TÖRTÉNETEK A XIV. ZÁSZLÓHÁBORÚ IDEJÉBŐL

I. KÖTET

 

„...negyedfél emberöltőn át kutattam volt a zászlóháborúk titkait, a lényeghez mégsem az írott szó, hanem az északföldi beszédjuttatott közelebb. Hallatán döbbentem rá, mit jelent az itt élők számára e küzdelem.

Száznál több kifejezést ismernek a háborúságra, ám alig egy tucatnyit a békességre. Az utóbbiak nyersen, az előbbiek lágyan, már- már barátin csengenek; munkába vette őket az idő, miként munkába veszi s lekerekíti a kövek éleit. A háborút jelentő szavak jó ismerősök Sinemos szirtjeitől Nilraen bérceiig - megkoptak a gyakori használatban mindenütt, hol a lobogók hordozói élnek.

...a vörös hadurak: az embernem s a velük szövetséges népek bajnokai. A fekete hadurak: a múlt sötét titkainak letéteményesei. Lobogóik, hatalmuk varázsos jelképei uralkodók és birodalmak, mágusok és harcosok garmadáját emelték fel s döntötték romlásba az ezredévek során. A harc, mert oly rég dúl, csak oly rendkívüli itt, mint az évszakok változása: rombolásra építés jön, télre tavasz, őszre tél.

A bűvlobogók korunk hajnala óta lengnek, történetük számos megszívlelendő tanulságot kínál... az itt élők, mint valamely pusztító szenvedély rabjai, mégis mindannyiszor alájuk gyúlnék, hogy végzetüket Észak lángjaiban próbára tegyék. Ezernyi sors, ezernyi hang és ezernyi cél kavarog e tűzben, a lobogó azonban kétféle csak - vérszínű és éjsötét."

Igrain Reval: Geoframia¹

a kyel áldásával beavatott

urias ventar

előszava

a közös nyelvű kiadáshoz

Mindenki máshol keresi az igazát.

Egyesek az istenüknél. Mások a múltat istenítik, és éltük fogytáig firtatják titkait. A tudós elmék nem fogadnak el mást, csak az igazolható tények tanúságát.

Én hiszem, a létezés mintázataiban benne van és mindig is benne volt minden lényeges igazság.

Ahogy a dolgok működnek. Amitől működnek. Ahogy a világ működik.

A minták mindenütt jelen vannak, csak látni és érteni kell őket. Az erők lenyomatait, amelyek mozgásba hozzák a dolgokat. A szférákét, amelyek a teremtett világra és lényeire hatnak. Az érzések, gondolatok, tettek mozgatórugóit... a halandóság törvényeinek visszhangjait éppúgy, mint a halhatatlanságét.

Tény, hogy e mintákról mindmáig keveset tudunk. Nincsenek róluk teljes írások, csak megannyi töredék. Nincsenek róluk átfogó tanítások, csak a nagy egész szilánkjai. Mintha valakiknek jól felfogott érdekében állna, hogy ne lehessen tudni róluk, látni őket - és nem lehet nem észrevenni ebben is egy bizonyos ok- okozat mintázatát.

Némely körök tudni vélik, hogy egy távoli hegy vidék titkos kolostorainak szerzetesei a világon mindenkinél jobban ismerik ezeket a misztériumokat. A maguk elvei szerint talán papírra is vetik minden arra érdemes halandó sorsát - de mert közéjük a magunkfajta halandók nem nyerhetnek csak úgy bebocsátást, azt tesszük, amire a lehetőségeinkből futja.

Amit az ösztöneink súgnak, amire az eszünk sarkall, amit a szívünk diktál.

Rég rájöttünk, hogy a titkokat nem őrizni, óvni, hanem felismerni és - a kellő körültekintéssel - terjeszteni kell. Ennek pedig hitvallásunk szerint nem az a módja, hogy összehordjuk őket egy halomba, erődöt húzunk köréjük, százféle nagyvilági és még több mágikus védelemmel el- zárva mindenki elől, hanem éppen ellenkezőleg. Ezért a rendünknek kevés az írásos hagyatéka, és annál gazdagabb szájhagyománya, csak néhány ládányi kódexe a könyvtárak mélyén, és annál több igaz, tiszta menedéke az álmok világában.

Onnan ugyanis a kincseinket senki sem veheti el tőlünk.

Időnként, ha a rangidős mesterünk úgy látja jónak, lehetőséget kapunk arra, hogy még jobban kinyíljunk, és értő elméket keressünk. Ilyenkor általában könyvekbe kódoljuk a felhalmozott tudást - ahogy most is teszem.

Hogy mindenki lássa, meddig jutottunk. Hol tartunk. Hátha lesz olyan sorstestvér, aki értelmet lát ebben, felveszi azt a bizonyos kesztyűt, és bármi történjék velünk, akár egymaga is folytatja ezt tovább.

A kutatás azonban mit sem ér a megfelelő hatékonyság nélkül, ezért előbb meg kell adjam, mi szükséges ahhoz, hogy elérhető legyen a legelemibb bölcsesség, az igazlátás adománya.

Általában az egyezések a kulcsai mindennek. Minél több hasonlóságot látunk, annál több mindent érthetünk meg a világból, és minél több azonosságot ismerünk fel, annál inkább leleplezhetjük az adott mintát.

És ehhez nem kell se különleges hit, se hetedkori felvilágosultság: elég, ha a régimódi, letűnt korok egyszerűségével keressük a tudást.

Nekem legalábbis ez segített az első mintázat felisme- résében.

Tudvalevő, hogy a fekete lobogók és hordozóik mind- egyike hódítani akar: visszaállítani az elbukott birodalmat, visszaszerezni a letűnt dicsőséget, és semmilyen árat nem sokall érte. A vörös hadurak saját bevallásuk szerint csak a maguk útját járnák, a számukra megkérdőjelezhetetlen szabadságban, jottányit sem engedve abból, amiért őseik a vérüket adták századokon át.

Világnyi a szakadék a két oldal között, a tűz, amellyel rendre összecsapnak, és egymás vérét ontják, valahol mégis ugyanaz. Hiszem, hogy a ragyogó emlékezetű Igrain Reval is ezt akarta megértetni velünk a maga módján.

A zászlóháborúk kapcsán már a tiszta egyezések száma is több mint figyelemre méltó - a hasonlóságok sora pedig jószerivel végtelen.

Ahogy a hadurak az égre emelik a lobogóikat, mindkét oldalon ugyanúgy útra kelnek a seregek. Nagyurak, katonák és szolgák, mert ezt kapták parancsba, mert erre esküdtek egykoron. Felkerekednek a szabad fegyverforgatók is, ki a hazáért, ki a zsoldjáért, a jutalomért - ki pusztán csak azért, hogy szembeszálljon a sorssal, és történelmet írhasson, saját jogon.

Útra kelnek a papok és a gyógyítók, hogy vigaszt nyújtsanak, erőt adjanak, a testnek és léleknek is, amennyire tőlük telik. Útra kelnek a dalnokok és kereskedők, a szolgák és szajhák: a közösségért, a személyes haszon, vagy tán egyszerre mindkettő reményében. Egyikük csak ad, a másik elvesz: vannak, akik csak a szívüket követik, és teszik, amit tenniük kell, a legjobb tudásuk szerint.

A színfalak mögötti harc gyakorta még ádázabb, mint a nagyvilág képzeli. Az erőviszonyok átrendeződésének lehetősége a hatalmasságokat is elkerülhetetlen lépéskény- szerbe hozza, az Arowin- hegy csúcsától Ediomad legmélyebb tárnáiig. Ami a külvilág számára hódító hadjárat, a hatalmasságok szférájában a lehetőségek tárházát jelenti, megannyi esélyt arra, hogy a világrend új mintázata az ő akaratukhoz idomuljon.

Uralkodók, varázstudók és vezérek, régi és új értékek őrizői szállnak harcba, és igyekeznek kihasználni a soha vissza nem térő alkalmat - és a hatalmasságok árnyékában ott nyüzsögnek a színfalak mögötti világ ügyeskedői és törtetői is.

Ha érteni nem is értenek, látni nem is látnak annyit, mint a nagyok, a maguk szintjén érzékelik a lehetőségek sokaságát. Azt, hogy a megfelelő helyen és időben olyasmihez juthatnak, aminek később hasznát vehetik. A háború zűrzavara kiváló alkalom arra, hogy átlépjék a számukra rendelt határokat, és oly titkokba nyerjenek be- avatást, amelyekhez békeidőben semmiképp sem férhetnek hozzá.

Tán meglepő, de ebben az Inkvizítorok szövetsége sem kivétel - így amint a toroni seregek átlépték a dwoon határt, útra keltem én is.

Természetesen nem az egész szervezetet képviselem, csak egy kevéssé ismert, ősi frakcióját. A külvilág inkvizítoroknak vél minket is, noha inkább vagyunk fegyver- forgatók, hátukat ösztönösen egymásnak vető remeték, és ódonat hagyományaikat gonddal őrző garabonciások.

Sokféle néven és sokféle formában léteztünk. Legendáink szerint gyökereink az éjidők sötétjébe nyúlnak vissza, amikor Északfölde népei még ősi förtelmekkel harcoltak a túlélésért, és az örökös homályban démonok kórusa zengte a hatalom himnuszát.

Elődeink átokűzők és vadászok voltak, a szürke gyülekezet hitsorosai - a hozzáértők manapság úgy ismernek minket: Demeth Dryss, a Régi Rend beavatottjai.

Jómagam egykor még Kyel szépreményű papnövendéke voltam, ám a legszentebb pillanatban nem átallottam elutasítani az igazak urának akaratát, és önként magamnak követelni az éji megvilágosodásnak nevezett embertelen tudást, Kyel pusztító orcájának áldását.

Kyel azóta sem hagyott el, de a választásomért fizetnem kellett. Csak a legigazabb sorstestvéreim sejthetik, milyen ára volt - és közülük is csak kevesen merészkedhetnek odáig, hogy holmi letisztult egyensúlyt emlegessenek, meg az „igaz titkokért igaz titkokat" elvet, hiszen ez eredendően így működik, mióta világ a világ.

Tehát felkerekedtem én is, hogy a felismeréseimmel tovább vizsgáljam a zászlóháborúk mintázatát, hogy megírjam az útkeresők krónikáját, és hogy a régi tévedéseimért a magam módján keressek feloldozást.

Csaták nyomában jártam, katonákat hallgattam mindenütt, haldoklókat segítettem át egy jobb világba.

Almokat gyűjtöttem, papirosokat kutattam, tekervényes utakon tán okkal elfeledett szövegek kerültek hozzám.

Csak figyeltem, a kellő éberséggel, folyton kutatva a jeleket. Bármit, amit a magasabb szférák fürkészésébe gabalyodott elmék valahol teljesen logikusan nem vesznek, nem vehetnek észre.

A külvilágiak többsége csak legyintene a minta legkülönbözőbb nyomaira, a fő tanulság a Demeth Dryss beavatottjai számára mégis oly magától értetődő része az életnek, akár a lélegzetvétel. Sokféle kincs létezik.

Egyáltalán nem törvényszerű, hogy a legrégebbi és legismertebb rejti az igazi tudást.

Heidel Dan

 

 

 

weisz attila róbert: áldozat lészen

Édesapámnak

Talpig vasba öltözött, zord, szakállas alakok. Mellvértjükön szárnyaló sas, karmai közt aranyló kard.

A Piderák toroni csúcsaitól Rónghul erődjéig húzódó erdőség fái közt szekerek döcögtek. Nők, gyerekek, kutyák és macskák egy kupacban, köröttük néma falat képeztek a Sasok rendjének szálas lovagjai. Csak a szekerek kerekeinek nyikorgása hallatszott az erdőben, meg a paták monoton dobogása. Néma volt az egész menet, mely fél mérföld hosszan kanyargott az erdei úton.

Az erdei falvak népe nem ágált, amikor a lovagok és fegyverhordozóik megjelentek. Összeszedték, amit fontosnak véltek, szekerekre pakolták a gyermekeket és az öregeket, azután megindultak. A gyermekek még élvezték is a dolgot, nemigen láttak még hadipáncélba öltözött katonákat, sem csataméneket. Tágra nyílt szemekkel fürkészték a komor lovasokat.

Ker da Garhún volt az egyetlen, aki visszamosolygott rájuk. A szekérkaraván elején lovagolt, ezt a megtiszteltetést saját érdemeinek köszönhette. Sosem volt könnyű dolga. Apja, az erődparancsnok utasítására kétszer keményebben bánt vele, mint bárkivel, s ő tisztesen helytállt. Minden próbán a legjobbak között végzett, és már három összecsapásban bizonyította harci képességeit, tiszt azonban csak még sokára válhat belőle. A dwoon lovagrendek szemében nem sokat jelentett a név vagy a származás. Tiszt csak az lehetett, aki kellően bizonyította rátermettségét.

A szekérkaraván megállt, amikor oldalról egy bőrvértes felderítő érkezett, és a száznagyhoz lovagolt. A füttyszóra sorra csatlakoztak melléjük a tisztek. Ker elég közel állt ahhoz, hogy hallja minden szavukat. A gyerekek is érdeklődve figyelték az elöl zajló eseményeket.

- A leghíri hágónál hajnalban toroniak keltek át - zihálta a felderítő, aki bár dwoon lovon, dwoon címeres ruhában ült, akcentusából ítélve erv lehetett. - Erőltetett menetben tartanak Rónghulhoz, éppen felétek. Ha a következő falunál keletnek fordultok, akkor még elkerülhetitek őket.

- Keletre csak Harmsan erődje jöhet szóba. Az hatnapi járás - bökött a fejével a szekérkaravánra a száznagy. - Sem elég készletünk, sem elég fegyveresünk nincs, hogy odáig kitartsunk. És Zugvölgy hágóján át is közeleg az el- lenség. Csak Rónghulba mehetünk.

A felderítő tanácstalanul nézett végig a lovagokon, majd a szekereken.

- Akkor sietnetek kell. Estére...

- Estére ott leszünk! Ervar - fordult a száznagy egy zömök lovag felé -, rendelj el fertályóra pihenőt! Ennyi idejük van az embereknek, hogy minden holmijukat lepakolják a szekérről. Innentől csak Őket visszük tovább!

Ervar bólintás nélkül megfordította lovát, és továbbadta az utasításokat.

- Mi a neved, felderítő?

- Élin vagyok, Ilanor szülötte. Tíznagy, a szövetségi felderítők Lorn vidékre küldött századának rangidőse.

- Hát a társaid?

- Fél mérföldre a pataknál. Tizenketten a száznegyvenhétből - A száznagy kérdő pillantására még hozzá tette:

- Nem engedtük át olyan könnyen a leghíri hágót, uram. Az ott álló tornyokat a csatamágusunk a toroniak soraira döntötte, azután nyílzáporral üdvözöltük őket. Mire lóra szálltunk, már bekerítettek minket.

- Megtettétek, amit lehetett, többet nem is várunk el magunktól sem. Szólj a társaidnak, hogy csatlakozzanak hozzánk. A sebesültekről gondoskodunk, és étel is akad még. Az erődben kipihenhetik magukat.

A felderítő bólintott, majd ellovagolt a patak irányába.

- Ker - intett felé a száznagy. - Mindent hallottál?

- Igen, uram - felelte az ifjú dwoon, amint a száznagy mellé ért.

- Jó. Végy magad mellé két embert, és vágtass atyádhoz! Értesítsd, hogy jön az ellenség!

* * * * *

Sárkánygerinc. Még el sem készült teljesen, de a szövetség historikusai és térképészei az égi csillagkép után így vették lajstromba az erődrendszert, melyet a dwoonok építettek a toroni határ teljes hosszában. A dwoonok azonban

- akik a csillagokat mind Ranil, a napisten gyermekeinek tartják, s így nem rendezték őket csillagképekbe, hanem mindnek külön nevet adtak - a maguk nyelvén az Ősök ösvényét értették alatta.

Haghess Rónghul a dwoon földeken az egyik legfényesebb csillaga a nyári égboltnak, s az alatta elterülő félkész erődöt, a Sasok rendjének leendő főhadiszállását is róla nevezték el. Vaskos tornyokkal körülvett, hetven láb magas falakkal határolt vár volt, alig karnyújtásnyira a Piderák észak- nyugati lejtőitől. Hatalmas erdőség húzódott körötte, mely felkapaszkodott a hegyekig, és átnyúlva a toroni határon is.

Rúl da Garhúnt, Rónghul erődjének urát az érte küldött apródok az imaszentélyben találták. Az erőd parancsnoka szokásához híven kivont karddal ócsárolta a szenteket, Ranil angyalait, hogy azután térdepelve esdekeljen bocsánatukért. Rúl da Garhún hirtelen haragú ember hírében állt, de ennek ellenére kiváló parancsnok, és remek stratéga volt. Katonái akár a sötétségbe is követték volna, ha arra kéri őket.

Amikor az erődparancsnok észrevette az apródokat a szentély ajtajában, már az esdeklő imádság végén tartott. Széles pengéjű kardja az oltáron hevert, sisakja kicsit arrébb a földön. Dühében dobta oda, amikor újra felidézte magában Ral da Ranga parancsát: a határ teljes hosszában hátrálni, kitérni a komolyabb ütközetek elől... és rendre porig rombolni mindent, ami az ellenség kezére kerülhet. Dühöngött akkor odafent, és dühöngött az előbb idelent is.

Rúl da Garhún nem volt ostoba, vagy makacsabb és önfejűbb az átlag dwoonnál, pontosan tudta miért kell hátrálni, és miért kell feladni majd' minden erődöt. A fekete hadurak túlereje ellen időt kellett nyerni. A kellően fegyelmezett visszavonulás rombolja az ellenség morálját: hetekig menetelni zsákmány és diadal nélkül, ez minden katona rémálma. Arról nem beszélve, hogy Ral da Ranga már nyilvánvalóan kiválaszthatta a döntő ütközet helyszínét is.

Minden késlekedés a visszavonulásban a terv ellen dolgozott.

- Na, mi lesz? - förmedt az apródokra, mikor megunta a percek óta tartó csendet. - Mi végre szűköltök ott, mint a kutyák? Ki vele az anyátok mindenit, mert ellátom a bajotokat!

A két apród Összerezzent, da Garhún pedig szélesen elmosolyodott. Pontosan tudta, hogy az erőd minden apródja rettegi őt a hirtelen haragja miatt, s alkalmanként szeretett ezzel az eszközzel élni. A lovagjai mind tudták, hogy valójában milyen ember, de az apródok irányába a félelmetes, dühöngő fenevad képét adták tovább. Ez afféle bevett szokás volt errefelé.

- Sakrak nagymester megérkezett, uram - bökte ki végül a magasabbik apród, akinek nyakában függő medáljáról da Garhún a tartomány egyik gazdag családjának legidősebb fiára ismert. - Hronan száznagy már a fogadóterembe kísérte, uram.

Az erődparancsnok bólintott, majd egy intéssel elzavarta az apródokat. Elmondott még egy fohászt az oltár előtt, azután felvette sisakját a földről és elindult a fogadóterembe. Útközben felmérte az előkészületeket. A kiküldött kétezer lovagnak csak a fele tért vissza. A többiek még mérföld hosszú szekérkaravánokat kísérnek a folyó felé, az egyetlen hídhoz, mely még áll a tartományban.

Mielőtt belépett a tanácsterem külső ajtaján, visszanézett az erőd körül sorakozó szekerekre. Emberek ezreit látta. Az otthontalanná vált jobbágyok keserűen, tanácstalanul álldogáltak a kifogott lovak között.

Együtt érzett velük. Hamarosan ugyanolyan földönfutó lesz, mint ők. Rónghul erődje évszázadok óta a családja gondjaira volt bízva, számára azonban ennél sokkal többet jelentett: az otthonát. E falak közt látta meg a napvilágot ötven esztendővel ezelőtt. Itt nevelt belőle ,az anyja fiút, az apja férfit, a rend pedig vitéz parancsnokot. E falak közt házasodott, és e falak közt nevelte fel a fiát is. Emlékezett a percre, amikor először adott kezébe kardot, és arra is, amikor elérte a férfikort, és az ősi szokások szerint felhelyezte rá a Sas címeres mellvértet.

Sóhajtott, és belépett a terembe.

Ősz Sakrak magas, széles vállú ember volt, ránézésre is legalább nyolcvan telet látott, de a szóbeszéd szerint ennél többet is megélt. Hadiállapot lévén teljes vértezetben állt a fogadóterem közepén, látszólag cseppet sem erőlködve. Széles fejű csatabárdja a keze ügyében, egy tölgyfa széknek támasztva.

- Rúl - üdvözölte a belépő erődparancsnokot. - Késésben vagytok! Már tegnap indulnotok kellett volna!

Da Garhún tudta ezt, és egy cseppet sem zavarta a nagymester korholása. Elég régóta ismerték egymást ahhoz, hogy tudja, Sakrak nem azért jött el hozzá, hogy megfeddje a késés miatt.

- Tudom, uram. Indulunk, amint tudunk. Sem előbb, sem később.

Az ősz nagymester elmosolyodott.

- Helyes. De nem ezért jöttem. Biztonságos messzeségbe kell juttatnom Rashírt. - Da Garhún sejtette, hogy a nagymester személyesen jön el a Lángszítónak nevezett rawoonért, a szent angyalkardért, amelybe a Sasok első nagymesterének lelkét kovácsolták. - Bár még mindig nem békéltünk meg. Makacs egy jószág.

- Akárcsak te, uram. - Da Garhún odalépett a fogadóterem asztalához, és mindkettőjüknek töltött a kikészített borból. - A szentélyben várakozik, a papok reggel óta készülnek, hogy elindulhassanak vele.

- Papok! - legyintett a nagymester. Nem kedvelte különösebben a papokat. Elismerte érdemeiket, tudásukat, de az ő szemében a hit tartóoszlopai és védelmezői a felkent lovagok voltak. Azok, akik imáik mellett karddal, kopjával, és pajzzsal óvták Ranil hitét.

Fenékig ürítették a borospoharat.

- Apám! - hallatszott az ajtón túlról közeledő Ker hangja. - Apám!

A nagymester és da Garhún egyszerre fordultak a kivágódó ajtó irányába.

- A toroniak erre tartanak! - zihálta Ker. - Estére ideérnek!

* * * * *

- Maradnunk kell - jelentette ki Rúl da Garhún. - Nincs más választásunk.

Az erődparancsnok a legszélesebb bástya tetején állva szemlélte az érkező szekérkaravánt. Szakállába belekapott a szél, mellvértjén megcsillant a lemenő nap. A távolban felhők verődtek össze, esővel fenyegetve a vidéket. Az erdő felett héják lesték a lombokat, a szekérkaraván zajaitól felröppenő prédák után kutatva.

Ősz Sakrak az erődparancsnok mellett állt. A messzeséget, a toroni hegyeket fürkészte. Nem szólt, nem mond- hatott semmit, mert tudta, hogy da Garhúnnak igaza van. Túl sok szekér várt már indulásra készen, és a környék minden lakója nem férne be a falak közé. Sem elegendő ellátmány, sem biztos menedék nem akadt már itt.

Nagyot sóhajtott, és azt tette, amit az elődei közül alig maroknyian tehettek meg: belenézett a lenyugvó napba. Mögé próbált látni, hogy a. Nap Hőseinek egyikétől, legősibb ősétől, Kruhenírtől kérjen tanácsot, útmutatást. Imákat suttogott. Da Garhún csak akkor vette észre, mit tett, amikor a nagymester szemei aranylón felragyogtak.

Nem volt könnyű próba. Ranil első gyermekeihez, a Nap Hőseihez utat találni a legveszedelmesebb kihívásnak számított a dwoonok közt. Az évezredek során csak néhány kiválasztottnak sikerült ezt a csodát véghezvinni, a legtöbb próbálkozó azonban vakon és hatalmát vesztve, egykori önmaga szánalmas árnyékaként élhette tovább az életét. Rajtuk sem a vezeklés, sem semmilyen gyógyító erő nem segíthetett többé.

Rúl da Garhún hátrébb lépett, és letérdelve imába fogott maga is.

Ősz Sakrak, a Sasok rendjének idős nagymestere sikerrel járt. Utat talált a vakító fényen át. Percekig nem mozdult, csak ajkai formáltak némán szavakat, mintha kilépett volna az időből. Körülötte felhevült a levegő, átjárta őt Ranil ereje. A végtelen fényben úszott, könnyedén, mintha világéletében ezt tette volna.

Éveknek tűnő utazás volt, míg rálelt Ranil fényessége mögött Kruhenírre, a Hévvel emésztőre.

- Kruhenír hess hamars - suttogta Ősz Sakrak kis idő múlva. - Kruhenír megmutatta, mit kell tennünk, barátom. - Lehunyta még mindig aranyszínben tündöklő szemét. - Küldess a fiadért! Szükségem lesz rá.

* * * * *

- A parancs a malwoontól jött! Ranga személyesen engem kért fel, hogy biztosítsam a...

Ősz Sakraknak meg sem kellet szólalnia, de még csak rosszalló arckifejezésre sem volt szüksége, hogy beléfojtsa a szót az okvetetlenkedő papba. Egészen közel lépett hozzá, hogy a másik érezze a szeméből áradó forróságot.

- Márpedig maradunk. Majd Ranil előtt számot adok a tetteimről. Maradunk, és feltartjuk az ellenséget addig, amíg az utolsó szekérkaraván át nem lépi a folyót. - Továbbra sem vette le szemét a papról. - Te is velük tarthatsz, ha gondolod.

- Maradok - hajtott fejet a pap.

- Helyes. Akkor felügyeld a visszavonulók előkészületeit! Most távozhatsz!

Rúl da Garhún, aki eddig a falakat járta végig, felmérve a védművek állapotát és rendezve a védők sorait, két szárnysegédjével és Élinnel, a szövetségi felderítők rangidősével a nagymester elé állt. Még látták a papot lehajtott fejjel távozni.

- Hogy állunk, barátom? - kérdezte Sakrak.

Az erődparancsnok csak a fejét ingatta.

- Ennyire súlyos a helyzet?

- Az ellátmányt és a hadifelszerelést már napokkal ezelőtt útnak indítottuk. Ami maradt, azért maradt, mert használhatatlan. - A terem szélén álló asztalhoz lépett, melyen az erőd kicsinyített mása volt. Rábökött a két kapubástyára és az előbástyára. - Ezeknek semmijük nem maradt. A dorani küldött két napja megtörte még az óvó rajzolatokat is, hogy távozásunkkor lerombolhassuk. Már alá is aknáztuk, kiásni már nincs időnk, bár ezt talán még a hasznunkra fordíthatjuk. Itt és itt - mutatott a belső várba vezető összekötő falfolyosó két pontjára - szintén aláaknázták a hadmérnökök, de maga a belső vár rúnái még pislákolnak. Az összekötő kazamatákat is lezártuk. Azokon át se ki, se be nem lehet jutni.

- Mi a helyzet az ostromgépekkel?

- Néhány nyílvetőt még nem szedtünk szét, de siralmas állapotban vannak. Talán két, vagy három lövést kibírnak. A többi már a híd túloldalán van - az erődparancsnok felsóhajtott. - Már nem számoltunk azzal, hogy harcba bocsátkozunk. Az egyetlen fegyverünk a naptorony. Annak szakrális hatalma még töretlen, és az is lesz, ha a papok gondoskodnak róla.

- Emberanyag?

- Nagyjából kétszáz. Ennek kétharmada gyalogos katona, a többiek a lovagjaim. Akit lehetett elküldtem, parancs szerint kísérik a szekereket a folyó túloldalára. És itt vannak még a szövetségi felderítők, akik úgy döntöttek ez a megfelelő hely arra, hogy vérrel adózzanak társaik emlékének - a Garhún mögött álló Élin elszántan nézett Ősz Sakrak aranyló szemébe, aki elismerően bólintott. - Továbbá három tucat fegyvert bíró favágó a falvakból. Mind látott már vérontást, és mindent megtesznek, hogy a szekereken utazó családtagjaiknak elegendő időt adjanak. Van fél tucat papunk, kétszer ennyi növendékkel.

- A toroniak a teljes pidera- shíni haderőt elindították. - vette át a szót Elin. - A leghíri hágó után szétváltak. Felénk legalább három ezred nehézlovas, és háromszor ennyi nehézgyalogos tart, a kiegészítő csapattestekkel együtt. Lehetnek vagy tizenkét- tizenöt ezren. Magitorok, Tharr- papok, és boszorkánymesterek. Élőholtakat, és a Sápadt lobogókat szerencsére nem láttuk.

- A toroniak jól tudják már, az élőholtjaik képtelenek a naptornyok közelébe jutni. Ranil hatalma nem engedi - Ősz Sakrak hangjából némi derű érződött ki. - És ettől a boszorkánymesterek sem lesznek éppen boldogok.

 

* * * * *

- A lovak kidőlnek alólunk, Ker! - kiáltotta a mellette vágtató lovag. - Nem bírják már sokáig!

Ker nem válaszolt, csak még szorosabban fogta a ramont, melyet Rashírnak, a Lángszítónak hívtak.

Ősz Sakrak feleskette, hogy az élete árán is megvédelmezi, és Davalonba juttatja az ereklyét. Most, mérföldekre az erődtől, az éjszaka közepén vágtatott vele északkeletnek. Harminc lovag kísérte, a nyomukban pedig háromszor ennyi ellenség.

Üldözőik elől az erdőben sem tudtak elrejtőzni. A Lángszító veszélyben nappali fényt árasztott magából, útjelzőként szolgálva a toroniaknak. Hiába takarták le, nyomban elégett a rongy, amivel a fényét rejteni próbálták.

A lovaik már kimerültek, habzott a szájuk, nyakukról folyt a veríték. A Sasok rendjének lovai többet bírtak bármely más lónál az Unióban. A szóbeszéd - mely szerint elfek nevelik, és idomítják őket - igaz volt, ám így is a végkimerülés határán egyensúlyoztak. Akárcsak a lovasaik.

Órák óta tartott a hajsza. Miután maguk mögött hagyták az erődöt, rögtön keletnek fordultak, hogy Harmsan erődjébe juttassák az ereklyét, ám hajnalban összeakadtak a másik, Zug völgy felől érkező toroni sereg előőrsével. Nem maradt más választásuk, mint észak felé folytatni az útjukat. Hogy a toroniak őket, vagy az ereklyéből áradó szakrális hatalmat vették előbb észre, mindegy volt, délutánra már a nyomukban vágtatott egy teljes század.

- Karkh romjainál megállunk! Ott lehet esélyünk!

Ker is tudta, hogy a romok nem véletlenül lakatlanok évszázadok óta. Hogy a homály szolgái uralják: olyan szellemek, akik cseppet sem kedvelik Ranil népét. Mégsem látott más kiutat. Bárhol is próbálnák megvetni a lábukat, a túlerő elsöpörné őket. Egyedül a Karkh romjainál lehet esélyük.

A romok valóban nyomasztóak voltak. A dombok leg- magasabbikán emelték a hajdan büszke várat, ami mára kopott, elmállott sziklahalommá vált. Egyetlen csonka torony meredt még az ég felé, az is baljóslatúan megrogyva. Körötte félember magas kőkupac - a vár egykori fala lehetett. A viszonylag épen maradt kapuboltozat sötét száj gyanánt fogadta magába a lovagokat.

Mintha ezrek sikoltottak volna, ahogy Rashir áthaladt a kapuboltív alatt.

* * * * *

Rónghul ostromának kezdeti óráiban a toroniak újfent megismerhették a dwoon lovagok erejét. Hatalmas veszteségek árán tudtak csak teret nyerni a kapubástyákon, s mikor végre sikerrel jártak, levegőbe röpült az egész: az aláaknázott bástyák kártyavárként dőltek össze. Az így támadt résen át az erődudvarba benyomulókat pedig lángtenger fogadta. A gondosan álcázott, olajjal átitatott szalmaszőnyegek csak percekig égtek, de épp elég pusztítást végeztek ahhoz, hogy a toroniak megtorpanjanak.

A második roham a hajnal előtti órákban vette kezdetét. A belső vár bástyáira átszerelt nyílvetők közül az egyik négyszer is rendet vágott a támadók között, mire végleg feladta a szolgálatot.

Azután következett a védők elszántságának próbája.

A fejszés favágók védte bástya - melyet da Garhún a védelem leggyengébb pontjának vélt - kiállta a toroniak első három próbáját. A negyedik ellene indított roham erejével azonban már nem bírtak el a szikár erdei emberek, akik addig lovagokat megszégyenítő hatékonysággal ritkították az ellenség sorait.

Megadták a módját a végső búcsúnak: amikor az ellenség már megvetette a lábát a bástyán, együk felemelte a Sasok rendjének láng tépázta lobogóját, és társaival ellentámadásba lendült. Az ellenség ostromlétráin tizennégyen másztak le, a meglepődött toroni vonalakat tizenegyen érték el. A sorokat rendezgető fehérhajú parancsnok közelébe csak hárman jutottak el, de annyian épp elegen voltak hozzá, hogy a félbetört zászlónyelet a mellkasába döfjék.

Ranil fényes arca már az ég tetején járt, de a toroniak még csak a kapukig jutottak. Magitoraik hiába próbálták varázslatokkal gyengíteni a védőket, a naptorony ereje visszavert minden próbálkozást. Sem a megidézett tűzeső, sem sebtében támasztott földrengés nem érte el a célját.

A bevetett boszorkánymesterek kimerülten vonultak vissza a naptorony közeléből, átkaik, rontásaik szétmállottak a szakrális védőhálón. Egyedül a villámaik értek el némi eredményt: ezek időnként átjutottak a mágikus védelmen, és sikerrel ritkították meg a védők sorait.

Az éjszaka indult harmadik roham volt a végső. Addigra a toroniak három faltörőt és négy katapultot is csatarendbe állítottak. Az utóbbiak már naplemente előtt mozgásba lendültek, és a lerombolt kapubástyák köveit okádták magukból. A faltörőket mozgató katonák ellen a védőknek már nem maradt fegyverük.

A belső vár falai éjközép után adták meg magukat.

Széles út nyílt az ostromlók előtt.

- Kardokat elő! - A fogadóteremben Ősz Sakrak parancsára fegyvert húztak a körülötte álló lovagok. - Lát- tátok tegnap az egyszerű favágókat! Mind tanúi voltatok annak, hogy milyen hőstettet hajtottak végre! - Odalent, a lépcső alján az embernyi vastag tölgyfa ajtó nagyokat sóhajtott. Csak idő kérdése volt, hogy a toroniak faltörője megadásra bírja.

- Szégyenbe hoztak minket! Minket, akik a falakról néztük végig, ahogyan zászlónkat az egyszerű nép fiai a kyr főkutya vérébe mártják! Minket, akiknek most sokkal méltóbb búcsút kell vennünk, különben érdemtelenek leszünk Ranil kegyelmére!

A tölgyfa ajtó hangos roppanással megadta magát.

Ősz Sakrak kardjával a benyomuló toroniakra mutatott.

- Előre, Sasok! Előre!

* * * * *

Ker és társai az első rohamot a kapuboltív sötétjében fogadták. A sebtében ásott verem a vaksötétben megtette hatását: a sorra felbukó toroni lovak nyerítése visszhangot vert a romok közt. Á nyeregből kihulló toroniakkal a romok közül előbújó lovagok végeztek. Heten vállalták az önfeláldozó szerepet: nem volt kérdés, hogy a második hullámban érkezők végeznek velük.

Ker a csonka torony tetején állt, kezében fáklyaként világított Rashír. Közeléből reszketve iszkoltak az árnyak. A dwoon lovagok a felvezető lépcsőn rendeződtek alakzatba. Az első sorban pajzsok és kardok, a másodikban kopják.

A toroniak közt akadt egy varázstudó is. Kéken cikázó villámörvénye végigvágott a dwoonok között, az ártó mágia erejétől megrázkódott a csonka torony is. A villámörvény még ott lüktetett a lépcsőkön, amikor a toroniak rohamra indultak. Pajzs feszült pajzsnak, kardok és fejszék vástak el a vérteken.

Azután Rashír felnyögött. Fénye megsokszorozódott, szakrális hatalma lepelként borult Karkh romjaira. Ker megszédült, ahogy őt is átjárta a penge deleje.

Érezte, amit Rashír érez. Érezte a fájdalmat, egykori gazdájának halálát.

Azután magával ragadta a tűz, Rashír ereje, és lassan elhomályosult előtte minden.

* * * * *

A toroniak már a második szinten jártak.

Rúl da Garhún három lovagjával tartotta a harmadik szintre vezető lépcsőt, amikor az imaszentély felől előbukkanó papok fényáradatot szabadítottak a világra. Vakító fehérség töltötte meg a termet, a lépcsőt, még a várudvart is. A toroniak üvöltöttek, a dwoon lovagok szemét azonban ez nem zavarta meg.

A teremben és a lépcsőkön alig maroknyian voltak csak talpon. Ősz Sakrakot és hét lovagját az első szinten hagyták el, amikor azok nem felfelé hátráltak a támadók elől, hanem oldalra, a külső bástyák felé indultak. Rúl da Garhún, más választása nem lévén, kihasználta a fényáradat erejét, és ellentámadásra adott parancsot. A túlerő ellenére sikerült visszaszorítani a toroniakat az első szintre.

Ősz Sakrak a bástya udvarra vezető lépcsőjén, toroni hullákon és vérben gázolva igyekezett a tölgyajtós bejárat felé, hogy időt nyerjen a bent lévőknek, még ha csak lélegzetvételnyit is. Széles fejű csatabárdja előtt nem állt meg ellenség. Minden lendítésével halált osztott. Az őt követő lovagok csak fedezték, pajzsaikkal hárították a neki szánt csapásokat és nyílvesszőket. Az alakzat nem volt a harcmodoruk része, a helyzet kényszerítette rájuk, de hatékonyan működött.

A toroniak rangidőse - fakóhajú, fekete egyenruhát viselő férfi - okulva elődje halálából, semmit sem bízott a véletlenre. Mielőtt a dwoonok úgy döntöttek volna, hogy rájuk rontanak, két sorba rendezte maga előtt az embereit. Mikor már biztonságban érezte magát a kétsoros védfal mögött, parancsot adott az íjászainak, akik néhány pillanat múlva nyílzáport küldtek Ősz Sakrakra és kíséretére.

Négyen maradtak, mire a kiszakadt tölgyajtóhoz értek.

A bentről kiszűrődő fényár lassan elhalványult, ahogy odabent a toroniak végeztek az utolsó papokkal is. Haláluk megtörte a védők lendületét, és az ellenség percről percre feljebb jutott. A lépcsőfordulóban már csak tízen álltak szemben a toroniakkal.

Ősz Sakrak csak egymaga volt talpon. Oldalában nyílvesszőcsonkok, vértje alól vér szivárgott elő. Hátát fáradtan a tölgyajtó tokjának vetette, de mosolygott, ahogy felemelte a csatabárdját, hogy fogadja a toroniak újabb rohamát.

Rúl da Garhún és megmaradt lovagjai alig fertályórával élték túl a nagymester halálát. A harmadik szinten estek el. Megtették, ami tőlük telt, több időt nyertek, mint várták. Büszkén távoztak Ranil fényessége elé.

* * * * *

- Ker da Garhún vagyok, malwoon. Rónghúl erődparancsnokának fia.

Ker nem tudott számot adni róla, mi történt Karkh romjai között. Mikor feleszmélt, már lova nyergében vágtatott északnak hét megmaradt kísérőjével együtt. Ők nem szóltak, Ker pedig nem kérdezősködött. Elegendő volt látni a szemükben a félelemmel vegyes tiszteletet, és tudni, hogy túlélték.

A folyót elérve összeakadtak a Davalonba tartó menettel, és most, bő egy héttel később ott térdelt Ral da Ranga, a Ranil rend nagymestere, a Dwyll Unió vörös hadura előtt.

- Atyád hol késik, fiú?

- Atyám és Sakrak nagymester az erőd falai közt várta be az ellenséget, malwoon. - Ker felnézett, egyenesen Ral da Ranga szemébe. - Ranil parancsát követték, nem volt más választásuk. Ezrek köszönhetik nekik az életüket. Ezrek, akik így elérhették a hidat.

Ral da Ranga néhány pillanatig némán mérlegelte a hallottakat, majd bólintott.

- Tisztelet a hősöknek. Emlékezni fogunk rájuk.

Ker érezte, hogy a nagymester szavaira felenged benne a feszültség. Apja halálának fájó vesztesége ellenére mérhetetlen büszkeség töltötte el... és ellenállhatatlan erő, mintha az angyalkard legbelül újra megérintette volna.

A hetedik vörös hadúr óvatosan, nagy tisztelettel felemelte Rashírt, és megcsodálta a pengéjén lobogó lángokat.

- Biztonságban elhoztad, és ahogy hallom a társaidtól, éltél is az erejével Karkh romjai között - Ral da Ranga felnézett a ragyogó napra, majd tűnődve bólintott, és a kardot a térdelő Ker felé nyújtotta. - Azt tartják róla, makacs egy jószág, és akárki nem forgathatja. Állj fel, Ker da Garhún!

Amikor Ker felállt és átvette az ereklyét, Rashír felragyogott a kezében. Ral da Ranga a dwoon lovagok szertartása szerint megveregette Ker vállát, majd az ablak felé intett.

Odakint, a Davalon előtti dombokon sátrak hosszú sorai álltak, felettük szövetségi zászlókat lengetett a szél.

- Most menj, és gyűjtsd össze minden erődet! Hamarosan szükségünk lesz rád.