13

- Gondolom, azt is tudod, ki az, aki ilyen gyalázatos dologra vetemedne a városomban - sóhajtott fel Ulinar.

Ratha Dull komoran bólintott.

- A neve Belovio és a fogadóban dolgozik cselédként - suttogta, nehogy valaki más is meghallja. - Ám teste már régen nem gyereklelket rejt, hanem egy gyilkos szörnyeteget, aki egy ártatlan gyermekarc mögé bújva akar a nagymester közelébe férkőzni.

Ulinar sokáig nem szólt. Amikor újra megszólalt, hangja nyugodt volt, de gyanakvástól terhes.

- Nagymester? - Elgondolkodva hümmögött. - Felettébb érdekesnek tartom, hogy te jobban tudod, ki a vendégem, mint én magam. Mert bizony én eddig a percig nem tudtam, hogy egy nagymesterről van szó. Érdekelne, mégis hogy lehet ez?

- Kilgo Merik több, mint aminek hiszed... - kezdett bele Ratha Dull, de a Mezőőr felemelkedő mutatóujja elhallgattatta.

- Kilgo Merik - mondta Ulinar. - Hidd el, az elmúlt fél napban többet megtudtam róla, mint szerettem volna. Via Sheni Fehér Tigris, a negyedik vörös hadúr egykori testőre, majd elárulója, a Szövetség szökevénye! Mi van, ha úgy gondolom, hogy éppen ő akarja megölni a vendégemet, te pedig, mint régi barátja és cinkosa csak félre akarsz vezetni, hogy időt nyerj neki?

- Tévúton jársz - csóválta meg a fejét Ratha Dull.

- Lehet, de az biztos, hogy a vendégem, bárki is legyen az, azért érkezett Lomarba, hogy megtalálja Kilgo Meriket, és ebben kérte az én segítségemet is. Ilanoriak, doraniak, és tudom is én, még kik a Szövetségből, mind egyetlen ember miatt vannak itt. Ezt az embert pedig úgy hívják: Kilgo Merik.

Ratha Dull már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de a Mezőőr csészéjére pillantva benne ragadt a szó. A csészében lévő tea - amiből láthatóan alig néhány korty fogyott - bugyborékolva alakult át valami szúrós szagú folyadékká.

A vén ilanori körbenézett a helyiségben, és a csodálkozó arcokból arra a következtetésre jutott, hogy más kupájában is hasonló folyamat ment végbe. S valószínűleg azoknak a testében is, akik már megitták az italukat...

Ratha Dull ugyan megvetette a méregkészítés tudományát, de ennek ellenére sámánként kiváló ismerője volt az efféle praktikáknak. Tudta, hogy léteznek olyan többkomponensű mérgek, melyek csak akkor fejtik ki a hatásukat, ha az alapmérgen kívül a másik összetevő is bekerül a szervezetbe.

Nem volt nehéz rájönnie, hogy az alapméreg ez alkalommal az italban volt, és csak egy pillanatnak kellett eltelnie, hogy átlássa az összefüggéseket. Az előbb meggyújtott gyertyák füstje az aktiváló komponens!

Az ifjú kardmester megingott a széken. Szemei kidülledtek, ajkai mögül szurokfekete nyál bugyogott elő, majd elvágódott a földön.

Néhány pillanaton belül az ivóban lévő valamennyi kardmester követte. Sorra rogytak össze, és fordultak le a székükről.

Ugyanígy jártak az ajtónál és a lépcsőnél álló ilanoriak, vagy a kandalló körül ülő lomariak, de még a kobzos is: görcsbe ránduló ujjai közül kifordult a lant, hogy aztán recsegve törjön szét a fekete nyálat felköhögő, ráboruló test alatt. Úgy tűnik a merénylő mindnyájuk italába juttatott a trükkös méregből.

Ulinar hitetlenkedve fordult körbe. Tekintete összecsukló embereiről először a csészéjére, majd Ratha Dullra vándorolt. Mire megértette, hogy mi történt, szája szélén szurokszín nyálcsík jelent meg, és arccal az asztalra bukott.

Ratha Dull odaugrott mellé, s kapkodva oldozta le övéről gyógynövényeket rejtő bőrerszényeit. A testőrök előhúzták kardjukat és közelebb húzódtak hozzájuk.

14.

Az elcsukló sikoly hallatán Kilgo ereiben megfagyott a vér. A barlangcsarnokból kivezető ajtó mögül harsam fel, és néhány pillanaton belül hörgő gurgulázás-ba fulladt.

A kurtizán!

Kilgo felpattant fedezékéből, és kardját előkapva rohanni kezdett az ajtó felé. Vicon cifrát káromkodott és utána sietett, ám mielőtt elérhették volna a hang forrását, kétembernyi magasságú lángoszlopok csaptak fel előttük, teljesen elzárva a kijáratot.

Mindketten hátraestek, a sistergő-sziszegő lángnyelvek okádta hőhullám ledöntötte őket a lábukról.

- Átkozott mágia! - morogta az embervadász, és sietve kereste az oszlopok között a továbbjutás lehetőségét, de úgy tűnt, nincs más út. A forró lángoszlopokon pedig lehetetlenség lett volna átmenni: bár nem töltötték ki teljesen a teret, egészen a csarnok mennyezetéig felcsaptak és többlépésnyi távolságból is elviselhetetlen forróságot árasztottak.

Lelkébe belemart a felismerés okozta fájdalom: a kurtizán nem járt sikerrel, és ha meghalt, akkor ő küldte a halálba.

A vörös lángok mögött három alak tűnt fel. Egy aranyszőke és egy mogyoróbarna hajú nő, közöttük pedig keskeny tőrt szorongatva Belovio, a cselédtestbe bújt gyilkos. Kilgo meredten bámulta kezében a vértől mocskos pengét.

- Szánalmasabb vagy, mint gondoltam, Kilgo Merik - sziszegte a fiú. - Mégis hogy képzelted, hogy képes lesz megvezetni engem egy egyszerű szajha?

- Rohadék... - suttogta Vicon.

Kilgo néma maradt. Száműzte lelkéből a fájó emlékeket, és csakis a kiképzése során az embervadász mesterektől tanult mantrákra összpontosított, hogy a megfelelő pillanatban higgadtan és tiszta fejjel cselekedhessen.

Vorkastor farkasszemet nézett az embervadásszal, majd átkarolta a mellette álló nők derekát.

- Ők a lányaim - mondta mosolyogva. Aztán hirtelen a két cápavigyorú szépség egy fehér füst kísérte villanás következtében eltűnt a karjai közül... és egy pillanat múlva a kuncogásuk már a két férfi mögül hallatszott.

Mindketten hátrafordultak. A nők anyaszült meztelenül álltak Tibalcur kő mellkasán, és éppen egy-egy fiolát emeltek a szájukhoz. Testük minden porcikája megreszketett a mágikus nedű hatására.

Az átváltozás csak néhány pillanatot vett igénybe. Négykézlábra ereszkedtek, karjuk, lábuk átalakult, arcuk eltorzult, fejük megnyúlt; hallani lehetett a csontjaik recsegését is. Ott, ahol az előbb még két gyönyörű nő állt, most egy medve és egy oroszlán vicsorgott, fajtáik legnagyobb és legerősebb, természetellenes izmoktól duzzadó példányai.

- Mivel végeztetek a nővérükkel, biztosíthatlak benneteket, hogy hosszú és fájdalmas halálotok lesz - közölte Vorkastor, majd távozott a csarnokból.

Kilgo eltette kardját, és bőrerszényéből szivart vett elő. Leharapta és kiköpte a végét, s miközben megforgatta a szájában, balja végigsimított az oldalára kötött Háromszem Látcsövön.

- Boldogulsz velük? - kérdezte Vicont.

A haonwelli már a vadállatokat méregette. Látszott, hogy a fejében már hazájának többezres nézőserege skandálta a nevét, arra biztatva kedvencüket, hogy ismét megcsillogtassa nem hétköznapi vívótudományát.

- Menj! - mordult fel Vicon, majd rövidkardjait előrántva nekiiramodott.

A két bestia üvöltve vetette rá magát.

Kilgo hátra sem nézett. Gyors mozdulattal lekapta a legközelebbi szarkofág tetejét, és pajzsként használva, egy nagy ugrással keresztülvetette magát a lángoszlopokon. A fenyő csak egy pillanatig nyújtott védelmet a pusztító forróság ellen, azonnal lángra kapott, ám ez a kis idő épp elegendő volt ahhoz, hogy az embervadász átguruljon a túloldalra.

Kezén, arcán megfeketedett, felhólyagosodott a bőr, tüdejébe belemart a forró levegő, de átjutott. Végig-gördült a földön, hogy eloltsa égő ruháját, majd fél térdre állt, előrántotta a látcsövet, és közben nagyot szívott a szájában lévő, elszenesedett szivarcsonkból. Gyors mozdulatokkal fújta bele a füstöt, azután olyat tett, amit még soha: a varázstárgyon lévő mindhárom gyűrűt elforgatta. A füst először kékre változott, majd vörös színűvé vált, végül szivárványszerű szikrázássá formálódott a Háromszem Látcsőben.

Kilgo mély levegőt vett és nekirugaszkodott. Mögötte a haonwelli hangos kurjantások és szitkozódások közepette vívta haláltáncát a bestiákkal.

A barlangcsarnok mögötti kör alakú helyiség már jóval kisebb volt, és láthatóan nem a természet formálta, hanem gondos és hozzáértő emberkezek. A falakba vésett fülkékben huszonkét márvány mellszobor pihent, míg a huszonharmadik, ami magát Logasse kapitányt, a Tibalcur elleni küzdelem hősét ábrázolta, középen emelkedett, feketemárvány-talapzaton.

Széles lépcső futott meredek ívben felfelé, ami feltehetően a fogadó egy kevésbé forgalmas szegletébe vezetett. A gyermektestbe bújt Vorkastor háta mögött összekulcsolt kezekkel haladt felfelé. A kurtizán kitekeredett teste élettelenül hevert a lépcső aljában, hollófekete haját bemocskolta a felnyitott mellkasából kiömlő vér.

Kilgo magas ívben elhajította a Látcsövet, majd a terem közepén álló szobor felé vetődött. A varázstárgy belsejében tobzódó energia már repülés közben megroppantotta a látcső szerkezetét, és az üvegtesten keletkező hajszálrepedéseken át vakító fény tört elő.

Vorkastor az utolsó pillanatban vette észre a veszélyt; és torokhangú kiáltására villódzó villámaura ölelte körül a testét.

Hatalmas robbanás rázta meg a Megkövült Sacront. A falakat szinte szétszakították a felszabaduló energiák. A mennyezetről ökölnyi kövekből álló zuhatag hullott alá. Mindent beterített a fullasztó porförgeteg.

Az egész nem tartott tovább néhány pillanatnál. Kilgo tudta, hogy ha nem sikerült megölnie ellenfelét, akkor a pillanatnyi zavart kihasználva most kell lesújtania rá. Nem tudta Vorkastor milyen hatalmaknak parancsolt, de abban biztos volt, hogy a halandók nem plántálják bele a lelkűket csak úgy, egyik testből a másikba.

Előrántotta a fegyverét, és kiugrott a fedezéke mögül.

A vakító, recsegő villámnyaláb a porülte lépcső közepéből csapódott ki, és mellkason találta az embervadászt. A gyilkos energiák behálózták a testét, és háromlábnyit repítették hátra. Kilgo izmai vadul rángatózva mondták fel a szolgálatot.

- Te ostoba patkány!

A lépcső előtt a porködben lassan kibontakozott a fiú alakja. A testén több helyen nyílt seb tátongott, és a ruha is cafatokban lógott rajta, de ezeket leszámítva úgy tűnt, hogy a robbanás nem tett komolyabb kárt benne.

A szemében tomboló őrület viszont mindennél ékesebben árulkodott arról, hogy az embervadász, annak ellenére, hogy nem tudta megölni, elérte a célját. Az épületben ugyanis mindenki hallotta a robbanást, és ezzel Vorkastor elvesztette tizennégy esztendeje féltve őrzött titkos fegyverét: a meglepetés erejét.

- Pusztulj! - üvöltötte Vorkastor, és baljából újabb villámot eresztett útjára.

Kilgo összeszorította a fogát, és minden maradék energiáját arra fordította, hogy elugorjon a gyilkosán sziszegő nyaláb útjából. Begurult a mellszobor takarásába

- Logasse kapitány márványfeje hangos reccsenéssel roppant ketté, ahogy elérte a villám -, majd a túloldalán fél térdre emelkedve gyors egymásutánban útjára küldte az alkarjára szíjazott dobótőreit. Pontos volt, mint mindig, ahogy az a hat falu legkiválóbb tőrvetőjéhez illett.

Az egyik tőr a fiú combjába fúródott, míg a másik keresztüldöfte villámokat szóró bal tenyerét. Vorkastor sikoltva meredt a baljában megállapodott pengére.

Kilgo nekiiramodott. Kardját ugyan az első villámcsapás kitépte a kezéből, de tudta, hogy Vorkastor gyereknyakát puszta kézzel is kitörheti.

Ahogy Vorkastor elé ért, az kitátott szájából tűzcsóvát okádott rá. Kilgot perzselő lángnyelvek ölelték körül, és a fájdalom hatására összerogyott. Karjait védekezően maga elé tartotta, de tudta, hogy ezzel nem kerülheti el a véget. Bőre pergamenszerűen pöndörödött fel a kezén, és érezte saját égett húsának orrfacsaró bűzét.

Itt a vég - gondolta.

Ám ekkor vakító fény támadt valahonnan fentről, és valószínűtlenül termetes árnyék vetült rá. Hatalmas test huppant elé a porködbe burkolózó mennyezet felől. Tetőtől talpig fehéren izzó páncélba bújtatott teste hangos döndüléssel ért földet, embernyi pajzsát védekezően emelte Kilgo elé.

Rúnákkal ékesített vértjén egyszerűen megtört a gyilkos tűzcsóva ereje, a lángnyelvek semmivé foszlottak. Az ismeretlen könnyed mozdulattal kapta le hátáról két tenyér széles kardját, és Vorkastornak rontott.

A gyerektestbe bújt gyilkos egy pillanatig sem akarta összemérni erejét a két láb magas lovaggal, ezért kétségbeesetten sietett a lépcső tetején sötétlő ajtó irányába. Éppen csak eljutott odáig, amikor egész testében megremegett, ahogy egy mesterkard pengéje keresztüldöfte a mellkasát.

A lehanyatló test mögött, a csarnokban megjelent Ulinar elgyötört, fekete nyáltól mocskos ábrázata.

A Mezőőr kirántotta kardját a fiúból, és hagyta, hogy az élettelen test az ismeretlen lovag lábáig guruljon. Mögötte Ratha Dull eresztette le célra tartott íját.

Kilgo mély sóhajtással adta át magát a megváltó, fájdalommentes eszméletlenségnek.

15.

A Megkövült Sacron félhomály uralta, negyedik emeleti lakosztályában ébredt. Megégett kezeit gondosan bekötözték, és az arcát is valamilyen szúrós szagú gyógykenőcs borította.

- Kétségtelen, hogy szereped ebben a játszmában túlmutat annak a jelentőségén, amiért valójában kerestünk téged. - Az öblös hang a lakosztály egy gondosan elsötétített szegletéből szólt, hogy még csak véletlenül se láthassa az ott ülő, széles vállú férfi arcát.

Kilgo körülnézett. Az ágya mellett az a két fonott hajú és szakállú férfi őrködött, akik a sikátorban is keresték. Via Grom Rőt Farkasai. Az előbb megszólaló férfitől karnyújtásnyira pedig, leeresztett sisakrostéllyal ott állt a titokzatos lovag is, aki megmentette az életét.

- Azért jöttem Lomarba, hogy megtaláljalak, Vorkastor Gyermekei pedig azért, hogy megöljenek engem - folytatta a férfi. - A jelek szerint a szekta tagjai már tizennégy esztendeje tudták, hogy ezekben a napokban itt fogok tartózkodni. Mivel én miattad vagyok itt, te pedig azért, mert elhagytad a negyedik vörös hadurat, felmerül a gyanú, hogy tetteid előre meg voltak írva.

Elhallgatott.

- A történtek még meglehetősen ködösek számomra, de a barátod által elfogott boszorkány vallomásából hamarosan többet fogunk tudni.

- Vicon...

- Jól van - mondta a férfi. - Kiváló szolgálatot tett a Szövetségnek, akár csak te, Kilgo Merik. Jobb, ha minél előbb talpra állsz, Fehér Tigris, mert a szolgálatod még nem ért véget!

- Már nem vagyok Fehér Tigris... - préselte ki magából Kilgo. Minden egyes szó rettenetes kínokat okozott neki.

- A Via Shen visszahívott a kötelékébe. Még fontos feladatok várnak rád.

Kilgo megrázta a fejét. Még mindig nem értett semmit.

- Ki vagy te? - kérdezte hunyorogva.

- Nem több, mint aminek most is látsz. Árnyék. A lelkiismeret hangja, ami azt súgja neked: elérkezett a visszatérés ideje.

- Árnyék létedre komoly erők álltak csatasorba, hogy elveszejtsenek. Egyetlen toroni szekta sem veszteget el az életéből tizennégy esztendőt egy hétköznapi ember miatt. Legalábbis az egyik vörös hadúrnak kellene lenned ahhoz, hogy az elmúlt napok zavaros eseményei értelmet nyerjenek.

A férfi rákönyökölt az előtte lévő asztalra. Ahogy tenyerébe simuló öklével megtámasztotta állát, az egyik gyertya fénye utat talált rúnák borította alkarjáig. Bár Kilgo gyakorlottan olvasta az alapvető mágikus rajzolatokat, a sápadt bőrön tekergő minták teljesen ismeretlenek voltak a számára.

- Kicsiny pont vagyok én a vörös hadurakhoz képest - mondta a férfi -, bár bevallom, néhány esztendeje esküt tettem, hogy az egyiküket előkerítem. Azon pedig, hogy a feketék célpontjává váltam, ne lepődj meg: aki az árnyékok közt jár, gyakran többet lát a fényben élőknél, és tudása veszélyesebb lehet egy jól felfegyverzett seregnél is. Akikre veszélyt jelentek, azok nem a nevem vagy a rangom miatt keresnek, hanem azért, amit itt őrzök - baljával megkopogtatta a halántékát -, vagy pedig azért, amit tenni készülök. Úgy tűnik, ellenségeink soraiban vannak olyanok, akik gyakorlottabbak a jövőlátás képességében, mint azt eddig feltételeztük.

- A negyedik vörös hadurat keresed - állapította meg Kilgo. Égett bőre minden apró mozdulatra lángoló fájdalommal árasztotta el a testét.

A férfi bólintott.

- Ahhoz viszont, hogy meg is találjam, segítségre van szükségem. Olyanok segítségére, akik mindenkinél jobban ismerik őt, és az életüket is feláldoznák érte.

- Az Éjjárók.

- Így van. Az ereni hercegi elit testőrség tagjai szétszóródtak szerte északon, mert hozzád hasonlóan senki sem tudott felülkerekedni Eligor elvesztésének kudarcán. Most már belátjuk, hogy ez legalább annyira a mi hibánk, mint a tiétek: hűségetek a herceg iránt, hála a dorani varázsnak, megkérdőjelezhetetlen, viszont az elvesztése után támadó űrrel az asztrálmágusok praktikái már nem tudtak mit kezdeni. Az Éjjárók önmagukat oszlatták föl. Volt, aki a harcmezőn keresett magának végső feloldozást; volt, aki maga mögött hagyott mindent, és a felejtés útját választotta, akár csak te. Lunírpengére Senyrben bukkantam rá, míg a Néma Tigris Dorianban gyászolta elvesztett nevét és rangját. Ám volt, aki nálad is távolabb futott: Yaro Bredin egészen a Quironeia déli partjáig zarándokolt szégyenében.

Kilgo szemébe különös fényt csalt a régi bajtársak említése. Egy ideig gondolataiba merülve bámulta a sötétségbe burkolózó alakot.

- Ma hajnalban legyőztük a feketék főseregét Vinalinál, de a háború megnyeréséhez Eligorra is szükségünk van - a férfi hátradőlt székében, és oldalra billentette a fejét. - Felteszem hát a kérdést, amit a többieknek is feltettem: Kilgo Merik, kész vagy harcolni azért, hogy a Szövetség visszakaphassa észak hadurát?

Kilgo Merik, Eligor egykori testőrségének tagja, Via-Shen Fehér Tigrise rezzenéstelen arccal bólintott.

Noha lelkéről már évekkel ezelőtt letörölték Doran hűségbélyegét, elsöprő erővel tört fel benne a kötelességtudat. Eszébe ötlöttek Ratha Dull tegnap reggeli búcsúszavai: „A csontok azt súgták, megtalálod, amit elvesztettél.”

Az öreg ilanori jövendölése ebben a pillanatban beigazolódni látszott. Valóban megtalálta, amit elvesztett: önmagát.

- Rendelkezz velem, uram!

Lili von weisner

amikor az őrület ideje eljő

Halottak. Halottak mindenütt. Az arcok sápadtak, mint Alidar alabástromtornyai. Még látom rajtuk, hogyan csodálkoztak rá az elmúlásra. A gondolat ráfagyott a vonásaikra.

Barbárok és a mieink vegyesen, egymás mellett. Sétálok közöttük, mintha csak virágokkal teleszórt mezőn járnék. Az alkony Toron bíbor-fekete pipacsaira és a rowoni csatlós éjszín-hullámkék zászlóira húzza a felhőket. Vércseppek táncolnak a fűszálak végén, majd lehullanak, ahogy a hó hullik a Jéggyémánt havában a Piderák bércein.

Alig néhány órája ért véget a csata, de a hullavirágok bűze így is lecsorog a torkomon és a tüdőmbe mar. Elnézek a testek felett, összpontosítok, és a szellemvilágban máris ott keringenek előttem a színek. Tudom, melyiket keressem. A szenvedély borvöröse átviláglik közöttük, kifakítja a többit, ahogy az Ő fénye sem mérhető senki máséhoz. Ambrosia lmperalis és halványpiros északi nedű. Nincs már szivárvány. A halál csak azt az egy színt dermeszti öröklétbe, amelyik az életet uralta. Alig pár nap és elveszik örökre, ahogy a lélek végleg elhagyja ezt a világot.

Elhessegetem a többi lelket és utat török Hozzá.

Közel lebeg a parthoz, a víz szerelmesen dörgölőzik az arcához. Körülötte a parancsnoki tutaj maradványai és Tharr hüllőszerzeteseinek teste. Többtucatnyian még mindig azokkal a smaragd lángokkal égnek, mint a harc elején, amikor az Abasziszból érkező áruló parancsára nyílzápor pusztított el mindenkit.

Láttam, hogyan nyeli el Kedvesem dereglyéjét a mélység a hínárzöld ruhába öltözött férfi parancsára. Polipkarok csaptak ki a vízből, és magukkal húztak mindent, ami mozgott. Most a pyróni hekka papja is ott van a halottak között, testét az égből lesújtó villám rántotta görcsbe.

Térdig gázolok a Lomba és megfogom Kedvesem kezét. Az ernyedt test siklik utánam a vízben, egészen a partig. Ott inkább a hóna alá nyúlok, úgy segítem ki a folyóból, aztán visszamegyek a pálcájáért is. A Dom Şyrriothot, a császár ajándékát nem hagyhatom veszni, szüksége van rá. Kotorászom egy ideig az iszapban ott, ahol láttam Őt a vízbe esni. A felkavart szemcsék sötétszürkére színezik a Lornt, alig látok valamit. Csak a páncéljukból szabadulni képtelen harcosok hullái és hajóink darabjai mindenütt. Az egyik alatt végül meglelem a pálcát, fennakadt a törmeléken. A barbárok, ha keresték is, nem találhatták meg, Tharr kegye rejtette el a szemük elől. Nem lehet senki másé, csak az Övé!

Kievickélek a partra és a Dom Şyrriothot, a Háború Urát leteszem Őmellé.

Finoman megérintem Kedvesem arcát és a haját, ajkam gyengéden csókolja az Övét. Az első csókunk, édesebb nem is lehetne. A felette kavargó borvörös átjárja a testemet, utat talál a szívembe és a gondolataimba.

- Hozz vissza! - parancsolja.

- Nem engedem, hogy meghalj - válaszolom. A hangom cérnavékony, mintha nem is az én torkomban születne: még sosem szóltam Hozzá és máshogy képzeltem azt, amikor először alkalmam nyílhat erre. Mást akartam mondani, azt, hogy szeretem, de az nem illik ide.

Az arca szigorú, de látom a szemében, hogy Ő is szeret. A színek elárulják, még ha nem is mondja. Nem is lenne méltó hozzá, de előttem nem lehetnek titkai sem Neki, sem másnak.

- Most aludj - lesimítom a szemét a tenyeremmel, Ő engedelmesen lehunyja.

Ujjával a közelengedés jelét rajzolja a tenyerembe. Felnézek. Vér pettyezi a bort, egyre több, mintha véreső hullana az égből, és beszennyezné szerelmünk skarlátját. Fájdalmai vannak. Nekiveselkedem, hogy kihúzzam a nyílvesszőket - nehezen mozdulnak. Tucatnyi ütötte át, némelyik a tollig belefúródott. A barbárnak nem volt mersze szemtől szembe kiállni vele.

Az első vesszőt a nyakából szedem ki, gyengéden csókolom a sebet. Nem vérzik, ahogy a többi sem. Látom, ahogy enyhül a fájdalma. A távolban katonák tűnnek fel, a halottak között járkálnak, bizonyára keresnek valamit. Nem aggódom, a mieink azok. Mikor meglátnak, elindulnak felém. Végigsimítom Kedvesem homlokát.

- Megérkezett a kíséret - mondom.

- A pálcámat! - válaszolja.

Ott fekszik mellette, ékkövein visszaverődnek a nyugvó nap sugarai. A kezébe teszem a Dom Şyrriothot, és finoman rászorítom az ujjait. A katonák közben odaérnek hozzánk.

- Félre onnan! - kiált rám az egyik, miközben egy másik nagyot taszít rajtam.

Hordágyra fektetik Kedvesemet. Tudom, hogy nem akar a katonákkal menni, velem akar maradni, hiszen mi összetartozunk. Felemeli a parancsnoki pálcát, de a pietorok nem figyelnek rá. Nem hallják őt. Pedig ha hallanák, azonnal térdre ereszkednének előtte: a Birodalom hősének, Amnet-On Keilornak senki nem mer ellentmondani.

- Szólj nekik, sedular! Itt maradok, még nem veszett el a csata. Még élnek Kyria árulói!

- A nevem Crystelle - motyogom.

- Bármi is legyen a neved, sedular, semmi jogod ahhoz, hogy megérints egy Dicsőségest - mondja az egyik pietor. Egyenruháján a Keilor Ház címere.

- Nem akar elmenni, amíg nincs vége a csatának - tolmácsolom nekik az Ő szavait.

Azok négyen ellépnek mellettem, a szellemvilágban jól látom örvénylő megvetésüket. Hogy merészelik megtagadni Amnet parancsát? Árulók ők is, mint a délről jött barbárok!

Felkapok egy tőrt és teljes erőmből az egyik katona hátába vágom. Nyikkanni sincs ideje, a szájából dől a vér.

A hordágy megbillen, Kedvesem a földre zuhan.

A pietorok dühe rőtre festi a levegőt, amikor felém fordulnak. Kardot rántanak, de elkéstek.

Kezemben már ott a samballa, a húrok engedelmesen simulnak az ujjaimra. Nincs nehéz dolgom: árnyak ébrednek pár órás álmukból, fekete lepkerajnak látszanak, ahogy alászállnak. Halálpillangók. Mintha csak a hangszerből előcsalt muzsikára táncolnának, szélsebesen marnak bele a húsba és libbennek odébb. A mozgásuk kecses, akárha győzelmi táncunkat, a quicchasst járnák.

A haragos rőt vérszínűvé válik, ahogy fogy a három férfi ereje. Nem hagyom abba egy pillanatra sem, becsukom a szemem és átadom magam a zenének. Micsoda dallam! Az ujjaim sebesen siklanak a húrokon, a katonák halálszavát visszaverik Alidar falai. Kiegészítik a muzsikát, akár gyilkos pillangóim szárnyverdesése.

Amnetnek tetszene. Szereti, amikor játszom, szereti a samballa lágy hangjait. Nem mondja, persze, de én tudom. Égkék nyugalom a lelke olyankor.

Arra eszmélek, hogy már nem hallom a pietorok hangját, és mintha a pillék is tovalibbentek volna. Arrébb rugdosom a katonák testét. Kedvesem arca most vádló, nyoma sincs rajta szerelemnek.

- Odaadtál volna nekik, pedig én azt parancsoltam, hogy kelts életre - mondja.

- Hiszen élsz - nem merek a szemébe nézni.

- Ostoba sedular. Honnan veszed a bátorságot, hogy ellentmondj nekem? Ha erre a csekélységre sem vagy képes, akkor eredj és keríts valakit, aki képes rá!

- Talán a barbárok papjai. Akad itt belőlük éppen elég. Egyszer láttam, hogy halálos sebet kapott kapitányukat gyógyították meg...

- Lódulj!

Engedelmesen meghajtom a fejemet. Még egy csók és ujjait kardjának markolatára szorítom.

- Szükséged lehet rá.

Elnéz mellettem, nem méltat több szóra. A parancsot megkaptam, papot kell kerítenem mihamarabb, aki életre tudja kelteni.

Felállók és körbenézek a mezőn. Nyugatra, Alidar felé Amnet hadtestének elesettjei, keletre többnyire a barbárok és a déli áruló katonáinak hullái. Arra lesznek a pyróni szellemek papjai.

Sok szín hullámzik ott, elkeverednek és újra szétválnak. A gyászos fehér, a gyávaság szürkéje, a rőt harag és a fekete gyűlölet, de még látok nagyravágyó ezüstöt, meg dicsőséges aranyat is.

A kezembe fogom a samballát és belekezdek egy gyászénekbe. Tudom, elesett hőseink meghallják majd, nekem pedig csak annyi a dolgom, hogy követem a dal fényszálát. Megmutatja nekem, hol fekszenek a szellemekhez imádkozók.

A gyöngyszín csík vezet az Alidarra ereszkedő sötétségben. Több száz szálra szakad szét, mint a fonál, a legerősebbet keresem mind közül. Úr lehet a sajátjai között, de számomra csak az erő forrása.

Áttaposok a testeken. Valaki elkapja a bokámat és mond valamit. Nagyot rúgok oda, ahol az arcát sejtem. Fájdalmas nyögését - Tharrnak hála - elnyomja a samballa hangja. A fényszál egyre rövidül, míg teljesen el nem fogy, most már csak egy pontocska, mely játékosan lebeg a szemem előtt. Itt van hát az a barbár pap.

Leguggolok a test mellé. Nem szaglik. Arany dicsőség.

Valami cifra gönc van rajta, mintha nem is háborúba indult volna, hanem bálba. Megtapogatom, de nincs nála pénz, csak egy lánc a nyakában. Kis aranymedál, egy madárféle, ami úgy görbül, mint az elfogyóban lévő holdak.

A férfi sebei súlyosnak látszanak, a ruhája merő vér, de még életben van. Megütögetem az arcát, hogy magához térjen, aztán a szájába csurgatom azt a löttyöt, amit útközben az egyik elesett magitortól vettem el. Víz helyett ez is megteszi, mert azonnal kinyitja a szemét, és kiköpi a lőrét. Mond valamit a maga barbár nyelvén, amit nem értek, de úgysem fontos.

- Talpra! - szólok rá. - Velem jössz és feltámasztod!

- Eszemben sincs - mordul rám. Úgy torzítja a toroni szavakat, hogy alig értem, amit mond.

- Csak nem fogok könyörögni egy barbárnak, hogy teljesítse a parancsomat?! - Nagyot rántok rajta a hajánál fogva, de nem bírom felhúzni hájas testét a földről.

Szürke félelemfelhők gyülekeznek körülötte. Minek megy a háborúba az, aki nem tud méltósággal meghalni? Nem úgy néz ki, mint akit akarata ellenére soroztak be. Egyáltalán, katonának sem látszik. Mond valamit, ami csupán egy sóhajtásnak tetszik. A nyakláncán a medál zölden világít, és érzem, ahogy megremeg a lábam alatt a föld.

- Megvesztél? - lépek a torkára. Reccsen valami, talán a gégéje, de mit számít? - Segíteni fogsz, mert Amnetnek élnie kell!

Tágra nyílik a szeme, ahogy levegő után kapkod. Elgyönyörködöm a szürkébe vegyülő vércseppeken. Csodálatos ez a két szín együtt. Félelem és fájdalom tökéletes harmóniája.

A medál zöldje fakulóban van szerencsére, az nem illik ide. Pislákol még egy darabig, majd ellobban, akár az élet, és a föld remegése is megszűnik.

A pap még mindig engem bámul azokkal a rezzenetlen szemeivel. Megfogom a köpenye hajtókáját és vonszolom magammal, át a hullamezőn. Nem tiltakozik, megadóan tűri. Halántékomról izzadságcseppek gördülnek végig az arcomon és a nyakamon.

Piszok nehéz a barbár, de csak nem akar felkelni és a saját lábán jönni. Elpuhult, hájas disznó. Megállok, hogy kilihegjem magamat. A pap ruháján elpattantak a gombok, az anyag pedig cafatokban lóg rajta. Úgy kell neki. Fekete gyűlölet hullámzik át a ránk ereszkedett sötétségen.

- Márpedig feltámasztod! - vetem oda neki. - Jutalmul még el is engedlek!

A barbár nem szól, de a fekete elmélyül körülötte. Azoknak a szűke selymeknek van ilyen éjszín árnyalata, amiket a Keilor-palotában láttam. Amnet fiait takarták be velük, mielőtt a fattyúknak fenntartott kriptába tették volna őket. Értelem nélküli életük, és ahhoz méltó haláluk volt: a gyász fehér leplét nem érdemelték ki. Ez a pyróni szellemeket imádó pap meg örülhet, ha egyáltalán helyet és saját fejfát kap egy temetőben.

Menni kell, Amnet vár. Újra nekigyürkőzöm.

Az a szerencséje a barbárnak, hogy az ő fénypászmája világított a legélénkebben, különben eszembe sem jutott volna őt választani. Őrültnek tűnik, ráadásul a medálja sem működik rendesen. Az a sápadtzöld semmi jót nem jelent, vérszínben kellene pompáznia, mint Tharr papjainak jelképe. A vörös az jó, és árnyalattól függően sok mindent jelenthet: szerelmet, haragot, fájdalmat, szenvedélyt. A vörös az élet. Még harcban is méltó ellenfél.

Az a fajta zöld viszont csak a reményt festi meg. A gyengék színe. Az alantas barbároké.

Szúr az oldalam, ahogy áthúzom a pap testét az egyik hullán. Mélyeket szippantok a levegőből, a hullák egyre erősebb bűzéből. Holnap reggel talán eltakarítják őket, gödröket ásnak a dögöknek a temetőben és Alidar gyászba borul. Fekete zászlót húznak fel, mert nem tudják, hogy a fekete a gyűlölet, nem a gyász színe. Nem látják, amit én látok, nem látják az élők és holtak szivárványát. Én tudom, hogy melyik mit jelent. Ott vannak világosságban és sötétségben, a csillagok alatt és a felhőkben, nem rejtőzhetnek el előlem. Sorsokról, életekről mesélnek, ha úgy akarom. Más talán beleőrülne a rengeteg színbe, abba, hogy látja mások érzéseit, de én nem. Én felhasználom őket.

Lenyalom az izzadság sós ízét az ajkamról. Még néhány láb és ott vagyok, már látom Amnet borvörös szenvedélyét a levegőben. Úgy fénylik, hogy a csillagok is megirigyelhetnék. Vonszolom magam után a papot, hol szembefordulva, hol háttal neki. Az utolsó lépéseket térden csúszva teszem meg, miközben Tharr vértengerébe kívánom a barbárt.

- A visszautat a saját lábadon teszed meg! - figyelmeztetem.

Odagurítom Amnet mellé.

- Kezdj hozzá! - utasítom a barbár papot, és letelepszem Kedvesem mellé.

Megfogom a kezét. Érzem, ahogy egyre melegszik, visszatér belé az élet. A borvörös mellett megjelenik az ezüst és az arany. Nem tudom, a pap hogy csinálja, néma ajkakkal hívja a szellemeit. Letépem a nyakáról a furcsa madarat és Amnet szívére teszem. Ha abban a medálban laknak a pyróni hekkák, jobb helyen van az az Ő mellkasán. A szellemimádó nem tiltakozik, talán észre sem vette, annyira elmerült az imájában.

- A pap nem csinál semmit - mondja Kedvesem.

Elengedem Amnet kezét és a barbár mellé lépek.

- Azt hiszed, be tudsz csapni? Hogy nem veszem észre, ha nem varázsolsz? - beleöklözök az arcába, de csak néz rám elnyílt szájjal. - Életre fogod kelteni! Tudom, hogy képes vagy rá! Látom rajtad a hamisság lila ködfoltjait, hiába próbálod elrejteni a gyűlöleted mögé! Szólalj már meg!

Püfölöm az arcát, ahol érem, hogy a kezem is belesajdul, de a barbár makacsul kitart. Csak bámulja a csillagos eget felettünk, mintha attól remélné a válaszokat, vagy a szellemei segítségét. Egyik sem érkezik.

- Nincsenek is isteneid! - vágom oda neki, és egy utolsót ütök rajta.

Az északiak bárgyúsága és tehetetlensége mindig elfáraszt. Ez a hájas is idevonszoltatta magát, biztosan jól szórakozott rajtam, aztán úgy tett, mintha képes lenne feltámasztani Amnetet. A hozzá vezető fénypászma ereje tévesztett meg, és a medáljából születő zöld kacsok, amelyek megrengették a földet. Eltakarták a hamisság liláját. Csak ez lehet az oka annak, hogy nem vettem észre, hogy hazudik nekem.

Megbízhatóbb forrást kell találnom. A pyróni szellemek papjai gyengék és hazugok. Nagyot rúgok a hájas barbárba.

- Keressek másik papot? - kérdezem Őt. - Vagy egy magitort?

- Magitort? Azt akarod, hogy tudattalan élőholtként ragadjak itt?

- Nem, dehogy! - lekuporodom Amnet mellé, fejemet a mellkasára hajtom. - Bocsáss meg!

Ha most átölelne, az maga lenne a boldogság. Sokáig szeretnék így maradni, ezen a mezőn, csak mi ketten és Sogron égi gyertyái. Körbefon minket a borvörös szenvedély, olyan szorosan, ahogy én ölelem Őt. Ajkam végigsimogatja a nyakát, az ajkát, az arcát.

- Meddig húzod még az időmet, sedular? Fogytán a türelmem!

- A nevem Crystelle. Elfelejtetted? - válaszolom.

- Csak egy mocsokból született szuka vagy. Nincs neved.

- Egyszer azt mondtad, szépen játszom.

- A kutyáimat is dicsérem, ha felzavarják a vadat - a borvörösbe rőt düh folyik. - Pár oktalan állat is jobban teljesíti a parancsaimat, mint te.

- Tudom - lehajtom a fejem, könnyeim végigszántják az arcomat, de a meleg szél leszárítja őket, mielőtt elérnék az államat. Az egészről a barbár pap tehet.

- Keress más módot! Nekem élnem kell!

- Keresek.

Otthagyom Amnetet. Ha a barbárok nem tudják őt visszahozni, akkor nekem kell.

Nem értek az élethez. Sok éneket ismerek: vallásosakat és világiakat, balladákat, himnuszokat, népdalokat és katonai indulókat. Olyanokat, melyek elfeledtetnek mindent, amit valaki valaha is gondolt, melyek álomba ringatnak, melyek bátorítanak és rettegéssel töltik el a szíveket. És igen, tudok olyat is, mellyel ölni lehet. Csak olyat nem ismerek, amely feltámaszthatná Amnetet.

De majd írok egyet! Egyetlen balladába szövöm az elesettek érzelmeit, megbéklyózom őket, hogy apró pókokként csüngenek majd a samballa húrjain!

Benne lesz minden, ami Ő. A színek majd segítenek benne, elveszem a megfelelő érzelmeket és a megfelelő dallamra komponálom őket. Pici melódia lesz mindahányból, megkövesedett álmok. Nem lehet nehéz, elvégre látom az éji szivárványt! Kavarog szüntelen, mint a forgószél a halottak és még élők felett. Kellenek nekem a színei! Nem mindegyik, sokat meghagyok majd neki, csak azok, amelyek Amnetet élővé teszik.

A zeném fogja feltámasztani Őt!

Hallgat a halott mező, csak egy-egy csont reccsen a talpam alatt. Nem nézek a lábam elé, a színek vonzanak, mint éjjeli lepkét a lámpások fénye. Ha becsuknám a szemem, akkor is látnám őket, az enyémek akarnak lenni. Segítenek nekem, önként adják magukat.

A vörös hold fogyatkozó fényében is saját pompájukban örvénylenek, csalogatnak magukhoz. Szolgálnak engem. És szolgálják Amnetet is.

Szükségem lesz a szenvedélyre, mellyel Kyriáért küzdött. A tengerkék hűségre, mellyel odaadóan szolgálta császárunkat. A Tharr iránti alázat barnájára. Kell az arany és az ambíció ezüstje. A kyr nagyság gyémántfehér tisztasága, melyért a saját fiait áldozta. És szerelmünk skarlátja is.

Csak az erős színek a jók, csak azok méltóak Hozzá. Igazi borvöröst találni nem egyszerű, pedig akad itt a Yanalori Boszorkány halványpiros nedűjétől a Császárné könnyének bíboráig minden. De az ő szenvedélye az Ambrosia Imperalis.

A hold már átadja a helyét az éjközép vaksötétjének, mire rábukkanok egyre az elesettek hullái felett. Birodalmunkban legfeljebb obsor lehetne, vagy még az sem, de az érzelmei olyan erősen lobognak, mint Sogron szent tüzei a Kígyók havának éjszakáin. Mellette a rowoni herceg katonái. A dög az áruló portyázók csapatával jöhetett Gro-Ugonból, azokkal, akik elárulták a Zászlót és ekképpen császárunkat is.

Közelebb lépek az orkhoz, a bűze elárulja, hogy már döglött. Sárga szeme az eget kémleli, ugyanolyan színű agyara fenyegetően villant elő vicsorgó ajkai mögül.

Undorodom attól, hogy hozzáérjek: a bőre rücskös és szürke, mint a varangyoké. Ruha helyett bőrt hord, kard helyett láncra aggatott kőgolyót. Hogy lehet egy vadnak ilyen erős szenvedélye? Azt sem tudja talán, hogy mit jelent az a szó, hogy birodalom, mégis borvörös színezi az alakját.

A harci induló, amellyel pár hónappal ezelőtt Amnet katonáit kísértem a háborúba, szomjasan nyeli a dög szenvedélyét. Már a nevét is tudom, a történetét, hogy apja álmai hogyan fertőzték meg az elméjét és uralkodtak el rajta az őrületig. Hagyom, hogy a pattogós dallam egészen kiszívja belőle, míg Ugzabból, Birak Gal Gashad fiából nem marad más, csak egy üres héj. Már nincsen álma és nincsen színe sem.

Fintorogva állok fel a dög mellől. A gyomrom kavarog, alig bírom visszanyelni a keserű nyálat. Tharr adja, hogy a többi szín ne hasonló állatokban rejtőzzön!

Inkább visszamegyek a folyóhoz, jólesik a hűvös víz simogatása az arcomon. Iszom is belőle valamennyit, hogy legyűrjem a hányingeremet. A parthoz közel több pietor hullája úszik, azoké, akik nem viseltek páncélt. Az ő hűségük tökéletes lesz Amnetnek.

Megadóan sír a samballa, amikor beszippantja a tengerkéken vibráló érzelmet. Megannyi katona, a famorok védelmezői adják most lelküket azért, hogy Amnet éljen. Az a négy, a Keilor Ház pietorai, akik megtagadták a parancsát, nincsenek közöttük. Esküjük a hitvány életüknél is kevesebbet ért.

Játékommal a tengert idézem, a Quiron akvamarin hullámait, ahogy megszelídített szeretőként csókolják a partot. A víz oly tiszta, hogy látni a kavicsokat és az ezüstös testű heringeket az alján. Mintha egy másik világ kék tükrébe pillantanék. A többi hullám megostromolja a sziklákat, megtörik rajtuk, de pusztítja is őket, majd új erőt gyűjtve támad évszázadok, évezredek óta. Birodalmunkat szolgálják hűségesen, ahogy a pietorok is.

A samballa húrjai még egyet sóhajtanak, és az utolsó cseppjét is elnyelik a kéknek.

Követem a Lorn partját. A folyón gazdátlan tutajok sodródnak csendesen az éjszakában, némelyiken még ott van császárunk fekete-bíbor lobogója. Tépetten csüngenek, megalázottan, vesztesen.

Amikor elindultunk, még nyugaton születő szél táncolt mindahánnyal. Egészen addig, míg el nem értük Alidart. Tharr átka a városon! A magitorok ködöt bűvöltek, ami elrejtette a dereglyéket az ellenség szeme elől. Nem támadtuk meg őket, mert Amnet lehetőséget akart adni a Karneliannak, az áruló aszisz hercegkapitánynak, hogy beismerje bűnét, amit császárunk ellen elkövetett. Láttam, hogy szegült szembe Kedvesem akaratával, az uralkodó parancsával, még saját királyának rendeleteivel is. Észrevettem a vízszellem papjait is, izzottak a mágiától, akárcsak az északi barbár, aki számszeríjával Amnetet célozta, majd eltűnt.

Bárhol felismerném az arcát, az elmémbe égett a pillantása. A becstelen hitszegő tekintete volt az. Nem látom a hulláját a Lornba veszve, a gyilkosság után bizonyára elfutott a csatatérről. Nem tudhatta, hogy Amnetet nem lehet megölni, hogy én képes vagyok feltámasztani. Sajnálom, hogy nincs itt, elvennék tőle mindent, amit valaha is érzett, addig szipolyoznám, míg nem marad semmije. Nem mintha olyan sok hasznát látnám a színeinek, de ha képes vagyok valakit visszahozni az életbe, akkor örök kárhozatra is ítélhetem.

Igen, a színek segítenek benne. Elvégre a kezdetektől engem szolgálnak.

Az utolsó tutajon meglelem a papot, akit kerestem. Az ő aranyát nem lehet elfakítani: nem a dicsőség, hanem a lényéből áradó felsőbbrendűség táplálja. Nem közönséges sárga-arany, mint a pyróni papé. Tharr szolgája egyenesen az udvarból érkezett, császárunk hűséges tanácsadója volt. Már az első találkozás alkalmával láttam, mennyire uralja az arany az érzelmeit. Az isteneknek hála, a csónak, amivel a sereget kísérte, megmaradt.

Beúszom a lélekvesztőért. Kénytelen vagyok a vízen lebegő maradványokba és hullákba kapaszkodni, olyan gyors itt a Lorn sodrása. A csónak szerencsére nincs messze a parttól, de azért egy pár lábbal délebbre érek ki, mint ahol a vízbe ugrottam. Megvizsgálom a papot, ez is halott. Tharr ma éjszaka kegyes hozzám, ő is azt akarja, hogy Kedvesem éljen.

Elgondolkodom, hogy milyen melódia lenne méltó a felsőbbrendűség rabul ejtéséhez. Az égen csillagok milliárdjai merítkeznek meg a kék hold fényében. A samballán a szférák tökéletessége csendül fel. Lágy, dallamos, az istenek harmóniája, akik megajándékoztak minket a zenével. Az arany lassan hömpölygő folyóként csordogál és összeolvad a csillagok sárgájával. Az ereimet átjárják a szólamok. A mágikus energiákat akkor nyeli el a testem, amikor a Tharr pap érzelme végleg eltűnik a muzsika tökéletességében.

Üldögélek még egy darabig a Lorn partján. Az elesetteket a színeikkel együtt sodorja tovább a folyó, hogy majd messze dél-keleten átadja a Quironnak. Szép az a szivárvány, ahogy az érzelmek összecsókolóznak és szétválnak, mint egy állandóan civakodó szerelmespár. A színek visszatükröződnek a vízen.

Ha én nem segítek, Amnet is köztük lenne. Ott lebegne valahol a pietorok, a Tharr papok és a parancsnoki csónak maradványai között. Már csak néhány deszka és az elázott zászlók úsznak lefelé, a többit elnyelte a vízhekka szörnye.

A folyó szellemének papja megérdemli, hogy a halála után csak a teste maradjon meg, a lelke pedig örök kárhozatra ítéltessék! Én fogom őt megtanítani az alázatra és amint fejet hajt előttem, elveszem tőle azt is. Tudom, hol keressem, a szörnyetege kisegítette a hullámokból, de megmentenie már nem sikerült.

A pap hanyatt fekszik a parton, arcán belenyugvás és valami földöntúli boldogság játszik. Még mosolyog is talán, a szája széle enyhén felfelé görbül, mintha a halál örömmel töltötte volna el a szívét. A ruhája, az a hínárzöld köpeny még vizes, rátapad a testére. Ha nem láttam volna még életében, azt hinném, hogy a szörnyeteg lenyúzott bőrét öltötte magára. Az ábrázata asziszra vall, bizonyára az áruló bízta meg.

Letépem a nyakában viselt nyakláncot - valami kagylót -, már úgysincs rá szüksége. A vízhekka elhagyta, épp itt az ideje, hogy megismerje Tharr igazságát.

Samballán nehéz szakrális dallamokat játszani, de ez nem lehet akadály.

A húrok visítanak, amikor belekezdek a Háromfejű Első Káoszzsoltárába. Satralis, Ynev, Toron és Alidar eltűnnek, nincsenek tengerek és föld, nincs fent és lent és már színek sincsenek. Csak a kavargó, mindent elemésztő üres sötétség létezik, határok és kezdet nélküli, feneketlen, bársonyos mélység, akár a csillagok nélküli ég. Bárki halandónak érthetetlen káosz, mindenek őse, mely megszülte az anyagot és életet teremtett.

Átvezetem a vízhekka papját ebből a világból a vér valóságába. A samballán a hangok fémesen nyikorognak, ahogy a Káoszból megszületik Tharr birodalma, a Lindigass szent síkja. Folyóit és tengereit vér táplálja, földje nincs is. És mert Tharr úgy akarja, lényeket, halandókat támaszt fel és töröl el egyetlen intésével.

A vízhekka papjának szürke félelme belerondít ebbe a világba. A fülére tapasztja a tenyerét, próbálja kizárni a hangszer kakofóniáját, de nem tudja. A Káosz minden. Ebből születik a vér, mely magában hordozza az élet csíráját. A víz, melyet a pap imád, nem is lehetne, ha a Káosz nem okádja erre a világra. A csuhás félelme lassan alábbhagy, belesimul a Lindigass vörös tengerébe. Az éjfeketébe barna rozsda mar, akár az elöregedett vasba. Az elorzott kagylómedál mintha sikoltana, de már hiába. A vízhekka papja fejet hajtott a Káosz hatalma előtt, alázatát a hangok börtönébe zártam.

Levegő után kapkodok. Órák teltek el - abban a másik világban nincs idő, ahogy tér sem. A kék hold már halványodik az égen, nemsokára átadja helyét a napnak. Igyekeznem kell, ha életre akarom kelteni Amnetet, mielőtt a barbárok katonái és papjai megjelennek, hogy elvigyék az elesetteket.

Nagy ez a mező, tisztán ragyogó ezüstöt és gyémántot mégsem könnyű találnom. A Lorn sok testet visz délnek, de egyik sem lenne alkalmas, oly kevesek voltak ezek az emberek Amnethez képest. Talán akartak, de nem eléggé, annyira biztosan nem, mint Ő.

Tudom, mit suttogtak róla odahaza, hogy az anyja intrikáinak köszönhette a parancsnoki kinevezését.

Mondták ezt úgy, mintha legalábbis nem Ő lett volna a legérdemesebb erre a pozícióra! Csatákban bizonyította a hűségét és számtalanszor kockáztatta az életét, ajándékok tucatjait küldve őfelségének. A parancsnoki pálca jogosan illette meg, és én nem is hagyom, hogy másé legyen. Méltó volt még a fekete lobogóhoz is, és csak idő kérdése lett volna, hogy valamelyik Őt válassza hordozónak...

Nem, ismertem fel az igazságot, itt senki sem érhetett fel hozzá. Az ezüstöt az ellenségnél kell keresnem.

Végigballagok a folyóparton. Érzem az elmúlt éjszaka súlyát a vállamon és a lábamban, de már túl közel vagyok a célomhoz ahhoz, hogy foglalkozzam vele. Összeszorítom az ajkamat és megyek tovább.

Fáradt elmém nehezen szűri meg a fémes színeket, oly sokan vannak: világosan folyó higany, majdnem-fehér cink, csillámló ólom.

Egyik sem elég nemes. Egyik sem szolgálhatja Amnetet.

Ballagok hát tovább, és amikor a nap az első narancs csíkot húzza az égre, végre megtalálom az ezüstömet is. A férfi, akihez tartozik, nincs egyedül. Egy nő ül mellette és duruzsol neki valamit az aszisz árulók nyelvén. Látom, hogy a férfi beletörődően hallgatja, talán csak azért, hogy elterelje figyelmét a fájdalomról. A fegyvert forgató karja csonkján a kötés már átázott, ki kellene cserélni.

Amikor közelebb lépek, a nő felém fordul. Nem látszik rajta, hogy félne tőlem, talán azt hiszi, hogy én is a kedvesemet keresem a halottak között.

- Szükségem van a színére - mondom neki.

A nő értetlenkedve néz rám. Megvonom a vállam és leülök tőlük nem messze. Nem kell a beleegyezése, és amúgy sem tudná megakadályozni, hogy elvegyem a férfitól az érzelmeit.

Megpendítem a samballa húrjait. Édes dallamok szállnak fel belőle, nyugtatóak és ismétlődőek, mint a tenger hullámzása. A nő gyanakodva néz rám egy ideig, de aztán lassacskán elbágyad. A muzsika a férfival együtt az álmok világába sodorja, és mire felébrednek, az áruló Karnelian katonája már nem fogja tudni, miért is volt neki ennyire fontos ez a háború. Nem emlékszik majd, miért akart egy senkiből tisztté válni, és miért mondott le mindenről, hogy még előbbre léphessen. Bizonyítani akart a hercegkapitányának és önmagának is. Földre vágyott és nemesi címre. Amilyen meredeken ívelt felfelé a katonai pályája, talán sikerült is volna neki. De most a becsvágyát egy szívdobbanás alatt nyeli el a dallam.

A szerelmüket meghagyom, olyan gyenge, hogy nem érdemes foglalkozni vele.

Felszedelőzködöm, ideje visszamenni. A halottak másnak látszanak a hajnali derengésben: nem sötét halmok a földön, a fény arccal ajándékozta meg őket. Tágra nyílt szemük már nem sokáig bámulja Alidar gyászfehér falait.

Ha ezüstöt nehéz volt találnom, a gyémánt tökéletességét még nehezebb lesz. A barbárok között is akadnak, akik még őrzik a kyr vér tisztaságát, de ki tudja, mi keveredett abba az évezredek alatt. Inkább északnak megyek, oda, ahol a rowoni csatlósok mellett az Acélsárkány lovagjai küzdöttek. Már messziről látszanak a vérszín zászlók, rajtuk Tharr ezüst jelképeivel. A Háromfejűnek hála, nem sokan estek el közülük, tisztavérű kyr pedig csupán egy. A Kjemyl Ház fia az, talán még huszonöt tavaszt sem látott.

Gyémánt ragyogása oly fájó a szememnek, hogy csak hunyorogva tudok ránézni.

Hasra fekszem a holttest mellett, és hosszú percekig nem mozdulok. A harmatcseppektől illatos fű megcirógatja a homlokomat. Mikor felállók, hátrébb húzódom tőle, hogy alsóbbrendű származásom ne sértse a méltóságát. Gyémántot találni nehéz, hiszen egyetlen érzelem sem tarthatja rabságban, ez csakis a tisztavérű kyrek sajátja. Amneté olyan ragyogó volt... a Kjemyl Ház domyrjáé kisebb, gyengébb, de azért jó lesz. A dalom tiszteletadás Kyria és a hódítók előtt, melynek méltó utódja és továbbálmodója Toron Császársága. A gyémántot csak a darab végén szippantja fel a melódia, nem akarom, hogy fájjon a fiúnak. Mert biztos fáj elveszíteni a színeket.

Nekem is fel kell rá készülnöm. Ma éjszaka többször jártam körbe a halottak mezejét, mint bárki más, de olyan égő skarlátot, mely a mi szerelmünkből táplálkozott, egyet sem találtam. Csak Amnetben és bennem volt meg, és én szívesen neki adom a sajátomat.

Ahogy visszaértem a Kedvesemhez, már látom, hogy a szertartás mivel lesz teljes. Arrébb lökdösöm a körülötte fekvőket, és homlokkal lefelé fordítom őket - nem méltóak rá, hogy egy tisztavérű famorra, a birodalom suprimorára nézzenek.

A ballada, mely felcsendül a samballán, az Ő életéről szól. Minden megvan benne, az összes szín, az összes érzelem. Kivéve a skarlátot, azt a történetet lezáró strófába szövöm majd, hogy ugyanabban a pillanatban illanjon el az én szívemből, mikor az Övé eltelik vele. Olyan lesz, mintha a testünk és a lelkünk egyesülne abban a pillanatban.

Ujjaim szabadon szaladnak a húrokon, dallamok, melódiák követik egymást. Borvörös, tengerkék, arany, barna, ezüst és gyémántfehér ölelkeznek lehunyt szemhéjam mögött. Harmóniájuk olyan tökéletes, mint az életre hívott muzsika. Semmi sem létezik a zenén kívül, mintha a világ megszűnt volna körülöttem.

Csak színek vannak. A hangzatokban fogva tartott erő elhagyja a samballát és átszivárog Amnet testébe. Ha kinyitnám a szemem, talán látnám, hogy folydogál méltóságteljesen, akár a tengereket tápláló nagy folyók.

- Hagyd abba, ettől még a hullák is életre kelnek! - kiált rám egy férfi.

Megzavarodva nyitom ki a szemem. Előttem katonák magasodnak, az egyik egészen közel áll hozzám. Elnézek közöttük: Amnet mellkasa szabályosan emelkedik és süllyed, mintha csak aludna. Már csak a záróakkordok hiányoznak, a skarlátszín szerelem hangjai. A katonák nem állíthatnak meg, most már nem.

- Elég legyen már! Süket vagy? - ordít az előbbi férfi.

Megrázza a vállamat, de nem nézek rá. Az ujjaim táncolnak a samballa húrjain, egyre gyorsabban és gyorsabban, mintha nem is én mozgatnám őket, hanem egy láthatatlan erő. A katona nagyot lök rajtam és kikapja a kezemből a hangszert.

- Nem! - sikítom.

Hosszúra növesztett körmeimmel esem az arcának, de a többiek leszednek róla. Az egyiktől akkora pofont kapok, hogy kiserken a vérem is, de nem számít. Amnet méltóságteljesen feláll mögöttük, parancsnoki pálcáján táncolnak a reggeli napsugarak. A katonák azonnal térdre ereszkednek előtte, velem már nem is foglalkoznak. Mosolyogva nézem Kedvesemet, és felé nyújtom a kezemet.

- Arcra előttem, sedular - parancsol rám.

Nem értem. Narancs és éjfekete, megvetés és utálat öleli körbe.

Mozdulatlanul állok, míg az egyik katona a nyakamnál fogva le nem nyom a földre. A kezét a tarkómon tartja, alig kapok levegőt. Beszippantom a földet és a fű között neszező bogarakat.

- A seregem? - kérdezi Amnet-on Keilor.

- Keleti irányba tart. - A katona keze megremeg a fejemen. - Az új főparancsnok visszarendelte a had maradékát a birodalom védelmére.

- Az új főparancsnok?

- Láttunk elesni. Azt hittük, meghaltál és az érted kiküldött pietorok sem tértek vissza. Őfelsége ideiglenesen a nyugati hadtest parancsnokát nevezte ki az összevont erők élére.

- Azonnal indulok keletre!

A katona végre elengedi a fejemet és feláll mellőlem.

- Ezzel mi legyen? - kérdezi.

- Hagyjátok itt! - mondja Amnet-on Keilor. - Mit kezdjek egy őrült nővel? Majd a barbárok begyűjtik... Valami elszakadt bennem.

A szívem egyre lassabban ver, mintha nem is akarna életben tartani. Kínlódva halódik, elmúlása vöröslő fájdalom. Érezni akarom. Nagyot harapok a nyelvembe és szinte azonnal megérzem a vér fémes ízét.

Nem vagyok őrült!

Bárki örülhetne, ha olyan különleges képességei lennének, mint nekem. A színeket csak én látom, és csak én tudom őket szóra bírni.

„Hagyjátok itt!” - hallom újra és újra.

A szavak végigdübörögnek a fülemen, de a szívemet sebzik. Ő nem szeret már! A skarlát örökre a samballában ragadt, hiába feszíti húrbörtöne rácsait. Nem engedhetem, hogy Ő másé legyen! Én hoztam vissza az életbe, csak az enyém lehet!

Megmarkolom az arrébb dobott samballát. Körmeim beletépnek a húrokba, fémes csikorgás száll fel a hangszerből. Minden fájdalmam ott vörösük a felszálló dalban. Könnycseppjeimen keresztül látom, ahogy Amnet-on Keilor és az őt kísérő pietorok a fülükre tapasztják a kezüket. Lelküket egyetlen szín uralja már, a karmazsin iszonyat.

A samballából előtörő melódia kettétépi őket. Mindent neki adtam, amim volt. Mindent elvettem tőle, ami az enyém. Vége van. Felállók és a tokjába rejtem a hangszerem.

Keletre kell mennem, a dalommal bátorítani birodalmunk hőseit. Itt már semmi sincs.

Átsétálok a hullavirágos mezőn, a színek barátságosan simulnak hozzám. Selymes hangjuk a fülembe suttog.

Nem ismerem az életet visszaadó dallamokat.

Csak a gyilkoláshoz értek.

chris santeri

felhők közt a nap

P. sz. 3692

Dwyll Unió, Dravenis tartomány

Megkondult a harang, indulni kell.

Nem tudom, honnan vettem az erőt, ami talpra állított. Hajnaltól napközépig nyeregben gyakoroltunk, a tagjaim még mindig sajogtak. A nagy szemű láncing feltörte az oldalamat. Vállaimban ott lüktetett a csatabárd súlya, és még a lélegzetvétel is nehezemre esett a mellemet-hátamat ért ütésektől. A kimerültség tompává és üressé tett - az Ő fényessége csak a második kondulásra pislákolt fel bennem.

Az ágy szemérmetlenül hívogatott, de minden pillanattal biztosabban tudtam, hogy nem fogok engedni neki. Nem vagyok vadonbeli lovag vagy nemesember, hogy megtehessem - az én fajtám nem engedheti meg magának a kényelem luxusát. Egy daiboli gránitból rakott erőd az otthonom, és félezer hozzám hasonlóval osztozom rajta. Asszonnyal sosem háltam, gyengeségeimnek soha nem engedtem. Mert az engedmények kicsinnyé teszik az embert, nekem pedig nagynak kell lennem, hogy minél többet fogadhassunk be az Ő fényességéből. Csak így lehetek az Ő méltó eszköze - Ranil szent harcosa az Igaz Akarat ordó mekhenasi rendházából.

Mire a harang harmadszor ütött, kifordultam az ajtón és nekivágtam a kerengőnek. A Csillogás órája volt, amikor a magamfajták leteszik kardjukat, s míg az Ő arca el nem tűnik a láthatár mögött, hitüket erősítik testük és elméjük helyett. Az ájtatosság ideje ez, mikor a falak közt nem visszhangzik több parancsszó, a lobogókat bevonják, a kaput pedig bezárják éjszakára. Meghitt csendjében összegyűlve elmélyedhetünk az Ő teljességében, és felszentelt papjai segítségével a szándékaiba, olykor a titkaiba is bepillantást nyerünk.

A tudás a teljes vértezetnél is súlyosabb teher, de népem számára épp ez teszi kívánatossá. Arra teremtettünk, hogy két világ közt éljünk... és ha kell, mindkettő súlyát elbírjuk széles hátunkon.

*

A naplovagok híresek arról, hogy szívesebben forgatják a kardot a szent könyveknél. Bár napjában nyolcszor tápláljuk Ranilt hitünk erejével, nem vagyunk sem papok, sem szerzetesek. Nem térítünk, nem tanítunk és nem gyűjtünk adományokat a világ jobbítására - az ilyesmit az Építő követőire hagyjuk. A mi feladatunk Driegde féken tartása. A sötétségé, amit erv szomszédaink, a maguk együgyű módján gonosznak neveznek. Annak szolgáit pedig bajos közönséges imákkal megfutamítani - ehhez nehéz csataménekre és talpig acélba öltözött harcosokra van szükség, akiknek közeledtére a legmegátalkodottabb fajzatok szívét is összeszorítja a félsz.

De hogyan is hanyagolhatnánk el az imát? Hiszen másképpen nem kapnánk meg Urunk ajándékát, mely által szavunk bűverővel telik meg, és lángot gyújthatunk vele a sötétben. A naplovagok számára is fontos, hogy elmerülhessenek az áldott, tiszta Fényben, és eggyé válhassanak Ővele. Ettől leszünk többek, mint harcosok, ez tesz minket a világosság őrzőivé. Ez óv meg minket Driegde hamis suttogásától, ez acélozza meg akaratunkat, ez lobog szívünkben lámpásként a legsötétebb éjjeleken.

„Aki megbirkózik a sötétséggel, csak az érdemli ki Ranil világosságát” - mondják mifelénk, és mi ennek szenteljük egész életünket.

Mikor a világi élet helyett az Ő útját választottam, nem azért tettem, mert vonzottak a hit elvont kérdései. Nem az elveszett Naphonba való visszautat vagy a nyolc szféra kapujának kulcsát kerestem. Nem szándékoztam elmélyedni Ranil titkaiban, a naptáblák ősi nyelve sosem szólt hozzám. Cselekedni akartam, harcolni és küzdeni - Érte és Általa, ami egy dwoon számára ugyanazt jelenti.

Hitem alapja a bizonyosság, hogy Ő minden reggel megmutatja arcát a világnak, és a legáthatolhatatlanabb homály sem képes dacolni vele. Sosem kételkedtem abban, hogy figyel és védelmez minket. Tekintete fényét magamon és magamban érzem - aki ellene tör, a létezés szentségét tagadja, és velem találja magát szembe.

Az Ő fényét tükrözöm, lebírom ellenségeit és világot gyújtok az éjszakában. Mert az ember nem arra született, hogy homályban éljen.

Ez a krédóm. Tiszta és világos, mint a nap.

*

A kerengő után egy hosszú folyosón keresztül eljutottam rendházunk könyvtárához. Innen már csak egy felfelé futó lépcsősor választott el a kör alakú tanuló-teremtől, amely a szentélyünk mellett a mekhnassi kolostor legféltettebb kincsét jelentette. Ranil fényének egy örökké ragyogó szilánkját, a testet és szellemet egyaránt edző menedéket a szakrális képekkel festett üvegkupola alatt.

Mire a tanulóterembe értem, a rendtársaim már helyet foglaltak a körben elhelyezett székeken. A legtöbbjük arcán ugyanaz a réveteg, várakozó, valahol mégis feszült kifejezés ült, mögötte ösztönös gyanakvással, vagy a kötelező nyitottsággal, és a gondosan táplált vasakarattal.

Nem csodálkoztam rajta - jó ideje ugyanarra gondoltunk mindannyian.

Az elmúlt hónapokban nem csak én kezdtem el másképp látni a dolgokat - minden megváltozott, mikor egy fagyos hajnalon egy távolról jött Ranil-pap vette át a kolostor harcosainak lelki tanítását. Adunírnak hívták, s még mielőtt megérkezett volna a zord erődbe, már messze megelőzte a híre. Azt beszélték, hogy a főpapok már az Unió több tartományából száműzték, és azt, hogy még nem dobták egy kút mélyére, csak szerencséjének köszönhette, meg néhány jó barátjának, köztük a mieinknek is. A nagymesterünk állítólag csakis azért hívta és fogadta be, hogy bosszantsa a Naptanácsot és a vörös hadurat, Ral da Kangát.

Adunir valóban más volt, mint a Fényarcú többi szolgája, ezt már első látásra tudtam. Nem volt előkelő származású, nem viselt színpompás bársonyt vagy selymet. A nyakában nem lógott súlyos, aranyból vert napkorong. Egyszerű volt a megjelenése, ruházata és ábrázata is inkább békés, mint dölyfös. Nem olyannak nézett ki, mint akinek az ősei a Naphonból érkeztek volna évezredekkel ezelőtt. Haja fekete volt és rövidre nyírt, szeme barnán sötétlett. Azt mondták, ereiben inkább Tiadlan ervjeinek vére folyt, mintsem a legendás őseinké, a dwoon Hősöké.

De nem ez volt a legfurcsább benne. Mikor együtt voltunk vele, csak ritkán olvastunk a szent könyvekből, és sosem imádkoztunk hosszan. Legtöbbször csak énekeltünk néhányat az első próféta, Gurd Haviesshe himnuszaiból, azután főleg ő kérdezett minket. Sokat beszélgettünk, bár én azt szerettem leginkább, ha ő beszélt Ranilról, mert a szavain keresztül nem azt az istent láttam, akit én ismertem.

Adunir mindig az életadó és világító fényről beszélt, de az soha nem vakított el bennünket, hanem megmelegítette a szívünket. Néhány gondolatát Davalon szent városában talán eretneknek mondták volna, számomra mégis igaznak tűntek. Úgy mesélt a Napról, mint aki mindenkire egyaránt süt, jókra és gonoszokra is, válogatás nélkül árasztva a szeretetét.

A titokzatos pap egyik mondata rendkívül szíven ütött, amelyről korábban egyikünk sem hallott.

„A sötétségre is szükség van, hiszen nélküle nem látnánk a fényt"

*

Gondolataimba merülve észre sem vettem, mikor érkezett meg Adunir. Ahogy egyszer felnéztem, már ott állt középen, türelmesen várakozva a terem hatalmas festett üvegablakain keresztül rá vetülő alkonyi fényben. Senkit nem szidott meg, amiért elkalandozott a figyelmük, csak titokzatos mosollyal figyelt, amíg mindenki felnézett rá. Azután várt még egy percet, és amikor meggyőződött arról, hogy mindannyian a teremben vagyunk, a jól ismert éles hangján elkezdte a tanítást.

- Mi a legnehezebb törvény?

Megszoktuk már tőle a furcsa fejtörőket és a zavaró gondolatokat, de most még ezzel együtt is furcsán hatott a kérdése.

- Halljam, melyik Ranil legnehezebb parancsa? Melyiket a legnehezebb betartani?

Soha nem gondolkoztam el még ezen. Minden parancsot megtartottam, akár a lovagoktól, akár a papoktól kaptam. Minden utasítás magától Raniltól érkezett, vagy közvetlenül, vagy szolgái által, ezért gondolkodás nélkül engedelmeskedtem neki. Sosem érdekelt, hogy nehéz-e vagy könnyű, kedvem telik-e a teljesítésében vagy sem, egyszerűen csak meg kellett tennem, mert ez volt Urunk akarata.

Hasonló juthatott eszébe a rendtársamnak, Hrungannak is, aki megtörve a csendet, így válaszolt:

- Nincs nehéz parancs, mert Ranil akarata a legszentebb és a legigazabb. Szolgái örvendenek, ha teljesíthetik a kívánságát. - Hrungan még a fanatikus naplovagok közül is kiemelkedett megszállottsághoz hasonlatos hűsége miatt.

- Látom fiam, azt hiszed, próbára akarlak tenni - mondta Adunir. - Nem erről van szó. Valóban szeretném tudni, melyik parancsot a legnehezebb megtartani. Feleljetek bátran.

Erősen gondolkodóba estem. Végigvettem magamban a rend Regulájának pontjait, s amit valaha is hallottam róluk. Nem emlékeztem olyan parancsra, melyhez azt fűzték volna a tanítóink, hogy nehéz teljesíteni.

Körbenéztem, és láttam, hogy a többiek is tanácstalanul próbálták megtalálni Nap Atya idevágó tanításait.

- Halljam - szólalt meg ismét Ranil szolgálója, s hangjába némi türelmetlenséget csempészett.

- Amelyik a fehérnépekről szól! - csattant fel nem messze tőlem Ghariss, egy davaloni ficsúr. Ghariss apja vagyonos volt, de tíz fia született, és örökségét nem akarta elaprózni, ezért legkisebb fiait kolostorba küldte. A pimasz válasz hallatán sokan derültünk, mert volt igazság benne, és erről mindünk sokat tudott, mert az Igaz Akarat rendjében a teljes beavatásig életkortól függetlenül nyolcévnyi próbán át vezetett az út.

- Ez a legnehezebb egy férfinak, nem? - folytatta Ghariss. - Kérdezzük csak meg Lagrunt!

Ghariss balra fordult, és egy őszes férfira nézett. Lagrun idős testvérünk volt, akinek toroniak mészárolták le a családját - ezután döntött úgy, hogy Ranil szolgálatába áll.

Ő csak a mindentudó öregek derűjével csóválta a fejét, de szemlátomást esze ágában sem volt válaszolni.

Adunir biccentett.

- Az sem könnyű, az bizonyos. De nem ez a helyes válasz.

Nem tudtam, mit gondoljak Ghariss szavairól. Nem ismertem azt az érzést, amiről beszélt, s ha az elmúlt húsz évben valaha is megkísértett volna, el kellett űznöm magamtól. Csakis az égi szerelmet tűrhettem meg magamban, mely erősebb minden földi vágynál. Néha mégis megbámultam egy-egy angyalszobor kőkeblét a katedrálisok falán, s olyankor furcsa gondolatok támadlak bennem.

Most Disshar vágott közbe, akinek a kopjája nyomát még mindig ott viseltem a mellkasomon.

- Talán, amelyik azt mondja, hogy: „Ne oltsd ki más lényét, csak azét, akiben már nem maradt más, csak sötétség." H iszen mi harcosok vagyunk, gyakran kell kioltanunk más életét, és azt hisszük, jogosan tesszük. De ki tudja, megérdemlik-e a halált, akik a kezünk által esnek el?

Többen bólintottak. Disshar állításával nehezen tudtunk volna vitatkozni, hiszen sokszor kellett döntenünk életről és halálról. Ha egy-egy toroni szekta bujkált valahol a Vinverio-hegység lábainál a határon innen, akkor nem merülhetett fel kétely, hiszen a boszorkánymesterek és a fejvadászok az Árny Nélküli Birodalmat szolgálták, így veszniük kellett. Haláluk miatt sosem forgolódtam álmatlanul, noha az átkozott orgyilkosok közt akadtak szép számmal nők és igen ifjak is. De az is előfordult, hogy szürke hajú asszonyok és gyermekek menekültek át a Piderán, és ha nem akartak áttérni az egyetlen igaz hitre, bármi áron meg kellett tudnunk, hogy miért is jöttek ide. Ez sosem volt könnyű.

- Jól beszélsz - mondta a tanítónk. - Ez valóban nehéz parancs. De nem ez a legnehezebb.

Lassan .mindenkin erőt vett az érdeklődés annyira, hogy megszólaljon.

- Akkor az, hogy: „Ne tegyétek azt, amit a sötétség fim tesznek: ne lopjatok, ne hazudjatok, ne irigykedjetek, hanem tegyétek a világosság cselekedeteit”? Ez az? - kérdezte egy hórihorgas lovag, aki csak alig fért el a székén. Unninénak hívták, és mindenki azzal ugratta, olyan magul, hogy közvetlenül fordulhat Hozzá, ha akar.

A világosság cselekedetei...

Arra gondoltam, hogyan marakodnak a lovagrendek nagymesterei évszázadok óta, s hogyan irigykednek egymásra, főként hatalomvágyból. Nagymesterünk, áldott legyen a neve, például ki nem állhatja Ral da Rangát, és állítólag már több esetben nyíltan is összeütköztek. Más nagymesterekkel együtt ő is azt állította, hogy a Ranil-rend a saját tagjainak osztogatja a legjövedelmezőbb tisztségeket, és az egyházi adók elosztásában sem a legigazságosabb módon jár el.

Ezek lennének a világosság cselekedetei?

- Nem! „Csakis Ranil az egyedüli mindenható isten az égben, csakis őt imádjátok, neki engedelmeskedjetek, hogy a fényben járhassatok” - Ortiss azok közé tartozott, akik rossz szemmel nézték a jövevény tanítót, és gyakran panaszt tettek módszereiről a nagymesterünknél. Sőt, esetenként nem átallotta felvetni, hogy Ranil sötét testvérének, az átkozott Terseirnek a suttogását közvetíti - de a nagymester hallani sem akart erről.

Míg a többiek vitáztak, én Adunirt figyeltem. Elégedettnek látszott. Talán még szórakoztatta is a teremben támadt moraj.

Hossz helyen keresitek a választ - mondta. - Jól ismeritek Ranil parancsolatait, de így sosem találjátok meg a helyes utat.

Ez persze csak olaj volt a tűzre. Ki tudja, meddig vitatkoztunk volna, ha a harangot félre nem verik, és kétségeinket el nem nyomja a dwoonok régi és jó ismerőse, a harag.

A fekete lobogók seregei a déli határ teljes hosszában megindultak. A Sárkánygerinc átszakadt, Sinassir naptornya ledőlt - az éjszaka dagálya hömpölygött felénk a Pidera hágóin, a Gashún és a Kis-Cantal völgyén át.

P. sz. 3695

Dwyll Unió, Sinassir tartomány

Sokat gondoltam Adunir szavaira, de évekbe telt, hogy megértsem őket. Ha másért nem is, ezért köszönettel tartozom a zászlóháborúnak, úgy hiszem.

Féktelenebbik tombolt és több életet pusztított el, mint bárki képzelte. Alapjaiban átformálta nemzedékem dicsőségről és becsületről alkotott fogalmait. A sűrűjében nem volt fény és sötétség, csak mágia, acél, sár és logisztika. A diadal útja füsttől szennyes ég alatt, elföldeletlen holtak mezein és vértől vöröslő vizeken át vezetett. Mintha elfoszlott volna az összes kötelék, ami egyben tartotta a létezés síkjait - mintha az Árny Nélküli Birodalom költözött volna e világba.

A viharfelhők mögött jóformán soha nem láttam a napot. Így juthattam odáig, hogy megszegjem Ranil parancsait.

Kezdetben azzal nyugtattam magam, hogy csak azokat pusztítottam el, akikben már nem maradt fény, Ahogy Disshar tanácsolta.

Hónapok múlva viszont már nem tudtam hinni benne, hogy legalább egyikükben nem volt még egy cseppnyi kis láng, amit végül én tapostam el. A halottak között nemcsak démonfajzatokat és megfeketedett szívű teremtményeket láttam a csatamezőn, hanem egyszerű toroni katonákat is, akik ugyanúgy kényszerűen harcoltak lobogóik alatt, ahogy mi.

Egyre kevésbé láttam magam már a fény kiválasztottjának, annál inkább egyszerű hóhérnak.

Csak idő kérdése volt. Az elején még tartottuk magunkat, azután egyszerre nem maradt más, csak a túlélés törvénye. Ezzel jött a többi is sorban: ha nem volt mit ennünk, loptunk és fosztogattunk. Még Umane is. A fényes hitű paplovagok egyre inkább zsiványok módjára viselkedtek. Esténként, hogy ne kelljen Driegde suttogását hallgatnunk, részegítő italt ittunk az imádság helyett, míg ájultan el nem dőltünk valahol. Nemcsak a lovagi vértem, de a hitem is kezdett rozsdásodni.

Aztán egyszer csak újra megpillantottam a napot.

*

Az Unió alföldje és szelíd lankái után idővel már a Toron határát övező zord fenyvesek között meneteltünk. A háború a vége felé közeledett, majd miután a vörös hadurak áttörtek a Piderán, az ellenséget már saját földjén szorongatták. Végül több helyen is összecsaptak a lobogók egyesített hadseregei. Északfölde minden gyermeke kíméletlenül pusztította egymást. Óriási küzdelem tombolt a csatatereken, de belül, bennem, bennünk is.

Volt egy pillanat, amikor az átkozott toroni vajákosok eltakarták előlünk a napot, pedig szükségünk lett volna a fényre, hogy kivezessen a nyomasztó feketeségből, amibe menthetetlenül belekeveredtünk. Már alig néhányan maradtunk a mekhnassiak közül, s a vezetőnk halála után Hrungan lépett elő parancsnokunkká. Félszáz lesoványodott gebe próbálta ütött-kopott páncéljainkat a csatába vinni. Legtöbbünknek már nem volt pajzsa sem, fegyvereinket pedig annyira megviselték az öldöklő csaták, hogy kovácsaink letagadták volna, hogy közük volt hozzájuk.

Aznap reggel a messziről jött barbárok csaptak le ránk. A hatalmas termetű, bátor harcosok félelem nélkül törtek táborunkra, de hamar visszavertük őket. Erősek voltak és jó fegyverforgatók, ám rendezetlenek és tapasztalatlanok a harctéri taktikákban. Bár majd kétszer annyian lehettek, mint a Ranil-lovagok, de a dwoonok összehangolt csapása és a fohászaik nyomán támadt égi áldás menekülésre késztette őket - hogy aztán másnap sokszorta többen térjenek vissza bosszúra szomjazva.

Pirkadat előtt, még a sötétben támadtak. Csakhamar körbezártak minket, varázsigéinket pedig sámánjaik oszlatták szét. Felkészültünk a halálra, rövid fohászt rebegtünk, és „Ranil!" kiáltással megindultunk utolsó csatánkra.

Mindannyian levágtunk közülük néhányat, de túl sokan voltak. Engem egy ifjú barbár rántott le a lovamról, és a földre zuhantam. Támadóm halálos csapása elől nagy nehezen félregurultam, kiütöttem kezéből a fegyverét, majd minden erőmet összeszedve nekirontottam.

Két ütésváltás után Ranil rám mosolygott, sikerült kibillentenem az egyensúlyából, és most ő várta a földön fekve a végzetét. Ekkor rám nézett, és mintha a lelkembe pillantott volna. Fiú volt még, aki valószínűleg utolsó próbáját teljesítette a háborúban, hogy férfivá válhasson a törzsében. Rikító színekkel összekent arcán is láttam, hogy igyekszik leplezni a rettegését, mellkasának heves mozgása pedig elárulta, hogy nem akar szembenézni a halállal.

Ne oltsd ki más fényét...

Nem akartam újra ölni. A fiú nem gonosz volt, csak rémült és zavart. Nem akartam látni, ahogy kialszik a fénye. Ahogy valakiből semmivé lesz általam.

Megingásomat kihasználva nekem ugrott, és magával sodort a földre. Tőrt láttam a kezében. Eljött a pillanat, hogy Ranil előtt adjak számot tetteimről. Túl gyorsan ahhoz, hogy időm legyen megriadni tőle.

Ahogy a penge megvillant, nyílvessző vágódott a fiú oldalába. A második a nyakán érte és azonnal megölte. Mire lefordult rólam, már nem valaki, hanem valami volt, és a szikkadt füvet táplálta élete vérével.

Mire talpra álltam, megmentőm is odaért. Áldott napfény ragyogta körül, mintha Ranil szívének tüzéből vétetett volna. Életemben csak egyszer, a hiutannai angyalkard felmutatásakor éreztem hasonlót.

- Miért nem ölted meg? - sziszegte az ervek nyelvén, én pedig ráeszméltem, hogy nem angyal, hanem húsvér nő. - Mégis mire vártál, fafejű dwoon?

*

Így ismertem meg Miriát. A haonwelli udvari vadászoknál szolgált, akik megóvtak minket a barbárok bosszújától. Szépségét a származásának köszönhette: felmenői közt hosszúéletűek is akadtak.

A nap végén megkerestem, hogy köszönetét mondjak neki. Nemigen emlékszem, mit mondott, és arra sem, hogy miről beszélgettünk később, csak arra, hogy sokáig nem tudtam elaludni aznap este. Félálomban forgolódtam, és Ghariss szavai jártak az eszemben: „Amelyik a fehérnépekről szól! Ez a legnehezebb egy férfinak, nem?”

Próbáltam elfelejteni a lányt, de a véletlen újra és újra egymás mellé sodort minket. A csatamezőn vagy éppen az esti tábortüzeknél mindig előkerültek a haonwelliek, köztük ő is.

Kezdetben csak néhány szót váltottunk vagy csak odaszóltunk egymásnak. „Aztán vigyázz magadra, ma nem tudlak megmenteni!”- mondta tréfásan. Ha reggelenként harcba indultunk, sokszor én kiáltottam oda neki: „Remélem, ha bajban leszek, megint segítesz!”

Miközben a vörös hadurak seregei egyre mélyebben hatoltak be Toronba, és egyre közelebbinek látszott a győzelem, lassan nekem is meg kellett adnom magam egy ellenállhatatlan erőnek. Miria tudta, ki vagyok, de ez látszólag nem nagyon érdekelte. Engem viszont meglehetősen zavart, hogy nem tudok parancsolni szívemnek, és társaim is gyakran figyelmeztettek, hogy viselkedésem egyre inkább sértő a rendre nézve.

„Aki megbirkózik a sötétséggel, csak az érdemli ki Ranil világosságát”

Hiába volt minden jó tanács, éveken keresztül acélozott akaraterőm lassan szétolvadt egy ismeretlen érzés tüzében, melyet nem Ő lobbantott fel, mert azt egyre haloványabbnak láttam Miria ibolyakék szemének ragyogása mellett.

*

Már toroni földön, Talawun közelében jártunk, mikor Hrungan magához rendelt. Ugyanazt az utat jártuk be, de sokkal jobb fogódzót talált a hitében, mint én. Idősebbnek látszott a koránál, arca nyúzott és fakó volt, de tekintetében ott lobogott az igaz akarat lángja. Akkor és ott irigyeltem ezért.

- Szövetségeseinknél töltötted az éjszakát - kezdte kertelés nélkül. - A haonwelli nővel.

Bólintottam. Igazában meg sem lepett, hogy tudja:

Túl kevesen maradtunk ahhoz, hogy bármit észrevétlenül tehessünk.

- Nem tisztem, hogy megítéljelek - sóhajtott Hrungan. - A testvérünk vagy és az is maradsz, míg a rend másképp nem dönt... de mától nem lovagolhatsz velünk. Nem vagy többé az Ő szent harcosa, akaratának eszköze és fényességének tükre, mert megszegted fogadalmadat. - Elnézett a vállam felett. - Sajnálom.

Hittem neki és röstelltem, hogy tőlem csak néma engedelmességre futja megbánás helyett. Mire hozzám lépett, kiemeltem a szigíliát mellvértem foglalatából, hogy ne kelljen megfosztania tőle. A nyakamban függő napszimbólum volt az utolsó kapocs, ami régi énemhez fűzött.

- Tudom, hogy nem vagy gyáva, és melletted szólok majd a tanácsban. - Hrungan tétovázott, aztán megszorította a kezemet. - Most menj, kérd a Fényarcú bocsánatát. .. és szólj egy jó szót testvéreidért is, ha teheted.

Hátramaradtam hát, hogy megvívjam a magam harcát Ranillal, a mekhenasi bandérium lovagjai pedig folytatták útjukat Talawun felé. Sosem láttam őket többé. Utolsó harcukat sokszoros ork túlerő ellen vívták Bẁrs romjainál, és életüket adták a Szövetség diadaláért.

P. sz. 3712

Haonwell, erdővidék

Gyakran gondolok vissza arra a napra és a háborúra is. Most már régóta béke van, és aligha mondaná meg bárki, hogy tizenöt éve lángba borult fél Északfölde. A Három Hercegség kézművesei szorgosan munkálkodnak, s építik újjá azt, ami elpusztult. A kocsmárosok és a komédiások sikerrel feledtették a fájó emlékeket. A katonák többsége pedig, de velük együtt mindenki más is, aki józan ésszel bír, reménykedik, hogy a lobogók urai nem robbantanak ki újabb öldöklő háborút, noha kósza hírek arról suttognak, hogy Toron bosszúra szomjazik.

Haonwell fehér, kecses tornyai közt különféle népek és országok fiai nyüzsögnek, és élik hétköznapi életüket: dolgoznak, szeretnek, alszanak. A városfal oldalában, egy kis házban lakom én is, a családommal együtt. Ha hallom, ahogy a szobában Miria énekel varázslatos hangján, vagy ahogy a gyermekeim játszanak az utcán, boldog vagyok. Ha meghallom az itteni harangszót, rendre elragadnak az emlékek, és eltűnődöm a világ dolgai felett. Ha más nem is, ez a szokás kitörölhetetlenül megmaradt a lelkemben.

A nap ragyogón süt odafent az égen, a fénye elér engem is. Ugyanúgy megmelegíti az arcom és bevilágítja a házam, mint másokét, ezért sosem hittem, hogy Ranil neheztelne rám a döntésemért. Nem érzem, hogy sötétben járnék. Sőt, néha úgy gondolom, még örül is annak, ha látja, hogyan élek, s hogy nem harcolok többé.

Magammal sem.

Talawun után nekem senkim sem maradt, csak Miria. Nem voltam többé már lovag, eldobtam hát a páncélomat és a fegyvereimet, nem érdekelt, mennyit ériek. A haonwelliekkel maradtam. Avatatlan szemlélő nem is vette észre, hogy nem tartozom közéjük - mert mintha mindig is oda tartoztam volna.

A háború után nem tértem vissza az Unió földjére - északra költöztem, és azóta itt élek, amit a dwoonok Vadonnak hívnak. A hercegség sokféle népe közt én sem lettem idegen, még furcsa kiejtésemet sem mosolyogják meg társaim a városi gárdában, hiszen nem egy külhoni akad köztük is.

Ghassir, Lagrun, Hrungan, Umane, Ortiss és a többiek mind meghaltak a zászlóháború alatt. Talán a jó Adunir sem él már, de soha nem felejtem el azokat a szavakat, amelyeket aznap mondott nekünk.

„Azt kérditek, mi a legnehezebb parancs? Egyik sem az, mivel mindegyik egyformán nehéz.

A parancs mindig teher, mert mástól származik, ezért legyen akár az a legkönnyebben teljesíthető is, de elviselhetetlen súlyként nehezedik majd rád. Ha egy teljes életen át ragaszkodsz hozzá, akkor is idegenként fogsz búcsúzni tőle, mikor elhagyod ezt a világot. Sőt, ha arra utasítanának, ami számodra kedves, még azt sem fogod örömmel tenni.

Ha parancsba kapnád, hogy falj bőséggel, hálj selyempárnán és feredőzz Ranil kegyelmében, vajon örömöd telne benne? Ne hidd.

A muszájban nincs öröm. Minden szabály átkozott testvérek, mert nem szabadna létezniük.

Sokan rettegnek attól, mi lenne velünk parancsok nélkül, s attól félnek, ránk törne az éjszaka. Én azt mondom, hogy ez csak a gyávák és a gyengék szava.

Ha nem alkotnánk törvényeket, akkor nem kőbe vésnék őket, hanem a szívekbe, és sosem szegnék meg egyiket sem. Akkor nemcsak tükröznénk a fényt, hanem sugároznánk, s az úgy ragyogna, mint maga a nap.”

A jó Adunir. Bár egyesek eretnekségnek tartották, amit mondott, én jó ideje tudom, hogy ez nem így van, Egy ősibb, és tisztább fény igéi voltak azok.

szalánczi krisztián

a rutenari cselvetés

I.

Harmadik napja mutatta a kalendárium Kyel két páriából a másodikat, az Akarat havát a zászlóháború kitörését megelőző télen, amikor a déli vizekről érkező szkogg befutott a Marvinella-öbölben Rutenar kikötőjébe. A Hesterdan Gyöngye majd negyven láb hosszú, háromárbocos kereskedelmi hajó volt - akkora raktérrel, melynek megtöltésével már érdemes nekivágni a Rumilanti-tengertől a Riegarig tartó, irgalmatlanul hosszú utazásnak. Viharfellegek alatt, hidegen szitáló esőben érkezett az alkonyat előtti órában; tatján a Sinemosi Liga kardot és mérleget markoló ezüst griffes lobogóját tépte vadul a haragosan bömbölő szél.

Fenn északon, a Mer’Daray-tengeren ekkortájt már jégtáblák sokasága úszott, ezért kevés olyan vakmerő tengerjáró akadt, aki az évnek ebben a szakában megkísértette volna a szerencséjét azzal, hogy kihajózik a nyílt óceánra. A Marvinella-öböl azonban télvíz idején sem fagyott be soha, hála a mélyről jövő, meleg áradd latoknak. Rutenar így kiváló menedéket nyújtott azok számára, akik itt tervezték kivárni, amíg a Csontok havának második felére a kereskedelmi útvonalak legalább a partok közelében hajózhatóvá válnak.

A háromárbocos kapitánya - nagydarab, hordóiul férfi - piszkosszürke, vízhatlan csuklyás köpenyt kanyarított magára: mindössze bozontos szakálla villául elő olykor-olykor incognója takarásából. Szapora léptekkel haladt végig a mólón a kikötőmester szálláshelyének irányába, tengerészcsizmájának dobbanásait elnyelte az öböl szirtfalain megtörő hullámok morajlása.

A kikötő ügyes-bajos dolgainak kezelésével megbízott tisztviselő egyáltalán nem volt elragadtatva érkezésétől; különösképpen, hogy csuromvizesen kellett fedele alá engednie a vén tengeri medvét, aki a viseltes faajtóra erősített vasalt kopogtatóval nem átallott háromszor is bezörgetni hozzá. Az őszbe fordult hajit, ösztövér hivatalnok végül számot vetett sanyarú sorsával: vagy házának padlója lesz sáros és vizes, vagy ő maga áll ki az esőbe, amíg el nem intézik a hivatalos formaságokat.

- Igazán várhatott volna hajnalhasadtáig ez az anyaszomorító! - sóhajtotta, ám végül rászánta magát, hogy ajtót nyisson a hívatlan jövevénynek.

A hesterdani törve beszélte a közös nyelvet, szavaiba minduntalan idegen kifejezések vegyültek, és ráadásul még hadart is. Ez már eleve rendkívüli módon bosszantotta az öreg számvevőt; amikor azonban azzal is szembesülnie kellett, hogy látogatója csaknem olyan jól alkudozik a dokkpénz lefaragása érdekében, mint bármelyik dzsad kufár, végleg elveszítette a türelmét. A csöpögő szakállú kapitány némi kedvezményért cserébe végül az Áldozat havának utolsó napjáig bérbe vette a hármas számú mólót, ám szemmel láthatóan még így sem volt teljesen elégedett az üzlettel, és istentelen nyelvén folyamatosan dörmögött valamit az orra alatt.

Hála Krad végtelen bölcsességének, sohasem fárasztottam magamat azzal, hogy mindenféle barbár népségek szavajárását tanulmányozzam - még a végén foglalkoznom kellene a mormogásával. Egyébként meg, ha olyan későn akar csak továbbindulni, az az ő baja, ha a bérleti pénzt már kifizette -, dohogott magában az ügyintéző, s unott pillantást vetett a pergamenre, amit a hesterdani előhúzott a köpenye alól.

„Hiertun Galmarro parancsnok részére, Yltar Mernech kereskedőházának jóváhagyásával” - állt méretes betűkkel a kapitány ezüst griffes pecséttel hitelesített megbízólevelén.

„Hesterdan Gyöngye. Útvonal: Laquars - Hesterdan - Up-Umbar. Áru: tiadlani selyem, aszisz gyapjú, ébenfa, tea és parfümök, valamint...” - a kikötőmester nem olvasta tovább, helyette inkább kérdő pillantást vetett a bozontos szakállú tengerészre, akinek csizmái körül egyre terjedelmesebb sártócsa gyűlt. A hajó nagy értékű rakományt szállított, és ilyen esetekben a szokásjog szerint nem ártott előzékenynek mutatkozni a helyi hatóságokkal - Krad áldása, hogy ezen hatóságokat ezúttal ő maga képviselte.

Néhány szívdobbanásnyi csendet követően a hesterdani kissé erőltetetten elmosolyodott, és a köpenye ujjából ígéretesen dudorodó erszényt varázsolt elő.

Megtartottad volna magadnak, te átokfajzat, ha nincs a helyén az eszem. Csakhogy az öreg Kroffal nem lehet kibabrálni. De hisz ez... - ahogy átvette, a kikötőmester örömmel tapasztalta, hogy a bőrerszény súlya a vártnál jóval komolyabbnak bizonyult.

- A nagytiszteletű Yltar Mernech üdvözletét küldi - mondta ezúttal hiba nélkül a kapitány, majd tovább keresgélt az incognója mélyebb zsebeinek egyikében, Egy üveg jófajta vörösbor, az aszisz lavalos került elő onnét, drága dzsad pipafű társaságában. Az Onporok déli lejtőiről származó testes nedű végleg meggyőzte a hivatalnokot arról, hogy ez alkalommal egy ilyen becsületes, jóravaló kereskedő esetében eltekinthet a rakomány tételes ellenőrzésétől.

Holnap pontosan ugyanúgy fog esni ez az átkozott eső, mint ma, és nekem semmi kedvem a rőf selymeket és a vég posztókat számolgatni egy dohos fedélközben - a kikötőmester gondolatai legnagyobb részt már a lavalos körül forogtak. - Ha átvert, hadd vigye a többit. Na meg azt is, amit eltitkolt előlem. Ez mégsem hadikikötő, hogy mindenkinek felesleges kérdéseket tegyek fel. Legalább ennek a tuloknak a gazdája ismeri a dörgést, hogy kell az öreg Kroff kedvében járni. Sánta Tod persze kéri majd a részét, ám annyi baj legyen - úgysem tudhatja, mennyit adott pontosan a hesterdani, és kevéssel is elégedett lesz.

Kurtán biccentett, mint aki nagy kegyet készül gyakorolni:

- Mint bizonyára tudod, Rutenar városa minden esetben ötszázalékos vámot számít fel a kereskedelmi cikkekre abban az esetben, ha valaki huzamosabb ideig veszi igénybe kikötőnk dokkját. Napkelte után hordasd az árut a legényeiddel a raktárház elé, ellenőrizniük a lajstromot, és végeztünk is!

*

Jelentést, magitor!

Gerchín-yd Dregal, bár számított rá, ezúttal is összerándult a hangtól, amely az utóbbi időben rendszeresen megszólalt az elméjében. Bár mérföldek ezrei választotok el attól, aki a szellemnyelven ráparancsolt, kabinja félhomályában mégis ösztönösen térdre ereszkedett és biztos volt abban, hogy a hatalmasság ezt tökéletesen érzékeli, csak még soha nem szólt róla. Amúgy sem látta értelmét kockáztatni: Dregal az övéi között ugyan kivételes varázstudónak számított, ám a hang gazdája olyan hatalommal bírt, amellyel még Toron birodalmában is csak kevesen.

Tharr, a Háromfejű a jelek szerint ezúttal is kegyesnek bizonyult hozzá - vagy, ami még ennél is sokkal biztatóbbnak tűnt, talán a legkevésbé sem törődött vele. Dregal nem érzékelt rosszallást, így megingás nélkül, határozottan továbbította gondolatait:

A hajóval biztonságosan befutottunk a kikötőbe, éppen úgy, ahogy az elterveztetett, messir. A helyiek semmire sem gyanakodnak. A mólót kibéreltük a Levelek havának végéig, amiként azt kegyelmességed parancsolni méltóztatott. Készleteink elegendőek, a csapatok és a hadianyagok a helyükön vannak. Várjuk a további utasításokat - Dregal őszintén reménykedett benne, hogy odaát elégedettek lesznek az el hangzottakkal.

Nagy dolgok vannak készülőben, amelyeknek a többségéről még nem kell tudnod, magitor - közölte a dermesztő lidérchang. - A feladatotok egyelőre mindösszesen annyi, hogy alaposan figyeljetek meg mindent. A sycarrok szálljanak partra és derítsék fel a várost. Tudnunk kell a helyőrség pontos létszámát, a katonaság állomáshelyeit, őrposztjait, raktáraik elhelyezkedését, valamint a bennük tárolt hadfelszerelések, készletek mennyiségét és mibenlétét. A maranor rendkívüli módon ügyeljen rá, hogy senki se leleplezhesse le a hajót. Jelenleg az álca fenntartása a legfontosabb. A mágiahasználatot további parancsig szigorúan megtiltom. A sycarrok primorát mindezekről külön tájékoztattam. Amint a fent említett információk a birtokodba kerültek, tégy jelentést; váratlan események bekövetkezése esetén felhatalmazlak az azonnali kapcsolatfelvétele is. Azután, ha elérkezik az idő, én magam értesítelek.

Úgy lesz, ahogy kívánod, messir - összpontosított Dregal, a hatalmasságok előtt tisztelgő, szertartásos kézjelek képének felidézésével. Ahogy megszakadt a kapcsolat, a magitor megkönnyebbülten sóhajtott fel, a tarkóján hideg veríték gyöngyözött. Úgy érezte, minden hasonló beszélgetés évekkel rövidíti meg élete fonalát.

Az összes hekkák ne adják, hogy egyszer rossz híreket kelljen közölnöm vele...

Néhány pillanattal később, több száz mérföldre Rutenartól a boszorkányhadúr erődjében Archín yd-Rass’myr elégedetten végigsimított a Baythan klán címerén, a dreggisét összefogó csaton.

Lényegtelen, mit állítanak a szárazföldi patkányok, a cápa a vizek igazi királya. Nem az orka, nem a narvál, a sárkánykígyó pedig pláne nem. Ezt pedig be is fogja bizonyítani annak a kisszerű, unalmas Arrah-mey Tyan-On Mern’icchnek, a távol-keleti flottatámaszpont concitatorának, aki igencsak kelletlen vendéglátónak, és még inkább vonakodó alárendeltnek bizonyult.

A boszorkányhadúr megnyalta hegyesre köszörült fogait, és elmosolyodott, mikor az egyik öltöztetőlány, kezét véletlenségből az ő jéghideg bőréhez érintvén borzongva harapta be az ajkait.

*

A Hesterdan Gyöngye kinézetre semmiben sem különbözött a Quiron-tenger vizeit szelő, nagyméretű kereskedelmi vitorlásoktól, mégsem teljesen az volt, aminek a gyanútlan szemlélő első pillantásra gondolhatta volna. Rakterében abasziszi gyapjúbálák és tiadlani selyemszövetek helyett öt szétszerelt naftavető és majd tucatnyi sárkánypofájú tűzköpő sorakozott, a hajó mindkét oldalán pontosan tizenegy. A sötét kamrákban tárok, óvó rúnákkal hidegen tartott hordók belsejét nem jóféle aszisz bor, hanem örökégő pokoltűz töltötte meg, a legkomiszabb fajtából való. Ébenfa és tea épp csak annyi akadt a hajón, amennyit a kikötőmester áruraktára elé készültek kihordani a birodalmi zsoldba fogadott sinemosi matrózok, akiknek feladatába a fedélzeti munkák elvégzése mellett a hajó álcájának fenntartása is beletartozott.

A toroni tengerészkatonákról, akik a fedélközben kialakított szálláshelyek függőágyain forgolódtak éjszakánként, jóval nehezebben lehetett volna elképzelni, hogy a hesterdani Yltar Mernech kereskedőfamília szolgálatában állnak. A hajó gyomra akár háromszázadnyi marytort is magába fogadhatott volna, ám a hadúr, aki megtervezte ezt a küldetést, úgy döntött, nem lehet szükség többre egyetlen kompániánál. A kellő erőt a válogatott katonák mellett a felszerelés különlegessége is biztosította. A szkogg gerincét és bordázatát a távol-keleti flottatámaszpont szárazdokkjában erősítettek meg a császári hajóácsok és a boszorkányhadúr bizalmasai. A lőnyílások elé furfangosan szerkesztett, könnyedén elhúzható álfalakat építettek, így aki avatatlan szemmel, kívülről vizslatta, az továbbra is csak a Sinemosi Liga egyik kereskedelmi tengerjáróját láthatta. Igazi hadihajót persze mindezek ellenére sem faraghattak belőle; a Hesterdan Gyöngye egy császári karakkához, de még egy aszisz galleonhoz képest is papírból hajtogatott sárkány volt csupán. De ez a papírsárkány, gyengeségei dacára képes volt tüzet okádni, akár az óidők szárnyas fajzatai - és ha ő tehette elsőként, üveges salakká és hamuvá morzsolt mindent, ami csak a vicsorgó wyvernpofák torka elé került.

2.

Arthyr-Re Kheldar, az átépített szkogg maranora türelmesen várakozott - immáron több holdhónapja. A birodalmi naptár a khyn-ontor újévet köszöntő ünnepi hetét, míg a pyaroké a Csontok havának derekát mulatta. Habár a Marvinella-öböl vize felett még mindig hópelyheket kavart a metszően hideg szél, közeledett a langy évszak, és vele a hajóforgalom megindulásának ideje is.

Kheldar kapitány huszonöt esztendeje járta Észak tengereit, a mostani vállalkozás körül zajló végletes titokzatoskodás azonban - még ha kételyeinek nem is adott hangot - egyre jobban bőszítette.

A Császársziget jelentkezni fog; éppen akkor, amikor a Birodalom érdekei úgy kívánják - ismételgette magában az acélszürke szemű, deres hajú flottatiszt. Kitartása és hozzáértése a maranori rendfokozatig emelhette a császári haditengerészet ranglétráján. Magasabb tisztséget nem remélhetett, mert régre visszanyúló vérvonala sem a születés, sem a tettek jogán nem bizonyult méltónak arra, hogy a famor kasztba tartozhasson. Pietorként azonban büszkén vallhatta magáról, hogy egyike a legkiválóbbaknak, és hogy erre a feladatra sem véletlenül választották éppen őt.

A nyolcadik nagy háború jóval a születése előtt kezdődött, ám Arthyr-Re Kheldar szentül hitte, hogy ott lesz majd, amikor pontot tesznek a végére. Mikor kinevezték erre a hajóra, és a távoli északi vizekre, az ellenség hátországába küldték, már bizonyosan tudta, hogy nem kell sokáig várakoznia. Most azonban... Zavarta a feletteseinek némasága. A kikötés helyszínén és az álcázáshoz szükséges óvintézkedéseken kívül azóta sem közöltek vele semmit. Magitora, Gerchín-yd Dregal legutóbb az érkezésük napján értesítette arról, hogy utasításokat kapott.

Kizárt, hogy pusztán a város kikémlelése miatt kellett megkerülnünk fél északot egy századnyi tengerészkatonával öt naftavetővel, tűzköpőkkel és egy különítmény fejvadásszal a fedélzeten.

Arthyr-Re Kheldar nem állhatta, amikor a sötétben kellett tapogatóznia - de nem az a fajta katona volt, aki, ha úgy adódott, és a kapott parancsot így is be tudja tartani, ne vette volna a saját kezébe az irányítást. A legénység ennyi időn át nem viselte volna jól a bezártságot, ezért rendszeres napi testedzésre utasította őket a fedélközben.

Egyébiránt pedig a gondos mérlegelés mellett kivárt a végsőkig, majd amikor eljöttek a kedvező jelek, a Vas órájában díszebéddel egybekötött tanácskozásra hívta össze a tiszteket. Még egyszer hallani akarta, amiről a sycarrok már beszámoltak neki, hátha jobban össze tudja magában rakni a mozaikokat, hogy kellően felkészülhessen, ha cselekednie kell.

Csakhogy leginkább éppen a biztossá vált tények okoztak fejfájást az ügyben.

- Tehát a város raktárai üresen állnak, vagy katonai szempontból haszontalan holmikat tárolnak bennük? - az acélszürke szempár az ünnepi étekként feltálalt fűszervajas halszeletekből egykedvűen falatozó primorra szegeződött. Az Ikrek mestergyilkosainak forradásos arcú, rövidre nyírt hajú elöljárója bólintott:

- Pontosan, maranor. Hat hadianyag-, illetve élelmiszerraktár található a településen. Egy az erődben, öt pedig a város különböző pontjain. Az, amelyik a helyőrség szükségleteit biztosítja, feltöltött állapotban van. Ellátmány, páncélok és fegyverek kétszázötven katona számára. Számításaim szerint, ha a védők a fellegvárba szorulnának vissza, másfél, legfeljebb két hónapig tarthatnának ki ezekkel a tartalékokkal, amennyiben pusztán a fegyverforgatókat vesszük alapul. Ám az összes többi raktárépület csaknem üresen áll; egy kivételével, amelyet kereskedelmi lerakatként használnak és egy hajófuvaros társaság értékeit tárolják benne. A többiben mindössze kisebb árukészletek találhatóak. Az a gyanúnk, hogy néhányan magáncélokra használják őket törvénytelenül; katonai jelentőségük minimálisnak sem nevezhető. Részletesen felderítettük a különböző őrposztok környékét is: számottevő fegyveres erő egyikben sem állomásozik, a strázsákat naponta váltják. A városi tanács vezetője, bizonyos Krassel di Mentar, az erőd parancsnoka pedig az északiak lovagjai közé tartozó Adhar cwa Ternun. A helyőrségben szolgáló katonaság nagy része nagy óvatossággal mondva is mérsékelt harctudással bír; felszerelésük kard, lándzsa és sisakkal kiegészített láncing. A falak között állomásozik még egy nehéz számszeríjakkal felszerelt szakasz is, valamint Krad tucatnyi papja és nehézfegyverzetű harcosa uruk szentélyében, illetve annak közelében - ők nyilván szakrális támogatással is rendelkeznek. Emellett az erődből kiváló rálátás nyílik a kikötőre; a bentiek rendelkeznek dárda-és nyílvető eszközökkel, továbbá három hajítógéppel. Amennyiben harcra kerülne a sor, képesek lennének tűz alá venni a hajónkat, de mindent egybevetve semmiféle jelét nem láttuk annak, hogy a helyiek támadásra számítanának, avagy ők maguk készülnének bármiféle katonai manőverre. Annak sem, hogy a mondottakon kívül bármit is komolyan őrizniük kellene.

Kheldar a kajüt falát borító földabrosz felé intett.

- Köszönöm a kimerítő tájékoztatást, primor. Bizonyos vagyok benne, hogy okkal rendeltek ide minket, és Őfelsége hamarosan elindítja légióit, hogy Új-Kyria oltalmát kiterjessze a barbárok országaira. Rutenar az ellenség hátországában, három egymással szövetséges hatalom határánál fekszik, távol a fő frontvonalaktól. íhabár stratégiai fekvése elméletben kiváló, ez a város a jelenlegi ismereteink alapján katonai szempontból értéktelen számunkra... - a kapitány érzékelte, amint Gerchín-yd Dregal szertartásos kézmozdulatokkal engedélyt kér a megszólalásra. - Beszélhetsz, magitor!

- Amint azt a múltkor is említettem, ismereteim szerint a barbárok a helyi Krad-templomban őriznek egy ereklyét, amely még a régi Birodalom idejéből származik. Ha igazak a hírek, a Chylän néven emlegetett kőgyűrű a közvetlen környezetében elnyel mindenféle mágiát; aki pedig kezével illeti, az vagy csodás képességek birtokába jut, vagy nyáladzó idiótává válik. Állítólag az utóbbi sokkal gyakrabban fordul elő...

Az őszülő kapitány egy intéssel elhallgattatta a magitort.

- Kötve hiszem, hogy a nagytiszteletű hadúr ilyesféle feladat elvégzése okán kereste volna fel szeretett concitatorunkat, és rekvirált volna efféle egységet és átalakított hajót tőle. Minden jel arra utal, hogy rendkívül részletesen átgondolt haditervről van szó. Több mint egy éve úton vagyunk, egy ilyen manőver végrehajtására senki sem ad nyomós ok nélkül utasítást.

Kheldar tűnődve mérlegelte a hallottakat, és próbálni összerakni a kevés érdemi hírből a teljes képet. Ha engedett a megérzéseinek, arra a következtetésre juthatott, hogy a Császársziget is csak a megfelelő pillanatra vár... és jó eséllyel el is várják tőle, hogy ebben a kérdésben külön parancs nélkül is értse a rá hárult feladatokat.

Az álcánk csaknem tökéletes. Egy tiadlani kikötőben nem tudtunk volna ilyen könnyedén megbújni - de vajon kinek jutna eszébe a barbárok közül, hogy toroni hadihajót keressen a Marvinella-öbölben? Arra pedig, hogy mi lesz a pontos feladatunk, jelenleg talán csak a Baythan klán hadura tudja a választ.

Nem szívesen tette félre a további töprengést, de tudta, hogy ennél most nem tehet többet.

- Cjantar! - fordult az elsőtisztjéhez. - Utasítsd a legénységet, hogy mostantól napjában három gyakorlatot kell tartsanak! Úgy tűnik, a tervezettnél is tovább kell várakoznunk, és ez nem mehet az állóképességük rovására!

Hordóhasú, bozontos szakállú helyettese, aki érkezésükkor oly kiválóan játszotta a zsörtölődő hesterdani kapitány szerepét, rendületlen nyugalommal tekinteti fel szerény ünnepi vacsorájából.

- Engedelmeddel, ezt már tegnap megtettem, uram!

*

A távol-keleti flottatámaszpont kilátószobájában Archín yd-Rass’myr bosszankodva állapította meg, hogy a Császársziget érdemdús concitatora remek kiképzést kaphatott, és magabiztosságát sem a Baythan klán átkozott híre, sem a lopva elsuttogott hatalomvarázs nem ingathatta meg.

- Hallgatlak, Daumyr szája! - biccentett felé főhajtás gyanánt a concitator, aki bár nem szenvedhette, ha a Boszorkányurak ennyire mélyen ártják magukat az ő dolgába, a hagyományok szerint készséggel elismerte a Baythan klán főségét az elé tárt kérdésben.

- A tervek szerint minden készen áll - közölte a boszorkányhadúr. - Mi magunk, és a szövetségeseink is. Ellenségeinket hamarosan bénító csapások érik, s mire a császári légiók megkezdik előrenyomulásukat a napimádók országa felé, nem lesz senki, aki útjukba állhatna. A Rutenarba küldött egység csupán a parancsomra vár, hogy megkezdhesse a műveletek végrehajtását.

A concitator eltöprengett.

- Áttanulmányoztam a tervedet az elejétől a végéig, Archín, és valóban, ennél kedvezőbb alkalom tán sohasem adódik többé. Feltéve, hogy a forrásaid hitelesek.

A boszorkányhadúr jól tudta, mit jelentenek e szavak. Parancsai szerint meg kellett várnia a famor jóváhagyását, hogy kiadhassa a szükséges utasításokat.

A concitatornak azonban láthatóan eszébe ötlött még valami:

- Mi lesz a végére tartogatott hadicsellel?

- A háború kitörésének napjára időzítettük, messir. Miközben a császári csapatok átlépik a Dwyll Unió határát, tengerészeid Rutenar városában megsemmisítik a barbárok oda felhalmozott utánpótlási készleteit. Amint áttörünk a Sárkánygerincen, az északiak újra akarják majd csoportosítani hadtesteiket, és a hátországból friss erőket vezényelnének a frontra. Csakhogy mindez élelem és fegyverek nélkül bajosan kivitelezhető. Nem áltatlak: képesek lesznek felülkerekedni a veszteségeken, ám nem azonnal. A csapás éppen akkor fogja sújtani őket, amikor a dwoon hadszíntéren a legnagyobb szükségük lenne az utánpótlásra. S ennyi éppen elég lesz.

- Bölcs elgondolás, hadúr, de éppen te magad mondtad, hogy Rutenar városában á barbárok raktárai konganak az ürességtől.

Archín yd-Rass’myr elmosolyodott.

- Így igaz, messir. Jelenleg üresek. Am ha akad egy bölcs és kellőképpen befolyásos férfiú odaát, aki felhívja az északiak hadvezetésének figyelmét... Rutenar városa stratégiailag a legideálisabb helyszínen fekszik, általa akár dwoon, akár tiadlani seregek ellátásánál, folyamatosságát biztosíthatják a háború első néhány hónapjában. Ha ezt felismerik, bizonyos vagyok benne, hogy a legrövidebb időn belül színültig töltik azokat a raktárakat.

A concitator értőn bólintott. A felsőbb körök azon kevés kiváltságosai közé tartozott, akik tudtak a Birodalom titkos kéméről, Wolkum Naizerdről, az áruló dorani diplomatáról, akinek a császár akarata szerint a nevét sem mondhatták ki.

- A Szem.

- Úgy van, messir. Ha egy hozzá hasonlóan magas rangú személy szót emel az ügyben, hallgatni fognak rá. Már csak azért is, mert könnyen lehetséges, hogy maguktól is ekképpen cselekednének a hamarosan bekövetkező események tükrében. Persze nem árt, ha biztosra megyünk. Annyira természetesen nem lehetnek elbizakodottak, hogy ne őriztessék a hadiraktáraikat, ám kizárt, hogy bármiféle támadásra számítsanak u tenger felől. A Hesterdan Gyöngye már több hónapja a kikötőben horgonyoz. A sycarrjaim megjelölik a célpontokat, a szkogg pedig lecsap. A barbárok raktárai pokoltűzben fognak elhamvadni!

A concitator arcán egy mosoly árnyéka derengett fel; most először, mióta Archín a vendége volt.

- Merész ötlet, hadúr! Így sem a kedvemre való, de kétségkívül merész!

3.

Adhar cwa Ternun, Rutenar erődjének parancsnoka elgondolkodva forgatta kezei között a griffes-oroszlános pecséttel lezárt pergamentekercset, amely egyenesen az erigowi hercegi palotából érkezett. Egy ideje furvsa idők jártak, így baljós hírekre számított. A kettős Hold országaiban zűrzavar tombolt: Eligor, a negyedik vörös hadúr, a Szövetség bajnoka eltűnt, így Eren bénultan, vezér nélkül állt. Tarin lobogóját ediomadi aquirok ragadták el, s hogy a vészterhes események tovább sokasodjanak, Tiadlan duinja megtért őseihez, és az ország nagyjai összefogás helyett egymás között viszálykodtak,

Adhar cwa Ternun gyerekkorától kezdve a régi zászlóháborúk legendáinak bűvöletében nőtt fel, és sosem volt kérdéses számára, hogy amikor eljön a férfivá válás ideje, akkor a feleség és család helyett a lovagi szolgálatban és a hazája védelmében fogja megtalálni a helyét a világban. Bár az ő életében sokáig nem úgy tűnt, hogy sor kerülhetne Északfölde újabb háborújára, a katonatársaival együtt sosem hitt abban, hogy Toron sokáig bírná a béke áldását.

Tharr, a Háromfejű birodalmában nem létezhetett efféle misztérium: csak idő kérdése volt, hogy a császárság újra ármánykodni kezdjen.

Adhar cwa Ternun ezért is érezte megtisztelve magát, amikor tizenkét éve megkapta a jelenlegi kinevezését. Rutenar városa minden szempontból kiváló adottságú kikötővárosnak számított Erigow hercegségében: a Dwyll Unió határától és az ilanori lovasurak gyepűitől egyaránt alig kőhajításnyira feküdt. Bár amióta csak világ a világ, a másodtiszt szerepét töltötte be a tőle mintegy kétszáz mérföldnyi távolságra fekvő Hesebyr mellett, a fontosságát ez sem kérdőjelezhette meg. A IX. zászlóháború idején Rutenar is segített a legendás „Lomha Armadának”, amely végül mérföldek ezreit megtéve érkezett a Quiron-tengerre, hogy kevés híján megdöntse Toron kikezdhetetlennek hitt tengeri hatalmát. A daliás idők azonban elmúltak: a Quiron-tengeren már évszázadok óta a Toroni Császárság volt az úr, így az érv hadihajók jó ideje csupán kalózokkal viaskodhattak a messzi északon.

A rutenari hadianyagraktárak jelentősége Ternun lovag szerint ettől függetlenül változatlanul kiemelt figyelmet érdemelt, és ő mindvégig kitartott az elképzelései mellett. Bár a legutóbbi zászlóháború végeztével a Hercegi Kamara utasítására a vésztartalékként használt rutenari raktárépületeket kiürítették, és mindent, amire csak a flotta igényt tartott, Hesebyrbe szállítottak át - az udvari számvevők úgy ítélték meg, felesleges drága aranyakért két városban őriztetni azt, ami az egyikben is bőségesen elfér -, Ternun lovag nem engedte, hogy a raktárak a kalmárcsaládok kezére jussanak. Néhányukat olykor-olykor bérbe adták olyanoknak, akik hajlandónak mutatkoztak kifizetni a felszámított borsos árat, ám minden esetben gondosan megfogalmazott szerződéssel biztosították be magukat. „Ha egyszer újabb háború jő, még szükség lehet rájuk” - mondogatták a vén tengeri medvék, és veterán hadfiak egyaránt, és miután véleményüket Őhercegsége főhadbiztosa is osztotta, a városi tanács Ternun lovag mélységes megelégedésére idővel letett arról, hogy megpróbáljon túladni az üresen árválkodó tárházakon.

A bíbor festésű mellvértet viselő, vörös köpenyes lovag gondterhelt ábrázattal göngyölte ki a kapott papirost. Mire végére ért az olvasásnak, valamelyest kisimultak homlokán a ráncok, és megenyhültebben fordult fegyelmezetten várakozó ügyintézője felé.

- Úgy tűnik, odafent valakik elkezdtek végre gondolkodni. A hercegi főkamarás parancsba adta, hogy a városban található fegyverés élelmiszerraktárak a lehető legrövidebb időn belül feltöltésre kerüljenek. Intézkedj, hogy a Halledar Tengerfuvarozó Társaság azonnal rakodja ki az értékeit a bérbe vett épületekből. Hadiállapot van, a szerződésük rendelkezik erről is. Járd végig és ellenőrizd a raktárakat. Elvben mindnek üresnek kellene lennie, de ne kockáztassunk. Ha törvénytelenül ott tárolt készletekkel találkozol, foglald le vagy add el őket. Ha az eredeti tulajdonos jelentkezik érte, számolj fel árat. A tárházak elé állíttass strázsákat, és a továbbiakban engedély nélkül senki sem léphet a területükre. Monegrisből egy egész ezrednyi gyalogos tart ide: az ő feladatuk lesz az utánpótlási szállítmányok őrzése és a továbbításuk lebonyolítása.

Az intéző apró meghajlással nyugtázta a hallottakat, hangjából mégis kétely csendült ki:

- Halledar nagyúr nem lesz elragadtatva az ötlettől.

Adhar cwa Ternun legyintett.

- A nagyúrnak remek kapcsolati vannak, és kifejezetten szereti használni őket. Szerintem előbb értesült már erről a parancsról, mint mi magunk, és mire odaérsz, az emberei félig meg is lesznek a kirakodással. Ha pedig esetleg mégsem... úgy a helyőrség katonái vagy a monegrisi talpasok bizonyosan hálásak lesznek majd neki a sokhordónyi, remek borért. Krad nevére: éppen háború készül, nem is ártana némi ösztönzés!

- Teljes mértékben igaza van, uram. De ha megbocsát, ezt a parancsot inkább írásban kérem.

*

Az Ikrek primorának jelentése közben Arthyr-Re Khelilar tűnődve simogatta rövidre nyírt szakállát.

- Egy egész ezred?

- Igen, maranor. A monegrisi országút mentén táboroztak le. Nem frontkatonák, csupán a másodvonalbeli sympietorok barbár megfelelői - a fejvadászok elöljárójának rezzenéstelen arcáról ezúttal sem lehetett leolvasni érzelmeket.

- Átvonulnak a városon?

- Kizárt. Sátrakat vertek és hozzáláttak fabarakkok felhúzásához is. Corronjaim jelentették, hogy a helyőrségparancsnok elrendelte a raktárépületek szigorú őrizetét. Kirakodtatta vagy lefoglaltatta az azokban tárolt kereskedelmi árukészleteket. Nyilván hadi utánpótlásra számít, ami egyelőre még nem érkezett meg.

- A barbárok tehát mozgósítottak - nyugtázta a kapitány. - Nem is csoda a közelmúlt eseményeinek tükrében.

A Császársziget ugyan továbbra is hallgatott, a Hesterdan Gyöngyén azonban mindenki értesült a legfontosabb hírekről; még sycarrok sem kellettek ahhoz, hogy a fülükbe jussanak. Egész Rutenar Eligor herceg eltűnéséről, és a Szövetséget sújtó csapásokról beszélt.

Kheldar maranor a gondolataiba merült - úgy érezte, kezdett megsejteni valamit az urai tervéből. Helyettese, a hordóhasú Cjantar zökkentette ki merengéséből.

- Az északiak főembere elkobozta az illegális rakományokat? - arcára kiült a jól ismert, fültől fülig terjedő, széles vigyora. - Akkor az öreg Kroffnak ma rossz napja lehetett! Amikor érkezésünk másnapján a sinemosiakkal kihordtuk az általa vámnak nevezett árukat a móló végébe, úgy viselkedett az a disznó, mintha a kikötői raktár a saját khoórja lenne. Habár egyesekkel ellentétben ő csapdákat talán nem telepített bele. Mondjon bárki bármit, nálam szegény Kroff a zászlóháború első áldozata; hacsak az ereniek hadurát nem számítom. Tharr poklában rohadjon el mind a kettő! - az elsőtiszt nagyot húzott a kezében szorongatott rumos butéliából.

Nem sokan akadtak a hajón, akiknek Arthyr-Re Kheldar elnézte volna, hogy komoly szolgálati megbeszélés közepette tréfálni merészelnek - elsőtisztje azonban, aki tizenöt esztendeje szolgált alatta, közéjük tartozott. Cjantar annak előtte, hogy a flottához sodorta volna az útja, a Jadilban székelő Magános Ház pietoraként a Quironeia majd minden zugát bejárta, míg urait kísérgette üzleti útjaikon. Számtalan nyelven beszélt, és rendkívüli módon tájékozottnak számított a Császárságon kívüli világ dolgaiban.

- A hadiszállítmányok rövidesen megérkeznek, talán már útnak is indították őket. A barbárok bizonyára úgy tervezik, innen továbbítják majd délen harcoló csapataiknak az utánpótlást. Shulurban előre tudták, hogy így fog történni, és a mi feladatunk az lesz, hogy elpusztítsuk az ellenség raktárait. A concitator hamarosan megküldi végső utasításait, nekünk pedig felkészülten kell várnunk őket!

A kapitány megvárta, amíg emberei sorra elhagyják parancsnoki szobáját, azután a kabin ablakán keresztül a Marvinella-öböl lágyan fodrozódó hullámaira vetette acélszürke tekintetét. Örömmel látta alárendeltjein az azonnali változást: erővel és tettre készen távoztak, remek katonák voltak. Zavarba ejtő, mégis valahogy felemelő gondolat lett úrrá rajta... amit otthon a magafajták mindennél többre tartottak.

A bizonyosság hatalma.

Enyhe tavaszi idő járt: a Birodalomban a Rügyek havának derekát, míg az északiak országaiban az Álmok hónapjának végét írták. A hajóforgalom már hosszú Ideje megindult; a kikötő mólóinál hasas teherszállító bárkák, és a Mer’Daray-tenger térségére olyannyira jellemző alacsony tatfelépítményű kereskedelmi galleonok horgonyoztak.

- Mindig is úgy hittem, hogy a Lindigass vértengerére, ahol végezetül majd a Háromfejű mond ítéletet mindannyiunk felett, a Quironeia vizeiről fogok elhajózni. Úgy látszik, tévedtem.

4.

Alborne tercének harmadik hónapjában Hesebyr és Monegris irányából végeláthatatlan sorokban özönlöttek az ökrökkel vontatott társzekerek Rutenar hadi-és élelmiszerraktárai felé. Páncélok, kardok, fejszék, íjak és nyílpuskák, sózott hús és hal, bor, olaj, liszt és gabona: minden, amire csak a végeken viaskodóknak szükségük lehet majd. Ilanor thánja vízi úton küldetett készleteket Lauth városából, hogy amikor majd felbőgnek a harci kürtök és a lovasnép hadba vonul, vágtázóinak annyival is kevesebb ellátmányt kelljen magukkal hurcolniuk, míg átkelnek országuk végtelen fűtengerén.

Az Áldozat havának beköszönte előtti utolsó napokban már zsákok, ládák és hombárok ezrei sorakoztak a tárházak mélyén, és minden talpalatnyi helyre szükség volt az újabb szállítmányok elhelyezéséhez.

Adhar cwa Ternun, Rutenar helyőrségparancsnoka a kikötő fölé magasodó régi erőd mellvédjéről szemlélte az alant folyó rakodási munkálatokat. A város nyüzsgő hangyabolyra hasonlított: talán az utolsó nagy kalózháború idején lehetett ekkora felfordulás a falai között. Elöljárója merengését látván a számvevője óvatosan megköszörülte a torkát.

- Megbocsásson, kegyelmes uram, de újabb hitelesítésre váró okmányokat hoztam - mondta, és lúdtollával a kezében tartott súlyos leltárkönyv utolsó két bejegyzésére bökött. - A reggel érkezett gabona-és lisztszállítmány az ötös számú raktárban elhelyezésre került. Íme, az átvételi elismervény.

A vérszín köpönyeges lovag mindössze rövid pillantást vetett a meglehetősen terjedelmes hadilajstromra, és aláírását a kalamárisba mártott íróeszközzel az egymás alatt akkurátusán sorakozó könyvelési tételek mellé kanyarította. A számvevő gondterhelten figyelte, amíg végez.

- Felhívnám nagyuram figyelmét, hogy ezzel minden tárház, amely csak a városban található, csordultig megtelt. S amint azt a parancsnok úr is tudja, két hadigalleon tart felénk Ziad városából; két tucat tarini gyártmányú, mágikusan preparált bal listát hoznak magukkal. Értesüléseim szerint a későbbiekben Davalon falaira szánják őket, egyelőre azonban itt kell számukra helyet szorítanunk. A hajók minden valószínűség szerint az Áldozat havának második hetében fognak befutni. Hová küldessem majd az eszközöket, uram?

- Ideiglenesen itt, az erődben kerülnek elhelyezésre - közölte a parancsnok. - Amint megérkeztek, a monegrisiek haladéktalanul vontassák őket a falak közé - és vigyázzanak rájuk, mint a szemük fényére. Még valami?

- Halledar nagyúr az őt ért méltánytalanságra hivatkozva. .. - a számvevő nem volt ostoba ember, és a lovag tekintetét látva úgy döntött, inkább nem fejezi be a mondatot. - Értem, kegyelmes uram. Majd a városi tanácshoz irányítom a panaszaival.

*

Amikor Gerchín-yd Dregal még a megszokottnál is sápadtabb ábrázattal, verejtékező homlokát törölgetve lépett a kapitányi kajütbe, a Hesterdan Gyöngyének maranora rögtön tudta, hogy elérkezett az idő. Nem várta meg, amíg a boszorkánymester szertartásos kézjelekkel lerója tiszteletét, kurta mozdulattal utasította azonnali jelentésre.

- Parancs a flottatámaszpontról, uram - a magitor rekedtes hangja alig hallatszott többnek károgó suttogásnál. - Ő császári felsége elrendelte az általános támadást; légióink pontosan tizenegy nap múlva, pirkadatkor megindulnak a napimádók országa ellen. A mi feladatunk, hogy megsemmisítsük a barbárok Rutenarban felhalmozott készleteit. A fő célpontokat a városban található nagyméretű raktárak képezik; mind az ötnek pusztulnia kell, kivétel nélkül. Azon a hajnalon kell cselekednünk, amikor csapataink átlépik az ellenség határát, korábban semmiképpen sem fedhetjük fel magunkat.

Arthyr-Re Kheldar pontosan erre számított. Felállt az asztala mellől.

- Hívatom az elsőtisztet és az Ikrek primorát. Haditanácsot tartunk.

Két perc sem telt el, s a nevezettek a kapitányi kabinban hallgatták Dregal magitor beszámolóját. A város térképe az étkezőasztalon feküdt kiterítve; a raktárépületek helyszíneit vörös körök, a hajótól való távolságukat számok jelölték. Minden adatot, útvonalat, őrjáratot pontosan ismertek, a sycarrok alapos munkát végeztek. Kheldar kapitány pontosan tudta, mi a teendő. Réges-régen összerakta már a fejében a támadás tervét.

- A feladat nem könnyű, de megvalósítható. Első lépésként semlegesítenünk kell az erőd három katapultját és a kikötőre néző ballistákat - a kapitány a fejvadászok elöljárójára pillantott. - Te magad két corronoddal behatolsz a várba és működésképtelenné teszed a hajitógépeket. A többi emberedre a városban vár munka. A Vörösréz órájában, amikor még sötétség honol, jelzőfényekkel megjelölik a tárházak tetejét. Az éj leple alatt felállítjuk a naftavetőket a fedélzeten, s amint a fények felgyulladtak, tüzéreink megsemmisítik a célpontokat. Miután az utolsó is lángba borult, a Hesterdan Gyöngye azonnal kihajózik az öbölből. A pokoltüzet csaknem lehetetlen eloltani. A kiküldött sycarrok a városban maradnak és figyelik az eseményeket; végül pedig nyom nélkül eltűnnek, mintha sohasem léteztek volna. Fejvadászaink bevetés közben mentális kapcsolatot tartanak a hajóval a magitoron keresztül, és jelentik a raktárak körül zajló eseményeket.

A primor rövid bólintása azt jelezte, kivitelezhetőnek tartja a tervet.

- Ilho-mantari segít majd az árnyak közé olvadni. Három sycarr éppen elegendő lesz. Az erőd mágikus védelme csekély, még úgy is, hogy a területén található Krad-templom papjai rendelkeznek némi szakrális hatalommal. A helyőrség parancsnoka támadásra nem számít ugyan, ám óvatos; a tárházak környékét több katona őrzi, mint magát az erődöt. Miután azonban a raktárakat az embereimnek csak megjelölniük kell, mindez nem számít. Azon a hajnalon a barbárok nem fognak a katapultjaikkal lőni.

Ez megnyugtatóan hangzott, Cjantar azonban mégsem tűnt teljesen elégedettnek.

- A Hesterdan Gyöngye mindössze egy felfegyverzett kereskedelmi vitorlás, s mind keletre, mind nyugatra egyaránt a barbárok országai terülnek el. Ha csak egyetlen valódi hadihajó is a nyomunkba szegődik, a hekkák irgalmazzanak nekünk. Miután elvégeztük a ránk rótt feladatot, hogyan tervezünk visszajutni a Birodalom felségvizeire?

Sehogy - gondolta magában a maranor. Azóta sejtette, hogy megkapták a híreket: az üresen álló lerakatok feltöltése megkezdődött.

A Daumyr cápájának szolgája mindent pontosan eltervezett. A magitor pedig semmilyen parancsra sem utalt a távozásunkkal kapcsolatban, tehát a flotta nem számolt a visszatérésünkkel. A sycarrok értékesek; ők maradnak a parton és folytatják az ellenség megzavarására irányuló tevékenységüket az északiak hátországában. A Hesterdan Gyöngye és a rajta szolgáló tengerészek azonban pótolhatóak. Ha mind egy szálig elpusztulunk a tengeren, még az a veszély sem fenyegethet, hogy fogságba esünk, s kiderülhetnek a támadás részletei. Nem lennék meglepve, ha a legénység sorai között akadna egy kilencedik sycarr, aki csak arra vár, hogy kihajózzunk az öbölből... azután pedig fáklyát vet az egyik naftáshordóra. Amit a fagyos északi tenger elnyel, azt senki halandó nem szólíthatja elő.

Kheldar magában újfent elismeréssel adózott a terv tökéletességének - de ezt a felismerést már senkivel nem oszthatta meg.

- A készleteink továbbra is elegendőek - közölte a többiekkel tényszerűen, és mert elégedett volt velük, úgy döntött, megengedi magának azt a fényűzést, hogy a lelkűkbe plántálja a maga álmait. - Északnak vesszük az irányt, és elsőként a Mer’Daray-tenger nyílt vizeire hajózunk, messze eltávolodva a szárazföldtől. A barbároknak nagyobb gondjaik lesznek annál, minthogy egy szkoggot üldözzenek. Rutenar raktárai még akkor is lángolni fognak, amikor Őfelsége légiói már Davalon utcáin menetelnek.

*

- Két hadigalleon a kikötőben és huszonnégy újonnan érkezett ballista az erőd falai között, maranor - a fejvadászok első embere kivételesen nem tudott újat mondani. Arthyr-Re Kheldar maga is látta, amint a büszke hadihajók bevitorláznak az öbölbe, és tengerészeik partra szállítják a rakományukat. Zászlaikon fehérrel szegett vörös mezőben két aranyszín pegazus szárnyalt - Haonwell hercegségének címere.

A kapitányi szobára mélységes csönd borult; mindössze három nap maradt a támadásig.

- Tűzköpő szerkezeteik nincsenek, ám kő-, nyíl-és dárdavetőik annál inkább. Kisebbek ugyan, mint quiron-tengeri társaik, ám attól még valódiak. Nyílt harcban nincs esélyünk ellenük; már úgy értem, külön-külön sem - Cjantar hangja ezúttal a szokottnál halkabbnak tűnt. - Arról nem is beszélve, hogy ha egy olyan méretes szikla, mint amilyeneket ezek hajigálnak - a guttarok ne adják! -, a naftás hordókkal teli raktárunk tetejére esik, a Háromfejű pokla helyett elsőként a kék holdra vezet majd az utunk, s Tharrnak ugyancsak főhet a feje, miként szedjen le onnan bennünket, hogy elbírálhassa e világi tetteinket. Legfeljebb, ha két sorozatot tudunk kilőni az ütegeinkkel, mielőtt célba vesznek minket, azután végünk - az elsőtiszt nagyot fújtatott, Dregal magitor pedig a szemét forgatta; olybá festett, mintha lázroham gyötörné a testét.

Ismét a primor zárta a jelentést.

- Corronjaim szerint az egyik galleon hamarosan kihajózik és elhagyja a kikötőt. Ha Tharr kegyes hozzánk, még holnap este. Ám a haditervet felül kell vizsgálni.

Cjantar bölcsebb volt annál, semhogy megjegyezze: ami a haditervet illeti, nem éppen a „felülvizsgálat” kifejezés jutott elsőként az eszükbe róla.

Összeomlott, nem létezik, megvalósíthatatlan - úgy érezte, ezek a szavak sokkal hűebben tükrözik a szomorú valóságot.

Minden bizonnyal a boszorkánymester is hasonló következtetésre juthatott: arca ezúttal nem is sápatag, hanem egyenesen szürke árnyalatot öltött; nem sokkal látszott élettelibbnek, mint egy sírból kimászott zauraké. Am a fejvadászok parancsnoka nem sok időt hagyott a töprengésre.

- Az erődben lévő fegyverek önmagukban véve is komoly veszélyt jelentenek. Úgy vélem, a barbárok továbbra sem számítanak támadásra, különösen nem a tenger irányából. A hadeszközeik ettől függetlenül természetesen sajnos bevethetőek. Az újonnan érkezett ballisták tarini munkák, mágiával felvértezve. Némi időbe telne számukra, amíg tűzkész állapotba helyezik őket, de nem túlságosan sokba. A sycarrok feláldozása árán talán semlegesíteni lehetne a nagyobbik részüket, ám akkor nem marad, aki megjelölhetné a raktárépületeket. A tengerészkatonák ilyen jellegű feladatra nem alkalmasak, a tárházak őrizete pedig erős. És legalább egy galleon még így is marad, amely elpusztíthat bennünket egyetlen szempillantás alatt.

Mindenki pontosan tudta, hogy az Ikrek első embere igazat szól.

- A démonokra! Ha a flotta engedélyezte volna a támadást, amikor a körülmények még megfelelőek voltak...

- Ezúttal tévúton jársz, Cjantar - a kapitány hangja hidegen és határozottan csengett, acélszürke szemei k viharos tengert idézték. - Azok, akik ideküldtek bennünket, semmit sem tesznek ok nélkül. És főként: soha nem fedik fel a kártyáikat idő előtt. Mindenről tudtak, az elejétől a végéig.

Arthyr-Re Kheldar a falon függő térképhez lépett.

- A primor értesülései szerint a két hadihajó Ziad városából érkezett - kezével a Traidlan-hegység északi keleti részén megbúvó apró pontra bökött. - Ezer tengeri mérföld, az legalább egy hónapig tartó hajóút. Az északiak nem sokkal azt követően indították el őket, hogy elhatározták a raktárak feltöltését. A concitatornak tudnia kellett, hogy közelednek, ám ha engedélyezik számunkra a cselekvést, a háború idő előtt veszi kezdetét... amikor a Pidera-hegység hágóin felsorakozó légiók még nem álltak teljesen hadrendbe. Ezt pedig nem engedhették. Támadni fogunk; éppen akkor, amikor elérkezik az idő.

Gerchín-yd Dregal nagyot nyelt. Lelke mélyén mindig is sejtette, hogy egyszer elkövetkezik ez a pillanat. Ha egy szikrányi esélyt is látott volna arra, hogy élve hagyja el ezt az átkozott öblöt, sohasem szánja rá magát saját elhatározásából; ám bárhogyan gondolkodott is, nem talált semmilyen kiutat. Kézmozdulataival jelezte, hogy fontos dolgot kíván mondani; a kapitány engedélyezte, hogy szóljon.

- Maranor uram, a daumyri Baythan klán Sápadt Flottájának parancsnoka kegyesen engedélyezni méltóztatott számomra, hogy rendkívüli események bekövetkezése esetén felvegyem vele a kapcsolatot... Úgy vélem, a jelenlegi helyzet... méltán nevezhető rendkívülinek. Hátha a Császárszigeten mégis számoltak egy ilyen...

- Tedd azt. Most azonnal!

A magitor lehunyta a szemét és összpontosított. Úgy érezte magát, mint aki éppen akkor készül átlépni Daumyr sziklabörtönének kapuját.

A hekkák nem hallgatták meg fohászaimat - végül mégiscsak rossz híreket kell közölnöm velük.

5.

A boszorkánymester szemhéja egy végtelennek tűnő percet követően pattant fel ismét. Állapotában nem látszott változás - sokkal nyomorultabban már egyébként sem igen festhetett. Egy sóhajjal valamelyest mégis összeszedte magát, úgy közölte a hallottakat:

- Archín yd-Rass’myr hadúrnak, aki Daumyrt képviseli ez ügyben, az a határozott és egyértelmű parancsa, hogy a feladatot a mondott időben végre kell hajtani. Korábban nem cselekedhetünk, mert megzavarnánk a hadi előkészületek végét - és később sem, mert a készletek egy részét az ellenség azonnal útnak indítaná a frontra. Három nap múlva, pirkadat előtt a raktáraknak pusztulniuk kell. Bármi áron.

A maranor szokásához híven rövidre nyírt, szürkésfehér szakállát simogatta - elgondolkodott. Cjantar ismerte ezt a tekintetet: a kapitány már az új terven elmélkedett. A küldetés feladása meg sem fordult a fejében, és a magitorral ellentétben nem pusztán azért, mert rettegett a Boszorkányerőd urainak haragjától.

Több benne a kyr, mint az ember. Igaz, a régiekkel ellentétben neki csak százötven embere, néhány fejvadásza és öt naftavetője van. Ám azokat használni is fogja - és ittveszünk mindahányan. Vele együtt - az elsőtiszt nem sok illúziót táplált a még meg sem született új haditervvel kapcsolatban.

A kapitány végül döntésre juthatott, mert hátradőlt ültében.

- Amennyiben a primor értesülései helytállóak és az egyik hadigalleon hamarosan távozik, nem teljesen reménytelen a helyzet. Egy századnyi marytor szolgál a fedélzeten. A hajó irányításához és az ütegek kezeléséhez szükséges emberek itt maradnak - a többiek pedig az éj leple alatt csónakokkal partra szállnak és a meglepetés erejével lerohanják az erődöt. Három fejvadász a tengerre néző gyilokjárón levágja az őrséget, a tengerészek pedig köteleken megmásszák az őrizetlenül maradt falat. Azután pedig megölnek mindenkit és felgyújtanak mindent, aki és ami csak az útjukba kerül - legfőképpen a ballistákat. A hajónk majd csak az utolsó pillanatban fedi fel magát: közvetlenül azelőtt, hogy a másik öt sycarr elkezdené megjelölni a raktárakat. Akkor odasiklunk az északiak vitorlása mellé és a tűzköpőinkkel néhány szívdobbanásnyi idő alatta lángba borítjuk. Azután elpusztítjuk a tárházakat is. Amíg miénk a kezdeményezés, addig van esélyünk.

A magitor nehezen hitte, hogy a terv működhet. Már csak abban reménykedett, hogy ő maga legalább nem az erőd ostromlóinak a számát fogja gyarapítani; a pszi-kapcsolat fenntartása okán ebben joggal bizakodhatott.

- Maranor uram, a város tőszomszédságában egy egész ezred állomásozik.

- Tisztában vagyok vele, hogy majd a helyőrség felmentésére sietnek. Katonáinknak el kell foglalniuk a kaput, és tartaniuk egészen addig, amíg a raktárépületeket meg nem semmisítjük. Azután amerről érkeztek, ugyanarra távoznak is a csónakokkal - és a Hesterdan Gyöngye felveszi őket a tengeren.

Ez a diplomatikus megfogalmazása annak, hogy valószínűleg egyikük sem fog élve visszatérni - gondolta a boszorkánymester, de nem mert kifogást emelni.

- Mi történik abban az esetben, ha a második galleon mégsem hagyja el a kikötőt? - Cjantar már bánta, hogy feltette a kérdést. Rájött ugyanis, hogy egyáltalán nem szeretné hallani rá a választ.

Arthyr-Re Kheldar derűsen legyintett.

- Akkor csak Tharrhoz fohászkodhatunk, hogy a matrózai elég részegek legyenek.

*

- Jelentsd a maranornak, hogy az őrkatonák halottak - Gerchín-yd Dregal úgy érezte, a primor szellemhangja síron túli suttogásként borzolja az elméjét. - A köteleket leeresztettük. Indulhatnak a csónakok.

A Hesterdan Gyöngyének lélekvesztői már a Cink órájának közepén megközelítették az erőd tengerre néző falszakaszát. Cjantar elégedetten látta, hogy az öböl egyes részei felett nyúlós, kénsárgaszín, mindent elborító köd gomolygott. Ez remekül elrejtette őket, a helyőrség és a város pislákoló fényei azonban apró őrtüzekként világlottak a távolban.

Eleddig az Árnyékúrnő kegyesebbik arcát mutatja ma felénk. Alig egy nyíllövésnyire a part, a strázsák mégsem láthatnak a köd miatt. Az Ikreknek ilyen időben nem okozhat nehézséget... - Cjantar tudatán egyszerre késpengeként hasított keresztül a magitor pszionikus üzenete. Egyetlen szó volt csupán - támadás! -, Cjantarban mégis nehezen múló dühöt szült a mentális érintés. És még csak válaszolni sem állt módjában rá, ám ezt nem is várták tőle.

Igazán csinálhatta volna kíméletesebben is az az átokfajzat... itt hánykolódunk a ködben már fertály órája, mindenünk átázott, ez a nyeszlett kis senkiházi pedig harci trombitákat fúj az elmémben! Ha valami csoda folytán visszatérek a hajóra, felpofozom!

Már a lehetőségre gondolva is elvigyorodott - majd a szája elé tartotta kezét, és a kuvik hangját hallatta, ez volt a partraszállás megkezdésének jele. Azután halkan suttogta parancsnoki ladikjában ülő matrózainak:

- Evezzetek, csirkefogók! A sycarrok elegyengették az utat, most mi következünk!

A marytorok lapátjai lendületesen, de dicséretesen halkan csobbantak a vízben.

A vezércsónak siklott ki elsőként az erőd lábánál elterülő fövenyre. Hamarosan nyolc újabb követte - éppen kilenc katona mindegyikben. Testükön könnyű bőrpáncél, alkar-és lábszárvédőkkel kiegészítve; oldalukon rövid tengerészkardok, némelyiknél kurta nyelű fejsze vagy csákány. Hamuszín hajuk csatakosra ázott a ködben, ruháikból füstként gomolygott elő a pára.

A helyőrség néma csendbe burkolózott; a sycarrok által leeresztett kötelek ernyedten lógtak a mintegy nyolc láb magas várfal oldalán. Az elsőtiszt ezúttal csak a kezével adta ki a parancsot.

Első szakasz, előre!

A vitorlák és árbocok világában nevelkedett tengerészek ruganyosán kúsztak egyre magasabbra; és amint az elsők felértek, újabb és újabb kötelek ereszkedtek alá.

Második szakasz! - mutatta Cjantar.

Az erőd belsejéből továbbra sem szűrődött ki semmilyen zaj.

Mindannyian hamar feljutottak. Cjantar a sycarrokat kereste tekintetével, ám egyiküket sem sikerült megpillantania, csak a nyomaikat látta - a gyilokjárón láncinges őrkatonák átvágott torkú holttestei feküdtek. Öten voltak, ám kevesen ahhoz, hogy akárcsak egyikük is kiálthasson; némán estek el.

Alighogy az utolsó toroni matróz is elhelyezkedett a mellvéd mögött, az erőd belsejéből halálsikoly harsam, Azután még egy. A Hesterdan Gyöngyének második embere a hangok irányába kapta a fejét. Kisebb templomépület bújt meg arrafelé a homályban, homlokzatán arany körgyűrű fénylett. Ismerte a barbárok hamis bálványait; rögtön sejtette, mi történhetett.

A primor és két társa most gyilkolták meg a Krad nevezetű pyróni hekka papjait. Ezek tényleg értik a dolgukat.

Cjantar elvigyorodott, majd előrántotta görbe szablyáját. Valahol elöl, a sötétben léptek dobogtak; újabb kétségbeesett kiáltás hangzott fel. Mellette sercegve lobbantak lángra a marytorok által meggyújtott fáklyák. Kardok, fejszék és csákányok emelkedtek a magasba a Kék Hold halovány fényében. Cjantar még egyszer körbepillantott - majd elordította magát. Miközben rohamra indultak, egy századnyi tengerészkatona harsogta vele a régiek csatakiáltását:

- Quicchur! Győzelem!

*

- Lovag uram! Lovag uram, ébredjen azonnal!

Rutenor erődjének számvevője kétségbeesetten rángatta a helyőrségparancsnok vállát; ám még így is időbe telt, mire Adhar cwa Ternun végre kinyitotta a szemét.

- Krad nevére, mi ütött beléd, te... és mi ez a zajongás odakinn? - a parancsnok fájó fejébe tompán szűrődtek az erőd udvarán folyó gyilkos küzdelem hangjai.

Kardcsörgés, üvöltések, érthetetlen hangfoszlányok... azután elérte az egyre áthatóbban terjengő füstszag is.

- Megtámadták az erődöt, nagyuram! Megtámadtak bennünket!

- Megtámadták... ? Kik... az őrség... hányan?

- Nem tudok semmit, nagyuram... de könyörgök, siessen, már a falakon belül folyik a harc! Hamarosan itt lesznek!

A parancsnok kitekintett a toronyablakon; tüzek, imbolygó fáklyafények és egymással tusakodó alakok kontúrjai mindenütt. Holttestek és sebesültek az udvar kövezetén... és ettől a látványtól egy pillanat alatt kitisztult a feje.

- A kardomat és a sisakomat! Gyorsan!

Valahol a távolban felbőgött egy riadóra szólító harci kürt hangja, és ettől Adhar cwa Ternun végleg magához tért.

- Üzenj a monegrisieknek, hogy ostrom alatt állunk! - mondta, miközben magára kapta az ingét és a nadrágját. - Azonnal induljanak az erőd felmentésére!

- Megbocsásson, nagyuram, de a monegrisiekkel nincs szellemnyelv...

- Nem érdekel! Akkor a városi tanácsnak. Bárkinek. Azonnal! - A csizmáit felhúzván Rutenar parancsnoka felkapta a kardját, és kiviharzott a toronyszobából.

Fogalma sem volt róla, mi történik, de ez most nem is számított. Egyetlen gondolat járt csak a fejében: az erőd nem eshet el.

Megnyugtatóbb lett volna vértbe öltözni, de erre már nem volt idő. Hármasával vette a csigalépcsőn lefelé vezető fokokat. Már látta maga előtt a várudvarra nyíló szűk kijáratot, amikor váratlanul egy árny mozdult felé a homályból. Bár félig sikerült maga elé kapnia hosszú, egykezes pengéjét, esélye sem volt, hogy elhárítsa a csapást; az Ikrek elöljárójának lagossa éppen a gyomrát érte.

Adhar cwa Ternun a falnak tántorodott, ám alig egy szempillantással azután, hogy egyáltalán megpillantotta gyilkosát, a primor rövidebbik pengéje a szívébe hatolt, és utána már holtan hanyatlott a földre.

6.

- Jelentés a primortol, kapitány uram! Tengerészeink sikeresen behatoltak az erődbe - sorolta a magitor. - Ezekben a pillanatokban gyújtják fel a hajítógépeket és a ballistákat. A helyőrség parancsnoka elesett; az északi hekkák papjai halottak. Az erőd nagyobbik része a kapuval együtt a miénk. Veszteségeink mérsékeltek. Néhány védő bevette magát az ott lévő kisebb kőépületekbe; a többieket felkoncolták - a magitor el sem akarta hinni, hogy sikerülhetett. - A barbárok valóban nem számítottak ilyen támadásra, uram!

Arthyr-Re Kheldar a hajója tatbástyáján állva figyelte az eseményeket. Az öbölnek a kikötő felé eső részén nem terjengett köd, így a helyőrségben gyúlt tüzek a Hesterdan Gyöngyéről is kiválóan látszottak. Kizárólag az ütegkezelők és a szkogg irányításához elengedhetetlenül szükséges személyzet maradt a fedélzeten, beleértve a sinemosi zsoldosokat is - utóbbiakat a kapitány a fedélközbe rendelte, a tűzköpő szerkezetekhez. Az éjszaka folyamán összeszerelt naftavetők már a helyükön sorakoztak; a védőrúnákkal lepecsételt hordók pedig, melyek az örökégő gyúelegyet tartalmazták, a raktérben várakoztak, felhordásra készen.

A hekkák végül könyörületesnek bizonyultak. Csak az egyik haonwelli galleon állomásozott a dokkoknál; a másik a legutóbbi dagállyal távozott.

- Üzenem elsőtisztemnek, hogy a Vörösréz órájának közepéig ki kell tartaniuk. Tovább egyébként sem tudnának ott maradni a füst és a lángok miatt. Ha elérkezett az idő, vonuljanak vissza a csónakokhoz és evezzenek ki az öbölbe; értük megyünk. A barbárok ezrede?

- Egyelőre semmi hír felőlük, uram.

Az egyik ütegkezelő közelített sietve. Kheldar kapitány a legszigorúbban elrendelte, hogy harci körülmények között mellőzzék a szertartásosságot - így azonnal jelentett.

- Maranor uram, mozgás a barbárok hadihajóján. Felhúzzák a vitorlákat!

Az öreg flottatiszt számított erre is. A Hesterdan Gyöngye az éj leple alatt előrébb óvakodott, és árnyékként siklott be a kettes számú móló egyik üresen árválkodó dokkjába. Kheldar úgy tervezte, amint az erőd ballistái elnémulnak, maga közelíti meg az ellenséges galleont - ám ha mégis amaz mozdul elsőnek, alig karnyújtásnyira fog elhaladni mellettük. Teljes hosszában, védtelenül: és akkor eljön az idő, hogy a szkogg az álcáját levetve megmutathassa ádáz sárkány fogait.

- Kihajóznak. Készítsétek a tűzköpőket! - a kapitány arcára bősz farkasvicsor ült ki. Két ütegsornyi lángvetővel rendelkezett; tizenegy-tizenegy foglalt helyet a hajó mindkét oldalán, az elhúzható válaszfal mögötti lőnyílások ablakainál.

A háromárbocos haonwelli vitorlás lassan, méltóságteljesen szelte a habokat, miközben közelített; ügyei sem vetett a móló mellett némán várakozó sinemosi kereskedőhajóra. Fedélzetén szemlátomást zavartan nyüzsögtek az északiak matrózai; posztó-és bőrvértjeiken jól látszódtak az aranyszín pegazusok. A vitorlákat igazgatták, kő-és dárdavetőket csörlőztek fel, súlyos ládákat és zsákokat hordtak elő a hajó rakteréből; már olyan közel jártak, hogy a Hesterdan Gyöngyén tisztán hallani lehetett a tisztjeik utasításait is.

Cjantar bizonyára még értené is, miket beszélnek.

Kheldar felemelte a fegyverforgató kezét. A galleon ötvenlábnyira lehetett előttük, és alig harminccal mellettük, amikor eljött a megfelelő pillanat, és megadta a jelet.

Jobb oldali válaszfalat elhúzni!

Az acsargó sárkánypofák csikorgással vegyes döndüléssel szabadultak sötét börtönükből. Kitátott szájukkal éhesen bámulták a lőablakokból az öböl fodrozódó hullámait; mögöttük toroni tengerészek és sinemosi zsoldosok, kezükben meggyújtott fáklyákkal.

A hadihajó orrvitorlája éppen az utolsó lángvető vonalához érkezett, amikor a parancs felhangzott a szkogg tatbástyájáról:

- Tűz!

A wyvernmintás vasszörnyetegek kénkőszagot árasztó fortyogás közepette keltek életre - hogy azután iszonyatos bömböléssel adják a világ tudtára éktelen haragjukat.

Ilyen közelről az ütegkezelők nem hibázhattak; a lángvihar másodpercek alatt végigfutott a haonwelli galleon fedélzetén. Hamuvá perzselődő vitorlák, recsegő árbocrudak, halálsikolyok és lángoló alakok kísérték. Azonban még nem volt vége - Arthyr-Re Kheldar tudta, hogy egy sorozat gyakorta kevésnek bizonyulhat.

- Első ütegsor hátra, második előre!

A fedélközben lévők tökéletes hozzáértéssel jártak el, fegyelmezetten tették a dolgukat. A vassárkányokat a flottaszabályzat értelmében csak ritkán mozgatták, mert nem is tett túlságosan jót nekik, ha ide-oda tologatták őket a hajótérben, és használat után pedig mindez kifejezetten veszélyes műveletnek számított. Ezúttal azonban nem volt más választás: kockáztatniuk kellett a biztos sikerért.

Az északiak sohasem hinnék, hogy fél percen belül kétszer tüzelünk ugyanonnan - gondolta magában a kapitány.

Erős kezek ragadták meg a még füstölgő tűzköpők fából készült állványzatait, amelyek a csövekkel ellentétben nem forrósodtak fel a tüzelés során, és szakértő gyorsasággal húzták el őket a lőablakokból. A második ütegsor a hajó bal oldalán elhelyezett lángvetőket jelentette, amelyeket már előkészítettek. Tizenegy újabb sárkányszáj - arra vártak csak, hogy a helyükre tolják őket.

A hadigalleon nem adta fel egykönnyen; az első csapás súlyos károkat okozott ugyan, ám kormányosa, aki a tatbástyán túlélte a pusztítást, minden erejével távolodni próbált a Hesterdan Gyöngyétől. A fedélzet ugyan lángolt, a taton felállított kővetők azonban még sértetlenül álltak. Tudta jól, hogy ha sikerül messzebb kerülnie a szkoggtól, a hajítógépeikkel célba vehetik az ellenséges hajót - és úgy egyben kikerül a tűzköpők meglehetősen rövid hatósugarából is.

Am ezúttal nem volt szerencséje - a wyverntorkok ismét felbömböltek.

*

Az öböl felett átható kránkőszag terjengett; a haonwelli galleon roncsa az árral a nyílt víz felé sodródott. Árbocai egyszerűen eltűntek, mintha sohasem léteztek volna, fedélzetén olthatatlan pokoltűz járta táncát. A hajó már teljes hosszában égett, és a lángok egyre csak terjedtek tovább; a szkoggon azonban már senki sem foglalkozott vele.

A Hesterdan Gyöngye lassan keresztbe fordult a kikötőben.

- Magitor, üzenj a sycarroknak. Sorra jelöljék meg a raktárépületeket, azután vonuljanak fedezékbe. Össztüzet zúdítunk a célpontokra. Ha egy sorozat nem talál, jelentsék a becsapódások helyét és pontosítsunk az irányzókon! - A maranor a fedélzetmester felé fordult. - Hozzátok a hordókat!

Az első, vörösen gomolygó, sűrű füstoszlop valahol a város északkeleti részén szállt fel, és függőleges, hosszú csíkban tört az ég felé; a vásári mutatványosoknak a Tűzkígyó ünnepein állt szokásukban ehhez hasonló, különböző színűre festett, mágikus üvegcsékben tárolt füstölőkkel elkápráztatni az egybegyűlteket.

- A naftavetők készen állnak, uram! - a fedélzetmester már csak a végső parancsot várta.

Arthyr-Re Kheldar bólintott, és arra a pontra mutatott, ahol a füstgomolyag tekergőzni kezdett.

- Sogron ma még nem mulatott eleget. Tüzeljetek!

Az öt katapult egyszerre repítette súlyos terhét a célpont irányba. Bár még nem virradt fel a hajnal, azon a helyen, ahol a lövedékek becsapódtak, nappali világosság köszöntött Rutenar városára. Azután mindent elnyelő tűzorkán jött.

Egymás után emelkedtek fel a rőtszínű füstcsíkok, ahogyan a magitor egyesével szólította a fejvadászokat; a naftavetők pedig nem kegyelmeztek - csak zúdították és zúdították üstökösökként szálló tüzes golyóbisaikal a lerakatokra és azok környékére. A város már négy jól elkülöníthető helyen lángolt. Raktárak, épületek, szentélyek és fürdők omlottak hamuvá, a pokoltűz nem válogatott.

Kheldar maranornak nem állt szándékában céltalanul lövetni a települést. Sem elegendő naftával, sem elég idővel nem rendelkezett hozzá, és a tengerészei is az erődben várták, hogy ismét fedélzetére vegye őket. Az ellenség tárházait azonban a parancs értelmében minden kétséget kizáróan a földdel akarta egyenlővé tenni; ám az utolsó, az ötödik jelzőfüst sehogyan sem akart felgyulladni.

A hajnal éppen rávetette első sugarait a Marvinella-öböl azúrkék hullámaira, amikor Gerchín-yd Dregal lépett a kapitány mellé a tatbástyán. Arca aggodalmat tükrözött.

- A délnyugati hadiraktárhoz kiküldött sycarr nem válaszol, uram. Érzem, hogy életben van, mégsem felel, amikor szólítom. Megpróbáltam a primoron keresztül érintkezésbe lépni vele, ám nem jártam sikerrel.

Kheldar is tudta jól, hogy a fejvadászok parancsnoka minden corronjával képes szellemnyelven szót váltani. Nem sok ideje maradt azonban ezen gondolkodni, egyre csak peregtek az értékes percek.

- A raktár elhelyezkedését ismerjük - a kapitánynak még a térképre sem kellett rápillantania, ezerszer is az eszébe véste már a várakozás alatt, hogy melyik hol található. - Kénytelenek leszünk célpontmegjelölés nélkül tüzelni az adott területre. A naftakészleteink elegendőek, ám jóval több időt vesz igénybe, amíg... - a maranor látta, hogy a boszorkánymester szemei elkerekednek, és feketére festett körmeivel a nyílt tenger irányába mutat.

Egy hajó sziluettje bontakozott ki viharos gyorsasággal a mögöttük még mindig sűrűn gomolygó ködből. Három árboc, alacsony tatfelépítmény, dagadó vitorlák - zászlaján vörös mezőben szárnyaló arany pegazusok. A második haonwelli hadigalleon. Harchoz készülődött, ehhez kétség sem férhetett.

- Honnan a Tharr poklából... - a magitor úgy érezte, egy világ omlik össze benne.

A Hesterdan Gyöngye mozdulatlanul ringatózott az öböl vizén. Legénysége döbbenten szemlélte, amint az északi hadihajó oldalirányba fordul; fedélzetén felcsörlőzött hajítógépek sorakoztak katonás rendben.

Habár egy helyben veszteglő ellenféllel állt szemben, a galleon az első sorozatot mégis elvétette. A süvítve érkező kőtömbök tajtékpermetet hányva süllyedtek a vízbe a toroni szkogg körül - az egyik közülük alig néhány lábnyival a hajó orra előtt zuhant a tengerbe.

Gerchín-yd Dregal véletlenül sem értett a katapultok kezeléséhez, mégis teljes bizonyossággal érezte: a barbárok a következő alkalommal már nem fognak hibázni.

- A naftavetők tüzelésre készen állnak, uram! - ordította a fedélzetmester. Minden tekintet a kapitányra szegeződött.

- Ha most a vitorlás felé fordítjuk őket, talán még..,

- Dregalnak nem maradt érkezése, hogy befejezze a megkezdett mondatot. Tétován nézte, ahogy Rutenar pereméről vérszínű füstoszlop szállt fel, és tekergőzik egyre magasabbra, a fellegek irányába; az ötödik jelzőtűz.

Arthyr-re Kheldar ökölbe szorította a kezét. Acél szürke szeme ellentmondást nem tűrően villant, ahogy a boszorkánymester felé fordult. Akár egy igazi kyr, a régiek közül.

- Nem kértem a tanácsodat, magitor! Cél a délnyugati hadianyagraktár!

Senki sem akadt, aki szembeszegült volna a paranccsal; a lánghalált hozó tűzgolyóbisok szinte egyszerre lövelltek ki a város irányába. Még félúton sem járhattak pályájukon, amikor bántó recsegés közepette ismét mozgásba lendültek a haonwelli galleon kőhajító szerkezetei.

Éppen egy tucat - gondolta magában Dregal, miközben a vészesen közelítő, pörgő-forgó kődarabokat méregette a levegőben. - Ezek tényleg szerencsétlen számok.

7.

A távol-keleti concitator titoknoka hosszas várakozás után végül engedélyt kapott a szólásra az ünnepléshez terített asztal mellett.

- A jelentést visszaigazolta a Birodalmi Levéltár, messir. Császári urunk nagyrabecsülése jeléül kegyeskedett saját kézírásával ellenjegyezni és egyszersmind elfogadni a javaslatodat.

Archín yd-Rass’myr felkapta a fejét, először a titoknokra, majd a famorra nézett:

- A Császár? Miféle jelentést?

Tyan-on Mern’icch a toroni nemesség legfelsőbb köreire jellemző, kifogástalan eleganciával csóválta meg a lejét, ami egyszerre mutatta az elvárt tiszteletet, és tudatosította a mélységes megvetést is.

- Látod, kedves barátom? A nagy ünneplésben erről meg is feledkeztem. Mivel te magad bokros teendőid közepette elmulasztottad tájékoztatni őfelségét a kis akcióról, hát megtettem helyetted én.

Ezzel dreggiséből összetekercselt papirost húzott elő, majd felállt az asztaltól, és maga sétált oda a dühtől remegő boszorkányhadúrhoz, hogy átadhassa neki.

- Parancsolj, ezt a másolatot eleve neked szántam.

Archín bosszúsan kapott a tekercs után, kigöngyölte és beleolvasott:

„Történi pedig a Császári Koronától számított 3523. esztendőben - ama jeles napon, amelyen ő császári felsége, a dicső XI. Rounn megindította légióit, hogy az északi barbárok kevélységét letörje, s föléjük támaszul Új-Kyria törvényeit helyezze - hogy Arthyr-Re Kheldar a távol-keleti flotta tisztje, a Hesterdan Gyöngye nevezetű felfegyverzett szkogg maranora, a daumyri Archín yd-Rass’myr hadúr parancsára, Sogron segedelmével Rutenar városának erődjét egy századnyi tengerészkatonával elfoglalta, hadianyagraktárait naftatűzzel porig égette, az ellenség ott tartózkodó hadigalleonját pedig lángvetőivel a tenger mélyére küldte. Végezetül, miután mindezeket megcselekedte, bátor harcban tengerészeivel együtt maga is elesett az egyenlőtlen küzdelemben.”

A boszorkányhadúr szemei izzottak, ahogy felemel kedett az asztaltól.

- Ezek után mi lehetett az a bizonyos javaslatod, messir? - sziszegte a hegyesre köszörült fogai között.

- Arthyr-Re Kheldart, bár a Tűzkobra akaratából közrendűnek született, Őfelsége végtelen kegyességében holta után centariori rangra emelte. Ezzel az apró módosítással vétetett fel az előbbi a levéltár kódexeibe is.

Archín komoly erőfeszítésekkel varázsolta újra emberivé az arckifejezését.

- Engedelmeddel, messir, nekem haladéktalanul távoznom kell.

- Nem tartóztatlak, kedves barátom. Látom, égsz a vágytól, hogy akciódról, és annak kockázatairól személyesen is beszámolhass uradnak. Minden bizonnyal epekedve várja már a jelentésedet.

*

Calestir Carendolius, a dorani nagytanács különleges megbízottja a támadás harmadik napjának délutánján, ideiglenesen nyitott térkapuval érkezett Rutenarba, hogy a varázslóváros urainak akaratából személyesen mérje fel az első pillantásra is óriásinak tűnő károkat. Amit azonban tapasztalt, még a vártnál is jobban megdöbbentette.

Korábban nem érkezhetett - a településen napokig bősz haraggal lángoltak a pokoltűzzel felgyújtott épületek. Végül Antoh, a Tengerúrnő papjainak kellett megfékezniük a tűz továbbterjedését, amely már-már a város egészét fenyegette. Ennek már egy napja, de még most is füst, pernye és hamu szálldosott a levegőben mindenfelé, amerre csak járt. A fegyverés élelmiszerraktárak mindegyike megsemmisült, s bennük a déli hadszíntérre szánt hadianyagok egésze is. Egy haonwelli hadigalleon teljes legénységével együtt odaveszett. A támadók ráadásul még az erődöt is elfoglalták egy rövid időre, amely a gyújtogatás következtében félig leégett. A helyőrség parancsnoka és Krad helyi főpapja elesett a várban, és több neves városi tanácsnok is odaveszett az őrjöngő tűzviharban.

A jelentések alapján az erődöt végül a monegrisi gyalogosok foglalták vissza. A behatolók nem próbálták megállítani őket; már a csónakjaikhoz igyekeztek, amikor a hajójuk szilánkokra robbant. Minden bizonnyal a naftaraktárukat vagy a fedélzetükön előkészített, pokoltüzet tartalmazó hordóikat érhette találat. A parton rekedt toroniakat a felbőszült monegrisiek csaknem mind egy szálig kardélre hányták; azt a néhányat pedig, akik mégis csónakon akartak kievezni a nyílt vízre, a galleon nyíl-és dárdavetői ölték a tengerbe.

- Még szerencse, hogy a monegrisi ezredparancsnoknak akadt annyi sütnivalója, hogy legalább néhány foglyot ejtsen. Jelenleg is folyik a kihallgatásuk.

A rókaprémes köpenyt viselő, kecskeszakállas dorani megbízott a mellette álló, gesztenyeszín hajú, bőrzekés férfihoz intézte szavait. Az utolsóként megsemmisült fegyverraktár füstölgő romjaitól nem messze álltak; közelebb menni még mindig nem tűnt veszélytelennek a forróság és az olykor-olykor felizzó, naftával átitatott zsarátnok miatt.

- Mégis, hogyan történhetett mindez?

A Szövetség hírszerző hálózatának ilanori ügynöke komor arccal felelt:

- El kell ismerni, hogy kiválóan megszervezték a rajtaütést. Mi magunk már régóta gyanakodtunk, hónapokkal ezelőtt kémtevékenység jeleit véltük felfedezni a városban, magiszter uram. Elöljáróim több alkalommal is tájékoztatták a dorani titkosszolgálatot a gyanúról, és kértek beavatkozási engedélyt, ám ismeretlen okokból kifolyólag mindannyiszor határozottan elutasították őket - a hírszerző megcsóválta a fejét. - Mivel Rutenar egészen a múlt hónap kezdetéig nem bírt katonai jelentőséggel, abban a hitben voltunk, hogy a településen található ősi kyr ereklye, a Chylän - vagy amiként errefelé ismerik, a Reményvesztettek Gömbje - lehet az ellenséges ügynökök fő célpontja. Elvégre, amint azt magiszter uram nálamnál sokkal jobban tudja, valószínűsíthetően egy mágikus fókuszpontról beszélünk. Csak azt nem értettük, hogy pontosan mihez tudnának kezdeni vele.

- Hibás elgondolás volt, rászedtek mindannyiunkat - Calestir Carendolius tűnődve méregette a hatalmas, hajdan többszintes raktárépület maradványait.

- Az egyik ügynöküket kevés híján kézre kerítettük - a bőrzekés férfi az üszkös romok felé intett. - Amikor sorban felgyulladtak a jelzőfüstök, a katonáimmal megpróbáltunk segíteni. Az utolsó raktárnál már biztosan tudtuk, hogy mi történik. Túlzás lenne azt állítani, hogy sikerült meglepni a toronit, megzavarni azonban igen. Hárman támadtak rá; egyik társamat megölte, ám ő maga is súlyos sebet kapott, amikor a harc közepette megpróbálta felszítani a füstöt, amely végül sajnos sikerült is neki. Nem próbált menekülni: az épületben várta be, amíg a naftatűz mindent elemészt. Azt hiszem, számot vetett a sorsával, és nem hagyhatta, hogy élve kerüljön a kezünkre.

A magiszter ismét az üveges salakká vált tárház romjaira pillantott. Inkább nem kérdezte meg, mi történt a holttesttel.

Pedig Doranban akadt volna, aki szóra bírja... - gondolta, a Szövetség ügynökének azonban csak annyit mondott:

- Seregeink ezekben a pillanatokban az Unió területén küzdenek a toroni hadakkal. Ami itt történt, az nem maradhat következmények nélkül. A jelentésedet írásban is kérem. Minden összegyűjtött információt a dorani nagytanács rendkívüli vizsgálóbizottsága elé kell terjesztenem - a magiszter lélegzetvételnyi szünetet tartott. - Bízzunk benne, hogy a tanács nagybecsű tagja, a főtanácsossá kinevezett Wolkum Naizerd bölcsen bírálja majd el a felelősség kérdését az ügyben.

szász attila gábor