mira sandoval: a szíveváltó

1.

Mi a csend? Az élet előtti halál. A létre süket lebegés, a színek hiánya okozta vakság. Ébredj.

El akarják venni. Megfosztani a végtelentől, és valami durvába, valami létezőbe zárni. Ébredj!

Makacsul ellenállsz a fakó suttogásnak, de kéz- és befogható fül - híján egyenest az elmédbe szivárog ez a kellemetlen zaj.

Kellemetlen. Durva. Végül már fájdalmas, kínnal teli harsogás:

ÉBREDJ!

Üvöltve születsz a világra.

 

 

2.

Pyarron szerint 3680., Antoh terce, a Hullámok hava

Elborzadva nézem ezt az istenektől elrugaszkodott teremtményt. Egy darabig küzdök a rosszulléttel, aztán inkább megadom magam - ennél nagyobb mocskot csinálni itt már amúgy is lehetetlen lenne. Nincs lehetetlen, csak tehetetlen - hallom egykorvolt tanítóm szellemhangját, mint mindig, amikor ezzel a kifejezéssel találom szemben magamat. A kondicionálás mestere, Arel áldja - saját belső hangom azóta is az övén szól.

A számat törölgetve nézem, ahogyan a segédem közönyös arccal mossa tisztára az újszülöttet - vagy minek is nevezzem -, majd gyolcsba bugyolálva az odakészített bölcsőbe fekteti. Most már csöndes a kis nyomorult, bezzeg amikor kitört a megszokott, kényelmes zugából, úgy sivított, hogy az ablakok is beleremegtek.

Nem kitört, kiszakítottad.

Igaz. Hogy kénytelen voltam, az nem számít. A törvény az törvény, a megrendelő kívánsága szent és sérthetetlen visszautasítani nem lehetséges, csupán az árat srófolhatjuk fel abban a reményben, hogy meggondolja magát. Hát nem tette. A véleményemet sem kérdezte, csupán annyit, minden világos? És kifizette, szemrebbenés nélkül öntött az asztalra egy egész vagyont, fiolákba zárt aranyporban és szikrázó drágakövekben. S azok a rideg pillantásul jégfehér szemek, nyársra tűzött rovarnak éreztem magam; tőlük, a bűzös lehelet mintha a bőrömet mardosta volna. A sikertelenség nem elfogadható- sziszegte az arcomba -, sem az indiszkréció! A kontraktus világosan fogalmazott, mit kell teljesítenem, és ennek mi az ára. Ha pedig kudarcára vallanék, vagy ahogy halott hangján ő fogalmazott, ha eljárna a szám... inkább ezer év a Tűtoronyban.

Megpróbáltam kibúvót keresni, őrült lettem volna, ha nem teszem. Egész éjjeleket töltöttem a levéltárban. Átolvastam az alapító okiratot, s az összes azóta készült feljegyzést, bejegyzett törvényt, sok száz éves szabályt, féltételeket és kitételeket. Hasztalan.

Arel, miért én? Miért engem szemelt ki? Voltunk még néhányan a Választás Csarnokában...

Nem felel, most sem. Én mégis kérdezem, tudván, hogy hiába: hallgatni fog, válaszolni sosem, többé már nem. Önkéntelen mozdulattal nyúlok a nyakamban függő medálhoz, megszorítom a borsónyi fakó, szürke, halott kis kavicsot, mely egykoron ezer színnel szikrázva hirdette fennen a Sólyomúrnő dicsőségét. Most rideg precizitással emlékeztet arra, ami voltam, ami lehettem volna - s ahová kerültem helyette.

Összeszedem magam, elhessentem a vérebként marcangoló önvádat, és nekilátok én is a maradványok eltakarításának. Hű szolgám már leemelte a szétroncsolt testet a magas asztalról, s zsákvászonba tekerve egy kis taligára rakta, készen arra, hogy a hamvasztóba tolja. Ráhalmozom a véres rongyokat, amelyekkel tessék- lássék letöröltem a rögtönzött szülőágyat, majd gondolok egyet, és a tetejükbe hajítom vastag marhabőr kötényemet is. Nem venném föl még egyszer, inkább hozatok újat a tímártól.

Mit finnyáskodsz, hóhér?

Valóban, mit is? Intek Groknak, hogy viheti a testet a krematóriumba, s még utánaszólok, hogy ha végzett, fejezze be itt a takarítást. Visszafordul, úgy hajtja meg magát, aztán eltolja a saroglyát az alsóbb szintek felé.

Legalább nem emberi asszonyt visz.

Nem, de ez a gondolat sem segít. Emlékszem, mennyi időt töltöttem az Anyák Termében, hogy megfelelő szülőt találjak a feladatra, és csak hetek múltán, már a kétségbeesés határán bukkantam rá az ő szarkofágjára. A legtávolabbi sarokban porosodott, a legrégebbiek közé tartozott - ami miatt felfigyeltem rá, végül az volt, hogy a többitől eltérően ennek nem az egész felső része készült áttetsző kristályból, hanem csupán egy kémlelőnyílás- szerű lyuk a közepén, a többi része ujjnyi vastag, rúnákkal telerótt abbitacél. Nem kellett kérvényekkel bajlódnom a test kikéréséhez, céhem legmagasabb rangú nevelőjeként birtokában voltam minden szükséges engedélynek.

Amit csak a kedves vevő kíván.

Grokkal együtt tértem vissza, az ő bivalyereje kellett, hogy a szarkofágot egy kerekes állványra emeljük - a felnyitás előtt nem szívesen alkalmaztam volna még egy csekélyke súlycsökkentő formulát sem. Saját műhelyembe toltuk a szerkezetet, mert bár számadással senkinek sem tartoztam, nem volt szükségem kíváncsi szemekre. A csigalépcsőkön akadt ugyan némi nehézségünk, de végül szerencsésen megérkeztünk.

Sorra oldottam fel a mágikus pecséteket a sajátommá - körömnyi, sűrűn vésett lunir lap bal tenyerem közepébe ágyazva s az utolsó kihunytával intettem Groknak, emelje le a fedlapot. A tudományos kíváncsiság elnyomta a gyarló ember irtózatát, és alaposan szemügyre vettem a varázsálomban fekvő zaudert.

Gondolatban már írtam is a kiegészítést a faj leírásához, amely eleddig csak a hím egyedek jellegzetességeit taglalta - ez volt az első nőstény, akit természetes állapotában láthattunk, rendkívüli ritkaság. A hosszan elnyúló koponyán lógó, csápszerű hajzat, az olajzöld - teljesen átlátszatlan - bőr, a két pár emlőszerű kitüremkedés, a groteszkül széles csípő, és a szinte tüskésen hegyes gerincoszlop méltó kiegészítője volt a természetellenesen hosszú, négyujjú kézfejekben végződő karoknak, és a hátrafelé ízesülő térdeknek. Nyoma sem volt a hímekre jellemző vöröses szőrnek, a koponyacsont teljes volt, a cápaszerű fogsort itt kiakasztható állkapocs helyettesítette, melynek segítségével a szájszerv a nyugalmi állapotnak akár a négyszeresére is kitárulhatott. Szárnyaknak nem találtam nyomát, így arra a következtetésre jutottam, hogy azt csupán akkor növesztik ki magukból, amikor szükségük van rájuk.

Gondosan feljegyeztem mindent a leendő növendék számára nyitott új nevelési krónikában, majd nekiláttam a megtermékenyítés előkészületeinek. Mivel ebből a fajzatból nem állt rendelkezésünkre hím egyed, a feladat a szokásosnál jóval bonyolultabbnak ígérkezett.

Márpedig ha valamit szerettem az életben, az a kihívás volt.

Emberi szülőket választottam tehát a növendék elvárt külső megjelenésének megfelelően; karcsú, világos bőrű, sötét hajú asszonyt, erős izmú és elméjű férfit. Eszközeim segítségével anélkül hajtottam végre a megtermékenyítést, hogy felköltöttem volna őket álmukból: most csak a testükre volt szükségem. Néhány napot kellett várnom csupán, hogy az asszonyból kiemelhessem, és a leendő - minek is nevezzem - hordozóba plántáljam a növekvő kis lényt.

Ezután következett a dolog neheze. A két faj a természetben soha nem lenne képes közös utódot nemzeni, ezért komoly varázslathoz kellett folyamodnom. Hosszú évek alatt csiszoltam- tökéletesítettem azt a mágikus szertartást, amely lehetővé kéne, hogy tegye egy magzat befogadását egy más fajú test számára. Elfszabásúakkal nem is volt ez gond, most mégsem számítottam rá, hogy könnyű lesz. Igazam is lett.

A szokásos hat- nyolc órán át tartó litániát közel ötven órán át kellett folytatnom. Sem ételt, sem italt nem vehettem magamhoz ezalatt, tisztálkodnom sem lehetett. Amit magam alá piszkítottam - amíg volt bennem étel és ital-, Grok takarította fel, gondosan ügyelve arra, hogy a zsolozsmázást ne zavarja meg. Hasonló óvatossággal ő simította végig időről időre az ajkaimat egy megnedvesített gyolccsal, hogy a torkom ne száradjon ki teljesen.

Küzdött a bestia, éreztem, pedig elméjét és lelkét a béklyóin végigkúszó sok száz kacskaringós véset kötötte gúzsba, hangképző szerveit csont- és fémpeckekkel tettem használhatatlanná, hogy ártó mágiáját még öntudatlan állapotban se zúdíthassa rám. Eleinte nem volt hajlandó befogadni a leendő gyermeket, majd miután mégis beléplántáltam, megpróbálta elemészteni azt. Iszonyú küzdelem volt ezt megakadályoznom, sorra folyamodtam a manával töltött kristályokhoz, ahogy egyre csak nyúlt és nyúlt a szertartás. Tisztában voltam vele, hogy testem erősen megsínyli majd ezt a rendkívüli igénybevételt, de akkor nem törődhettem ezzel.

Mire végeztem, vállamat ólomsúllyal húzta le mind a száztizenegy tél, melyekből pedig sosem éreztem többet negyvennél, mióta csak betöltöttem azt. De én győztem, a magzat rövid időre megpihent az idegen méhben, és méreg helyett táplálékot kapott, hogy mindössze néhány nap alatt elérje az emberi újszülöttek fejlettségét.

Táplálékot, és még valamit. Azt a meg nem fogható esszenciát, amely élő keltetőjét azzá tette, ami. Fajtájának minden tudása, teste különös, a bőreváltó zauderekre jellemző képessége mind- mind átszivárgott ebbe a csöppnyi lénybe. S ahogyan ő fejlődött, úgy sorvadt el kényszerű befogadója. Egyre jobban összeaszott, végül szikkadt váz maradt csupán, középütt groteszkül kidudorodó, hullámzó izom- és bőrcsomó. Mintha minden testnedv oda összpontosult volna, nem hagyva más részeknek semmit.

Három éjjel ezelőtt történt mindez, és mostanra ki is telt az ideje. Újabb kántálásba kezdtem, hogy öntudatra ébresszem a gyermeket. A förtelmes burok szinte önálló életre kelt, úgy hányta- vetette magát, de mire úgy döntöttem, hogy pengével nyitok utat a jövevénynek, az már felszakította maga körül az őt eddig óvó, irhaszerű bőrt, lábnyi körben fröcskölve tele vérrel mindent, és iszonytató sivítással követelt magának levegőt. Áldottam az előre látásomat, amikor a szertartás kezdete előtt felerősítettem a szoba mágikus védelmét, amely egyben a kiszivárgó hangoknak is útját állta. A kis nyomorult felzavarta volna még a holtakat is.

Végül elcsitult; az újonnan világra jött, csecsemőnek még nemigen nevezhető lidércnyomás szinte összeroskadt a maradványok közt. S most itt állok én a bölcső felett, nézem a teremtményemet, és azon gondolkodom, mit is készülök rászabadítani a világra.

 

 

3.

Az első fájdalom múltával nem is olyan rossz a lét odakint. Meg- szokod a fényt, tompul a levegő éle, amit belélegzel, egyre könnyebb mozgatnod tagjaidat, bár ezt a mozgást eleinte még kapálózásnak sem érdemes nevezni. Mégis, egyre több minden jut eszedbe, és minden új dolgot az a furcsa, kettősségérzet követ, hogy ezt te már egyszer, valamikor tudtad.

Tudod, hogy élsz, s azt is, hogy most először, mégis különös képek - emlékek? - kavarognak elméd mélyén. Tudod, hogy amivel táplálnak, az sűrű, vérrel kevert bivalytej, melyet hamarosan szárnyasok húsa vált fel, barna rizs, zabkása és gyümölcsök. Nem hagytad még el születésed helyszínét, mégis tudod, hogy a világ nem csak ebből a toronyszobából áll. Tudod, hogy gyorsabban nősz, mint a tompán érzékelt többi gyermek a közeledben, tudod, mi a gyermek, és tudod, hogy te is az vagy.

Tudod, hogy nem vagy ember.

Mi vagy hát?

 

 

 

4.

Mirall krónikája, az Égi Fény 3680. esztendeje, Antoh

terce, az Áradás hava

Közös nyelven lejegyzi Korra DiAlver nevelő

(secundar rang)

„A krónika lejegyzője saját pecsétjével igazolja, hogy a2 elkövetkezendő jegyzetek a valóságnak mindenben meg«r felelnek, hamis vagy félrevezető információkat nem tartalmaznak, és semmit el nem titkolnak.

A gyermek az Égi Fény 3680. évében, Antoh tercének első hónapjában, a Hullámok havában jött a világra. Születése a hónap tizenkilencedik napjának tizenkilencedig órájában történt, csillagjegye a kívánalmaknak megfelelően a Déli Tőr, aszcendense az Egyszarvú, eleme a víz, állata a rozsomák, növénye a haonwelli göndör fűz. Saját nevének elnyeréséig a Mirall megnevezésre fog hallgatni, mely az erv nyelvben tükröt jelent.

Mirall megrendelője a kontraktusban rögzített feltételek szerint névtelen kíván maradni, így ebben a krónikában - akarata szerint - semmilyen módon nem szerepel.

A gyermek a város általános szokásaival ellentétben, ám céhünkéinek megfelelően helyben fogant, fejlődött ki az anyaméhben, és született meg. A hordozó nem élte túl a világrahozatalt. Mirall jelen pillanatban még nem hasonlít emberi lényre, de számításaim szerint, ahogy növekszik, úgy lesz egyre inkább emberszerű. Végső testi jegyeit várhatóan az első év végére fogja elérni, amikor is testi fejlettségben egy ötesztendős gyermeknek lesz megfeleltethető!

A növendék elméjét fogantatása pillanatától kezdve ellenőrzés alatt tartom, érzelmeit folyamatosan figyelem! Utóbbiak rendkívüli intenzitása folytán könnyedén megállapítható, milyen körülmények között érzi nagyon jól, vagy igazán rosszul magát, így fegyelmezése, úgy is mint jutalmazása, viszonylag könnyű lesz. Mirall folyamatosan viseli az erejét megkötő vésetekkel ellátott karpereceket, hogy még véletlenül se okozzon bajt. Kondicionálásának első és legfontosabb lépéseként a feltétlen engedelmességet, ráadásként az arra való erős törekvést táplálom a tudatába. Minden elvégzett feladatért örömérzetet, minden dacosságért fájdalmat kap majd."

* * * * *

 

Felsóhajtok, leteszem a tollat, amúgy is vágni kellene a hegyéből.

Tudom, hogy Mirall rendkívüli teremtmény lesz, s ezért a nevelése során roppant körültekintőnek kell lennem. Mágikus potenciálja elképesztő méreteket ölthet, mire eléri a tizedik életévét, így különösen fontos elérnem nála, hogy semmiféleképpen se használja azt ellenem, ellenünk. Ahogy a képzés legelső szabálya kimondja: a növendék legyen mindenben pontosan olyan, amilyennek a megrendelő kérte, de soha, semmilyen körülmények közt ne fordulhasson Alidar ellen. Ez a kitétel minden kontraktusban szerepel, mégpedig az első sorokban. Valamivel ellensúlyoznunk kell azt a törvényt, mely szerint senkit sem utasíthatunk vissza, aki képes megfizetni szolgálatainkat. Semlegességünket, s vele a függetlenségünket őrizzük ezzel.

Felállók az asztal mellől, kinyújtóztatom a tagjaimat. Mirall csendben figyel a bölcsőből, hatalmas szemei óborvörös tükrök olajzöld arcán. Az emberi jegyek sokat lágyítottak vonásain, de ez sem oldja fel azt a végtelennek tűnő távolságérzetet, amely ezt a parányt elválasztja tőlem. Csupán néhány napja él még, de különös, idegen tekintete mintha vénebb lenne nálam. Szavakba önthető gondolatai még nincsenek, de érzései egyszerűek, világosak - legalább ebben hasonlít a kortársaira.

Most éppen éhes.

Többféle táplálékot is előkészítettem, emberhez és ragadozóhoz valót egyaránt. Végül a kettő keveréke az, amelyet elfogad, mohón szívogatja a beléáztatott gyolcsdarabot. Le nem veszi rólam a tekintetét, s lassan mély elégedettség lesz úrrá rajta.

Hirtelen ötlettől vezérelve kiemelem a bölcsőből, és az egyik ablakhoz viszem. Valóban elragadtatást látok rajta? Az érzelmei gyorsan változnak, de az örömöt kiérzem közülük. Apró kezét a világosság felé billegteti, a napsugárba tartja, élénken hadonászik. Arrébb viszem, megmutatom a toronyszobákat, ahol élek és alkotok. Ahol most állunk, a munka birodalma, s ez meg is látszik rajta. Íróasztal, karszék, állvány, rajta állandó társam, az Inlyrhiss Asmata, a kyr Belső Művészetek tanításának egy példánya; és persze rengeteg könyv és fóliáns, mind a magángyűjteményem része. Aztán üvegcsék, szerszámok és eszközök, melyeket a legtöbb alkimista megirigyelhetne. Végül egy kiugró fülkében egy egész kis kert a különféle gyógy- és fűszernövényekből - a falra akasztott ládában, parányi üveglapokból álló házban vagy éppen tiszta vízben, esetleg a puszta levegőn.

Mirall mindezt komolyan megszemléli, majd jellegzetes mozdulatot tesz, szinte hullámot vet a kezemben, ezzel jelezve, hogy mehetünk tovább.

Átviszem a hálóhelyiségbe. Itt egy vetetlen ágy, mely csupán egy- két órára kell naponta, mellette éjjeliszekrény azon kusza összevisszaságban a jegyzeteim, a falon vöröslunir sárkánymancsban napsárga parázsgömb. Intek, hogy ragyogjon fényesebben, amíg idebent nézelődünk. Hullámokkal faragott ajtó vezet a saját fürdőkamrámba, ide csak benyitok, a sárkányban nem ég a tűz, a dézsa száraz, az árnyékszék ajtaja zárva, nincs semmi érdekesség. Az ajtótól jobbra kétembernyi ruhásszekrény, egyik szárnya mögött polcok, másik mögött felakasztott ruhák. Az egyik ajtóbelsőt teljesen elfoglalja egy gyönyörűen metszett tükör, melyet egy korábbi, hálás megrendelőtől kaptam ajándékba, természetesen a megállapított nevelési díjon felül. Mirall most efelé kapkod, arra fordítom hát. Feljebb is emelem kissé, arca egy vonalba kerül az enyémmel.

Új érzések hullámzanak fel benne, az elméje pedig megtelik kíváncsisággal, és, igen, tudásvággyal. Hadonászó kezecskéje hirtelen rátalál a szakállamra, mind a négy ujjával belemarkol, de nem húzza. Furcsa arcán, ha emberi lenne, azt mondanám, határtalan összpontosítást látok.

És már változik is. Eleinte alig észrevehetően, de aztán hatalmas szemei keskenyedni kezdenek, és mélybordóból egy ezüst villanással az én szemem akvamarinjára váltanak, bár szembogár nélkül. Pisze orra eltűnik, magabiztos, egyenes orrá alakul, függőlegesen hasított - magamban négyszirmúnak hívott - ajkai az én szájammá változnak. A galambszürke hajjal és arcszőrzettel nem boldogul, de a szarkalábakat és a nevetőráncokat remekül lemásolja.

Arelre! Döbbenten, már- már ijedten rántom el a tükör elől, és viszem vissza rohanvást a bölcsőjébe. Nem vártam, hogy ennyire korán megmutatkozik bőreváltó képessége, még hónapokig nem számítottam rá. Egészen elképesztő tehetség, nemde?

De még mennyire!

Mirall - már a saját arcát viselve - a hátán fekve kapálódzik, elméjét értetlenség, szívét bizonytalanság és félelem hatja át. Erőt veszek magamon, és föléje hajolok, duzzadt homlokára simítom tenyeremet, és bőséggel juttatok neki a dicséretből, a jól végzett munka örömének érzéséből.

Lassan megnyugszik, és a hála érzete tölti el. Elalszik.

 

 

 

 

5.

Tudásod egyre nő. Változik a fény és a sötét, a hideg, a langymeleg és a forróság, és te minden nappal és éjjel, minden évszakká egyre többet és többet tudsz. Egyre többet és többet akarsz tudni,

Felkelsz, lábra állsz, szaladsz, ugrálsz és mászol, pontosan úgy, ahogyan a többiek: a többi gyermek, akiket eleinte festett képeken láttál, majd az ablakból figyeltél. Már te is majdnem olyan vagy, mint ők, zsákruhádban nem látszik a különbség... épp csak magasabbra és messzebbre ugrasz, mint ők, gyorsabban futsz, később fáradsz.

A kert varázslatos, élettől nyüzsgő hely. Fán araszoló hernyói ághegyen tilinkózó csalogány, vakond után kutató macska, peckesen parádézó lovak. Őket is megpróbálod utánozni, de Apa nem engedi, megbüntet érte. Mintha nem lenne elég büntetés, hogy lezuhantál a fáról, mert nem sikerült tökéletes szárnyakat alkotnod. Szégyenednek nem volt szemtanúja, Apa mégis tudta, hogy megpróbáltad, és bár fájdalmadat nem tetézte újabbal, szemrehányó tekintete nagyobb kínt okozott, mint máskor a fenyítés. Nem akarod többé ezt érezni.

Maradsz tehát a gyermekeknél. Feléjük mindig ugyanazt az arcodat mutatod, Apa világosan elmagyarázta, hogy ez fontos. A többiek nem értenék, mitől vagy, mitől lehetsz te mindig más, ők meg mindig ugyanolyanok. Nem lehetnél velük többé, hát engedelmesen viseled folyvást ugyanazt a jelmezt. Porcelánbőrű, cobolybarna hajú, rizsfogakkal mosolygó kislány, mindig ormótlan zsákvászon ruhában. Ahogy telik az idő, már nem mindig te nyered a fogócskaversenyeket, nem mindig éred el a legmagasabbra lógatott almát, többször elesel zsákfutás közben. Apa szerint nem jó, ha túlságosan is kitűnsz, hát meghúzod magad, és beéred a második, olykor harmadik hellyel.

Egyetlen dolgot kivéve. Kicsiny vitorlásaitokon mindig te szállsz leggyorsabban a széllel.

 

 

 

6.

Pyarron szerint 3681., Antoh terce, a Hullámok hava

 

 

Mirall szépen halad. Holnap lesz egy esztendeje, hogy világra jött, most úgy fest akár egy hatéves leányka. Kissé gyorsabban fejlődött, mint vártam, de mostanra megállapodott: egy- két hete azt figyeltem meg, hogy elmaradtak a hirtelen változások. Valószínűleg innentől kezdve pont úgy fog növekedni, akár egy közönséges gyermek.

Érdekes volt megfigyelni, miként változik a teste. Amióta először magára öltötte az én arcomat, megpróbált hasonulni hozzánk. Hátrafelé elhegyesedő koponyája lassan kigömbölyödött, a fél arcát is betöltő, bogár nélküli szeme normális méretűvé zsugorodott, az átváltozásokkor ezüstösen csillogó borvörös írisz mahagóniárnyalatú barnává szelídült. Szája is kitelt, s eltűnt a függőleges hasíték róla. Mindennap mutattam neki képeket a könyvekben, a fóliánsokban, hogy lássa, milyen az ember gyermeke. Ő pedig igyekezett, ó, nagyon is.

Legtovább a lába átváltoztatásával várt, mert a hátrafelé ízesülő térdek miatt sokkal jobb futó és ugró volt a többi gyereknél. Kénytelen voltam formátlan, szegényházi ruhákat adni rá, hogy más ne vegye észre rajta ezt a furcsaságot. Úgy vezettem be őt a minap a többiek közé, mint új játszópajtást, aki távolról érkezett. A csemeték vállat vontak, mind távolról érkeztek, majd kézen fogták, és kergetőzni hívták. Mirall rám nézett, bólintottam, csak óvatosan, üzentem a tekintetemmel, s láttam, megértette.

Végül mára teljesen olyanná lett, mint a többiek, rendes ruhákat viselhet, összelocsolhatja magát a vízben. Noha a többi játékban már nem igyekezett folyvást győzni, egy dologban nem engedett. Ha apró csónakjaikat a vízre bocsátották a belső tavon, mindig ő lökte be elsőnek magáét, ő feszítette- forgatta legügyesebben a kicsiny vitorlát, ő siklott a legsebesebben a túlpartig. Földöntúli boldogság ült ilyenkor az arcán.

A legnagyobb örömmel mégis az töltött el, mennyire igyekszik. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a beléültetett megfelelni vágyáson túl, annál jóval mélyebben gyökerező szükség hajtja, hogy a kedvemre tegyen. Azóta nem kellett fegyelmeznem, mióta megpróbált vadászkopóvá változni, csupán egyetlenegyszer. A szervezetében eszközölt mágikus változtatások ugyan lehetővé tették, hogy ne csak a méretének többé- kevésbé megfelelő alakot vehessen fel, hanem kellő gyakorlás után bármilyet egyelőre mégis tiltottam a nem emberi formák felvételét.

A repülés csábítása azonban úgy tűnik, túlságosan nagy volt a számára. Olyan óvatosan sántikált fel a kertből a toronyba, ahogy csak kificamodott bokájától, és három törött bordájától telt, vállairól hasztalan próbálta időben eltüntetni a semmire sem jó szárnycsonkokat.

Képessége miatt amúgy is rendkívüli gyorsasággal gyógyult fel minden sérüléséből, de akkor nem segítettem benne. A fájdalmat elméjében hozzákapcsoltam az engedetlenséghez, és - ami neki jobban fájt - a nekem okozott csalódáshoz és szomorúsághoz.

Sziszegve igazította helyre a kiugrott ízületet, majd hanyatt feküdt, hogy minden csontját beforrassza. Tekintett; folyvást az enyémet kutatta, közben minden porcikájából áradt az esdeklés. A könyörgés a bocsánatomért. Közönyből emeltem falat sajnálatom köré, amíg rögzítettem az új eseményeket a krónikában.

Nem hittem, hogy valaha elfelejti azt az éjszakát.

* * * * *

Szándékkal szakítom el magam az emlékektől, inkább Mirallt figyelem, ahogy épp törpelovat tanul meg fölnyergelni. Ügyes kézzel húzza meg a szíjakat, szinte hallom méltatlankodó csipogását, mikor makacskodó hátasa dacosan teleszívja magát levegővel. Azért persze boldogul, az utolsó húzásokat már a nyeregben ülve végzi el, és már robog is a tó déli oldalán elkerített gyakorlókarám felé.

Ezúttal nem követem, maradok még a padon, kihasználom az esős évszakban oly ritka vendég, a napsütés társaságát. A magányt nem élvezhetem sokáig, fáradt sóhajjal Tristos Malerra, céhünk mestere ereszkedik le mellém. Feleannyi évet sem számlál, mint én, de magához képest is másfél annyinak látszik; nem büszkélkedhet ősi vérrel, sosem folyamodott léthosszító praktikákhoz, és sosem kímélte magát. A teste lehet törődött, elméje azonban szikrázó fénnyel ragyogott. Tisztában voltam vele, hogy el nem bolondíthatom, meg sem kíséreltem hát.

- Ügyes a kislány - kezdi szuszogva. - Hány esztendősnek is mondod?

- Hatnak, mester.

- Nem akartam eddig firtatni...

- Jogodban áll.

- .. .de látom, hogy ez a növendék különös jelentőséggel bír számodra. A céhünk történetében még egyszer sem akadt példa arra, hogy valaki kisebbíteni akarta volna saját érdemeit. Mindig is büszkék voltunk rá, hogy a többi nevelőcéhhel ellentétben, akik csecsemőket, karon ülő gyermekeket keresnek kontinensszerte, mi magunk hozunk létre életből életet, saját szánk íze szerint. Illetve, amit...

- . ..csak a kedves vevő kíván - fejezem be vele együtt a város jelmondatát. Keserűen csapódnak le bennem most a szavak.

- Bármit. Szerinted nagyanyád miért kardoskodott a különválás mellett? Miért alapította meg a saját céhét az Ősök Örökét? Miért dohogott folyton a vaskalaposokra? Mert haladni akart.

- Igen, de...

- És? Igaza lett? Persze hogy igaza lett. Az lehet, hogy a céhmesterek tanácsa csak azért engedett neki, mert az Alapító Anyák egyenes ági leszármazottja volt, és a szava igenis súllyal esett a latba, de tíz éven belül mindenki elismerte, még ha száját húzva is, hogy a módszere működik. A tulajdon leánya rá a legjobb példa, aki dacolva a hagyományokkal, fiút szült, mert fiút akart. Aztán látod, emberként is férfi lettél!

Hahotázva csapkodja a hátamat, mit sem törődve fancsali ábrázatommal. Ritkán beszélünk, de akkor sosem mulasztja el felemlegetni származásomat, mintegy kifigurázva a régi idők kyrjeit, akik gőgös felfuvalkodottságukban sokszor észre sem vették az alantas emberfajzatokat.

Tréfál, tudom jól. A Kincsesvárosban mind egyenlők; vagyunk, Alidar gyermekei, akárcsak a növendékeink, míg neveltetésük végén át nem lépik a belső város kapuját. Akárcsak tulajdon hercegünk. Anyám kyr vére semmivel sem jelent nagyobb kiváltságot számomra, mint Tristosnak a mocsárbarna szemek. Itt egyedül érdemeink szerint kaphatunk mind több és több megbecsülést.

Elkomolyodva néz rám.

- Aggódom miattad, barátom. Mindig is egy önemésztő alak voltál, pedig kár lenne érted, ha idejekorán elvinne az aggodalom. Céhmester lehetnél évek, évtizedek óta, és akkor nem én bohóckodnék itt, mint valami komédiás.

- Céhmesterként...

- Tudom, nem lehetnél nevelő. Legalábbis nem minden idődben, ahogy most teszed, csak egy- egy órára egy héten. De te irányításra születtél, engem meg csak arra neveltek. Ne félj, nem fogom erőltetni, eddig se tettem, csak azt akartam, hogy tudd, látom, hogy valami nincs rendben veled. Ne mondd, hogy normális, ha valaki az elmúlt száz esztendő legzsírosabb megbízatásának kézhezvételét követően egy álló hétig csak azt kutatja, hogy szabadulhatna meg tőle. Ne nézz így rám! Mit hittél, hogy nem figyelek oda? Nemcsak az elöljáród vagyok, a barátod is!

Elhallgat, zavartan félrenéz, én sem palástolom jól megdöbbenésemet. Mintha hangulatunkra feleselne, roppant felhő kúszik a nap elé, fertályórán belüli felhőszakadás ígéretével. Tristos nehézkesen feláll a padról, ráncos arcát a szélbe fordítja, majd rám néz.

- Nem oldalak fel a titoktartási kötelezettséged alól, bár megtehetném. Kérhetném a tanács hozzájárulását is. De bízom benned, hogy legjobb tudásod szerint jársz el, és bízom abban is, hogy a fene nagy eszeddel azt is tudod, hogy én bármikor kész vagyok meghallgatni téged.

 

 

 

7.

Tetszik ez a város a városban. Rengeteget tanulsz benne, tőle. Apán kívül mások is foglalkoznak veled, históriát és költészetet okítanak neked, számokkal és betűkkel vesznek körbe. Úszol, lovagolsz, vívsz, ágakat metszel és fiókát etetsz, csodálatos meséket hallgatsz a világok teremtéséről és az isteneikről.

Egy nap Apa azzal ébreszt, hogy ma nincs tanulás. A legszebb ruhádat véteti fel veled, maga fésüli meg bársony barna hajadat, s köti össze tengerzöld szalaggal. Kézen fog, és az Istenek Házába visz. Eljött az idő, azt mondja.

Az Istenek Háza kisebb, mint képzelted, mikor a nagy szakállú hitoktatót hallgattad. Kíváncsi vagy, érdekes lesz megtudni, hogy fér el annyi sok nagyság egy ilyen apró épületben. Persze valójában nem olyan kicsi, de semmiképp sem mérhető a vaskos fóliánsokban látott katedrálisokhoz, melyek lábánál apróvadként bújnak meg a közönséges lakóépületek.

A simára csiszolt szürke kőfalat nem töri meg ablak, csupán egyetlen vasveretű tölgyfa kapu. Apa egészen neki kell, hogy feszüljön, de csikorgás nélkül fordulnak el a szárnyak a sarokvasakon. Tágas terembe juttok, barátságos, aranyló félhomály fogad. A helyiség szinte teljesen üres, de a falak mentén képek sorakoznak, egyenesen a kőre festve, ajtók tucatjai. Szemközt lépcsős kettéágazva fut a következő szintekre, ahol újabb és újabb ajtókat látsz, festett mindahány. Középütt vezetnek lépcsők a mélybe is. Apa elmagyarázza, hogy az ajtók mögött laknak az istenek, és hogy itt fellelhető mindaz összes eddig volt égi nagyság, és van még hely újabbaknak is.

Kérdésedre, hogy választhatsz- e, mosolyogva rázza a fejét. Van aki megteheti, sőt van, aki több ajtón is bebocsáttatást nyerhet. A te születésedet a víz pártfogolta, neked illő tehát tengeristennek hódolnod.

Nem ellenkezel, és bár a megtanult pantheon több más tagja is kedvedre való, igenis teszik neked a kék és zöld hullámok mélyén élő, haragjában is gyönyörű istennő. És Apa szerint nem tilos az istencsalád többi tagját is tisztelned - az egy Kitaszítottat kivéve - de a Vizek Úrnője lesz legfőbb patrónusod, itt csak az Ő otthonába léphetsz be.

Odavezet az egyik festett ajtóhoz. Mintha a tenger egy szeletét látnád a falra dermedve, hínárerdők közt úszó halak, a fenéken araszoló rákok, igazgyönggyel viselős kagylók. Még a hullámok zúgását is hallani véled. Apa néhány szót szól egy olyan nyelven, melyet még nem tanított meg neked, s erre sószagú szél támad, az ajtó kiemelkedik a fal síkjából, majd kitárul. Zöldbe öltözött, deres szakállú férfi áll mögötte. Bólint Apa felé, aki szelíden áttol az ajtókereten, egyenesen a végtelen tenger partjára. Meztelen talpad langyos homokba süllyed, sós permet szitál álmélkodó arcodra, sirály rikolt magasan a fejed fölött.

Elrohansz a háromágú szigonyt markoló, szigorú mosolyú férfi mellett, és kacagva a hullámokba ugrasz.

 

 

 

8.

Pyarron szerint 3685., Adron kvartja, a Lángok hava

 

 

Mirallnak nagyon tetszik az Istenek Háza. Néha látom, hogy a napesti ájtatosságok idején elkíséri egy- egy növendéktársát annak saját istene ajtajáig, és átleselkedik rajtuk. Utána lelkesen meséli, milyen csodás erdőket, szikrázó ékkövekkel megvilágított tárnákat vagy éppen színes üvegű ablakokkal díszes márványpalotát látott. Sajnálkozik, hogy belépnie nem szabad azokra a csudálatos helyekre, nem érti, hogy miért nem lehet valaki egyszerre több isten híve is.

- Vannak- e barátaid, leányom? - kérdem tőle válaszul.

- Persze - bólogat a tízesztendősök minden lelkesedésével -, például Morri, pedig őt sokan nem szeretik, mert szerintük büdös. Vagy a Keidall ikrek, akikkel versenyt szoktam lovagolni, és engem akkor sem vernek meg, ha én nyerek. És hát ott vannak a lányok a nagy vitorlásról...

- Mindet kedveled, igaz?

- Mindet! - kacag.

- De van köztük egy, akit az összes többi pajtásodnál jobban kedvelsz, ugye? Akit nem cserélnél el az összes többiért sem.

- Honnan tudod? - komolyodik el.

- Mert ilyen az igazi barátság. Ha hiszed, ha nem, a felnőtteknél is. Mondd csak, tudja az az illető, hogy menynyire fontos neked?

- Igen, elmondtam neki, hogy ő a legeslegjobb barátom, és azt mondta, én is neki.

- És ha holnap kiderülne, hogy másnak is azt mondta, hogy ő is a legeslegjobb barátja, ugye rosszulesne?

- Mondhat ilyet? - Egészen elszontyolodik.

- Nem. Ha igazán ti vagytok egymás legjobb barátai, akkor nem. De érted, ugye? Te is csak egyvalakinek mondhatod, hogy ő a legeslegfontosabb, mindenki előtt való. Hiszen ha te ilyen szomorú lennél, ha kiderülne, hogy nem mondtak neked igazat, képzeld el, milyen bánatos lenne egy isten, ugyanazt hallván?

Töprengve ráncolja a homlokát, bólogat.

- Nem akarom megbántani a Vizek Úrnőjét. Nem akarom, hogy sírjon vagy mérges legyen. A holnapi ájtatosságon meg is mondom neki - újra mosolyog.

Ágyba bújik, kikönyörög még egy kis időt az épp aktuális kedvenc históriás könyvével. Engedek neki egy fertályórát, talán kettőt, aztán ellegyintem a parázsgömb fényét, és néhány órára magam is nyugovóra térek.

* * * * *

Az álmokkal - akár kellemesek, akár rémálmok - az a legfőbb gond, hogy sokszor nem tudjuk, hogy álmodunk. Legalábbis, ha nem jártas az ember az álommágiában. Én magam sok mindent kitanultam az évtizedek alatt, de az antiss síkjára sosem merészkedtem - így nem mindig tudom, hogy álmodom, ha álmodom.

Csak a rettegést érzem.

Almomban ott vagyok megint a Választás Csarnokában, öt esztendővel ezelőtt. Már közel az alkony, amikor bezárjuk a kapukat, az utolsó előtti figyelmeztető csengetés szól. Néhány másik fülkében mozgolódni kezd az a pár kései megrendelő, az utolsó simításokat végzik a kontraktusokon, mielőtt ráütnék a pecsétjüket; ki nem választott társaim a pergamenjeiket rendezgetik. Én is összecsukom a verseskötetet, amivel eddig az időmet múlattam, és titkon örültem, hogy az e havi kötelező megjelenésem ismét eseménytelenül telt el. Jobb szeretem magam megválasztani az ügyfeleimet, mintsem hogy azok válasszanak ki engem.

Örömöm nem is lehetett volna ennél koraibb.

Hórihorgas alak áll a fülkém előtt, jellegtelen útiruhában, arcára nehéz csuklya árnyéka vetül. Kissé kelletlenül nyitok utat számára a hártyaszerű védővarázson, ő pedig azonnal átnyomul rajta. Nem ül le, az asztalomra támaszkodva egészen közel hajol hozzám. Fölöslegesnek tűnik az óvatossága, hiszen a fülkén kívül nem hallhat bennünket senki, és elménket is varázsjelek védik, míg megállapodunk. Csuklyáját hátradobva mered az arcomba, csak remélem, hogy nem látja, ahogyan a visszahőkölés ellen küzdök. Csupa ránc arcán szárazra aszott sebhely csupán odvas fogakkal teli szája, de jégfehér szemei nagyon is élnek. Nagyon is szúrósak.

A háta mögé bök. Az utolsó megrendelők között épp egy jóvágású fiatalember távozik egy másik céhből való nevelőtársam oldalán. Mélyzöldre színezett, pompás bőrvértje felett fekete köpeny suhog. Ismerősnek tűnik a vért mellrészére domborított címer, de a heraldika sohasem tartozott a kedvenc tudományágaim közé, így a hullámokon sikló ezüsthajót hirtelen nem tudom beazonosítani. Nem is nézhetem sokáig, vendégem türelmetlen csettintéssel vonja magára a figyelmemet.

- Azt akarom, amit ő - sziszegi az álomalak, bűzös lehelete gyomorforgató, árnyéka hangjának erejével együtt nő, megfojt. - De ami az övé, igazából az enyém legyen! Az enyém. Az enyém! - Már ordít, és eltátott szájából férgek tekergőznek elő, ruhaujjából csótányok potyognak, csimbókos haja helyén mérges kígyók tekeregnek. Csontujjai emberfeletti erővel szorítják vállamat, nem hátrálhatok- üvöltök én is, de nem eléggé ahhoz, hogy felébredjek.

Hirtelen eltűnik minden, majd a pillanatnyi - századévnyi? - feketeséget régi gyerekszobám váltja fel. Apró lehetek még, mert mintha egykori bölcsőm mélyéről néznék felfelé, anyámat és az ő anyját látom; egymás mérges tükörképei, épp csak egyikükön több a ránc. Állóképek csupán, melyek eleinte lassan mozdulva, majd egyre sebes sebben követik egymást, végül elmosódott színkavalkáddá állnak össze, melyből olykor- olykor kivillan egyikük arca. Ugyanaz az ezüstfehér hajkorona, ugyanazok a jádezöld szemek, ugyanaz a nemes arcél, a konokul összeszorított száj.

- A fiam - mondja az egyik.

- Az unokám - felel a másik. - Leányt kellett volna adnod, tisztavérűt.

- Fiút akartam, más vérből valót. - A fiatalabb szinte dalol, szinte táncol, szinte vibrál.

- Az anyád vagyok! - dörren az idősebb, fölé magasodva. Nem retten mégsem a másik, tovalebben.

- S én a leányod vagyok, mint azt magad is láthatod. Azt is, hogy lázadok; mi utat adsz, elhagyom, máshogyan követem. De követem! Nézz rá!

Fölöttem állapodik meg a kavargás, egy szigorú és egy szerelmes szempár mered rám. Enyhül a szigorú is lassan.

- Szép. A fiad.

- Az unokád. - Felkap. - Ő is követ, ha máshogyan is, mint írva vagyon, meglásd. Ott lakozik benne is a hatalom; más erőkkel keveredik, de hasznára válik, tudom. A leányod vagyok. Tudom. S tudja ő is.

- Tudni fogja.

Tudom bizony.

 

 

 

9.

Apa szerint már szinte mindent tudsz, amit ezek között a falak között megtanulnod lehet. Nem csak mondja, látod is, mennyire mérhetetlenül büszke rád - nem is érted mély szomorúságát. Titkolja előled, mégis látod, érzed.

Végül egy nap, az esti történetolvasás után átül karszékéből az ágyad szélére.

- Elérkezett az utolsó lecke - szól. - Aztán nem tanítlak többet.

- De még annyi sok mindent nem tudok... - kezded, és egyszerre szorul el torkod, szíved, gyomrod. - Nem küldhetsz el, Apa.

- Ne szólíts így! - kér az ijedtség hangján, bár a szeme megtelik szeretettel. - A nevelőd vagyok.

- Az apám vagy.

- Az apád királyi vér, te magad pedig hercegnő. Az vagy, azzá kell lenned. Te is éppoly jól tudod, mint én, hogy...

- Mi a létezésem célja? Pontosan tudom. Hogy az legyek, akinek te alkotsz engem. Én pedig szeretnék azzá lenni, hogy örömöt okozzak neked, mert az mindennél fontosabb nekem. Nem voltam hát engedelmes leá... tanítványod?

Egy pillanatra lehunyja a szemét, majd rád néz, apró kezeidet súlyos tenyerébe rejti.

- Az voltál. A legjobb. De a legfontosabb feladat még csak most vár rád.

Hatalmasat sóhajt.

- Emlékszel ugye, mikor elmagyaráztam, hogy miért nem változhatsz át kényedre- kedvedre? Hogy az miért fontos?

Bólintasz. Figyelsz.

- Egy ősi, és rendkívüli nép leszármazottja vagy, amelyik azonban annyira idegen tőlünk, hogy egymás mellett létezésünk sajnos nem valósulhatott meg békés körülmények között. Az újabb fajok gyermekei rettegik őseidet, mégpedig jó okkal, és ha kiderülne, hogy tőlük származol, még e falak sem védhetnének meg haragjuktól. Te pedig elpusztítanád őket, mert a hatalmadban áll.

- Nem akarom bántani őket, Apa. Te is közéjük tartozol, így én is. Ugye? Mert te tanítottál embernek lenni.

Megsimogatja a hajadat.

- Igen, Mirall, embernek tanítottalak. De igazad van, kiváló tanítvány voltál, mindent elsajátítottál, amit csak szükségesnek véltem. Most elmondom az okát, s egyben utolsó feladatodat is,

Még egy reszketeg sóhajtás, magához von, hozzábújsz, hallod őrülten verdeső szívét. Szorosan öleled, ő pedig elkezd suttogni.

Elkerekedő szemmel hallgatod.

 

 

 

 

10.

Pyarron szerint 3691., Dreina terce, az Esküvések hava

 

 

Életem eddigi legnehezebb napjára ébredek. Ma mondom, el Mirallnak neveltetése tulajdonképpeni lényegét. Húztam- halasztottam, ameddig lehetett, de az idő egyre fogy, a kitűzött határidő pedig közeleg.

Még fent jár a második hold, napkeltéig legalább egy óra van hátra. Fázósan húzom össze magamon vastag köpenyemet a kert ködpamacsos hűvösében. A vasalt tölgykapu. J előtt megállok. Hazudnék, ha azt mondanám, nem félek.

Belépek az állandó, aranybarna félhomályba, és nagyokat lélegezve állok meg a sólyomholdas festmény előtt. Elsuttogom a bebocsátást kérő szavakat.

Percekig állok a dermedt némaságban, már- már elfordulnék, mikor elmémben felrikolt a ragadozó madár, arcomra vörhenyes fény vetül, és az íjhúr pendüléséhez hasonlatos hang kíséretében feltárul az ajtó. Kényszerítenem kell magamat, hogy belépjek.

Rőtarany avarban surrog csizmám, az erdei levegő friss, hűvös, ám nem borzongatóan hideg. A sápadtzöld fénypászmákat követem a szűk ösvényen, egészen a tisztásig. A mohos sziklán fájdalmasan ismerős alak ül. Földbarna és rozsdavörös, eső- és napszagú, dércsípte füst, komor, időtlen.

Az apám,

Térdet hajtok előtte, s nem csak a szentély közelsége miatt. Rám néz, megveregeti maga mellett a sziklát, és arrébb teszi emberhosszú íját, hogy odaülhessek. Harmincnak sem néz ki.

Jó darabig csak üldögélünk szótlanul, de érzem a figyelmét. Hálás vagyok, hogy nem sürget, én pedig próbálom feloldani a jegességet, melyet a halott kő érintése okoz a mellkasomon. Előhúzom a ruhám alól, bár tudom, hogy nap fénye sem tudja fölmelegíteni a fagyot, melyet egy asszony haragja okozott.

Aztán apám fölkel mellőlem, jólesőn nyújtóztatva ki tagjait. Felém fordul. Nézem sűrű, szénfekete haját, borostánál alig több szakállát, gesztenyebarna szemének tükrében idősebb fivérének is beillő magamat. Súlyos a szívem, nehezen engedi a szavakat az ajkamra.

- Meddig... - el is akadok, torkomat köszörülve hallgatok el. - Szerinted még meddig...

- Meddig fog rád haragudni? - kérdez közbe az apám. Bólintok. - Meddig folynak a vizek? Meddig él egy uschayafa? Meddig haragszik egy nő? - Elneveti magát, elém guggol, a térdemre támaszkodva néz fel rám. - De nem csak ez bánt, fiam. Igazam van?

- Mint mindig - sóhajtok. - Csak tudnám, hogy csinálod, mikor ki sem teszed innét a lábad soha.

- Attól még látok, és hallok, fiam. Amit csak kell. Ő segít nekem ebben.

Követem a tekintetét, ahogy a szentély egyik messzebb nyúló ágán ülő sólyomra néz, szeme színe egy pillanatra madárénak aranyában fénylik fel.

- Attól, hogy az idő nem úgy telik idebent, mint számotokra odakint, még nem veszítettem el az arányérzékemet, hidd el. Pontosan tudom például, hogy számodra nyolcvan levélhullásnál is több telt el, mióta utoljára itt jártál. És azt is tudom, hogy különösen nehéz időknek nézel elébe, s ez vett rá, hogy újra eljöjj. Ha pedig én tudom, Ő is tudja.

Megrázom a fejemet, fölkelek, a szentélyhez lépek. Görcsösen szorongatom a medálomat, hátha érzek valamit,- hátha... de semmi. Szürke, hideg, halott. Letérdelnék, de inkább lezöttyenek a földre, leborulok, homlokom az illatos sárban, kezem lángszín avarba markol.

- Sohasem szűntem meg szeretni téged - suttogom a földnek. - Választanom kellett, ennyi az egész, és én egész - egyszerűen megijedtem. A család felé fordultam, de nem tőled el! Nem is egy másik isten felé... bár tartottam tőle, hogy így fogod látni. Féltem a nagyságodtól, hogy mégis méltatlannak találsz majd, és eltaszítasz. Félelemből választottam a biztonságot. Bocsáss meg érte!

Apám hagyja egy darabig, hogy forró könnyekkel áztassam a puha talajt, majd karon fog, és gyengéden talpra állít. Mellén az első hold fényével dereng a sólyomholdas medál.

- Nem azért haragszik rád, mert nem szeret - teszi a vállamra a kezét -, éppen ellenkezőleg.

- De hallgat, apám - ellenkezek. - így honnan tudjam, hogy helyesen cselekszem- e?

- Ez roppant egyszerű. Sehogy. Én mégis hiszem, hogy úgy lesz.

- Ugyan miért hinnéd?

- Mert a fiam vagy. És anyádé is. És ő melletted volt, helyettem is. Biztos vagyok benne, hogy mágikus kondicionálás ide vagy oda, nagyszerű férfit nevelt belőled.

A rikoltva az égre lebbenő sólyom után néz, bólint, mint aki jelt kapott. Átkarol, úgy kísér a kijáratig. Megnyitja az átjárót, kétfelől arcon csókol, majd eltol magától.

- Menj, fiam! És ne töprengj túl sokat!

* * * * *

Hagyom, hogy Mirall szabadabban töltse a napját, míg összeszedek néhány holmit, képeket, iratokat. Este hagyom tovább locspocsolni a dézsában is, és ezúttal nem figyelmeztetem külön, hogy ne növesszen úszóhártyát az ujjai közé. Végül, mikor már sokat olvasott az ágyában - épp valami erigow- i románc iránt lelkesedik -, fölkelek az asztal mellől, és melléülök.

A lehető legkíméletesebben vezetem elő neki a mondanivalómat, közben folyamatosan nyugalmat sugárzók felé - ami nehezemre esik, hiszen magam is a hiányától szenvedek. Megható buzgalommal figyel, még ő akar bátorítani, ahogyan átölel, s a haját simogatom. Mikor nagy nehezen kipréselem magamból a mondandómat, a döbbenettől elkerekedett szemmel néz fel.

- Úgy érted - kezdi bizonytalan mosollyal -, hogy pontosan olyanná kell válnom, mint ő?

- Nem kicsim. Nem olyanná. Pontosan azzá a leánnyá kell válnod.

- Miért? - teszi fel a legnehezebb kérdést a világon. Sóhajtok.

- Mert én ezt szeretném - nézek indulattól felfénylő szemébe -, és ezt szeretné az az ember, akinek a megbízásából nevellek.

Elérakom a két olajképet, a lefegyverző mosolyú, tizenhat tavaszt látott lányét, és a jégfehér szemű, ijesztő férfiét. Mirall megborzong, eltolja magától. Kézbeveszem a képet, elétartom.

- Nézz rá, Mirall! Néhány hónap, vagy egy év múlva, vagy ahogy a sors hozza, ez a férfi eljön ide, és ha azt látja, hogy nem teljesítettem a kontraktus feltételeit...

Kikapja a kezemből a képet, az ágy túlsó végébe hajítja.

- Elpusztíthatom! - izzik fel hangjában az indulat.

- Nem! Őt nem - rázom a fejem. - Sajnálatos módon megvan a hatalma, hogy védekezzen a tiéd ellen. Ráadásul, neveltetésed részeként, már beléd plántáltam az akaratot, hogy miután elhagyod a városunkat, onnantól neki engedelmeskedj, és tégy meg bármit, amit csak kíván.

Mirall összeszorított szájjal mered rám, lassan a falhoz húzódik, ellöki felé nyújtott kezemet.

- És ha nem teszem? - dacosan állja kérlelő tekintetemet.

- Akkor az fájdalommal jár majd. A tiéddel, az enyémmel. - Megrebbennek a szempillái.

- Nekem már most is fáj, Apa. Azt hittem, neked okozok majd örömöt, ha olyanná válok, amit szeretnél. Nem egy idegennek.

- Nem hinném, hogy az a férfi bármit is érzett valaha, aminek köze van az örömhöz, kicsim. Én pedig boldog vagyok, a puszta létezésed miatt is.

- Így maradhatnánk! Lehetnék a lányod, igazándiból™

- Hidd el, szeretném én is.

Elhallgatunk, körénk sűrűsödik a csend.

- És ha meghalnék? - kérdi végül.

- Veled halnék. S te is énvelem, ha így próbálnék meg menekülni.

Újabb néma percek.

- Mit kellene tennem? Hogyan működne... ez az egész?

- Először is hasonulnod kell hozzá testben és lélekben. A testi résszel nem lesz gond, ezért azt a legvégére hagyjuk. A lelki rész sem lesz túl nehéz, hiszen mióta csak a városba került, sülve- főve együtt vagytok, mindenkinél jobban ismered őt. Szerencsére idejekorán fölerősítettem az empatikus képességedet őreá vonatkozóan is.

- S aztán? Azt fogom szeretni, amit ő, az ő jövendőbelijébe leszek szerelmes, végül teljesen azzá válok, ami ő. Utána mi történik?

- Átveszed a helyét. Aki őt várja, téged kap helyette, s te vele mégy, mint a jegyese. Talán végigélheted azt az életet anélkül, hogy bármi történne, de lehet, hogy új gazdád meg fog majd neked parancsolni... bizonyos dolgokat.

- Gondolom, a férjem ártalmára.

- Ezt nem tudhatom, és ez nem is az én gondom. Nem lehet az, ahogy semmi más sem, ami elhagyja falainkat. A bányász sem firtatja, mi lesz az általa kitermelt ércből: ekevas- e, vagy halálos fegyver.

- Mi lesz vele, ha én átveszem a helyét? Nem lehet belőlünk kettő...

- Valóban nem - félve figyelem a változást az arcán, a szívében.

- Salina a barátom! - Egészen az arcomba hajol, vállon ragad, hangjában lobbot vet az indulat. Még csak dühös, még nem gyűlöl. Ráfogok a két kezére, szelíden lefejtem magamról, és a tenyerembe zárom.

- Tudom. De túl nagy kockázatot jelentene, még tisztára törölt emlékezettel is, ha életben maradna. Még ha tudnék is neki új helyet keríteni. Ráadásul a végső átalakulásodhoz, ahhoz, hogy teljesen átváltozz, az emberi részed miatt az kell... - elhalkul a hangom.

- Mit kell? Mi a csudát kell, Apa?! - félelem és harag lesz úrrá rajta.

- El kell őt emésztened - már csak suttogásra telik tőlem. - Nemcsak egy másolat leszel, te leszel ő, és ennek ez az egyetlen módja.

Falfehéren dől hátra.

- Két halál - mérhetetlen keserűség árad szavaiból. - Kettő, Apa. Ez a te nagy megbízatásod. Mindkettőnket; megölsz végül.

- Te élni fogsz, Mirall...

- Nem! - vág közbe. Könnyek patakzanak a szeméből. - Az nem én leszek, nem az én életem, egy bábué, egy üres csigaházé lesz. Méreg leszek, ami bármikor hatni kezdhet.

Szégyenkezve hajtom le a fejemet. Igazat beszél. Jól kitanítottad.

Csendesen sírdogál egy darabig, hagyom. Végül felnéz, fájdalma újra mellbevág.

- Képtelen vagyok rá, Apa.

Nagyot, nehezet lélegzem.

- Nem, Mirall. Nem vagy az. Nem... leszel az.

Felé nyúlok, s még látom megcsillanni szemében a felismerést, még érzem felhorgadni benne a rettegést és az árulás felett érzett dühöt, most már gyűlöl, igen, mielőtt homlokára helyezném balomat és kiejteném a parancsszót.

Felakadt szemmel azonnal elernyed, gyengéden fektetem a párnákra. A szívem szakad bele, ahogy lassan feloldom benne azokat a törékeny kötéseket, amelyeket évek alatt, közösen hoztunk létre. Amelyek idegenből, a tökéletes kaméleonból emberré tették.

Lassan, óvatosan kötöm el a szálakat elméjében és lelkében; lelkiismeret, együttérzés, szánalom, sorra halnak el, helyükre kétszeresen erősített engedelmesség és vakbuzgóság kerül. És még valami, egy utolsó kötés. Mire felébred, Mirall megszűnik embernek lenni, és azzá válik, aminek megrendelték.

Lefegyverző mosoly mögé rejtett, tökéletes gyilkoló- művésszé.

 

 

 

11.

Az életed borzasztóan leegyszerűsödött. Felkelsz, reggelizel, részt veszel a tanórákon és a különféle gyakorlatokon. Köszönsz, mosolyogsz, kedélyesen elcsevegsz növendéktársaiddal.

Vele is.

Nem látják szemedben a számítást, nem érzik mosolyod hidegét. Este visszatérsz a toronyszobába, megvacsorázol, tisztálkodsz, aludni térsz. Alvásod könnyű, álomtalan. Nem fojtanak kétségek, nincs, mi megriasszon, ha a jövőre gondolsz. Pontosan tudod, ki vagy, és kivé fogsz válni. Tudod, hogy tökéletesen végzed majd el a rád kiszabott feladatot, s ez elégedettséggel tölt el.

Nevelőd- már nem hívod Apának - is nyugodt lehet, hogy a tizenkét esztendővel ezelőtt kötött kontraktus pontról pontra teljesül. Betéve tudod, jövőbeli magad mit szeret, mit nem, mi a kedvencszíne, virága, hogy a szonetteket vagy a rémtörténeteket olvassa- e szívesebben, és hogy mennyire szereti azt a Calyd nevű férfiút, akit még csak nem is látott soha. Az ő ajándéka mellé tetted a magad kis apróságát a leány születésnapján. Kívülről fújod az összes üzenetüket, amelyet valaha váltottak, s az idejükre is emlékszel. Mintha csak magad írtad, s olvastad volna őket.

Nem nyugtalankodsz akkor sem, mikor vészterhes hírek érkeznek a Kincsesvárosba, és felborulni látszik a világ rendje, mint minden háborúság idején. Sőt, várakozással tölt el, úgy érzed, közeledik a te időd.

A csata végül eléri Alidart is. Nem félsz, tudod, hogy a várost azóta nem vették be, hogy az Alapító Anyák századokkal ezelőtt megérkeztek, és az egyszerű kereskedőállomásból létrehozták a Vágyak Városát. Mosolyogsz a városlakók ijedtségén és ostoba találgatásain, mintha nem lenne nekik édesmindegy, kik és miért háborúznak a lobogók bűvöletében az otthonaik falain túl. Hisz bárki is van odadakint, a megrendelők - és így az arany - áradata sohasem apad el.

Időnként kijársz az éj leple alatt. Sasszárnyakon suhansz,, magasan, rejtve a kíváncsi tekintetek elől, tilosban. A Lorn hátán úszó lomha tutajkígyón veszed észre az egyik érkező sereget velük a lobogót, a mélyzöld selymen sikló ezüstvitorlással.

A Karnelian- címer. Közelednek.

Mikor utolsó szabad estéden visszatérsz a toronyba, a nevelődet ébren találod. Nem mutat meglepődést, ahogy te sem sajnálatot a város tiltott elhagyása miatt. Egykedvűen öltesz leányalakot, pőreséged miatt sem zavartatva magadat, majd hálóruhát húzol és az ágyad szélére ülsz.

- Holnap, talán holnapután itt lesz - szólsz. - Ha átvágja magát a toroniakon. A torkolatnál várja őt a teljes keleti császári hadtest.

Nevelőd komoran bólint, holott akár büszke is lehetne rád, és a megfigyeléseidre. Hogy nem hiába tanított annyi mindenre. Fölényes mosollyal veregeted meg a vállát, és mélyen a szemébe nézve fejezed be.

- Holnap beteljesítjük a kontraktusban foglaltakat... Apa.

 

 

 

12.

Pyarron szerint 3692., Adron kvartja, az Áldozat hava

Elérkezett hát a nap. Ha a hercegkapitány valóban ideér egy- két napon belül, nem halogathatjuk tovább a cserét. Hiábavalón próbálom palástolni kezem reszketését, végül még lábam sem tart meg, le kell ülnöm. Mirall annyira... ijesztő és idegen, annyira magabiztos, tombol benne az izgalom és az öröm. Képtelen vagyok megbüntetni az engedetlenségéért, pedig tudja jól, hogy tilos elhagynia még a Belső Város területét is, nemhogy a külső falakon túlra menni.

Töltök magamnak egy kupica bivalyfűpálinkát a féltve őrzött készletemből. Most már hová is tartogasd, nem igaz?

Mirall elém térdel, a kezét nyújtja felém. A mozdulat akár megható is lehetne, ha nem lennék vele tisztában, hogy csupán az iszonyú erejét megkötő csuklópántok levételét kéri. Ha megszabadul tőlük, hatalma kiteljesedik, és immár semmi sem gátolja feladata beteljesítésében. Szinte remeg a várakozástól.

- Vegyük át még egyszer - kérem, csak hogy húzzam az időt. Tisztában lehet vele ő is, bosszúsan fúj egyet, de aztán engedelmesen felmondja a leckét.

- Az esti fürdő idején elmegyek hozzá. Kérésének meg- felelően néhány percre mindig magára hagyják, nem fog megzavarni senki. Kívülről érkezem majd, madár formájában, lábamhoz kötözve levelet viszek, s míg ő az édes kis semmiségeket böngészi, melyeket jegyese írását utánozva vetettem papírra, emberalakot öltök, és megérintem itt - mutat rajtam arra a pontra, melyeket észak embervadászai használnak az ellenfeleik csendes kiiktatására. Szemembe fúrja a tekintetét, úgy folytatja: - Amíg eszméletlen, felveszem az alakját, majd megkezdem a... a teljes átalakulást. Magamba fogadom, és így végül én leszek ő. Nincsenek maradványok, semmi nem utal majd arra, hogy történt valami. Elnyelem az emlékeit, az érzéseit, saját tudatom pedig a háttérbe szorul, amíg új mesterem fel nem ébreszti azt.

Félrebillenti a fejét, komoly arccal szemlél, lassan az arcomhoz nyúl.

- Megértem a meghatottságodat, nevelő - nézi elmélyülten az ujjára kenődött könnycseppet -, valóban nagy nap ez a mai.

De még mennyire. Sorsfordító, igaz- e, hóhér?

Megacélozom a lelkemet, fölkelek a karszékből, Mirall elém áll, karját felém tartja. Az évek során már megtörtem néhányat a folyvást bővített pántot behálózó rúnavésetekből, hogy növendékem gyakorolhassa az alakváltást. Jobbommal megtartom két kezét, balomon feldereng a pecsét. A karperec fölé tartott tenyérrel kezdek kántálni! Elhatároztam magam végre.

Sorra fénylenek fel a kígyózó vonalak, sorra lobban ki bennük a láng. Mint apró tűzféreg, tekergőzik tovább, fel Mirall karján, átkúszva a vállán, hogy végül a szíve felett megállapodva a hamvas bőr alá fúrja magát.

Forgószél támad a szobában, az Inlyrhiss Asmata lapjai őrült táncot járnak az állványon, majd' eldől az egész készség; Mirall hördülve kap levegő után, kevés híja, hogy össze nem rogy. Aztán mégis megáll a lábán, hátravetett fejjel, húnyt szemmel piheg.

Mikor rám néz, a szeme olvadt ezüst. Lassan húzódik vissza a rémítő ragyogás, arcán diadalmas mosoly. Kinyújtózik, szárnyainak árnyéka beborítja a szobát, a szívemet.

Halálangyal. Büszke lehetsz rá.

A csuklópánt lehullott maradványait félrerúgva az ablak felé indul.

- Várj! - szólok utána.

- Mi az? - fordul felém bosszúsan, de megáll.

Hozzálépek, homlokon csókolom.

Az utolsó komponens.

- Az istenek vigyázzanak rád, leányom.

Elfordulok, hogy ne lássam, amint kiveti magát az ablakon. .

 

 

 

13.

Majd' szétvet az izgalom, miközben a levegőt hasítod. Zuhantadban változol át, bár csak magad előtt kérkedsz, hiszen a sötétbe borult torony árnyéka elrejt a kíváncsi tekintetek elől. Amúgy is csak egy büszke sólymot látnának benned, aki rikoltva vágódik az égre. A karmaidban tartott papírtekercset is a levegőben kötözöd a lábadra, csak néhány hajszálvékonyra növesztett szaruinda kell hozzá. Van még némi időd, figyeled a fürdőkamra parányi ablakát, végül meglátod őt. Egyedül van.

Zuhanórepülésbe kezdesz, az utolsó pillanatban fékezed csak le röptödet, megülsz a keskeny párkányon. A lány riadtan fordul meg a szárnycsapkodásra, de ijedelme már múlik is. Már mosolyog, ahogy hozzád lép, ahogy észreveszi a parányi tekercset.

Végigsimít tollas fejeden.

Hangtalanul lebbensz a rizspapírral borított öltözködőfal tetejére, majd onnan egy zsámolyra, a levetett ruhák halmára. Különös bizonytalanságot érzel, melyet új életedben még sosem tapasztaltál. Tán csak a másikban, a régiben.. . a hamisban. Akkor még nem tudtad, ki vagy.

Mirall.

Miféle átkozott hang szól a fejedben? Felrikoltasz, a hang sikolyba csap át, ahogy leányalakot öltesz. Tükörképed riadtan hátrál, a falba ütközik, már nyitja is a száját segélyhívásra.

Előrelendülsz, megérinted. Pontosan ott, ahol kell, elkapod zuhantában, a padlóra fekteted. Légzése sekély, alig piheg, cobolybarna haja szétterül a vörössel hálózott fehér márványkövön. Kifejted kezéből a papírtekercset, amelyet még aléltában is erősen szorít.

- Gyermekem, minden rendben? - Kintről érkezik a kérdés, a lány nevelője áll az ajtó előtt, megismered az asszonyság hangját.

- Persze. - A te hangod kissé elhaló ugyan, de az már az övé. - Csak megcsúsztam a kövön, és féltem, hogy el fogok esni. De nincs semmi baj, azonnal megyek!

A léptek kisvártatva elcsoszognak az ajtó elől. A lány fölé hajolsz, a gyönyörű ívű ajkak fölé, melyek annyira kívánják a csókodat. Az egyetlent, az utolsót.

Mirall!

Orwella poklára ezt a parancsoló hangot! Felkapod a fejed, baloddal megdörgölöd a homlokodat. Különös érzés kúszik végig onnét, belezsibbad a bőröd, meg sem áll a szívedig. Hogy szólhat hozzád bármi onnét?

Nem kell megtenned, leányom. Gyáva voltam, mikor az életemet féltve mindenáron be akartam fejezni ezt a megbízatást. Veszélybe sodortalak téged, Salinát, az ifjú hercegkapitányt és minden szövetségesét. Tévedtem. Pokolba a pártatlansággal! Ne tégy semmit, gyere haza!

Ostobaság, rázod a fejedet. Muszáj. Akarod.

Emlékezz! Ha gyűlölsz azért, amit veled tettem, nem kell rögtön hazajönnöd, csak ne bántsd őt!

Füledre szorítod a kezed, mintha az bármit is érne, végül már az arcodat karmolod kínodban. A véred forró, éget, ahogy végigcsorog a szemedtől a szádig, gyönyörű ívű ajkaidig.

Gyere vissza, kérlek! Ember lehetsz újra.

Nem! Az emberek szánalmasak, érzelmektől terheltek, gyávák és ostobák. Nem akarsz újra az lenni. Nem akarsz megint gyenge lenni. Megint kötődni. Hiábavalóan.

Leányom...

Hallgass!

Hagyd el!

Eressz!

Feloldalak.

A felizzó fájdalom hatására elhomályosuló elmével kapsz a szíved után, hogy akár kitépd, ha kell. A márvány hidegét már nem érzed, csak a végenincs zuhanást.

Vagy tán emelkedést?

 

 

 

Utóhang

Pyarron szerint 3692., Adron kvartja, az Áldozat hava

 

 

Aldea Derran idestova harmincöt esztendeje volt nevelő a Vágyak Városában. Több tucat növendéket nevelt már fel, mindet tulajdon gyermekeként szerette, és sosem szégyellte a könnyeit, mikor át kellett őket adnia újdonat uraiknak vagy épp hölgyeiknek.

Érthető volt hát rémülete, mikor a gondjaira bízott növendék szokásos esti fürdőzése közben éleset kiáltott.

Dreina szent szívére, sohasem kellett volna megengedni neki, hogy egyedül maradjon, különösen nem az utolsó éjszakáján! Holnap jönnek érte! - dohogott magában, ahogy a lakhely kicsiny előteréből a fürdőkamra bejárata felé iparkodott. A jövendőbeli nagyvonalú megrendelőnek bizonyult, így a kis menyasszony nem közös szálláson, hanem apró, de saját lakrészben élhetett tizenhárom esztendős kora óta.

Sürgetően zörgette meg a fürdőkamra ajtaját, és hatalmas megkönnyebbülés öntötte el, mikor védence végül válaszolt. Nincs semmi baj, persze, csak az izgalom tette figyelmetlenné. Megnyugodva ült vissza hímzőrámájához, tán még el is bóbiskolt kissé.

Nem tudta, mire is riadt fel. A fürdőkamrában gyanús csend, a város egyetlen harangtornyából most kolompolták el az éjközép előtti utolsó órát.

- Kincsem! - zörgetett be a hullámokkal faragott ajtón. - Eressz be, szívem!

Mikor nem érkezett válasz, lenyomta a kilincset, persze hiába, végül az őrségért kiáltott, és a kiérkező vállas gárdistára a kelleténél kissé tán hevesebben ripakodott rá, hogy rögvest törje be az ajtót.

A szétrepülő forgácsok közt elsőként rontott a kamrába, térdelt az aléltan fekvő hajadon mellé, és zokogott fel megkönnyebbülten, mikor látta, hogy életben van. Puha gyolcstörülközőt terített a lányra, a bámész őrt képen legyintette és kirurgusért szalasztotta. Mire az megérkezett, növendéke már felnyitotta szép szemét, és kissé kábán, de felült, sőt fel tudott kelni, és Aldea segítségével az ágyához botorkálni. Mégis elcsúszhatott a nedves márványon, ám emlékei zavarosak voltak onnantól, mikor a fürdőkamrába lépett. Valamiféle beszabadult madárról motyogott erőtlenül, és valóban, találtak is egy szép tollat az ablak alatt a kövön. Ám mire kinéztek a csillagoségre, csak egy körözve emelkedő árnyat láttak, amely hirtelen rikoltással délnek fordult, s hamarosan eltűnt szem elől. Héja lehetett tán, esetleg sólyom.

Az éltes nevelőnő már rég elkészült a kamillafőzettel, mire a kirurgus lihegve megérkezett. Sűrű bocsánatkérések közepette vizsgálta meg az ágyban fekvő, már egészen jó színben lévő leányt, a halántéktáji enyhe duzzanatra gyógykenőcsöt tett, harsány növényillattal árasztva el a hálókamrát, és megnyugtatott minden jelenlévőt, hogy reggelre a menyasszonynak kutya baja, hibátlan állapotban adhatják át jegyesének.

- A küldötte jön érte - jegyezte meg a nevelőnő a fejét csóválva. - Mi tartott eddig, te vén róka? Máskor szemhunyás alatt itt vagy, ha hívunk.

- Bocsáss meg a késlekedésért, Aldea kedves, de a szomszédos toronyba hívtak korábban, onnan kellett átjönnöm hozzád.

- Csak nem szálka ment a nagyságos céhmester úr kisujjába? - kaccant az asszony.

- Sajnos, komolyabb volt a dolog. Tristos úr céhének secundarja meghalt.

Aldea elhűlve ereszkedett le a székre, neveltje a szája' elé kapta a kezét.

- Mi történt?

- Úgy tűnik, a szíve vitte el. A hálószobája padlóján fekve találtunk rá, az éjjeliszekrénye előtt. Érezhette, hogy közeleg a vég, és még volt ideje kiszedni a fiókból a végakaratát. Azt szorongatta görcsösen, alig tudtuk kifeszegetni az ujjai közül. A baljával pedig a mellkasát markolta. A ruhája egészen meg volt szaggatva, talán kínjában tépte el. A növendéke már nem volt a szobában, megtaláltuk a lakattal zárt krónikát a dolgozószoba asztalán, mellette levéllel, hogy Mirall nevelése befejeződött, s hogy a lány a kontraktus értelmében útra kelt új gazdája felé. A krónikát Tristos úr elzáratta az archívumba, és lovas futárt menesztett északnak.

- Azt ugyan minek?

- Korra DiAlver nevelő a végakaratában vér szerinti gyermekét jelölte meg örökösének, egy leányt, akit húsz esztendővel ezelőtt, hároméves korában küldetett el az Éjzafír Nővérek arowini rendjébe. Most hazaszólítja őt, és úgy rendelkezik, hogy a lánya vegye át nevelői posztját, céhük hagyományai szerint. Azt írta, a leány minden bizonnyal így tesz majd.

- Még távolból is engedelmességre nevelte, nem igaz? - merengett el Aldea. Kedvelte Korrát, fiatalabb korában tán még belé is volt bolondulva kissé. Hiányozni fog neki. Mégis, most a jelenre kell koncentrálni, nyugtató levendulás főzetet készíteni védencének, hogy az átélt izgalmak ellenére nyugodtan alhasson, és kipihenten fogadhassa másnap a hercegkapitány küldöttét.

Búcsút intett a kirurgusnak, és elpárásodó tekintettel fordult a bronzsárkány felé.

* * * * *

Korra DiAlver nevelő temetésére harmadnap került sor. Céhe mestere, nevelőtársai, más céhek nevelői, mind ott voltak. Leánya, egy lenszőke hajú szépség, költséget nem kímélve egyenest a város északi hídjára nyittatott kaput az őt kísérő varázstudóval, s most az első sorban, kisírt szemekkel térdelt a ravatal előtt.

A megemlékezést az Istenek Házának tágas csarnokában tartották, a Sólyomúrnő Felkentje mondott megható beszédet. Az egybegyűltek mind egyetértettek abban, hogy a zárszóval felragyogó fényjáték bizonnyal az istennő jele volt, hogy magához fogadta hívét.

A szénfekete hajú pap néhány kiválasztottja segítségével vitte át úrnője itteni, kicsiny birodalmába a fia testét. Lassan, marokról marokra szórta rá az illatos, fekete földet, míg végül teljesen befedték őt. Ám még a föld alól is kiviláglott, messze ragyogott a holtában is mosolygó nevelő mellén megpihenő, borsónyi kis kő, az ezer színnel, Arel mosolyával sziporkázó szivárványgyémánt.

 

 

 

 

 

rónay péter: hősök, akikről hallgatni kell

Dwyll Unió, Pyarron szerint 3690., Pókok hava

 

 

Kevés veszedelmesebb dolog akad annál, mint nyilvánosan kétségbe vonni egy nemesúr szavát. Dun Kaen da Gorssát vérig sérteni ezek közé tartozott, még akkor is, ha történetesen a Dwyll Unió egyik vezető lovagrendjének elöljárója gázolt az idős lovag önérzetébe.

Andar Lem da Carryn, a délnyugati tartományok fiatal ura alig bírta visszafojtani nevetését, miközben az ősz hajú, száz csatában is győztes dun Gorssa a közelgő zászlóháborúról beszélt. Mások kevésbé adtak az illemre, mert mindenfelől kuncogás hallatszott.

A dun kérésének eleget téve számos magas rangú lovag és hölgy jelent meg a napteremben tartott kihallgatáson, és aki figyelemmel kísérte a herceg arcát, az észrevehette, hogy mindvégig gunyoros tekintete egyetlen rövid pillanatra villant csak élesen, amikor a dun azt mondta: „Vigyázó szemetek Shulurra vessétek!"

A beszámoló hamarosan véget ért. Da Carryn herceg hümmögött, majd odasétált dun Gorssához, és atyáskodva a vállára tette a kezét.

- Minden elismerésünk mellett, dun, nem az a kérdés, Toron lesz- e annyira ostoba, hogy háborút robbantson ki - mondta, elég hangosan ahhoz, hogy a napterem távoli zugaiban is mindenki tisztán értse. - Ahogy körbenézel, sokkal inkább az érdekeli a nemesenszületett hallgatóságot, miért fáradt el ilyen messzire a várától holmi mesékkel traktálni minket? Bevallom, a kobzosaink csak tanulhatnának öntöl.

Habár a régi, királyi etikett sima modorában titulálták „képzelgő ven bolondnak", Ranil hitben erős választottjában forrt az epe. Mivel az öreg lovag szobormerev arccal meredt maga elé, da Carryn herceg a vállára csapott.

- Dun Gorssa, az nem kérdés, hogy rengeteget tett a hazáért. Ha megenged egy tanácsot, lovagoljon haza, élvezze tovább a nyugodalmas életet, és hagyja másokra az Unió gondjait!

- Parancsára, hercegem - tisztelgett a lovag színtelen hangon. Vén rókaként pontosan tudta, mikor vesztett el egy csatát. - Ha megengedi, visszatérnék a birtokomra. Elszaporodtak a nagyvadak.

- Bízzon bennem, dun Gorssa, szemmel tartjuk Toront - hunyorított kedélyesen a herceg.

Dun Gorssa még egyszer tisztelgett, majd távozott Megsemmisítő vereségének tudata dühöngésig korbácsolta a haragját. Megalázottan, gyilkos indulatokkal a lelkében vonult ki a napteremből. Háta mögül több helyről immáron nyílt kacagást hallott, és tudta, hogy rajta nevetnek.

* * * * *

Bizonyos szempontból maga idézte a fejére a bajt. Barátai - alig maroknyi élte túl az elmúlt ötven év határol vidéki harcait - óva intették, hogy megossza elképzelését a nemesenszületettekkel, hiszen nála jobban ismerték a tartományi székhely megváltozott világát. Dun Theor da Mawyer egyenesen azt tanácsolta, még az ötletet is felejtse el, hogy bármin változtathat, legfeljebb a naptanács kegyeit játszhatja el.

A székvárost a régivágású lovagok helyett immáron aranypáncélos ifjak és kebeldüllesztő dámák bitorolták, akiknek atyjuk vagy éppen anyjuk harcolta ki a gondtalan életet, még ha sokuk beavatást is nyert Ranil misztériumaiba, elnyervén a szent hit harcos védelmezőjének címét. A legtöbb hölgy álmélkodva hallgatta az nemesúrfik beszámolóit a lovagi tornákról, ahol tudásukon felül hitük erejéről is tanúbizonyságot kellett adniuk; dun Kaen da Gorssát, vagy más harcban edzett, veterán lovagot azonban nem szédített meg holmi fecsegés.

Pedig látszólag harcra termettek az aranyfényű díszpáncélban parádézó ifjoncok, ezt el kellett ismernie a dunnák: kidolgozott izmaiknak meg se kottyant az acélból kovácsolt viselet, úgy hordták a vértjüket, mint más udvaroncok a selyemujjast. Tartásuk dölyfös, tekintetük élénk- gunyoros, lelküket a Napisten szent fénye hatotta át.

Csak éppen akkor se vennék észre, hogy kitört a háború, fortyogott magában a vén lovag, ha már a kastélyaik körül gyülekezne az ellenség. Nekik már a nemzőatyjuk se harcolt Toron ellen, míg az öreg dun ezerszer is hallhatta apjától, miként vettek diadalt hosszas szenvedések után a Háromfejű hadain.

Dun Gorssa minden figyelmeztetés dacára hajthatatlan maradt, hiszen híres volt konokságáról és a barátaiba vetett hitéről. A közelgő veszedelem gyanújáról fegyverhordozójától és hűséges bizalmasától, Yiend Maneisstől értesült, aki pedig megannyi becsülettel végigküzdött csatában bizonyította lojalitását. Az Unióban évtizedek óta béke honolt, ám a határt őrizni kellett, s akik a nyugati harctéren az ork és nomád hordák elleni örökös védekező háborúban értek férfivá, a csontjaikban érezték a változást.

A dun dübörgő léptei elől rettegve húzódtak félre a szolgák, és mire a kastély udvarára ért, már Ranilhoz fohászkodott, hogy adjon erőt lesújtania a hitetlenekre.

* * * * *

Szélnél is sebesebben terjed a pletyka, főként a zamatos, nemeseken csámcsogó fajta, így nem csoda, hogy Yiend már kint várakozott az udvaron és kantárszáron tartotta ura és saját lovát. A deres haja és megannyi ránca ellenére is vaskos termetű, bal szeme alatt hosszú forradást viselő harcosként idejekorán értesült a csúfos kudarcról. Némán segítette fel a nyeregbe tajtékzó urát, majd maga is; sietve lóra szállt, de így is alig tudta utolérni a hátasát sarkantyúzó lovagot.

Már messze maguk mögött hagyták a városfalat, amikor a dun végre lépésre fogta a lovát. Ostobaság lett volna tönkretenni a kipróbált csatamént néhány felfuvalkodott hólyag miatt, bár az Unió, mivel hadereje jelentős részét képezte a nehézlovasság, rendben tartotta a főbb hadi utakat. Olcsóbb volt a földet elegyengetni, mintha lába törne a méregdrága csatalovaknak.

- Hiába, Yiend. Mindenről beszámoltam, de csak lesajnálóan mosolyogtak! Olyan kölykök, akik még apródjaink se lehetnének! Apjuktól örökölték a címüket, nem vérrel és verítékkel vívták ki. Még a herceg is! Ha nem volna felségárulás, ostoba taknyosnak nevezném!

- Ha ez bármit segít, uram, a szolganép hasonlóan vélekedik.

- Ugyan, mit számít a szavuk? Mint a kutyák, csaholnak, de verd el őket korbáccsal és lelkesen nyalják a csizmád talpát! Láttad, kiknek a szavára ugranak? Tejfelesszájú tacskók és cicomás, bávatag hölgyecskék. Egy rézpénzt se adnék az életükért, ha Toron megindulna ellenünk!

- Uram, kérlek, szabj ki rám méltó büntetést.

- Ne dühíts! Büntetést, amiért szereted a hazádat?

- Szégyent hoztam a fejedre.

- Hallgass! Imádkoznom kell.

* * * * *

Yiend csöndben ült a nyeregben, hagyta, hogy lova menjen a saját iramában. Gondterhelten figyelte az urát, miként hunyja be szemét és kezdi el kántálni az ősi ima szent szavait. Közben magában tanakodott, vajon tényleg ő hibázott? Félreértelmezte a nyilvánvaló tényeket?

Yiend előtt, származásánál fogva, zárva maradtak a magasabb hadiskolák kapui, ám ura mellett minden lehetségest megtanult a hadvezetésről és a stratégiáról.

Talán Ranil súgott neki, mert lassanként egy terv kezdett körvonalazódni előtte. Mire másfél órával később a fogadóhoz értek, ahol a székváros felé jövet is megszálltak, már tudta, miként mentheti meg a dun és a saját becsületét.

* * * * *

Miután elrendezkedtek a tágas fogadószobában és a szolgálók is távoztak, Yiend a dun elé lépett.

- Készüljünk fel, uram!

Dun Gorssa eleddig sikeresen fojtotta magába dühét, ám most akkorát csapott az asztalra, hogy az estebéd fogásai szétszóródtak a tányérról.

- Megtiltották! Érted ezt?! Őrület! Rám parancsoltak, hogy üljek meg a seggemen!

Yiend Maneiss sarkon fordult és a kandallónak is helyet adó felhoz sietett, ahová ura fegyvereit helyezte, és felmarkolta a legegyszerűbb, dísztelen lovagi pallost. A sokat próbált acél tompán csillant, ezerszer köszörült élére barázdasort mart megannyi küzdelem. Yiend visszasétált, vele a dunhoz és mélyen meghajolt, miközben átnyújtotta a fegyvert.

- Uram, minden csatát végigküzdöttem melletted, ahol ezt a kardot forgattad. Nem ékesíti rubint és smaragd, markolatát egyszerű szarvasbőr fedi. Vén, amilyen én vagyok. Emlékszel, uram? Szolgálatba lépésem napján ejtetted el a vadat.

Dun Gorssa lelkében a haragot csökönyös dühvé csillapította megannyi emlék; fejében elkeseredett csaták vérgőzös pokla elevenedett fel, ahol a halál angyala százszámra aratta le fiatal és idős harcosok életkalászát. A legkiválóbb emberei és csataménjei cserbenhagyhatták, pajzsa pozdorjává válhatott, de a pallosa mindvégig kitartott.

Akárcsak Yiend.

- Fognak még kétrét görnyedve esedezni a bocsánatom mért - mondta a dun, és hangját áthatotta az a harci szellem, amely csak győzelmet ismer, mert a másik lehetőség a halál.

Szemében diadalmas tűz égett, ahogy Yiendre nézett.

- Mit tanácsolsz, barátom? Tudod, hogy a szavadra mindig hajlok. Mint harcostársaddal, beszélj nyíltan!

Yiend közelebb hajolt, és suttogva felelt:

- Amikor kétéves zarándokútra indultál, hogy megtaláld Ranil igazságát, szabadon bocsátottál. Emlékszel beszámolómra? Néhány dolgot akkor megtartottam magamnak, és bocsáss meg, de most sem osztom meg veled.

Elég annyi, hogy bármerre vitt az utam, kardforgatóként hamar munkát találtam, és sok embert tettem lekötelezettemmé. Fürkészeket. Varázslókat. Még néhány toronit is! Tisztában vagyok vele, mit tartasz az aszisz vízipipáról, de...

- Renyheség!

- Hasznos renyheség az, uram. Évek óta ugyanaz a vándorkereskedő hozza nekem a dohányt, és időnként híreket is szállít; pletykákat, meséket és mindazt, amiről az üzletfelei beszélnek. Hiszen éppen ez aggasztott, és kezdtem miatta nyomozni: a nemesség színe- java mostanában mintha csak a határig látna. Toron hízelgés- mézbe mártott, vereség- tudattal átitatott szavai elaltatták a Szövetség gyanakvását.

Dun Gorssa a fejét csóválta. Maga is ekként vélte.

- A tizenharmadik zászlóháborúval az egyensúly helyreállt, a béke évtizedek óta töretlen és Toron mindezt alázatosan elfogadta - sorolta az udvaroncok stílusát figurázva. - Bah! Az ostobák meg elhiszik!

- Így van, uram. Bűzlik ez a béke, mint a latrinába dobott hetednapos vízi hulla. Az a káoszdémon, Tharr minden átkozott toroni szívét megmérgezi már születésük előtt. A pletykák a fokozatos mozgósításról, a gyakorlatozások a naptornyok másainál az aszisz határvidéken, a gyérülő kereskedelem... hiszen magad is beláttad, hogy háború lesz. Mi pedig a toroniak elbizakodottságát fogjuk kihasználni.

- Tehát tudod, mit teszel.

- Bízd ide, uram! Először is elküldök néhány levelet. Addig elidőzhetünk, ahol kívánod. Egy hét, talán kettő, és kiderül, megmenthetjük- e a becsületünket és a hazánkat.

 

 

 

2.

Dwyll Unió, Pyarron szerint 3690., Gallyak hava

 

 

Dun Gorssa várában az este beköszöntével elültek a mindennapok zajai. A külső falakra hideg- nyirkos cseppekben záporozott az őszi eső, a felhők komorszürke paplanként fedték be az eget. A deres hajú lovag lakosztálya barátságos szigetnek tűnt a fagyossá váló világban, hála a kandallóban zsolozsmáló tűznek és a jófajta pálinkának.

Yiend az asztalra tette az apró poharat, egy kötegnyi pergamenlap mellé.

- Mielőtt belekezdenék, engedd meg, hogy fölhozassak némi óbort a pincédből. Amit tervezek, sok éltető nedűt igényel.

Dun Gorssa cinkos kacsintással nevette el magát.

- Tudtam én, hogy az erigow- i portékámra fáj a fogad, vén gazember!

- Ha már így szóba hoztad, uram, talán megkóstolhatnánk végre. Évek Óta porosodik a polcokon. Talán meg is ecetesedett!

Miután megérkeztek a porral lepett palackok, a lovag kiparancsolta a szolgákat és helyet foglalt a karosszékében. A bőrrel bevont, aranyszegecsekkel díszített szék egyike volt a kevés fényűzésnek, amit megengedett magának Yiend ismerte és kedvelte ura puritán szokásait: a dun úgy tartotta, amíg egyszerűen él, a teste is fiatalos marad.

- A nyolc szent napsugárra! - emelte magasba a kupáját.

- Világítsa meg Ranil minden dwoon diadalát! - tette hozzá Yiend Maneiss.

Az óbor mélyvörösében aranyló fénypászmák csillantak. Ranil figyelemre méltatta híveit. Öreg harcosokként élvezték a mennyei ízeket. Dun Gorssának eszébe jutott a hadakozás idején gyakorta hallott prédikáció. „Ki tudja, mit hoz a következő pillanat? Hasson át a jelen, és Ranil is megáldja életed!"

Elégedetten csettintett a nyelvével.

- Mindent átgondoltam, uram - kezdett bele Yiend. - Engedd meg, hogy titokban tartsam a részleteket, éppen magad miatt. Amiről nem tudsz, a becsületednek sem árthat, ha balul sülne el a tervem.

- Miket beszélsz, vén lókötő? Talán vénségemre tényleg elhülyültem? Mert ezt fogják a fejemhez vágni, s mindenki igazoltnak tekinti majd a sértéseket!

- Uram, bízz bennem! Te vakartál ki az utca mocskából, te adtál nekem otthont, élelmet, biztonságot; általad tanulhattam, képezhettem magam!

- Ranil dicsőségére tettem. Ne tereld a szót! Tudnom kell, mit tervezel. Akkor éjszaka forró fejjel rábólintottam volna bármire. Tehát?

- Emlékszel az első lovagi tornádra?

- Valami ködösen dereng az évtizedek bérchegyén túlról.

- Lantoshoz méltóan szóltál, uram, bár akkor csak egy nagyképű suhanc voltál.

- Mit merészelsz?! - csapott az asztalra dun Kaen da Gorssa, aztán elnevette magát. - Tényleg beképzelt taknyos voltam, aki megérdemelten veszített már az első dárdatörésnél. De mi köze ennek bármihez?

- Engem épp lopással vádoltak. Hidd el, a nyakam sosem felejtette el a kender ölelését.

- Végül tisztáztak a vádak alól.

- Mit értem volna vele, ha addigra elvermelnek? Még a szavaidra is tisztán emlékszem, ahogy pőre karddal lépsz a bíráimhoz: „Yiend Maneiss ura vagyok. Bármit tett a szolgám, olybá számít, mintha én követtem volna el. Ki merészel alaptalanul vádolni egy nemesurat?"

- Kockáztattam - mondta Dun Grossa. - Más lehetőségem aligha akadt.

- Tudom, uram, ahogy azt is, hogy ledöftél volna, mint egy veszett kutyát.

- Ha bebizonyosodik a bűnösséged.

- Az életemet is számtalanszor megmentetted a csatatéren.

- Összesen kétszer, barátom. Ellenben valaki az enyémet háromszor. Ha úgy vesszük, én vagyok a te adósod!

- Akkor fogd fel úgy, hogy most törlesztheted! - csapott le a lehetőségre Yiend. - Uram, nem csupán a becsületed, de életed is kockára teszem, ha beavatlak a részletekbe. Képtelen volnék rá!

Ha ez a beszélgetés tíz évvel korábban zajlik, a dun bizonyosan kivallatja hű csatlósát. Túl megannyi vérontáson egyre inkább hajlott rá, hogy címek, rangok és családfák helyett az embert lássa maga előtt.

Számtalanszor lehetett tanúja, ahogy lovagok hullnak a vértől és ürüléktől iszamós, patákkal és csizmákkal sártengerré gyúrt földre, pedig Ranilba vetett hitük aranyszín aurával ragyogta körbe páncéljukat; és még többször lehetett szemtanúja, amint egyszerű talpasok menekülnek meg a biztos haláltól, mert ügyesebben forgatták alabárdjukat az ellenségnél.

Mit számít hát a rang és a név, ha a halál egyformán elragad mindenkit? Ranil ítél meg élőket és holtakat. Ugyan ki jutna szebb csillagra, csak mert hárommal több parasztja kapált a fél lépéssel szélesebb káposztaföldjén?

Ahogy borús gondolataiba merült, észre sem vette, mennyire megváltozik. Mindig büszkén feszített válla meg- rogyott, arcán a ráncok fagyott barázdákká gyűrődtek, karja, amely még mostanság is fáradhatatlanul forgatta a lovagkardját, remegni kezdett.

A lelkét körbevevő arany hitaura még ragyogott, tanúskodván a Ranilba vetett töretlen bizalmáról, ám ez késő őszi, rézvörös lombokon átszűrődő ragyogás volt; fény, amely őrzi a nyár forróságát, de már szőlőt érlel és melegséggel tölti el a hosszú télre készülődő halandókat, nem pedig parlaggá aszalja a szántót.

Időnyűtte, fáradt, ám büszke életet élt öregembernek tűnt, akinek szerető unokái gyűrűjében volna a helye, hogy rég múlt kalandokról és dicső csatákról regéljen.

- Uram? Uram, jól vagy?

- Csak... elgondolkodtam, Yiend. - A nagyúr tekintete szokatlanul lágynak tűnt, telve barátsággal és még valami mással is, amit apák éreznek becsülettel felnőtt fiaik láttán. A lelkét Ranillal összekötő aranyzsinór megfeszült, majd engedett. Isteni erő töltötte be a lényét. Ranil ismét bizonyosságot adott kimondatlan kérdésére. Áldásától a dun kihúzta magát és újra huszonévesnek érezte magát, készen az igazi hit fényével eloszlatni az eltévelyedettek homályát.

- Legyen hát kívánságod szerint! Annyit fedj fel terveidből, amennyit jónak látsz. Mondd, mit tehetek érted?

- Először is, igyál! Igyál, amennyi beléd fér, és még többet! Találjanak rád részegen a szolgáid. Továbbá szükségem lesz úgy kétezer aranyra meg az egyik csataménedre. Fél évet kérek, ennyi idő elég a sikerhez.

Dun Gorssa válasz helyett felhajtotta a kupájában illatozó óbort, a lakosztálya sarkában lapuló vasládához ment, a mindig a nyakában hordott kulcsokkal kinyitotta, és egy igencsak súlyos zsákocskát vett elő.

Óvatosan borította az asztalra a tartalmát, nehogy szétguruljon a kincse.

- Hétszázhúsz arany érmékben, a többi drágakőben. Talán kétezer- kétszázat érhetnek.

- Uram, ez sokkal...

- Elég legyen! - dörrent Yiendre, aztán kacsintott. - Hiszen kirabolsz. Nem hagyhatod itt az egyharmadát.

- Akkor... erre igyunk!

- Igyunk, barátom. Mint régen mondtuk: bármily hosszú az éj, a nap végül mindig felkel!

 

 

 

3.

Toron, Pyarron szerint 3690., Ködök hava

 

 

- Készülj, Tassikin, ti következtek! - kiáltotta be a viadormester a rácsokon. Az aréna mélyén is hallatszott a felcsigázott tömeg moraja; mintha viharos tenger hullámai morzsolnák egy kikötő védfalait.

Tassikin előbb jobbra, majd balra nézett, a két társárai majd megropogtatta ujjait, és ellenőrizte viseltes páncélját. Mindhárman a szokásos zöld kendőt viselték a felkarjukra kötve. A nézőtérről így könnyen be lehetett azonosítani, ki melyik csapatba tartozik.

Tassikin szeretett a toroni viszonylatban meglehetősen egyedi helyi szokások szerint küzdeni. Lehet, hogy dwoon származása miatt élete végéig harmadosztályú gladiátornak minősül, ám a szigorú kasztrendszer vajmi keveset árult el a harcosok valódi képességeiről. Főként, hogy a rácsokon túl rájuk váró fegyverzetük is összecsapásról összecsapásra változott a sorsvetés eredménye szerint.

Ma hosszúkardot forgathatott és szegecselt bőrpáncélt viselt. A jobbján álló társa, Hawwyt láncos buzogányt, kerek fapajzsot és láncinget fog a kapu túloldalán találni. Wearrono lándzsával és öt dobókéssel kellett beérje, viszont acél mellvértben küzdhetett.

A szabályok egyértelműen kimondták: a harcosok nem cserélhetnek fegyvert vagy vértet, ám az ellenféltől azt vesznek el és használnak, amit csak akarnak vagy tudnak. Ez némiképpen ellenkezett a hagyományos toroni kánonnal és ami azt illeti, a helyi arénát egy ide látogató shuluri főrangú sekély pöcegödörnek titulálta. Ebben kétségkívül igaza is volt.

Az északi határhoz közeli városka polgárai azonban büszkék voltak az arénájukra. Elvégre túlnyomórészt selejtes rabszolgák és kisstílű bűnözők jutottak nekik, mint gladiátorok, értük pedig sosem kár. Folyhatott a vér, törhettek a csontok, és előadásonként akár húsz, harminc külhoni félember is Tharr poklára juthatott.

Ahogy ízletes ebéd gyanánt az emberek java részének tökéletesen megfelel egy kiadós méretű, zsírban tocsogó, jól átsült hús és mellé egy korsónyi habzó ser, úgy a szórakozás terén sem keresték a kifinomult, már- már táncnak tűnő harcot, amelynek mozdulatait mély szimbolikával itatták át az évezredek hagyományai.

Ha néhány, kőbányából vásárolt martalóc élve belezett ki egy tolvajt, vagy pár mindenre elszánt hadifogoly hullahegyeket hagyott maga után, akkor a nézők elégedetten távoztak. A kánont meghagyták a fővárosiaknak.

Nekik vér kellett. Sok vér.

Tassikin megadta, amit akartak. Végső esetben még dwoonokat is ölt, ha rákényszerítették, pedig megesküdött magának a fogsága elején, kímélni fogja a földijeit.

Aztán ez is másként alakult, mint oly sok minden az életében.

A három dwoon szótlanul indult fel a rámpán. Összeszokott csapatot alkottak, és pár hét alatt a közönség kedvencei lettek, olyan vadállati kegyetlenséggel mészárolták le ellenfeleiket.

A tömeg rivalgása mind hangosabbá vált, ahogy Tassikinék közeledtek a még zárt rácsokhoz.

- Hatan várnak rátok, ebből ketten tolvajok, a többi ork - közölte gyorsan a viadormester, és összetekert korbácsával a küzdőtér felé mutatott. - A bűbájosuk viszont érti a dolgát.

- Akárcsak mi - mordult fel Tassikin. Szíve már egyre gyorsabb ritmust vert, a harci láz lassan az egész testét áthatotta. Tudta, két társa is alig várja, hogy újabb győzelmet arassanak. Dwoonnak születtek, sőt, fegyverrel a kézben dacoltak a Birodalom akaratával: ez két olyan főbenjáró „bűn", amiért Tharr birodalmában az obsor kaszton belül csak az orkoknak jutott alantasabb osztályrészt Azonban mindig akadt olyan toroni hölgy vagy éppen úr, akit nem az előkelő vérvonal, hanem a győzelem hozott tűzbe.

A gladiátoroknak elég sütnivaló szorult a fejükbe, hogy ne tiltakozzanak, ha a küzdelem után másfajta feladatra bérelték fel őket. Bármit is kellett tenniük, semmi sem múlhatta alul a sóbányát...

Tassikin megborzongott a felderengő emlékektől. A következő pillanatban a rács nyikorogva emelkedni kezdett a trió pedig üdvrivalgástól kísérve lépett a nyílt ég alá.

Széles, két ember magas deszkafal húzódott előttük, biztosítandó, hogy a küzdelem ne érjen véget azonnal. A nyílt küzdőtéren egy harci praktikákban jártas varázstudó, vagy ügyes kezű tőrvető ugyan hamar a másvilágra küldené az ellenfelet, ám a közönség kifejezetten utálta a gyors összecsapásokat. Mivel az aréna birtokosa a fogadások lefölözéséből élt, gondoskodott róla, hogy többnyire elhúzódjon a küzdelem.

Váratlan csapdák és utolsó pillanatban történő változtatások bármikor bekövetkezhettek.

Tassikin még ki sem leshetett a palánk mögül, amikor a hátuk mögött és felett íjhúr pendült és három szívdobbanással később elhaló sikoly hallatszott az aréna túlfeléről, amit a közönség hangos ovációval és tapssal jutalmazott.

A következő pillanatban egy harminc év körüli, könnyű tunikát és bőrnadrágot viselő, enyhén pocakosodó toroni ugrott a dwoonok mögé. Kezében hosszúíjat tartott. Egy másodperccel később fülsiketítő csattanással villám hasított a párkányba, ahol korábban állt.

A toroni életét csupán a harcosok önuralma mentette meg: még a záporozó kőszilánkok és por közepette is időben vették észre a karjára kötött zöld kendőt. Összehúzott szemöldökkel tolta félre a torkának szegezett kardpengét és lándzsahegyet.

- Egy büdössel kevesebb - közölte, aztán végignézett a dwoonokon.

- Essünk túl ezen hamar, korcsok. Ne akadályozzatok, vagy végzek veletek is. Még csak szólni se szóljatok hozzám.

- Még egy halálvágyó - jegyezte meg Tassikin dwoonul, mire Hawwyt és Wearrono felröhögtek.

- Ne merészelj a jelenlétemben az alantas nyelveden szólni, obsor, vagy összevarratom a szádat! - ripakodott rá a toroni íjász.

Tassikin fejet hajtott.

- Ezerszer esedezem bocsánatért, ó, nemesenszületett - felelte gúnyos mosollyal, ezúttal toroniul. - Csak örvendünk csodás jelenlétednek. Nem vagyunk méltók elfogni előled a napot.

- Márpedig abból nem esztek, korcsok! Védelmezni fogtok értéktelen életetek árán is!

Tassikin csak egyet lépett előre, de termeténél is dermesztőbb volt a pillantása. Ezúttal nem mosolygott.

- Tőlünk függ az élete. Az arénán túl maga az úr. Itt én parancsolok. Világos?

Az íjász eszes embernek bizonyult, mert az életösztön legyőzte az előítéleteit. Bólintott.

- Ismeri a rejtett csapdákat? - tért a lényegre Tassikin.

- Most kerültem ide először.

- Akárcsak az ellenfeleink. Viszont ők legalább egy varázslót vagy bűbájost kaptak, hogy aszalódnának meg a sóbányák mélyén!

- Bármikor kilövöm egy macska szemét ötven lépésről.

A három dwoon összenézett, de jobbnak látták nem becsmérelni a toronit. Jelen körülmények között nélküle az ellenfél varázstudójának a közelébe sem érnének.

- A taktika egyszerű - folytatta Tassikin. - Hawwyt megy elöl, a pajzsa elég fedezéket nyújt az elején. A bűbájosukra összpontosítunk. Uram, egyetlen lehetősége lesz, Utána halottak vagyunk, vagy győztesek.

- Ostobák vagytok - babrált az íjával a toroni. - Már nincs varázslójuk. Azt hitte, gyorsabb a nyílvesszőnél.

Tassikin szemében hajszálnyit nőtt a férfi ázsiója. - A terv változatlan. Először meggyőződünk róla, hogy tényleg halott- e. Pokolba az egésszel, legyünk túl rajta!

* * * * *

Hamar kiderült, az íjász igazat szólt, a három dwoon pedig eztán a közönség legnagyobb örömére mészárszékké változtatta az aréna porondját. Az orkok ugyan megizzasztották őket, de nem vehették fel a versenyt az összeszokott csapattal.

Tassikin zihálva, vérben és izzadságban úszva, diadalmasan nézett körbe a skandáló tömegen.

- Mit kiabálnak? - kérdezte Hawwyttól.

- Valami olyasmit - köpött oldalra a társa -, hogy a palánk mögött, a palánk mögött.

Tassikin kimért léptekkel a deszkafalhoz sétált, és belesett mögé. Aztán fejcsóválva, kardját maga előtt tartva az utolsó, földön kucorgó ellenfelükhöz sétált.

- Állj fel!

A vékonydongájú, kölyökképű férfi alig látszott többnek tizenhatnál. A szőkés- vöröses haja, világos arcbőre, kék szeme északi származásról tanúskodott.

- Hiszen te dwoon vagy! - kiáltotta Tassikin az anyanyelvén. A tolvaj rettegő tekintete ide- oda cikázott, hátha menekülőre foghatja.

- Közöd hozzá? - kérdezett vissza dwoonul a fiatal férfi.

Tassikin üvöltve emelte magasba a kardját, és lecsapott. Az ívén az utolsó pillanatban változtatott, így a tolvaj helyett csak annak fegyverét találta el. A vágás erejétől a tőrkard messzire repült, az ellenfele pedig törött csuklóját fogta és üvöltött a fájdalomtól.

A közönség azt hitte, látványos kivégzésben lesz része, ám ehelyett elhűlve látták, hogy a kedvenc bajnokuk a markolatgombbal egyszerűen csak kiüti az ellenfelét. A fújolás orkánként söpört végig az arénán.

Tassikin megvetően port rúgott a levegőbe. Eddigre társai is végeztek ellenfelükkel. Szitkozódások kórusától kísérve tértek vissza a szállásukhoz vezető kapuhoz.

- Mi volt ez odakint?! - üvöltötte habzó szájjal a viadormester, amint Tassikinék mögött leereszkedett a rács.

- Csak akkor ölök dwoont, ha muszáj - felelte egykedvűen az izzadságban úszó, a portól és ellenfelei vérétől őrült mészárosnak tűnő férfi.

- Hogy merészeled, obsor? Azt ölsz meg, akire rámutat tok, világos?

- Ha nem dwoon, bármikor végzek vele.

A viadormester arca vöröslött a haragtól. Szája pár pillanatig hangtalanul mozgott, mintha éppen most ütné meg a guta, aztán mégis megjött a szava.

- Az egyetlen szerencséd, te büdös obsor, hogy a közönség szeret, különben elevenen nyúználak meg! Harmincegy korbácsütés pedig majd meghozza az eszed!

Intett a kezével, mire négy őr lépett Tassikinhez. Társai egyelőre nem mertek közbelépni, de szavak nélkül jelezték egymásnak, ki melyik toronit teperi le elsőként.

Végül csakis azért nem történt baj, mert egy zengő női hang szólalt meg a csarnok túlsó feléről:

- Béklyót rá és a két társára!

- Ki merészel a dolgomba pofázni? - mennydörögte a viadormester.

Egy szemlátomást drága ruhákba öltözött, kövérkés asszony lejtett végig a folyosón. Töltött galambhoz hasonlatos formája szakácsnőt sejtetett, ám a tekintete azt sugallta, ez a szakácsnő csirkék helyett farkasok nyakát szokta puszta kézzel kitörni.

- Aniwea Sul vagyok, és a megbízóm ügyében járok el - nyújtott át egy tekercset. - A dwoonok ettől a perctől kezdve már más tulajdonát képezik.

Sokfogú mosolyt villantott a viadormesterre és az őrökhöz fordult:

- Gyerünk, megbéklyózni a barmokat és kísérjétek őket a kocsimhoz!

- Egy tapodtat sem, amíg én parancsolok idelent!

- Ezen pillanatok alatt változtathatunk. Menjen, és tegyen panaszt bátran az aréna uránál. Bár, ha rám hallgat, inkább csak alázatosan felviszi neki a tekercset.

- Egy emberkereskedő vászoncseléd nekem...

- Ah- há! Ha szíve vágya küzdeni a következő viadalban, folytassa csak a kakaskodást. Ötöt teszek egy ellenében, hogy idelent a többi barom szívesen a keblére ölelné újdonsült társukat.

- A legjobb embereimtől foszt meg!

- A maga baja nekem nem okoz fejfájást - zárta le a vitát Aniwea Sul és ismét az őrökre nézett. - Mi lesz már? Még hosszú út vár rám.

- Csináljátok, amit mond - legyintett a viadormester. - Hogy szaggatná szét Tharr a lelküket!

 

 

 

4.

Toron, Pyarron szerint 3690., Vadak hava

 

 

Minden összeesküvés alapvető problémája, hogy senki sem bízhat senkiben. Yiend igyekezett is mérsékelni a kockázatot, ám megszüntetni nem volt képes. Soha még olyan buzgón nem imádkozott Ranilhoz, mint az előkészületekkel töltött másfél hónap alatt, ám mivel ifjúkora óta katona volt, tudta, mivel jár, ha a mennyei hatalom hátat fordít a halandóknak. Ezért a lehető leghamarabb beszerzett egy borsos áron kínált, mentális befolyásolástól védő amulettet, és egy alkarra csatolható tokot a rövidebb vadásztőrének.

Bár az ilyesfajta orgyilkos kellékeket szerte a Dwyll Unióban megvetették, mint a lovagi eszménnyel és a Ranil- hit tanításaival homlokegyenest ellentétes fegyvert, Yiend már fiatalon megtanulta, a háborúban végül is csak a győzelem számít; az, hogy ki marad talpon vagy, alkalmasint, ki ébred fel a halomba hordott hullák dombján egy rettenetes vágással a bal szeme alatt. Mindenki másból üszkös hamu válik.

Eddig minden az akarata szerint haladt, és már csak egyvalami hiányzott a terve megvalósulásához.

Kietlen, hegyi út mentén állt a Medvemancshoz címzett fogadó. Az út túloldalán mély szakadékot vágott az örökkön zúgó folyó. Alkonyi félhomályba burkolózott az embertől alig háborgatott hegyvidék. Az ősz fagyos széllel köszöntött be, néha jeges zápor ostorozta az évszázados fákat és a fogadó zsúptetejét.

A Medvemancs ivójában a csapláron kívül négyen múlatták az időt. Két bozontos szakállú prémvadász csendes beszélgetés közepette iszogatott a kandallóhoz közel. A másik két ember a csapszék túlfelén, az ablak mellett foglalt helyet.

Egyszerű utazónak látszottak, átlagos ruházatú, középkorú kereskedőknek, akik hallgatagon szívták az aszisz vízipipát. Arcvonásaik alapján egyikük dwoon, másik toroni lehetett. Az Unió szülöttének hosszú forradás húzódott a bal szeme alatt, egy régi háború örök mementójaként.

A kocsmáros igazi talánynak tűnt: enyhén kopaszodott, de vörös haja még így is dús fürtökben nőtt. Kék szeme olyan volt, mint a tó felszínén csillanó késő téli jég, sötét bőre, lapos orra és húsos szája azonban azt jelezték, hogy az apja vagy az anyja délről származhatott. Toronban a kocsmároshoz hasonló kevert vérű emberek aligha jutnak magasabbra a szolgák kasztjánál. Mégis magáénak tudhatott egy fogadót, igaz, csak a határhoz közeli vidéken.

Ideális hely és idő, gondolta Yiend, kitekintve az ablakon. Senki sem fogja megzavarni az üzletet. Viszont idejekorán gondoskodni kell róla, hogy a kocsmáros befogja a száját.

Visszafordult társaságához. A toroni időnként zamatos illatú forralt borral öblítette le a vízipipa füstjét, és közben kitartóan gőzölgött, hála a jól megrakott kandallónak, ami befűtötte a tompán bűzlő csapszéket.

- Mi a biztosíték? - kérdezte Yiend, az asztalon fekvő tekercstok felé biccentve.

- A családom. - A kiejtésén érződött, nem erőssége a közös nyelv. - Velem végezhetnek. Halálos betegségem nem gyógyítható. Pár nap, pár hét és az árulásomért démonok rángatnak le Tharr valamely poklába. A pénz a gyermekeimé lesz.

- Ha nem válik be?

- Biztosan jó. Mindig jó az, amit Zeqeja- hod szállít! Ezért értem meg negyvenhét évet.

Yiend gondolataiba merülve nézett végig a toroni szikár arcán, gondosan ápolt szakállán, a szeme mellett mélyülő ráncokon. Zeqeja- hod külseje megfelelt a leírásoknak. Mindent tudott róla, nem csak Toron rendelkezett kiváló kémekkel - márpedig elegendő pénzzel és megfelelő kapcsolatokkal a dwoon határvédőket is szóra lehetett bírni. Amit Zeqeja- hod eddig mondott, mind igaz volt. Yiend még a gyermekei nevét és betegsége valódi stádiumát is ismerte.

- Ám legyen - mondta végül, és egy tömött erszényt tett a tekercstok mellé.

Zeqeja- hod kibontotta a szarvasbőrt, megolvasta a pénzt, aztán Yiend elé tolta a súlyos hadititkokat tartalmazó tokot.

- Előre szólok, néhány részlet homályos. Ennél pontosabb leírást azonban talán csak a Boszorkány urak bizalmasai ismerhetnek.

Yiend gyanakodva meredt a toronira, aki megrázta a fejét.

- Használható! A családom életére esküszöm. Tudom, mit kockáztatok!

- Ajánlom is. Gondoskodtam róla, hogy ha kell, ezer mérföld távolságból is pokolra juttassalak. Ki tudja, melyik érme válhat hóhéroddá... vagy éppen gyermekeid gyilkosává?

Zeqeja- hod sápadtan állt fel az asztaltól, mire Yiend az ajtó felé intett.

- Ha búcsúzóul elfogadsz egy tanácsot, hamarabb elköltőd, minthogy megbizonyosodnék a szavaid igazáról- . Ám indulásod előtt igyunk áldomást! - felelte kedélyesen Yiend, és saját kulacsából töltött a gyűszűnyi poharakba.

A toronin látszott, sok minden megfordult a fejében az ital kapcsán, de amikor Yiend felhajtotta, az ő bátorságé is megjött. Mindketten elégedetten csettintettek a nyelvükkel.

Zeqeja- hod meghajolt és sietve távozott, mit sem törődve a közelgő viharral. Yiend fejében egyetlen kérdés motoszkált: hagyja- e futni a toronit? A kockázat óriásira nő, ha visszatér a hazájába. Másrészt Ranil parancsolatai között egyértelműen ott áll: életet csak szükségből olts ki.

Azt csak Yiend vette észre, hogy a prémvadászok elhallgattak és különös módon vagy tíz szívdobbanásig meredten ültek a székükön.

- Sikerült? - kérdezte végül Yiend dwoon nyelven, a bozontos erdőjárók felé fordulva.

- Tökéletesen - felelte egyikük halkan. A félhomály, szakáll és egyforma faggyúbűzös gúnya miatt képtelen volt megkülönböztetni egymástól a két alakot. - Mire lóra száll, már azt is elfelejti, hogy a fogadóban járt.

Yiend a kocsmárosra nézett, aki túlságosan is nemtörődöm módon rendezte az ónkupákat a pulton.

- Uram, kérem, kóstolja meg a pálinkámat! - mondta Yiend immár ismét a közös nyelven, reményei szerint bizalomgerjesztő ábrázattal.

- Tessék?!

A kocsmáros vagy tényleg meglepődött, vagy jobb színész volt, mint Yiend gondolta. A látszólagos hányaveti viselkedése jelentheti azt, hogy szándékosan nem törődik azzal, mit tesznek a vendégei, de Toronban bárkiről kiderülhetett, hogy a Birodalomnak kémkedik. Elvégre ki lát és hall több összeesküvést, mint a kocsmárosok?

- Pálinkával kereskedem - magyarázta a vén dwoon harcos, miközben rátenyerelt a pultra. - Azaz főként pálinkával. Mondtam magamnak, Yiend, öreg cimbora, itthon már nehéz érvényesülni, hát nézzünk körül a szomszédban! Mit szól?

- Tessék?

- Tudja mit? Úgy veszem, kér egy kóstolót. Húzza meg bátran!

A kocsmáros bizonytalanul méregette a kulacsot, meg- szagolta, majd könnyek szöktek a szemébe.

- Ejha!

- Tiszta gyümölcspárlat. Nincs benne birkaláb, a szavamat adom - kacsintott rá Yiend.

Jeleznie sem kellett. A kocsmáros meghúzta a pálinkát és a két „prémvadász" ismét tette a dolgát: csöndben gubbasztottak tovább. A kocsmáros szeme kikerekedett a félelemtől, aztán szobormerevvé vált egy pillanatra, majd tanácstalanul bámult a kulacsra a kezében. Letette a pultra, és tovább rendezte a kupákat, mintha mi sem történt volna.

- Elnézést, jó uram - mondta Yiend. - Most érkeztem a barátaimmal. Tudna adni nekünk szállást ma éjszakára? Cudar idő ígérkezik odakint.

A kocsmáros szórakozottan végignézett a kicsiny társaságon, aztán az emelet felé intett.

- Mindegyik szobám üres. Fejenként öt réz, ha nem kérnek enni vagy inni.

- Ez esetben itt van egy ezüst, és legyen ám bőségesed hús a forralt bor mellett!

- Ahogy óhajtja, uram.

Yiend elégedetten fizetett, majd felsétált az emeletre. A „prémvadászok" követték.

- Ideje elindítani a karavánt - jegyezte meg halkan Yiend, a biztonság kedvéért újra az anyanyelvét használva. - Mire a vámhoz érnek, már az én szakállam is kinő.

A bozontos „erdőlakók" egyike behunyta a szemét, majd fél perccel később biccentett.

- Át kellene beszélnünk a továbbiakat.

Yiend a vállára csapott, és elvigyorodott.

- Egy éjszakánk és még egy napunk lesz rá, hogy bebiztosítsuk, örök időre hősi balladákba foglalják a nevünket! Ha Zeqeja- hod tényleg igazat beszélt, kétszeresen is győzelmet aratunk.

 

 

 

5.

Toron, Pyarron szerint 3690., Gyökerek hava

 

 

Minden országban virágzik a korrupció, ahol a nemesi házak egyfajta állandósult belháborút vívnak egymással, és a hatalomhoz vezető utat intrika és vagyon kövezi ki. Ha ráadásul az ország évezredes álmokat dédelget a világura- lomról, a polgárai pedig alantas barbároknak tartanak I minden külhonit, érdekes helyzet áll elő: az idegen népek napszámosaira alig pazarolnak figyelmet. Toron erős határvédelemmel bírt, ám csak pénz kérdése volt, hogy az őrparancsnok a megszokottnál nagyvonalúbban értelmezze a kötelességeit.

Kanaie- zed megtermett férfi volt, akit bátorsága, a harctéren szerzett érdemei és a szolgálati időn túli szabályszegései juttatták erre a pozícióra. Bár magasra nőtt és láncinge kemény izmokon feszült, mégis nyugtalanította az előtte álló dwoon.

Az őszülő hajú és a bal szeme alatt hosszú, rég szerzett forradást viselő külhoni a favágók vezetőjének mondta magát, habár inkább tűnt harcosnak Kanaie- zed szemében, mint holmi parasztnak. Büszke tartása, széles válla és eleven tekintete fegyverforgatóhoz illett, olyan emberhez, aki gyakorta és bőségesen eszik húst, nem pedig kásán és gyökereken tengeti az életét.

- Tehát miért is jönnek koszos dwoonok Tharr isteni birodalmába? - köpte megvetően a közös nyelv szavait az őrparancsnok.

- Fáért - válaszolta az öreg, és a tucatnyi várakozó szekér meg a mellettük ácsorgó dwoonok felé intett; lehetett ott vagy száz ember. - A gerinc túloldalán a hernyók elleptek mindent. Sokan boszorkányságot sejtenek mögötte, de a megbízómat ez hidegen hagyja. A kastélyához megfelelő gerendák kellenek, és...

- Jól van, ne untass, dwoon. Passzus?

- Tessék. Az engedélyt az irtási terület birtokosa pecsételte le,

- Eeegen, látom.

Kanaie- zed a mellette álló őr kezébe nyomta a pergamenlapot.

- Malik- wa, nézesd meg a magitorral.

Az őr, kimért léptekkel távozott.

- Ez eltart majd egy darabig. A magitor alapos munkát végez. Addig is, hol a vám?

- Itt van tíz meg egy aranykorona - nyújtott át egy erszényt a sebhelyes arcú dwoon.

Kanaie- zed kinyitotta a súlyos zsákocskát, és ahogy észrevette a csillogó északi érméket, egyszeriben mosoly terült el az arcán.

- Na, mit álldogál még itt? - ripakodott az öregre már- már barátságosan. - Tűnjenek a szemem elől!

Aztán elindult ő is az őrház felé, és nagyot kiáltott:

- Csipkedd magad, Malik- wa, nem érek rá egész állá nap, hogy rohadna a kényelmes beledbe a sör!

* * * * *

Ami azt illeti, néhány hónappal korábban valóban miriádnyi hernyó lepte el a Szövetség helyi határátkelőhöz közeli erdejét, csakhogy a papok imái hamar elejét vették a fertőnek, így alig néhány száz hektárnyi fa esett áldozatuk

A vita hamar elcsitult, mert néhány fa miatt senki sem akart háborút kirobbantani, viszont az egész bonyodalom következtében dwoon favágók keltek át a hágón, hiszen gerendáknak megfelelő fa nem terem mindenütt. Olcsóbb pár mérföld távolságból beszerezni, mint a fél országon átutaztatni. .. Toron pedig szemet hunyt az „alantas külhoni barbárok" jelenléte felett, hiszen a Szövetség aranypénzét mindig szívesen látták.

* * * * *

A szekerek és kíséretük áthaladt a hágón. Az úti passzus szerint favágók utaztak a felszerelésükkel. Kanaie- zed alapjában véve becsületes embernek tartotta magát; ha egyszer lefizették, azzal kiegyenlítettnek tekintette a számlát. Márpedig a fizetsége súlya lehúzta a zsebét, így érthető módon nehezére esett volna alaposabban ellenőrizni a szekereket. Elég régóta állt már szolgálatban, hogy pusztán ránézésre és néhány láda átvizsgálása alapján megmondhassa, Toronnak nincs mitől tartania.

Különben is, ha néhány favágótól rettegni kéne, hátha valójában ők a Szövetség előretolt hadereje és alig száz harcos végromlásba dönti Tharr birodalmát, akkor Toron tényleg megérett a pusztulásra.

Amúgy meg a kémek mire kapják a zsoldjukat, ha nem a beszivárgó ellenség leleplezésére?

Erről eszébe jutott az a két embere, akiknek feltétlenül oda kell adnia a részüket az aranyból. Elvégre a vesztegetést azonnal jelenteni kell a felügyelőknek - ámde ki jelentené fel saját magát?

Az északi aranykorona aprópénz, de a legélesebb szemet is eltakarja. Az őrparancsnok így nem vette észre azt a pár mélyen alvó és összekötözött embert sem, akik a szekerek aljában hevertek, vaskos ponyvával lefedve.

* * * * *

A Sárkánygerinc toroni felén, az erdő mélyén szunnyadt a dwoon favágók tábora. Száznál is több, dolgos ember tért nyugovóra az alkonnyal együtt. A munka nehéz volt, Toron pedig az ellenségességig akadékoskodó ország, ám a fizetség busásnak ígérkezett.

Néhányan maradtak fent, pálinkát és sört iszogattak apró tüzek mellett, vagy őrködtek a tábor szélén. Ahol ennyi ember gyűlik össze, nem kell sok ragadozótól tartani. Annál inkább a tolvajoktól és alkalmi rabszolgavadászoktól.

Alkonyodott már és a levegő igencsak lehűlt, jobb volt ilyenkor négy fal közé. húzódni. A tisztást az első napokban kiszélesítették és ideiglenes rönkházakat emeltek a téli hideg és a vadállatok ellen. Két hosszúházban a munkások laktak, öt kisebben az elöljáróik.

Az emberek mindent megtettek, hogy favágóknak tűnjenek. Többségük, váltott csoportokban, tényleg erdőt irtott; a kivágott szálfák, mint halott óriások hevertek a tisztás szélén, túl a rönkbarakkokon. A látszatot fenn kellett tartani; a tábor vezetése, ismerve Toron gyanakvással átitatott légkörét, biztosra vette, hogy figyelik őket.

* * * * *

Valóban időről időre felbukkantak kémek, hogy aztán jelentéseik többnyire a „felettébb lényegtelen" asztalra kerüljenek, méghozzá jó okkal: a toroni kémhálózatot a paranoiásan szélsőséges bizalmatlanság jellemezte. Ugyanaz gátolta a hatékony működését, ami egyben Észak leghatalmasabb hírszerző szervezetévé tette: a tisztviselők sokasága.

Minél több a tényleges munkát végző kém, annál több a jelentésekkel pepecselő hivatalnok szükségeltetik. Ez akkor is igaz, ha a kémek és a hivatalnokok többsége fejvadászokból áll. Aki napról napra egy fülledt, ablaktalan épületben az asztal fölé görnyedve szortírozza és kivonatolja a jelentéseket, elkerülhetetlenül fásult lelkű tisztviselővé válik. Mintha fordított metamorfózis zajlana, és a darázs alakulna lárvává.

A gépezet azonban olajozottan működik mindaddig, amíg nem húszan versengenek egyazon magasabb pozícióért. Elég egyszer vaklármát csapni, és az illető élete végéig disznópásztorokról szóló jelentéseket válogathat.

Hiába érkezett be tehát néhány jelentés arról, hogy a tábor méretéhez képest jóval lassabban haladnak a fakitermeléssel, és néha fegyvereket is látni pár favágónál, az illetékes tisztviselő unottan hajította a tekercset a többi közé.

Márpedig fegyver akadt bőven a táborban. Akik éppen nem fát vágtak, kardvívást, lándzsaharcot, test- test elleni küzdelmet és védekezést tanultak. Az engedelmességgel az indulás óta nem akadt gond, az emberek fegyelmezettek voltak, akár a veterán lovagok.

Egyetlen kémnek sikerült erről megbizonyosodnia, és mindent le is írt a jelentésében. Két nappal később ugyanazon a halmon landolt a pergamen, ahol a többi.

* * * * *

Amiről a kémek se számolhattak be, az egyik, favágó gúnyát viselő tiszt ordítozása volt a rönkviskójában.

- Márpedig ez őrültség! - kiáltotta Tassikin minden tekintélyét latba vetve.

A hírnök a közkatonák végső mentsvárába hátrált.

- A parancs az parancs, uram.

- Akkor jelentsd a főkapitánynak, hogy értettem. Hajnalhasadtakor megindulok az embereimmel. Jelentsd azt is, hogy kihallgatást kérek tőle. Méghozzá most azonnal!

Minek vitatkozzon tovább? Ezzel az erővel vizet is hordhatna egy feneketlen kútba. A küldönc ökle szertartásosan döndült a mellkasán, majd távozott a kalyibából.

Tassikin elfordult a bejárattól és dühödten meredt a tábori ágyára, amikor Cerrow lépett be. Látnia se kellett, hogy tudja, ő az, amint éppen meghajol.

- Uram, ne mérgelődj, csak egy küldönc - jegyezte meg Cerrow, érzékelve ura hangulatát. - Yiend főkapitány meg fogja érteni az álláspontodat, és csak ez számít.

Tassikin odalépett hozzá, és kezébe vette a csuprot, amit Cerrow időközben telitöltött forralt borral.

- Mindent hallottál?

- A jó szolgát a szeméről ismerni fel, uram. Láttam a hírnök arcát. Meg aztán - tette hozzá hamiskás mosollyal - a rönkházad vaskos fala csak a suttogást nyeli el. Hallgatóznom sem kellett.

- Mi a véleményed?

- Uram, tudod jól, hogy a háborúhoz nem konyítok. Erőmhöz mérten szolgállak, gondoskodom kényelmedről, de a kardforgatást inkább rád bízom.

- Ej, sokra megyek a kifogásaiddal! Bűzlik minden. Félig képzett parasztokat vezessek harcba, üssünk rajta a toroni járőrökön és vonuljunk vissza? Mi végre? Miért álcázzuk magunkat napszámos fejszeforgatóknak? És a perzselő sugarakra, hova lettek a naptornyok?!

- Tudod jól, uram, hogy Toron végre bármikor megindíthatja a hadait. Már elmondtam, amikor sikerült megszabadítanunk a fogságból. A fő seregük messze jár, a sűrű erdőbe kémeket, ha küldenek. Nem fogják megosztani az erejüket száz favágó miatt.

Tassikin ismét a viszkető billogot vakarta a darócing alatt.

- Az emlékeim... ködösek. Igen, tudom, hogy beszámoltál mindenről. Csak valamiképpen...

- Valamiképpen minden emlék kifakul és megfoghatatlanná válik néhány nap után?

- A számból vetted ki a szót. Olyan, mintha álomkóros lennék, vagy mi a rothadás.

- Boszorkánymesterek. Ha engem kérdezel, uram, az ő sápkóros átokvarázslatuk lehet. De az ismétlés segít. Ezért számolom a napokat.

- Ranilnak hála, két nap múlva vége. De igazán vége, Cerrow?

- Már csak kettő, uram. Addigra tiszta lesz a levegő. Aztán útilaput a csizmánk alá és meg sem állunk hazáig.

- Biztos jól számoltál? Minden napot? Mintha túl gyorsan telnének...

Hamiskásan csillant Cerrow tekintete, de arca rezzenetlen maradt.

- Még amikor seblázzal feküdtél eszméletlenül, akkor is jelentettem neked.

Tassikin önkéntelenül a mellkasához emelte a kezét, ahonnan jó ujjnyi darab hús hiányzott. Egész szépen beforrt a seb, de még gyakorta viszketett. Szakállas nyílvesszők! Kicsiny sebet okoznak, de próbálja csak kirántani valaki, tépi magával a húst, inakat és az izmokat is! Most már nem sajgott, csak vakarásra ingerlően bizsergett.

- Tetvek, uram? Ebben a táborban bármi előfordulhat.

- Nem, Cerrow, csak a sebem. Viszket néha.

Pár pillanatra elkalandoztak a gondolatai. A fogságba esése idejéből szinte semmire sem emlékezett. Csak a szabadulásra: arra, hogy lelövi egy íjász, mint hasznavehetetlen barmot, de rátalál néhány favágóból lett ellenálló. Cerrow hálakönnyektől nedves arcára, amiért csodával határos módon ő is túlélte a támadást, és így viszontláthatta urát. Tassikin elérzékenyült.

- Öreg barátom, nélküled már rég kutyák zabálták volna fel a tetememet.

Cerrow lesütötte a tekintetét, úgy mormogott valami olyasmit a dús bajsza alatt, hogy „semmiség, igazán sem- miség".

- Nélküled halott volnék.

- Élsz, és egyedül ez számít!

Tassikin megrázta a fejét, mint a részeg, aki így próbál a bódulattól szabadulni.

- Nézz körbe! Tábori ágy, néhány prém, egy utazóláda, egy asztal meg szék. Biztosan erről álmodozhattam, amíg fogságban voltam, de most? Könnycseppet sem morzsolok szét, hogy hátra kell hagyjam.

- Ne haragudj meg érte, uram, de úgy hittem, örülsz, amiért törleszthetsz a toroniaknak.

- Parasztokkal és szolgákkal?! Dwoonokat vezetek mészárszékre, Ranil szerelmére! Egyszer győztünk, mert az angyalai megáldottak minket. De másodjára ugyan kihez pártol a szerencse?

- Magától értetődik.

- Ej, a fenébe, bár úgy volna, Cerrow! Harcoltam, megsérültem, elfogtak és szabad lettem. Esélyt kaptam rá, hogy törlesszek Tharr fattyainak. Ha tehetném, egy szál karddal megostromolnám Shulurt. De nem arra esküdtem fel, hogy kölyköket öletek halomra. Különben se hiszem, hogy két nap múlva bárhova mennénk.

- Kételkedsz a főkapitány szavában?

- Bűzlik itt minden. Bár ha jobban tudnék emlékezni! Olyan érzés gyötör, mintha fontos dolgokat felejtettem volna el. Ha te nem számolnál be mindenről, talán azt is elfeledném, ki vagyok. Látom a tekinteteden, neked sem kerek a főkapitány terve.

Cerrow lehorgasztotta a fejét.

- Uram, a napokat szerintem csak az emberek miatt találta ki. Ez valahol reményt ad nekik, hogy még élni fognak, amikor megpróbálkozunk eljutni a Szövetség ellenőrizte vidékre.

Tassikin a sarokba vágta az ónkupáját.

- Ha lesz, aki egyáltalán a saját lábán távozhat! Szakadjon rám a sötétség, ha még több dwoont öletek meg. Bezzeg az a két felfuvalkodott hólyag, Hawwyt meg Wearrono!

- Örülj neki, uram, hogy csak kettő akad belőlük a táborban.

- Egy is túl sok a fajtájukból. Mit számít nekik az emberélet? Odavetnék az összes dwoont az ellenségnek, ha ettől megnőne a hírnevük!

- A nevükön kívül mit tudsz róluk?

Tassikin képtelen volt felelni. Sok történetet hallott a táborban a „favágóktól", amikor vecsernyéhez ültek, de valahogy sosem derült ki belőlük, kik voltak valójában az urak körül páváskodó talpnyalók.

- Szóval téged nem érdekel az, hogy a hazánk a hőst lássa benned, aki maroknyi emberével szállt szembe a sötétség erőivel?

- Ha számítana a hírnév! - legyintett Tassikin. - Inkább kívánj sok szerencsét. Az embereim élete a tét.

* * * * *

Tassikinben még akkor is fortyogott a düh, amikor dörömbölt a főkapitány ajtaján, majd válaszra sem várva belépett. Két tiszttársa, Hawwyt és Wearrono ugyancsak itt időzött. Körbeállták a domború térképes asztalt, úgy hallgatták a sebhelyes arcú, öreg katonát. Az ajtó nyikorgására félbeszakadt a tanácskozás. Egyik társa arcán gúnyos mosoly húzódott, a másik gőgös pillantást vetett Tassikinre. Szándékosan nem vette észre őket. Mit törődjön szamarakkal, akik lónak képzelik magukat?

Hiszen Cerrow megmondta, ugyanolyan sorból származtak, mint ő: kisnemesek sokadik sarjai, akik atyai áldást, ha kapnak örökségként. Csapatukat szintén kényszersorozott parasztok és inaslegények alkották.

Az egyedüli különbség a gondolkodásmódban akadt; Hawwyt és Wearrono számára a győzelem a feljebb jutást jelentette, a társadalmi előrelépést, hogy majd amikor dicsőséggel befejezik a háborút, már főtisztekként, gazdag hadizsákmányon ülve akasszák szegre a kardjukat.

Tassikin számára a győzelem az emberei megkímélését jelentette. Talán pont olyan lenne, mint ők, gondolta sokadszorra. Önkéntelenül is a mellkasához nyúlt. A kiégetett sebhely néha még mindig viszketett. A fogságba esés megváltoztatta, de a ködös emlékek miatt nem tudhatta, miként vélekedne a társairól. Most utálta még a képüket is.

Ám különös módon éjszakánként néha fegyveres harcokról álmodott, amikben rendre Hawwyt és Wearrono oldalán küzdött, de ezt betudta a jelen helyzetnek. Gyakorta gyötörték rémálmok is: végtelen robot bányák mélyén, kegyetlen kínzások a legkisebb vétségért, moslék ételként, amely sosem elég. Dwoon őrkutyák elé vetett beteg, munkára képtelen rabszolgatársak, akiket elevenen tépnek szét a kiéheztetett állatok.

Most azonban a jelenre kell koncentrálnia, figyelmeztette magát Tassikin.

- Kapitány, uram - szólalt meg köszönés helyett - a leghatározottabban tiltakozom a parancs végrehajtása ellen!

- Tudja, mi jár a parancsmegtagadásért? - kérdezte csendesen Yiend.

- Igen, uram. Az, ami az embereimre vár.

Az őszes hajú harcos arcán elmélyültek a ráncok, ahogy összevonta a szemöldökét. Megkerülte az asztalt és Tassikin elé állt. Bár fél fejjel alacsonyabb volt nála, a főkapitány a tekintélyt parancsoló kisugárzásával mégis fölé magasodott.

- Mégis, mit gondol, miért vagyunk itt? Kirándulunk egyet a csodás téli rengetegben? Virágot szedünk talán?

- Toron ellen harcolunk, uram.

Wearrono a fejét csóválta, Hawwyt pedig tüntetőleg térképet kezdte tanulmányozni. Szavak nélkül is azt üzenték, kapcarongynak se tekintik.

A főkapitány nem kezdett üvöltözni, ahogy Tassikin várta. A vállára tette a kezét és megszorította. Tassikin összerezzent, mert az acélos ujjak azt sugallták, képesek volnának egészen a csontjáig marni a harcban edzett izmait, és mégis, baráti érzés áradt a főkapitányból.

- Fiam, pontosan tudom, mit él át. Számos csatát vívtam meg, ahol a halálba vezettem az embereimet. Mondhatnám, hogy éjjelente ott kísért az arcuk, álmomban hallom a vádló szavaikat, de ez nem igaz. Tettem, amit Ranil színe előtt megfogadtam, szolgáltam a népemet. Bármikor kész voltam és vagyok életemet áldozni a dwoonokért. Tegye fel magának a kérdést: képes rá maga is?

Tassikin a füléig vörösödött.

- Uram, természetesen igen!

- Miért hiszi, hogy az emberei nem?

- Uram, én...

- Tassikin, be kell vallanom, becsülöm magát. Képes a kivégzését is megkockáztatni, ha ezzel megmentheti az emberei életét. De adja meg nekik a lehetőséget, hogy értelme legyen a haláluknak! Ranil előbb- utóbb mindenkit magához szólít, hogy a tiszta isteni fényben megítélje pőrére vetkőzött lelkünket. A hazánkért, hitünkért és népünkért tesszük kockára az életünket nap nap után. Mit gondol, ha választhatnak, az eke szarva mellől akarnak kidőlni vénségükre, hogy a trágyába fulladjanak, vagy kard által vesznének el inkább, miközben az Unióért harcolnak?

- Harcolni akarnak - ismerte el Tassikin. - Már bizonyították másfél héttel ezelőtt.

Yiend szikár mosolyt villantott Tassikinre és megveregette az arcát.

- Akkor tekintsük úgy, hogy az imént a hadviselésről diskuráltunk egy kicsit. A parancsot ismeri. Indulhat.

Tassikin kihúzta magát, tisztelgett és távozott. Fejcsóválva, de örömmel vette észre, hogy öreg szolgáját kint találja az ajtó mellett.

Fertályóra múlva már a háborítatlan rengeteg mélyén vezette az embereit Cerrow társaságában. Lassan haladtak a hó miatt, és mert hegynek felfelé kaptattak. Ha Ranil melléjük áll, másnapra már Toronban lesznek.

* * * * *

A maroknyi csapat mozdulatlan lapult a fák és bokrok takarásában. A hegyoldal itt kevésbé volt meredek, bokatörés veszélye nélkül lehetett lerohanni a közeledő ellenséget. Alant, ötven- hatvan lépésnyire, kígyózott egy szélesebb kocsiút, azon túl pedig mély szakadék tátongott.

A pikákkal felszerelt toroni különítmény gyanútlanul masírozott az úton. Legalább kétszer annyian voltak, mint Tassikinék. Téli egyenruhát viseltek, bundabéléses fémsisakot és fémlapokkal kivert bőrpáncélt. Ha meg is neszelnének valamit, Cerrow gondoskodott róla, hogy észrevétlenek maradjanak. Tassikinnek azt mondta, az ital észrevétlenné teszi őket, a férfi pedig készségesen elfogadta a magyarázatot. Elvégre másfél hete már megtapasztalta a hatáság

Még ha kevéssé is emlékezett minden részletre. De győztek, ebben biztos volt. Mi más lenne a magyarázat, mint Cerrow főztje?

A világ kezdett elmosódni körülötte, a múlt és a jövő egyetlen, homályos peremű mostban összpontosult. A kétségeit semmi- hamuként fújta fel a lelkében feltámadó hit.; Tényleg hitt a győzelemben. Mi mást tartogathatna Ranil a számukra?

Az első néhány toroni már túl is haladt a szabadcsapatukon, amikor Tassikin előredöfött a kardjával, mintha innen is lekaszabolhatná az ellenséget és elkiáltotta magát:

- Ranil velünk! Győzelem és halál!

Rohanva vezette maroknyi emberét lefelé a hegyoldalban, és üvöltöttek, amikor rávetették magukat az ellenségre. A toroni talpasok védállásba helyezkedtek a kapitányuk utasítására, pikájuk veszedelmes, acéltüskés sündisznóvá változtatta a csapatot.

Tassikin szívét csordultig töltötte a gyűlölet. Halál Tharr förtelmes népségére! Ranil ma boldog lesz. Embereivel sokat gyakorolta a taktikát, és most már mennyei bizonyossággal tudta, néhány paraszttal legyőzi Toront. Pikát félreütni, aztán a lándzsát izomból az ellenfélbe döfni. A lendület elég lesz a halálos döféshez. Aki megtorpan, elveszíti a sebességét és dicstelen halált hal. Ranil csak a vakmerőket segíti.

Fröcsögő vér, feltépett hús és sikolyok.

Az áttörés sikeres! Tassikinék elsöprő erejű támadása szétzilálta a toroniak védelmét. A szálfegyverek ilyenkor már haszontalanok, most csak azzal lehet ölni, amit a regulárisok szánakozva parasztfegyvernek csúfolnak; rövidkardnyi vadásztőrök, fejszék, szöges bunkók, ásófejek és kihegyezett agancsok, mindegy. Csak hegyesek vagy élesek legyenek.

Cerrow italából mindenki kapott; a kotyvaléktól senki sem érzett fájdalmat és halálos sebekkel is tovább harcoltak.

Tassikin elméjében foltok ragadtak meg a továbbiakból. A tudat különös módon válogat; néhány arc, mozdulat, hang és szag örökre megmarad, a csata nagyobb részét azonban elmosódott lidércnyomásként élte át.

A mészárlás káoszában üvöltés vegyült sikolyokkal és húsba hasító fém hangjával. A fémlapos bőrvértek és sisakok semmit sem értek a bestiális dühvel forgatott fegyverek ellen. Kiüvölthette a tüdejét az őrmesterük meg a haramiaarcú tisztjük, ahogy a dwoonok áttörték az első sort, a förtelmes nyelvükön vartyogó toroniak megszűntek embernek lenni. Birkák voltak, riadtan bőgő vágómarhák; amiknek nincs kegyelem, mert ez a gondolat fel sem merül, hiszen emberarcú kártevők csupán, és Tassikin újabb magatehetetlen testbe mártotta a kardját, majd szabad kezével eltaszította a vérző, vergődő barmot, hogy kiszabadítsa a bordái közé akadt pengét, aztán jöhetett a következő áldozat Ranilnak.

Öt percig vagy fél óráig tartott a küzdelem? Tassikin; sosem tudta meg. Arra eszmélt, hogy öreg szolgája fogja két kézzel a karját, miközben a toroni kapitány előtte térdel. A tiszt jobbja frissen lehetett csonkolva alkarból, mert megmaradt kezével a vérzést próbálta csillapítani.

- Ne tedd, uram, még hasznunkra lehet!

Az ital hatása múltán döbbent rá Tassikin, hogy a toroniak ugyanolyan beesett arcú, félelembűzös kényszersorozottak, mint a talpasaik közül sokan. A kiképzésük elején lehettek; kondáslegények, napszámosok csenevész kölykei, és elcsapott inasok. Még nem voltak teljes értékű katonák, ez hamar kiderült.

A csata véget ért. A toroniak közül csak a tisztjük maradt életben, ő is Cerrow közbelépése miatt.

Tassikin vén szolgája az egyik szemére alig látott, aminek máris lilásan duzzadt a környéke. Valaki alaposan bemoshatott neki. Aztán bevillant egy friss emlék. Ő maga, Tassikin volt a bűnös. Akkor vágta arcon a kardgombbal, amikor először próbálta lefogni. A toroni kapitány megadta magát. Hogy a kezét mikor veszítette el, homályba veszett.

- Beszéled a közös nyelvet? - rivallt Tassikin a tisztre, mire az megrázta a fejét.

Az ital múló mellékhatásaként a dwoon alig tudott összpontosítani.

- Cerrow, kössétek el a sebét, még hasznunkra lehet - préselte ki magából.

- Végetek van - köhögött a toroni tiszt. Dwoon nyelven.

- Érted, amit mondok?!

- Hogyne érteném, te szukafattya haramia! A helyőrség hamarosan értesül a történtekről. Lógni fogtok a gaztettetekért!

Tassikin leütötte a nyilvánvalóan megzavarodott toronit. Amikor hátrafordult, Cerrow kétségbeesetten meredt rá és remegő kezében egy színes folyadékkal teli fiolát tartott.

- Nem tudom megtenni, uram!

- De hát micsodát, Cerrow?

Cerrow egy nagyobb kőhöz vágta az üvegcsét, ami széttört és a lötty sötétre színezte a szikladarabot.

- Uram, menekülnöd kell. A főkapitány a halálodat akarja.

- Miről beszélsz? Meggárgyultál vénségedre? Ennyire nem utálhat.

- Ó, az istenekre, hogyan is érthetnéd?! Minden hazugság volt, uram! A nemességed, a stratégia, a múltad, minden.

- Ülj le, barátom. Nagyobbat üthettem, mint elsőre látszik, pedig így is félek, hogy elvesztetted a szemed világát.

- Ne foglalkozz most semmiségekkel! Alig van időnk. Rabszolga voltál, ahogy a másik két „kapitány" is a táborban. Ezért viszket a billog. Még egészen friss! Mind toroni gladiátorok voltatok, csakhogy dwoonnak születtetek. Toronban harmadosztályú árunak számítotok.

- Agylágyulást kaptál, szolga? Összevissza beszélsz!

- Könyörögve kérlek, hallgass végig! A főkapitány és mi, igen, kár tagadnom, mi, úgy döntöttünk, kísérletezni fogunk rajtatok. Megszereztek... szereztünk egy különleges toroni áfiumot, csakhogy ki kellett próbálni, mielőtt odahaza a naptrónus elé állunk. Emléktörlést hajtottunk végre rajtatok, és új emlékeket ültettünk el a fejetekben! Családról, nemesi múltról. Menekülj, könyörögve kérlek!

Tassikin közelebb lépett.

- Hadd lássam a fejed, biztos, hogy kiloccsant az agyad egy része!

- Nézz balra! - üvöltött Cerrow akkorát, hogy Tassikin önkéntelenül is engedelmeskedett. - A ködön át, mondd, mit látsz? Csak nem egy... naptornyot? És jobb felé? A hegyek takarják, de vajon minek az aranyorma dereng elő? Hiszel nekem végre?

A látvány valósággal sokkolta Tassikint. A naptornyok minden dwoon számára az erős és büszke hazát jelképezték, az országot, amely századokon át egyedül dacolt a hatalmas Toronnal. Ha a naptornyok, a ledönthetetlen védelmi vonala áll, akkor...

A hóban heverő, sebesült tisztre nézett, akit közrefogtak az emberei. A férfi bőre a szeme láttára fakult ki, egyenruhája toroni színek helyett a Dwyll Unióét vette fel. Tassikinnel megfordult a világ, ahogy elméje ingadozott a tévlátszat és a valóság között. Körülöttük a toroni talpasok mind visszanyerték eredeti külsejüket - amit soha nem is vesztettek el, villant az elméjébe a felismerés.

- Tehát igaz - suttogta felindultan. Térde remegni kezdett, végül nem bírt talpon maradni, és a letaposott hóra rogyott. - Tényleg rabszolga vagyok. Megvettek, hazudtak, de nem lettem szabadabb, mintha Toron arénáiban ölném a honfitársaimat.

Cerrow elé guggolt. Halkan folytatta:

- Kaptatok pár senkinek sem hiányzó parasztot, hogy fenntartsuk a látszatot. Az első próbák során, aminek a végén minden túlélőt eltakarítottunk, kiderült, hogy az áfium receptje hibás. Szándékosan vagy véletlenül, nem tudjuk. Toronban sem használják. Lehet, hogy új felfedezés, lehet, hogy nem sikerült tökéletesíteni. Nem tudjuk!

Tassikin látszólag semmit sem fogott fel az elhangzottakból. Csak ült, ingatta a fejét, mint akit szélütés ért.

- Minden „öreg szolga" kapott egy- egy variánst. Ketten az alkímia titkaiban mélyedtünk el, a harmadik társunk egy varázstudó, de ért valamennyit a főzetekhez, ahogy mi is az elme befolyásolásához. A parasztok és ti, „urak" mind az új kísérlet alanyai lettetek. Én sikerrel jártam. Láthatod az eredményt. Kétszeres túlerő ellenében, szánalmasan felfegyverzett, ócska sereggel tönkrevertél egy lobogónyi dwoon talpast!

- És mi lesz a sorsom? - emelte fel a fejét végül. Szemét könny fátyolozta el.

- Rabszolga vagy - válaszolta Cerrow halk- kedvesen. - Használnak, amíg kellesz. Talán érdekel téged, mi lesz az ónkupával, miután kiittad belőle a sert?

- Magadról is hazudtál.

- Kénytelen voltam, uram! De nem volt minden hazugság. Valóban tisztellek. A parasztokat emberszámba veszed, köztük jársz, az ő ételüket eszed és szembeszálltál a főkapitánnyal is az érdekükben. Tegnap estig még ingadoztam, de akkor, akkor végleges döntést hoztam. Te jó ember vagy, uram, ha rabszolga is, és jobb életet érdemelsz!

- Miért?! Miért mondod el mindezt nekem? - kiáltotta Tassikin, és talpra küzdötte magát. - Bár tudatlan maradtam volna!

Cerrow megingott, ám nem hátrált.

- Mert sorra öltem a honfitársaimat. Nézd! Csöpög a vér a kezemről, lemoshatatlanul, pedig nem is én forgattam a kardokat. Azt hiszed talán, hogy ezért fogadtam hűséget a főkapitánynak? Hogy segédkezzem dwoonok lemészárlásában?! Tebenned bízhatom egyedül. Ha megtagadom a parancsot, engem is levágnak. Ha hallgatok, előbb- utóbb önkezemmel fogok véget vetni az életemnek. Így is megteszem, de feloldozást miként remélhetnék Ranil színe előtt?

- Azt mondod, fussak el? Ugyan, ki hinne nekem? Inkább Ranil haragjaként sújtok le a véreink árulóira. Tarts velem! Segíts!

- Magadat feláldozhatod, de koncként vetnéd oda az embereidet? Ezek után? Tudod, mi történne a táborban.

- Akkor sem maradhat büntetlenül véreink lemészárlása!

- Ezért mondtam: fuss! Menj el a tartományi székhelyre, számolj be mindenről. Vidd magaddal a tisztet is. Hitelt adnak a szavaidnak.

Az egykori gladiátor tétovázni látszott, de aztán megrázta a fejét. Vérrel szennyezett kardját lassan emelte, ám Cerrow figyelmét nem kerülte el a mozdulat. Hátrálni kezdett. Tassikin is lépett egyet előre.

- Mire tisztáznám magam és elindulna a hadsereg, ti már messze magatok mögött hagyjátok a tábort. Ennyire ostobának nézel?

- Sajnálom - lehelte Cerrow, és elkiáltotta magát. - Az egér megfogta a macskát!

Tassikin öntudatlanul rogyott a hóra.

* * * * *

Hatalmas tüsszentés térítette magához. Hirtelen nem értette, miért himbálózik a világ, és miért látja maga előtt, azaz fölött a fák lombfosztott ágait. Ösztönösen nyúlt volna az orrához, hogy megtörölje, ám kezét összekötözték, és mint egy pillanattal később kiderült a lábait is, amikor hasztalanul próbált talpra állni.

- Mi történt? - kiáltotta dühödten. - Hova visztek, ostobák?

Cerrow bukkant fel a látóterében, homlokán barázdákat vetettek az aggodalom ráncai.

- Kénytelen vagyok visszavitetni téged a táborba. Ha nem támadsz rám, már messze járhatnál. Megfosztottalak az eszméletedtől egy fertályórája. Máskülönben újabb végzetes hibát követtél volna el.

- Amint szabad leszek, végzek veled! - acsarogta az egykori gladiátor, ám hasztalan rángatta a kötelékeit.

- Kár az erőlködésért, „uram". Az embereid számára most már becses zsákmány vagy, hiszen komoly jutalmat ígértünk nekik a toroni tisztért. Furán hangzott? Pedig most téged látnak ellenségnek. Apró tudatmódosítás, viszont a toroni vér igencsak fölerősítette a hatását.

- És a tiszt? Megöltétek, igaz?

- Mondtam, most már téged hisznek toroninak, uram. Szabad lehettél volna. Gondoskodtam róla, hogy élve távozzon, és hírét vigye a gyalázatnak. Ezekkel a parasztokkal könnyű azt láttatni, amit akarok.

- Tényleg megérte? Megérte azért tanulnod, hogy rászedj néhány legényt bazári illúziókkal?!

- Ugyan mit tudsz te, uram, az elme működéséről? A tévlátszatok elültetése hosszadalmas művelet, és bármikor magunk ellen fordítható, ha az ellenség megszerzi a parancsszavakat. Ki teremtene olyan hadsereget, amelyet egyetlen kém képes volna a saját oldalára állítani?

- Akarat nélküli bábokká alázzátok a szabad dwoonokat! Olyanokká lettetek, mint a toroniak.

- Na, ebből elég! - ripakodott rá Cerrow. - Hogy merészeled? Az egér megfogta a macskát!

* * * * *

Tassikin egy rönkházban arra tért magához, hogy a fő- kapitány néhány ezüstöt számol égy bávatagon vigyorgó katonája markába, aztán forró teát tölt magának. Szíve csordultig telt gyűlölettel a sebhelyes arcú áruló láttán.

- Az országunkért teszem - mondta minden bevezető nélkül Yiend, amint észrevette, hogy felébredt.

- Miről beszél? - hökkent meg Tassikin. Oldalra pillantott, majd undorodva fintorgott, ahogy meglátta a fejét leszegve, csöndben várakozó Cerrow- t.

- Válaszokat akar hallani, miért küldök csapatokat a sajátjaink ellen. Hogy miért hazudtunk háborúról, fogságról. Ezért.

- Az egyetlen dolog, amit hallani akarok, a halálhörgése!

- Kifelé mindenki, kivéve Cerrow- t. - A főkapitány felkelt az asztalától és megkötözött foglyához sétált.

- Őszinte szavait más körülmények között méltányolnám, de jelen helyzetben kérdéses, hogy egyáltalán életben hagyhatom- e. Felesleges ravaszkodnia. Cerrow figyelemmel követi a gondolatait. Ha hűséget esküdne szavakban, de a halálomat akarná, akkor is megölném.

- Végezzen velem most - felelte keserűen Tassikin. - Mit számít egy újabb dwoon?

- Éppen ezt válaszolom meg. Cerrow sok mindent elmondott, ám úgy sejtem, néhány dolgot megtartott magának. Szinte biztos vagyok benne, hogy az a tiszt túlélte. Ahogy az sem világos, maga miért ölte volna meg a kifejezett parancsom ellenére?

Tassikin a „szolgájára" nézett.

- Hát így állunk.

Cerrow nem felelt. Összpontosítania kell, és mennyire kapóra jön ez most a kétszínű kígyójának, gondolta Tassikin.

- Amit most felfedek maga előtt - folytatta Yiend - azt még Cerrow és a többi varázstudóm se ismeri teljesen. Abban bízom, Tassikin, hogy megérti, hatalmas áldozatot hozunk mindannyian.

- Ahhoz képest úri módon éldegél a házában!

Yiend váratlanul biccentett, pedig a volt gladiátor legalább egy pofonra készült.

- Jelen körülmények között ennyit tehetek, fiam. Ha rajtam múlna, minden összecsapást én vezetnék. Ám valakinek a főkapitányi teendőket is el kell látnia.

- Ranilra, hiszen béke van!

- Még, Tassikin! Még béke van. Én azonban tudom, hogy rövidesen, egy hónapon vagy éven belül, de Toronban felhangzanak a csatakürtök. Ezért úgy döntöttem, cselekszem. Kétszeresen is megszegtem az eskümet: amikor elárultam az uramat és megloptam, és másodszor, amikor a népemre támadtam.

- Árulással akarja megmenteni a dwoonokat? Milyen dicső választás!

Yiend rámarkolt a kardjára, aztán mégsem rántotta ki a hüvelyéből.

- Bízom benne, hogy helyes döntést hoz maga is. Ostobaság volna toroni katonákként háborút provokálnunk, hiszen hamar tisztázódna, hogy a Birodalom ezúttal ártatlan. Nem áldozhattunk fel valódi katonákat sem; amint rájönnek, hogy bajtársaikat mészárolták le, kezelhetetlenné válnának. A parasztok, inasok, szolgák azonban az első ijedtség után az elvárások szerint viselkedtek.

Tassikin, bár kevés dologra emlékezett, a rajtaütések eredményeit ismerte. Sosem hagytak túlélőket. Kivéve most, ezt a csonkolt karú tisztet. Bár az ő túlélési esélyei se túl magasak.

- Vérszomjasak lettek - mondta Tassikin.

- Bosszúszomjasak! Végre elégtételt vehettek megannyi sérelemért. A pofonokért, botozásokért, rekvirálásokért, a lenézésért és megaláztatásokért. Ők a társadalom legalja, nemzedékek hosszú során át verték beléjük: szolgák csupán, alig több joggal, mintha állatok lennének. Érdekli is őket, hogy dwoon vagy toroni katonát kaszabolhatnak le!

- Most törleszthetnek mindenért...

- Látom megértette. Az eredeti tervemet jelentősen megváltoztatta az, hogy megszereztem a toroni vér receptúráját. Két legyet egy csapásra. Tökéletesítjük a mérget, és elég galibát okozunk, hogy az Unió tespedő urai odafigyeljenek a határvidékre. Nem kell, hogy hadseregek álljanak ugrásra készen, elegendő, ha több szem tapad Toronra. Amikor pedig kitör a háború, a dwoonok a párlat segítségével sokszoros túlerőt is könnyedén legyűrnek majd!

Tassikin lehorgasztotta a fejét, így nem láthatta Cerrow falfehérré sápadt arcát. A barakk, a főkapitány, Cerrow mind homályba burkolóztak. Mintha egy különösen komisz rémálomban vergődne, képtelenül az ébredésre. Zúgott a feje, a vérrel és verejtékkel teli, fojtogatóan ésszerűtlen valóság birokra kelt a hidegen számító szavakkal. Minden értelmet kapott. Ranilhoz könyörgött, hogy csupán kegyetlen tréfának bizonyuljon az, amiről tudta, komorabb tény nem is lehetne.

Fölemelte a fejét és egyenesen a főkapitány szemébe nézett.

- Nem! Ez árulás, a hazánk és hitünk meggyalázása! Katona vagyok, aki...

- Harmadosztályú gladiátor vagy, maroknyi ezüstért vett rabszolga! - rivallt rá Yiend. - Ha Cerrow mindent elmondott, tisztában kellene lenned vele. Töröltük a legtöbb emlékedet, és ha tökéletesebb a toroni vér; még mindig abban a hiszemben térnél nyugovóra, hogy újfent az ellenségeidet pusztítottad el. A kérdés csupán annyi, mit választasz: aláveted magad egy újabb emléktörlésnek?

- Katona vagyok, aki Toron ellen esküdtem fel! - makacskodott Tassikin. - Lehet, hogy gladiátor voltam, pénzen vásárolt árucikk, de most tisztként vezetem az embereimet, és inkább meghalok, mintsem...

Yiend biccentett, valamerre Tassikin háta mögé. A férfi felkészült a fájdalomra, ám ehelyett csak a köteleit vágták át. Azonnal a főkapitányra vetette magát.

Tassikin szeme tágra meredt a döbbenettől, amint jéghideg acél szaladt a bordái közé. Éles fájdalom villant a szívébe majd halálos zsibbadás terjedt szét testében. Életében utoljára Yiend suttogását hallotta:

- Sajnálom. Ranil kegyelmezzen a lelkednek!

* * * * *

Yiend és Cerrow néhány pillanatig egymásra meredtek. A „főkapitány" hidegen méregette az árulót, aki némán mozgó ajkakkal imádkozott. Kezében tartott kése a félelemtől remegett.

- Azt hitted, készületlenül ér újabb árulásod, Cerrow? - suttogta dühödten Yiend. - Sérti az önérzetemet, hogy ennyire lebecsülsz! De ez érdekel a legkevésbé. Mégis, mit tettél? Veszélybe sodortál mindent! A pénzzel együtt elfogadtad, hogy a saját véreinket öljük. Talán kevesled a fizetséged?

Cerrow tekintetét áthatotta a szentekre és őrültekre jellemző eleven tűz.

- Betelt az utálat kelyhe, „főkapitány". Megszegtük urunk legszentebb törvényét, és olyanná váltunk, mint népünk ellenségei. Ki adja vissza lelkünk tisztaságát?

- Lélek? - károgta Yiend. - Áldozatot hozunk, hogy megmentsük népünket. A hazánkat! Lehet ennél tisztább a lelkünk?

- Igen. Lehet. Találkozunk a Homály Vermében!

Magasra emelte a tőrét, mire Yiend ösztönösen felé ugrott, hogy megragadja a csuklóját, de elkésett. Cerrow lesújtott, és saját mellkasába vágta a pengét.

* * * * *

Habár a tisztviselők az önálló gondolatoknál csak a bizonytalanságot gyűlölik jobban, időről időre még közöttük is felbukkan a szerencsejátékos fajta, aki hajlandó mindent egy lapra feltenni. Vagy alkalmasint néhány jelentésre.

 

 

6.

Dwyll Unió, Pyarron szerint 3691., Rügyek hava

 

 

A három lovagból és kíséretükből álló hivatalos küldöttség komor pompával lépett dun Kaen da Gorssa fogadótermébe. A dun borért és ételért szalajtotta a szolgáit, bár tudta, úgyis hallgatózni fognak. A küldöttség legfiatalabb tagja fekete bársonyba vont dobozt tartott a kezében. Most letette a széles, gyalulatlan asztalra.

- Értesült a jövetelünk mibenlétéről, uram? - kérdezte dun Theor da Mawyer, régi harcostársa. A hivatalos hanghordozása és a szigorú arckifejezése elárulta, dun Gorssa nem számíthat a csatákban edzett barátságukra.

- Megkaptam a levelet, dun Mawyer. Amint válaszomban már jeleztem, értetlenül és legfőképpen hitetlenül állok a történtek előtt. Felteszem, a küldöttség végre bizonyítékot is hajlandó mutatni.

Dun Mawyer intett, mire kinyitották a bársonnyal bevont dobozt.

Dun Gorssának arcizma sem rezdült a pár napja levágott fej láttán. Egyértelműen Yiendé volt, habár a kínvallatás során rettenetesen eltorzították az arcát. A hosszú heg a kinyomott bal szeme alatt, az apró naptetoválás közvetlen a levágott orra felett, a csontig égetett homlokán bizonyossá tették a személyazonosságot.

- Felismeri?

- Igen. Yiend Maneiss feje.

Dun Mawyer megköszörülte a torkát.

- Őkegyelme, Andar Lem da Carryn herceg megbízásából, Ranil egyházának áldásával én, dun Mawyer ezennel felszólítom dun Kaen da Gorssát, tisztázza a lázadókhoz kötődő szerepét! - szavalta fennhangon a küldöttség vezetője. A legfiatalabb pennát és pergament tett az asztalra, és írni kezdett.

- A vád szerint - folytatta dun Mawyer -, dun Kaen da Gorssa megbízta szárnysegédjét, Yiend Maneisst, hogy szabadcsapatot szervezzen, és a Sárkánygerinc toroni oldaláról rajtaütéseket vezessen a Dwyll Unió hadserege ellen, oly módon, mintha toroniak támadtak volna a katonáinkra. Tagadja az ön ellen felhozott vádakat?

- Tagadom! A váram papja, Jessant atya a tanú rá, hogy több mint fél évvel ezelőtt Yiend Maneiss egy este leitatott, majd ellopott tőlem háromezer aranyat érő pénzt és drágaköveket, továbbá az egyik csataménemet. Az esetet bejelentettem, Jessant atya pedig Ranil kegyelméből megerősítette, hogy lopás történt. Azóta semmi hírem Yiend Maneiss felől, illetve mostanáig semmit sem tudtam róla.

Dun Kaen da Gorssa jó előre készült erre a beszélgetésre. Lepecsételt, kicsiny tekercset vett fel az asztalról és átnyújtotta dun Mawyernek.

- Tessék, az eredeti tanúsítvány.

Dun Mawyer a kezébe fogta a tekercset és pár szót suttogott. A pergament arany fény ölelte körbe, de sértetlen maradt. Ha hamis lett volna, porrá omlik. Dun Mawyer feltörte a pecsétet és sietve átfutotta a cizelláltan kanyargó sorokat.

- Fiam, tedd el az írószereket! - szólt az íródeákjának. - Csatold ezt az okmányt a jegyzőkönyvhöz! Dun Kaen da Gorssa ártatlan.

- Hála a magasságosnak, Kaen! - sóhajtott nagyot, és intett a küldöttség tagjainak, hogy nyugodtan ellazíthatják izmaikat.

- Egy percig sem hittem a bűnösségedben, de Yiend nagyon komoly vihart kavart. Sajnos alig tudtunk meg valamit a kutyától, az erdőben bolyongott, amikor rátaláltunk. Emléktörlést hajtottak végre rajta. Ha nincs az a fiatal, fél karját odavesztett tiszt, talán sosem rakjuk össze a részleteket. Ám ami a lényeg, Ranilnak hála, sikerült elsimítani a diplomáciai bonyodalmakat. Toron hajlandó fátylat borítani a történtekre, így a béke fennmarad. De téged mi aggaszt, barátom?

- Bocsáss meg, Theor, vénségemre túl érzékennyé váltam. Rendkívül felkavart Yiend gaztette.

Egy kis időre elmerengett, barátja pedig hagyta, hadd kalandozzanak borús: gondolatai.

- Tudod, egyszer régen megfogadtam, hogy ha gyalázatot hoz a fejemre, magam végzek vele. Erre már nem kerülhet sor. Barátodként kérlek, Theor, adjátok át a testét is! Magam akarok gondoskodni, hogy tettéhez méltó temetésben részesüljön.

- A régi virtus! - nevetett dun Mawyer. - Te neveled, te is temeted el. Bár ez némiképpen szabályellenes, kutya legyek, ha nem teljesítem a kérésedet. Ha mindennel végeztél, szívesen látlak a váramban! A békében teljesen berozsdásodtak a tagjaim, ha érted, mire gondolok.

- Örömmel fogadom invitálásodat, barátom. Régen verekedtem már én is. Kérlek, ne vedd zokon, ha alig marasztallak tovább szerény hajlékomban.

Dun Mawyer megértően bólintott. Ha az ő leghűségesebb szolgája válna tolvajjá és árulóvá, talán menten elsüllyedne szégyenében.

* * * * *

Dun Kaen da Gorssa perceken belül magára maradt. Ekkor visszazárta a bársonydoboz tetejét, remegő kézzel hátrasimította őszes üstökét, és csöndes imát mondott barátja lelke üdvéért.

Mert akadnak hőstettek, amelyekre örök homály borul, és hősök, akikről hallgatni kell.

 

horváth tamás: szabad akarat

Gro- Ugon földjén mindig is veszélyes volt az élet, kiváltképp az emberek számára. Még az orkok is csak kellő óvatossággal merészkedtek a szállásterületük határain túlra, mert ott számtalan veszély leselkedett még rájuk is. Hogy pontosan miféle veszélyek, azzal kapcsolatban számos eltérő vélemény alakult ki az idők során. Inkább csak homályos utalások, célozgatások voltak ezek, mert akire a pusztán lecsapott valami névtelen szörnyűség, többnyire nem nagyon tudott már beszámolni erről a találkozásról. És ha egy embernek akadt dolga Gro- Ugon vidékén, neki ráadásként még az orkoktól is volt félnivalója.

Élni pedig kell valahogyan, és az élethez számos olyan dologra is szükség van, amivel ez a föld nemigen látta el az ittenieket. A kereskedőknek tekintélyes távolságokat kellett megtenni errefelé, állandó veszedelemben, ezért hatalmas karavánokba tömörültek, és jól felfegyverzett harcosok kíséretében vágtak csak neki az útnak.

De hogy az éberség nem lankadhat soha, hogy minden lépésre ügyelni kell, erre senki nem képes. A karavánoknak néha szükségük van pihenésre. Ezt a célt más tájakon utazóházak szolgálják, de ugoni földön ezek nem lettek volna hosszú életűek.

A mostoha körülmények ezért életre hívtak egy szokatlan képződményt, az erődített utazóházat. Valóságos kis várak voltak ezek, megerősített falakkal, őrtornyokkal, állandó őrséggel, és még a falakon belül álló épületeket is úgy rendezték, hogy szükség esetén második védvonalként szolgáljanak a bent rekedtek számára. Nem sok ilyen utazóház akadt, gyakran öt- hat napi járásra álltak egymástól, és talán éppen ezért, mert ilyen kevés biztos hely akadt ezen a tájon, ritkán álltak üresen.

A helyi lakosság csak erődkocsmának hívta őket. Nem véletlenül. A napokig, néha hetekig tartó készültség után a karavánok kísérete itt végre letehette a fegyvert és megpihenhetett. Ez pedig szinte minden esetben tekintélyei mennyiségű pálinka elfogyasztását is jelentette.

Hogy a nagyvilágban béke volt épp, vagy háború, nem befolyásolta az erődkocsmák életét. Az őrség mindig harckészültségben állt, hiszen az emberek szemével nézve itt, ezen a földön állandó volt a hadiállapot. Persze másról suttogtak a kereskedők békeidőben, és másról háború idején, de egyéb különbséget nem lehetett érzékelni. Az Égi Fény 3692. évében kezdődő és jó fél évtizedig húzódó nagy háború is csak egy újabb téma volt az erődkocsmák vendégei számára. Hogy ez zászlóháború volt? Pont olyan volt, mint a többi. Nem az első, és vélhetően nem is az utolsó. Errefelé nem lehetett érzékelni belőle semmit.

Hanem amikor a háború vége felé az orkok szétkergették az országot felügyelő és a rendet legalább névleg fenntartó, a kisszámú emberi lakosság biztonságát elvben garantáló Kard Testvériséget, leölték a nagymesterét, és elragadták tőle a fekete hadúri lobogót, azzal minden megváltozott. Aki tudott, elmenekült e földekről, de sokan voltak, akik ezt nem tehették meg. Ők mindannyian az erődkocsmák falai között találtak menedéket. Zsúfolásig telt mindegyik, és hamarosan a benti biztonság is viszonylagossá vált: a félelem, a bezártság és a tömeg mindenkiből a legrosszabbat hozta ki. A feszültséget gyakran vezették le verekedésekkel, ahol időnként előkerültek a fegyverek is, és mind gyakrabban megesett, hogy egy- egy szerencsétlen holtan maradt a padlón.

Az ilyen kitörések célpontjai az esetek jó részében a Testvériség lovagjai voltak. Ha lovagot találtak egy erődkocsmában, az általános vélekedés szerint csakis azért lehetett, mert elmenekült a harctérről, cserbenhagyta rendjét, nagymesterét - és végső soron minden itt élő embert.

A lovagok hamar megtanulták, hogy jobb, ha meghúzzák magukat, és amint az alkalom engedi, továbbállnak a következő erődkocsmába. így mialatt mindenki más veszteg maradt, teljesen megszokottá váltak az erődkocsmák közt vándorló, hontalanná vált lovagok.

Az ilyen kóbor száműzöttekről persze mindenki tudta, hogy mifélék, de csak akkor kötöttek beléjük, ha nyomós ok adódott rá - mégiscsak harcedzett fegyveresek voltak, és amíg a lincshangulat magával nem ragadta a tömeget, ezt mindenki észben tartotta. Az ok persze bármilyen apró is lehetett, így a lovagok kínosan ügyeltek rá, hogy semmiféle indokot ne szolgáltassanak. Csak félrehúzódtak egy sarokba, hogy ne legyenek láb alatt, és ha lehetett, nem szóltak senkihez.

Legalábbis a legtöbbjük.

* * * * *

Egy hajszálon múlt, hogy a lovag meg tudott kapaszkodni a lépcsőkorlátban, és nem szédült le az ivóba. Azért így is beletelt némi időbe, míg visszanyerte az egyensúlyát. Akkor kihúzta magát - bár közben semmi pénzért el nem engedte volna a korlátot -, és végigtekintett a lenti társaságon.

- Mindenki a vendégem egy korsó sörre! - kiáltotta; majd bizonytalanul a bal kezében szorongatott aranyláncra pislogott. - Ennek az árán ma mindenki a sárga földig... de honnan is van ez?

Az ivó egyik sarkában, két egymás mellé tolt asztal körül szorongó emberei sokatmondó pillantásokat váltottak egymással. Vagy félszáz szempár szegeződött most rájuk, ez pedig nem jelenthetett semmi jót. A vendégsereg már eddig is számtalan okot kapott rá, hogy a vérüket vegye. Egyvalami tartotta vissza őket: ezek a lovagok szokatlanul sokan, húsznál többen voltak, ami egy kocsmai csetepatéban már tekintélyes haderőnek számít.

- Az orkoktól, akiket ma délidőn hánytunk kardélre, kapitány - felelt végül egyikük, mikor a csend kezdett már kínosan hosszúra nyúlni.

- Ó, az orkok - morogta a lépcső tetején álló lovag. Egészen megfeledkeztem róluk. Jó kis csata volt, meg kell hagyni... Merrefelé is kószálnak mostanság azok a nyomorultak?

Az asztaltársaságból ezúttal senkinek nem akarózott felelni. Tudták, mi következik.

- Északnak - szólt közbe egy elhízott, kopaszodó kereskedő az egyik szomszédos asztaltól. - Visszavonulnak a szállásaik felé. De ezt nektek igazán illene tudnotok.

A kapitány lebotladozott a lépcsőn.

Meglehetősen szánalmas látványt nyújtott. Bizonytalan léptei, zavaros tekintete és a belőle áradó tömény cefrebűz csak erősítették az egyébként is végtelenül lehangoló összképet: görnyedt testtartás, mocskos, szakadt ruházat, többnapos borosta. Nem úgy nézett ki, amilyennek a Testvériség egy magas rangú tagját képzelné az ember, még ezekben a zűrzavaros időkben sem. Ellenpontként ott voltak az emberei. Ruházat tekintetében ők se álltak különbül, de amennyire lehetett, rendben tartották magukat, és pontosan annak is látszottak, amik voltak: a háború viszontagságaitól elgyötört, űzött lovagoknak.

- Mennyi már az idő?

- Kapitány!

- Ne kapitányozz itt nekem, ideje indulni! Nyeregbe mindenki, irány a tengerpart!

A lovagok lemondó sóhajjal tápászkodtak fel az asztalaiktól, az imént közbeszóló kereskedő társasága azonban rögtön összesúgott.

- Na, a dicső lovagok, ezeknek is csak a menekülésen jár az eszük! Nincs ezen a földön már senki, aki megvédhetne minket!

- Mit mondtál? - kapta fel a fejét a lovagok vezetője.

- Kapitány, hagyd már...

- Megmondtam, ne kapitányozzatok itt nekem! Engem ne sértegessenek holmi mocskos parasztok! Melyik volt az? Gyere, intézzük el, mint férfi a férfival!

Némi sugdolózás után egy tagbaszakadt félvér emelkedett fel az asztal mellől, valami testőrféle. Magabiztosan húzta ki magát, hisz kétség nem fért hozzá, hogy ebben az összecsapásban csakis ő kerekedhet felül.

A kapitány hamar meg is erősítette ebben a hitében, mert mikor végre beazonosította az ellenfelét és tőrt rántott elő, a fegyver azzal a lendülettel kirepült a kezéből, majd ahogy megpróbált utánakapni, egyensúlyát veszítve zuhant a deszkapadlóra.

- Hová lett már?! - morogta. - Várj, ne szaladj el, mindjárt megtalálom... Hová tűnhetett... Na, nem baj, elbánok én puszta kézzel is veled, csak gyere! Jaj, segítsetek már fel... azt hiszem, valami nincs rendben a lábammal!

A kocsma vendégserege ezalatt apránként, mintha csak véletlenül történne, átszállingózott az ivó túlsó felébe, így a részeg lovag és a félvér körül elfogadható méretű küzdőtér alakult ki. Persze ez egyáltalán nem jelentette azt, hogy bárki tartott volna az elkövetkező eseményektől, sőt sokan már a fegyvereiket markolászták, hogy a kellő időben ők is bekapcsolódhassanak a küzdelembe.

A lovag ebből nem sokat érzékelt, a félvér viszont látta. Körbenézett, majd feltartott kézzel fordult a vendégek felé.

- Mindenki maradjon nyugton, a lovag úr párbajra hívott, ez most a kettőnk ügye. Ha én győzök, a derék lovagok, úgy vélem, további rábeszélés nélkül is azonnal távozni fognak. Ha pedig valami csoda folytán veszítenék, hát, azt hiszem, akkor sem akarnának itt maradni.

Mivelhogy társainak nem akaródzott mozdulniuk, a részeg lovag egyedül próbálta meg talpra küzdeni magát. Első nekifutásra magára borított egy asztalt, ami általános derültséget keltett a vendégek körében, másodjára azonban végre sikerrel jár. Akkor újra keresni kezdte az ellenfelét.

- Na, melyik is az? Ja, hogy te! Rendben van, én készen állok!

Hogy az ezt követő események pontosan hogyan is zajlottak, utóbb senki nem tudta volna megmondani. Előbb a félvér ütött, amitől a lovag nekiszédült a falnak. A második ütés elől a lovagnak valahogy sikerült kitérnie.

Aztán a félvér már a padlón feküdt, a lovag pedig a falnak dőlve bámult az embereire, mintha ők jelentenék most a legfőbb látványosságot.

- Na, azt hiszem... nem vagyok teljesen jól. Szükségem van egy kis friss levegőre.

Azzal megindult, a maga bizonytalan módján, a hátsó kijárat felé.

A vendégek csak döbbenten bámultak. A pillanatnyi nyugalmat kihasználva az egyik lovag, láthatóan a rangidős, azonnal átvette az irányítást.

- Csak nyugodtan, senki ne tegyen olyat, amit később megbánna! - szólt a vendégekre, majd a sajátjaihoz fordult. - Ügyeljetek rá, hogy minden rendben legyen, míg visszajövök. Ideje, hogy megtegyük, amit megbeszéltünk.

* * * * *

Öt lovag állt a kapitány teste fölött a szakadó esőben, a kardja mindnek véres. Egyikük sem akarta magára vállalni a dolgot, hát mindannyian egyszerre szúrtak.

Most egyszerre éreztek megkönnyebbülést, szánalmat, és egy kis megbánást is.

Nagyon nem volt ez rendben.

Az erődkocsma hátsó udvarán álltak. Az eresz alól álmukból felriasztott tyúkok meredtek rájuk, szemben velük, az ólban, néhány disznó szuszogott békésen, előttük pedig egy ázott, véres rongykupac hevert a sárban, aki nem is olyan rég még a Testvériség utolsó reménysége volt.

Az előző este határozták el magukat, bár már jóval korábban indokolt lett volna. Persze a kapitány részegen hevert a fűben akkor is, mint már hetek óta, minden este. Az, hogy iszik, önmagában még nem is lett volna, baj, mert ezzel nem volt egyedül. Hogy egy ideje már semmiféle mértéket nem tartott, még azt is elnézték volna neki.

De mikor ivott, teljesen megváltozott.

Hetek óta minden nap ugyanúgy telt. Reggel a kapitány kiadta a parancsot, a csapat pedig útnak indult észak felé, hogy felkutassa a nagy csata után szétszéledt sereg maradékát, és ha már elég sok lovagot összeszedtek, meginduljanak az orkok táborai ellen. Lovagot eddig nem nagyon találtak, orkot annál inkább. Ezeket levágták - meg kell hagyni, a kapitány vitézül küzdött, éppen úgy, mint régen.

Aztán eljött az este. Ha elértek egy erődkocsmát, ott' szálltak meg, ha nem, egyszerűen csak letáboroztak a fűben, de akárhogyan is, a kapitány sötétedéskor inni kezdett. Előbb csak a vacsoráját öblítette le egy kupa borral, de aztán, mintha az élete függne tőle, szakadatlanul döntötte magába az italt. Nem nézte, mézbor vagy olcsó lőre, állott ork sör vagy toroni kerítésszaggató pálinka: ez teljesen mindegy volt neki, mert nyilvánvalóan a hatásért ivott.

És hogyha már eleget vedelt, kiadta az új parancsot: irány a tengerpart, minél távolabb az orkoktól.

A lovagokban már régóta érlelődött a gondolat, bár kimondani jó ideig egyikük sem merte: a kapitány egész egyszerűen megőrült.

A körülményeket figyelembe véve ez érthető is volt. A csata, ahol elesett a nagymester, gyakorlatilag a Testvériség végét jelentette. Egy olyan ember számára pedig, mint a kapitány, aki egész életét erre tette fel, mindennek a végét jelentette.

De a legrosszabb az volt az egészben, hogy az egység - és persze a kapitány - nem vett részt abban a csatában. Talán fordítani tudtak volna az események menetén, bármilyen kevés is volt erre az esély, vagy ha nem, legalább ott vesztek volna a harctéren, és nem kellene azzal a tudattal élniük - mit élniük, saját földjükön bujdosniuk -, hogy még csak esélyük sem volt tenni bármit is. A végzet azt a sorsot szánta nekik, hogy tehetetlen szemlélői legyenek a pusztulásnak, és ha valaki az egész életét látja így romba dőlni, nincs mit csodálkozni azon, hogy az elméje ezt már képtelen feldolgozni.

Ezt a feltevést erősítette az a tény is, hogy a kapitány, noha állapota ellenére meghallotta a közelgő lépteket, és volt ideje megérteni, mi történik, mosolyogva halt meg. Utolsó szavait, melyek különös módon megkönnyebbült sóhajként szakadtak fel belőle, és mintha nem is a társainak címezte volna őket, másként nem is igen lehetett volna magyarázni.

„Most már nem győzhetsz le!"

* * * * *

Valójában az ide vezető események jóval korábban kezdődtek, mint ahogyan azt a lovagok képzelték. Az utolsó csata ugyan nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a kapitányuk élete ilyen gyalázatos véget ért, de egyáltalán nem azért, amit ők gondoltak erről.

Az egész hónapokkal a rend bukása előtt vette kezdetét, amikor még semmi nem utalt rá, hogy milyen közel a vég. A Testvériség ereje teljében, Toron szövetségeseként vetette magát a háborúba: a nagymester, a kilenc fekete lobogó egyikének birtokosaként, a győzelem biztos tudatában személyesen irányította a hadmozdulatokat.

Dicső napok voltak, nagy tettek ideje, a nagymester pedig gondoskodott róla, hogy az arra érdemesek lehetőséget kapjanak a bizonyításra. Mindenki érezte, hogy eljött az idő - most van itt az alkalom, hogy a Kard Testvériségének hírnevét, hatalmát és befolyását tovább növelhessék.

Harcra kész, Orwella és a rend felé elkötelezett fanatikusok álltak csatasorba, és mindahány szent esküvel ajánlotta életét a nagymesternek. Félelmet nem ismert egyikük sem. A parancsot szó nélkül teljesítették, és utolsó leheletükig küzdöttek oly elszántsággal, ami már önmagában elég volt az ellenfél elbizonytalanodásához - és így a győzelemhez.

Megállíthatatlanok voltak.

A seregeket a rend legjobbjai vezették. Winrich ren- Dayralt kapitány egy volt közülük, de mégis több annál. Az ő sorsát, előmenetelét a nagymester kitüntetett figyelemben részesítette. Ő kapta a legtöbb és legnehezebb feladatot, és sikerrel vett minden akadályt. Ez, és az a tény, hogy a nagymester milyen sokra tartja, azt eredményezte, hogy amikor a lehetséges utódokról esett szó a nagymesteri székben, mind gyakrabban merült fel az ő neve is.

Pedig ezt a nevet szinte csak a háború alatt ismerhették meg. A semmiből indult, egyszerű lovagként, de viharos gyorsasággal haladt fölfelé a ranglétrán. Mert nemcsak tehetséges volt, de rendkívül szerencsés is, ami kétségtelenül a legfontosabb tulajdonságok egyike. Hiszen lehet valaki akármilyen képzett vagy talpraesett, hogyha a szerencse elpártol tőle, hiábavaló minden próbálkozás.

Winrich ren- Dayralt kapitány nyilvánvalóan a szerencse kegyeltje volt.

Pontosabban mindenki ezt hitte róla.

Ő maga inkább kerülte a témát, és ha kérdezték erről, csak kitérő válaszokat adott. Mert a valóságot nem merte volna bevallani.

Azt, hogy aminek mindent köszönhet, nem más, mint egy különös hang a fejében.

* * * * *

Fáradtak, mocskosak és dühösek voltak, mire elérték végre a barlang bejáratát.

A felderítők nem végeztek jó munkát, maguktól hamarabb megtalálták volna a bejáratot. De ki gondolta volna, hogy az útmutatás alapján fél napig kóvályognak a tölgyesben, alig járt ösvényeken, ahol minden bokorból ezernyi tüske meredezik arra várva, hogy végigkarmolja az óvatlanok karját- lábát; a bokáig érő híg sár pedig, ami a felhőszakadás óta folyamatosan csúszott lefelé a völgybe, alattomos szikladarabokat rejt, hogy majd' a lábát töri az ember, ha véletlen rálép valamelyikre? És mert az esős évszak derekán jártak, a nagy vihar után nem sütött ki a nap, épp ellenkezőleg. Szemerkélő eső jött helyette, az a fajta, ami ellen még nem érzi szükségét az ember, hogy fedezékbe húzódjon, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy bőrig ázott.

Már fél napja harcra készültek. Persze tartottak az orkoktól, hiszen legtöbbjük újonc volt még, aki sosem harcolt valódi ellenféllel, de mégis inkább néztek volna szembe végre azokkal a rettegett dögökkel, mint hogy tüskékkel, kövekkel, sárral, esővel küzdjenek. Ezek ellen mit sem ér a kard, ezek ellen nem használ semmi. Legfeljebb egy barátságos hintaszék, medvebőr takaró, vidáman pattogó tűz a kandallóban, és egy kupa forralt bor. Ilyesmiről azonban most csak álmodozhattak, de azért a felderítőknek szánt változatos halálnemek megtárgyalásán túl mégis ez volt a legfőbb beszédtéma.

A hadnagy volt a legmorcosabb. Ez a rajtaütés az ő felelőssége, és már fél nap eltelt, hiába. Akárhogy is lesz, őt fogják számon kérni, mi tartott eddig, nem azokat, akik tévútra vezették. Már az sem érdekelte, hogy az emberei beszélgetnek, holott csendben kellett volna becserkészni az orkokat - ami azt illeti, már abban sem volt biztos, egyáltalán léteznek- e arrafelé azok az orkok.

Most azonban végre megtalálták a barlangot. Vagy inkább az találta meg őket, mert egész addig nem is sejtették, hogy ott járnak, míg az élen haladó két lovag meglepett kiáltással el nem tűnt a szemük elől.

Nem sziklafalban nyílt a bejárat, ahogy várták. Egy üreg volt a földben, semmi más. A két lovagnak nem esett baja, rosszul léptek, hanyatt vágódtak, aztán csak csúszni kezdtek lefelé az amúgy nem tál meredek kürtőben. Mindkettőnek sikerült hamar megkapaszkodnia, de csaptak akkora zajt, hogy ha tényleg ahhoz a barlanghoz érkeztek, amit kerestek, akkor a meglepetés előnyéről már most le kellett mondaniuk.

A hadnagy bosszúsan átkozódott. Egy csapat újonc, semmi más! Rajtaütéshez megfeleltek volna, de ha kivont karddal várják őket, rögtön kétesélyessé válik a dolog. Nem alakultak túl fényesen a dolgok, visszafordulni azonban nem lehetett.

- Na jó, fegyvereket elő, aztán irány lefelé! Ti ketten - mutatott a két legifjabbra -, leghátul maradtok, gyújtsatok fáklyát. Ha meglepni már nem tudjuk őket, legalább lássunk mi is, ne csak ők! De ha lehet, most már mindenki nézzen a lába elé!

A két ifjú bólintott, utána azonban, míg egyikük máris a fáklyákat kezdte el keresni, a másik csak összerándult, aztán értetlenül nézett a hadnagyra.

- Ezt nem értem, uram - motyogta.

Pár pillanatig csak bámultak egymásra a hadnaggyal, míg az ifjúnak derengeni kezdett, hogy - bár ő azt hitte - a hadnagy nem mondott semmit. Most már a többiek is mind őt nézték, és az arcukból ítélve úgy tűnt, ők sem.

Pedig határozottan hallotta, hogy „nem".

- Mi van, fiam, nem olyan bonyolult feladat, erre még te is képes vagy! Fáklyát, fegyvert kézbe, aztán induljunk végre!

Az ifjút különös érzés kerítette hatalmába. Az orkok nem bolondok, biztos, hogy őrséget állítottak, és most is éppen őket figyelik. Ha bemennek a barlangba, hátba fogják támadni őket. Az újoncok nincsenek ilyesmire felkészülve, fejvesztve fognak menekülni előre - egyenesen a többi ork fegyverei elé. Két tűz között, pánikba esve; innen nem jut ki élve senki.

De ezt most ő gondolta, vagy mondta neki valaki?

Talán szólni kellene a hadnagynak. Ennyi esze magától is lehetne, de ez a fél nap menetelés eléggé felbőszítette ahhoz, hogy most csak gyorsan túl akarjon lenni az egészen. Egyáltalán nem mérlegel, neki nem jut eszébe, kioktatni pedig nemigen lenne tanácsos.

- Igenis - motyogta.

Aztán rögtön érezte, hogy lüktetni kezd egy ér a halántékán, majd ahogy ledobta a válláról a hátizsákot, zúgni kezdett a füle, és mikor kotorászni kezdett benne, hirtelen olyan fejfájás lepte meg, hogy le kellett ülnie a földre.

- Most meg mi a fenét művelsz? - üvöltött rá a hadnagy.

- Uram...

A fejfájás elviselhetetlennek indult, és folyton lüktetve egyre erősödött. És ahogy lüktetett, erre az ütemre mintha valaki egyre csak azt kántálná: „nem, nem, nem".

- Hát ez gyönyörű - a hadnagy most már vigyorgott. - Eddig tartott a bátorságod, fiam? Nem akarsz bejönni, mi? Így akartál lovag lenni? Rendben van, akkor te itt kint maradsz, és megvársz minket. De remélem, azt tudod, hogy a rend nem tűri meg a tagjai közt a gyávákat. Nemcsak lovag, semmi más sem lesz belőled!

Az ifjú kétségbeesetten nézett a társaira. Rajta nevetett mindegyik.

Az arca lángolt a szégyentől. Dehogy volt ő gyáva! Ha az kell, lesz ő a legelső...

De még ki sem gondolta, a lüktetés annyira felerősödött, hogy már semmi másra nem volt képes, mint hogy a kezeit a halántékára szorítva behunyt szemmel üljön a sárban.

Nem látott és nem hallott semmit. Egyáltalán nem érzékelte, ahogy a társai fegyvert ragadva egymás után leereszkednek a kürtőbe. A fájdalom azonban mérséklődni kezdett, és mire az összes lovag eltűnt a járatban, meg is szűnt.

Akkor most futás, ahogy csak a lába bírja.

Most sem tudta eldönteni, de igazából nem is érdekelte, hogy csak ő gondolta- e ezt, vagy újra hallotta a hangot.

* * * * *

A csapatból csak Winrich ren- Dayralt maradt életben. Amikor elmondta a feletteseinek, mi történt, arra számított, számon kérik, hogyan mondhatott ellent a hadnagynak, de nem tették. Parancsot megtagadni súlyos vétség, értelmetlen parancsot teljesíteni viszont őrültség, így a dolgot elnézték neki, és beosztották egy másik csapatba.

A fejfájásról, és a hangról, amit hallani vélt, persze mélyen hallgatott.

Ezt az esetet aztán követte a többi, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a hang tényleg létezik. Valaki - vagy valami - időnként utasításokat osztogatott neki. Ha nem ellenkezett, a fejfájás elmaradt, de nem csak ezért döntött úgy, hogy hallgat a hangra, hanem mert általában az életét mentették meg ezek az utasítások. Szerencsére parancsa- megtagadásra többé nem volt szükség.

Eleinte persze nem változott semmi - bőven akadtak azért még olyanok, akik a bevetésekről saját lábon tértek meg. Egy idő után azonban vette a bátorságot, hogy az utasításokat, mintha saját ötletei volnának, megossza a parancsnokaival. A hang csak akkor jelentkezett, ha közvetlen életveszélybe kerültek, és azok, akik nem hallgattak rá, meghaltak vagy súlyosan megsebesültek. Azok viszont, akik megfogadták a tanácsait, életben maradtak, így hamarosan már szinte minden egységparancsnok fel tudott idézni egy- két olyan esetet, amikor Winrich tanácsai mentették meg az amúgy kudarcra ítélt akciót. És bár nem vertek nagydobra minden ilyen alkalmat, azért lassan csak elterjedt, hogy ez az ifjú tudhat valamit.

Winrichből a társainál hamarabb vált teljes jogú lovag, majd nem hivatalos tanácsadó, aztán rendkívül gyorsan egységparancsnok. És itt sem volt megállás: újabb és újabb kihívások, egyre nehezebb feladatok, de nem tudtak elé olyan akadályt gördíteni, ami megállíthatta volna. Az a hang a fejében mintha egyre csak űzte volna...

A nagymesteri szék felé.

Ilyen gyors, ilyen szép karriert ritkán látni. Winrich elégedett is lehetett volna sorsával - de ezt a sorsot nem ő irányította, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Persze, melyik lovag ne akart volna egyszer a rend élére kerülni? Mindenki erről álmodott, ahogy korábban ő is.

De mikor megkapta kapitányi kinevezését, csak arra tudott gondolni, szívesebben lenne ő is egyszerű lovag, és a maga ura, mint a többiek.

Bár az igaz, a hang úgy általában nem szólt bele az életébe. Mintha csak egy célja lenne: az, hogy Winrichet a rend élére emelje. És semmivel nem foglalkozott, aminek ehhez nem volt közvetlenül köze. Mégis olyan hatalmas terhet rakott az ifjú kapitány vállára, ami alatt, úgy érezte, össze fog roppanni.

Valakivel muszáj volt beszélnie a dologról, de nem akarta, hogy a titka kiderüljön, és azt sem, hogy őrültnek bélyegezzék. Kívülállóra volt szüksége: sem a rendtagok, sem az Úrnő szolgái nem jöhettek szóba.

Ez eléggé behatárolta a lehetőségeit. Ha nem őrült elméjének szüleménye ez a hang, akkor valamiféle mágia lehet, tehát ennek a kívülállónak a mágiához is értenie kellett.

Még újonc korából ismert egy Jaranga nevű boszorkányt, aki egyszer ellátta a sérüléseit egy balul sikerült harci gyakorlat után - az Úrnő papnői ugyanis nemigen foglalkoztak gyógyítással. Ez a Jaranga is az Úrnő feltétlen híve volt, de nem a fanatikus fajta, így megfelelt a célnak.

Fogékony lévén minden misztikumra, a boszorkány is a mágikus befolyásoltságból indult ki, de a vizsgálatai nem vezettek semmiféle eredményre. Winrichet lesújtotta a hír, de a további vizsgálatok kizárták a másik lehetőséget is.

- Hát ez egészen elképesztő - a boszorkány egyáltalán nem tűnt csalódottnak attól, hogy nem jutott eredményre, különös módon inkább fellelkesítette a dolog.

- De hát mi lehet még?

- Éppenséggel lehetnél olyan hatalmas mágia áldozata is, amit valaki még előlem is el tudott leplezni, de nem ma kezdtem én a mesterséget, egy ilyen mágiának valóban erősnek kellene lennie. És ugyan ki pocsékolt volna annyi energiát egy fegyvernökbe, aki a legelső alkalom idején voltál?

- De akkor...

- Egy dolgot tudok elképzelni, de erről nem beszélhetsz - Jaranga suttogóra fogta a hangját, pedig eddig se igen hallhatta őket senki. - A papnők biztosan oltárra küldenének, mert ők úgy tartják, Orwella kiválasztottjai és kegyeltjei csakis nők lehetnek, csak ők kaphatnak bármiféle sugallatot tőle. Hogy miből gondolják, rejtély, mert az Úrnő ugyan nem sugalmaz nekik semmi ilyesmit. Na persze, nagyobb hatalmat ad nekik, de hogyan hiheti bárki, hogy ki tud igazodni egy istennő észjárásán?

- Az nem lehet - hárított rögtön a kapitány.

- De lehet, miért ne lehetne? És különben is, nincs más lehetőség.

Winrich úgy érezte, forogni kezd vele a szoba. Pedig igazából még bele sem mert gondolni a dologba. Isteni kiválasztott volna? Az Úrnő akarná, hogy ő legyen a Kard Testvériségének a következő nagymestere?

Ha megpróbált kívülállóként tekinteni a történtekre, ez valamennyire hihetőnek is tűnt.

- Miért én?

- Honnan tudhatnám? Nem tudom, és te sem tudod. De ha kiválasztott lettél, akkor a te sorsod előre meg van írva, és ha akarod, ha nem, be fogod teljesíteni - a boszorkány egy pillanatra elgondolkozott, majd elővette legcsábosabb mosolyát. - És ha nagymesterré válsz, akkor sok mindent megtehetsz, akár új boszorkánykirálynőt is avathatsz ...

- És nincs választásom? Talán jobban szeretnék ismét névtelen lovag lenni, mint egy felsőbb hatalom bábja.

- Azt hiszem, sokat kell még tanulnod az életről, de hamar rá fogsz jönni te is, hogy mindannyian bábuk vagyunk csupán az istenek sakktábláján. A névtelen lovagok éppúgy, mint az isteni kiválasztottak.

* * * * *

Különös és felemelő érzés egy isten kegyeltjének lenni, Noha Winrich valójában nem hitt abban, hogy ő az volna - egyrészt, mert nem találta volna magát méltónak egy ekkora megtiszteltetésre, másrészt bármit is mondott Jaranga, elég alaposan belénevelték azt, hogy az Úrnő csak nőket tüntet ki a figyelmével -, ezek után mégis másként viszonyult a hanghoz.

Most már komolyabb fenntartások nélkül elfogadta, hogy a hang terelgesse.

A sorsa ellen nem lázadhat senki.

A hang pedig ott volt vele akkor is, mikor immár kapitányként százakat kellett vezetnie. Ott volt, és mindig a megfelelő tanácsot adta.

És aztán egy nap eljött a pillanat, amire már régóta várt: a nagymester magához kérette.

Akkor már mindenki tudta, hogy megkezdődött a háború, hogy hamarosan a Testvériség is kibontja a fekete lobogót, és csatlakozik Toron seregeihez. Winrich tisztában volt vele, hogy a nagymester őt is csak ezért hívathatja.

Magánkihallgatásra számított, ezért meglepődve vette tudomásul, hogy az erőd nagytermében, ahová a nagymester kérette, tucatnyian tartózkodnak, egy asztalra terített hatalmas térkép - Északfölde abrosza - körül tanácskozva. Magas rangú lovag volt mindahány. Akadtak köztük idegenek, akik lenézően tekintettek rá, úgy, hogy az felért egy sértéssel, és ismerősök is, akik szigorú, de elismerő pillantásokkal illették.

A haditanács. Ahová kívülállókat sosem engednek be.

Azt már csak homályosan érzékelte, hogy Arnil dhu Agron nagymester magához inti, és a tőle megszokott katonás stílusban - félig hozzá, félig a tanácstagokhoz címezve szavait - előadja, hogy kitüntetett figyelemmel követte eddigi tetteit, és úgy véli, a haditanács is hasznát látná a meglátásainak: más szóval tulajdonképpen a tanács tagjai közé emeli. Winrich értett minden szót, de most nem igazán tudott erre figyelni.

Mert hirtelen tudta, érezte, hogy az amúgy is képtelen ötlet az isteni kiválasztottságról nem igaz. A hang gazdája ott volt köztük. A terem túlsó végében, a nagymester széke fölött.

A negyedik fekete lobogó, az elképzelhetetlenül nagy hatalommal bíró ereklye, ami nyolc fekete társával és kilenc vörös ellenlábasával együtt évszázadok óta alakította egy fél kontinens történelmét. Ami Toronhoz és szövetségeseihez kötötte a Testvériséget, ami a rend hatalmának záloga és jelképe, ami mindig maga választotta hordozóját..,

Most őt hívta.

Emberfeletti akaraterőre volt szüksége ahhoz, hogy ne induljon el azonnal a - magát a légmozgás hiányától sem zavartatva - lassan örvénylő fekete selyem felé. Hogy megérintse, hogy magához vonja, és mintha a zászló is alig tudta volna visszafogni magát, hogy megérintse őt...

A maga módján ez felemelőbb érzés volt, mint az, hogy az Űrnő jelölte meg. Felemelőbb, mert sokkal hihetőbb, sokkal elfogadhatóbb volt. A hadúri lobogók mindig is befolyásolták a hordozóik döntéseit. Szükség szerint segítették vagy irányították őket, éppen úgy, ahogy a hang irányította Winrichet, noha ő nem volt hordozó.

Nem volt hordozó, de már tudta, hogy hamarosan az lesz.

A negyedik fekete lobogó hordozója, ezzel együtt pedig a Kard Testvériségének nagymestere.

* * * * *

A háború egyáltalán nem úgy alakult, ahogyan várták. A kezdeti győzelmek után az Északi Szövetség váratlan segítséget kapott, és előbb sikeresen ellenállt, majd ellentámadásba lendült.

Kegyetlen csaták jöttek. Számolatlanul hullottak a harcosok: a sok ezer fanatikus lovag, az ork csatlósok hordái. Az Úrnő papnőinek mágiája is kevésnek bizonyult.

Most, évekkel a hadba hívás után a rend maradéka nem akart mást, csak visszatérni ugoni váraikba, és menteni, ami még menthető.

Winrich ren- Dayralt kapitány vezette a visszavonuló sereg elővédjét. Kétszáz veterán lovag tartozott engedelmességgel neki - fájdalmas volt belegondolni, de többé- kevés- bé mindenki, aki az évekig húzódó háborúskodást egészben vészelte át. A mögöttük haladó fősereget szinte csak sebesültek alkották.

A legjobbakat kellett előreküldeni, mert az a hír járta, hogy néhány ork törzs fellázadt a rend lovagjai ellen, és sokakat le is vágtak közülük. Winrich egységének meg kellett keresni a lázadókat, és szétcsapni köztük, mielőtt az önmagát megvédeni képtelen fősereg hazatérne.

Az orkok azonban valahogy kijátszották őket.

Napokig kutatták a nyomukat eredménytelenül, míg egyik éjszaka álmából riasztották fel a kapitányt a hírrel, hogy futár érkezett a nagymestertől.

A hír, amit hozott, valósággal sokkolta őket. Az orkok az éjjel támadást indítottak a fősereg ellen. Máris százak estek el, és a nagymester Winrich segítségét kéri, mert félő volt, hogy nélkülük az összecsapás katasztrófába torkollik.

A futárt is számos seb borította, alig volt benne élet, félig már önkívületben hadarta el az üzenetet, aztán elvesztette az eszméletét. Sem több részletet nem tudtak meg tőle, sem azt, hogy a fősereg pontosan merre található, de erre nem is volt szükség, mert a kapitány pontosan tudta, merre kell indulni.

Tudta, mert a lobogó hangja a fejében már ébredésekor megszólalt, hívta, sürgette. A futár nélkül is pontosan tudta volna, merre kell menni, és hogy egy pillanatig sem várhatnak tovább. Most először szólalt meg úgy, hogy Winrich nem volt veszélyben.

Nem, most a lobogó jelenlegi gazdáját fenyegette veszély.

Winrich haladéktalanul kiadta a parancsot az indulásra, és fertályóra múltán már úton is voltak. Tudta mindenki, hogy a tét nagyobb, mint eddig bármikor. Az egész rend léte forgott kockán, ehhez képest a vesztes háború apróságnak rémlett.

Egész éjjel vágtattak, nem kímélték a lovaikat. Azok pedig repítették őket, hosszú órákon át a kihalt pusztán, míg erejükből telt, habzó szájjal száguldva, majd mindinkább lassulva, botladozva, á végkimerülés határáig, mire a kapitánynak pihenőt kellett elrendelnie.

Valami nagyon nem volt rendben. Már régen el kellett volna érniük a fősereget, de nemhogy nem érték el, nyomát sem látták semmiféle csatának, nem is hallottak semmit. A puszta sötét volt és csendes. A lovagok kétségbeesetten tárgyalták a dolgot, mentek volna tovább, a lovak azonban már nem bírták, gyalogosan meg ugyan hová jutottak volna?

Fél napnak el kellett telnie, mire világossá vált előttük. Mire véget ért a pihenőjük és újra elindulhattak, addigra lényegében már csak ők alkották a teljes Kard Testvériséget.

* * * * *

A katasztrófa bekövetkezett, de nem jutott idő a kétségbeesésre, mert Winrich fejében a lobogó már kiadta a következő utasítást: össze kell szedni a túlélőket, és az orkok után eredni. Az orkok megsemmisítették a fősereget, nem számítanak már semmiféle támadásra. Kétszáz lovag talán nem sok, de a túlélőkkel kiegészítve, ha náluk a meglepetés ereje, le tudnak csapni az orkokra, és az ereklyét is visszaszerezhetik a rend számára.

A lovagok persze lesték a kapitány parancsait. Nem tudták, mi alapján vezette őket tévútra, véletlennek gondolták, hiszen ki tudhatta volna, merre kell indulni? És még ha emiatt kétség is támadt volna bennük, Winrich ren- Dayralt volt most a Testvériség legmagasabb rangú lovagja, a haditanács egyetlen túlélője. Kire hallgattak volna, ha nem rá?

A kapitány - a lobogó utasításai szerint - ötfelé osztotta a csapatát, nagyjából három tucat harcedzett lovaggal minden egységben. Az első egységet ő maga vezette észak felé, a másik négyet négy különböző irányba küldte. A parancs az volt, hogy gyűjtsenek össze minden túlélőt, akit csak lehet, és tíz nap múlva legyenek az utolsó csata színhelyén.

Mivel az orkok is észak felé vonultak, errefelé nem sok remény volt rá, hogy menekültekre akadjon az egység. A kapitány inkább arra számított, hogy az orkok sok foglyot ejtettek, akik közül némelyiknek talán sikerül megszöknie - és ha sikerült megszöknie, az már önmagában bizonyítja, hogy képes még a harcra.

Az egység már az első nap elkészült az erejével. Az elmúlt években számtalan szörnyűséget láttak. Megszokott dolog volt a felfordult és kifosztott szekerek, a lándzsával átszúrt lovak, a felperzselt falvak és az elszenesedett holttestek látványa... De eddig mindezt csupán idegen földön látták, és most, hogy a saját hazájukban kellett ilyesmivel szembesülni, valahogy nem tudtak ugyanúgy szenvtelenül tekinteni rá. Most nem az ellenség földjét járták, hanem otthon voltak, az otthonnak pedig nem volna szabad ilyennek lennie. Persze mindig is veszélyes volt itt élni, megestek ezek a dolgok békeidőben is, de most egyetlen zuga nem akadt e földnek, ahol ne a pusztulás képei fogadták volna őket.

Estére elértek egy kisebb ork csapatot. Valami portyáról jöhettek éppen, mert zsákmánnyal megrakodva igyekeztek a sajátjaik után. Levágták őket mind egy szálig: olyan dühvel vetették rá magukat az ellenségre, hogy azoknak felfogni se volt idejük, mi történik.

Azután az ellenség zsákmánya is a prédájukká vált. Nem volt elég, amit egész nap láttak, most még azzal is szembesülniük kellett, hogy az orkok egyetlen foglyot sem ejtettek, noha nyilvánvalóan rajtaütésből jöttek. Ezt már nem lehetett tiszta fejjel elviselni.

A zsákmányban jelentős mennyiségű pálinkát találtak, és a kapitány nem emelt kifogást az ellen, hogy azt is elpusztítsák, sőt ő is együtt ivott a többiekkel. Nem állítottak őrséget - kerüljön csak a szemük elé akárhány ork, elbánnak velük, ha kettőt is látnak belőlük!

* * * * *

A részeg embernek néha különös dolgok jutnak eszébe. Winrich kapitány is azon kapta magát, hogy olyan dolgokon mereng, amelyek valahogy egész nap meg sem fordultak a fejében.

Egész idáig mindenféle érzések kavarogtak benne a történtek kettőssége miatt. A lobogó kiválasztottjaként, leendő hadúrként magabiztosan, öntudattal és várakozással telve tekintett a jövőbe, lovagként viszont elkeserítette a rend pusztulása. Mit is fog majd vezetni? Van kétszáz embere, az ő élükön kellene Északfölde egyik meghatározó politikai tényezőjévé válnia? Az ő élükön kellene a százezreknek parancsoló toroni császár szövetségeseként győzedelmeskednie az Északi Szövetség fölött?

Valami homályos bizakodás mégiscsak ott volt benne, hiszen a lobogó láthatóan tudja, mit akar. Egy ilyen nagy hatalmú ereklye gondolatait sem lehet könnyebb kifürkészni, mint egy isten akaratát. Valami oka kell, hogy legyen annak, hogy hagyta elpusztulni a rend javát.

A rend javát és a saját hordozóját.

Hagyta elpusztulni... ?

Egy új gondolat kezdett megfogalmazódni a kapitány pálinkagőzös elméjében. Mert azért az nem egészen úgy volt ám! Nemhogy veszni hagyta a zászló a hordozóját és a rendet, annál azért többet is tett. Riadóztatta a felmentő sereget, szaladni kell, rohanni kell, nincs idő a töprengésre.

Magától merre indul az ember, ha segítséget kérnek tőle? Amerről a hírhozó jött, nemde? És arrafelé indult a csapat? Hát persze hogy nem.

A zászló veszni hagyta Arnil dhu Agron nagymestert, a hordozóját!

Igen, mert új hordozót akar. Winrich ren- Dayralt nagymester kell neki, senki más!

Hogy aztán őt is veszni hagyja valaki más miatt?

Mit veszni hagyni? Annak a fekete rongydarabnak igen komoly szerepe volt dhu Agron nagymester halálában.

Hogy is mondta az a boszorkány? Bábuk az istenek sakktábláján. Istenek, igen, ezt még el is tudja fogadni az ember. De a fekete és vörös hadurak nem istenek, hanem csak bábuk a fekete és vörös rongydarabok sakktábláján!

A toroni császár- talán vezérfigura, ó igen. A Lélekőr is biztosan az, na de a Kard Testvériség nagymestere csak egy gyalog ezen a táblán! Akit bármikor fel lehet áldozni, mert van helyette másik...

Állítólag az erős ital tompítja az elmét, de Winrich kapitány olyan tisztán látott, amire már... nos, ha jobban meggondolta, évek óta nem volt példa. Amikor meghívást kapott a haditanács ülésére, és először pillantotta meg a zászlót, már akkor tudta, hogy a nagymester nem fogja megélni a háború befejezését. Tudta, végig tudta, de akkor miért nem foglalkozott vele?

Ó, igen, az erős ital tompítja az elmét, de ezek most végre a saját gondolatai voltak. Mindig azt gondolta, a lobogó csak veszélyben beszél hozzá, de nem... végig vele volt, és terelgette nemcsak őt, de a gondolatait is. Helyette mérlegelt, helyette döntött, és nem hagyta, hogy akár csak egy kósza gondolatfoszlány eltérítse az általa kívánt iránytól.

De úgy látszik, csak a tiszta elmét tudja befolyásolni.

Különös, ivott ő pálinkát a háborúban is, nem keveset az elmúlt évek alatt... de, cáfolta meg magát azonnal, sosem annyit, hogy részegnek lehetett volna nevezni. A rend kapitányaként ezt nem tehette meg.

Tehát pálinka.

Gyorsan körbenézett, aztán a legközelebbi embere kezéből kikapta az üveget. Jó alaposan meghúzta, majd tántorogva talpra állt.

- Jól van, emberek, ideje indulni!

A lovagok morogva tápászkodtak fel. Dülöngélt, szédelgett mindegyik, egyik- másik már fel sem fogta, mi történik, de a fegyelmet alaposan beléjük verték, eszükbe sem jutott ellenkezni.

És egyikük sem vette észre, hogy a kapitány most dél felé vezeti őket.

Minél messzebb az orkoktól.

Minél messzebb a fekete lobogótól.

* * * * *

Először fel sem fogták, mi történik.

Aztán felfogták, de nem akarták elhinni.

Aztán elhitték, de azt gondolták, biztosan van valami értelme.

Végül belátták, hogy nincs.

A parancs az parancs, a lovag dolga, hogy engedelmeskedjen. Eleinte megpróbálták szóra bírni a kapitányt, de nappal mintha azt se tudta volna, miről beszélnek... éjszaka pedig ők is látták, hogy tényleg nem tudja. Mintha két különböző emberrel lett volna dolguk. Nappal az a kapitány, akit megismertek, a rend bajnoka és utolsó reménysége, éjjel meg egy gyáva, részeg csavargó. De mindkettő a felettesük volt, és mindkettő parancsot adott, és nekik mindkettőnek zokszó nélkül engedelmeskedniük kellett...

Ezt azonban nem lehetett sokáig bírni. Két, egymásnak ellentmondó parancsot teljesíteni, az már önmagában őrültség, de itt bohóckodni a pusztán, fel- alá masírozni, miközben az egység többi része már rég a gyülekezőhelyen várakozik...

És miközben a többi csapat nyilván kiegészült a csata túlélőivel, az ő csapatuk nemhogy növekedett volna, de az elmúlt napokban a felére olvadt...

Ez így nem mehetett tovább.

* * * * *

Öt lovag állt a kapitány teste fölött a szakadó esőben, a kardja mindnek véres. Egyikük sem akarta magára vállalni a dolgot, hát mindannyian egyszerre szúrtak.

Most egyszerre éreztek megkönnyebbülést, szánalmat, és egy kis megbánást is.

Nagyon nem volt ez rendben.

Az erődkocsma hátsó udvarán álltak. Az eresz alól álmukból felriasztott tyúkok meredtek rájuk, szemben velük, az ólban, néhány disznó szuszogott békésen, előttük pedig egy ázott, véres rongykupac hevert a sárban, aki nem is olyan rég még a Testvériség utolsó reménysége volt.

Pár percig álldogáltak még, aztán a rangidős tiszt intett a többieknek, hogy térjenek vissza az ivóba. Ő maga pedig lehajolt, hogy lezárja a halott szemeit.

Közben arra gondolt, hogy Winrich ren- Dayralt előmenetele szánalmas vánszorgás volt csak az ő előmeneteléhez képest. Alig egy hónapja még a hadnagyi címről álmodozott, most pedig már nincs, aki rangban fölötte állna.

- Nyugodj békében, kapitány! - suttogta a halottnak - Senki ne zavarja az álmod!

Álmodtál eddig is. Azt álmodtad, te vagy a rend reménysége. Mi pedig veled álmodtunk. Jól megtévesztettél minket. Alomba ringattál mindenkit.

Csak a hadúri lobogót nem tudtad megtéveszteni. Ő átlátott rajtad. Jobbnak tűntél nálam, mindenben jobbnak. De ha ez igaz lett volna, a lobogó téged választ. Ha egy kicsivel is több elszántság, több akaraterő szorult volna beléd, téged választ.

De nem tette.

A lobogó engem választott.

 

 

függelék

ynevi szavak és kifejezések

(asz) - aszisz

(cra) - crantai

(dw) - dwoon

(erv) - erv

(kyr) - kyr vagy ókyr eredetű kifejezés

(pya) - pyar {a hetedkori közös nyelv}

(tor) - toroni vagy köztoroni

(x/y) - x nyelvből y nyelvre fordított vagy oda átszármazott kifejezés

 

antiss (kyr): Más néven álomsík, a kyr írásmód szerint anthyss. Az álmodók által létrehozott, isteni erőkkel is átitatott létsík. Önálló törvényei, egyesek szerint akarata is van. Általános vélekedés szerint Morgena politikájának legfontosabb színtere - és eszköze.

Alapító Anyák (kyr): Közelebbről néven nem nevezett kyr asszonyok, Alidar jelenlegi formájának megálmodói.

Alidar (kyr/pya): Északkelet- Ynev nehezen megközelíthető városállama, az Anublien- tóvidék egyik szigetének dísze. Különlegességét a Pyarron szerinti XI. század óta közismert szolgáltatása adja: rendelésre minden elképzelhető igényt kielégítő leányokat nevel.

Maga a város a negyedkor óta létezik, a nyíltszíni szférakristálynövekményre (szivárványgyémánt) épült crantai rönkszentély, illetve zarándokpihenő formában. Az akkori kyrek az előbbit érintetlenül hagyták, és egyfajta „tudományos állomást" építettek mellé. Az ötödkor alkonyán menekülttáborrá vált - a kyrek ekkor kezdték el a földmunkákat, ami az Alidar- földnyelvből szigetet hozott létre.

A hatodkorban a várost többször is megostromolták, részint az orkok, részint az elvadult menekültek, de a belső részét (ti. a szigetet) a gyémántszakértők leszármazottai mindvégig sértetlenül megőrizték az utókornak.

Ide érkeztek meg a hatodkor második felében a kyr származású Alapító Anyák, és vették át az Alidar- szigeten található kereskedőállomás már akkor legendás nyilvánosházának irányítását. Gondos tervezéssel lépésről lépésre alakították át a céhek szerepét, míg a város el nem nyerte ma is ismert formáját, amit a rossznyelvek előszeretettel emlegetnek embertenyészetként is. A növendékek az évek során - képességeiknek megfelelő módon - szépen lassan átvették a város vezetőinek helyét is, míg végül minden fontos pozíciót ők töltöttek be. Ekkor herceget állítottak maguk közül, megépítették a belsővárost, és a külső részeket teljes mértékben annak szolgálatára alakították át. Az Alapító Anyák kilenc nevelőcéhet hoztak létre, ám azok száma olykor megnőtt, néha lecsökkent az idők során. A Pyarron szerinti 3600- as évek végén - évszázadok óta változatlan számban - tizenegy céh működik.

Anyák Terme (kyr): Az Ősök Öröke céhének tulajdonában lévő helyiség, ahol az anyának kiválasztható nők pihennek időtlen varázsálomban. Természetesen a férfiak számára létezik Atyák Terme is.

Arel (pya): A pyarroni panteonban a harc és természet istennője. Kedveli az egyedi, vakmerő tetteket, különösen azokat, amelyeket puszta virtusból, az ő kedvéért hajtanak végre. Papjai általában kalandozók, Ynev legnagyobb szélhámosai, de esztelen vállalkozásaikról, öngyilkos hőstetteikről éppúgy ismertek.

Antoh (pya): A pyarroni panteonban a vizek, tengerek, viharok úrnője. Szeszélyes, kiszámíthatatlan, akár az általa uralt tenger, és vad, mint a vihar, amelyet megidéz.

concitator (kyr/toroni): Flottatiszti rang, mely nemesi méltóságot is jelöl; közösre rendszerint tengernagy- őrgrófnak fordítják. A Quiron- tenger medencéjében elszórt tíz nyílttengeri támaszpontra - az úgynevezett Császár- szigetekre -, és az általuk felügyelt területekre egy- egy concitator felügyel.

domyr (kyr/toroni): A toroni Nemes Házak fiúszülötteinek megszólítására használatos rangjelző kifejezés.

dreggis (kyr/toroni): Az előkelő toroniak közkedvelt ruhadarabja; bőre eresztett, gazdagon redőzött, köntös szabású ujjas, melynek színárnyalatai és mintái viselője rangját és társadalmi státuszát tükrözik. Hagyományosan tizenegy lépésnyi selyemből készítik.

Driegde (dw): A dwoon mitológia sötét hatalmassága, az Árny Nélküli Birodalom ura, akivel szemben a dwoon hitvilág szerint csakis Ranil örök tüze - és szent fénye - hozhatja el a kellő megváltást.

dun (dw)\ A dwoon nemesenszületettek elsőszülöttjeinek ódivatú rangjelzése. A Dwyll Unió bizonyos tartományaiban a régi, királyi hagyomány - másokban értelmetlen hivalkodásnak számít a használata.

emma (kyr/toroni): Alacsony, felkentnek nem számító papi rang Tharr egyházán belül.

eprimor (kyr/toroni): Toroni katonai szervezetekben használt vezéri rang, közösre rendszerint elöljárónak, parancsnoknak fordítják.

Erm Eiras (erv): A Seoxlan lejtőitől a Peratlon- félsziget kapujáig húzódó fűtenger hadiútját és kurgánjait vigyázza ez a különös klán, mely a Szépmezőért vívott háború (P. sz. XVI. század) óta a hagyományos iskola stratégiai irányzatát követi: az irlav hagyományt az ilarral vegyítve gyalogosként és könnyűlovasként egyformán ütőképes embervadászokat képez.

Neveltjei párok vagy rajok helyett eszkadronokat alkotnak, és mert egész életükben háborúra készülnek, az sosem éri őket váratlanul. Elvben a vörös hadurak kíséretének lovasfedezetét alkotják - a gyakorlatban a Szövetség seregei előtt járnak, és villámgyors rajtaütésekkel, nagyszabású átkarolásokkal keserítik az ellenség életét. A köréjük szövődött legendák közül egyet mindenki ismer: a szóbeszéd szerint soraikban járta ki a halál iskoláját Yllinor kalandozó- királya, Mogorva Chei.

famor (kyr/toroni): Szó szerinti fordításban „dicsőség". A második legelőkelőbb kaszt a toroni társadalomban. Ide soroljuk Tharr egyházának főpapjait, a Boszorkányerőd akaratát közvetítő boszorkányhercegeket, továbbá valamennyi nemesenszületettet - az uralkodó dinasztia sarjain kívül.

Gyászvonulás (kyr/toroni): Kyria történelmének közismert szégyenfoltja. Az Avida- Dolor és hívei ellen folytatott ötszázéves háború egyik legszomorúbb akkordjaként Toron tartomány Házainak fegyverforgató fiai szinte mind egy szálig odavesztek a katasztrofálisan végződött katonai művelet során. Az enrawelli parancsnok, Khyassyn On- Khysselor, akit shuluri kortársai rendre a „Talpnyaló" névvel illettek, minden felderítést nélkülözve, egyenesen a Tini- Tinolok árnyékában várakozó orkok csapdájába vezette a légiót. A Császári Udvar kegyeltjének legalább a becsületét sikerült megmentenie: maga is ott veszett a mészárlásban, neve pedig fennmaradt, hiszen tettét a mai napig oktatják a shuluri Hadiakadémián, mint a csapatmozgatás kudarcának iskolapéldáját.

Haghess Rónghul (dw)\ 1. A Dwyll Unió feletti nyári égbolt egyik legfényesebb csillaga.

2. A dwoon vándorlások idején élt legendás bölcs.

Hann'quarshadd (,kyr/toroni): Szó szerinti fordításban „Rontásmű". Túlvilági hatalmakhoz nem kötődő, nem szakrális jellegű, védelmi célú mágikus konstrukció. Az alapos előkészítés után - melybe konkrétan beleértendő az adott város megtervezése és felépítése is - meghatározott rituálékkal irányítható, akár mágikusan képzetlen személyek által is. A Rontásműnek a rítusok sikeres végrehajtásához el kell fogadnia az adott személyt. Amennyiben aktiválásra kerül, a rúnákkal kijelölt hatóterület órák leforgása alatt elhagyatott, kísértetek járta hellyé válik. Anyaszülte lény nem marad meg benne huzamosabb ideig, az élelmiszerek órák alatt megromlanak, a mechanikus konstrukciók működésképtelenné válnak. Mindenütt átható, dohos bűz, nyugalmukból felzavart, kísértő szellemek fogadják a látogatókat.

Harmsan (dw): Rónghultól hat napi lovaglásra, keletre található határmenti erőd, amely a Pyarron szerinti III. évezred derekén épült. Stratégiai jelentősége miatt a 3690- es évekre a bekerült az Ősök ösvényébe.

Hagyományosan a Sasok rendjének uralma alá tartozó tartományában található, ám az erőd a Ranil rend birtokában van.

Inlyrhiss Asmata (kyr): A kyr Belső Művészetek tanításának egyik alapműve.

karakka (kyr/toroni): A Kyr Birodalom idejéből származó, különleges építésű hajóóriás. Hadászati szempontból a mai napig a Quiron- tenger urainak számítanak.

karavell (tor/pya): Közepes méretű, három- ötárbócos, óceáni és beltengeri használatra egyaránt alkalmas keres- kedelmi hajtípus. A hetedkor hajnala óta északi és déli változatban is létezik; az előbbit kyr emlékkristályokban fennmaradt tervek alapján tökéletesítették a godorai és riegari műhelyek.

Karkh (dw): A Felső- Emreltől délre, Inden- Inakssir tartomány északi határában álló romvár, melyet egykor maguk a dwoonok romboltak le. A hagyomány szerint Driegde, az Árnyék Nélküli Birodalom urának szolgái éltek ott, és szellemeik ma is kísértenek a romok között. A dwoonok nagy ívben elkerülik még a környékét is.

khótorr (kyr/toroni): A Tharr- egyház nyughatatlansági fogadalmat tett papjainak elnevezése, akik sehol sem tölthetnek több időt néhány napnál. Jobbára koldulásból, tolvajlásból és prédikálásból élnek, bár előfordul, hogy filozófiai vitára állnak ki másokkal, gyakorta egymás ellen. Senki sem ismeri náluk jobban Toront, s vannak olyan helyek is, ahová rajtuk kívül más nem viszi el a tudást. Nagy megbecsülésben élnek, s ha betegség vagy egyéb nyavalya veri le őket a lábukról, mindig akad néhány áldozatos hordár, aki továbbviszi őket vándorútjukon, hogy meg ne szegjék a Háromfejűnek tett fogadalmukat.

Hagyományos öltözékük a piszkoskék incogno vagy csuha, és a mellközépig érő fülekkel ellátott khótorr sapka. A khótorrok szervezetét a Pyarron szerinti XVI. században, a vesztes negyedik zászlóháború után hívták életre, felismerve a hekkák jelentőségét, és így az alsóbb rétegek megnyerésével biztosították Tharr főségét a Birodalomban.

Kruhenír (dw): A Hévvel Emésztő. A dwoonok egyik Nap Hőse.

Laquass (kyr/tor): A toroni flotta gerincét képező karakkák egyik hajóosztálya.

Leviathan (kyr/tor): A toroni flotta legnagyobb tengerjáró monstrumai után sorban a második, szintén legendás méretű csatahajók hajóosztálya. Kettős orrgondoláik mágikus, örökégő tüzet hajító roppant katapultjai egész városok elpusztítására képesek akár a távolból is.

Leghíri hágó (dw): A toroni Rhín tartomány és a Dwyll Unió határán, a Pidera hegység lankái közt található, viszonylag széles hágó.

Lindigass (kyr/toroni): Tharr misztikus síkja. Közösre fordított jelentése: „Ahol vértenger háborog".

malwoon (dw): Szó szerinti fordításban égfia; az Unió világi nagyjainak hagyományos jelzője, melyet a rendek nagymestereire, az arisztokrata családok tagjaira, tudósokra és gondolkodókra egyaránt alkalmaznak. Olyan személyeknek jár ki, akik tekintélyük és szellemük erejével szolgálják hazájukat.

magitor (kyr/toroni): Szó szerint és különféle szóösszetételekben is mestert jelent. Bővebb értelemben véve tapasztalt varázstudó; olyan személy, aki a mágikus tudományok valamelyikét gyakorolni is, oktatni is képes. A hetedkor folyamán egyes értelmezések már nem csak a mágiahasználókra, de olyan mesterekre is alkalmazzák, akik valamely más, nem szükségszerűen mágikus tevékenység avatott művelőinek számítanak.

messir/messa (kyr/toroni): A Nemes Házak férfi, illetőleg női vezéralakjainak tiszteletteljes megszólítása. A Családi Háborúk idején létrejött nemesi szövetségek vezetőit az ennél magasabb rangot jelentő emessir, illetve emessa cím illette meg.

Nap Hősei (dw): A Nap Hőseit - összesen hatot - maga Ranil küldte a dwoonok közé, hogy törzseket alapítsanak, és közvetítsék az akaratát. Miután elvégezték a feladatukat, a hagyomány szerint a nap korongja mögé költöztek. A dwoonok mind a mai napig számon tartják, melyik hőstől származnak.

napterem (dw): A Dwyll Unió tartományi székhelyének palotájában a kihallgatások és hivatalos tárgyalások színhelye. A berendezés bőséges, de vékony aranyozása szakrális és nem hivalkodó célokat szolgál.

naptorony (dw): Ranil szakrális áldásával támogatott mágikus védmű, az Ősök ösvényéhez tartozó erődök elmaradhatatlan része.

navor (kyr/toroni): Szó szerinti fordításban „dolgosság". A második legalantasabb kaszt a toroni társadalomban, egyben a Birodalom második legnépesebb kasztja. Tagjai közrendűek, földművelők, halászok és más kétkezi munkások, akiket patrónusok és titkos társaságok nem, csupán a Birodalom kétes hatékonysággal működő törvényei védelmeznek. Ide soroltatnak a szolgálók és a komédiások, de a rangbéli tolvajok és emberkereskedők is, ámbár ez utóbbiak olykor rangjukat meghazudtolóan széleskörű befolyással rendelkeznek. Legfontosabb kiváltságuk, hogy nem lehet őket eladni rabszolgának.

obsor (kyr/toroni): Szó szerinti fordításban „sötétség". A legalantasabb kaszt a toroni társadalomban. A rabszolgákon és bűnözőkön kívül a hadifoglyokat, idegeneket és a haramiákat sorolják ide, de automatikusan obsomak minősül mindenki, aki nem tartozik a kyr, illetőleg az emberi fajba. Hivatalosan tárgyiasított ingóságnak számítanak, ám a törvények olyan alacsonyan állapítják meg értéküket, hogy kis tételben történő megrongálásuk esetén tulajdonosuk csak kirívó esetben emelhet panaszt vagyon elleni vétség vádjával. A kárpótlási díjszabás ötven darabos egységekkel számol.

Ősök Öröke (kyr/pya): Korra DiAlver anyai nagyanyja által alapított alidari nevelőcéh, amely az addig megszokott tradíciókkal szakítva nem csecsemőket vagy kisgyermekeket keresett Ynev- szerte a megbízások teljesítéséhez, hanem saját, varázsálomban alvó alanyaikból (apákból és anyákból) hoztak létre nekik megfelelő tulajdonságokkal rendelkező utódokat, akiket aztán a bevett mágikus módszerekkel alakítottak tovább a megrendelő kívánságának megfelelően. Módszerükkel akár a természetben nem létező, kevertvérű utód is megszülethetett náluk. A tizenegy céh megmaradásának érdekében az új csoportba annyi nevelőt engedtek át, hogy a többiek még elegendőek legyenek tíz hagyományos céh fenntartására. Némi átszervezés után ezt a feladatot is maradéktalanul sikerült teljesíteni.

Ősök ösvénye (dw): A Sárkánygerinc dwoon elnevezése. A dwoonok számára minden csillag egy- egy ősüket jelképezi, akit Ranil magához szólított, és lelkét az égbe emelte, hogy fényével csökkentse a sötétség hatalmát.

pároskő (kyr/toroni): Elsősorban Toronban használt mágikus tárgy, más vidékeken kevésbé ismert. Varázslattal átitatott, kőből, vagy ritkább esetben fából kifaragott, simára csiszolt, arasznyi méretű golyók. Előbbieket megkülönböztetésül faragott jelekkel látják el, utóbbiakat festik, illetőleg lakkozzák ugyanezen célból. A pároskövek kapcsolatban állnak egymással, és azonnal hozzákötődnek a használójukhoz. Amennyiben egyiküket a használója a markába szorítja, kis koncentrálás hatására a kő párja forróságot kezd árasztani. Ha a kötött személy halálát leli,, a kő és a párja is újabb megkötésig jéghideg marad. Az egyik kő sérülése esetén ugyanaz a sérülés a másikon is megjelenik. Toronban elsősorban a felderítők használják.

pietor (kyr/toroni): Szó szerinti fordításban „hűség". A famorok után következő, Toron szerte nagy megbecsülésnek örvendő kaszt. A katonák, a fejvadászok, és a Hatalmasok seregeit irányító boszorkányhadurak tartoznak a soraikba. A Toroni Birodalom katonai jellegéből adódik a kaszt kiemelkedő értéke. Külön jelentősége, hogy az obsorok kivételével bárkinek felemelkedési lehetőséget nyújt, amennyiben sikerül csatlakoznia egy nemesi hadsereghez, vagy felvételt nyernie egy rangbéli fejvadászklánba.

preargon (erv): Az ereni Hadikadémia vezetőjének rangbéli elnevezése.

primor (kyr/toroni): Fegyvernemtől függetlenül, közrendűek viselte tiszti rang a toroni katonai szervezetekben.

pugoss (kyr/tor): Toron fejvadászainak rövidebb (maximum tizenkét hüvelykes) pengéje, az Ikrek hagyományos fegyvere.

Pusztítók (kyr/toroni): Az ötödkori Kyria különleges nehézvértes gyalogos egységeinek elnevezése.

R'Ban Har (kyr/toroni): A régi Kyria idejéből fennmaradt hagyomány, a Birodalom érdekében eljárók egy ritka parancsszava. Tükörfordítása, „az érveken túli érv", sokat elárul nyomatékáról. Az ellene szegülők hagyományos bűnhődése végtagvesztés, ritkábban halál, de hasonló szigorral sújt le a törvény azokra is, akik az ősi formulák valamelyikét jogosulatlanul a szájukra veszik.

Ranil (dw): A dwoon mitológia egyetlen istene: a Dwyll Unió lakói számára ő az egyetlen és mindenek felett való isteni létező. Megnyilvánulása a ragyogó nap, ezért gyakran nevezik napistennek is, noha a vallása nem a klasszikus értelemben vett napkultusz. Papjai, hívei minden más istent Ranil részének vagy árnyékának tartanak, akiket az eltévelyedettek külön névvel és külön szertartásokkal tisztelnek.

Rashír (dw): A Lángszító, a Sasok rendjének szent ereklyéje. Rawoon, vagyis angyalkard, melybe a Sasok első nagymesterének lelkét kovácsolták.

rawoon (dw): A Ranil áldásával kovácsolt szent ereklyék, az angyalkardok dwoon elnevezése.

Rónghul (dw): A Dwyll Unió Inden- Inakssír tartományának nyugati határán, a rhíni határtól északra, Cíth Emrentől keletre, négy napi vágtára álló erőd. Nevét a nyári égbolton pontosan felette ragyogó csillagáról, Haghess Rónghulról kapta.

Az erőd a Pyarron szerinti III. évezred hajnalán épült, az Unió Déli tartományaiban számottevően jelenlévő Sasok rendjének jóvoltából. Rónghul elkészülte óta a Garhún család gondjaira volt bízva, akik számtalan alkalommal bizonyították elkötelezettségüket, és hűségüket Ranil és a Sasok rendje felé.

Az erődöt több alkalommal átépítették. Az utolsó a Pyarron szerinti 3690- es esztendőben vette kezdetét azért, hogy az erőd csatlakozzon Ősök ösvénye néven ismert ha- tárvédő rendszerhez. Ekkor kapta az udvarára a naptornyot is. Az átépítése a XIV. zászlóháború kitörésével félbeszakadt.

saggitor (kyr/toroni): íjász,

samballa (kyr/toroni): Kyr eredetű, elsősorban Toronban használatos, nemes fából és fémekből készített, pengetős hangszer.

Sasok (dw); A Dwyll Unió közép- keleti, és déli tartományainak (Davalon, Sur, Sagrahas, Inden- Inakssir) vezető lovagrendje. Címerük mentazöld alapon aranyló sas, karmai közt fénylő karddal. A rend félelmetes lovasrohamairól ismert. A lovagrend tagjai fekete harci méneket választanak, melyek egytől egyig kiváló adottságú lovak. A szóbeszéd szerint a rend elf idomárokat alkalmaz.

secundar (kyr): Az alidari céhek rangban második nevelőjének elnevezése, fölötte csak a céhmester áll.

sedular (kyr/toroni): Szó szerinti jelentése „dolgosság". A toroni társadalom középen elhelyezkedő kasztja. Létszáma a birodalom lakóihoz képest alacsony, és ez meglehetős megbecsüléshez juttatja képviselőit a császárságban.

sen (dw): A dwoon lovagrend nagymestereinek hagyományos rangjelzésé.

Sogron (kyr/toroni): A kyr istencsalád rejtelmes alakja, a fény, a tudás és a bosszú ura, akit a források többnyire Tűzkobraként emlegetnek.

sympietor (kyr/toroni): A korlátozott fegyverhasználati joggal rendelkező, alacsonyabb kasztú harcosok neve. Többnyire kizárólag egy pietor vezetésével tevékenykedhetnek. Ilyenek például a sedular szervezetek katonái, vagy a rangbéli tolvajcéhek fegyveresei. Ideiglenesen egész navor- seregek is ilyen rangra emelkedhetnek - jó példa erre a légiók segédcsapatainak esete. Sympietori rangjuk minden esetben csak addig él, míg az arról rendelkező magasabb kasztba tartozó személy, vagy annak feljebbvalója azt vissza nem vonja, illetőleg az adott személy életben van.

szivárványgyémánt (szférakristály) (cra/pya): 1. Általános vélekedés szerint Arel adománya, amellyel Yneven mintha csak Alidar városát részeltette volna abban a szerencsében, hogy mérhető mennyiségben fellelhető azon a vidéken. Felbecsülhetetlen értéke miatt Alidar nagyjai évezredeken át használják státuszszimbólunként a hatalmi hierarchiában: már a kezdetektől külön ranggal járt, ha valaki efféle kincset birtokolhatott. Bár soha senki sem tiltotta a vele való kereskedelmet, a történelem során mégis kevés olyan személy ismert, aki önszántából megvált volna tőle. A méltatlanul szerzett kövekről emellett köztudomású, hogy számos esetben elvesztették sziporkázó, ezerszínű fényüket, és értéktelen, szürke kaviccsá változtak. A tulajdonosokhoz köthető, máig megfejtetlen lelki kötések mellett egyes tudós körök úgy vélik, hogy a matéria mintha elhalna, ha huzamosabb időn elkerül Alidar közeléből.

2. Avatott körökben a Satralis eleven burkát alkotó holisztikus anyag Ynevre hulló szemcséiből sajátos körülmények között, managócok vagy mágikus anomáliák közelében kialakuló növekmények és mágikus praktikákkal nyert sarjadékok összefoglaló neve. A késő- hetedkor tudománya az isteni pszeudo- esszenciák közé sorolja - mást nemigen tud hozzátenni a Pyarron előtti I. évezred Godonjában készült Haddion- jelentéshez, mely alkímiailag közönyös természetét és manaáramokra gyakorolt hatását feltárta.

Mivel természetes formájában kikezdhetetlen,³ sarjadéka pedig oly lassan növekszik, hogy a láthatóság határát is csak négy- öt emberöltő alatt éri el, a legritkább matériák közé tartozik Yneven. Becsértéke is ennek megfelelő: szemcséi aranyban súlyuk ezerszeresét érik, nagyobb szilánkjai vagyonokért cserélnek gazdát.

Az iránta megnyilvánuló érdeklődés főszabályként elméleti- spirituális jellegű: a benne rejlő mágikus potenciált a gdonok óta - akinek szervezete szféraseprő formájában tartalmazta - egyetlen iskola sem tudja kihasználni.

szkogg (asz): Közepes vagy nagy méretű, kettő- négy árbócos, a Quironeiai déli partján a negyedkor hajnala óta használt hadihajótípus. Készítésének igazi mesterei az asziszok, akik arszíl őseik hagyományára alapozták a magukét.

Tharr (kyr/toroni): A kyr istenek között az elmúlás megtestesítője, írott forrásokban Háromfejűként, olykor Némaként szerepel. Hívei elsősorban a Quiron- tenger mellékén élnek. Szent szimbólumai (bak, kígyó, oroszlán) számos toroni és abasziszi hadilobogón köszönnek vissza.

toroni vér (kyr/toroni): Hírhedt méreg, évszázadok alatt tökéletesített harci bódítószer.

torr (kyr/toroni): Tharr felkent papjainak megnevezése. Papi rangként, megszólításként egyaránt használatos.

Választás Csarnoka (kyr/pya): Az Alidarba érkező megrendelők fogadóterme, ahol előadhatják kívánalmaikat. Az esetek döntő többségében a céhvezetők, vagy közvetlen alárendeltjeik fogadják az érkezőket, és a megrendelők itt választhatnak közülük. Noha az alidari hagyományok szerint egy- egy növendéket több nevelő is oktat a nevelés évek során, kiemelt esetben a növendék számára egy főbb nevelőt is lehet kérni, aki személyesen felügyeli a tanonc fejlődését, és a legfontosabb dolgokra maga tanítja meg. A híresebb nevelők kegyeiért ádáz - többnyire anyagi ja- vakban mért - harc is folyhat, a taníttatás díja ilyenkor az esetek többségében az egekbe szökik.

venomagitor (kyr/toroni): A mérgekre specializálódott boszorkánymesterek elnevezése Toron rangbéli céheiben.

vöröslunir (kyr/tor): A lunir egyik változata, ragyogó, élettel teli vöröse jellegzetes színfolt a fémek világában. Augmentátuma az első hold esszenciája. Szerkezeti szilárdsága csak hetven százalékkal múlja felül a közönséges acélét, aurája azonban meghökkentően emberi. A belőle készült eszközöknek legendásan hosszú az emlékezetük... és minél tovább léteznek, annál erősebb öntudatot építenek ki hordozóik személyiségének szilánkjaiból.

weilyr (kyr/toroni): Óbirodalmi lovag, vagy nehézfegyverzetű gyalogos harcos. Birodalomszerte különleges tiszteletnek örvend.

zauder (pya): Alakváltó faj. Legtöbbjük elpusztult egykor virágzó városukkal, Argurennel együtt a tizenharmadik zászlóháború során, ám a kontinens más vidékein élő egyedeik megmenekültek, és a legendák szerint azóta is ezerféle módon keserítik az ynevi civilizációkat.

Zugvölgy (dw): A toroni Pidera- shín tartomány és a Dwyll Unió határán, a Pidera hegység lankái közt található szűkebb hágó.

 

 

 

 

szerkesztői utószó

Az „Észak lángjai: a lobogók árnyékában" novellapályázat legjobb tíz írásának kötetét tartod a kezedben, tisztelt olvasó.

A pályázatot a Delta Vision Kiadó, a Lunir Kft.- vel karöltve írta ki a M.A.G.U.S. Örökség együttműködés égisze alatt, a világ húsz éves jubileumának alkalmából. A győztes és a legjobb, elsőként megjelenő szerző a Lunir Kft. jóvoltából egy- egy értékes tárgynyereményt kapott.

 

A szép számban leadott pályaművek és a tehetséges pályázók lehetővé tették, hogy a pályázattal egybekötött tehetségkutató program keretein belül a témában megjelenhessen egy második antológia is, amely reményeink szerint tovább gazdagíthatja a XIV. zászlóháború történetét.

 

És hogy mit hozhat a jövő? ígérni semmit nem szeretnénk, ahogy eddig sem tettük, a tényeket jobban kedveljük. Ami biztos, hogy az első lépés megtettük a M. A.G.U.S. világának megújulásához, így a Delta Vision Kiadó rendszeres pályázati lehetőségekkel várja azokat, akikben megvan a tehetség és a kellő elhivatottság ahhoz, hogy mindannyiunk örömére az elmúlt húsz év kiadványaihoz hozzátegyék a maguk történetét.

Kalandra fel!      

 

 

 

 

 

Impresszum

 

 

 

M.A.G.U.S. KÖNYVEK

Merész álmok, sötét titkok antológia

 

Szerkesztő: Erdélyi István

Tiszteletbeli szerkesztő: Gáspár András

 

A kötet szerzői:

Boruzs Gergely Gábor

Csóka Bálint

Erdélyi István

Fazekas Árpád

Horváth Tamás

Kiss Gyula

Körtvélyes Ákos

Mártonffy Mandula

Mészáros Márton

Rónay Péter

Weisz Attila Róbert

 

Borítófestmény: © Kovács Péter, 2014

© Delta Vision Kft., 2014

 

A kiadvány Wayne Chapman (Gáspár András és Nóvák Csanád), az Ynev világát megalkotó szerző engedélyével került elkészítésre és kiadásra. A M.A.G.U.S., AVAGY A KALANDOROK KRÓNIKÁJA a Gameskút Kft. bejegyzett védjegye, feltüntetése a jogtulajdonos hozzájárulásával történik.

 

 

ISBN 978 963 395 027 2 ISSN 1789-5847

Minden jog fenntartva

ww w.deltavision. hu info@deltavision. hu

 

 

 

 

 

 

 

Megjegyzések

[←1]

Wayne Chapman: Észak lángjai című regényéből

[←2]

Marcus Flain: Pusztító című novellájának eredetije nyomán

[←3]

Az egyetlen nyíltszíni növekmény az északföldi Anublienben található, és a világnak az az eleven oszlopa hagyta hátra, mely a korok előtti korban nyújtózott Wendol és a szférák között. Fajháborúkban emelt halomszentélye manapság sziget, melyen Alidar városa áll. A „szivárványgyémánt" elnevezés is innen származik.