a győztes oldalon

„Régen, akik igazán járatosak voltak a harcban, mindenekelőtt saját magukat tették legyőzhetetlenné, és úgy várták ki, amikor az ellenség legyőzhetővé lett.

A legyőzhetetlenség rajtunk múlik, a legyőzhetőség viszont az ellenségen.

Ezért aztán az igazi harcos képes elkerülni a vereséget és megismerni a győzelemhez vezető utat, azonban nem minden esetben tudja végigjárni azt.”

RÉSZLET TOMOKO MESTER

A TÖKÉLETESSÉG ÚTJÁT KERESVE CÍMŰ MŰVÉBŐL

A félelf ifjú látszólag nyugodtan térdelt lángvörös ruhájában a fűzfa alatt, a szélben hajladozó ágak vetette árnyékokat figyelve, és csupán az arca árulkodott arról, hogy a várakozása feszültségtől terhes.

Végtelenül hosszúnak tűnő idő telt el, mire a távolban megpillanthatta a közeledő alakot, aki minden különösebb sietség nélkül sétált el a fáig, majd a jobb lábát kinyújtóztatva leheveredett vele szemben a gyékényre.

- Késtél, mester - jelentette ki a félelf, nyugalmat erőltetve magára.

- Csupán a türelem erényét gyakoroltattam veled, Lomyr - felelte Homura, a tiadlani Fehér Liliom iskola slan mestere, és tűnődve végigsimított hosszú, deresedd bajszán. - Fontos tulajdonság, bár tudom, neked mindig is gondjaid akadtak vele.

- Azt hiszem, már eleget gyakoroltam. Szívesebben kezdenék valami hasznosabba.

- Majd ha valóban eleget gyakoroltad, nem így válaszolsz.

A mester könnyedén állta Lomyr szúrós tekintetét. Más tanítványt talán csak feleennyi ideig váratott volna, de úgy tapasztalta, hogy a félelf okítása egészen más bánásmódot igényel. Szelíden figyelte, ahogy tanítványa igyekszik úrrá lenni az indulatain. Noha emberi léptékkel mérve már férfinak számítana, a Szépek Népének öröksége folytán még az ifjúkor küszöbén állt, s így gyermek és felnőtt folytonos harca dúlt benne.

- Ismét eljöhetne egy háború, hogy bebizonyíthassam, mire vagyok képes! - jelentette ki Lomyr, de rögtön fejet is hajtott, ahogy látta elkomorulni a mesterét.

- A háborún a magunkfajták csak veszíthetnek.

- Hogy mondhatsz ilyet Homura mester, hiszen a háború egy slan lételeme! - Lomyr arcán értetlenség és felháborodottság tükröződött. - Ott csak dicsőséget szerezhet!

- A harc, fiam, és nem a háború. Örülj, hogy nem tapasztaltad meg a különbséget... A harcban megválaszthatod az ellenfeleidet, és csak az vesz részt benne, aki ezt az utat választja. A háborúnak mindenki a rémesévé válhat, ha akarja, ha nem, a legtöbben pedig az áldozatává.

A félelf eltűnődött a hallottakon.

- Mesélsz a háborúról? - kérdezte végül Lomyr. - Te harcoltál benne, és egyszer azt mondtad, a történelemből sokat tanulhatunk.

A mester elmerengett. Talán a fiú már elég érett hozzá, hogy hallja a történetét. Legbelül persze tudta, hogy valójában inkább a fájó emlékek felidézése tartotta vissza, de talán ennek épp most jött el az ideje, és a történtek tanulsága mindkettőjüknek előnyére válna.

- Legyen, elmondok egy történetet. Mégpedig arról az időszakról, amikor úgy éreztük, hogy végre jobbra fordulhatnak a dolgok.

*

Csaknem négy éve tartott már a háború, mire végre sikerült megszabadítanunk az ellenséges toroniaktól oly hosszan sanyargatott fővárosunkat. Ezután Yaonshain felé meneteltünk a Grim-Túil mentén, hogy csatlakozzunk a kilencedik vörös hadúr és a dorcha seregéhez, és felszabadíthassuk teljes Tiadlant is.

Egy este, ahogy a tábortűz megvilágította körülöttem az embereket, újra elmerenghettem azon, hogy a háború mennyire megváltoztat mindenkit és mindem A tiadlani seregeket mindenhol slanek, kardmesterek, és egyszerű kardforgatók alkotják, ahol mindenkinek megvan a maga súlya és szerepe. A hagyományok szerint a slanek mindig tisztségeket kaptak, sokszor még egy tanítvány is nagyobb tekintélynek örvendett a legtöbb kardmesternél, az egyszerű harcosok többsége pedig a kardmesterekre is áhított tisztelettel tekintett.

Nálunk már rég semmi nyomát nem lehetett látni ennek a tagozódásnak: csupán emberek ültek minden felé, a legkülönfélébb csoportosulásokban. A hazájukért bármire kész nők és férfiak, akik többségén a kimerültség és a remény különös hasonlóságait fedezhettem fel Csupán néhány tapasztaltabb slan meredt kifejezéstelen arccal az evőtálkájába.

Miközben csendben fogyasztottuk kiporciózott rizs-adagjainkat, lélekben már a másnapi csata győzelmét követő időkre gondoltunk. A legtöbben tudtuk, hogy ez önkínzás, de már csak egynapi út volt hátra Yaonshain városáig, és ilyen közel sosem voltunk még a megváltáshoz. Ráadásul a felderítők jelentése szerint az ellenséges sereg jelentős létszámhátrányban volt, a szívünk ereje is mellettünk állt, így joggal bízhattunk abban, hogy most végre megfordul a helyzet.

Hosszú ideje nekem is ez volt az első este, amikor békére leltem. A tűz melege, az étel, a győztes csata emléke és bajtársaim társasága épp elég okot szolgáltattak rá. Csupán egyvalami hiányzott: a családomat szerettem volna mihamarabb viszontlátni. Amikor elhagytam a falut, a fiam még járni tanult, azóta talán már versenyt fut a barátaival.

- Emlékeztek, amikor Elya alatt délnyugat felől a toroniak oldalába kerültünk? - kérdezte Tanair, az ifjak túlbuzgó magabiztosságával. - Még a birodalmi gyalogosok is csak döbbenten szemlélték a biztos vereséget!

Az ifjú alig húsz cseresznyevirágzást élt meg, és nem sokkal a háború kitörése előtt avatták kardmesterré, de ilanori létére tiadlaniakat megszégyenítő ügyességgel forgatta a kardját. Suhancként még az énekmondók varázsa vonzotta, de a hazánkba érve magával ragadta a slanek művészete, amelyben kiemelkedő tehetséget mutatott. Ahhoz sajnos már túl idős volt, hogy valódi kardművész válhasson belőle, de a tradícióinkat mindig buzgó igyekezettel követte.

- Ne olyan hevesen, fiú! - szólt a vezetőnk, Shogar, nyugodt hangon. - Egy csata semmit sem jelent, a háborúban gyorsan változhatnak a körülmények. Talán pont azért tették, hogy legközelebbre elbízd magad.

Tanair rövid mérlegelés után fejet hajtott. Shogart mélységes tisztelet övezte, melyet már többszörösen kiérdemelt. Fekete övvel átkötött, sötétszürke felöltője, amely felett a szóbeszéd szerint büszkeségből sosem viselt vértet, csak fokozta szigorú megjelenését.

Jómagam Emiko mellett térdeltem, aki derűsen szemlélte ilanori kardtestvérét. Nem volt kifejezetten szép nő, de a szemében ragyogó vidámság és az arcán játszó állandó mosoly mindenkit jobb kedvre derített, mint a tavaszi nap első sugara, mely rügyet fakaszt a rücskös ágon. Ő volt a mi égi áldásunk, Ville, az Úrnő angyala - igyekeztünk is vigyázni rá.

A vacsora után közös meditációba révedve pihentük ki az elmúlt nap fáradalmait. Miután végeztünk, egy idegen férfire lettünk figyelmesek, aki mozdulatlanul várakozott az őrök mellett a tábortüzünknél. Illedelmesen megvárta, amíg befejezzük a meditációt, majd helyet kért köztünk. Shogar ismerősként köszöntötte, és jelezte, hogy mindenki előtt feltárhatja jövetelének okát.

Országunk északi vidékéről hozott hírt, ahol ork hordák indultak vissza a hegyeken át kelet felé, hogy hazatérjenek. A jelentések szerint már a Köves-Elya szikláin vonultak, és útközben feldúlták a közeli falvakat.

A slanek közül mindenki palástolni tudta az indulatait, a kardmesterek sorai közt azonban idővel úrrá lett a tehetetlen harag. Annyira el voltunk foglalva a toroniak felett aratott győztes csatával, hogy megfeledkeztünk az orkokról. Rég nem kaptunk már hírt róluk.

Shogar váltott még néhány szót a hírnökkel, azután a férfi felállt, udvariasan elutasította a kínált ételt, és továbbindult, hogy mielőbb elérhesse a fősereget.

A vezérünk némán bámult a tábortűzbe, hosszasan mérlegelve a hallottakat.

- Észak felé kell fordulnunk! - törte meg a csendet Tanair, miután nem tudott többet várni.

- Szó sem lehet róla - jelentette ki Shogar ellentmondást nem tűrő hangon. - Hogy gondolhatod, hogy a csata előestéjén továbbállunk? Ha mindenki így tenne, holnap a kalandozók serege egyedül szállhatna szembe a toroniakkal... Holnap együtt megütközünk velük, és miután győzelmet arattunk, elindulhatunk megvédeni északi földjeinket.

Tudtuk, hogy igaza van, mégis nehéz szívvel készülődtünk az alváshoz. A közelgő összecsapásra kellett volna összpontosítanunk, de gondolataink minduntalan visszatértek a szülőföldünkhöz és a családunkhoz.

Többeken láttam, hogy alvás helyett inkább a lehulló nyárfalevél formagyakorlatban keresnek megnyugvást. Én is csatlakoztam hozzájuk, azt remélve, hogy friss szellemmel majd győzhetnek bennem az észérvek, de tévedtem.

*

Másnap a csata fényes diadallal zárult. A veszteségeink egyáltalán nem voltak jelentősek. A kalandozók serege ismét bebizonyította, micsoda átütő erőt jelenthetnek, ha erejük egy akaratban összpontosul. Mi pedig a társaimmal úgy küzdöttünk, mintha ezzel siettethetnénk a harc végét, és előbb indulhatnánk északnak. Vezéreink azonban egész mást terveztek.

Táborhelyünkön éppen az Emiko válla alatt éktelenkedő sebet igyekeztem ellátni egy rögtönzött kötéssel, amikor a tábortűz felől meghallottam egyik társam,

Kohai felháborodott hangját. Miután végeztem, és Emiko apró biccentéssel fejezte ki köszönetét, mindketten a társainkhoz siettünk.

Odaérve láttam, hogy elfajult a vita: Kohai a bal kezét már a kardja markolatán nyugtatta.

- Hogy érted ezt Shogar? - kérdezte felemelt hangon. - Már miért kellene délnek tartanunk?! A toroniakat legyőztük, egyértelmű, hogy az orkok ellen kell vonulnunk!

- Pontosan mikor is emelt a dorcha hadvezéri rangra, Kohai? - Emiko csak a kirohanás csillapítása érdekében szólt közbe, de Shogar határozott intéssel jelezte neki, hogy maradjon ki ebből. Vezérünket a csata óta most láttam először: tekintélyt parancsoló volt, hogy rajta, velünk ellentétben, még mindig nem volt egy karcolás sem.

Láttam Emikón, hogy szívesen közbelépne, ezéri óvatosan lehúztam magam mellé a földe, hogy együtt figyeljük szótlanul a kibontakozó vitát.

- Az ellenséges csapatot szétvertük - bólintott Shogar. - De a kilencedik vörös hadúr és a dorcha is úgy látják, hogy ha most északnak fordulunk, a megmaradt toroni egységek újra egyesülhetnek. Ugyan a háború kimenetelén ez már nem változtathat, de minden déli településünk veszélybe kerülhet. Ráadásul kockáztatnánk a hátbatámadást is.

Kohai szemmel láthatólag lehiggadt a dorcha említésére. Letérdelt a helyére, és merőn bámulta a lángokat.

- De mi lesz az északon közelgő veszedelemmel?

- Egyelőre a Cwaylentől délre kell űznünk a toroniakat, át a határon. Akkor a hegy vonulatok nyújtotta biztonságban nyugodtabban indulhatunk az Elya bércei felé. Higgyétek el, én is tisztában vagyok vele, hogy minden lépéssel messzebb kerülünk a szülőfalvainktól, de ez semmin sem változtat.

- Én úgy gondolom... - kezdte Kohai, jóval nyugodtabb hangon -, ha egy kisebb csapattal északnak fordulunk, akkor az nem csökkenti jelentősen a fősereg haderejét, mégis nyújthat némi védelmet az északi falvaknak.

Sokan nem láthatták Shogar arcán a fellobbanó haragot, de én jól ismertem, és tudtam, milyen rosszul viseli, hogy kétségbe vonják a meggyőződését. Benne is ugyanazok az érvek feszültek egymásnak, mint a legtöbbünkben... de ő vezér volt és egyértelmű parancsot kapott.

Mielőtt válaszolt volna, szellemnyelven az elméjébe súgtam neki a magam javaslatát. Látszólag bosszúsan fordult felém, és jól tudtam, mit akar mondani. A katonák feladata nem az elmélkedés, nem az, hogy a vezéreik által választott hadmozdulatokat bírálják. Viszont adódnak olyan helyzetek, amikor nem szabad erővel elnyomni a feltörő kétségeket.

Shogar úgy tett, mintha mérlegelné a hallottakat, majd lassan végigsimított fekete haján, és alig észrevehetően igazított egyet a rangjelzését jelképező varkocson.

Értettem és apró biccentéssel nyugtáztam a burkolt figyelmeztetést, amiből a többiek semmit sem vettek észre, talán Emikót kivéve.

- Te mit gondolsz, Homura? - kérdezte a vezérünk, és a többiek felém fordulva várták a választ. Ha harci érdemeimet tekintve nem is, a koromat és tapasztalatomat nézve mindenképp én voltam köztük az egyik legrangosabb, amit ők sem hagyhattak figyelmen kívül.

*

- Mester! - Lomyr halk szava visszarántotta Homurát a valóságba. - Miért vitatkoztatok olyan dolgon, amiről nem a ti tisztetek volt határozni?

- Hogy érted ezt?

- A katonák sorsáról a vezetőik feladata dönteni. Ha valamilyen körülmény nem ismert előttük, kötelességük tájékoztatni a feljebbvalókat, hogy a sereg stratégái annak tudatában választhassák meg helyes lépéseket. Miért nem jelentettétek a dorchának a történteket, és kértetek tőle engedélyt?

Különös - gondolta a mester -, hogy az ifjak őszinte gondolkodásmódja milyen természetes módon találja meg a legegyenesebb ösvényt. Nagy kár, hogy a felnőttkor megfoszt minket ettől a képességtől. A fiú ugyanarra jutott, mint én annak idején.

- Kértünk engedélyt.

Lassan végignéztem a harcostársaimon. Némelyek Állták a tekintetemet, mások lesütötték szemüket, mintha bármi közük is lenne a kialakult vitához.

- Három esztendeje már, hogy a duin és a király is a háború áldozatául esett. Egyvalaki maradt, akinek hűséggel tartozunk: a dorcha, Shirin wri Kriles most a királyságunk egyetlen oszlopa. Ha ellenszegülünk a szavának, nemcsak a becsületünket veszítjük el, egész Tiadlan békéjét ássuk alá.

- De mit ér a be… - Kohainak torkára forrt a szó, ahogy tekintete találkozott az enyémmel.

- Kard, hűség és becsület, Kohai. Ez tesz valakit slanné. Ha bármelyiket is elveszted, többé nem vagy közénk való.

Láttam rajta, hogy nem ért egyet, de nyugalmat erőltetett magára, és vasakarattal fojtotta el magában a feltörő indulatokat.

- A szülőföldünk védelmében azonban - folytattam - a dorcha elé kell járulnunk, és tisztelettel meg kell kérjük, hogy az északi vidék védelmére engedélyezze egy kisebb egység elszakadását a főseregtől.

- Legyen így - zárta le a témát Shogar.

Tudtam, hogy ő olyan katona, aki mindig végrehajtja a parancsokat. Ezért is nevezték ki vezetőnknek, hiszen nem férhetett kétség a megbízhatóságához. Ugyanakkor a parancsnoksága alá tartozó harcosok érdekeit is igyekezett szem előtt tartani, bármit is gondoltak mások róla.

Bizakodva vártuk a dorcha döntését. Amire nem számítottunk, hogy a hírvivő már előttünk elérte a fősereget, részletesen be is számolt a táborunkban tapasztaltakról, így Shirin wri Kriles eleve kész válasszal várt minket.

*

- Nem engedte meg, igaz mester?

- Nem lehet ezért hibáztatni, a helyzetében ez volt a helyes döntés. A kilencedik vörös hadúr felderítői szakadatlanul járták a medencét a Grim-Túil délnyugati partjától a toroni határig, hogy számot adjanak a megmaradt ellenséges csapatok helyzetéről és létszámáról. Bölcsességében a dorcha azt is tisztán látta, hogy ha néhány falu harcosának megengedi a távozást, annak gyorsan híre mehet, és mások is el akarnának menni az otthonaikat védeni, ami a sereg egységét veszélyeztetné. Emellett megparancsolta, hogy ne terjesszük az ork vonulás hírét, mivel ez csak megnehezítené mindannyiunk dolgát. Egy hadvezérnek a háborúban mindenekelőtt a győzelemre kell koncentrálnia, és ez olykor áldozatokkal jár.

- És akkor a dorcha nem segített a népén?

- Dehogynem... a maga módján. Bár ezt először mi sem értettük, kikövetkeztettük Shogarral, hogy igen nagy valószínűséggel mások segítségét kérte az ügyben,

Lomyr eltűnődött.

- Kalandozókét? - kérdezte kis idő múlva.

Ifjú és romlatlan elme, azonnal rátalált a helyes megoldásra.

- Igen Lomyr, így lehetett. Egy kisebb, speciálisabb egység, Doran támogatásával sok mindent elvégezhetett, amit egy nagyobb csapat nem.

- Végül mi lett az orkokkal? - Lomyr jól láthatóan várta a történet folytatását, ami számára nem emlék, történelem volt csupán. Bárcsak minden lecke alkalmával így figyelne!

- Ne szaladj így előre! Ha nekünk volt türelmünk kivárni, hogy megkapjuk a dorcha engedélyét, neked is legyen megvárni a történet végét. Azt az ígéretet kaptuk, hogy amint az erőviszonyok tisztázódnak, és lehetőség adódik rá, néhányan elindulhatunk felderíteni az ószaki vidékeket. Habár minden nap minden lépését nehéz szívvel tettük meg, ami csak messzebb vitt célunktól, szavunkhoz híven folytattuk az utunkat.

*

A történelembe három hónapos hadjárat néven vonult be a kalandozók által támogatott győzelmes csaták sorozata, nekünk azonban rövidebb ideig tartott.

Nagyobb ellenállásba már nem ütköztünk, bár a toroniak igyekeztek megnehezíteni a dolgunkat.

Egyik délelőtt aztán Shogar összehívta a tiszteket, és közölte velünk, hogy a hírek szerint az orkok még mindig veszélyt jelenthettek, ezért két osztag is parancsot kapott a hadmozdulataik felderítésére. A mi csapatunknak a Grim-Túil és a Gro-hegység közötti völgyet kellett végigjárnia, egészen a Keleti-Elyáig, a másik csapat marad a folyó délnyugati oldalán, hogy a fővároson át északnyugatnak vegye az irányt. Mimi két csapat harminc harcosból állt: az elsőben, amelyet Shogar vezetett, én is helyet kaptam.

A folyón átkelve a sík terepen, a füves mezőkön át gyorsan haladtunk előre. A nap közel járt már a zenit-hez, mikor felkapaszkodtunk a Hailar városától nyugatra fekvő dombokra. Bíztunk abban, hogy hamai észrevehetjük az orkok seregét, de valami mást láttunk helyette.

A legközelebbi faluról az ég felé gomolygó keskeny, sötétszürke füstcsíkokat.

Összeszorult a torkunk, amint a balsejtelmünk beigazolódni látszott. Shogar néma biccentésére szélsebesen ereszkedtünk lefelé a domboldalon, hogy mielőbb elérjük az alant fekvő falvat. Vagy ami megmaradt belőle.

Amint közelebb értünk, megborzongtam. Társaim összevillanó tekintetét látva biztosra vehettem, hogy ők is érzik, amit én. Több csapatra válva lopóztunk be a faluba.

Felesleges óvatosság volt. A házak közé lépve megcsapta orrunkat a temetetlen holtak bűze. Bármit is tervezett a dorcha, bármit is próbáltak segíteni a kalandozók, nem jártak sikerrel, és lépéshátrányba kerültünk az orkokkal szemben. Ahogy görcsbe rándult gyomorral kutattunk túlélők után, a házak füstölgő, üszkös romjai közt a lábuknál fellógatott fekete torzókra leltünk.

Mindnek levágták a fejét.

- Az orkok műve? - kérdezte sápadtan Emiko, amikor mindannyian összegyűltünk, hogy megtanácskozzuk, merre folytassuk az utunkat.

- A Vérivók törzse lehetett, és már azt is látni, honnan kapták a nevüket - mondta Tanair.

Nem feltétlenül osztottuk a véleményt, de mit számított ez, amikor férfi alig akadt az áldozatok között, hiszen jobbára csak nők és gyermekek maradt a fal-vakban. Mindegyik faluban a környéken.

- A füstölgő romokból ítélve legfeljebb egy napja járhattak itt - jelentette ki Shogar. - A nyomok alapján legfeljebb száz harcosból álló csapat, és észak felé tartanak. Ha feszített tempóban haladunk, és ők... elidőznek egy falunál, hamar beérhetjük őket.

Bárcsak igaza lett volna!

Ahogy nekiiramodtunk, folyton reménykedve tekintettünk a távolba, hátha megpillantjuk a fosztogató csapatot. Helyette újabb felégetett falura leltünk. Tudtam, hogy a következő az én szülőfalum lesz, és erősen összpontosítanom kellett a lelki gyakorlatokra, hogy ne i agadjon magával azonmód a kétségbeesés. Jó egynapi járóföld volt a távolság, mi azonban még napnyugta előtt odaértünk.

Így is késve érkeztünk.

Megfeszült izmokkal rohantam a jól ismert ház felé, hogy lássam, amit nem akartam látni - a feleségem és a fiam kivérzett testét.

*

Lomyr megborzongott. Már a lemészárolt falusiak miatt is olyan szorítást érzett a mellkasában, hogy minden önuralmára szüksége volt a történet szótlan hallgatásához, a mesterét ért veszteség hallatán azonban kicsordultak a könnyei. Sosem kérdezte, van-e Homurának családja, de nem is jutott eszébe, hiszen mindig csak mesterként gondolt rá, családfőként sosem. Már értette, mire gondolhatott reggel, mikor azt mondta: a háborúban az is részt vesz, aki nem akar részt venni benne, Felsóhajtott, letörölte arcáról a könnyeket, és megújult figyelemmel fürkészte mesterét, mintha másik embernek látta volna.

Homura jóleső érzéssel fordult a lágy szellő felé, kellemesen hűsítette gyöngyöző homlokát. Lomyr nyíltan kimutatott érzelmei ugyan nem lettek volna méltók egy igazi slanhez, a mester most mégis hálás volt érte, hogy valaki helyette is ilyen mélységben éli meg őket,

- Tudom, hogy te is elvesztetted az édesanyád, Lomyr. Azt kívánom, sose kelljen átélned egy gyermek elvesztését. Úgy vélem, egy apa számára nincs nagyobb csapás, mint túlélni a saját fiát.

A félelf nem szólt, nem tudott szólni, csak bólintással jelezte egyetértését. Még sosem látta ilyennek a mesterét. Némiképp meglepte, hogy még egy ilyen nagy tudású slan sem képes teljes mértékben felülemelkedni az érzelmek béklyóján, de ugyanakkor valahol megnyugtató is volt a gondolat, hogy ezt sosem lehet elveszíteni. Több ideje viszont nem maradt ezen tűnődni, mert Homura folytatta a történetet.

Néma mozdulatlanságban álltunk Shogar előtt, parancsot várva - üvölteni szerettünk volna, de minden erőnkkel belekapaszkodtunk a fegyelem erejébe. Csupán némelyik kardmester arcán suhant át a harag, de ezúttal még ők sem ragadtatták el magukat, és ez min- (lennél súlyosabbnak hatott.

- Utánuk megyünk - szólalt meg végül Shogar hosszas hallgatás után. Bár magam is gondoltam valamiféle válaszcsapásra, a kijelentés mégis váratlanul ért.

- Már mi értelme? - kérdezte Emiko szomorúan.

Shogar a nő felé fordult, aztán egyenként végignézett a harcosokon.

- Ne gondoljátok, hogy értelmetlen halált akarok halni. Van egy tervem, de csak nyolcán kellünk hozzá. A többiek nyugat felé mennek, megtudják mi történt az arra fekvő falvakkal, és utána csatlakoznak a másik csapathoz. Senkit sem kényszerítek, hogy velem tartson. .. de várom a hét jelentkezőt.

- A dorcha parancsa szerint nem harcolhatunk az ork fősereggel - vetettem ellen.

- En veled tartok! - jelentette ki Tanair. - Bármi legyen is a terved, segítek!

- Veletek megyek - bólintott Kohai is, és hangjában még tőle is szokatlan indulat csendült. - Már régóta számadásom van az ork fattyakkal.

Mi lelte őket? Bennem is eluralkodott az a nyomasztó érzés, amely az első falu óta rám telepedett, de a gyász, fájdalma ellenére is erővel próbáltam helyrebillenni u belső egyensúlyom. És ahogy ezt végiggondoltam, rádöbbentem, hogy ehhez most éppen a szívem szavát kellett követnem. Fürkésző tekintettel Emikóra pillantottam, aki ezúttal nem villantott rám mosolyt, hanem alig észrevehetően, megértő arccal bólintott.

Előlépett a csoportból egy férfi és egy nő. A valódi nevüket nem tudtam, mindenki Hallgatag Testvéreknek hívta őket. Rászolgáltak az elnevezésre, lassan már két esztendeje harcoltunk mellettük, de soha egy szavukat sem hallottuk. Némán jelezték, hogy csatlakoznak,

Azon kaptam magam, hogy én is előreléptem, és Emiko felé intve fejet hajtottam.

- Mi is megyünk Shogar - jelentettem ki határozottan.

- Még valaki? - vezetőnk várt néhány pillanatot, majd körbepillantott. - Hat, ez is több mint elegendő lesz. Itt elválnak útjaink! Ville vezesse kardjaitokat ti helyes irányba!

Kurta meghajlással köszönt el, megadva az elvárható tiszteletet, de egyértelműen jelezve rosszallását.

- Hallgatag Testvérek, ti lesztek a felderítőink - fordult a kis csapatunk felé. - Kohai, Tanair, velem jöttök! Homura és Emiko mögöttünk biztosítják az utat.

- Nem mehettek el Shogar, ezt te is tudod - lépett mellénk Takaho, egy szálfatermetű tiszt, és szelíden, mégis ellentmondást nem tűrően vonta magára figyelmünket. - Más parancsot kaptunk.

- El fogunk menni, te pedig engedelmeskedsz, és társaiddal folytatod a falvak felderítését - nézett mélyen a szemébe Shogar.

- Nem hinném - rázta meg a fejét Takaho.

Ahogy a két akarat egymásnak feszült, szinte tapintani lehetett a levegőben a feszültséget.

- A dorcha utasítása világos, Shogar. Megtilt bármilyen nyílt csatát az orkokkal.

- A dorcha most nincs itt, Takaho, a távollétében pedig én vagyok a parancsnokod - hangsúlyozta Shogar. - Emellett nem ismeri a jelen helyzetet, így utasításai sem lehetnek ránk nézve.

- Ez árulás - jelentette ki a másik.

Shogar pengéjének fémesen súrlódó hangjára mindenki felfigyelt. Láttam, hogy még nem rántotta ki a kardját, csupán meglazította a tokjában, de a hüvelykujja elfehéredve feszült az apró markolatvédőnek.

Takaho nyugodt mozdulattal helyezte tenyerét szokatlanul hosszú fegyverének markolatára, jelezvén, hogy készen áll a nézeteltérést a pengék nyelvén folytatni.

- Fontold meg, milyen szavakat használsz! - figyelmeztette a vezetőnk. - Nem csak karddal ejthetünk végzetes sebeket.

Takaho gyors mérlegelés után tiszteletteljesen fejei hajtott, de nem engedte el a kardját.

- Mind egy embernek esküdtünk hűséget - emelte fel a hangját, hogy mindenki jól hallhassa -, és aki megszegi a neki adott szavát, annak nem tartozunk engedelmességgel. Mint mondtam, nem mehettek el. Inkább nézek szembe a halállal, mint hogy hagyjam elárulni a dorchát!

Tudtam, hogy ennek nem szabadna megtörténnie. A két mozdulatlanul álló alakot nézve jól látszott, hogy az elfojtott indulat nem a másiknak szól, csupán kénytelen a felszínre törni. Ahogy a folyó is a völgy felé folyik, és a tűz is a szárazabb fába harap előbb bele, úgy a két férfi haragja is a legrövidebb úton tört a felszínre.

Amint láttam, miképp keres lábfejük szilárd támaszt az elrugaszkodáshoz, megértettem, hogy az összecsapás már elkerülhetetlen. A következő pillanatban mindketten kardot rántottak, melyek aztán egy pillanat múlva fémes csendüléssel akadtak meg. De nem egymásban.

Mire feleszméltünk a Testvérek a röppenő nyílnál is gyorsabban suhantak az ellenfelek közé, és akasztották meg azok rohamát, félrevezetve kardjaik erejét. Mozdulataik mintha egymás tükörképei lettek volna. A küzdő felek meglepetten torpantak meg.

A Shogarral szemközt álló Testvér lassan leengedte a feje mellől a támadóállásban tartott kardot.

- Annak, ki a társa vérét ontja... - kezdte olyan reszelős hangon, mint aki most riadt fel a legmélyebb álmából.

- ...száműzetés vagy halál legyen sorsa - fejezte be húga a mondatot, melyet mindannyian jól ismertünk Tomoko mester A tökéletesség útját keresve című művéből.

A kardok halk csendüléssel csusszantak vissza a hüvelyükbe, és a két Hallgatag Testvér visszalépett vezetőnk mellé.

Takaho tiszteletteljesen biccentett feléjük, majd meghajolt Shogar előtt, és intett a többieknek, hogy kövessék. Nyugodt léptekkel vette az irányt a lenyugvó nap felé. Vezérünk viszonozta a meghajlást, és szó nélkül távozott kelet felé.

*

Csendben indultunk útnak, pedig mindannyiunkban ott sorakoztak a kérdések. Mit tervez Shogar? Hová vezet bennünket? Min változtathatunk ily kevesen?

Sötétedés után találtunk egy alkalmas helyet, ahol lepihenhettünk. Félkörben gyűltünk a vezetőnk köré. Tábortüzet nem gyújtottunk, mert az mérföldekről árulónkká válhatott volna.

- Úgy tűnik, a háborút megnyerhetjük, de közben más fontos dolgok vesztek oda - kezdte Shogar. - Az orkok már a zászlóháború előtt is fenyegették határainkat, most viszont minden eddiginél vérszomjasabb mészárlásba fogtak, amit jó ideig nem felejtünk el. Cserébe olyan veszteséget kell okoznunk, amit ők sem feledhetnek, és hosszú időre visszariasztja őket az efféle kegyet-lenségtől. ..

Feszülten vártuk, milyen megoldásra szánta el magát.

- Az orkok csak az erőből értenek - jelentette ki Shogar. - A vezéreiket is eszerint választják. Ha a hadifőnökük meghal, egymás ellen fordulnak majd, hogy eldőljön, ki a legerősebb, ki legyen az új vezér. A belviszály meggyengíti a haderejüket, így jó ideig nem kell tartanunk tőlük.

- Meg akarod ölni a Vérivók hadifőnökét? - kérdezte Kohai döbbenten, és ez így kimondva még képtelenebbnek tűnt.

- Igen. Es ti fogtok benne segíteni.

Őrültségnek hangzott. Heten egy sereg ellen, mintha csak valami rég elfeledett gyermekmese lenne. Jobban végiggondolva azonban mégsem tűnt lehetetlennek. Ha észrevétlenül bejutunk, és megöljük az ork vezért, mielőtt társai a védelmére kelhetnének, akár sikerülhet is. A kulcs a gyorsaság, aminek Shogar mindig is a mestere volt. Ahogy tekintetem találkozott az övével, alig észrevehetően bólintott, mintha olvasott volna a gondolataimban.

- Hírhedten jó a szaglásuk - vetettem fel. - Igaz, hogy az elménk erejével észrevétlenül bejuthatunk a táborba, de az emberszagunk előttük még így is leleplezhet minket.

- Ezt is meg kell oldanunk - mondta Shogar. - A táborba bejutni könnyebb lesz, mint ami bent következik. Ha megközelítettük a hadifőnököt, a ti dolgotok lesz megtisztítani körülötte a terepet, nehogy más közbeavatkozhasson. Ezután védőgyűrűbe kell vonnotok. Igyekszem a lehető leggyorsabban végezni vele, hogy ne kelljen sokáig kitartanotok. Erős ellenfélre számítok. A gyorsaság a mi oldalunkon, az erő az övéken van.

- És ha sikerrel jártunk? - kérdezte Emiko eltűnődve.

Shogar egy darabig nem válaszolt, csak meredt maga elé.

- Még elmehettek - mondta végül. - Aki velem tart, holnap hajnalra... számoljon el az életével, és készüljön fel mindenre.

*

- Mára ennyi elég lesz Lomyr, mert ránk esteledik - mondta Homura szelíd hangon.

- De, mester... - kezdte a félelf, a férfi szigorú tekintete azonban elhallgatatta.

- Majd holnap! Újabb alkalom, hogy bizonyíthasd fejlődésed a türelem terén. Előtte azonban gyakorold a három szikra formagyakorlatot. Ha végeztél, várlak a házban.

Homura egy biccentéssel befejezettnek tekintette a beszélgetést, és elindult lefelé a dombról.

A házába érve levette a saruját. Felsóhajtott, majd letelepedett az ágy lábánál terpeszkedő rozzant, vasalt láda mellé, majd elmerengve leakasztotta a nyakában függő kis kulcsot. A rég nem használt lakat nyikordulva engedett.

A ládában félresöpört néhány kitüntető okiratot, odébb tett egy töredezett peremű teáscsészét, azután a szeme megakadt egy összehajtott, rojtos szélű szövetdarabon, mely hajdanán valószínűleg fehér lehetett, de most sötétvöröses-barnás foltok éktelenkedtek rajta. Óvatosan nyúlt a vászonért, és finoman kiterítette az ágy tiszta lepedőjére. A szöveten elnagyolt érv írásjelek sorakoztak.

Végigfuttatta rajta a tekintetét, utána lehunyt szemmel eltűnődött a történteken.

Talán korai volt még belekezdeni a történetbe, gondolta. Hogy melyikük nem állt még készen, abban nem volt egészen biztos. Mindegy is, már elkezdte, hát be kellett fejeznie, nem tehet mást.

Óvatosan visszatette az írást a ládába, gondosan visszazárta, és végigfeküdt az ágyon. A mennyezetei bámulva várta, hogy elnyomja az álom. Hallotta, ahogy a fiú visszatér, és halk léptekkel elfoglalja fekhelyét, aztán csend borult a házra. Csak a réten ciripelő tücskök hangja hallatszott.

Egész éjszaka.

*

Reggel Homura a tanítvány óvatos motoszkálására lett figyelmes. A félelf korábban ébredt a szokottnál, és valamit halkan pakolt a szobában. A mesternek nem volt kedve még felkelni, a nap beszűrődő sugaraiban szálló porszemeket szemlélte.

A zajok abbamaradtak, aztán az ajtó csendes kattanása hallatszott.

Nocsak, Lomyr ma korán indul gyakorolni.

Homura úgy látta, ma nem kell váratnia a félelfet. A kardtartó állványhoz lépve szertartásos meghajlással leemelte a fegyverét, és gyakorlott mozdulattal az övébe tűzte. Lábbelijét megkötve kilépett a szobába, és elégedetten tekintett végig az előkészített niarei porceláncsészén, a kiöntőn, a szárított, sötétzöld leveleken, és a parázs felett melegedő kannán. Szertartásos mozdulatokkal fejezte be a tea elkészítését, aztán kimért kortyokban elfogyasztotta. Ahogy a frissítő ital átjárta elcsigázott testét, újult erővel gondolt az előtte álló napra. Visszament a ládához, hogy elővegye a szövetdarabot, majd a házból kilépve elindult a fűzfa felé.

A félelf lehunyt szemmel térdelve várakozott, de a mester tisztán érzékelte rajta az elfojtott izgalom hullámait.

Lomyr szeme megrebbent, ahogy meghallotta a lendülő kar suhanását. Gyakorlott mozdulattal hajtotta hátra törzsét, éppen elkerülve az arcát célzó csapást. Ruganyosan felpattant, és a lánghajlás technikát használva félretáncolt a következő támadás elől. Válaszképpen egy gyors ugrással tört előre, és mestere oldalába kerülve lendítette felé karjait. A férfi korát meghazudtoló fürgeséggel siklott félre, majd szembefordult a félelffel, és meghajolt felé, aki viszonozta az üdvözlést.

- Jó reggelt, Lomyr! Korán ébredtél... Hol is hagytuk abba tegnap? - kérdezte, mintha nem emlékezett volna tisztán minden szóra.

- Jó reggelt, mester! - válaszolta a fiú készségesen. - Ott, amikor az orkok után akartatok menni az Elya gerincén.

- Valóban - mondta Homura, miközben letelepedett a gyékényre. - Gondolom azt már sejtetted, hogy végül mind a hatan Shogarral tartottunk.

*

A hegy sűrű fenyvesében nem volt nehéz követni egy hadsereg nyomait, igaz, az orkok nem is próbálták elfedni őket.

Egy napja követtük a horda után maradt ösvényt, mikor az elöl haladó Hallgatag Testvérek kézjele figyelmeztetett arra, hogy négy ork van előttünk.

Óvatosan közelebb lopóztunk, és kisvártatva ütemes fejszecsattanások hangját hallottuk.

A szélirány nekünk kedvezett. Félkörbe rendeződve kezdtük bekeríteni őket, közben a két Testvér előre - ment, hogy felderítsék, vannak-e még a közelben.

Mind kiszemeltünk egyet-egyet közülük, Emiko pedig őrködött, nehogy hátulról lepjenek meg minket.

Csendben kellett végeznünk velük, hogy rejtve maradjunk a fősereg előtt.

Amikor már nem lehetett észrevétlenül közelebb férkőzni, feszülten figyeltük Shogart, és amikor megadta a jelet, mind a négyen egyszerre mozdultunk.

Az én ellenfelem volt az egyetlen, akinek rákozott acélvért védte a mellkasát, ezért erősen összpontosítottam, és megvártam, amíg a Chi energiái szétáradtak a testemben. Azután surranó léptekkel az ellenfelem oldalába kerültem, és egy villámgyors mozdulat nyomán a kardom tévedhetetlenül talált utat a vért illesztései között, egyenesen az ork szívéig, mielőtt az bármit is tehetett volna.

Ahogy az ork kiszenvedett, a társaim után néztem. Shogar ellenfele az egyik rőzsehalomra dőlt, kézfeje csuklóból lemetszve, az alatta terjengő tócsából ítélve elölről mély vágást kaphatott. Tanair éppen kihúzta az ork szívébe döfött pengét, Kohai pedig már a bűzös farkasbundából hasított le néhány csíkot, hogy a ruhájára kösse.

Undorító, de hasznos módszernek tűnt, ezért követtem a példáját.

Kisvártatva visszatért Emiko és a Testvérek, jelezve, hogy senkit sem láttak a környéken. Mindannyian módszeresen hozzáláttak az emberszaguk elfedéséhez, majd siettünk a fősereg után.

*

Még az éjjel az orkok közelébe értünk, de inkább nappalra akartuk időzíteni a támadást. Igaz ugyan, hogy egy valamirevaló slan nem csak a szemére hagyatkozik harc közben, az orkok azonban tisztán látnak a sötétben is. Olyannyira kardélen táncolt küldetésünk sikere, hogy semmilyen nehezítést sem engedhettünk meg magunknak.

Felváltva álltunk őrt, míg társaink meditáltak, hogy minden erőnket összegyűjthessük a harchoz.

Hajnalban a tábor közelébe férkőztünk. Addigi életem során soha nem láttam még ennyi orkot egy helyen. Sok ezren lehettek. Órákon át figyeltük a sereget, hogy megismerjük a vezérsátor körüli harcosok mozgását, feltérképezzük a tábor gyenge pontjait és felépítését. Az őrség meglepően jól szervezettnek bizonyult, és a tábor egészét nézve fegyelem uralkodott az ork harcosok között. A bejutás a vezérsátorhoz sokkal nehezebbnek látszott, mint elsőre gondoltuk.

Apró gallyakból rögtönöztünk egy részletes térképet a táborról, és hosszasan terveztük a lehetséges útvonalakat.

- Mivel ketten közülünk nincsenek birtokában az észrevétlen bejutáshoz szükséges szellemi metódusnak

- taglalta Shogar a tervet, miközben Emiko és Tanair felé biccentett -, nekik olyan utat kell választanunk, ami sok fedezéket nyújt a rejtőzködéshez. Eddigi megfigyeléseink alapján ez itt - mutatott végig a gallyak között egy fenyőfa pálcával - a legalkalmasabb.

- Ha ott a legkönnyebb a dolgunk, miért nem megyünk végig mind arra? - vetette fel Tanair.

- Mert ha egyikünk lelepleződne, akkor mind csapdába kerülnénk - mutattam rá. Vezetőnk helyeslően bólintott, majd folytatta:

- Ha ez mégis bekövetkezne, több csapatra osztva még be tudjuk végezni a feladatot. Ebben az esetben a felfedezett egységnek az a dolga, hogy minél jobban és a lehető leghosszabb időre magára vonja az orkok figyelmét.

Mind tudtuk, ez mit jelent, de már fel voltunk készülve mindenre.

- Testvérek - magyarázta tovább a gallyakkal Shogar -, nektek Emikóékhoz képest nyolcvan lépésre észak felől kell kerülnötök. Homura, te délről kerülsz, ezen a vonalon, és ily módon kétfelől segíthetitek őket, ha szükséges. Kohai velem jön, megkerüljük ezt a tisztást, és erre hatolunk be a táborba.

Elmondva minden egyszerűnek tűnt, de mind tudtuk, hogy a siker valójában csak egy hajszálon függött.

Amint Shogar elérkezettnek látta a pillanatot, az elménk erejével a jelentéktelenség leplébe burkolózva, észrevétlenül jutottunk át az ellenséges tábor külső védelmén, ki-ki a maga előre meghatározott útvonalán. Fél szemmel Tanair és Emiko mozgását követtem. Bár a legnehezebben teljesíthető szakaszt rám osztották, a diszciplína nélkül ők mégis nagyobb veszélyben voltak.

És egyszer csak megtörtént a baj. Egy tőlem kőhajításnyira álló, sötétbarna bőrű ork gigász a fejét felszegve meredt a szekér felé, ami mögé Tanair rejtőzött. Feketére égetett fém mellvértje volt, roppant vállvértjéből gyilkos tüskék meredtek elő, kezét pallosa dísztelen keresztvasára támaszkodva nyugtatta. Felemelte a hatalmas fegyvert, és elindult Tanair irányába. Láttam, hogy Emiko nem messze tőle néhány egymásra halmozott faláda rejtekéből figyelt aggódva.

Tudtam, mi történne, ha lelepleződnének. A Testvérek mozgásán láttam, hogy felgyorsítják lépteiket, amennyire észrevétlenül tehetik, mert még azelőtt a kijelölt helyükre akarnak érni, hogy társaik felfedezése elvonná a figyelmet. Én azonban másként döntöttem.

Amint azt ork öles léptekkel elhaladt előttem a szekér felé, én is a nyomába eredtem. Szellemnyelven üzentem Tanairnak, hogy ne rántson kardot, ha az őr odaér. Kiürítettem az elmém, a környezet rezdüléseire figyelve az alkalmas pillanatot vártam, miközben egyre közelebb értem az ellenséghez. Az ork elkezdte körbejárni a ponyvával takart szekeret. Társam a túloldalt lapult, mozdulatlanul.

Ahogy az ork a ponyva hátsó, nyitott részéhez ért, én is utolértem, előrántottam a kardom, és a mozdulat ívét folytatva elmetszettem a nyakcsigolyák közti idegeket. Tanair azonnal ott termett, és az összeroskadó orkot a szekérre döntöttük. Ketten is alig bírtuk beemelni a ponyva alá.

Közben Emiko végig szemmel tartotta a többi ellenségünket, és gyors mozdulattal jelezte, merre kell továbbhaladnunk, hogy elkerüljük az őrjáratot. Csak reménykedhettünk abban, hogy a kiontott vér szaga nem lesz árulkodó az orkok számára.

Újra magamra öltve az álcámat folytattam az utamat a megadott találkozópont felé, és ezután már akadálytalanul értem a kiszemelt helyre.

A vezérsátor előtt két, páncélba öltözött őr állt, kétkezes csatabárddal a kezükben. Shogarnak sikerült harminc láb távolságra megközelíteni őket, Kohaival együtt. A Hallgatag Testvérek célpontja az egyik őr volt, ezért a túloldalon, alig huszonöt lépésnyire tőle várakoztak. Nekem és Emikónak jutott a másik.

A sátorból kisvártatva kilépett a hadifőnök. A társai közt is kiemelkedő termetű, nehéz páncélt viselő vezér kopasz koponyáját számtalan heg díszítette, lapátnyi tenyere veterán harcosokhoz illő módon végig az oldalára szíjazott, hozzá illő csatabárdon pihent. Ellépett az őrök között, körbepillantott, majd elindult az egyik tábortűzhöz.

Ezalatt utolsó két társunk is elfoglalta a helyét, még éppen időben.

Shogar csak erre várt, és azonnal megindult a hadifőnök felé. Álcája lehullott róla, de az első három csapása még így is készületlenül érte az útjába kerülő orkokat.

Ugyanabban a pillanatban a Testvérek az egyik, mi Emikóval a másik őr felé lendültünk. Chi energiáink segítségével elvágtuk a Shogar felé vezető utat. A hatékonyság érdekében Emikóval a testvérekhez hasonlatos páros taktikát követtük: egyikünk mindig védeti, a másik támadott. Az összehangolt rohamban az őrök nem is bírták hárítani a rájuk zúduló kardokat.

Az egész néhány pillanat leforgása alatt zajlott. Védőgyűrűt kellett vonnunk a párharc helyszíne köré, de ez nem volt könnyű feladat. Az orkok hirtelen elképesztően sokan lettek előttünk, mindjárt öt orkkal találtuk szembe magunkat.

Az első irdatlan erejű csapás Emiko pengéin megcsúszva suhant el a törzsem mellett, és biztosra vehettem, hogy találat esetén semmilyen páncél nem tudott volna megvédeni a haláltól. A lány felnyögött a hárítás okozta erőfeszítéstől, ami felszakíthatta alighogy összeforrt sebeit.

Be kellett látnunk, hogy a kezdetben oly hatásos harcmodor szemtől szembeni párharcban már nem feltétlenül működik.

Gyorsan Emiko elé pördültem, és jeleztem neki az új taktikát, a Tűz és Víz táncát. Ő a kardjával elvezette a támadások erejét, de közben elléphetett oldalra, mert már nem kellett engem védenie. Ezt a pillanatot választottam, hogy két kézre fogott kardommal halálos csapást mérjek ellenfelünkre. A mozdulatsor harmadszorra már tökéletesen működött.

A Testvérek mellettünk szintén jól tartották magukat három ellenféllel szemben. Ahogy oldalra sandítottam, Shogar már a hadifőnök közvetlen közelében csatázott egy termetes testőrrel.

A legveszélyesebbnek ítélt harcosokkal végezve szem-befordultunk a többi orkkal, hogy elszigeteljük őket a két vezér összecsapásától, biztosítva a megbeszélt időt és lehetőséget.

Shogar végre a hadifőnök felé lendült, mi pedig nekik háttal farkasszemet néztünk a rettentő ork sereggel, és próbáltunk időt nyerni a vezérek szemtől szembeni küzdelméhez. Kohai fejéből már folyt a vér, a Hallgatag Testvérek közül a férfi súlyos sebet szerezve már alig állt a lábán. Úgy tűnt, rögtön felmorzsol bennünket a túlerő, amikor meglepő fordulat jött.

Az orkok egyszer csak felhagytak minden támadással. Hallottam, éreztem, hogy a hátam mögött már megkezdődött a párbaj - az orkok tiszteletben tartották a két vezér közötti egy-egy elleni küzdelmet.

Értetlenül meredtünk a tőlünk karnyújtásnyira szobrozó ellenfelekre, és igyekeztünk nem gondolni arra, ami a harc eldőlte után következhet.

Shogarnak minden erejére szüksége volt, ahogy a megtermett, csupa izom ork vezérrel harcolt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy a szörnyeteg egyetlen csapásával is halálra sebezné, ahogy iszonytató kétkezes csatabárdját forgatta. Minden szélsebes csapást fénylő csóva követett. Hirtelen nyilallt belém a felismerés: az a bárd egy graer dwaghul! Legendás és rettegett ork fegyver, amelyből néhány tucat létezik csak Yneven!

A leghatalmasabb harcosaik közül is csak keveseknek adatik meg, hogy efféle démoni ereklyét forgassanak.

Shogar emberfeletti gyorsasággal tért ki a csatabárd elől, és támadott vissza, elővigyázatosan távol maradva a bárdtól. Úgy tűnt, a szörnyű fegyvert el tudja ugyan kerülni, az ő próbálkozásainak viszont mindig útját állja a roppant acélfej.

Csupán néhány pillanatig zajlott a harc, amikor érzékeltem, hogy valami megváltozik a valóság szövedékében. Éreztem a Chi elsöprő erejű áramlását, hallottam az ork harci üvöltését, és a következő pillanatban Shogar körvonalai szinte elmosódtak a szemem előtt.

Tudtam, milyen erőt vetett be, de ezzel szörnyű kockázatot vállalt, ha nem jár sikerrel. Mozgását többé nem követhette sem látás, sem fegyver, sem pedig gondolat. Vágásai követhetetlen cikázással zúdultak az orkra, aki az első öt-hat csapást szinte fel se vette, bár minden találat mélyen a húsába vágott.

Néhány pillanat múlva abbamaradt a szélviharszerű kavalkád. Az orkból számtalan sebből folyt a vér. Végre gyengülni látszott, de Shogar is sápadtnak tűnt mellette, minden erőt kifacsart a testéből. Arasznyi darab hiányzott a legendák szerint törhetetlen kardjának végéből… lehetetlennek tűnt, de valamiképp erősebbnek bizonyult nála a graer dwaghul ork kovácsremeke.

Shogar újfent kitért egy felé irányzott bizonytalan csapás útjából, de a csatabárd ezúttal már majdnem célba ért, és súrolta a karját. A kiserkenő vér láttán egy pillanatra úgy éreztem, elvesztünk. Még sosem láttam őt megsérülni.

Azután Shogar teste megfeszült, és ő érthetetlen módon, a fejét hátraszegve felkiáltott. Nem értettem mi történik, teljesen idegen volt tőle az az éles hang, nála sosem fordult elő, hogy ne uralta volna a kínt.

Hirtelen fagyos borzongás járta végig a gerincemet. Ahogy Shogar az ujjait is széttárta fájdalmában, kezéből kihullott a kardja. Ez nem lehet sem a sebesülés, sem a diszciplína hatása!

Azután a vezérünk egyszer csak élettelenül zuhant a földre.

Tanair gyorsan eszmélt, azonnal nekirontott a háttal álló ork hadifőnöknek. Minden szellemi erejét egyetlen csapásba összpontosítva támadott. Én is feléjük indultam, miközben az eddig türelmesen várakozó orkok egyöntetű, torokhangú üvöltéssel támadtak ránk.

Az ilanori kardja mélyen eltűnt a megforduló hadifőnök mellében, a szíve irányában, miközben az ork lendülő csatabárdja a fiú oldalába mart. Tanair kezéből kihullott a kardja, azután a hadifőnök egy rúgása után ő is elterült a földön.

Emiko a Testvérekhez lépve próbálta túlélni az orkok rohamát - azonnal láttam, hogy nekem biztosította az utat a vezérhez, így én is az ork gigásznak rontottam.

A másik oldalról próbáltam támadni, ám ahogy sikerült sebet ejtenem a félelmetes fegyvert tartó kézfejen, a lezúduló csatabárd nyele még eltalálta a jobb térdemet, őrjítő kínt okozva vele. Egy szemvillanásnyi időre még uralni tudtam az izmaimat - a hadifőnök szíve mélyéi# döfve a kardom.

Még láttam, ahogy a hadifőnök térdre rogyott, de utána én sem bírtam állva. Kirántottam belőle a kardomat, majd félrehemperedtem két ork elől, de utána már tudtam, hogy ez lesz a vége a harcomnak. Utolsó erőmmel fél térdre emelkedve még elvágtam egy mellém ért ork inait a lábában, majd próbáltam egy másikét is elérni, de ekkor szörnyű ütést éreztem a vállamon. Homályosan kirajzolódott előttem egy vicsorgó alak, aki kiragadta kezemből a kardot, aztán a földre hajította, és utána köpött, végül egy újabb ütés után minden elsötétült előttem.

*

Homurának egy pillanatra megfeszült az állkapcsa. Mélyen eltemetve őrizte ezeket az emlékeket, és hiába telt el sok idő, és rengeteg, meditálással töltött pillanat, alig tudta megőrizni a higgadtságát, úgy feldúlták a lelkét még most is.

Látta Lomyr arcán, mennyire elszörnyed a hallottakon, és remélte, hogy ezzel átgondolja, milyen háborút kíván magának. Kemény lecke lehet ez a fiúnak, és még így is hálás lehet a sorsnak, hogy nem annyira, mint neki volt akkoriban.

Homura egy pillanatra eltűnődött azon, hogy mennyire legyen őszinte a továbbiakban, és végül a teljes igazság mellett döntött: ha már tanulság, úgy illő, hogy mindenről tudjon... még arról is, amire egy slan sem lehetne büszke.

Elfojtott egy előtörő sóhajt, és folytatta.

*

Én döbbentem meg a legjobban, amikor rájöttem, hogy nem haltam meg. Amikor valamennyire kitisztult a fejem, és magamhoz tértem, láttam, hogy összekötözve fekszem a földön. Velem szemben Tanair ült a béklyóiban, egy fatuskónak dőlve, eszméletlenül. A kardom nem volt sehol... és a felismeréstől úgy éreztem, mintha a karomtól fosztottak volna meg.

Próbáltam körbenézni, de minden mozdulatért fájdalommal fizettem. A mocorgásomra felfigyelve odalépett hozzám egy ork. Furcsán fakó bőre volt, ruhájáról pedig különös díszek fityegtek, a szárított állattetemtől az apró csengettyűkig. Felém tartott valami gőzölgő edényt, amibe beleszagolva nyomasztó és homályos lett minden, a gondolataim pedig pernyeként szóródtak szét. Keserű nyál gyűlt a torkomban, émelyegni kezdtem, majd ismét elvesztettem az eszméletem.

*

Amikor újra felocsúdtam, értetlenül néztem körbe. Egy nagy asztalnál ültem, velem szemben az orkok halottnak hitt vezére épp egy ürücombot rágott le a csontról, hatalmas szemfogaival tépve a húst. Észrevette, hogy felébredtem, és jókedvűen intett a tál felé, hogy vegyek én is.

Az asztal tele volt finomságokkal. Hitvány kis goblinok szolgálták fel az újabb és újabb fogásokat.

A díszes vendégseregben először a hadifőnök jobbján ülő Shogaron akadt meg a szemem. Hát mégis életben van? Sápadtnak tűnt, fakó szemmel nézett rám, miközben szóra nyílt a szája.

- Egyél csak bátran, Homura! Békét kötöttünk az orkokkal, cserébe csupán néhány kisebb áldozatot kértek - mondta síron túli hangon.

Semmit sem értettem. A hangos csámcsogás, a zsivaj és a szagok kezdték felforgatni a gyomromat. Végigtapogattam a térdemet, és csodálkozva tudatosult bennem, hogy sebemnek hűlt helye.

Az egyik goblin ekkor friss fogást tett a főnök elé, tőlem kicsit távolabb. Az ork iszonytatóan felröhögött, ahogy a kerek ezüsttálcát felém fordította, hogy a rajta lévő fej rám meredjen. Megkapaszkodtam az asztal szélébe, ahogy megszédültem. Az edényről Emiko arca mosolygott vissza rám.

Nem értettem, miképp mondhatta erre Shogar, hogy kisebb áldozat.

Ekkor tűnt csak fel az ork melletti póznáról lelógó holttest, amely fejjel lefelé csüngött. Micsoda kifejezés, hiszen hiányzott a feje! Ruháiról Emikóra ismertem. Az ork kupát tartott a testből csordogáló karmazsinszín vérpatak alá, és megtöltötte. Jóízűt ivott belőle, majd véres pofájával elvigyorodva felém csúsztatta a kelyhet.

A kardom után kaptam, de nem volt az oldalamon. Nem volt sehol sem. Próbáltam felpattanni a székről, de mintha megbénultam volna. Egyszer csak a tálcán heverő fej szólt hozzám.

- Mi a baj, Homura? - kérdezte szelíd mosollyal. - Tán nyomja valami a lelked?

Az asztal végén kisebb hordó csattant, majd egy csenevész góbiin kezdte furcsa hanggal görgetni az edények között. Egy másikból épp vért töltöttek a serlegekbe.

- Mi a baj, Homura? - ismételte a fej.

Mindenki nevetett rajtam. Az orkok és a társaim is, akik mind ott voltak az asztal körül. Újabb hordó csattant az asztal lapján, és kezdett lassan gördülni.

- Megint nem tudtad megvédeni, aki fontos neked?

*

Egy fa alatt, verejtékben úszva tértem magamhoz. Tőlem nem messze Tanair feküdt, eszméletlenül. Szörnyen festett. Az oldalán ejtett seb csak módjával volt bekötözve, mintha még mindig vérzett volna. A jobb karja is töröttnek látszott.

A béklyóim kellemetlenül feszültek csuklóimon és bokáimon, ahogy végigmértem magam és megmozgattam a tagjaimat. A térdem zúzódásait kivéve nem voltak más sebeim. Ez valamelyest megnyugtatóan hatott, de sokáig nem tudtam megszabadulni a látomás borzadályától.

Mi értelme lehetett? Mit akart az az ork a mérgeivel?

Sámánfélének tűnt, akik mindig okkal tesznek mindent.

Továbbra sem voltam ura az elmémnek, így képtelen lettem volna bármilyen meditációra is, pedig az most mindennél jobban hiányzott.

- Sikerült... Homura - krákogta gyengén a feleszmélő Tanair. - Legyőztük azt az... átkozott vezért! Nem halunk meg hiába...

A szeme könnybe lábadt a fájdalomtól, és én nem tudtam neki mit mondani. Tényszerűen végül is igaza volt, akár örülhettem is volna, de nem éreztem semmilyen diadalt. Aggódva néztem, miként küzd a kínjaival, de láttam rajta az akaratot, ezért nem mertem megkérdezni, hogy érzékeli a saját sebeit. Ocsmány látvány volt, ezt mindketten tudtuk... és bizonyos dolgokat tán jobb is nem kimondani.

- A többiek? - kérdeztem végül erőtlenül.

Tanair nem szólt semmit, csak megrázta a fejét. Bár erre a válaszra számítottam, mellkasomra mégis kősziklaként nehezedett a bizonyosság. Emiko halála különösen fájt, olyan érzés szorította össze a szívemet, mintha a húgomat gyászoltam volna.

- Nem tudod, minket miért nem öltek meg? - kérdeztem vissza kis idő múlva.

- Az a... vajákos parancsolta. Én sem értem, miért.

Tehát a sámán akaratából. Ahogy az orkokat ismertem, hamar ki fog derülni, miért.

Hátamat a fának támasztva felültem és körülkémleltem, hogy megállapítsam, hol lehetünk egyáltalán. A vezéri sátor tőlem balra, ötven lépésre látszott, tehát a tábor ugyanazon részén voltunk, mielőtt elájultam volna. Körös-körül temérdek ork, mindenütt.

Ahogy lassan kezdtem tisztábban látni az esti szürkületben, észrevettem, hogy két - feltehetőleg őrként mellénk rendelt - ork épp minket vizslat. Amikor az egyik meglátta, hogy őt nézem, megbökte a társát, és elindultak felénk.

- Az óvatlanságom veszélybe sodort minket - mondtam, és látva társam értetlenségét, hozzátettem: - Pusztán a tekintetemmel felingereltem.

Tanair nyugodtan nézte, ahogy hozzánk lépnek.

- Semmi baj, Homura. Ezt... bízd csak rám.

Fogalmam sem volt, mit érthet ezalatt. Közben az egyik elkezdett magyarázni valamit érthetetlen, torokhangú nyelvén. Gyanakodva figyeltem, hogyan formálja a szavakat, és ahogy abbahagyta, alig hittem a fülemnek, amikor az ilanori válaszolt neki.

- Te beszéled az orkot?

- Csak egy... kicsit - vetette oda nekem halkan, majd folytatta velük a társalgást. Úgy tűnt, mintha valamin összevitatkoznának. Kezdtem úgy érezni, rögvest a csontunkat törik, mert az orkok egyre többet morogtak, de végül csak feldúltan távoztak.

- Mi történt? - kérdeztem Tanairtól megrökönyödve.

Az ilanori arca kisimult, és egy biccentéssel jelezte, hogy várjak, amíg összegyűjti az erejét. Szemlátomást valami fontosat tudhatott meg, mert mintha némi béke is ráereszkedett volna a vonásaira.

- Azt kérdezték, miért támadtuk meg a hadifőnököt - kezdte kis idő múlva. - Mondtam, hogy a hordájuk ahelyett, hogy férfiakkal harcolna, felprédálja a falvainkat. Először nem is értették, mi ezen a kivetnivaló.., aztán mondtam, hogy meggyilkolták az asszonyainkat, és a gyermekeinket is, ezért álltunk bosszút. Erre teljesen felháborodtak, mint amikor egy becsületes embert lopással vádolnak, és azt válaszolták: egy ork harcos sosem öl gaugot, mert az becstelen dolog, és nem is méltó hozzájuk.

- Mi az a gaug? - kérdeztem.

- Az orkok így nevezik... a kölykeiket.

Eddig szó sem esett az orkok kölykeiről. Kábultan próbáltam értelmet találni az elhangzottakban. Közben Tanair ereje elfogyott, felköhögött, majd fulladozni kezdett, és sípoló hanggal kapkodta a levegőt. Tehetetlenül néztem, és nem tudtam, hogyan segíthetnék rajta.

- Akiket... még nem avattak... harcossá - folytatta Tanair az értetlenségemet látva, aztán újra eluralkodott rajta a köhögés. Oldalán veszélyes gyorsasággal terjedi a vérfolt.

- Ez aljas hazugság - jelentettem ki határozottan, ahogy végre megértettem, miről is beszéltek az orkok. - Kár is tagadniuk, hiszen a saját szemünkkel láttuk...

- Valamit láttunk... ez igaz... Ám nem ők tették.

Tanair ismét lélegzethez jutott, de csak némán meredt maga elé. Inkább nem zavartam tovább, hisz a sebe miatt minden szó kész gyötrelem lehetett neki. A szörnyű vágásból még mindig szivárgott a vér. Féltem, ha így folytatja, rövidesen elvérzik.

Egy ideig csendben ültünk egymás mellett. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, de sehogy sem sikerült visszanyernem az uralmat az elmém felett.

Azután a közelünkben halk dobszó ütötte meg a fülemet. Már beesteledett, így nem láttam, csak hallottam az ott lévő ork ténykedését. Tanair is felkapta a fejét, és figyelmesen fülelt. Ekkor a dobszó mellé valamiféle ének is társult. Én ugyan egy szót sem értettem belőle, de a lüktetése kétségkívül magával ragadó volt. Az ilanori viszont megdöbbentő módon feszülten hallgatott minden egyes hangot, és amikor a dal abbamaradt, már-már megbékélve kérdezte:

- Homura... hallottad ezt?

- Meglepően szépnek hangzott.

- A maga nemében... a legszebb vers, amit életemben hallottam. Mintha pont... nekem írták volna.

Nem tudtam mit felelni a fiú szavaira.

- Le kell fordítanom...

Nagy nehezen az oldalára fordult, és legnagyobb döbbenetemre előhúzta hátrakötött balját.

- Ezt hogy csináltad?

- Már... rég kiszabadítottam. De a többivel nem bírok.

Fehér köpenyéből letépett egy darabot, ami egy vágás mentén egészen könnyen ment. Aztán olyat művelt, amiről először azt gondoltam, elveszítette az eszét. Utána azt, hogy ez csakis az énekmondók sajátos megszállottsága lehetett... majd elakadó lélegzettel értettem meg a miértjét.

Tanair a bal kezével felvett a földről egy hegyes kőszilánkot, még mindig vérző sebéhez nyomta, majd írni kezdett vele. Közben láthatóan alaposan eltűnődött a szavakon. És írt, csak írt... ihletett, önkívületi állapotban, elfeledkezve minden másról.

Egyszer, utoljára még.

Néma szomorúsággal figyeltem, hogyan nyeli el szomjasan léte cseppjeit a koszlott szövet.

Órákba is beletelt, mire végzett.

- Távolról sem olyan jó... mint az eredeti... de megteszi - suttogta alig hallhatóan. - Homura... kérni... szeretnék...

- Megteszem, barátom - vágtam közbe szelíden. - Vigyázni fogok rá.

Ahogy láttam, ez milyen megkönnyebbüléssel tölti el, elszégyelltem magam, hogy neki sem adhatok többet.

Azután görcse rándult gyomorral néztem, ahogy a ki-merültségtől elszenderedik, majd magamban imádkozva hallgattam a zilált lélegzését. A felkelő holdra nézve kértem Villét, az Úrnőt, akit Északföldén Arelként tisztelnek, hogy nézzen le rá és áldja meg, mert ha valaki, Tanair bizonyosan méltó rá.

Amint elcsendesedett a tábor, óvatosan közelebb csúsztam hozzá. Végig figyeltem az őreinket, de ők nem néztek felénk, szemmel láthatólag nem tartottak a szökésünktől. Elvettem Tanairtól, óvatosan összehajtogattam és a ruhám alá csúsztattam a szövetdarabot.

- Nem... így... akartam... - suttogta még egyszer az ilanori szaggatottan, és nem tudtam eldönteni, hogy álmodott, vagy nekem szólt volna.

Azután már nem ébredt fel többé.

*

- Mi volt azon a vásznon, mester? - kérdezte Lomyr őszinte tisztelettel, halkan, de izgatottan.

- Gondoltam, hogy érdekel, ezért elhoztam. De bánj vele óvatosan!

Homura körültekintő gondoskodással elővette a vörössel festett írást, majd a fiú elé terítette.

- Már megtanultad az írásjeleket. El tudod olvasni.

A fiú hosszasan görnyedt a szöveg fölé, szóról szóra fejtve meg a verset.

Indul a törzsünk hős hada végre

Ugonba, hol várja a barlangok mélye,

Üvöltve, ha törtetünk pajzsfalon át,

Bezúzva a harcban száz koponyát!

Félve a gyenge kis ember a penge

Elől menekül, hova nincs csatabárd!

De mért menjünk vívni másnak a harcát?

Mért folyjon vérünk és sújtsuk baltát?

A győzelmes harcnak nem itt a helye,

Törjön hát őnekik karmuk bele!

Szálljon a vérre a törzs denevére,

S kezdődjön végre a kótya-vetye!

- Ezt egy ork írta? - kérdezte Lomyr döbbenten.

- Így van. Tanair szerint ez silány utánzata csupán az ork eredetijének.

- Én azt gondoltam, az orkok nem értenek az ilyesmihez.

- Mind azt gondoltuk, Lomyr. De Tanair egykor énekmondó volt, értette a dolgát...

Homura felsóhajtott: hosszasan, mélyen, és magában újabb imát mormolt el az ilanori lelki békéjéért.

- Mi történt utána, mester? Hogyan menekültél meg? És mi lett az orkokkal?

- Elmesélem ezt is, bár nem túl dicsőséges egy történet.

Aznap, amikor Tanairt elvesztettem, az orkok is gyászoltak. Nem láttam ugyan, de éreztem a halotti máglya füstjének szagát, és hallottam doboktól kísért, mélyhangú éneküket. Már nem volt, aki megfejtse nekem a jelentését, de üteme még órákkal az elhallgatása után is tovább élt bennem.

Abban reménykedtem, a rövid gyászt követően egymásnak esnek majd, de csalatkoznom kellett. Némi pihenő után induláshoz készülődtek, és a mellém rendelt őr is jelezte, hogy mielőbb ugorjak talpra. Látnia kellett a szétroncsolt térdemet, így nem teljesen értettem, mit vár tőlem, ám mikor elkezdtem neki a sebre mutogatni, jelezvén, hogy nem tudok gyalogolni, ő is mutatta a fegyverével, hogy számomra egyértelműek a választási lehetőségek.

Eloldozta a kötelékeimet, és várt. Egy közeli fenyőről letörtem két ágat, és a ruhámból tépve néhány csíkot sínt rögtönöztem sérült lábamnak, majd egy újabb ágból botot szereztem támasznak. Mikor talpra álltam, az ork bólintott, és visszaakasztotta övére csatabárdját.

Ezután hosszú menetelés következett a Gro-hegység hágóin át. Nappal és éjszaka, megállás nélkül. A sérülésem mellett a kimerültséggel is megküzdöttem, de rajtuk semmi jelét nem láttam fáradságnak. Máig sem értem, hogy sikerült lépést tartani velük.

Azt sem értettem, miért élek még, de ami sokkal jobban aggasztott, hogy miért haladtunk úgy tovább, mintha semmi sem történt volna. Tanair tévedett, és mégsem sikerült megölnünk a hadifőnököt? Vagy valami átkos fekete mágiával feltámasztották volna?

Csak később tudtam meg az igazságot. Küldetésünk eleve kudarcra volt ítélve. Ha a vezérük meghal, az orkok nem kezdenek viszálykodni, hanem egyszerűen csak megválasztják vezérnek a legidősebb családtagot. Nem feltétlenül leszármazottat, bármilyen vér szerinti férfi rokon alkalmas lehet. A lényeg, hogy a hadifőnök elbúcsúztatása után a testvére vette át a tisztséget, és az orkok számára minden ment tovább a megszokott rendben.

Hiába hoztunk hát oly nagy áldozatot, semmi haszna nem volt.

Nem is tudtam kiverni a fejemből a folyton visszatérő gondolatot, hogy mit kellett volna másképp tennünk.

Egy nap, amikor már az Ugon lejtőin jártunk, minden különösebb előzmény nélkül több ezer torokból felszakadó üvöltés rengette meg előttünk a síkságot. A mögöttem állók úgy vágtattak el mellettem, hogy rám ügyet sem vetve csaknem eltiportak. Ahogy rohantak, olyan érzésem támadt, mintha egy vadat hajtó falkát látnék a préda felé igyekezni. A közelemben lévő orkok néhány szót váltva előrántották durva fegyvereiket, és csatarendbe állva ők is előretörtek.

Mire feleszméltem, magamra maradtam. Senki nem foglalkozott velem, csak hangos lábdobogás, felvert por, üvöltés és összecsapó fegyverek csendülése hallatszott. Gyorsan kihasználtam az alkalmat, és visszahúzódtam a hegyek felé.

Minden erőmet összeszedve menekültem a fák között, fel a legközelebbi hegygerincre. A szabadulás felé. Aztán a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, és ahogy egy tisztásra értem, visszafordulva kiláttam a fák fölött, egész a síkságon dúló harc színhelyére. Hunyorogva erőltettem a szemem, hogy kivegyem a mérföld távolban dúló küzdelem részleteit, de alig akartam elhinni a látottakat.

Orkok harcoltak egymás ellen!

Az első pillanatban azt hittem, végül mégiscsak bevált a tervünk, de aztán ráébredtem, hogy sokkal több orkot láttam, mint amennyit a rajtaütés előtt. Semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy valamelyik törzs a saját földjükön támadt a Vérivókra!

Több időt nem akartam bámészkodással tölteni, nehogy valamelyikük keresni kezdjen, bár erre kevés esély volt. A végkimerültségig másztam felfelé, majd napokig vonszoltam magam visszafelé az ork sereg csapásait követve.

Amikor elértem a hajdani tábort, csak egyvalamire tudtam gondolni: azonnal keresni kezdtem a kardomat. Mikor végre megtaláltam a sárba taposva ugyan, de épen, a könnyeimmel küszködtem örömömben.

Az elmúlt napok viszontagságaiban ez volt az egyetlen sikerem.

A kardomat megmentettem, a társaimat nem.

Bogyókon és gyökereken élve próbáltam megőrizni megmaradt erőmet a visszafelé úton, a lábamra pedig találtam megfelelő gyógyfüveket, így legalább a sebláztól nem kellett tartanom. Mire Hailar közeiében felvettek egy szekérre, hogy a városba vigyenek, nem igazán emlékeztettem harcosra, de talán már emberre is alig.

*

Homura csendesen várta, hogy a tanítványa mit szűr le a történetből.

- Tehát tanúja voltál, amikor a Látók törzse legyőzte a Vérivókat, és átvette tőlük a hatalmat, mester? - kérdezte a félelf elgondolkodva.

- Látom a történelem iránt valóban fogékony vagy, és figyelsz a leckéknél - állapította meg a mester elégedetten.

- A sámán ölte meg Shogart?

- Valószínűleg igen.

- Téged miért hagyott életben? Miért küldte azt a látomást?

- Tomoko mester is erről beszélt - mondta Homura, majd tűnődve megvárta, amíg Lomyr maga válaszolja meg a kérdéseid.

- Hogy elmondhasd - döbbent rá a félelf. - Hogy tovább add a terhet... „A legyőzhetetlenség rajtunk múlik, a legyőzhetőség viszont az ellenségen.”

- Pontosan - értett egyet a mester. - El kell ismernem, hogy ez így mindennél hatásosabb: az orkoknak is megvan a magukhoz való esze. Viszont a történtekből még mindig nem ez a legfontosabb.

- Igen, mester... hanem a rejtély. Nem értem, az orkok miért tagadták, hogy megölték az asszonyainkat és a gyermekeinket? Nem volt rá semmi okuk, hiszen bármit tehettek volna.

- Mi több, őszinte felháborodás is látszott rajtuk - bólintott Homura. - Sok mindent hittem az orkok népéről: hogy kegyetlenek, egyszerűek, erőszakosak, de azt, hogy hazugok lennének, valahogy soha. A szívósság, a nyers erő, és az emberekre oly jellemző alakoskodás teljes hiánya vitathatatlanul az érdemeik közé tartozik, ezért a gondolataim gyakran visszatértek arra az estére. Esetleg van ötleted, miért nem vallották be a szeretteink meggyilkolását?

Lomyr alaposan eltűnődött, és várt egy kicsit, mielőtt válaszolt volna.

- Akkor nem azok az orkok tették. Úgy értem, másik törzs is járhatott arra...

- Nem, Lomyr - rázta meg a fejét Homura. - Hónapokkal később véletlenül összetalálkoztam Hailarban Takahóval, a nyugatnak indult társaink vezetőjével. Ők felderítették a többi környékbéli falvat, és rájöttek, hogy semmiképp nem lehetett az orkok műve a mészárlás.

- De akkor kié? - bukott ki a félelf száján a meglepettségtől. A mesterért még egy kicsit, és a fiú arcán hirtelen megjelent a felismerés. - Toroné?

- Bizony, Toroné - helyeselt Homura. - A háború keltette zűrzavart mindig sokan és sokféleképpen próbálják kihasználni. Toron papjai pedig semmitől sem riadnak vissza, hogy elérjék a céljukat. Hogy pontosan mi lehetett a Háromfejű szolgáinak szándéka, nem tudom, de az bizonyos, hogy démoni praktikáikhoz legyilkolt ártatlanok vérére volt szükségük, és meg is szerezték maguknak.

A félelf próbálta az új tények ismeretében átgondolni a történteket. Az öngyilkos küldetést, a kitűzött célt, és az okokat.

- Hát minden hiábavaló lett volna? - kérdezte a döbbenettől némultan.

Homura felsóhajtott, és szelíden megrázta a fejét.

- Ezt mindenki magának kell megválaszolja... De ahogy mondtam, a háborúban a magunkfajták csak veszíthetnek, fiam. Toron pontosan tudja ezt, ezért nem dicső harcot vív ellenünk, hanem efféle háborúkat. Érted már, Lomyr, hogy neked miért nem ebben kell bizonyítanod?

kiss attila

Lángnyelvek

Családomnak és barátaimnak

A Császári Korona 3527. évében,

Tharr hónapjainak Gallyak havában

(a Pyorron szerinti 3696. évben,

Arel kvartjának Zivatar havában)

1.

Harsyr Brei, a Koromerőd legfőbb ura, Sogron toroni egyházának kegyeltje tűnődve nézte az előtte térdelő pap - régi riválisa, a Dass tartománybéli Lángnyelvek flamrisának - borotvált fejét. Szívesen látta volna hamuvá pörkölődve, és nagy valószínűséggel a pap is ezt gondolhatta róla, de Sogron iránti elkötelezettségük és önuralmuk erősebb volt a lelkűkben lobogó indulatoknál.

Harsyr Brei letette a flamristól kapott bőrtokot, és egy pillanatra elmerengett a sors fonákságán. Elődeivel ellentétben nem tartozott a tisztavérű toroni nemesek, a kyr arisztokrácia közé - és Sogron egyházában talán éppen ezért emelkedhetett a társai fölé. Aki alulról verekszi fel magát, sosem felejti a nélkülözést, a kiváltságok nélküli idők terhét, így hamar hozzászokik, ha élete a folyamatos küzdelem jegyében telik. Harsyr Brei számos esetben kovácsolt már előnyt a tapasztalataiból. Jó ideje tudatosan rendelte maga mellé szolgálatba legfőbb ellenlábasait is, megszívlelve a sok ezredéves kyr bölcsességet: „A barátaid tartsd közel, az ellenségeid pedig még közelebb!”

Ez sokszor segített már rajta, de most a sors görbe tükröt mutatott neki - és el tudta képzelni, hogy az előtte térdeplőt milyen mélységes elégedettséggel tölthette el ez a pillanat.

A Császár parancsát három hónapja egy aranyozott tokba zárt pergamenen nyújtották át neki a Koromerőd homályában. Harsyr Brei a háború folyását követve a lángokban régóta látta már, mi következhet, a bizonyosság mégis egészen mást jelentett neki és a toroni Sogron egyháznak is.

Toron árnyéka volt csupán a letűnt Kyriának, de a Császár még ezekben a vészterhes időkben sem kívánta megtörni a hagyományt: az istenek kegyeltjeként sem utasíthatta csak úgy az egyházak legfőbb méltóságait, hiszen ők is az istenek kiválasztottai voltak. A birodalmi rend szerint az alattvalói ugyan, de a szokásjog alapján egyenrangúak vele.

Harsyr Brei tudta, hogy ennek így kellett lennie, mégis furcsa érzéssel vette tudomásul, hogy a Császár parancsa valójában kérés volt inkább. Agitor imperalis- nak, különleges felhatalmazású hadúrnak nevezte ki, a legfőbb méltóságnak a toroni földeken, hogy hadba vezethesse Sogron seregeit, s támogatásukkal lesújthasson ellenségeikre a Tűzkobra haragja.

A pergamen a régi Kyriáról beszélt, a hetedkori Toronban a Tharr mögé szorul Sogron egyház egykori dicsőségéről. A történelmi tettről, ahogy annak idején Kyria végóráiban Sogron anyrjai magával Avida Dolor-ral, a Kígyóhajú istennővel is elbántak, nem csak a kyreket mentve meg tőle, de az egész világot.

Megindító szavak voltak, rég nem kapott ekkora tiszteletet Sogron egyháza, de Harsyr Brei számára feleslegesnek hatott a cirkalmas körítés. Rég elfogadta már a sors rendelését, hiszen mindig hűen szolgálta istenét, egyházát, a Birodalmat.

Azonnal átlátta, hogy a kérés jóval többről szólt, mint a határok védelméről: a Császár akarata ezúttal nem kínált számára mást, mint az északi barbárok kezétől való halált.

Toron legfőbb vágya, Új-Kyria álma ezúttal is álom maradt csupán. A kezdeti sikereket követően a háború menete a Yinalinál zajlott küzdelem balszerencsés fordulataival megfordult. Az északiak lehetetlennél lehetetlenebb diadalok sorát érték el: visszaszerezték a lobogóikat, feltűntek az új vörös haduraik, és hadba hívták a hőseiket is. Egy ideje már ők támadtak, és csak a legvérmesebb reményűek hihették azt, hogy ez még változhat. Nem kellett különösebb jóstehetség belátni, hogy Toronnak eztán már csak a vereség nagyságrendjének mérséklése lehet a célja - hogy minél többet megőrizhessenek az erejükből, hogy legyen miből újraszervezni a jövőt, és több felkészüléssel, jobb tervekkel, egy alkalmasabb időpontban újra megpróbálhassák elérni azt az álmot.

A birodalmi seregek sehol sem álltak készen arra, hogy megvédjék a hazájukat. Az elmenekült, megtört csapatok újraszervezése és az újoncok toborzása még javában zajlott, a hatalmasságok sok helyütt egymással viaskodtak a jobb pozíciókért, vagy már a túlélésre gondolva. Tharr káosza ebben a háborúban teljes bukással fenyegetett - és a Császár a maga bölcsességében úgy látta, hogy most már csak a kyr hagyományok adta biztonság segíthet... a máskor pusztítónak kikiáltott Sogron rendíthetetlen akarata.

Harsyr Brei az előtte térdeplő flamrisra nézett, és eltűnődött azon, miért éppen ő adja át neki az új üzenetet. Ez nem az ő feladata lett volna, és bizonyosan nem lehetett tisztában a pergamenben foglaltakkal sem. Talán Sogron sugallhatta ezt neki? Ezzel akarná előtte bizonyítani, hogy Sogron akár őt is kiszemelhetné utódjának?

Ezzel még nem is lett volna baj: a pökhendisége volt az, ami a lángok haragjáért kiáltott. Apró jelek, de

Harsyr Brei tökéletesen értett belőlük. A szokásjog adta kereteken belül majdhogynem lázadást sugallt a flamris egész lénye: leheletnyit felszegett feje, ahogy a kezeit a földön nyugtatta, de még a tartása is.

Mindketten tudták, hogy Sogron határozottan ellenzi a hívek közötti pozícióharcok felszínes, múló áskálódásait - ugyanakkor semmi kivetnivalót nem lát az életek értelmét felölelő, folyamatos és teljes odaadást kívánó rivalizálásokban. Sogron lángjai a teremtés és a pusztítás lángjai voltak, és csak azok közül kerülhettek ki a kiválasztottai, akik értették a lángok kettős természetét. Sogron világában ez így működött: bármilyen hevesnek és esetenként indulatosnak tűnt a felszínen, a mélyben máig a rend talapzatán nyugodott. A régi, elveszett rendén, ami sokaknak máig biztos menedéket kínált Tharr kaotikus uralmában...

Harsyr Brei elfordult a flamristól és elmerengve nézett az asztalon lévő parázstartóban lobogó lángokba.

A flamris tehetséges rivális volt, méltó az évtizedeken át tartó küzdelmeikre. Bizonyos értelemben még hasonlított is rá. A Lángnyelvek füstklastromának útját követte, ahogy egykoron ő. A társaival ellentétben ő sem keresett legendák ködébe vesző kyr ősöket, hogy ezzel igazolja a neki járó kiváltságokat. A létező legegyszerűbb módon szerzett fennhéjázó nevet magának: a tettei révén emelkedett nincstelen senkiből pietor Shemryssé az évek során. Az elhivatottsága mellett különös érzéke volt ahhoz is, hogy megnyerje a nála hatalmasabbak jóindulatát, és a pusztító lángok egyik leghűségesebb híveként nem válogatott az eszközökben sem. A zászlóháború négy éve alatt megkörnyékezte Lakhassyn tartomány regitor imperalisát, a flotta egy Sogron-hitű concitatorát, és kapcsolatot talált Vereserőd boszorkányhercegével is - Harsyr Brei nem várhatta meg, míg felkelti a Boszorkányerőd urainak érdeklődését, mindenképpen el kellett hoznia a háborúba. ..

A lángok válasza egyszerre nyilvánvalóvá vált: a flamris a rangjánál fogva másképp tekint erre a helyzetre, soha vissza nem térő lehetőségnek fogta fel a bizonyításra. Szembeszállhattak a Birodalomra törő ellenséggel, legendákba illően csekély esélyekkel, a legtöbb kitartást és hősiességet igénylő helyzetben. Sokszoros túlerőben érkező ellenséggel szemben, a haza határait védve... a flamrisnak igaza lehet, valóban az lehet a legfontosabb, hogy helytállásuk mit üzen a világnak. Az otthon maradt hittestvéreiknek, Toron színe-virágának, és az utókornak egyaránt - függetlenül attól, hogy számukra milyen sors jut, a hősies túlélés, vagy lehetőség a méltó távozásra.

A flamris éppen a jelenlétével jelezte, ő a maga a pusztító lángjaiban látta, hogy csakis ez lehet Sogron akarata. És a szíve mélyén minden bizonnyal mélységes elégedettséggel tölthette el a tudat: ha Harsyr Brei sorsa Sogron tüzében már megíratott, ezzel számára új utak nyílhatnak.

A főpap bólintott, a kérdés eldöntetett. A flamris kiérdemelte a lehetőséget: maga mellé fogja hát rendelni a csatamezőn, hogy vele együtt essen el, vagy ő követhesse majd a Zsarátnoktrónon, ha Sogron így kívánja.

- Helyesen tetted, hogy magad hoztad el - szólalt meg Sogron kegyeltje, és a flamris, bármennyire is próbálta leplezni érzéseit, alig észrevehetően megremegett a nem várt elismerés hallatán. - Urunk bizonyosan meg fog áldani érte.

- Amíg élek, szolgálok, eflammor.

Harsyr Brei az asztalra koppintott, jelezve, hogy lezártnak tekinti az ügyet:

- Hogy haladtok a szimbólumok felvésésével? - kérdezte higgadtan bukására áhítozó alárendeltjét.

- Holnapra elkészülünk, eflammor. A Kobra táncának vagy a Főnix szárnybontásának rituáléjával szenteljük fel őket?

- Mindkettő szükségtelen, a szimbólumok engedelmeskedni fognak Sogron akaratának... - közölte Harsyr Brei. - Most menj!

A másik meghajolt és csendben kihátrált a vezéri sátorból.

Harsyr Brei az asztalra tett bőrtokért nyúlt, és sértetlen pecsétű pergamentekercset emelt ki belőle. Feltörte a vérvörös viaszt, és elolvasta az ifini főpap jelentését az abasziszi Sogron-egyház helyzetéről. A szikár tényeket tudomásul vette, de a tekercs nem ezért volt fontos számára. Ujjai kifinomult mozdulatokkal a kyr időkből származó formulákat róttak a levegőbe, és erre a pergamenen parázsvörösen izzottak fel az addig láthatatlan rúnák.

A titkos jelrendszerre ifini tanoncévei alatt bukkant rá a dúl Mordakok hercegkapitányi könyvtárában. Számos szívességbe, aranyba és életbe került, hogy csak neki és az időközben ifini főpappá emelkedett barátjának legyen lehetősége élni vele - élet és halál dolgában azóta is így üzentek egymásnak.

A felesége az elmúlt hetekben sikeresen megszervezte elutazását, és már biztonságban volt ifini hittestvéreik között, a Quiron-tenger túloldalán. Amikor előhozakodott a kérésével, Harsyr Brei fel nem foghatta, miért akarja magát távol tudni a Koromerőd biztonságától. Heves vitában próbált a lelkére hatni, de az asszonya nem engedett. Még a parancsait is megtagadta, és élete első és egyetlen kegyét kérve távozott mellőle.

Harsyr Brei most már értette, miért. Fejében lüktető taktust vertek a titkos jelek utolsó szavai, és a bizonyosságtól egyszerre pezsdült fel a vére és hasított görcs a veséjébe. Végtelen elismeréssel gondolt a nőre, aki a maga bölcsességében még vele is szembeszállt, csakhogy a birodalmi főpapok hatalmi játszmáitól távol tudja legféltettebb kincsüket.

„Örökkön hű feleséged pedig, oly sok év után végre fiúgyermekkel várandós.”

2.

Ulear csak fél füllel hallgatta a többiek harsány tréfálkozását - óvatos mozdulatokkal szedte szét és olajozta meg a számszeríj felhúzószerkezetét. A bonyolult mechanikájú, de nagy erejű és pontos fegyvert egy gianagi mesterkovács ajándékozta neki, akinek megmentette az életét egy ork rajtaütés során. Több gondoskodást igényelt, mint tucatszám gyártott társai, de ezt nagyobb pontossággal és átütőerővel hálálta meg, így azóta ezt használta az ezredénél rendszeresített, könnyebb számszeríj helyett.

Gondolatai eközben otthon jártak, és próbálta elképzelni, most milyen lehet a fia. Egy éve kapta hírül, hogy megszületett. Vajon tud már járni, mond-e pár szót? Jó lett volna látni, és magához szorítani, de senki nem tudta, mikor lesz vége a háborúnak. Az otthona, Erigow messze volt, és a levelek nagyon lassan jártak.

Végzett a fegyver karbantartásával, és egy ronggyal addig törölgette a fém alkatrészeket, amíg mind olajosan csillogó nem lett. Azután visszacsomagolta a bőrtokjába - a gianagi a lelkére kötötte, hogy amíg szállítja, addig így is vigyázzon rá -, és tűnődve nézte a bajtársait. Alig voltak néhány ezren, de a tábortüzek belepték a fél domboldalt - Ulear elképzelni sem merte, hogy festhet mögöttük a teljes haderő, az Északi Szövetség egyesített serege, amely már másfél hónapja menetelt diadalmasan a kilencedik vörös hadúr, Rosanna de Lamar vezetése alatt. Ráadásul, ha igazak a hírek, naponta százával érkeztek az összes szövetséges országból - azaz már több tízezer katona várhatott arra, hogy végleg térdre kényszeríthessék Toront, és véget vethessenek ennek az átkozott háborúnak.

Ez szép álom volt, de Ulear ettől sem tudott megnyugodni, így sétára indult a táborban. Mindenütt a bajtársait látta, mégis idegennek érezte magát köztük, pedig együtt hullatták a vérüket az ereni határtól idáig.

Az egyik tábortűznél ősz hajú Krad-pap írt valamit kapcsos könyvébe. Ulear maga sem tudta volna megmondani, miért vette arra az útját - talán rokonszenves volt a pap békés arca. Némi vigaszt lelt abban, hogy gyermekkorának emlékeit idézte fel a szimbólum, amely a szülőháza előtti téren álló templomot is díszítette.

Megállt a tűz mellett, és szótlanul várt, hogy ne zavarja a papot a munkájában.

Az ősz hajú férfi befejezte az utolsó sort, majd felnézett, és derűsen intett neki:

- Ülj csak le, fiam. Kérsz egy csésze mentateát?

- Köszönöm, az jólesne, derat.

- Szólíts Eskornak, fiam - emelte le a kannát egy ruhadarabbal a tűzről Krad szolgája.

- Én Ulear vagyok - telepedett a tűz mellé az erigowi.

A pap cserépkupákba öntötte a teát. Az esti hidegben mindketten a kezükbe fogva kortyolgatták, és ígynézték egy darabig a táncoló lángokat. Ulear sokáig nem tudta, hogy fogjon bele, a pap pedig érzékelhette a vívódását, ezért némán megvárta, míg döntésre jut. Az erigowi nem tudott eléggé hálás lenni érte.

- Tanácsért jöttem hozzád - mondta végül. - Egy ideje ugyanazt az álmot látom, sok éjjel, sokféleképpen. A vége mindig ugyanaz. Egy sziklaszorosban gyalogolok a hágó felé, amikor a hátam mögött lángfal emelkedik fel. A lángokon keresztül látom a feleségemet és a fiamat, de nem tudok visszamenni hozzájuk, olyan forróság árad a tűzből. Sosem éreztem még olyan szomorúságot. Búcsút intek nekik és továbbindulok a hágó felé, remélve, hogy onnan majd visszatalálok. Már látom a csúcsot, de aztán itt is lángok állják az utamat. Vörös köpönyeges alak vár a túloldalon, mintha egy toroni hatalmasság lenne. Ráemelem a számszeríjat, hogy lelőjem, de ő észrevesz, rám küldi a lángokat... és ennél a pontnál mindig felébredek, így sosem tudom meg, mi lesz a harc vége. Mit jelenthet ez?

Eskor hümmögve tűnődött egy sort.

- Segíthetek értelmezni, de a lényegre neked kell rájönnöd. A pusztító lángok a lelket elemésztő terhek, a toroni tűzisten, Sogron privilégiumai. Ezzel mindig szemben áll Krad világossága, amely a legtisztább tudást jelképezi. Én magam ezt a fényt hívnám segítségül az álmod megfejtéséhez is... A mögötted felcsapó lángok a hátrahagyott nehézségeket jelképezik, amelyekkel nem mertél szembenézni... ezért talán elválaszthatnak attól, ami fontos neked. Hogy búcsúztál el otthon, hogy indultál el a háborúba?

- Sehogy. Egy nap csak úgy útra keltem... - mondta Ulear. A szavak nehezen jöttek az ajkára, mintha mázsás követ kellett volna az útjukból elgördítenie. - Fiatal voltam még, amikor nőül vettem Erinnát, és... sosem lett olyan a házasságom, mint amilyennek szerettem volna - vallotta be, és keserűen felsóhajtott. - Pedig Ellana a tudója, de sokszor megszenvedtem már érte! De hát akkor még csak egy fiú voltam, ködös vágyakkal és eleven akarattal.

Ulear arca megkeményedett, letette a cserépkupát, és a tűzre hajította a lábánál heverő fenyőforgácsot.

- Azóta másképp látom. Sok minden tisztább, egyszerűbb. Született egy fiam, akit még sosem láttam. Erinnával is szeretnék mindent újrakezdeni. Régóta vágyom arra, hogy hazatérhessek, jó ideje semmi másra sem tudok gondolni.

- Értem - bólintott Eskor, és egy fadarabbal felélesztette a tüzet, hogy erőre kapjanak a lángok. - Akkor azt hiszem, te is tudod, mit jelent az álmod, csak ezt így nehéz elfogadni. A háború sok áldozattal jár... de szülhet jó dolgokat is. Az előtted felcsapó lángok a jövő küzdelmeit jelképezik, a vörös köpönyeges alak, az a toroni pedig a lehetőséget, hogy megmentsd magadat is.

Ulear a tüzet piszkálta egy fával, és többször a papra pillantott.

- És azok a lángok a végén... ?

Eskor megrázta a fejét.

- Értem, hogy mi aggaszt, de ezt csak Krad tudhatja, fiam. Jól látod, jól érzed: jelenthet életet is, halált is... De ne keseredj el, a nehézségek azért vannak, hogy megeddzenek minket. Ha könnyű lenne feljutni a hegyre, tudnád-e élvezni a látványt, ami a tetejéről eléd tárul? Nem fiam, ahhoz kell az izmok remegése, a tüdő erőlködése, a megfeszített küzdelem érzése - a cél csak a hozzá vezető úton nyeri el az értelmét. Tarts ki, tedd meg, amit tudsz, éld túl a háborút, és térj vissza a családodhoz. Ennél többet Krad sem vár tőled.

Ulear hümmögve meredt a tűzbe, és némán töprengett a hallottakon. Kis idő múlva felnézett, és bólintott.

- Köszönöm, derat.

- Krad fénye kísérjen utadon, ne a hazug toroni tüzeké! - adta rá a búcsúzók áldását a pap.

3.

A hágó szele hideg karmokkal tépte, az eső sűrű cseppekben áztatta a vörös bársonyköpönyeget, de Harsyr Brei ügyet sem vetett a viharra. A szűk szurdokvölgyet nézte, amelynek oldalába tucatnyi koromfekete ösvényt vágott a kiöntött láva, a szakadó esőben is máig füstölögve a völgy fenekén, tengerként borítva el mindent többmérföldnyi hosszan, egészen a látóhatárig.

Az északi barbárok előseregének temetője volt ott, ellenséges harcosok ezrei nyugodtak a lassan szilárduló sziklakéreg alatt.

Nem érzett elégtételt azért, amit tett. Néhány nappal elodázta az északiak végső támadását, hogy a hazája még több időt kapjon... hogy ő maga még több paranccsal és levéllel gondoskodhasson születendő fia jövőjéről. Sogront szolgálta, a toroni egyház feje volt, mégis olyan erőt szabadított el, amivel már nem lehet büntetlenül bánni. A harmadik szemével jól látta maga előtt az ellenséges katonák lelkeit, akiknek nem adatott meg a halál utáni megnyugvás lehetősége. Tudta, hogy ezzel csak felkorbácsolták az északiak dühét, és tetteikért egyszer nekik is számot kell adniuk. Talán már épp ma, a kilencedik vörös hadúr és a több tízezer északi előtt, akik a jelentések szerint bármikor ideérhettek.

Harsyr Brei hátat fordított a feketére égett völgynek, és lenézett a fennsík toroni oldalán álló táborra. A császári akarat rajta kívül egy rendkívüli kyr nemesnek, egy weilyrnek is dicső halált hozhatott. A hágóról rálátott Dreilor-on Thyssen sátrára, és az előtte őrködő két légiósra. Az együtt töltött hónapok alatt megkedvelte a vén lovagot, akinek szikár alakja gyakran tűnt fel a táborban. Több tartomány seregének maradványa állomásozott ott, összesen kilencezren, rajtuk kívül tizenegy weilyr, a Birodalom lovagjai, két ötfős fejvadászegység, és háromszázadnyi birodalmi légiós.

Ennyi katonával kellett öt hágót megvédeniük az északi barbárok százezres tömege ellen.

Ide vezényelték mindazokat, akik még őriztek magukban valamit a régi Kyriából - hadd emésszék el őkét az északi istenek lángjai.

Lehunyta szemét, és önkéntelenül is maga elé képzelte a felesége arcát. Ha tudta volna, hogy az lesz az utolsó alkalom... Haraggal váltak el - az asszonya nem mondta el, miért kéri, amit kér, ő pedig nem látott tisztán a terheitől, és a nő gömbölyödő hasát sem vette észre.

Vajon hogy dönt, ha már akkor tudja, hogy fia születhet?

Hosszú üzenetet írt, külön a feleségének és a fiának is. Sok mindent másképp tehetett volna, de ezen már nem segíthetett, így csak a jövővel foglalkozott. Megköszönt a feleségének mindent, dicsérve az erejét, hogy szembe mert szállni vele, tisztelettel adózva a döntése előtt. Részletes útmutatást adott a fia nevelésére... és a fiúnak is megírta azt, amit már nem mondhat el neki, külön kitérve a legfőbb példamutatásra. Fontos volt, hogy a fiú értse, ne csak elfogadja, miért tett mindent.

„Az őseink a vérüket adták ezért a földért. Ha ők is megfutottak volna, ma nem lehetnénk itt, és nem őrizhetnénk a hagyományainkat. En ezzel bizonyítottam a hűségemet Kyriához - hogy egyszer te is megtehesd.”

A felderítők újabb jelentéseket hoztak, térképen be-rajzolt vonalakkal jelezve az északi seregek közeledését. Harsyr Brei jól látta a lángokban: az öt hágóból itt várható a legerősebb támadás.

Az elképesztő túlerő ellen semmit sem tehetett, a harcok elhúzására egyetlen esélye volt: ha valamiképp meg tudja ingatni az északiak magabiztosságát.

Régi toroni taktika - mindig azt tedd, amire az ellenfeled a legkevésbé számít.

Harsyr Brei végignézett a hegygerinc túloldalán felsorakozott, válogatott egységeken, és halvány mosollyal gondolt arra, hogy az északiak mit szólnak majd az őrült támadáshoz. Tudta, hogy ezzel olyan példát fognak mutatni, amiről toroni és északi oldalon egyaránt sokáig beszélnek majd.

A lángokat fürkészve hosszasan mérlegelte, kinek járhat ez a kegy, ki tehet hozzá ehhez a legendához, végül mindenkit az első sorokba rendelt, akik a kellő erővel szolgálhatják a pusztító lángokat, hogy utat engedjenek Sogron haragjának.

Tudta, hogy a megfelelő pillanatban csatlakoznia kell hozzájuk. Hogy Toronnak jobb jövője, a fiának emlékezetesebb legendája legyen.

4.

Az Északi Szövetség nyugatról jövő seregteste délben érte el a szurdokvölgyet, ahol bajtársaik a halálukat lelték. A kevés számú túlélő jelentése óvatosságra késztette a hadvezéreket, így több egységgel, a megszokottnál is nagyobb körültekintéssel kezdtek felderítésbe.

A néhol pár száz lépésnyire is elkeskenyedő szurdokvölgy többmérföldnyi hosszan nyújtózott előttük. Sokhelyütt a hegyoldalig sem láttak el: a napok óta zuhogó eső átláthatatlan ködöt szított, a pusztítás sűrű, maró füstfüggönybe burkolt mindent. Azután, amikor közelebb értek, kis idő múltán egy emberként kívánták, hogy bárcsak örökké vakok maradtak volna.

A hatodkori démonháborúk őrületét képzelték ilyennek. A toroniak praktikái eleve döbbenetes pusztítással jártak: Sogron földmélyi tüze megolvasztotta a köveket, sötét hullámokkal nyalta körül a magányos kőoszlopokat, forró szelet okádó lyukakat égetett a víznyelők helyébe. Ezreket temetett el és zárt magába - és százakból emelt rettenetes kőszobrokat. Ehhez a Szövetség erői is hozzátették a magukét: varázstudóik csak a természet rendjének megbolygatásával tudták megfékezni Sogron tüzét. A felszított orkán tövestül csavarta ki a fákat, a vihar egész tisztásokat változtatott tavakká és mocsarakká, és a füstölgő kövek közül előzúduló víz azóta is öles patakokban söpört végig mindenen.

Ahogy egyre beljebb hatoltak, még a sokat látott veteránokon is végigfutott a borzongás a lávatengerből itt-ott kiálló, helyenként emberformára emlékeztető sziklákat kerülgetve. A felderítők már értették, miért kellett három nap, hogy egyáltalán ráléphessenek a stratégiai szempontból létfontosságú hágó földjére.

Ulear a jobbszárnnyal haladt előre, a főerőt képező gianagi alabárdosok mögött. Az időnként feltámadó, metsző szélben egyre nagyobb hasznát vette medvebőr köpönyegének. Bár a felderítők nem jeleztek veszélyt, a társaival együtt lövésre kész számszeríjjal kutattak ellenség után.

Mind tudták, ha ismét jönne a lávafolyam, ugyanaz lenne a végzetük, mint az előttük harcolóknak. A szurdok falain néhányan felmászhatnának ugyan, de egy seregnek nem lett volna hová menekülnie.

Nyomasztó érzés volt erre még gondolni is. Ulear ilyenkor mindig oldalra sandított, hogy erőt merítsen a látványból - a menetoszlop közepén bíborszín köpenyéről messziről felismerhető volt az ordani küldöttség.

Keveset tudott meg róluk a tábori szóbeszédből. Az ereniek száznagya szerint két napja léptek ki az egyik tábortűzből a szekereseknél, nagyhatalmú varázslat repítette őket idáig szent városukból. Vezetőjük, egy tetovált férfi a legutóbbi haditanácson is részt vett. Jobbján aranyszín pikkelyvértben és sisakban szálas alak magasodott fölé: a lánghitű kardforgatók parancsnoka. A többi katona, a Főnixeknek nevezett harcosok tűzvörös pikkelyvértet viseltek, hasonló színű köpennyel. Hátukon cizellált hüvelyben lángkardok pihentek, két és fél láb hosszú lándzsáik tenyérnyi széles pengéjéről ragyogva verődtek vissza a nap sugarai.

Ütőképes alakulatnak tűntek, mégis elvesztek a több száz gianagi alabárdos, erigowi számszeríjász és ereni talpas alkotta seregben. Ulear gyanította, a sereg vezére is csak azért egyezett bele ilyen könnyen, hogy velük tartsanak, mert attól tartott, újra rájuk szakadhat az átkozott toroni bűbáj, a lávafolyam minden elemésztő hömpölygése.

Az ordaniak különös módon mintha egyre több erőt merítettek volna a pusztulás látványából, torokhangú kántálásuktól Ulear mozgás közben is megborzongott. Egyre inkább kívánta, hogy legyen már vége ennek a háborúnak.

Azután a menet eleje hirtelen hangos acélzörrenéssel megállt, és a társaival döbbenten meredtek egymásra, hiszen még a völgy felénél sem járhattak.

Előttük, a szurdok egy elkeskenyedő szakaszán egyszer csak felszállt a füst és párafüggöny, és toroni katonák sűrű sora tűnt elő a semmiből. Felettük kevélyen lobogott a birodalmi lobogó - a császári dinasztia diadalra kész arany haridája mintha csak rájuk várt volna.

5.

Harsyr Brei lenézett az északi barbárok seregére. Tudta, hogy ez még nem a teljes haderő, de már most is sokan voltak, és mögöttük egyre csak jött és jött az utánpótlás. A napokkal ezelőtti lávafolyam hasznosnak bizonyult, de jelentős áldozatokkal járt: ereje a beavatott papok mellett elemésztette a felvésett szimbólumokat is, így már csak a saját varázslataikra támaszkodhattak. Éppen számba vette volna, hogy milyen mágikus támogatást biztosítson, amikor észrevette az ellenség szürke tengeréből kirívó, gyanús vörös foltot.

Ahogy kiélesítette az érzékeit, akaratlanul is fel-szisszent: azonnal felismerte az ordani Főnixeket, a tévelygő hittestvéreket.

A Sheral egyetlen, Erion felé vezető hágóját ellenőrző tűzvarázslók egyháza ősi ellenségének számított. Bár színleg ők is a Tűzkobra hitét vallották, Toronban minden Sogron-hívő tudta, hogy ők nem lehetnek a Tűzkobra igaz hívei, és erejüket szentségtelen forrásból, valamely külső sík hatalmasságától nyerik. Ezt Ordan természetesen nem ismerte el soha, így a kölcsönös gyűlölködésnek minden alkalommal halálig tartó harc volt a vége. Kemény ellenfelek voltak, soha nem adtak és nem is kértek kegyelmet.

Az ordaniak támogatása sok mindent megváltoztathatott, ezért Harsyr Brei gyorsan felmérte a helyzetet, és magához hívatta a Lángnyelvek füstklastromának flamrisát. Lehet, hogy Sogron eleve ezért hívta fel rá a figyelmét? Ez a harc emésztő indulatokat kívánt, és régi riválisánál erre keresve sem találhatott volna alkalmasabbat.

- Új feladatot kapsz. Vezérhez méltót, Shemryss.

A borotvált fejű pap meglepetten nézett fel rá - ez volt az első alkalom, hogy Sogron kegyeltje a nevén szólította. Döbbenetében pillanatnyi késlekedéssel válaszolt csak a tisztelet kézjelével a kivételes áldásra.

- Ordan tévelygői eljöttek, hogy maguknak követeljék Sogron áldását... Magad mellé veszel egy század lándzsást, három szakasz számszeríjászt, a papokat és a tanoncokat, és elállód az útjukat, ott! - mutatott Harsyr Brei két nagy szikla között egy szűk átjáróra. - Nem juthatnak át!

Shemryss arcát az ordaniak említésére ádáz indulatok torzították el. Azonnal megértett mindent, a lelkében gyilkos düh lángolt fel, ami egyszerre szólhatott a tévelygőknek és Harsyr Breinek is, de végül bólintott. Tudta, hogy mit jelent a parancs, de Sogron egyházában e kérdésben nem lehetett helye ellenkezésnek.

- Óhajod szerint, eflammor - hajtott fejet előtte szertartásosan. - Az ordani kutyák megtanulják, milyen a Tűzkobra igazi haragja!

Harsyr Brei elégedetten bólintott, azután hosszasan nézett a távozók után, akik a halálba indultak.

Még az is lehet, hogy ők járnak jobban.

Odaát azonnal felismerte a tetovált ordanit az ellenfelek között: ifjúkorában egyszer már találkoztak a Quiron-tenger túloldalán. Akkor alig menekült meg - a kolostort pedig, amelynek füstölgő romjain összemérték erejüket, máig sem sikerült tőlük visszafoglalni.

Katonái eközben elérték a szűk átjárót, és a számszeríjászok lőállásba helyezkedtek. A lándzsások acéltüskékből álló fala mögött a flamris tanoncai leengedték a magukkal hozott vándorfókuszt a földre - a Sogron áldását bíró, arasznyi kristályok talapzatán fortyogó, szakrális tűz több láb magasra lobbant fel a kántálásuk nyomán.

Az ellenség sorfala szétnyílt, utat engedve az ordani különítménynek. Még lőtávolon kívül voltak, amikor fehér és vörös lángok alkotta, embernyi magas tűzfal emelkedett fel előttük a szurdok teljes székében, és lassan megindult feléjük. A láva helyenként még képlékeny felszíne feketére szilárdult, ahogy áthaladt felette, a szurdok oldalában álló fenyőfák lábon hamvadtak el.

A fal nyomában erőltetett menetben megindult az ellenséges sereg.

Harsyr Brei felerősített érzékekkel követte a kibontakozó csatát. Shemryss odalent előbb a parancsot követve biztosította a terepet, csoportokra osztotta a seregét, és mindenhová elküldte Sogron egy-egy szolgálóját, majd a legerősebb tanoncokat maga mellé véve az ellencsapásra gyűjtötte erejét a vándorfókusz mellett. A szent lángok kisvártatva előrecsaptak, és birokra keltek az ordaniak varázslatával. Harsyr Brei elégedetten látta, hogy a renegátok tűzfala egy pusztító robbanással semmivé lesz, és a tévelygőknek szemlátomást nem volt elég erejük újabb próbálkozáshoz. Jó döntésnek tűnt a flamrist küldeni.

A toroniak zengő csatakiáltással rontottak előre. A számszeríjászok három sorozatot is kilőhettek, míg odaértek, démoni hatékonysággal irtva az ellent. Hosszú percekig úgy tűnt, hogy az északiak számolatlanul hullanak a toroniak előtt... azután lehetetlen módon középen, a csata sűrűjében egyszer csak feltűntek az ordani Főnixek, egy rohammal áttörték a toroni lándzsások falát, és ellenállhatatlanul törtek a Tűzkobra hívei felé.

Képtelenség!

A pidera-shíni számszeríjászok megpróbálták lelassítani őket, de az ordaniak körül fellobbanó lángok ellen mindez hatástalan volt. A Főnixeket vezető, hatalmas termetű tiszt már el is érte az első sorokat, könnyedén kaszabolva le Sogron híveit hatalmas kardjával.

Shemryss a vándorfókusz mellé lépve a létező legpusztítóbb lángokat hívta segítségül ellene. A vezér társai le is hanyatlottak a tűzben, és egy pillanatig úgy tűnt, hogy maga a vezér is megadja magát Sogron akaratának, azután az ordani valahogy elérte a vándorfókuszt, és nem Shemryssre csapott hatalmas kardjával, hanem a kristályokat zúzta szét.

Tűzrobbanás vetette szét a körülöttük küzdőket, de ettől az ordaniak mintha csak még jobban erőre kaptak volna. Azután a vezetőjük perzselő lángokat idézett a teste köré - Harsyr Brei döbbenten érzékelte emésztő hevét, ami még neki is a becsületére vált volna.

Shemryss szent kiáltással fohászkodott Sogronhoz, és támadt rá a maga varázslatával. Harsyr Brei jól látta, ahogy a lángok kétféle, pusztító akarata egymásnak feszül. .. és érzékelte azt is, ahogy ezúttal az ordani kerekedik felül, majd a kardja háromarasznyira bukkant ki Shemryss hátán.

6.

Ulear egy szikla fedezékéből figyelte a feléjük tartó toroni egységet. Átkozta balszerencséjét, hogy a felderítésből élethalálharc kerekedett, de nem tehettek mást: a visszavonulás ezen a terepen csak mészárlással járt volna.

A toroniak és az o démoni fortélyaik... senki nem hitte volna, hogy támadni fognak védekezés helyett.

Minden tekintetben lépéselőnybe kerültek a birodalmi egységek. Ulear látta, hogy az övéi hiába próbálkoznak, nem tudták megakadályozni, hogy a toroniak elfoglalják a védelmi állást a szurdok falából leszakadt két nagy sziklatömb mögött, így leginkább csak abban bízhattak, hogy ki tudnak tartani az erősítés érkezéséig.

Aztán Ulear látta, hogy a sietve védekező alakzatba szerveződött gianagi alabárdosok sorai utat nyitottak az ordani küldöttségnek, még jóval az ellenség lőtávolán kívül. Ulear a társaival együtt önkéntelenül is hátrébb húzódott, és megbabonázva figyelte, ahogy az arcvonal előtt fehér és vörös lángok szította tűzfal csapott magasra, majd a toroniak felé gördült.

Azok a lángok mindent elemésztettek, ami az útjukba került: csak fekete facsonkokat és kormos sziklákat hagytak hátra.

Ha volt az erdőben toroni felderítő, biztosan elhamvadt, ettől a pokoltól nem óvhatta meg semmilyen varázslat. Ulear magában hálát adott az ezernagy óvatosságáért, aztán követte társait, akik a tömött gianagi arcvonal mellett a hegyoldalban törtek előre sziklától szikláig.

A toroniak számszeríjvesszőit porrá omlasztotta a pattogó tűz, az ívelt lövések pedig magasan az északiak feje felett szálltak el, így hamar felhagytak a meddő kísérletezéssel. Az erigow-iak kilövősínjeit egyetlen vessző sem hagyta el, őket az ordaniak előre figyelmeztették, hogy mi következik. Mostanra már a toroniak is észlelték a tűzfal jelentette veszélyt: az arcvonaluk mögött lángok csaptak fel egy máglyaféleségből, és az ellenvarázslat hatására az ordani tűzfal kisvártatva elhalványodott, majd magába roskadt.

A varázstudók rövid erőgyűjtését azonnal kihasználták a hadvezérek, és kezdetét vette az acél csatája is. A két oldal számszeríj ászai gyilkos pontossággal lőtték egymást és a gyalogosokat. Mindkét oldalon sebesültek és haldoklók zuhantak a földre, a fekete hamut bíbor vérpatakok tapasztották a földhöz.

Az ordaniak megvárták, amíg csillapodik az első lendület, és az északi csapatokat hátrahagyva, ék alakban indultak meg a toroniak tűzpapjai felé.

A Főnixek nyílhegy alakzata megállíthatatlan lendülettel vágta ketté a toroni arcvonalat, pikkelyvértjük és a testüket övező lángok megóvták őket a lándzsáktól és a számszeríjak vesszőitől. Mindannyian érzékelték, hogy a vezető toroni pap az erejét gyűjti a védelmük semlegesítéséhez, így kíméletlen hatékonysággal törtek a máglyájuk körül álló tanoncok felé, hogy gátat vessenek az újabb varázslatoknak. A szakrális fókusz megtörése után a toroni vezető pap varázslatát az aranyvértes ordani szakította félbe, a testét övező lángok erősebbnek bizonyultak a toroni tüzénél és ezután kardja egyszerűen felnyársalta ellenfelét.

A pap halálával életre hívott varázslat vihara pelyvaként szórta szét mindkét fél harcosait. A lángok közül sértetlenül felbukkanó ordaniak nem várták meg, míg a küzdő felek újrarendezik az arcvonalukat, tovább törtek a hágó vége felé.

A körülötte állókkal együtt Uleart is hátravetette a robbanás. Csak azért maradt életben, mert a félembernyi sziklatörmelékek felfogták a pusztító lángokat.

Kábán tapogatózott a számszeríjáért, amikor közvetlenül előtte egy medvetermetű toroni nehézgyalogos emelte fel a lándzsáját, hogy a mellkasába vágja. Lőni már nem lett volna ideje, ellenfele a következő pillanatban mégis zsákként dőlt el - Ulear a mellvért hátoldalából kiálló vessző erigowi rovátkolásánál szebb mintát még sosem látott.

A sziklák takarásában rejtőző fegyvertársa a győzelem egyezményes jelét mutatta felé, majd ismét eltűnt a sűrűsödő füstben. Ulear feltápászkodott, a körülötte lévő túlélőkkel együtt futólépésben indult az ordaniak után. Már nem volt messze a hágó.

7.

Harsyr Brei sok történetet hallott már az ordani Főnixek hatékonyságáról, néhányszor a saját bőrén is megtapasztalta ezt, de így is meglepte az áttörés gyorsasága. Némiképp felborította gondosan kialakított tervét, de higgadtan mérlegelte a helyzetet.

Shemryss és tanoncai elestek, Sogron hívei alaposan megfogyatkozva, kisebb csoportokban védték a katonákat az előrenyomuló északiakkal szemben. Még nem dőlt el, hogy át tudnak-e törni, de már megérezték a diadalt - a csel bevált, mögöttük a hágó elején máris ezrek siettek utánuk, óvatlanul, rendezetlenül haladva.

Harsyr Brei mélyen beszívta a levegőt, kiélvezve a szurdokvölgyből felszálló füst ismerős-áldott illatát.

Ha meg akarja törni a lelkűket, ez a megfelelő pillanat.

Végignézett a körülötte állókon, és úgy döntött, ehhez a harchoz csak a legszükségesebb áldozatot hozza meg, nem fog mindenkit feleslegesen magával rántani a pusztulásba. Élete legnagyobb varázslata mérföldes körzetben le fog tarolni mindent, egy élet álmainak feláldozásával és az ordaniak elleni gyilkos dühvel még a lávafolyamnál is nagyobb pusztításra lesz képes, ezért új parancsot adott alárendeltjeinek:

- Menjetek vissza, és erősítsétek meg a tábort! A sátramból az asztalon lévő vérvörös pergament adjátok át weilyr Dreilor-on Thyssennek!

- Óhajod szerint, eflammor - hajtott fejet a rangidős tiszt, és mert veteránként értette, hogy mi következik, fél térdre ereszkedett a halálba induló előtt.

Harsyr Brei elsimított néhány ráncot a köpenyén, és elindult a völgybe vezető ösvényen az ellenséges sereg irányába. Csak kéttucatnyi testőrt intett maga mellé, hogy felfogják az első támadó hullámot. Többre már senkinek nem lesz ideje.

Ahogy elérte az övéi frontvonalát, azonnal belekezdett a rituáléba. Sogron szent szimbóluma felizzott a nyakában. A Tűzkobrához fohászkodott, és elméjében felrémlett a pusztító lángok uralta, isteni sík, ám ezúttal nem elégedett meg a hit erejével - Sogron kegyét, az eflammorok áldását, és saját életerejét is fel akarta áldozni, hogy közvetlen kaput nyithasson a mindent felemésztő lángoknak. Azután már csak összpontosítania kell, várva a megfelelő pillanatra, hogy az északi barbárok közelebb kerüljenek Sogron haragjához - hozzá.

Szemben a menet élén haladó ordaniak lelassítottak, és bevárták a gianagi alabárdosok és erigowi számszeríjászok kíséretében érkező tetovált papjukat. Már csak ötvenlépésnyire álltak egymástól a toroni testőrök és az északi katonák, amikor az ordani kegyelt kilépett a katonái elé.

Harsyr Brei értette a kihívást, és ő is hasonlóképpen cselekedett.

Régi ellenfelekként méregették egymást. Mindketten tudták, hogy Sogron nemzedékenként párviadalra sarkallja ordani és toroni kiválasztottak, hogy csak az arra érdemesebb élhessen tovább Ynev ege alatt. Hitük régóta sorsfordító időket élt át, így megtiszteltetésnek érezték, hogy istenük éppen őket választotta erre a kivételes pillanatra. Még a beavatottak közül is csak kevesen tudták, amit ők már jól ismertek, hogy a toroni Koromerőd és az ordani Feketeláng palotája ugyanazokat a kyr írásjeleket őrzi a legbelsőbb szentélyben, melynek közös nyelvű átirata is ugyanaz:

„A lángoknak mindig csak egy mestere van”.

- Elhoztam neked Sogron ítéletét! - törte meg végül a csendet az ordani kegyelt reszelős hangja.

- Csak a tévelygéseid, ordani - felelte Harsyr Brei, és egyszerre kezdtek a végső varázslatba.

8.

Ulear lassan a gianagi alabárdosok mellé oldalazott a hegyen, a többi megmaradt erigowi számszeríj ásszal együtt. A szövetségi sereg katonáinak negyede már most holtan feküdt a csatatéren, és még többeknek voltak sérüléseik, így senki nem sietett az újabb összecsapás elé.

Ulear felmászott egy sziklatömb tetejére, hogy jobb kilátása legyen a lövéshez, ha megindul a támadás. Elgondolkodva nézte az arcvonalak előtt kántáló két alakot, majd amikor döbbenten felismerte, hogy az álmaiban látott toroni áll vele szemben, pillanatok alatt számot vetett az életével.

Nemrégiben, a másik toroni pap halálakor megmenekült a tűzoszloptól, de ezúttal erre kevés esélyt látott. Túl közel voltak a varázstudókhoz, és ez a toroni díszes öltözete alapján jóval hatalmasabb papnak tűnt. Vele szemben a tetovált ordani szinte elveszni látszott a felszított lángokban: valahogy a zsigereiben érezte, hogy esélye sincs győzni.

Ulear tudta, hogy nincs ideje mérlegelni.

Ha lelövi a toronit, a lángok bizonyosan elsöprik őt és a társait is.

Ha nem végez vele, és a toroni győzhet a párharcban, ki tudja, mi mindenre lehet még képes, és mikor ér véget ez az átkozott háború.

Hirtelen nyugalom szállta meg, minden letisztult előtte. Felismerte, hogy ez itt az út vége, erre készítette fel minden, ami eddig történt vele. Az álom, a különleges fegyver, derat Eskor tanácsa: minden a helyére került.

A fia jó helyen lesz, a bajtársai nem hagyják majd, hogy nélkülözzön. Megbízott annyira Erinnában, hogy derék embert nevel belőle - és ki tudja, talán ő is boldogabb lesz így.

Lassan vállához emelte a fegyvert. Hosszasan, gondosan célzott, és élete legjobb lövését engedte útjára.

A számszeríjvessző a toroni főpap mellkasába csapódott, véres sebet ütve a drága szöveten. Nem hanyatlott le, csak megtántorodott, de a teste körül máris fellobbantak a lángok, és mohón kaptak mindenfelé, pillanatok alatt beterítve az ellenfelét, mindkét fél harcosait, tán az egész szurdokvölgyet.

Ulear számára azután lángtengerbe fulladt a világ.

9.

Harsyr Brei azonnal látta, hogy az ordani mivel próbálkozik - mintha eleve várt volna arra, hogy küzdelmük a pusztítás lángjainak párharca legyen. Furcsamód egy pillanatra helytelennek tűnt ez a gondolat, s bár végig érezte Sogron kegyét, és az isteni sík lassan felnyíló kapuit, a formálódó lángtenger emésztő heve valahogy a megszokottnál kevésbé engedelmeskedett az akaratának.

Azután gyilkos erejű ütést érzett a mellkasában, és döbbenten bámult a szívéből kiálló vaskos számszeríjvessző tollazatára.

Tudta, hogy halálos sebet kapott - de azt is, hogy ez mit sem változtat a lényegen. A varázslat mintázata már létrejött, Sogron tüze alig várta, hogy pusztíthasson, és az elméjébe hasító felismerés, hogy valóban vége mindennek, csak segíthetett neki a varázslat erejének kiteljesedésében.

Szemben a tetovált fejű ordani arca grimaszba torzult. Nyilván látta a halálos lövést, gyengeségnek vélte a pillanatnyi késlekedést, és nem bírt a feltörő diadalmámorral.

Harsyr Brei, maga sem tudta miképp, az ordani mögött észrevette a Főnixeket is. Egy pillanatra őszinte csodálat éledt benne a lángok halálos harcosai iránt, és amint a vezetőjükre nézett, felismerte, hogy Shemryss mennyivel tisztább és méltóbb halált halt az ő kezüktől, mint amilyet ő az ordani kegyelt emésztő lángjaitól fog...

... és akkor egyszeriben megértett mindent.

Mintha a felismerés egyetlen, apró szikrájától a teljes isteni rendelés megannyi fontos mozaikja kibomlott volna előtte - mindegyik egy jel, egy üzenet, Sogron igazi akarata.

Hogy Shemryss valójában milyen példát mutatott neki. Hogy mit jelentett igazából az ordaniak görbe tükre. Hogy mitől érzett áhítatot a Főnixek vezére láttán. Hogy miért épp most születhet fia, hogy mi az a példa, amivel teljes utat mutathat neki. Hogy a Császár kimondatlanul mit kívánt tőle a kérésével... és hogy miként eshetett ezzel egybe Sogron legtitkosabb akarata.

Még az északi barbár szerepét is megértette, aki lelőtte a számszeríjjal - ő is hozzátette a magáét Sogron kívánságához.

Harsyr Brei már értette, miért nem tudta teljes körűen kifürkészni a Tűzkobra céljait, hiszen maga is belesett abba a hibába, hogy Toron évezredes álmai és a folytonos háborúk közepette a lángok természetéből mindvégig csak az egyik oldalt helyezte előtérbe.

Soha nem érzett még ekkora bizonyosságot.

Nem várt megerősítést istenétől - tudta, hogy nem lenne erre ideje.

Egyszerűen csak összpontosított, és megtörte a formálódó varázslat mintázatát. Leengedte maga körül a lángok védelmét is, hagyva, hogy teljes valójában elérhesse az ordani gyilkos haragja.

A lángtenger mindenét elborította, máglyaként fókuszálva rá az ordani kegyelt varázslatát. Pillanatok alatt elemésztette testét, de Harsyr Brei furcsamód nem érzékelt elviselhetetlen kínokat. Egyszerűen csak megállapította, hogy leégette csontjairól a húst, elpárologtatta minden nedvét, pernyeként táplálva a máglya alatti salakot, kisvártatva elhamvasztva a teste legapróbb porcikáját is.

Szemben az ordani diadalittasan felüvöltött, de Harsyr Brei már semmilyen indulatot nem érzett. Neki adta a lelke összes erejét is, ha már ennyire áhítozott rá... mindent, amit csak a lángok pusztító természetéről tudott.

Azután egyszer csak vége lett mindennek. Csak a vérvörös lángok maradtak.

Az ordani megszüntette a varázslatát, de a máglya furcsamód nem lett semmivé. Sem a benne lobogó tűzaura, ami egyre csak erősödött és erősödött a felgyűlt energiáktól.

Szemben a toroni helyén lassan kifakulni látszott a tűz... és a pusztítás hamvain mintha fehér lángok formálódtak volna.

Az ordani döbbenten érzékelte, ahogy mögötte a vezetőjükkel együtt térdre rogynak a Főnixek harcosai. Azután megérezte, hogy valahol fenn, messze felettük valamiképp megnyílnak a Sogron síkjára vezető átjárók, és olyan energiák áramlanak feléjük, amelyeket évezredek óta nem tapasztalt senki, csak a legendákból tudhattak róluk.

Az ordani kegyelt felordított. A következő pillanatban minden erejét és varázslatát a fehér lángokra irányította. .. de a máglyából előtűnő, valóságos óriássá formálódó szellemalak ettől mintha csak még erősebbé vált volna.

A lény, aki egykor Harsyr Brei volt, Sogron toroni egyházának kegyeltje újjászületett a tűzben, és amint elég erőt kapott a pusztító lángoktól, felélesztette a lángok másik oldalát is.

Az ordani kegyeltet nem ő pusztította el - a teremtés hatalma egyszerűen kioltotta lelkéből a haragját, és így nem maradt semmi, ami a létezéshez kötötte volna.

A fehéren izzó lángok vakító fénnyel árasztották el az egész szurdokvölgyet, rég tapasztalt megvilágosodást, és egy jobb sors áldását hozva bárkire, akinek a lelke nyitott volt rá. A toroni oldalon a Tűzkobra híveinek többsége könnyekkel tisztelgett az égi csoda előtt... de még a Szövetség seregében is akadtak szép számmal, akik megindultan roskadtak le a földre.

Felettük, a lassan halványuló tűzben az égbe szállt a fehéren ragyogó jelenés, Sogron régi-új aspektusának első hetedkori hekkája.

jace brennan

kővirágok

- Te nem vagy eszednél, édes lányom!

Vaskos fémtányér csattant Sógbéli Hóroff Krún homlokán. A törpe férfi ettől kissé visszább vett a hangerőből, és büszkén dörgölte meg a homlokát. Süldőlány, huszonöt éves, alig macskányi, de dobni, azt nagyon tud. Meg hisztizni, azt is.

- Az ott a felszín, te ütődött rackla-köpedék! Hát elvitte az a gomba a maradék eszedet is?

- Elég legyen, apa! Megyek és kész!

- Mész, persze! Hozzá a Súb gyerekhez. Aztán gyártjátok nekem a remekbe szabott unokákat.

- Még mit nem! Annak olyan az orra, mint egy tuba!

- Anyád szakállára, Ágra, hát miért baj az? Dolgos fiú. Veled egykorú és már saját műhelye van!

- Tubaorrú!

- Mi a frászkarika az a tuba?

- Mittudomén!

Hóroff Krún régóta tudta, hogy a lánya mennyire idegesítő tudott lenni, ha veszekedésre került sor. Agrának megvolt az a rossz szokása, hogy bármilyen égbekiáltó ökörséget talált is ki, körömszakadtáig ragaszkodott hozzá. Makacsabb volt, mint az anyja. És akkor a tetejébe még ott volt az a nyomorult gomba is.

- Már megint azt a vacak piroskalapút rágcsáltad, mi? Bizony mondom neked, azt Sugró szórta szét a tárnákban, hogy megzápítsa a jóravaló törpék agyát!

- Ne csináld már, apa, ennek semmi köze a homály-testvérhez. Nagykorú vagyok! Addig üljek itt a kötényem sarkán, míg a szakállam is kinő?

- Akkor sem hagyom, hogy rajtam röhögjön a fél tárna! Ha nem tetszik a Súb gyerek, akkor válaszd a Gabbrút. Annak a felszínen is vannak rokonai, jár is hozzájuk eleget. Ha már a tetves felhők alá ácsingózol, hát tőle megkaphatod őket!

- Gabbrúnak olyan a feje, mint egy dinnye!

- Már megint kezded? Mi a kórság az a dinnye?

- Gyümölcs, apa! Felszíni gyümölcs! Még ezt sem tudod?

Hóroff Krúnnál ebben a pillanatban szakadt el a cérna. Liluló fejjel kapta fel a lócát, és hajította egyetlen sarjadéka felé. Szerette a lányát, a mindene volt, de nem szenvedhette az érzést, hogy lelkének sötét fele, a homálytestvér apránként elmarja mellőle.

Ágra kecsesen eltáncolt a tömör bútordarab útjából, és elegáns mozdulattal újabb tányért vágott felbőszült atyja fejéhez. Ez a változatosság kedvéért, nem volt üres... így fűszeres vaj ömlött végig az érdemdús kőfaragómester gondosan befont szakállán, és héjában sült krumplik gurultak szerteszét a padlón.

Krún nehéz öklével a kőasztalra csapott:

- Kadalra, te lány, mihez akarsz kezdeni odafent? Azt hiszed, hogy ottan minden szép és jó?

- Élni akarok, apám, élni! Kalandokat akarok, izgalmat, tudást!

- Aztán majd jól felkopik az állad a nagy kalandozásban. Egyedül, abban a tetőtlen világban, ahol bármikor a fejedre eshetnek a csillagok.

- Ott legalább vannak csillagok! Meg napok! Meg éjszakák! Holdakkal!

- Meg mindenfajta fenevadak úton-útfélen. Meg emberek! Dibdáb emberek! Azok a legrosszabbak! Ott akarsz tallózni egyedül, az ő mocskukban?

- Nem egyedül megyek, apa, ne légy már ilyen kavicsagyú! Pirra és Hatri is jönnek!

Hóroff Krún köpködve igyekezett kidörgölni a szeméből a fűszeres vajat. Kemény koponyájában végre összeállt a kép.

Minden törpe életében eljön az a pillanat, mikor a homálytestvér így-vagy úgy, de megkísérti. A törpelélek árnyoldalához szól, kalandra csábít, a változó világ színessége, a bizonytalan élet izgalmai felé húz. Sugró így hinti el a viszály, a széthúzás magvait a kőfiak között, és csak a hagyományok szigorú rendje képes útját állni ennek a káosznak. A papok szava, a szokások parancsa, a család megtartó ereje a hullámtörő a hazugságok árjával szemben. A fiút az apa, a lányt az anya útmutatása vértezi fel... és Krún, bármennyire is igyekezett, nem pótolhatta a lány korán elhalt anyját, Ágra pedig máshonnan kölcsönzött magának követendő példát: a mesék hazugságaiból.

- Ez az egész azért van, mert folyvást azokkal az ostoba kalandortörténetekkel tömitek egymás fejét!

- Azok nem ostoba történetek, apa! Azok legendák, igazi hősökről! Igazi nagyságról! Utakról, amik másfelé visznek. Pirra ezt mondta róluk!

A vén kőfaragó ismét az asztalra csapott.

- Annak a Pirrának épp olyan zápult pulykatojás az agya, mint neked, de áruld már el, hogy Hatrit hogyan vettétek rá erre? Ha nemes atyja meghallja ezt a képtelen ostobaságot, hát addig püföli a barátosnéd képét, míg olyan piros nem lesz, mint a Kadal-napi malac fara! Abban a családban rend szokik lenni, meg tisztesség, ahogyan írva vagyon!

Ágra úgy nézett az apjára, mintha az valami legendáriumokból szökött, mohosodó kőszobor volna, ami huzatosra tátott kőszájából pontosan azt a jól ismert litániát fújja a hagyományok tiszteletéről, mint a klán öregjei. Ugyanazt a semmitmondó, üres, értéktelen életet szánja neki, ami ellen élénken ágált a lelkében zengő dal mindegy egyes sora. A hősi tettekről, kalandokról szóló, örök dicsőség himnusza.

A lány a sarkára állt, fitos orrát az árnyas mennyezet felé szegezte, és úgy meredt az apjára.

- Márpedig mi megyünk, apa. Akár akarod, akár nem.

*

A szomorkás eső cseppjei sisteregve gőzöltek el az át-forrósodott köveken. A hosszú, borús nap álmos estével fordult nyugodalmas, tábori éjszakába.

Toroni földön, háborúban ritka volt az ilyen.

Tőrös Ágra, ahogy társai nevezték, egy darab szalonnabőrkén rágódott, és a hordó tetejére csapott fakupával szemezett. Pálinka volt a tét, az pedig nagy kincs. Meg az utolsó galócája.

- Három fejsze.

Vele szemben a másik tarini kalandor, Macska Brogan idegesen babrált a szakállába font csontokkal. Komoly bemondás volt, és innen már csak felfelé lehetett menni.

- Három koponya. És egy hal.

A kupa némán gubbasztott a hordó tetején. Brogan határozottan fenyegetőnek találta. A khad kurrah vérbeli szerencsejáték volt, hiszen az egész arról szólt, hogy a dobás után, de még az eredmény felfedése előtt kellett minél pontosabban bemondani, melyik figurából hány fordult ki a hat kockán. Brogan nem tartotta magát különösebben szerencsésnek. Már nem is értette, miért ment bele ebbe a játékba, ráadásul éppen Agrával. A galóca persze vonzó lehetőségnek tűnt: egy körömnyitől is órákon át kergethette viháncolva a nem létező lepkéket a harcmezőn csigalassúsággal vánszorgó toroniak között, de a butéliányi pálinka tétnek mégiscsak komoly kockázatot jelentett.

Ágra a tűzbe köpte a szalonnabőrt és mélyen Brogan szemébe nézett.

- Ugyan-ugyan, Kismacska! Tudsz te ennél jobbat is!

- Ne kismacskázzál, iromba némber! Mondj vagy viríts!

- Négy fejsze. Meg az egy halad is, Kismacska.

- Sok lesz az már.

- Neked biztos nem. Én fogok pálinkázni, ha végeztünk az őrséggel.

Macska Brogannak zöld szeme volt, kissé ferde, hegyes orra, rövid, vörös szakálla, és röhejes szemöldöke. Erre nem volt jobb szó. Agra kedvesen bárgyúnak találta a férfit. Jó érzés volt, ahogy a maga bumfordi módján udvarolni próbált neki, de a lánynak nem állt szándékában kimutatni, hogy mennyire hajlandó volna beadni a derekát, és összegyűrni a derékaljat Brogannal. Nem mintha az ilyesmit a csapat bármelyik tagja kifogásolta volna - a Veszett Szukák nevet ugyan eredendően a harctéren mutatott megszállottságuk miatt kapták a többiektől, de ez csakhamar a mindennapok más területein is kellő értelmet nyert.

Az otthoni rend szürkesége ellen lázadó tettestárs, Hatri az első, óvatos ismerkedéssel telt napok után egész konkrétan a társaság minden férfitagjával ágyba bújt, és még az sem zavarta, hogy az illető esetleg nem is yolt törpe. Egyedül Brogannal tett kivételt. Hatri tisztában volt vele, ha csak megpróbálna közeledni hozzá, legkedvesebb barátnője képes lett volna egyik holdtól a másikig rugdalni őt.

Hogy az amúgy merész és rettenthetetlen Tőrös Agra miért húzódozott annyira az intimitástól, azt a két másik törpelányon kívül senki sem tudta. Agra kétszer engedett a csábításnak, kétszer érezte a mennyekben magát, és kétszer halt ki mellőle az imádott férfi. Egyik alkalommal sem telt bele egy nap az együttlétük után. Az utóbbi esetnél csaknem a fél társaság ott maradt, és Pirra azóta is húzta a lábát.

- Akkor merészkedsz még egy sort Brogan, vagy virítasz végre? Így is, úgy is én nyerek.

A férfi az orra tövét vakargatta, majd megfogta a kupát.

- Hát, jól van. Virítsunk.

Négy fejsze volt, és két hal. Koponya egy darab se.

Ágra nyakon ragadta a pálinkásüveget és eltette a zsákjába. Mielőtt a fadobozkában pihenő galócát is elrámolta volna, letört egy kis darabot a kalapjából, becsomagolta egy zsebkendőbe és odatette az orrát lógató Brogan elé.

- Nesze, te mamlasz! Vigyorogjál szépen.

Brogan olyan szép - bár kissé foghíjas - mosolyt villantott rá, hogy Agrának komolyan türtőztetnie kellett magát, nehogy megcsókolja.

- Tündér vagy, Agra!

- Az, Kismacska, az! Én vagyok a jóságos íromba Tündér.

Agra lebotorkált a patakhoz. Megmerítette a vödröt, kortyolt belőle, letette, aztán megmosta benne az arcát. Ahogy a vödörbe zárt hullámok elültek, a vörös hold fényében csillanó tükör egy csinos, kerek arc képét mutatta. Törpearc. Nagy, jégkék szemek, fitos orr, keskeny száj, vastag, íves ajkakkal. Sebhelyek a homlokon, a jobb orcán. Lenszőke haj, baloldalt hosszú fonatban, jobb felől sörtére nyírva. Utóbbi eltakarta a lány jobb szemétől tarkójáig húzódó, tetovált virágok jó részét.

Hiába, a toroni hadszíntér futtában állított táboraiban ritka vendég a jó borbély. Ritkább, mint a sült kutya, pedig Agra azt se látott már jó ideje.

Elfintorodott, szemen köpte a tükörképét, és nagyot szusszanva ismét talpra vergődte magát. Megakadt a szeme a közeli híd ívén. Az ismeretlen mesterek faragványai láttán összeszorult a szíve.

- Hiányzol, apa - lehelte a holdsütötte kváderkövek felé.

*

- Húzd! Húzd! - vezényelte Ágra.

- Anyád! - nyögte Macska Brogan.

- Ha nem lenne rég halott, ő is húzhatná! Igyekezzetek már!

- Talán ha leszállnál onnan, és te is húznád, aranyom!

A katapult Brogan szerint is marha nagy volt, piszok nehéz, ráadásul az egyik kereke helyén Pille Báor rogyadozott pipacsvörös fejjel. A toroni csinálmányt valamelyik visszavonuló sereg hagyhatta hátra, nagy szívességet téve ezzel a Veszett Szukáknak, még ha ez számukra az adott pillanatban nem is tűnt olyan egyértelműnek. Az egyetlen Báor kivételével mindannyian hevesen káromkodva, ordítozva próbálták a megfelelő irányba vonszolni a beste tákolmányt. A megfelelő irányt a keleti domb aljában álló gyertyános széle jelentette.

Agra tudta, hogy a domb túloldalán az utóbbi hetek legkomiszabb pokla tombolt, és a hadiszerencse ezúttal elpártolni látszott a szövetségi csapatoktól. A Veszett Szukák kis kompániája már napokkal ezelőtt próbált volna elslisszolni a balfenéken, és kihagyni a hadjáratnak ezt a hetét egy néptelen udvarház teli borospincéjének javára. Úgy vélték, hogy a sok munka után mindenkinek jár egy kis lazítás, ám a Vörös Csatakurva volt olyan pofátlan, és futárt szalasztott a nyomukba. .. így még mielőtt egyetlen rohadt palackot kinyithattak volna, már térhettek is vissza a sereghez. Mert a parancs, az parancs, és Rosanna de Lamar kifejezetten elvárta a jelenlétüket a Porhynn melletti mezőn, vele pedig senki sem szeretett vitázni. Hangos volt, lobbanékony, remekül bánt a karddal, és kifejezetten befolyásos barátai voltak. Meg egy nagy piros bűvlobogója időtlen selyemből.

Agra személy szerint ki nem állhatta a kilencedik hadurat, de Pirra meg Hatri odáig voltak érte. Követték a világ kedvenc macskapásztorát még ebbe az ebeknek való országba is, ahol a legutolsó paraszt is úgy fenn hordta az orrát, mintha legalábbis mindegyikük aranyport fingott volna.

Mikor a Veszett Szukák először, még békeidőben toroni földön jártak, egy sima beszédű kereskedő csaknem eladta őket rabszolgának. Alig tudtak kereket oldani. Portyázó ellenségként persze mindjárt más volt a helyiekkel a helyzet. Először is jól térden kellett csapni őket, aztán meg tarkón, és a modorosságuk máris helyes irányba terelődött.

A domb tetején Giacomo guggolt, valami ismeretlen, szúrós cserje takarásában, és kézzel-lábbal próbálta mutogatni Agrának, hogy hová és hogyan is kellene beállni a katapulttal. Giacomo udvari ork volt, imádta a puccos ruhákat, katasztrofális akcentussal beszélte a közöst, és a tetejébe érthetetlen odaadással szándékosan próbált raccsolni is.

- Uhh! Mi a fenét csinál az a majom ott fent, Agra? - kérdezte Brogan.

- Azt próbálja elmutogatni, hogy merre állítsuk be ezt a vackot.

- Nem tudná inkább elmondani? Tudod, mint afféle civilizált teremtmény?

- Hidd el, nem akarod, hogy beszéljen. Te se próbálj, inkább húzzátok meg Arbóval a bal felét!

Brogan és a másik törpe nekiveselkedtek a köteleknek, Pírra és Hatri hátulról tolták a gépezetet, Pille Báor pedig továbbra is a kerék szerepében igyekezett helytállni.

- De most komolyan, miért az a barom állat mondja meg nekünk, hogy mit csináljunk? - nyögte Brogan. - Miért nem ő játszik huzavonásat idelent?

Erre már Hatrinak is mondania kellett valamit:

- Új vagy még, Kismacska! Bízd a Szukákra az agyaskodást!

- Elég a pofázásból! - kiáltotta Ágra. - Lányok! Hozzátok azt az izét! Ideje elkezdeni a kidobóst a helyi vezérkarral!

A két lány elrohant a közeli gyertyán tövében lerakott láda felé. Brogan ledobta a kötelet, és előhúzta a kardját.

- Maca bácsi igencsak szaporázza - bökött vele a domboldalon hanyatt-homlok feléjük vágtázó Giacomo felé. - Társaságot kapunk.

Agra leugrott a katapultról és megbökte a félig süket Arbó vállát.

- Gyere öreg, észrevették Giacomót!

A vén törpe leoldotta a hátáról a pajzsot. Mire Agrával és Brogannal együtt kényelmes tempóban megindultak a rohanó udvari ork felé, már a jókora fejsze is a kezében volt.

Giacomo szó nélkül rohant el közöttük. Nem mintha gyáva lett volna, de az ő dolga ezúttal a katapult kezelése volt.

A gerincen négy toroni gyalogos bukkant fel. A szögletes pajzsaikon látható házcímer nem egyezett a köpenyeiken lévővel. Arbó tudott olvasni a jelekből. A katonák Veteránok voltak, akik nem most szagoltak először vért ebben az átkos háborúban, és ha vissza is vonultak korábban, parancsra tették, nem félelemből. Ügyesek voltak, képzettek, de a helyzeti előny a törpéknek, és az általuk használt harcmodornak kedvezett.

Az első kettő kivágott faként dőlt el, egyiknek Brogan kardja, másiknak Arbó fejszéje roncsolta szét a lábszárát jó féltenyérnyivel a pajzsaik védvonala alatt .- A harmadik hárította Agra egyik elhajított tőrét, csakhogy a szemébe kaphassa a másikat. A negyedik toroni megtorpant az elbillent erőviszonyok láttán, és a pajzsa fedezékében sietve hátrálni kezdett a gerinc felé.

Macska Brogan ért oda hozzá először, de az alacsonyra irányzott kardvágás ezúttal elvásott a nehéz tölgyfa pajzson. A fickó nem vágott vissza; rövid, szapora léptekkel tovább hátrált a domb teteje felé, ahol már láthatták volna a túloldalon harcoló társai. Két csapást hárított, aztán pajzsával hirtelen előrelépve lökött egyet a rövidkardos törpén. Brogan hanyatt vágódott, de közben erősen megragadta az arcába tolt pajzs peremét. A toroni elveszítette az egyensúlyát, és rázuhant a törpére. Brogan kardja utat talált az oldalához, ám a szúrásban nem volt elég erő, hogy átüsse a láncinget. Arbó fejszéje ekkor csapott le a toroni nyakszirtjére.

A vén, félsüket törpe lerúgta Macska Broganról a toroni gyalogos tetemét, és egy csupa acél vigyort villantott rá. Brogan morogva tápászkodott fel, de nem indult vissza a katapulthoz. Inkább a gerinc felé vette az irányt.

Fent csenevész tüskebokrok sora szegélyezte a csata-zajtól hangos katlant. Dél felől, az áradó folyó kanyarulatában lerontott híd pillérei álltak, mellettük karcsú, folyami evezős vesztegelt. Magasított fedélzetéről remekül be lehetett látni a harcmezőt, ott vertek tanyát a toroni had irányítói. Egy vezető generális, minden bizonnyal valami átkos famor, meg a járulékos hüllők. Egy lélekőr, aki a vezér parancsait továbbítja mágiája segítségével, meg persze egy csapatnyi kígyókardos fanatikus Tharr nyájából, testőrség gyanánt.

Brogan hegyesett köpött, és figyelmét a harcoló felek felé fordította. Senkinek nem akaródzott az előző négy katona nyomába eredni. A szövetségi csapatok, többségében tiadlaniak, meg egy regiment erv kopjás sikerrel foglalták le a toroni gyalogságot.

A katapult mellé visszatérő Agra sietős parancsokat vakkantott a ládát cipelőknek. A két lány óvatosan tette Giacomo lába elé az értékes szállítmányt. Az udvari ork két teljes napig kotlott a tartalma felett, és mikor elkészült, nem győzte ékes szavakkal ecsetelni nekik a tegnapi estebédnél, hogy amennyiben nem akarnak szörnyű halált halni, hát csínján bánjanak vele. Azóta is kézben cipelték a dögnehéz vackot - most majd kiderül, megérte-e. Csak egy dobásuk volt. Ha mellé megy, akkor esélyük sem lesz kereket oldani. Fél percen belül minden épkézláb toroni a nyakukban fog lihegni.

- Biztos vagy benne, Giacomo?

- Pelsze, Agla kisasszony. A sikel kulcsa a pontos számítás.

- Ha nem volt pontos az a számítás, ork, te döglesz meg először!

Az illatszerektől bűzlő udvari ork elhúzta a száját és kivillantotta az agyarait.

- Kicsivel több bizalmat, ha volna szabad.

- Fogd be, és csináld! Nincs sok időnk!

Giacomo kiemelte a ládából a láncokkal beburkolt fémgolyót, és óvatosan a katapult tányérjába helyezte. Övéből tarka selyemkendőt vett elő, és megtörölte gyöngyöző homlokát. A csörlők segítségével feszített keveset a nyikorgó alkotmány vetőkarján.

- Báol úl! Emelje meg kélem újla a tengelyt!

A termetes törpe megragadta a hiányzó kerék helyén meredező rudat, dagadó izmaival és csalhatatlan érzékeivel ismét vízszintesbe hozta a katapultot. Giacomo megragadta a kioldót.

- Gillon áldása legyen lajtunk! - kiáltotta, és meghúzta a kart.

A visszarúgástól a tengely gyomron vágta a tengelyt markoló Báort, aki három karhossznyit repült előre. Az udvari ork a megugró gépezet deszkáiról egyensúlyát vesztve bucskázott le a fűbe.

A fémgolyó éles fütyüléssel röppent fel a magasba. Egy pillanat volt csak, míg elérte a célját. Pályája úgyszólván tökéletes volt, a famortól féllépésnyire balra csapódott a folyami evezős fedélzetébe.

Brogan sok látványos halált látott már életében, de ehhez foghatóval még nem találkozott. A gömbben felhalmozott fekete porkeverék - az összetétele rejtély volt számára, de fél napon keresztül vakarta hozzá a büdös sóvirágokat egy retkes, elhagyatott pince faláról - fülsiketítően hatalmas dörrenés kíséretében tépte szét a lövedék köré tekert láncokat. A robbanás felszakította a hajó fedélzetét, a szétrepülő láncdarabok pedig még a parton álló utóvéd hátsó sorait is megtizedelték.

A toroni sereg vezérkara szó szerint megszűnt létezni.

*

Giacomo egy hosszú, elégedett böfögés kíséretében esett hanyatt a farönkről. A flaskában maradt pár kortynyi pálinka szétfolyt a letaposott fűben.

- Na, ebbe is kár volt - jegyezte meg Arbó hosszúra nőtt szakállát simogatva.

- Megérdemelte, öreg - válaszolta Macska Brogan. - De azért az utoljáért mégiscsak kár volt.

- Nem csak a mi seggünket mentette meg ma, Brogan.

- Ha más mesélné, nem hinném el. Hogy a fenébe csinálta?

- Évekig valami kahrei hadmérnök mellett dolgozott, mint segéd. Ott tanulta.

- Azt hittem testőr volt. A hozzá hasonlókból általában azt nevelnek.

- Testőrként már az első gazdájánál kudarcot vallott.

- Rosszul forgatja a kardot? - kérdezte Brogan.

- Rosszabb. Megszállottan szereti a selyemkendőket.

- Abba bele szoktak halni a védencek?

- Ha testőrük lemaradt az erioni piac forgatagában efféle holmik után tallózni, mikor néhány rabló éppen ki akarja belezni őket, akkor bele.

- Ez dúlva...

- Ne cseszegesd, Brogan! Mind jövünk neki eggyel.

Hatri a tábortűz szemközti oldalán ült, és a gyógyító kenőcsével gondosan kenegette Pille Báor terjedelmes pocakját. A törpe a lány minden mozdulatánál felmordult; a gyomra tájékán jókora lila folt éktelenkedett.

- Ugyan már, Báor, annyira nem fájhat. Jól ki vagy párnázva.

- Nem is azért sziszegek, aranyom. Finom kis kezed van, ébresztgeti bennem a hajlandóságot...

Hatri elnevette magát.

- Ezzel menjetek sátorba, jó? - vakkantotta feléjük Agra.

Báor elvigyorodott, Hatri viszont elengedte a füle mellett Agra megjegyzését.

- Mi a következő lépés, Agra?

A lány felvette a flaskát a részegen hortyogó Giacomo mellől, és kiszívta belőle az utolsó cseppeket. Fintorogva dobta vissza az ork mellé.

- Reggel jelentünk a Csatakurvának. Kitudjuk tőle, hogy hol szeretne minket látni, aztán szépen elhúzunk az ellenkező irányba, és egy hétig elő se kerülünk.

- Ellene mondanál a kilencedik vörös hadúrnak?

- A fene se fog ellene mondani bármit is. Épp elég alaposan kivettük már a részünket az egész hadjáratból.

- Nem lesz elragadtatva, ha rájön. Múltkor is zabos volt.

- Pont nem érdekel. Ha felszívja magát, hát majd Anrem megbékíti.

- A Rongyos?

- Az. Már a múltkor is kifejtette, hogy eddig csak a rosszból jutott ki a Veszett Szukáknak, és hagyni kéne minket ejtőzni egy kicsit.

Pirra is végzett az evéssel. Nem szerette a sózott húst, a nyers retket és a fekete kenyeret vízzel leöblíteni, de minden más italból kifogytak.

- Nem kéne mégis megmondani neki, Ágra?

- De igen. Csak éppenséggel a hátam közepére se kívánom, hogy hosszasan kelljen győzködni. Mindig azzal az átkos lobogóval a háta mögött tárgyal. A hideg kiráz attól a holmitól.

- Azt a lobogót követjük, Agra. Hogy mondhatsz ilyet róla?

- Én a boldogulásunk útját követem, lányok. Ti engem követtek; a fiúknak meg bőven elég, ha hármunk hátsóját leshetik egész nap. Ezek az istenek verte kelmék, vörösek meg feketék egyaránt, csak arra jók, hogy bajt hozzanak egész északra.

- Azért ez így kicsit erős - vetette közbe Macska Brogan.

- Erős?

- Ja. Nem csak a seggetek a fontos. Nekünk is vannak ám elveink.

- Aha, persze. Egész pontosan hány tucat szabad törpe nőt is láttál eddig a felszínen? - kérdezte Hatri. - És ezek közül mennyi volt hozzánk mérhető?

Brogan csak pislogott, Pille Báor viszont hangosan felröhögött, hogy a hasa is rengett bele.

- Ott a pont, aranyom.

- Szóval? Mi a terv? - kérdezte Hatri, és abbahagyta Báor kenegetését.

- Emlékeztek arra, hogy mit mondott az a rabszolga, akit egy hónappal ezelőtt, abban a kis faluban találtunk, északra innét? - kérdezte Ágra. - Amelyiket kutyák akartak felzabálni.

- Finom kutyák voltak - jegyezte meg Báor.

- Azt mondta, hogy Milandírtól, attól a fura malom-várostól délkeletre van egy kis udvarház. Valami komolyabb sedular családé volt, akik rögvest odébbálltak, mikor az ilanoriak betörtek Toronba.

- Nem rémlik.

- Mert nem figyeltél oda, Hatri. Ez a rabszolga azt állította, hogy tud egyet s mást ennek a családnak a viselt dolgairól. Mondjuk például arról, hogy ezek az ebadták nagy titokban, merthogy a monopóliumot valami famor bírja arrafelé, pálinkafőzdét tartottak fent.

- Kezd érdekes lenni a dolog - tette le a tányérját Brogan is.

- A lepárló már nincs meg. Egy túlbuzgó ilanori lovas beleküldött egy lángoló nyílvesszőt. Az viszont tény, hogy ezek a sedularok kevésbé tartották magukat a birodalmi jogrendhez. Békeidőben nem átallották Tiadlanba, meg Abasziszba is csempészni a párlataik javából.

- Az anyjuk szemit! - mondta Báor, és csettintett a nyelvével. - A toroniak között is akadnak tökös fickók! De ha a főzde felszállt szépen az égbe, akkor ott már nincs semmi érdekes számunkra. Néhány dukátot talán összekotorhatunk még a romok közül, de a lócsiszárok alapos gyerekek. Rég elhordtak azok már minden mozdíthatót a francos lovaikon...

- Viszont a közeli erdőben, a régi romoknál lévő titkos raktárról semmit sem tudtak.

Báor és Brogan nagy szemeket meresztettek Agrára, de erre már Arbó is felvonta szemöldökét. Eddig megvolt az elkapott néhány szóval is, most azonban előhalászta málhájából a hallótülköt, kifújta belőle a port, és a szőkébbik végét a fülébe dugta.

- Aszondtad, titkos raktár, leányom?

- Pálinkaraktár. Es gondolom, akadhat ott némi pénz is. Meg egyéb hasznos holmik, készletek, miegymás.

- Honnan tudhatna erről egy rabszolga? - kérdezte Brogan.

- Onnan szökött meg. A csempészek küldték utána a kopókat.

- Ezek szerint megvan a pontos hely is?

- A fickó Gianagból származott, és emellett szerfelett hálásnak bizonyult, hogy nem lett belőle kutyaeledel.

Macska Brogan és Pille Báor összenéztek, és egyszerre ugrottak fel.

- Mi a fenét keresünk még itt? - kiáltották kánonban.

- Kuss legyen már, tuskók! Mindenkit fel akartok lármázni?

A két törpe visszaült a helyére. Agra folytatta:

- Ezt ki kell tervélni. Alaposan.

- Ha annyi ott a cucc, hogyan hozzuk el? - kérdezte Pirra.

- Éppen ezen töprengtem én is. Kezdetnek mindjárt kéne egy szekér. Lovakkal.

*

Rosanna de Lamar nyájasabb volt a szokottnál. Tőrös Agra ezt már eleve gyanúsnak találta, de csalatkoznia kellett.

- Köszönjük a közreműködéseteket, Hóroff Agra. Nélkületek sokkal komolyabb veszteségek értek volna bennünket a tegnapi csatában, bár meg kell mondjam, a részetekről nem ilyen jellegű megoldásra számítottam.

A kilencedik vörös lobogón újra és újra hullámok futottak végig az embernő háta mögött. Agra epés megjegyzéssel készült, amikor előző éjjel végigvette, mit is fog mondani a Kalandozók Hadurának, de inkább visszanyelte, és csupán biccentéssel nyugtázta a kétes értékű dicséretet. Legalább dicséret volt.

- A Veszett Szukák és követőik nevében, asszonyom, szeretnénk tudni: miben lehetünk a szolgálatodra a továbbiakban?

Rosanna a térképasztal jobb felénél álló Timul cwa Anremre pillantott, aki halvány félmosoly kíséretében bólintott a fel nem tett kérdésre.

- Alaposan kivettétek a részeteket a hadjárat eddigi szakaszából, súun Agra. Kiérdemeltetek némi pihenést.

Nocsak! Ez valahonnan szívet növesztett?

Agra azon kapta magát, hogy ezt csaknem hangosan is kimondta... pedig Rosanna de Lamar ezúttal kifogástalanul megértő parancsnoknak bizonyult. Nyeltegyet, és inkább maradt a hűvös tárgyilagosság mellett:

- Én is így vélem, asszonyom.

Rosanna pillantásával rúnákat lehetett volna vésni egy obszidiántömbbe. Pár pillanatig farkasszemet nézett a harcedzett törpével, aztán a térkép egy pontjára bökött. A hely kicsivel volt csak északra Sabbúl kikötőjétől.

- Itt találkozunk, Hóroff Agra. Pontosan egy hét múlva.

Agra jól megnézte a helyet. Valami falu volt, de addig úgysem jut el a sereg egyetlen hét leforgása alatt. Innen nézve délre van, a régi kyr úton. A toroniak részéről komoly ellenállással kell számolni, egyre komolyabbal a tartományi székhelyig. Ha a fránya regitor jól csinálja, márpedig az ilyenek nem ok nélkül kerülnek pozícióba, akkor a Kalandozók Hadura nagyon derülátó a szövetségi csapatok előrenyomulását illetően. Még akkor is, ha az ilanori thán és a lócsiszárjai továbbra is eredményesek maradnak a keleti térségben.

- Úgy legyen, asszonyom.

Egy hét elegendő lesz, gondolta miközben távozott a vezéri sátorból. Ha minden jól megy, a szekér már napközép utánra meglesz, el tudnak indulni, és két nap múlva elérhetik az erdei rejtekhelyet. Felpakolnak, visszajönnek, egy éjszakát rászánhatnak arra is, hogy védett területen éjszakázzanak, és alaposan felönthessenek a garatra. A hosszú hadjáratot csak így lehetett elviselni.

Agra szívből gyűlölte az egész zászlóháborút, és Ranagol poklába kívánta a varázsos lobogókat a hordozóikkal együtt. Csak azért Ranagoléba, mert tudomása szerint a kosfejes déli istenség semmilyen módon nem vette ki a részét ebből a viszályból - és mert az emberek szerint közmondásosan rettenetes poklot tarthatott fenn.

Bárhogy is volt, a közelébe sem érhetett a saját poklának, amit belül, mélyen eltemetve érzett.

Hiányzol, apa...

Agra a nappalokat még elviselte valahogy, de nem volt olyan este, amikor ne emlékezett volna Kabur Lal-ra. Amikor megtudták, hogy Tarin vörös lobogóját elrabolták az átkozott aquirok, mindenki csakis a családjára, rokonaira tudott gondolni. A hírek lassan jártak, de idővel kiderült minden. Az apjának elvileg semmi köze nem kellett volna legyen a tarini lobogóhoz, de híres kőfaragó mesterként zsíros megbízást kapott a környéken szobrok és rúnák vésésére, ezért éppen ott volt, amikor nem kellett volna, útban volt a támadóknak, így őt is lemészárolták. Agrán kívül mindenki más számára csupán egy volt a járulékos veszteségek közül - ám benne ezzel egy teljes világ tört össze. Egy világ, ahol már senki sem várja. Egy világ, ahonnan ő a saját akaratából távozott... ezért a kellő pillanatban nem lehetett ott. Ésszel tudta, hogy jó eséllyel akkor sem tehetett volna semmit, ha éppenséggel az apja mellett marad, de így csak még inkább bűnösnek érezte magát.

A lány hiába próbálkozott, a közelébe sem juthatott annak a csapatnak, amely utóbb revansot vett a történtekért, és visszaszerezhette Ediomadból a lobogót. Agra sehonnai kalandor lett a tariniak szemében, aki nem elég, hogy a felszínt járja, és szavaiból, gondolataiból Sugró mételye árad, de ráadásul még nő is. Nem mintha a nőket lenézték volna Tarinban, éppen ellenkezőleg. A törpék kifejezetten nagyra tartották asszonyaikat, lányaikat, csak éppen nem voltak képesek elszakadni a szinte törvényekké kövesedett szokásoktól. Ezek szerint az egyetlen harcot, amiben Agra részt vállalhatott volna, a háztartásban keletkező kosz ellen indították, fegyverként pedig magához vehetett volna kefét, rongyot, vagy akár seprűt is. A férfiak kigúnyolták, mikor a rátermettségét bizonygatta; két társnője rángatta el Gromthi-kharr Khazad nagy tanácsterme elől, mielőtt kicakkozhatta volna a tisztelt urak fülét. Vagy épp megölette volna magát velük.

A lány másodjára fordított hátat Tarinnak, ezúttal végleg. Nem volt ostoba, pontosan tudta, hogy a lobogóért indítandó csapat összeállítása éppúgy politika, mint bármi más abban az istenek verte odúban. Több mint egy évtizedet töltött a felszínen, látta miként játsszák a „nagy” játékot más népek, és a háta közepére se kívánta az egészet. Akkor, ott tudatosult benne, hogy ezt a saját fajtársai sem csinálják másképp. Talán ez is a lobogók bűne? A lelke mélyén a hősökről daloló hang azt súgta neki, hogy túl könnyű volna mindenért a selymeket okolni, de a kérdés akkor is magától adódott.

Ágra már nem akart visszatérni a hegymélyi tárnákba. Megszerette felszínt: a nap és a holdak járását, az évszakok sorát, az esőket, viharokat. Ezeknek köszönhetően a napok, a percek nem olvadhattak össze egyetlen tömbnyi időtlen egyhangúsággá.

A felszínen mindenki megkapta az esélyt, hogy bizonyíthasson. Idefent is meg kellett maradni az istenek rendelésének keretein belül, de legalább mindenki a saját sorsának kovácsa lehetett.

*

Az utolsó pálinkacsempészt éppen akkor belezte ki egy fekete selyemmaszkot és ugyanolyan ruhát viselő, hórihorgas figura, mikor a törpék becsörtettek az omladozó vadászlak gyomtól felvert udvarára. A meglepetés ereje már kezdetben sem volt az övék.

A zugpálinkafőzők gyilkosai négyen voltak. Hárman közülük szélvészsebesen támadásba lendültek, a ház közelében lévő viszont úgy olvadt bele az árnyékokba, mintha egyenesen abból gyúrták volna őket.

A jobbról kerülő Báorhoz közelebb járó gyilkos Agra első tőre elől egyszerűen elhajolt, a másodikat viszont elkapta és fordulásból lendületet véve Brogan felé hajította. A fegyver hajszál híján kerülte csak el a fiatal törpe szemét, de így is csúnya sebet ejtett az arcán. A maszkos fickó egy pillanatra sem állt meg; a dobás fordulata közben rövid kardfélét varázsolt elő ruhájának valamelyik réséből, majd a vállán átfordulva a termetes hilár nyaka felé vágott vele.

Báor életét csak a régi szokása mentette meg: a dús szakállába font láncokon nem hatolt át a vágás. Két kezes harci kalapácsának első csapása a toroni bal lapockáját érte, és szó szerint a földbe döngölte. A törpe következő lendítése már a kavicsos földnek nyomódott maszkos-csuklyás fejet találta el. A szemréseken émelyítő reccsenés kíséretében lábnyi hosszan fröccsent ki a fickó vére.

Báor körülnézett, és látta, hogy a másik bitang nem volt olyan ügyes, mint akit az előbb lekalapált. Pírra számszeríjának lövedéke átütötte a torkát, fél térdre rogyva, fél kézzel próbált hadakozni az arcsebe miatt veszettül átkozódó Brogan és a vicsorgó Giacomo ellenében, de a záporozó kardcsapások hamar pontot tettek a történet végére.

A harmadik támadó épp akkor cselezte ki Arbót, mikor Báor feléjük fordult. Egy kecses szökkenéssel felugrott a vén törpe pajzsának peremére és arcba rúgta. A hanyatt vágódó Arbóról rugaszkodott el, mikor egy elhajított csatacsákány a csípőjét érte. A nyelével csapódott a toroninak, csak arra volt elég, hogy megtörje a lendületét. Báor átkozta magát, hogy nem kezdte el már hetekkel korábban gyakoroltatni Hatrival a csákányvetést. A toroni talpon ért földet, de egy pillanatra védtelenül maradt. Pirra lövedéke zajos reccsenéssel ütötte át a halántékát, a fogazott acélhegy a feje túloldalán bukkant elő.

Báor a lány felé fordult, hogy gratuláljon neki a szép találathoz, aztán döbbenten kiáltott fel. A negyedik fickó a szekér mögött alig ötlábnyira ugrott elő a fák hosszúra nyúlt árnyékából és feléjük rohant. Csendes volt, fürge, és halálos. Valami láncos fegyvert forgatott, amilyet Báor még nem látott addig. Surrogó hangot adott ki, ahogy lecsapott, és Pirra vérpermetet szórva zuhant le a szekérről. Báor volt a legközelebb a támadóhoz, de esélye sem volt reagálni. A gyilkos újra a levegőbe szökkent, páros lábbal érkezett a rohanó törpe kalapácsának fejére. A fegyver kimozdult, a súlypont változása balra rántotta Báort, aki a következő pillanatban egy irgalmatlan erejű ütést kapott a sisakjára, és elsötétült előtte a világ.

Mikor magához tért, a harcnak már vége volt. Szédelegve ült fel, a szemei előtt úszni látszott az egész világ.

Giacomo, Hatri irányításával óvatosan emelte a szekérre az eszméletlen Pirrát. A vörös hajú lány fejét kötés borította, ami máris átvérzett. Agra kicsivel odébb Arbót próbálta életre pofozni. A vén törpe vaskos, fekete pajzsa a porban hevert, jobb felső sarkából egy jókora darab lehasadt, hosszú repedés futott onnan egészen a harmadik ezüst sávra kovácsolt stilizált kőtábláig. A repedésbe szorult lánc hatlépésnyire onnét egy hason fekvő alak csuklójáig futott. A fickó tarkójából egy kard állt ki, a hátán pedig Macska Brogan ült és komor képpel figyelte eszméletre térő társát.

- Jót aludtál?

- Mi a nyavalyák voltak ezek? - Báor pislogva igyekezett száműzni a szeme előtt vibráló-ugráló foltokat. A feje még mindig zúgott és iszonyúan fájt.

- Fejvadászok.

- Fejvadászok? Itt? Nem kéne ezeknek valahol a front közelében ugrabugrálniuk?

Brogan felállt, kirántotta a kardját a hulla tarkójából és elkezdte módszeresen letisztogatni az orgyilkos fekete ruhájával. Mikor végzett, visszatolta a hüvelyébe, odasétált Báorhoz, és a kezét nyújtotta neki:

- Fel tudsz állni, cimbora? Nézzük meg, mi van Pirrával, mossuk fel az öreget, aztán kezdjünk el kutakodni. Elvileg van itt némi pálinka valahol.

*

- A nemjóját!

Pille Báor elégedetten csettintett a nyelvével, miközben végignézett a ledugaszolt dunkák során. Fejfájása múlóban volt, és a jó tucatnyi fonott kosarakban pihenő, hasas, lábnyi széles üvegedény látványa hamar száműzte a Pirrával kapcsolatos, komor gondolatait is. Mindegyikben színükig állt az egyetlen olyan matéria, amely miatt Báor szerint Toronnak megérte léteznie.

- Húzzuk is ki gyorsan, hogy ki lesz a két szerencsétlen, aki őrködni fog az éjjel, aztán...

- Nem, Báor! - torkollta le Agra. - Ma éjjel már úton leszünk visszafelé.

- De hát...

- Nincs de hát! Majd egy napot elkóricáltunk ebben a tetves erdőben, mire rátaláltunk a helyre. Báor hegyeset köpött.

- Igaz. De éppen ezért kéne egy kicsit...

- Kéne, igen, viszont nem fogunk! Pirra súlyosan megsebesült, sürgősen kerítenünk kell neki valami papot, aki többet is tud tenni, mint hogy tisztességesen elhantolja. Ráadásul késésben vagyunk a tervhez képest, és fogalmunk sincs, hány olyan maszkos fejvadász görény cserkel még ebben az átkozott erdőben! Pakoljatok fel a szekérre, és mielőbb induljunk innen vissza dél felé! Én fent nézek szét, hátha ott is akad valami.

Báor jobbnak látta annyiban hagyni a dolgot. Bárhogy fújt is Agra a kilencedik hadúrra, nagyon hasonlított rá. Na, nem a küllemében - Rosanna de Lamar híresen szép nő volt -, de természetre mindenképpen. Agra keze hamar eljárt, ha veszekedésre került sor, és nem is állt le egykönnyen. Volt benne erő, tartás, meg persze jó adag keserűség is.

A férfi nagyot sóhajtott, megsimogatta az egyik dunka üvegét, aztán odakiáltott a pincében beljebb járó Macska Brogannak.

- Hallottad, Brog?

- Pakolunk, aztán indulás - jött a fiatal törpe válasza a lejtős vájat sötétjéből.

- Úgy van, hogy a fene ott enné meg!

- Ne dohogj, Báor! Agra tudja, mit miért csinál.

- Jól van na, jól van! Gyere, és kezdjünk neki. Giacomo a szekeret pofozza ki Arbóval, Hatri úgyse fog cipekedni, Pirra meg nincs abban az állapotban. Nekünk marad a neheze.

- Kezdd csak el, Pille. Én körülszaglászom kicsit. Mintha lenne itt valami a hátsó falban.

Báor megragadta a dunka vesszőből font füleit, aztán szívott egyet az orrán, és elengedte őket. Győzött a kíváncsiság. A termetes törpe gyors léptekkel Brogan után sietett.

- Várj, Brog! Mit találtál?

- Nem kéne neked elkezdeni a rámolást? Agra dühös lesz...

Báor szuszogva ért oda a társához.

- Hát ez meg mi itt? - bökött a hátsó falba ágyazott gerendára.

- No nézd már, hát nem kiszúrta!

- Fogd be, Brog! Mit keres ez itt? Ennek itt semmi értelme.

- De nem ám!

A gerenda kettéosztotta az utolsó boltív alatti téglafalat. Emberi szem észre sem vette volna a pince sötétjében, hogy a felső kétharmadánál a gyalult törzs erezete megtörik, és hogy annak az oszlopnak, így, egy masszív zárókő alatt, a világon semmi értelme nem volt.

- Ajtó?

Brogan bólintott.

- Kiforduló falrészes fajta, nem túl eredeti. Középen van a tengely, de még nem tudom, mire nyílik. Fáklyatartó nincs, úgyhogy valami kevésbé nyilvánvaló kapcsolónak kell lennie.

- Vagy mágikus.

- Akár. Legfeljebb szétverjük a falat.

Pille Báor rátette a kezét a faoszlopra.

- Szerintem nem mágikus. Vagy egy benyomható tégla, vagy valamelyik palack lesz az.

Brogan a bal felé eső polcot vette szemügyre. Csupán hat üres palack árválkodott rajta, elhordhatták a többit; ezeket jóval könnyebb volt mozgatni, mint a hatalmas dunkákat. A törpe sorban elkezdte megmozgatni őket. A harmadik nem engedett. Brogan benyomta, mire az álfal, és vele a padló egy íves darabja csikorogva megmoccant Báor alatt.

- Vacak emberi csinálmány, biztosan beragadt - vigyorogta a terebélyes törpe.

- Talán, ha nem tehénkédnél rá...

Báor három lépést hátrált a faltól. Brogan újra benyomta a palackot, a fal ezúttal teljesen kifordult a helyéről.

Háromszor három lépésnyi méretű, apró szoba tárult fel előttük. Ahogy beléptek, a mennyezeten egy apró kőlámpás halovány fénye derengett fel. A helyiség hátsó traktusát teljes egészében egy jókora íróasztal foglalta el. Papirosok és könyvek borították. A felette lévő polcokon úgyszintén vaskos kötetek sorakoztak, a gerincükre írt toroni évszámlálás szerint sorba rendezve.

- Ti meg mi a fenét műveltek?

Báor a fegyveréért nyúlva pördült meg, de olyan hévvel, hogy majdnem elesett. Brogan zavartalanul válogatott tovább az asztalon fekvő papirosok között.

- Anyádat riogasd, Agra! - fújtatott Báor.

- Nem tenném, ha a dolgodat végeznéd, Báor. Mit találtatok?

- Azok gondolom a könyvelést tartalmazzák - mutatott a polcra Brogan anélkül, hogy megfordult volna. - Pénzeket és szállítási időpontokat. Levelek, némelyik rettenetesebb toronival, mint az enyém. Számunkra érdektelen, hacsak nem akarjuk később zsarolni ennek a kis szeszfőzdének a tulajdonosait.

- A franc se akar ezzel vacakolni. Pénz nincs?

- Nincs, Agra.

- Akkor gyerünk vissza pakolni! Igyekeznünk kell.

- Várj csak! Itt, a kupac alatt van valami térképféle.

- Akkor szedd ki, tekerd össze és gyere! Fent nincs semmi értékes, Giacomoék hamarosan befejezik a szekeret, Pirrának cserélni kéne a kötését, és egy szekérderéknyi pálinkás dunkát kell felrakodnunk. Lehetőleg anélkül, hogy összetörnénk akár egyet is!

*

Odafent javában állt a bál, mikor a pincében tevékenykedő trió tagjai felértek. Giacomo éppen végzett a szekér kerekének a javításával, mikor Pirra sikoltva felébredt. Az egyik megriadt ló erre megrúgta az arra ténfergő Arbót. A törpe hatlépésnyit bucskázott hátra, aztán felállt, leporolta magát, majd visszatérvén jókorát ütött a szerencsétlen állat lehajtott fejére. Mire Brogan, Báor és Agra odaértek, a csillagos homlokú pej már ernyedten lógott a szíjak és a sziigyhám szorításában, koponyája behorpadt, jobb füléből vér szivárgott.

A szekér elé fogott másik ló riadtan nyihogott, de szerencsére Giacomonak sikerült lecsendesítenie, mielőtt megbokrosodva elszáguldott volna a szekérrel, és persze a javarészt magatehetetlen Pirrával együtt.

Agra megragadta Arbó vállát, és rákiáltott:

- Ó te megveszekedett barom, te! Muszáj volt agyonverned?

- Megrúgott a beste!

- De ... A fenébe is! Egy ló erejéből nem jutunk messzire, ha megpakoljuk ezt a rohadt szekeret.

Agra nem csak azért nem szeretett veszekedni Arbóval, mert a vén törpe meglehetősen süket volt. Tarin igaz öröksége lakott a királyi nemzetségből származó Toroff Arbó kőkemény koponyájában, és ez valamilyen rejtélyes módon a csapat lelkévé tette őt. A robbanás, ami megégette az arcát, és elvette hallásának jó részét, csak még bátrabbá tette. Ha valamerre megindult, hát aquir fattyak is kerülhettek az útjába, akkor is arra ment. Bár elfogadta Agra főségét a Veszett Szukák élén, Arbó valamilyen furcsa módon mindannyiuknak apja helyett apja lett. Egy darabka család, egy darabka otthon, egy rész abból, aminek mindannyian hátat fordítottak, és amit mind visszasírtak, mikor rájuk tört a honvágy.

Brogan idegesen dörgölte meg rövidre nyírt szakállár.

- Így nem tudunk elvinni minden dunkát. A felét talán. Háromnegyedét, ha mi férfiak a szekér mellett talpalunk.

- Pompás - Ágra igazán nem volt elragadtatva az ötlettől. - És ha mi is gyalog megyünk?

- Akkol belefélhet, Agla kisasszony - válaszolta Giacomo -, de mindenképpen időt fogunk veszíteni.

- Visszaérhetünk időre?

- Az emelkedőkön nekünk magunknak is tolnunk kell majd, de szelintem igen.

Agra a kidőlt ló mellé térdelt. Brogan már elvágta a pányvákat, amelyek a lovat tartották. Megsimította az ernyedten kapáló állat homlokát, majd tőrét ferdén a csillagos pej bal fülébe szúrta.

- Háromnegyed teher. És a sózott hús fele is itt marad.

*

A nap még nem érte el pályájának zenitjét, a ritkás erdő madárdaltól volt hangos. A domb oldalában futó szekérútról a fák között remek kilátás nyílt a szomszédos domb kopasz hátát uraló csonka toronyra.

Brogan a romos építmény felé intett, majd az éppen falatozó Agra orra alá dugta a térképet, és lelkesen mutogatni kezdett rajta.

- Nézd csak, Agra, ez itt nagyon különös.

A lassan zötykölődő szekéren lassan telt az idő, így Macska Brogan a pihenőidejét alvás helyett a zsákmányolt térkép tüzetes vizsgálatával töltötte. A fiatal törpe szerette a térképeket és értett is hozzájuk. Ahol Ágra csak egy halomnyi kusza krikszkrakszot látott, ott Brogan számára eleven táj terült el felcímkézve a papiroson.

- Ez az út, amin megyünk, nyugat felé kerüli meg azt a romot, ami a térkép tanúsága szerint Ymhattar kell legyen. Na már most, ha képzeletben húzunk egy vonalat a mostani helyzetünkből dél felé, azon a romon keresztül, akkor ott van ez a körömnyi, piros rúna, látod?

- Jobban látnám, ha nem tolnád az arcomba, Brog. De érteni úgy sem hiszem, hogy érteném. Mi a fenét akarsz ezzel?

- Ezt a rúnát vékony piros vonal köti össze ezzel a másikkal, itt ni. Ez utóbbi alig tíz-tizenkét mérföldnyire van attól a helytől, ahol csatlakoznunk kéne Rosannáékhoz.

- Térkapu lenne?

- Nyilvánvalóan. Az újdonat jelölések nagy részét értem, de a régi kyr rúnákat nem. A mellé írt apróbetűs feljegyzések viszont sima toroni folyóírással vannak; ügyes kéz róhatta őket, mert ilyen piciben is remekül olvashatóak.

- Én ugyan egy szót sem értek belőlük.

- Én viszont azt hiszem, értem. Három oszlopba szedték őket. A másodikban vagy „D”, vagy „S” szerepel, vagy éppen semmi. Csak azoknál a soroknál írták be, ahol a harmadikban a „yath” rövidítés van. Az első oszlopban a számok és rúnák a hó napjaira, sőt órákra vonatkozó útmutatók vannak.

- Biztos én vagyok ostoba, de mit kezdjek én ezzel?

- Nem lehet, hogy ezek azt jelölik, hogy mikor van nyitva a kapu?

- És akkor mi a fene a többi írás? Ez nem áll össze, Brog.

- Gondolj már bele, Agra! Ezek csempészek. Tudni szeretnék, mikor ki mászkál a közelükben. Toron jól szervezett ország. Ezt a térkaput több hivatalos szervezetük is elérheti, minden bizonnyal közösen tartják fenn, és ezért, hogy ne legyen kavarodás, szigorú beosztás szerint használják. Látod? Csak a „yath” időpontoknál érdekelte őket, hogy „D” vagy „S”.

- Brog. Ha most azonnal nem kezdesz el világosan beszélni, én úgy somiak orrba ezzel a tányérral, hogy egy hétig egy irányba futsz tőle.

- Yathissyr. A tartományi adószedőket és kereskedelmi ellenőröket hívják így errefelé. Dassból és Sabbúlból is járnak ezen a kapun keresztül. Azért kell a jelölés, mert így a csempészek hamisítói ki tudják állítani a megfelelő passzusokat arra az esetre, ha az embereik ellenőrzésbe futnának. Kisebb a lebukás esélye, ha tisztában vagy azzal, hogy a törvényszolgának merrefelé van illetékessége. Meg persze elkerülni is egyszerűbb őket, ha tudod, mikor jönnek.

- Illetékesség, passzus. A fenének kell az a sok papír! Ezek pálinkát vittek nem? Az az átkozott yathissyr, ha jártas benne, csak megszagolja, és már tudja is, hol főzték!

- Te meg én talán tudnánk, ha ismernénk a környéket. Giacomo még nálunk is jobb esélyekkel indulna, de az embereknek menlevelek, meg ilyesmik kellenek, hogy igazolják a szállítmányaikat. A fontosakat akár mágikus pecsétekkel is ellátják, amit aztán csak a megfelelő személyek képesek kiolvasni. A szaglásukra nem támaszkodhatnak, hisz alig van nekik.

- Jól van, értem. Tudjuk, hogy mikor járnak erre a fináncok. Jó nekik, de mit ér ez nekünk?

- Nézd, mennyien vannak! Nem küldhetnek minden egyes csoporttal térmágiában jártas tudort. Vagy egykét ilyen fickó ingázik velük ide-oda, vagy a kapu nyílása időzített.

Agra eltöprengett a hallottakon.

- Arra gondolsz, hogy átmehetnénk rajta?

- Na végre, hogy rájöttél...

Agra, tőle szokatlan módon, ezúttal fel sem vette a csipkelődést.

- Ha időzített kapuról van szó, akkor biztos, hogy kell valami tárgy, vagy pecsét az átkeléshez. Olyan meg ugye nincs nekünk.

- Viszont ha valami varázstudó kezeli a dolgokat, azt esetleg elkaphatjuk - érvelt Brogan.

- Ha még egyáltalán használják ezt a kaput. Ha a mieink korábban ráakadtak, akkor le is zárták. Semmi sem biztos. Talán.

Ágra elgondolkodva böngészte a térképet. Viszonylag egyszerű feladatnak tűnt, kis kitérővel, és ha beválik, akkor Rosanna felderítőivel egy időben érhetnének oda.a találkozási pontra.

- Jól van, egy próbát megér, Brogan. Csináljuk!

*

- Ó, hogyaza...

Brogan mondott volna cifrábbakat is, de inkább elharapta. A domboldalon fekvő cserjés kiváló rálátást biztosított a toroni csapatra a kapu körül. Ránézésre jó hat tucatnyian lehettek. Szervezett, láthatóan jól képzett egység volt: egyértelműen arra szánták, hogy kis számban is ütőképesnek bizonyuljon a szövetségnél bevett harcmodorral szemben. A felderítőik nem számítottak komoly ellenállásra, de résen voltak. Szerencsére a törpéket rejtő bozótost vagy kihagyták a szórásból, vagy korábban ellenőrizték.

- Hát, ez most nem jött össze, Brog. Nagyon nem.

- Ezért voltak ott a maszkosok, mi?

- Szinte biztos.

- El tudunk slisszolni, Agra. Mindössze az eredeti útvonalat kell követnünk. Pár órás veszteség.

- Nézz már rájuk, Brog! Ez egy támadó egység, veteránok egytől egyig. Az oldalvédjük vagy a vadászaik ott találnának minket az úton, azzal a szekérrel, amit egy nyomorult gebe vontat. Menekülni se nagyon tudnánk. Mi még talán megúsznánk, de sem Pirrát, sem a pálinkát nem tudnánk menteni. Ennyire ácsingózol a toroni fogságra?

- Akkor most mi legyen?

Agra fáradtan simított végig a homlokán. Sokáig nem értette, hogy a kilencedik vörös hadúr serege miért is haladt olyan lassan még akkor is, mikor nem ütköztek számottevő ellenállásba, vagy éppenséggel már legyűrték azt. A választ Timul cwa Anrem adta meg neki: a térkapuk miatt. Nyilvánvaló volt, hogy a rejtett mágikus átjárók, mint amilyen a katlan mélyén csillogó is volt, komoly támadási felületeket jelentettek, és a toroniak remekül értettek az álcázásukhoz. Ráadásul az észjárásukra jellemzően remekül tudtak rögtönözni is. Agra hallott olyan esetről is, mikor Sogron, a Tűzkobra papjai egy szövetségi csapatok által felgyújtott falut használtak arra, hogy egy kisebb egységet a frontvonal mögé juttassanak. Rosanna seregének tehát nem volt elég csupán a lándzsa hegyeként benyomulnia Sabbúl felé, a területek tüzetes, mágikus átvizsgálását is meg kellett oldaniuk. Itt nyilván nem figyeltek eléggé.

- Talán szét kéne válnunk.

- Ez nem megoldás, Ágra. Vajon mit keresnek ezek itt?

- Még mindig érkeznek a kapun át. Ezek a Rosanna főseregét akarják hátba kapni.

- Ahhoz nincsenek elegen.

- De igen, Brog. Elegen lehetnek ahhoz, hogy megfordítsanak egy ütközetet. Ha a támadás kritikus pontján lépnek közbe, akkor a vörös hadúr seregének annyi. Akkor pedig a hadjárat, bármilyen sikeres volt is eddig, elbukik. Mind Dass, mind Sabbúl a kezükön marad, ebből pedig gyorsan talpra fognak állni. Ez nekik hazai terep, ismerik, mint a tenyerüket.

- Mit tehetnénk ellene? Ez egy egész sereg, mi hatan vagyunk. Heten, ha Pirra addigra harcképessé válna, amire alig van esély...

Agra tudta, hogy Brogannak igaza van. Ha belemennek ebbe, márpedig bele kell menniük, akkor nincs visszaút. A túlélés esélye úgyszólván nulla.

Az esze azt súgta, hogy meneküljön. Hogy mentse a családját, a Veszett Szukákat, mindenkit, aki kedves neki, és térjen meg északnak. De nem tehette. Nem csak a hadjárat miatt, nem csak a lobogó miatt: a lelkében zengő hősi ének sem engedte volna. Ez hozta a felszínre, ez égetett fel mögötte minden hidat. Átkozott, gyönyörű dal volt, és Ágra pontosan tudta, hogy a homálytestvér dalol így neki. Sugró az áldozatról énekelt ezúttal. Arról, hogy nem szabad esélyeket latolgatni, mert a dicsőségért semmi sem lehet túl drága.

Sem a saját élete, sem másoké.

Ágra megrázta a fejét, hogy elhallgattassa, de nem járt sikerrel. És a sziréndal még valami mást is súgott neki.

- Menjünk, Brogan. Menjünk vissza a többiekhez, de...

- De?

- De előtte csókolj meg! Tedd meg, kérlek, mielőtt meggondolnám magam!

*

- Vagy magunkat mentjük, és északnak fordulunk, Milandír felé, vagy tesszük, amit tennünk kell. Ezt viszont lehet, hogy lesz, aki nem éli túl. Es innentől nincs jogom egyedül dönteni.

Ágra szavait mély hallgatás fogadta. Giacomo volt az első, aki megszólalt:

- Szelintem ez eldöntetett, Agla kisasszony. Eddig is követtük, eztán is fogjuk. Ön mit akal tenni?

- Van egy tervem, Giacomo, de nélküled bele sem érdemes kezdeni.

- Számíthat lám, Agla kisasszony.

Az udvari ork alig két éve csatlakozott csupán a Veszett Szukákhoz, de a becsületére mindig is kényes volt. Elszánt és gyakorlatias társnak bizonyult.

- Köszönöm, Giacomo.

Macska Brogan körbenézett a társaság tagjain. Arbó arasznyi kődarabbal dolgozva ücsörgött egy út menti sziklán. Remekbe szabott virág készült a vaskos, kérges kezek között. Nála az egész nem is lehetett kérdés.

Pille Báor a szekér kerekét támasztotta. Tartásán, tekintetén látszott, ha Hatri benne van, akkor ő is. A lány eddig Pirrát ápolta, aki Hatri minden tudása ellenére egyre rosszabbul volt. Önmagukban is veszélyes sebei elfertőződtek, magas seblázzal küzdött. Enni egyáltalán nem tudott, alig volt magánál.

- Pirra nem tud szavazni - jelentette ki Hatri csedesen. - Így semmit sem ér az egész.

Agra a fejét csóválta. Már a legelején megállapodtak ebben. A férfiak, akik később csatlakoztak, egy-egy szavazattal bírtak a vitás kérdésekben, az eredeti Szukák fejenként kettővel. A Veszett Szukák így működtek. Így éltek túl, ez a kicsiben játszott matriarchátus volt a gerinc, ami nem roppanhatott meg egykönnyen. Bármit is határoztak a férfiak, ha a nők közül kettő nem támogatta, akkor a döntés kimenetele nem lehetett kérdés, a számok ellenére sem.

- Pedig ér, Hatri.

A fák levelei közt áttörő fény kísérteties, foltos árnyékokkal festette meg Agra arcát. Hatri nem volt hajlandó megadni magát.

- Pirra nem tud harcolni.

- Tudom. Láza van. Az sem biztos, hogy megéri a holnapot - suttogta Agra.

A fiatalabb, csapongóbb lány dühtől kipirult arccal húzta ki magát.

- Hogy mondhatsz, ilyet! Mi...

Báor Hatri vállára tette a kezét, és gyengéden maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.

- Úgy, Hatri, hogy igaza van.

- Nem!

- Te is tudod. Mind tudjuk.

Báor egy lágy simítással elmázolta Hatri arcán a könnyeket.

A lány hevesen átölelte a törpét, arcát a vállába temette, úgy rázta a csendes zokogás.

- Az én szavazatom a tiéd, Agra.

A halk, sóhajnál alig hangosabb szavakra minden arc a szekér felé fordult. Pirra az egyik dunkára támaszkodva állt, sápadt arcán lázrózsák lángoltak.

- Ezt nem fogod túlélni - nézett a szemébe Agra.

- Holnap, vagy holnapután amúgy is bevégezném. De addig sem leszek a terhetekre.

Agra követte Pirra tekintetét az övén lógó erszényig.

- Nem. Úgy nem leszel.

Hatri fúriaként tépte ki magát Báor öleléséből, mikor megértette, hogy miről is beszél a másik kettő.

- Azt már nem, te kurva! - vicsorogta Agra felé. - Azt már nem!

- De, igen.

- Nálad van! Ugye nálad van, Agra? Mindig magadnál hordod, te sötét lelkű ribanc? Alig várod, hogy valamelyikünkön kipróbálhasd?

Agra végigsimított a bőrerszényen, állta Hatri tekintetét.

- Magamnak szántam.

Nekiment volna Agrának, de Báor szorosan átölelve tartotta.

- Ne csináld, Hatri! Békélj meg vele - suttogta neki.

- És ha az a szar a lelkét is elégeti? Mi van, ha...

- Eldöntetett, Hatri. - Pirra erejét megfeszítve igyekezett lábon tartani magát. A fején lévő átvérzett kötés alól sárgás savó szivárgott; száradó rétegei töredezett lemezkékben tapasztották össze a lány sűrű, vörös haját.

Hatri kétségbeesetten fordult hol egyik, hol másik barátnője felé.

Brogan szótlanul nézte hármójukat, ahogy egymás szemét fürkészve megvívják utolsó, néma, értelmetlen vitájukat. Itt már nem voltak szavak, csak megtett mérföldek, megvívott csaták, megosztott örömök és bánatok magánytól szabaduló percei, gyermekkori játékok visszhangzó nevetése a múlt sötét tárnáiból.

Brogan lehajtott fejjel, csendesen citálta elő a harcba indulók szavait:

- Ruún Tooma madh bain! Legyen Tooma kedve szerint!

Ágra az oldalán lógó bőriszákba nyúlt, és egy féltenyérnyi fémdobozt húzott elő belőle. A dobozt finom, bolyhos gyapottal bélelték ki, jó alaposan. Ujjnyi, olajos feketén csillogó folyadékkal teli fiolát rejtett, egy heroni kuruzsló kétes értékű ajándékát. Üvegbe zárt hősi halált, ahogy a karvalyorrú méregkeverő mondta.

Arbó lefújta a kőport a megformált virágról.

*

Pirra sebei szívdobbanásnyi idő alatt beforrtak. Egy hosszúnak szánt élet besűrűsödött ereje töltötte el, ha csak egyetlen napra is.

Agra terve működőképes volt, de módfelett kockázatos is egyben. Mikor elmondta, mély hallgatás fogadta szavait. Tudták, hogy nem lehet másként. Tudták, hogy a Veszett Szukáknak vége. Ideje volt elinni az utolsó áldomást, mert ilyet sem törpe, sem ork nem csinálhat józanul.

Agra nem lepődött meg, mikor Brogan keze, alig fertályórával első csókjuk után, a kezét kereste. Számukra nem perdült jól a kocka. Túl későn, túl rosszkor jött az a csók. Hiába is ágáltak volna ellene, megtörténnie sem lett volna szabad ennek az egésznek. Nekik élniük kellett volna, hogy együtt halhassanak meg. Örömöknek kellett volna megelőzniük a döntést, melyben mind ott vesznek, de a sors más kockákkal játszott.

Még akkor is szorították egymás kezét, mikor Arbó zavartan köhintett a hátuk mögött.

- Bocsáss meg, hilár Brogan, de egy kicsiny időre el kell rabolnom a hölgyedet. Kérlek!

Macska Brogan ezt nem tudta hová tenni. Egy Toroff, amint kér tőle, holott a parancsát is szentnek venné - erre nem készülhetett fel. Ellenkezés nélkül engedte el Agra kezét, és visszaindult a Pirra körül gyülekezők gyűrűjébe.

- Toroff Arbó - Agra szemében veszteség, vereség csillogott.

- Ne szólíts így, leányom! Túl rég óta vagyok már távol mindattól, amit e név jelent.

- Te is jól tudod, hogy ez nem igaz.

- Igaznak kell lennie, hisz így történt. Vagy ami vagy. A végső szó téged illet.

- Nem, mert a tieid vagyunk. Kimondatott volna a végső szó?

- Te vagy a vezér, Hóroff Agra. Én csupán egy egyszerű talpas vagyok.

- Tarin királyának nagyatyját szólítottad testvérnek, Toroff Arbó. Hol vagyok én ehhez?

A vén törpe mélyen a szakállába túrt.

- Nem, leányom, nincs igazad. Távol áll tőlem a méltóság, és a kőfiak különben sem koronáznak születés szerint, mert igazán mesélni és magasra emelni csak a tettek tudnak.

- Más idők járnak.

- A más idők nem szülnek más elveket.

- Pedig szülhetnek, hogy másként lehetne?

- Nem, Sógbéli Agra. Ez nem így működik.

Agra szemét elfutották a könnyek.

- Miért nem te döntöttél? Miért nem a te válladat nyomja ez a teher?

- Úgy rendeltetett, hogy itt és most te hozz döntést. Te vagy a vezér.

- Miféle döntést, Arbó?

- Királyi vérnek valót.

- Nem vagyok királyi vér!

- Mert? Az miről ismerszik meg?

Arbó közelebb hajolt a lányhoz.

- Nézz rám, Hóroff Agra! Életemben egyetlen döntést, ha hoztam. És az is csak a magam életéről szólt. Amit te hoztál, azon egy lobogó sorsa múlhat.

- Átkozott lobogók!

- Áldottak.

Agra tágra nyílt szemekkel nézett a vénségre.

- Mitől volnának áldottak?

Arbó jobbja lendült, kemény pofon csattant a lány arcán.

- Célt feledtél, te lány! Népünk sorsa múlik azon, miként veszünk részt ebben!

Agra vicsorogva emelte fel az öklét, hogy visszaüssön, de a vén törpe szemébe nézve csak egy halk nyikkanásra futotta tőle. A dacos, hősi dal most mélyen hallgatott odabent.

- Ugyan mi múlhatna rajta? Újabb veszteségekkel leszünk szegényebbek... ?

- Újabb áldozatokkal gazdagodunk. Áldozatokkal azokért, akiknek sokat köszönhetünk. Áldozatokkal az új otthonért, az új hegyekért. Magunkért.

Agra néhány pillanatig döbbenten kereste a megfelelő szavakat, azután kifakadt.

- Áldoznunk kéne talán? Hiszen magunkban jobban megvolnánk. Ahogy mi, itt! Nézz már ránk! Minket kivetett a saját népünk, éppen azért mert harcolni vágytunk. Éppen azért, mert hősök akartunk lenni. Mert halljuk a szívünkben a dalt, amit ők Sugrónak tulajdonítanak. Mert nem csak akkor keressük a dicsőséget, amikor ők leveszik a nyakunkról a hagyományok láncait. Csak akkor lehet dicső a célunk, ha a népünkért vagy a lobogókért harcolunk? Lám, ettől most sem tudunk elszakadni! Hogyan lehet gonosz a homálytestvér, ha most éppen arra visz minket, mint a hagyományok, a lobogók, meg a Szövetség akarata? Mit várhatnak még tőlünk, ha már vesztünkben is őket pártoljuk? Talán az egész népünk belebukott már ebbe! Rég leróttuk már azt a tartozást!

- Ezt a tartozást soha nem lehet leróni. Áldoznunk kell, és véreznünk, miként eleink tették, mikor Bórogról menekültünk, édes lányom.

Agra megrökönyödve meredt a vén törpére. Eddig egyre csak gyűlt benne a harag a szavai nyomán, de ahogy ezt Arbó kimondta, ráadásul jóformán ugyanúgy, ahogy az apja tette egykor, nemcsak elszorult a szíve, de egyben eszébe is jutott minden, ami az elveszett otthont jelentette. A régi rend, a hagyományok és szokások biztonsága... és az is, hogy mi miatt veszítette el ezeket végleg.

- De ezek csak zászlók...

- Ezek soha nem voltak csak zászlók, Hóroff Agra. Soha nem voltak csupán azok.

- Gonosz dolgok! - vetette ellen Agra, és egyszeriben újra abban az évekkel ezelőtti pillanatban találta magát. Épp csak tányérok nem repkedtek, mint akkor.

- Nem. Sem a vörösek, sem a feketék nem gonoszak. Csak a túlélés zálogai. Az elvek zálogai.

- Miféle elveké? Romlást hoznak mindenkire, mióta csak feltűntek! Csakis arra jók, hogy elvegyék az eszünket, hogy lángba borítsák körülöttünk a világot! Megjelölnek minket. Vörössel, feketével, de mindenképpen csak megjelölnek!

- Megjelölnek, igen. Életre és halálra. Jövőre és régmúltra. És még ez sem bizonyos, mert a döntés jogát meghagyják nekünk.

- Miféle döntést, öreg?

- Nézd már meg magad, Agra! Nekünk a jövőt osztották a lobogók, az újdonat élni akarás, a jó szándék színét. Ahogy az elfeknek is, pedig ők aztán igazán a múltjukban élnek. Vének vagyunk, igen, de lehetőséget kaptunk. Az embernépek mindkét színből kaptak, mert bár számosakká, erősekké lettek, a szívük gyönge maradt. Kötődnek bármihez, ami csak elibük kerül, és hiszem, hogy azért vezéreltek minket őseink a Szövetség mellé, hogy példát mutatva nekik a helyes, szilárd úton tartsuk őket. Dönthettünk akkor, és döntöttünk is.

Agra egyszeriben lesütötte a szemét. A harcot, amit az apja nem tudott sikerrel megvívni annak idején, Arbó már az első alkalommal megnyerte: Agra nem volt képes állni a szigorú, atyai tekintet erejét.

- Így lesz kerek egész a világ, és így találhatjuk meg benne a helyünket - folytatta Arbó. - Nemcsak az otthont védők, nemcsak az onnan hadba indulók, de a vándor szívűek is.

Arbó a lány orra elé tartotta a kezét. A kérges, barázdált tenyéren lágy, vöröses fények játszottak a faragott kövirózsa szirmai között.

A lányban erre mintha megtört volna valami, és érezte, hogy semmivé lesz a makacssága. Ahogy a virágért nyúlt, akármennyire is szerette és gyűlölte egyszerre, mélyen belévésődtek a vén törpe utolsó szavai:

- Tartsd magadnál, Agra, vigyázni fog rád. Nem űzi el a kétségeket, de esélyt ad rá, hogy mikor sötét órákat élsz meg, a szívedben érezhesd az otthon melegét. Emlékezz arra, mikor és miért kaptad, és emlékezz a vén talpasra is, aki az orrod alá tolta!

*

A toroniak a térkapu körül gyülekeztek, és nagy sürgés-forgás ellenére is láthatóan figyeltek a részletekre. A katlan mélyén parázsrudak derengése szelídítette halovány félhomállyá a csillagtalan, borús éjszaka sötétjét. Sabbúli címert viselő hordárok birkóztak egy jókora társzekér darabjaival; húzták-vonták őket a sápadtan derengő határfelület innenső oldalán. Mások a batár összeszerelésén fáradoztak. Egyben nem fért volna át, ezért dönthettek úgy, hogy darabokban szállítják ide.

A katonák legyező alakzatban szóródtak szét a kapu körül. A lovakat kikötötték, ellátmányt szállító ládák katonás rendben sorakoztak az átjáró kőemelvényén túl. Agra a pálinkával megpakolt kocsi bakján ült. A lovat kifogták előle, és szélnek eresztették. Egyikük sem tudta volna megülni, más módon pedig többé már nem vehették volna hasznát. Pirra a bak mögött feszített, fejszével az oldalán, kétlövetű számszeríját a kezében tartotta. Csizmája orrát a szekér deszkáira szegelt szíjak alá dugta.

A kocsi háta mögött Giacomo készülődött. Gilronhoz szánt imáját már elmondta, trükkös elméjének minden tudása szorosan bekötött bőrzsákokban lapult a pálinkásdunkák kosarai közé tömködve. Halk ciccentéssel jelzett Agrának: készen állt arra, hogy jöjjön a vég.

Agra a gyülekező ellenségre nézett. Őt és társait a szürkület, és a kora esti köd leple elrejtette a fürkésző szemek elől. Amint a nap utolsó sugara is eltűnik a nyugatra magasodó rom takarásában, kezdődik a Veszett Szukák utolsó tánca a halállal.

Broganék indítanak majd a katlan túloldaláról Giacomo gránátjaival, és persze kézitusával. Macska Brogan, Zanghúb Hatria, Toroff Arbó, Kaddrúk Báor... Agra ujjai ráfeszültek a rögtönzött kormányrúdra. Most döbbent rá, hogy nem tudja Brogan igazi nevét:. Soha nem volt rá szükség, soha nem hívták máshogy. Ő sem.

Agra szeméből kibuggyant egy kövér könnycsepp. Összeszorított fogakkal átkozott mindent és mindenkit, hogy idáig jutottak. Elsősorban önmagát.

Dörrenések törték meg a tábori szekercék csattogásának ritmusát.

Elkezdődött.

Agra látta, hogy Broganék első hajítóbombái a katlan keleti oldalán álló csapatok közé csapódtak. Ezek szerint sikerült csendben végezniük az őrszemekkel. A robbanások jó kéttucatnyi toronival végeztek, és még legalább ennyit sebesítettek meg.

Agráék oldaláról a katonák nyomasztóan rendezett sorokban indultak meg a támadás irányába. Agra éleset füttyentett, mikor meghallotta a kézitusa zaját. Giacomo vaskos izmai megfeszültek, ahogy mozgásba lendítette a szekeret.

Ahogy lezúdultak a domboldalon, két feketébe öltözött toroni ugrott eléjük a rögös út melletti bokorból. Az egyiknek nem volt szerencséje, és a kerekek alatt végezte. A súlyos szekér alig döccent, ahogy átgázolt rajta. A másik viszont ügyesebbnek bizonyult, és egyetlen íves szökkenéssel felugrott a bakra. Kardja mély sebet ejtett Agra arcán, de többre már nem maradt ideje. Pirra számszeríjának lövedéke a mellkasát találta el, és lerepítette a szekérről.

Agra a fogait összeszorítva tartotta a kormányrudat. A közelben maradt toroniaknak volt annyi lélekjelenléte, hogy megpróbálják zárni a soraikat a térkapu nyugati oldalán, de esélyük sem volt érdemben reagálni. Tisztjüket Pirra második lövése terítette le, az útjába kerülőket elsodorta és az emelvénybe passzírozta a megrakott szekér.

A dunkák kibírták a becsapódást, a szétnyomódó testek sokat elvettek a szekér lendületéből. Az ütközés így is darabokra törte az első kerekeket, a szekér eleje az emelvény tetején, a katonák tetemeiből kipréselt véren még többlépésnyit továbbcsúszott a kapu felé.

Agra az ütközés lendületét kihasználva rugaszkodott el a bakról, tőrrel a kezében. A térkapu mellett álló varázstudó baljával a lány felé intett. Az ujjaiból kiinduló villámívek izzó sávokat martak volna Agra fejébe, karjába, de alig körömnyire a bőrétől eltérültek, hogy egy kőből faragott virágba földeljék magukat. Csupán egyetlenegy találta el az arcát, csaknem kiégette az egyik szemét is, de a varázstudót már ez sem menthette meg. Egyenesen a szívébe kapta a lány hosszú, gorviki mintára készült tőrét, és azonnal meghalt.

A csapás szélén megmaradt katonák gyorsan ocsúdtak. Hárman Agra, a többiek a batáron a lábait kiszabadító Pirra felé lendültek. A szekéren álló lány nem foglalkozott velük. Nyílvesszők találták el, de a sebek szinte azon nyomban ki is lökték őket, ahogy pillanatokon belül összeforrtak a vérében lüktető varázslattól.

Pirra rémítő, embertelen sikollyal ragadta ki sokat próbált fejszéjét a szekér repedezett deszkái közül, aztán megperdült, és a dunkák közé tömött zsákokra vágott vele.

Új nap gyúlt az alkonyatban.

A Giacomo keverte fekete por robbanása szétzúzta a dunkákat. Tűzvihar kélt minden irányban, mintha maga Sogron öltött volna testet a térkapu völgyében. De a por ereje nem érte be ennyivel: a csapása belemart a kaput működtető vésetekbe, széttépte a mágiát gúzsba kötő, megzabolázó rajzolatokat is. A valóság elkínzott ordítást hallatott, ahogy a manaháló fókuszált energiái bekapcsolódtak a pusztulás tűzhímes táncába, és eszeveszett dzsad dervis módjára felpörgették azt. Ragyogó, kék fényoszlop tört a magasba. Tövében a tér felcsavarodott, felszakadt, darabokra tépve mindent és mindenkit a katlan meredek falai között.

*

A hajó a Kimérásvíz öbléből indult. Odafelé selymekkel, toraniki bogyóolajjal és búzával rakatták tele a délvidéki Gorvikból régen elszármazott tulajdonosai; vissza, Ifinbe már csempészáruval, toroni műkincsekkel kellett megtérnie.

A ritkaságok mellett két utazó is került a fedélzetre. Maguknak valók voltak; nem beszéltek senkivel, egymással is csak ritkán. A fekete hajú, szikár férfiak alkotta legénység évődését, nem emberi fajokkal kapcsolatos durva vicceit sem fogadták; az élcek, a köszöntések a felverődő vízpermet cseppjeivel együtt peregtek le róluk.

A nagyobbik, agyaras ork fajzat szótlanul ült az árboc tövében naphosszat. Csak akkor kelt fel onnan morogva, mikor egy csörlő meghibásodott, és a kipattanó alkatrész kiverte az egyik matróz fél szemét. Elhessentette a sebesült körül csoportosulókat, ügyes kezei nyomán alig fertályóra múlva újra használható lett a gépezet, és erős kötés került a sérült tengerész arcára. Úgy ült vissza az árboc alá, mintha mi sem történt volna. Ettől kezdve nem háborgatták.

A másik, az alacsony nőnemű az orrszobor mellett talált helyet magának. Ott töltötte a napjait a kötelek között, az emberektől távol: nem zavarta sem víz, sem szélvihar. Csak a nyakában lógó törött kővirágot babrálta naphosszat, ahogy bámulta a végtelen hullámokat. Mikor a Karkvinok fogazott pereme után újra elé tárult a nyílt tenger, a törpe nő a zsebébe nyúlt.

Tenyérnyi fémdobozt vett elő, fél kézzel pattintotta fel a fedelét. Benne, vörös selymek ölelésében aranyszín csillag pihent, közepébe karmazsin ékkövet foglaltak. Belső körén nevek sorakoztak, köröttük a köszönetnyilvánítás északi jeleivel a Szövetség minden nyelvén. A hadjárat megmentéséért. A kilencedik vörös hadúr megmentéséért. A lobogó megmentéséért.

Ágra végigfuttatta hüvelykujját a neveken. A Macska szónál megállt: könnyek futották el a szemét, legördülő cseppjei elvegyültek a hullámok sós permetével. Gyors mozdulattal visszacsukta a dobozt, és teljes erejéből a habok közé hajította. Az út során először szólalt meg hangosan, de szavait csak a robajló tenger, és a kárpiton túlra költözöttek hallhatták:

- Nem volt igazad, öreg. Semmilyen lobogó nem ért ennyit.

kojer attila

ellenség

Történik a Pyarron szerinti 3694. esztendőben, a Szándék

havának 7. napján, Eren délnyugati határvidékén.

1.

Amikor rájöttél, hogy meghaltál, nagyon dühös lettél, de büszke is.

Pelyhedző állú írnok létedre jól kibabráltál azzal a vajákossal, akire már nem is igazán emlékszel, de úgy rémlik, a köpenye alól sötétség szitált, ahogy a kudarcba fúlt idézés után feldúltan távozott az uraság kastélyából. Emlékszel az átkára, erre a mindent lebíró akaratra, aminek mégis ellenszegültél, mert a szerelem - így gondolod - megakasztja a leggonoszabb varázslatot is.

Azt kívánod, bárcsak még egyszer láthatnád a szépséges Lynne arcát. De nem lehet, mert Lynnét már elásták a hideg földbe. Akárcsak apjaurát, a hirtelen haragú lovagot, akinek már nem is emlékszel a nevére. Néha abban sem vagy biztos, hogy Lynnét Lynnének hívták.

Fázol. A vár nagytermében ugyanúgy fázol, mint derékig a hóban, de megszokásból inkább az épületben maradsz. A lépcsőn jársz föl-alá, de a lábad nyomán sosem kavarodik fel a por. Ezt furcsállod. Azelőtt mindig tüsszögtél a portól.

Kiáltozás és talpak alatt hersegő hó nesze verte fel a fenyves csöndjét. Elcsigázott érv fegyveresek - látszatra alig többek útszéli rablóbandánál - botladoztak föl, egyre csak föl a dombgerincen. Fertályórája loholtak a toroni préda nyomában. A hó fehér volt, a fák törzse fekete, a férfiak szájából-orrából előgomolygó pára a szürke égre szállt.

Serd a zengővízi átkelés óta viselte a tíznagyoknak járó, rézveretes vállvasat. Az agyonkarcolt fémíven alig látszott már a ráfestett századjelvény, a négyszer vágott kék mezőben ágaskodó szarvas. Nem telt el úgy nap, hogy Serdnek ne jutott volna eszébe a Zengővíz partján a jéghideg iszapba ragadt holtak sokasága, a nehéz számszeríjvesszők surrogása, és a parancsnok rekedt-sípoló hangja. „Gratulálok az előléptetéséhez, tíznagy! Vigye a legényeket, és törjék le a hídfőről azt az átkozott sabbúli zászlót!”

Az űzött vadak - két toroni futár - már a dombtetőn magasodó, komor falaknál jártak. Az eskerri helyőrség színeit viselték. Lovaikat még a lángokban álló város határában kilőtték alóluk, harmadik társukat viszont csupán fél mérfölddel a romok előtt veszítették el, a domboldali csalitos előtt érték be és koncolták fel az ervek.

Fölmorajlott az ég: az Eskerrnél maradt Arel-papnak talán sikerült végre kiimádkoznia egy viharfelhőt az úrnőjétől, máskülönben aligha tudják majd eloltani a várost emésztő lángtengert.

Serd parancsokat kiáltott, és a fák takarásába rendelte kevés megmaradt emberét. A tisztelendő - tejfelesképű papnövendék, Krad bocsássa meg - az egyetlen egyházi személy, akit az ostrom utáni káoszban a félszázad hadnagya keríteni tudott számukra, valamivel lemaradva követte őket. Serd a grabancánál fogva rántotta be a papot az egyik fenyő óriási gyökérhalmai mögé.

- Bocsásson meg, derat, de nem szeretném, hogy bármi baja essen - mondta, és az udvariasság kedvéért eligazgatta a pap ruháját. - Ki tudja, miféle praktikával van lepecsételve az a levéltáska... Márpedig az ezredesnek kellenek a papírok.

Szemügyre vették az ódon várkastélyt. Csorba, négyszintes öregtorony a derekáig fölkapaszkodó repkénnyel, mellette elszórtan hólepte, földszintes épületek. Lakatlan és hideg. Az ablaktáblák zöme még a helyén van, és a tetőzet sem roskadt meg sehol, mégis azt a benyomást keltette, hogy századok óta lakatlan már. Az öregtorony főkapuja résnyire nyitva.

- Kapjuk el őket, már csak ketten vannak! - sziszegte valaki.

Serd az ujjával csettintett, hogy az emberei odafigyeljenek, és végignézett a szürke, szakállas, torzonborz arcokon, amelyeket grimaszba húzott a fáradtság. Egy takács, két parasztlegény, egy patikussegéd, egy kőműves és Serd, a másolóinas. Főtt ételt két hete, szappant jó holdhónapja, asszonyt pedig ki tudja, milyen rég nem láttak. Eskerr ostromát harmincan kezdték, mostanra hatan maradtak.

- Ma jól harcoltatok. Mi vagyunk a ganajos lábú gyalogság szeme-fénye - tódított Serd. - De azok ott bent nem holmi küldöncök, hanem fejvadászok! Emlékezzetek csak arra, amelyiket a domboldalon kaptuk el, hatan alig bírtunk vele! Ezeket már akkor ölni tanították, amikor ti még csak a falubéli bakfisok mellét próbáltátok meglesni fürdés közben. A nyavalya essen beléjük! Végzünk a rizspor hajúakkal, visszamegyünk Eskerrbe, ehettek, alhattok, amennyit akartok, talán nő is akad. Fázni biztosan nem fogunk.

A katonák felröhögtek. Eskerr fél napja égett. Az egyik toroni századdal volt egy Sogron-pap. Mindannyian látták a lángoszlopot, ami három háztömböt égetett parázzsá. A tűz elharapózott a szűk utcákon és az egymásba lógó tetőkön. Oltani senkinek sem volt érkezése.

- Be fogunk menni oda - folytatta Serd, és az öregtorony bélletes kapujára bökött. - Bent sötét lesz. Kicsi Wyke, Armil, fáklyát! Diov, Sorod, készítsétek a nyílpuskát! Öreg, tiéd a nagy pajzs, te mégy be először, én utánad. Nagyon fontos: a toroniak irattáskájához kizárólag a tisztelendő nyúlhat! A táskát varázsjelekkel óvják, aki megfelelő óvintézkedések nélkül matat hozzá, annak leesik a farka, ezt jobb, ha tudjátok!

Hitetlenkedő mormogás a válasz.

Vastag kesztyűk, málhazsákok kerültek a hóra, a bőrvértek szíjait meghúzták, csörlőzés zaja hallatszott, ahogy a katonák készülődtek. Fáklya lobbant.

Serd a Krad-paphoz fordult, és próbált nem gondolni a nyilvánvaló tényre, hogy a tisztelendő alig lépett ki a serdülőkorból. Lecsatolta alkarjáról a viseltes, vasabroncsos fapajzsot, és a papnak nyújtotta.

- Derat, jobban örülnék, ha ezt viselné, és az égiek szerelmére kérem, maradjon hátul!

A pap csibészesen elmosolyodott.

- A cipész maradjon a kaptafánál, ahogy mondani szokás.

Egyszerre robbanás dörrent a torony felől, a tetőről szikrázó-kormozó vörhenyes fény kígyózott a magasba. Az elhagyott erőd tövében készülődő katonák döbbenten nézték, amint a fénykéve jó kétszáz láb magasban egy újabb dörrenéssel szikrákra robban.

A láthatárra esővel hasas viharfellegek borultak. Serd végighordozta tekintetét a környező hegycsúcsokon, és arra gondolt, hogy ez a tűzijáték akár száz mérföldre is ellátszott.

- Jeleznek valakinek - mondta.

- Erősítést hívnak - kontrázott egy másik katona.

Újabb dörrenés kíséretében újabb fénykéve indult az ég felé.

- Nem. Egyhavi járáson belül nincs számottevő alakulatuk. Az összes anyaszomorítót kardélre hánytuk a városban! - Serd őszintén reménykedett benne, hogy igaza van. - Ezek éppen üzennek valakinek, csak nem tudjuk, mit jelentenek a szikrák. Bemegyünk!

Erv vezényszavak pattantak, és a katonák, nyomukban a pappal, megindultak az öregtorony kapuja felé.

2.

Amikor rájöttél, hogy halott vagy, el akartad mondani a mindig mosolygós Lynnének, hogy nincs baj. El akartad mondani neki, hogy a vajákos, aki összekülönbözött a kegyelmes úrral, nem árthat sem neki, sem a várnépnek, hiába fenekedik, mert te legyőzted az ármányt. De Lynne sikítozni kezdett és elájult.

Hetek múlva érkezett egy szent ember, aki megbizsergette a levegőt az egész várban, de te akkor az erdőben bóklásztál, és azon töprengtél, hogyan is juthatnál ki ebből a csávából.

Tudod, hogy nincs szád, amivel ehetnél, és nincs gyomrod, ami koroghatna, de mégis éhezel. Nézed a csillagokat az éji égen, és éhezel. Nézed a piszkos felhőtakaró mögé bújt sápadt napkorongot, és éhezel. Kezdetben balga voltál, és azt hitted, ha tűz közelébe mész, attól majd jóllaksz. Hiába.

Csak az emberi érintés veri el az éhségedet. Eleinte csak keveset csentél az élők lobogásából, és csak álmukban, mert láttad, hogy ez nem esik jól nekik. Mindig épp csak annyit, hogy ne szenvedj, de nem bírtad sokáig a koplalást.

Az éhség nagy úr. Végül is, megmentetted a várnépet a varázsló ármányától, tehát a tisztesség úgy kívánja, hogy ezt valamiképpen meghálálják. Sokkal rosszabbul is járhattak volna, például ha a varázsló békává vagy disznóvá változtatja ókét. Vagy ha ó szipolyozza ki belőlük az életet, a halálon túl is szolgálniuk kellett volna érte.

Serd nem ismerte fel a boltozatba vésett címert, a kékvérűek címerpajzsairól keveset tudott, csak a betűket tudta olvasni. A vaskos kapu zsanérjai nyikorogva engedtek, ahogy a katonák benyomultak. Homályos csarnok fogadta őket, ódonat csend, ponyvákkal letakart bútorzat. A fáklyák fénye vad, imbolygó árnyakat vetett a falra. A tompán dobbanó csizmák porfátylat vertek föl a kőpadlóról. Mozgás sehol.

Serd kézjelekkel mutatta az irányt. Keskeny csigalépcső vezetett a tető irányába.

Az ablakokon beszűrődő sápadt fénypászmákban hórihorgas árnyék tűnt fel a lépcső előtt. A ruházata alapján úgy tűnt, hogy az egyik toroni közelített feléjük. Lassú, csosszanó léptekkel, fegyver nélkül.

Serd megálljt intett az övéinek, mire a katonák szétszóródtak. Hideg vasakon táncolt a fáklyák sápadt fénye. Serd élesen rákiáltott a toronira, de az nem állt meg.

Valaki lőtt. A nyílvessző surrogva szelte a levegőt, és a toroni mellkasába fúródott. Tudták mindannyian, hogy ilyen közelről a nyílpuska a láncinget is átütheti. A toroni tovább dülöngélt feléjük, aztán megállt, furcsa puffanással eldőlt a padlón, és a holttestből, mintha csak ruhát vetne le, valami pokoli rémlátomás emelkedett ki. Olyan volt, akár a füst, ami fokozatosan emberi formát öltött.

Serd érezte, ahogy tagjaiból a tarkójáig kúszik a zsibbadás.

3.

Végül találtál egy módot, hogyan beszélhetnél Lynnével. Rájöttél, hogy nemcsak meleget tudsz csenni az emberekből, hanem beléjük is tudsz bújni, mint valami maskarába a Maszkok ünnepén. Az emberek ilyenkor tiltakozni szoktak, de a legtöbbjüket könnyen legyűröd. Nem szereted, ha óbégatnak, amiért egy kicsit kölcsönveszed a testüket. Úgyis visszakapják.

Először a számtartóba bújtál bele, de ficánkolt, és csak sután tudtad irányítani a kövérkés testet, mint egy zsírból-húsból-bőrből varrt játék bábot. Esetlenül legurultál vele a lépcsőn, mindened összetört, de a számtartó gurgulázó hangján kacagtál, mert nagyon jó volt ismét érezni valamit. Persze másik testet kellett keresned, mert ez használhatatlanná vált.

Egy szolga segítségével Lynnéhez rohantál, hogy elmeséld neki, megmentetted a várat a pusztulástól, de Lynne nem hallgatott meg. Kidobatott a poroszlókkal. Ezért megharagudtál. Mit lehet kezdeni egy ilyen makacs lánnyal?

Úgy döntöttél, cseles leszel.

Kérő érkezett a várba. Miután tárgyalt a kegyelmes úrral, kölcsönvetted a testét, úgy mentél Lynnéhez. A kérő teste fiatal volt és edzett, a vágya átragadt rád is. Amíg éltél, hozzá sem érhettél Lynnéhez. Úgy gondoltad, itt az ideje elvenni, ami járt, hiszen megmentetted a várnépet az átoktól. Ennyi jutalmat igazán megérdemelsz...

Üvöltések harsantak. A szürke, emberforma árny bömbölve rontott a katonáknak. Hideg-szaggató fájdalom mart Serd mellkasába, ahogy a lény átgázolt rajta; levegő után kapkodva roskadt a földre. Torkaszakadtából szeretett volna ordítani, kiparancsolni embereit ebből az elátkozott toronyból, de bénultságában erejéből csak sípoló nyöszörgésre futotta. Csattanásokat hallott. Sikolyokat. Elejtett kardja után kutatott a földön, majd mikor keze a markolatra tévedt, minden erejét összeszedve feltápászkodott.

Szörnyű, aszott fejű holttestek hevertek a földön. A rém tízlépésnyire tőle hörögve mártotta szellemkezeit Armil mellkasába, aki kétségbeesetten ordítva csépelte kardjával, hiába, hiszen a penge újra és újra átsiklott a rém árny testén.

Néhány pillanattal később Armil szárazra aszott holtteste is a padlóra zuhant. A szellem Serd felé suhant, fölemelte cafrangos, áttetszőn lobogó mancsát, és körbefolyta velük Serd fejét.

A katona szemében a világ kifakult, érzékei elvesztek egy őrjítő zúgásban, saját üvöltését is csak távolról hallotta. Bevizelt a fájdalomtól, és a rátörő émelyítő, élettelen porszagtól.

A folyosó végében aranyló fény villant, és Serd egyszerre levegőhöz jutott. A kispap! Varázsol! - ezek voltak az első tudatos gondolatai, amikor a rém magára hagyta. Nyögve feltápászkodott. Még épp tanúja volt, ahogy a kísértet ráront a Krad-papra, és orrán-száján keresztül belényomakszik.

Kihunyt az aranyfény és csönd telepedett a folyosóra. Serd csak a saját, sípoló lélegzetvételét hallotta és a földön heverő fáklyák sercegését.

A fiatal Krad-pap bamba-elragadtatott arckifejezéssel magasodott a holtak fölé. Lomha, idomtalan mozdulatokkal lépett párat - olyan darabosan, mintha nem is élő ember volna, hanem kóccal tömött báb -, azután Serdre nézett, és felkacagott.

4.

Hosszú ideje már, hogy Lynne leugrott a tetőről, és elásták a hideg földbe. Nem sokkal később apjaurát is eltemették. Elmentek a várból az emberek és elment velük minden maradék vigaszod, minden fény és minden melegség. Hosszú időn át vágyakoztál arra, hogy láthasd Lynne arcát. Olykor eszedbe jutnak más arcok is, amik egyszer régen tán fontosak voltak, de már nem tudod felidézni, miért.

Azután egyszer csak emberek jönnek a várba. Idegenek. Durvák és darabosak, mint a poroszlók. Forróak és ínycsiklandóak, mint a régi várnép.

Nagyon éhes vagy.

Túl régóta szenvedsz már...

Serd saját magát is meglepte azzal, hogy el tudott szaladni. Nem gondolkodott, az életéért futott, minél messzebb ettől a borzalomtól. Mire zihálva a padlástérbe ért, lépni sem tudott a rátörő fáradtságtól. Lecsapta a padlásajtót, és megkapaszkodott egy oszlopban, hogy el ne zuhanjon. Körbenézett.

Innen már nem volt hová menekülni. A tetőcserepek egy helyen hiányoztak, a szürke, alkonyi fény pászmában vágott be a padlás sötétjébe. A porszagba égett-fanyar bűz vegyült.

Valami moccant a homályban.

Serd imát rebegett Dartonhoz, hogy az utolsó toroni legyen az, hogy ha halnia kell, inkább az ellenség keze által haljon, semmint egy túlvilági rémség fonnyasztó ölelésében. Kardja után kapott, de hiába, a pengét elvesztette menekülés közben.

Gúnyos-rekedt kacaj csattant a padlás tetőgerendái között.

- Téged is felpróbált, mi? - kérdezte egy hang alig érthető, tengermelléki akcentussal törve a pyarronit. Serd közelebb óvakodott. A megbontott tetőzet közelében a harmadik toroni futár feküdt. Alkimistaműhely szagát árasztotta. Fiatal vonású arca kiszáradt, és megráncosodott, egyszerre volt ifjú és vén. Serd undorodva méregette.

- Nem lehetek szép látvány - mondta a futár. - De majd te se lepődj meg, ha tükörbe nézel.

- Mi ez a dög? - kérdezte tőle Serd.

A toroni mélázva bólintott, mint akinek tengernyi ráérő ideje van.

- Odahaza láttam már hasonlót, de a fene sem gondolta, hogy ilyesmibe futunk itt. Úgy hallottam, ez egy viszonylag civilizált ország... - göcögött, majd némi beteges zihálás után folytatta: - Démon és parazita egyszerre, egy lótetű a túlvilágról. A véred helyett a lelkedet szipolyozza, méreg helyett torz vágyakat, sosemvolt valóságot pumpál beléd. Az éjidők korából maradhatott itt, amikor az őrült urak démonokkal harcoltak. .. Valami magitor köthette ide, és az a szerencsétlen, akire ráakaszkodott, ki tudja, mióta kóborol már itt. Átkozott lélek a démoni tetvével együtt...

Serd úgy érezte, hogy ez túl sok volt, le kellett ülnie.

- Meg lehet ölni?

- Mágiával. Szentelt karddal. Az enyéim ezüstötvözetből vernek pengét, az apraja ellen az is hatásos.

Csend telepedett rájuk.

- Most az egyik emberemben van - mondta végül Serd.

- Akkor neki már vége - válaszolt a toroni keményen, és alaposan végigmérte az ervet. Serd állta a tekintetét.

- Ahogy így elnézlek, nem sok ezüstfegyver van nálad. Az én vasam nem fogja. Akár el is áshatjuk magunkat.

5.

Az emberek egyike sem megfelelő. ízletes mindahány, csillapítják az éhségedet, de ahogy végigpróbálod őket, egyre kedvetlenebbé válsz.

És akkor megsűrűsödik körülötted a homály, megrándul a vár láthatatlan szerkezete. Valaki fölmagasodik a folyosó végén. Egy kamaszkorból épp kilépett, félszeg fiatalember; imára kulcsolt kézzel áll egy csodás-forró, minden érzéket simogató aranyszínű fényoszlop közepén.

Mintha magadat látnád. Mohón odalibbensz, és kipróbálod, milyen lenne, ha ő te lennél. Hihetetlen érzés, képtelen vagy betelni vele. Felrémlik, hogy nagy bűn a mohóság, mégsem türtőzteted magad.

A fiú küzd, erős az akarata. Akárcsak a tiéd. Elkoppintod a lángját, hogy ne okvetetlenkedjen. Úgy illegeted magad, mintha új ruhád lenne, amit rád szabtak. Ismét fiatal vagy.

A toronival feltúrták az egész padlást, és felfeszítették az összes lelakatolt ládát, mire megtalálták, amit kerestek. Serd végig azért fohászkodott, a rém közben nehogy elunja a fiatal Krad-pap testét.

Fájdalmas lassúsággal óvakodtak le a földszintre, Serdet csak a mumifikálódott holttestek látványa késztette pár pillanatnyi megtorpanásra, a toronit az sem. Mikor kiértek a szabad ég alá, egyszeriben leszakadt róluk az öregtorony fullasztó lehelete. Fújt a szél, télszaga volt a friss levegőnek.

A rémet a torony melletti temetőkertben találták meg. Sejtették, hogy még ott lapul az ifjú pap testében, hiszen mi más vihetné rá Krad felkentjét, hogy csákánnyal bontson ki egy megszentelt sírt.

A düledező sírköveket kerülgetve közelebb nyomultak az istentelen jelenéshez. A pap teste már jókora gödörben állt, imbolygó mozdulatokkal csapkodta a fagyott földet. Ütemes csattogás, kavicson elvásó fém nesze hallatszott.

Serd és a toroni egy-egy megpatinásodott, ezüst gyertyatartót szorongattak. Serd talpa alatt megroppant a hó, és közben arra gondolt, hogy talán az lesz élete utolsó perce, amikor nekitámad Krad egykori szolgájának.

- Elkárhozunk - szűrte a fogai közt, és intett a toroninak.

6.

Ha még egyszer láthatnád Lynne arcát, minden megváltozna. Kimész a temetőkertbe, hogy megnézd őt. Föl kell törni a hideg földet, és az új testeddel lassan haladsz.

Már majdnem elég mélyre ástál, hogy ismét láthasd Lynne arcát, amikor kijönnek a várból az emberek. A lángjuk hívogató, de neked most fontosabb dolgod van.

Az emberek kétfelől közelítenek, de nem hagyod abba a munkát.

Azután fájdalom hasít beléd, szörnyű fájdalom.

Az égre ordítod a kínodat. Leveted a szép, fiatal testet, hogy menekülhess, és akkor meglátod Lynne felhőfátylas, ragyogó szépségű arcát az égen.

Elindulsz felé.

Az első csapások bezúzták a fiatal pap koponyáját. Csont reccsent, vér spriccelt a sebből. Földöntúli bömbölés kelt, ahogy a jelenés kiszakadt a gödörbe hanyatló testből, és ebből biztosak lehettek abban, hogy a gyertyatartó ezüstje hatásosnak bizonyult.

Serd és a toroni ordítva csépelték a sírba rogyott test felett lassan alakot öltő, istentelen szürke miazmát. Ahogy az elérte őket, mintha mérget lélegeztek volna. Marta a szemüket, a torkukat, de még a tüdejüket is.

Érezték, ahogy elszáll belőlük az erő. Rémisztő gyorsasággal kiszikkadt a bőrük, tagjaikon ellenállhatatlan remegés lett úrrá, ahogy az átkozott métely belülről szaggatta őket, de nem hagyták abba a harcot.

Azután a bömbölés lassan elhalt, és a rémség maradéka füstként oszlott el a hideg szélben.

Serd zihálva rogyott térdre a pap összeaszott teste mellett. Kezéből kifordult a nehéz, vérmocskos gyertyatartó. Egyszerre rátört a szentségtörés súlyának terhe, ezért utolsó erejével tenyerét a holttest hátára téve imát rebegett Dartonhoz.

A gödör túloldalán ott állt a toroni futár - hátán szíjjal átvetve az irattartó tekercs, amire az ezredesnek olyan égető szüksége volt. O is borzalmasan festett: mintha évtizedeket öregedett volna. A baljában még mindig ott lógott a vértől csöpögő gyertyatartó.

Serdet fürkészte.

A lassan ocsúdó érv üres tekintettel bámult vissza rá.

Egy ideig némán méregették egymást. A toroni végül a földre dobta a gyertyatartót, alig észrevehetően bólintott, és elsántikált dél felé.

függelék