijesz­tő csend.

…Mi­előtt el­in­dul­tak vol­na, az űr­ha­jó-ki­kö­tő pa­rancs­no­ka lé­pett hoz­zá­juk. Han­go­san, ha­tá­ro­zot­tan be­szélt. El­mond­ta: az a fel­ada­tuk, hogy fel­de­rít­sék a „Föld-Cas­si­opeia” jö­ven­dő­be­li út­irány tér­sé­gét. És hoz­zá­tet­te – nagy cso­dál­ko­zá­suk­ra egé­szen ko­mo­lyan –, hogy ez nem ne­héz, de szép fel­adat. Az űr­ha­jó-raj szá­má­ra az út 3 évbe fog tel­ni. A Föl­dön ez­alatt 90-100 év mú­lik el. A ki­kö­tő-pa­rancs­nok vé­gül is el­mo­so­lyo­dott, és kö­zöl­te, hogy ez az első olyan ex­pe­dí­ció, amely­nek egyik ha­jó­ján egy há­zas­pár in­dul út­nak. És ne­kik: Ver­á­nak és Alek­szej­nek még kü­lön is sze­ren­csét kí­vánt.

…Újra meg­szó­lalt a gong. Min­den 40-50 perc­ben fel­hang­zott a gong ütés. Azt je­lez­te, hogy a Föl­dön újra el­telt egy nap.

…Tá­vo­li, egyet­len Föld. Szép zöld Föld… az első na­pok­ban ke­rül­ték, be­szél­ge­tés köz­ben meg sem mer­ték em­lí­te­ni, ne­hogy egy­más­nak fáj­dal­mat okoz­za­nak. De az utób­bi idő­ben már nem bír­ták ki, még­is be­szél­tek róla… Már alig hi­ány­zott egy hó­nap­nyi a koz­mi­kus idő­ből, és újra meg­ér­kez­nek… Ked­ves, tar­ka vi­rá­gú, kék egű Föld! Már alig vár­ták, hogy vi­szont­lát­has­sák. Ar­ról be­szél­get­tek, mi­lyen is az ősz a Föl­dön, hi­szen tud­ták, hogy szep­tem­ber­ben vagy ok­tó­ber­ben kell meg­ér­kez­ni­ük.

Teg­nap­előtt Vera azt mond­ta: – Ami­kor meg­ér­ke­zünk, azon­nal pi­ro­got sü­tök friss ká­posz­tá­val. Jó? Már ele­gem van ezek­ből a kon­zer­vek­ből! Az­tán el­me­gyünk a szín­ház­ba, és iga­zi, jó szí­né­sze­ket né­zünk meg. Jó?

Pi­rog ká­posz­tá­val!…

Csen­gő­ber­re­gés! El kell ké­szí­te­ni a Föld­nek szó­ló ese­dé­kes je­len­tést. Ezt a mun­kát ed­dig Vera vé­gez­te.

Alek­szej hoz­zá­lá­tott. Né­hány szót kó­dolt egy pa­pír­lap­ra sür­göny­stí­lus­ban:

„1136 NVSZ sűrű an­ti­anyag fel­hő meg­öl­te Ver­át, űr­ha­jót ki­ja­ví­tot­tam, foly­ta­tom a re­pü­lést. Az uta­zás 1071. nap­ja, 16 óra 40 perc. Ave­rin.”

Alek­szej tud­ta, hogy a je­len­té­se el­jut a Föld­re. Az­u­tán egy má­sik je­len­tést ké­szí­tett, amely­ben rész­le­te­sen le­ír­ta a tör­tén­te­ket, és azt is meg­ír­ta, ho­gyan kí­ván­ja el­te­met­tet­ni Ver­át. Ezt a je­len­tést – hosszú­sá­ga mi­att – a gyen­gébb adó­val köz­ve­tí­tet­te. Saj­nál­ta, hogy nem küld­he­ti a job­bik le­adó­val, de ta­ka­ré­kos­kod­nia kel­lett az ener­gi­á­val. Ezt a má­so­dik üze­ne­tet már nem biz­tos, hogy a Föld meg­kap­ja. De az el­ső­nek meg kell ér­kez­nie.

A kó­dolt je­len­tést egy ki­ber­ne­ti­kus ké­szü­lék le­fény­ké­pez­te, majd fénnyé ala­kí­tot­ta át, amit az űr­ha­jó or­rá­ról a Föld felé su­gár­zott.

A Föl­dön ér­zé­keny ké­szü­lé­kek ve­szik fel az üze­ne­te­ket, a kó­dot be­tűk­ké for­mál­ják, és azon­nal to­váb­bít­ják.

A hír­köz­lés­nek ezt a mód­ját ép­pen Vera dol­goz­ta ki. Ak­kor még­csak a ja­rosz­la­vi aszt­ro­na­u­ta is­ko­lá­nak volt a hall­ga­tó­ja. Kö­rül­be­lül ak­kor­tájt is­mer­ke­dett meg vele Alek­szej. Ér­de­kes… va­ló­já­ban két­szer is­mer­ke­dett meg vele.

Az első ta­lál­ko­zás na­gyon mu­lat­sá­gos volt. A vol­gai na­gy­uszo­dá­ban volt az ap­já­val. Az öreg mo­so­lyog­va, fi­á­ra büsz­kén és egy ki­csit fon­tos­kod­va ül­dö­gélt a me­den­ce part­ján, és a to­rony­ug­ró­kat kri­ti­zál­ta. Iga­zán ügye­sek vol­tak. De az öreg Ave­rin mind­egyi­ken ta­lált va­la­mi ki­vet­ni va­lót. Egy­re csak azt ma­gya­ráz­ta Alek­szej­nek, ho­gyan kel­lett vol­na az ug­ró­nak ügye­seb­ben ug­ra­ni. Alek­szej mo­so­lyog­va bó­lo­ga­tott, de va­ló­já­ban nem is fi­gyelt oda. Tu­laj­don­kép­pen sem­mi­re sem gon­dolt. Csak él­vez­te a me­le­get, a na­pot, a föld il­la­tát, a víz csob­ba­nó hang­ját, a me­den­cé­ben zsi­vaj­gó éle­tet, a part fe­lől id­eszű­rő­dő csen­des ze­nét.

Egy­szer­re csak elé­be top­pant egy fi­a­tal lány. Jól a sze­me közé né­zett, és nagy zaj­jal, han­gos tap­so­lás­sal oda­hív­ta a ba­rát­nő­it: – Lida, Gal­ja! Gyor­san ide! Itt van Ave­rin! Szem­től szem­be ve­lem! Fus­sa­tok hát! Ő az, tel­jes élet­nagy­ság­ban!

– Ugye hogy maga Ave­rin? – kér­dez­te vég­re fe­lé­je is for­dul­va. – Lát­tam né­hány­szor a ké­pét az új­sá­gok­ban! – Alek­szej erre az öröm­ri­val­gás­ra za­var­ba jött: – Hát igen, én va­gyok, be kell val­la­nom…

– Vera va­gyok – nyúj­tot­ta ke­zét si­et­ve a lány, nyil­ván fél­tet­te ba­rát­nő­i­től az el­ső­sé­get.

A má­so­dik meg­is­mer­ke­dés egy hét­tel ké­sőbb tör­tént az Űr­ha­jó­sok Ta­ná­csá­nak ülé­sén. Alek­szejt meg­hív­ták egy se­reg új tech­ni­kai prob­lé­ma vi­tá­já­ra. Egy­mást vál­tot­ták az elő­adók. Alek­szej kü­lön­bö­ző új, mág­ne­ses haj­tó­mű­vek­ről, ra­ké­ta­ve­zér­lők­ről, koz­mi­kus vé­del­mi be­ren­de­zé­sek­ről hal­lott elő­adá­so­kat.

Egy­szer­re csak kit lát az elő­adói emel­vé­nyen? Ver­át! A lány is ész­re­vet­te őt. El­pi­rult, meg­rez­zent ke­zé­ben a pa­pír… az­tán össze­szed­te ma­gát, és élén­ken az elő­adá­sá­ba kez­dett. Sok ér­de­kes kér­dés­ről be­szélt. Ő utá­na egy ha­tal­mas, éles han­gú em­ber – Alek­szej­nek leg­alább­is úgy tet­szett – emel­ke­dett szó­lás­ra, és azt bi­zony­gat­ta, hogy az előt­te szó­ló nem tá­masz­tot­ta elég­gé alá ál­lí­tá­sa­it. Alek­szej nem is ér­tet­te mi­ért, de egy­szer­re rop­pant el­len­szen­ves­nek ta­lál­ta a hoz­zá­szó­lót. Vera azon­ban nem jött za­var­ba. Fel­állt, és nyu­god­tan fel­so­ra­koz­tat­ta el­len­ér­ve­it. Vé­gül is meg­győz­te a ké­tel­ke­dőt. – Mi­lyen okos lány! – cso­dál­ko­zott Alek­szej, és ezt az ér­zést mind­vé­gig meg­őriz­te.

Elő­adás után ha­za­kí­sér­te. Vera a kar­já­ba ka­pasz­kod­va ti­pe­gett ma­gas sar­kú ci­pő­jé­ben. Ke­ve­set be­szél­tek. Mind­ket­ten na­gyon el­gon­dol­koz­tak, Alek­szej meg­pró­bál­ta né­hány­szor meg­tör­ni a csen­det, de az­tán meg­ér­tet­te, hogy jobb így. Egy árva szó nél­kül is jól meg­ér­tet­ték egy­mást.

…A gong újra fi­gyel­mez­tet­te, hogy fel kell je­gyez­nie egy újabb föl­di nap el­tel­tét.

A cél: az ember

Alek­szej ha­nyatt fe­küdt az ágyán. A fal vaj szí­nét néz­te ér­dek­te­le­nül. Majd a mű­szer­fal ró­zsa­szí­nű lakk fe­lü­le­tét bá­mul­ta. Az­tán az elekt­ro­mág­ne­ses ké­szü­lé­ket. Min­den ugyan­az. Min­den­nap ugyan­az.

Fel kel­le­ne kel­nie, és meg kel­le­ne iga­zí­ta­nia az il­lu­mi­ná­tort. De nem aka­ró­dzik fel­kel­nie. Fe­küd­ni sem jó… ha so­ká­ig gon­dol­ko­zik, de ha gon­do­la­tok nél­kül fek­szik is, rög­tön meg­je­le­nik előt­te egy ár­nyék.

Nem ha­laszt­hat­ja to­vább… most már iga­zán meg kell iga­zí­ta­nia az il­lu­mi­ná­tort. Apa­ti­ku­san fel­tá­pász­ko­dott. Nem gon­dolt sem­mi­re. Sem­mi sem ér­de­kel­te. Mint­ha egész gon­do­lat­kö­re be­szű­kült vol­na. Mint­ha az egész vi­lág össze­zsu­go­ro­dott vol­na… szin­te az idő is meg­állt. Alek­szej szá­má­ra azon az em­lé­ke­ze­tes na­pon meg­szűnt a vi­lág. Az­óta új nap­tá­ra van. Ez már egy má­sik idő­szá­mí­tás. Egy olyan kor­szak, amely­ben Alek­szej szá­má­ra min­den mind­egy. Hir­te­len eszé­be ju­tott, hogy Vera tes­tét rög­zí­te­ni kel­le­ne, ne­hogy egy hir­te­len moz­du­lat­tól ne­ki­ütőd­jön va­la­mi­nek, és meg­sé­rül­jön. Erőt vett ma­gán, fel­öl­töt­te űr­ru­há­ját, és be­ha­tolt Vera ka­bin­já­ba. Fo­gát össze­szo­rít­va vé­gez­te szo­mo­rú fel­ada­tát. A szí­ve össze­fa­csa­ro­dott. Vera, a lágy, haj­lé­kony Vera me­rev tes­te… üveg­sze­rű­en ke­mény.

Az­tán vissza­tért sa­ját fül­ké­jé­be.

Hir­te­len erős fáj­dal­mat ér­zett a hát­ge­rin­cé­ben. Mint­ha kés­sel ha­so­gat­ták vol­na! Mi le­het ez? Alek­szej, mint min­den űr­ha­jós, ér­tett egy kis­sé az or­vos­tu­do­mány­hoz is. Is­mer­te az űr be­teg­sé­ge­it: a szer­ve­ze­ti túl­ter­he­lést, a koz­mi­kus su­gár­be­teg­sé­get, az ideg­ki­me­rült­sé­get, sőt az emész­té­si za­va­ro­kat is. Ez a kór­kép azon­ban egyik ed­dig is­mert be­teg­ség­hez sem ha­son­lí­tott. Or­vo­si szek­ré­nyé­ből ki­vett né­hány gyógy­szert. Be­vet­te. A ha­sí­tó fáj­da­lom azon­ban két óra múl­va újra je­lent­ke­zett. Ez a ro­ham nem volt olyan fáj­dal­mas, mint az első, kö­vet­kez­mé­nyei azon­ban ijesz­tő­ek vol­tak. Ét­vágy­ta­lan­ná és ál­mat­lan­ná vált, ugyan­ak­kor alu­szé­kony lett, fá­radt­nak érez­te ma­gát, nem kí­vánt a vi­lá­gon sem­mit sem.

Tu­da­tá­ban volt an­nak, hogy sú­lyos be­teg, de ami leg­cso­dá­la­to­sabb, ez se iz­gat­ta, még csak nem is ér­de­kel­te. Ké­szü­lé­ke­i­hez sem nyúlt. Ez már apá­tia volt, és Alek­szej azt is érez­te, hogy kö­zel van az a pil­la­nat, ami­kor tel­je­sen össze­om­lik. Fe­le­sé­gé­nek el­vesz­té­se, a túl­haj­tott mun­ka és a vi­lág­űr­ben való bor­zal­mas társ­ta­lan­ság fel­őröl­ték min­den el­len­ál­ló­ké­pes­sé­gét… Vá­rat­la­nul mint­ha Ver­át lát­ta vol­na maga előtt. Az asszony a mű­szer­fal előtt ült, és a gé­pe­ket igaz­gat­ta. Mint­ha hir­te­len meg­lát­ta vol­na Alek­szejt. És ahogy rá­né­zett, a sze­me ré­mü­le­tet fe­je­zett ki. – Ne hagyd ma­gad, Al­jo­sa! El ne hagyd ma­gad, Al­jo­sa! – su­sog­ta, de mint­ha ezt a su­so­gást az egész vi­lág­űr vissz­han­goz­ta vol­na. Csak néz­te, egy­re néz­te Al­jo­sát, és a sze­me meg­üve­ge­se­dett…

Alek­szej meg­ráz­kó­dott. A ví­zió el­tűnt. Fel­ült. A fáj­da­lom egy­ál­ta­lán nem csök­kent, de Alek­szej eről­köd­ve fel­állt: – Nem Vera, nem ha­gyom el ma­gam! – Az­zal jár­ni kez­dett a kis ka­bin­ban fel-alá, míg lé­pé­sei erő­tel­je­sek­ké nem vál­tak. És az­tán be­szél­ni kez­dett ön­ma­gá­hoz, és hir­te­len rá­jött, hogy ed­dig hi­ány­zott neki az em­be­ri be­széd is.

– Jó. Ezen­túl hát han­go­san be­szé­lek majd sa­ját ma­gam­hoz – ha­tá­roz­ta el. És han­go­san el­mond­ta az űr­ha­jó po­zí­ci­ó­já­ra vo­nat­ko­zó ada­to­kat, azt is, mi­lyen csil­lag­ké­pek­kel ta­lál­ko­zott, és hogy nincs már messze az idő, ami­kor a drá­ga Föld­re ér­nek.

A nap­tárt újra be­ál­lí­tot­ta, és el­ha­tá­roz­ta, hogy szá­mol­ni fog­ja a na­po­kat. Ma még tíz nap, hol­nap már csak ki­lenc… az­tán nyolc. És el­ér­ke­zik az idő, ami­kor jelt ad­hat a le­szál­lás­hoz, és ugyan­ak­kor jel­zé­se­ket kap a Föld­ről, va­la­mi ké­sői utód­tól, hogy vár­ják a „Di­an­nát”. És em­ber­rel, élő em­ber­rel vált­hat szót.

Ad­dig pe­dig dol­goz­ni fog. Most azon­nal meg­ebé­del. Ki­nyi­tot­ta a kony­ha­fül­ke aj­ta­ját. Kon­zer­ve­ket vett elő. Tíz perc alatt hús­le­vest ké­szí­tett, és le­küzd­ve un­do­rát, ma­gá­ba erő­sza­kolt egy egész tá­nyér le­vest. Meg­mos­dott. Ez is fel­élén­kí­tet­te. Az­u­tán gon­do­san be­ál­lí­tott min­den ké­szü­lé­ket. – Ki kell bír­nom, Vera – mond­ta újra han­go­san, és meg­nyu­go­dott.

Sötétség

De alig bír­ta ma­gát. El­ha­tá­roz­ta ugyan, hogy ki­mond­ja min­den gon­do­la­tát, han­go­san, mint­ha ön­ma­gá­val be­szél­get­ne, de ko­ránt­sem volt erre ké­pes. Vera… és min­dig csak Vera. Szin­te félt már el­alud­ni, egy­re csak őt lát­ta maga előtt. Pe­dig a le­szál­lás nap­ja egy­re kö­ze­le­dett. Alek­szej tud­ta, hogy ha a Nap su­ga­ra­i­nak a me­ző­jé­be ke­rül, el kell zár­nia Vera ka­bin­ját is, kü­lön­ben te­le­megy por­ral, és a me­leg nap­su­ga­rak tönk­re­te­szik Vera még min­dig friss holt­tes­tét. El­ha­tá­roz­ta, hogy Vera ka­bin­ján is be­for­raszt­ja a rést.

Több­ször is ne­ki­in­dult. Va­la­mi fur­csa, szo­ron­gó elő­ér­zet azon­ban min­dig vissza­tar­tot­ta. Vé­gül is rá­szán­ta ma­gát. Űr­ru­há­já­ba bújt. Azaz, bújt vol­na. A ha­sí­tó fáj­dal­mak min­den moz­du­la­tát aka­dá­lyoz­ták. De meg kell len­nie! Ta­lán fél­óra is be­le­telt, míg a ne­héz csiz­má­kat vég­re is a lá­bá­ra húz­ta. Az­tán be­ha­tolt a ka­bin­ba. Vera ka­bin­ja… Hir­te­len ha­sí­tó fáj­dal­mat ér­zett a sze­mé­ben. Mi ez? Koz­mi­kus szem­bán­ta­lom? Hi­szen az más­kép­pen kez­dő­dik! Szí­nes ka­ri­kák tán­col­tak a sze­me előtt… De mi ez? A szí­nes ka­ri­kák las­san el­tűn­nek. Alek­szej meg­dör­zsöl­te a sze­mét. Hu­nyo­rog­ni kez­dett. Be­huny­ta a sze­mét, és újra ki­nyi­tot­ta. Sem­mi két­ség. Tel­je­sen el­sö­té­tült előt­te min­den. Meg­va­kult.

– Vak va­gyok! – ki­ál­tot­ta a csend­be. – Meg­va­kul­tam! – ki­ál­tot­ta tel­jes ere­jé­ből. A sa­ját hang­ja va­la­mennyi­re ma­gá­hoz té­rí­tet­te. – Baj­ból is kap­tál egy bo­kor­ra va­lót! – mond­ta ma­gá­nak. – Sze­ren­csét­len­sé­gi re­kor­dot ér­tem el. Ez is re­kord!? – gú­nyo­ló­dott ön­ma­gán.

Mind­egy.

Ver­át el kell zár­nia a kül­vi­lág­tól.

És el kell ér­nie a Föld­re.

Ke­zét elő­re­nyújt­va ta­po­ga­tó­dzott. Fé­lig ön­kí­vü­let­ben dol­go­zott. És a tu­da­tá­ból egy perc­re sem tá­vo­zott az a gon­do­lat, hogy meg­va­kult. Maga sem tud­ta – és ké­sőbb sem em­lé­ke­zett rá –, ho­gyan fe­jez­te be a mun­kát, és mit vég­zett. Ere­je vég­ső meg­fe­szí­té­sé­vel ván­szor­gott vissza sa­ját ka­bin­já­ba. Ma­gá­ra csuk­ta az aj­tót, és az­tán el­vesz­tet­te az esz­mé­le­tét.

„Ne hagyd ma­gad, fiú!”

Maga sem tud­ta, med­dig fe­küdt esz­mé­let­le­nül. Ami­kor ma­gá­hoz tért, idő­be telt, míg meg­ér­tet­te, hogy nem lát, és hogy le kell ven­nie a vé­dő­ru­hát, akár­mennyi­re fáj is a háta. Több­ször is meg­pró­bál­ta. De a fáj­da­lom meg­aka­dá­lyoz­ta a vég­re­haj­tást, kar­ja is tel­je­sen erőt­le­nül ló­gott. De nem nyu­go­dott. – Le kell ven­nem ma­gam­ról – mor­mog­ta. – Így nem tu­dok mo­zog­ni… És be kell ál­lí­ta­nom bal­ról a har­ma­dik gom­bot… le kell fé­kez­nem a „Di­an­nát”, mert túl gyor­san kö­ze­le­dik a Föld­höz.

Em­ber­fe­let­ti fáj­dal­mak kö­ze­pet­te húz­ta le ma­gá­ról a ne­héz öl­tö­ze­tet. Mint­ha soha nem akart vol­na vé­get érni ez a mű­ve­let. De vé­gül is si­ke­rült le­vet­kőz­nie. Csil­la­pít­ha­tat­lan szú­ró fáj­da­lom aka­dá­lyoz­ta a fel­emel­ke­dés­ben. Pe­dig el kell jut­nia a mű­szer­fal­hoz… oda kell ta­po­ga­tóz­nia, és meg kell ke­res­nie, ki kell ta­po­gat­nia a har­ma­dik gom­bot bal­ról… a har­ma­dik gom­bot… mint­ha fél ön­kí­vü­let­ben lett vol­na… ta­lán ál­mod­ja az egé­szet?

És ak­kor egy­szer­re tisz­ta, csen­gő női han­got, föl­di em­ber hang­ját hal­lot­ta:

– „Di­an­na” űr­ha­jó! A „Di­an­na” űr­ha­jót ke­res­sük! Itt a koz­mi­kus kap­cso­la­tok har­ma­dik hold­ál­lo­má­sa. Hall ben­nün­ket Alek­szej Nyi­ko­la­je­vics Ave­rin? Vá­la­szol­jon!

A hang el­halt, de né­hány perc múl­va újra meg­szó­lalt:

– Ave­rin, vá­la­szol­jon!…

Alek­szej meg­pró­bál fel­tá­pász­kod­ni a pad­ló­ról, de kép­te­len rá. Újra le­zu­han. Ver­gőd­ve pró­bál a mű­szer­fal felé kúsz­ni… Nem megy… Hi­á­ba ta­po­ga­tó­zik, még min­dig nem éri el a gom­bot. Össze­sze­di min­den ere­jét, hogy leg­alább fi­gyel­ni tud­jon.

– Alek­szej Nyi­ko­la­je­vics Ave­rin! – hal­lat­szik újra a kel­le­mes női hang. – Nyug­ta­la­nít ben­nün­ket a hall­ga­tá­sa. Kell, hogy hall­jon ben­nün­ket. Vá­la­szol­jon!…

Hi­szen Alek­szej sze­ret­ne vá­la­szol­ni, de ah­hoz, hogy ezt meg­te­hes­se, be kel­le­ne kap­csol­nia a mik­ro­font és a le­adót. Ah­hoz, hogy be tud­ja kap­csol­ni a mik­ro­font és a le­adót, el kell jut­nia a mű­szer­fal­hoz. És arra kép­te­len. Hi­szen ezt pró­bál­ja már több mint egy órá­ja, vagy ta­lán már több ide­je is en­nek, de se­ho­gyan sem megy… Hi­szen csak fel tud­na kel­ni. Ak­kor be­ál­lít­hat­ná azt a gom­bot is, a har­ma­di­kat bal­ról, és a mik­ro­font és a le­adót

A hang újra meg­szó­lalt:

– Itt a har­ma­dik hold­ál­lo­más, Alek­szej Nyi­ko­la­je­vics Ave­rint ke­res­sük a „Di­an­na” űr­ha­jón! Vá­la­szol­jon!

Nem, nem bír fel­emel­ked­ni! Ta­lán nem is fáj­da­lom ez már, ha­nem va­ló­ban kést szúr­tak a ge­rin­cé­be!

De a hang ma­ka­csul újra meg újra meg­szó­lal:

– Fi­gyel­jen ide, Alek­szej Nyi­ko­la­je­vics Ave­rin! Te­kin­tet nél­kül arra, hogy a „Di­an­na” ad-e vá­laszt vagy sem, az Űr­ha­jó­sok Ta­ná­csa a kö­vet­ke­ző­ket üze­ni:

Elő­ször. A Ta­nács kö­szö­ne­tét fe­je­zi ki a hoz­zá kül­dött ér­té­kes tu­dó­sí­tá­so­kért. Min­den egyes je­len­tést meg­ka­pott, és meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy ön igen nagy szol­gá­la­tot tett az em­be­ri­ség­nek.

Má­sod­szor. A „Di­an­na” út­ját ál­lan­dó­an fi­gyel­jük. Az űr­ha­jó­ról ér­ke­ző jel­zé­sek ki­fo­gás­ta­la­nul fog­ha­tók.

Har­mad­szor. A „Di­an­na” űr­ha­jó pá­lyá­ja jó irány­ba ha­lad, a Ta­ná­csot azon­ban nyug­ta­la­nít­ja az, hogy a se­bes­sé­ge egyen­le­tes. Azon­nal kap­csol­ja be a fé­ke­ző­ké­sz­ü­lé­ket. Is­mét­lem: Elő­ször…

Alek­szej maga is tud­ja, hogy a leg­fon­to­sabb most a fé­ke­ző­ké­sz­ü­lék be­kap­cso­lá­sa. Hi­szen azt akar­ja meg­ten­ni már mi­óta. Bal­ról a har­ma­dik gomb… Más­kü­lön­ben a „Di­an­na” el­ro­han a Föld mel­lett. De ha egy­szer…

– Ne­gyed­szer. A Ta­nács tel­jes mér­ték­ben jó­vá­hagy­ja azt a kí­ván­sá­gát, hogy Vera Alek­szand­rov­na holt­tes­tét nem az űr­ben, ha­nem a ha­zai föld­ben kí­ván­ja el­te­met­tet­ni. He­lyes, hogy a koz­mosz hi­de­gét nem zár­ta el elő­le. De most már azon­nal izo­lál­nia kell. Nem­so­ká­ra be­ér­nek a „Kis Koz­mosz­ba”! Te­hát fé­ke­zés, és Vera Alek­szand­rov­na izo­lá­lá­sa! Van némi re­mény arra, hogy a Föl­dön fe­le­sé­ge fel­éleszt­he­tő. Volt már erre pél­da. Te­hát meg­is­mét­lem. Ne­gyed­szer. A Ta­nács tel­jes mér­ték­ben…

…Van némi re­mény arra,… mit is mon­dott a hang? Mint­ha új erő szállt vol­na tag­ja­i­ba!… Van némi re­mény… Olyan iz­ga­lom­ba jött, hogy szin­te nem is hal­lot­ta, mit mon­dott a hang to­vább. Va­la­mi olyas­mit: a fé­ke­zőt így és így kell be­kap­csol­ni, és azért ad­nak annyi uta­sí­tást, mert fel­té­te­le­zik, hogy hall­ja őket, de tech­ni­kai aka­dá­lyok mi­att nem tud vá­la­szol­ni, az­u­tán arra adott uta­sí­tást, hogy be kell ál­lí­ta­nia a me­te­or-vé­del­met, meg hogy tel­jes erős­ség­re kell be­ál­lí­ta­ni a jel­ző­be­ren­de­zést. Sem­mi baj! Hi­szen min­dent be­kap­csolt, min­dent elő­ké­szí­tett, csak az az át­ko­zott gomb, bal­ról a har­ma­dik…

– Fi­gye­lem, Alek­szej Nyi­ko­la­je­vics. Ha­tod­szor. A Ta­nács fel­té­te­le­zi, hogy me­zon-be­teg­sé­get ka­pott. Ez olyan­kor ke­let­ke­zik, ami­kor az em­ber köz­vet­le­nül érint­ke­zés­be ke­rül an­ti­anyag ha­tár­fe­lü­le­tek­kel. A lap­pan­gá­si idő 6 nap. A be­teg­ség tü­ne­tei: ha­sí­tó fáj­dal­mak a ge­rinc­osz­lop­ban, émely­gés, ide­ig­le­nes vak­ság. Tel­jes ki­me­rült­ség. A be­teg­ség gyó­gyít­ha­tó. A Föld­re érve azon­nal ke­ze­lés­be ve­szik. Az or­vo­sok már vár­ják. Te­hát, is­mét­lem… Ha­tod­szor…

Alek­szej el­ha­tá­roz­ta, hogy kis­sé meg­pi­hen, az­tán újra össze­sze­di min­den ere­jét, és akár­mi­lyen po­ko­li fáj­dal­mat okoz, va­la­ho­gyan el­ver­gő­dik a mű­szer­fal­hoz…

– Alek­szej Nyi­ko­la­je­vics! Nyol­cad­szor. Fel­té­te­le­zett be­teg­sé­gé­re való te­kin­tet­tel a bi­zott­ság el­ha­tá­roz­ta, hogy cél­ba se­gí­ti a „Di­an­nát”. Az „Amur” nevű anya­ha­jó száll fel a „Di­an­ná­ért”. Út­köz­ben fel­ve­szi az űr­ha­jót, és le­rak­ja a Hold egyik ki­kö­tő­jé­ben. Alek­szej Nyi­ko­la­je­vics! Sem­mi más dol­ga nincs, mint a se­bes­sé­get leg­alább ti­zed­ré­szé­re csök­ken­te­ni! Azon­nal kap­csol­ja be a fé­ke­ző­mo­tort!

Alek­szej kis­sé job­ban érez­te ma­gát. De még min­dig nem volt annyi ere­je, hogy meg tud­jon moz­dul­ni.

A föl­di hang pe­dig ki­tar­tó­an foly­tat­ta:

– Alek­szej Nyi­ko­la­je­vics. Ér­te­sít­jük ar­ról, hogy az édes­ap­ja él. Őt is, és fe­le­sé­ge édes­any­ját is tar­tós al­ta­tás­nak ve­tet­tük alá. Egy hó­nap­pal ez­előtt kezd­tük őket fel­élesz­te­ni. Vera Alek­szand­rov­na ha­lá­lá­ról kí­mé­let­ből nem ér­te­sí­tet­tük őket. Mind­ket­ten egész­sé­ge­sek. Most hall­gas­sa meg édes­ap­ja teg­nap mag­ne­to­fon­ra vett üze­ne­tét:

„Szer­vusz, fiú, szer­vusz, kis­lá­nyom!” – to­rok­kö­szö­rü­lés, kö­hé­cse­lés. …Már meg­bo­csáss, Ve­ron­ka, nem va­gyok va­la­mi friss, be­szél­ni is csak így, öre­ge­sen tu­dok. No, azért még min­dig na­gyo­kat sé­tá­lok, nem va­gyok hol­mi ha­szon­ta­lan em­ber. Élet­ben va­gyok hát, de mit is be­szél­jek?… Na per­sze, Ve­ron­ka, Ma­ria Pet­rov­na is él ám, a te ma­mád… bi­zony nem gon­dol­tam vol­na ak­kor, hogy még ta­lál­kozunk! Így hát, nincs más hát­ra, mint­hogy mi­nél gyor­sab­ban re­pül­je­tek haza, már alig vá­runk, min­den rend­ben van. De tartsd ma­gad, fiú!”

Alek­szej min­den ere­jét össze­szed­te, és fog­csi­kor­gat­va a fáj­da­lom­tól, de iz­ga­tot­tan az öröm­től, egy lö­kés­sel a mű­szer­fal­hoz ta­szí­tot­ta ma­gát.

Bal­ról a har­ma­dik gomb…

(Gleb An­fi­lov no­vel­lá­ja nyo­mán:
„Zna­nyi­je-Szi­la”)