Valami nincs rendjén. Caib hanyatt feküdt a hideg kövön szétszórt szalmán, és eközben macska nagyságú patkányok harapdálták szakadozott saruját. Aszott lábujjait szemelték ki ízletes falatnak. Ő elrúgta ugyan az egyik patkányt, de a másik orvul megharapta a lábikráját.

Caib ösztönösen a csatabuzogánya után nyúlt, amelynek elvileg ott kellett volna hevernie teste jobb oldalán…

…ám a buzogány nem volt ott.

Bármennyire is sikerült lerészegednie, az évtizedek rutinja kialakította benne ezt a szokást: mindig úgy aludt el, hogy a fegyvere nyelét markolta. Arra az esetre, ha hirtelen kell ébredni…

Épp ilyen esetre. Ha a patkányokat nem ijeszti el a rugdosás: egy jól irányzott csapás, és nincs gond a reggelire.

Ám a buzogány ezúttal hiányzott a keze ügyéből!

Caib kinyitotta a szemét, és felült. Előrehajolt, megragadta a pimasz patkányt, és kitörte a nyakát. A másik féreg időközben elinalt.

A vén elf bágyadtan üldögélt kezében a döglött patkánnyal, és hunyorogva bámult a rácsok közt beszűrődő, halovány, bíbor fénybe. Alkonyodott. A nap még ott csünghetett valahol a város nyugati kapuja fölött, ám a közelgő éjszaka már előküldte bíbor hírnökeit, hogy hirdessék újabb győzelmét a világosság felett.

Caib lassan ocsúdott. Arra pillanatokon belül rájött, hogy tömlöcben kuksol, de hogy miként került a rácsok mögé, hosszas töprengés után sem bírt emlékezni. Végül feladta a szokatlan agytornát, s nem töprengett tovább a múlton. Nem ez volt az első alkalom, hogy a Xinoptikon kies vendégszeretetét élvezte, s arra is akadt már precedens, hogy öntudatlanul került oda. Nem egyszer előfordult nála az efféle emlékezetkihagyás. Alkonyattájt inni kezd egy kocsmában, s másnap reggel nem ott tér magához, ahol az utolsó pohár emlékképe libegett bágyadt tekintete előtt. Néha a kikötőben ocsúdott, máskor a Bendő legmélyén; esetleg egy koszos sikátorban egy padláson - vagy éppen a Xinoptikon valamely tömlöcében. Mint ahogy ez alkalommal is.

Hogy elkövetett-e valami vétséget, vagy csak egyszerűen részegen hevert valamelyik sikátorban, s józanodni hozták be, nem nagyon izgatta.

Csöppet sem aggódott a helyzete miatt; benntartják egy darabig, de előbb- utóbb majd úgyis kiengedik. Ha pedig nem…

Épp eleget élt már ezen a bűnös világon ahhoz, hogy ne sajnálja maga mögött hagyni a lét hiábavalóságait. Az pedig végképp nem érdekelte, miképpen tér meg őseihez Asslantasra - végelgyengülésben, alkoholmérgezésben, harc közben halálra sebezve, vagy éppen bitón himbálódzva.

Hát nem mindegy?

Rámeredt a kezében tartott patkányra, és saját érzéseit kutatta…

Nem, nem érzett éhséget. Szomjúságot sem.

Az a fajta kába elégedettségérzet töltötte el, amely a jól sikerült áttivornyázott éjszakák után általában. Közöny, nyugalom és üresség. Semmi izgalom. semmi idegeskedés, semmi nyugtalanító gondolat. Nem foglalkozott a múlttal, sem a jövővel. Csak a jelen számított; pillanatról pillanatra.

Ezért ivott. Hogy kiélvezhesse a totális üresség ezen léleknyugtató pillanatait. Hogy ne kelljen nyomasztó problémákkal gyötörnie holtfáradt agyát, kimerült testét. Hogy ne rágják lelkét sötét emlékei. Hogy…

Rágni.

Szükségét érezte, hogy elrágjon egy goma-férget. Ez egyfajta nyugtató hatást töltött be nála. Amikor gomát rágott, a gondolatai kitisztultak és darabos emlékei összeálltak, érthetővé váltak.

És most úgy érezte, épp erre van szüksége. Hogy ismét megtalálja helyét e bizonytalan világban. Kivette a gomás-zacskót köpenye béléséből, de hiába forgatta, üresen találta. Pedig egyértelműen emlékezett rá, hogy legalább még két goma-féregnek lennie kellene.

Vagy talán elrágcsálta azokat félrészeg állapotában?

Bizonytalanul forgatta az üres zacskót, azonban ez nem vitte közelebb a megoldáshoz.

Ám ugyanakkor különös érzése támadt.

Valaki idejön.

Caib egy gondolattal azelőtt megérezte a tényt, minthogy meghallotta volna a közeledő lépteket. Vele született ajándék volt ez; néha előre megsejteni a történendőket.

Az egyik őr jön. Most még nem felé tart ugyan, de végül itt köt majd ki az ő tömlöcénél. Kiengedi…

Leküzdötte a vágyat, hogy felálljon és a rácshoz lépjen. Pedig nem értette, amit különös megérzése sugallt. Szabadon engedik? De miért ?… Eddig mindig az volt a szokás, hogy benntartották éjszakára, és csak reggel zavarták el melegebb égtájakra. Vagy rosszabb esetben csak több napi kényszertartózkodás után…

Hirtelen még egy érzés rohanta meg; a halál közelsége.

Ssssh-hhhh-ssssssssshhh!

Tisztán hallotta a fülében a suhogást. A sötét szárnyak suhogását. És tudta, mit jelent ez. Zrogdavar halált hozó démonjának szárnya suhog. Az elfek istene így ad jelt híveinek, hogy tudják, fel kell készülniük a végső távozásra, mivel utazásuk ezen a világon immár a végéhez közeledik.

Caib isméi hallotta:

Ssssh-hhhh-ssssssssshhh!

Sötét, titokzatos szárnyak suhogása.

Közel a vég…

Végül is egyszer mindenkiért eljő a halál…

Legtöbbször váratlanul, észrevétlenül. Ám akinek a ..sötét szárnyak” suhognak, arra halála előtt még vár egy feladat.

Egy igazi feladat!

Valami, amivel beteljesíti létének értelmét.

Egyetlen igazi feladat!

Készen állok, uram, Zrogdavar! - suttogta, és kifejezéstelenül meredt a sötétségbe.

Léptek csikorogtak a közelben. Valaki érkezett.

Ssssh-hhhhssssssssshhh!

És ő ismét hallotta a távolból - és valójában nagyon is közelről - a sötét szárnyak suhogását.

Zrogdavar szárnyas démona már útra kelt, elindult a lelkéért. Ám mielőtt a halál szárnyas démona megérkezik, neki még meg kell tennie valamit…

De vajon mit ?

És vajon ki közeledik? Miféle sorsot húz maga után?

A vén elf ülve maradt, és hunyorogva szemlélte az amfiteátrumszerű, tágas udvart, melynek közepén ott magasodott a viharvert őrtorony, amely jóval a Xinoptikon négyszintes tömbje fölé emelkedett. Ő az egyik földszinti tömlöcben kapott helyet, ott, ahol a rövid időre bekasztlizottakat őrizték.

Ssssh-hhhhssssssssshhh!

Sötét szárnyak suhognak.

A csikorgó léptek egyre közeledtek, és nem sokkal később egy alacsony, tömzsi alak kontúrja rajzolódott ki a bíbor félhomályban. Az illetőt látásból ismerte. Valaha még a nevét is tudta. Ittak már együtt. Egyszer. Valamikor. Valamiért.

Vagy talán többször is?

- Caib!

- Őrmester…

- Eljött az időd, vén csont.

Ssssh-hhhh -ssssssssshhh!

Suhognak. A sötét szárnyak.

- Rég eljött az már - lehelte Caib. - Talán ezóta már el is ment.

Az őrmester vigyorgott, és megcsörgette kulcscsomóját a zárnál, majd körülményes, darabos mozdulatokkal kinyitotta a rácsos ajtórészt.

- Na, lódulj kifelé, bűzláda!… Ne birizgáld tovább azt az istenverte döglőtt patkányt!

Caib ledobta a kis dögöt a szalmába, és nehézkesen feltápászkodott. Az az érzése támadt, hogy minden porcikája nyikorog és csikorog, s pillanatokon belül széthullik, mint egy elkorhadt fatörzs - ám ez nem következett be. A jelek szerint fonnyadt bőre egy előre még összetartotta a benne lévő húst és csontokat.

Néha rettenetesen öregnek érezte magát. S tulajdonképpen volt is erre oka. Már több mint egy Ciklust leélt, s ha megéri a jövő évet, elmondhatja magáról hogy három Ciklusban is létezett. A Nyolcvannegyedik Ciklus utolsó évtizedeiben született, végigélte a Nyolcvanötödiket, s kis szerencsével. jövőre beléphet a Nyolcvanhatodikba.

Már ha addig fel nem kötik, vagy orvul hátba nem szúrják…

Ssssh-hhhh-ssssssssshhh!

Vagy simán el nem ragadja Zrogdavar szárnyas démona.

Az elfek között nem számított túl öregnek, hiszen e hosszú életű faj matuzsálemei között nem ritkaság az ezeréves kor sem, ám ő a maga háromszázötven évét legalább háromezernek érezte. Mozgalmas, eseménydús évszázadok voltak mögötte…

Amelyek most a végéhez közeledtek.

Ssssh-hhhh-ssssssssshhh!

- Gyerünk már! - türelmetlenkedett az őrmester. - Itt akarsz aludni? Caib hunyorgott.

- Miért? Lehetne?

- Menj a búsba! - röhögött az őrmester. - Vagy inkább a Herélt Macskába menj, és idd le magad megint!

- Nem hiszem, hogy maradt pénzem. Nem szokott. Amikor börtönbe kerülök, valahogy mindig eltűnnek a fényes érmék a zsebemből…

- Neked soha nem is volt. De ahogy ismerlek, ha piáról van szó, majd úgyis szerzel rávalót… Na, gyerünk már, vén csontkollekció! Nem érek én rá veled diskurálni.

Caib nem lépett ki a cellájából. Hunyorogva lepillantott a nála egy fejjel alacsonyabb, köpcös őrmesterre.

- Fegyverem? - kérdezte kihívóan.

- Menj már, ne kéresd magad! A kapuban visszakapod a fegyvered. Caibnak nem volt több kérdése. Ment.

A Xinoptikon kapujában strázsáló őrök nem kérdeztek semmit. Főképp azután nem, hogy az őrmester ezüstösen csillogó érméket csúsztatott egyenként mindőjük markába. Azok még a fejüket is félrefordították, mintha így akarnák jelezni, hogy ők nem láttak semmit, nem hallanak semmit, sőt, voltaképpen nincsenek is ott.

Amikor a kapu döndülve becsapódott mögöttük, Caib gyanakodva megállt.

- Fegyverem?

- Menj a Macskába! - sürgette az őrmester. - Ne csámborogj el, menj egyenesen oda!

Ssssh-hhlth -ssssssssshhh!

Sötét szárnyak…

A vén elf emlékezetében fellebegett az elfeledett név.

- Senerdi! Azt mondtad, a kapuban…

- A Macskában kapod vissza a fegyvered - sziszegte az őrmester türelmetlenül, és szinte lökdöste, hogy táguljon már a Xinoptikon közeléből. - Menj most a Macskába!… Vár ott rád valaki. Nála van a vacak, horpadt durungod.

Caib nem világosította lel a tömzsi fickót arról, hogy mi a különbség egy „horpadt durung”, és egy mesteri kialakítású csatabuzogány között, ám azt az elhangzottakból megértette, hogy Senerdi nem szívbéli jóságból hozta őt ki a tömlöcből. Valaki fizetett érte. És ez a valaki ott várja a Herélt Macskában.

Volt már ilyen…

Biccentett, és anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna az őrmesterre, lehajtotta a fejét, es lassú, kacsázó léptekkel elballagott kedvenc törzshelye irányába.

A nap már csaknem lenyugodott, mire megpillantotta a Herélt Macskát. Amíg elérte Eimuth fasorokkal szegélyezett, tágas utcáit, kellemetlen környékeken kellett átvergődnie; a lepusztult Drén Negyed keskeny sikátoraiban megsűrűsödtek az árnyak, és a legsötétebb részek leple alatt sötét alakok mozdultak. Caib nem gyakran járt ezen a környéken fegyvertelenül, es másnak sem ajánlotta volna, hogy a napnak ebben a szakában ezt tegye. Ám most épp ott remélte visszakapni a fegyverét, ahová serényen igyekezett Bízott abban, hogy a közelben ólálkodók felismerik, s több eszük lesz annál, semhogy belekössenek; ellenségei pedig nem döbbennek rá időben jelenlegi gyengeségére.

Nagyon hiányzott neki, hogy elrágcsáljon egy goma-férget. De már a rágcsálás puszta gondolat is megnyugtatta… Ajkai akaratlanul mozdultak, s állkapcsa rágó mozdulatokat tett.

Túl régóta rágott már…

Tudta ő jól: Goma-függővé vált.

A Herélt Macska napközben Nordes jómódú Polgárainak és szórakozni, jókat enni és inni vágyó nemeseinek kínált remek alkalmat kikapcsolódásra, ám az este közeledtével a pénzesebb vendégek javarészt elszivárogtak, s másféle közönség váltotta fel őket: Eimuth negyedének kispénzű szolganépe, s a rajtuk élősködő, nincstelen söpredék. Átrándultak ide csirkefogók Ereice-ből és a Drén Negyedből egyaránt, csakúgy, mint a Márvány Negyed előkelőségei, s néha még a Bendő sötét napszámosai is előkerültek, és itt múlatták estéjüket, mint ahogy a városban időző átutazók is betévedtek, ha a kikötői fogadókban már nem kaptak szállást.

- Ezen az estén, mint általában máskor is, így alkonyattájt már tetőfokára hágott a hangulat. Méterekről hallani leheteti a vidám hangzavart, és az ablakon kiszüremlő, imbolygó fényben szinte az egész épület billegni, tántorogni látszott, mintha megártott volna neki mindaz a sok ital, amely lefolyt a vendégek torkán.

Caib nem torpant meg; betaszította az ajtót, és habozás nélkül belépett.

Érzékeny orrát sülő húsok, izzadt testek és párolgó italok illata csapta meg: elmosolyodott és elfintorodott. Kezdett felengedni benne a görcs, mely magához térte óta görcsben tartotta máját. Dacára annak, hogy tudta, hamarosan érdekes megbeszélés vár rá, és talán egy munka…

Egy munka, amely elég sürgős ahhoz, hogy az a valaki, aki fizetett érte, nem várta meg a reggelt, hanem kihozatta még az éjszaka kezdete előtt.

Hosszú éjszaka lesz…

A kocsma belseje valósággal szétfeszült a benne összepréselődött tömegtől. Minden asztalnál vendégek terpeszkedtek, s az asztalok között is nagyon sokan álltak, ültek vagy hevertek ki-ki a részegség különböző fázisainak megfelelő pózban. A túlsó sarokban egy lantos nyúzta hiányos húrú hangszerét, de a nagy lármában nem lehetett hallani a húrok pendülését, és a nyekergő énekből is csak foszlányok hatoltak át:

A kedvesem… hm, hm… tüzes ajka.

Bele a nyakamba… hm. hm…

…merő vér…

Achmod, a Macska kortalan ábrázatú, örökmozgó résztulajdonosa átverekedte magát egy jókedvű csoporton, és az ajtó közelében sietett el egy gazdagon megrakott tálcát egyensúlyozva a válla fölött. Odapillantott az érkezőre, mintegy rutinból rákacsintott, aztán rezzenéstelen keppel sietett tovább. A másik tulajdonos, Gillan Norgay, a nagydarab, ráncos képű, nagy fülű, kopaszodó barbár a pult melletti asztalon könyökölt, és busa fejét két tenyerébe támasztva merengett valamin. Talán azon, hogy miért üres az előtte álló pálinkásüveg, amelyet nem sokkal ezelőtt meg nyakig csurrantva hurcolt elő a pince mélyéről.

Felpillantott, megismerte az új vendéget, és méla, bamba képpel intett neki, hogy sodródjon közelebb.

Caib nem kérette magát. Odaballagott az asztalhoz, es leült a tulajjal szemközti székre.

Ismét megkísértette a szokásos előérzetek egyike.

Most mindjárt azt fogja mondani, hogy már van rám, mert van itt valaki. aki beszélni akar velem…

Gillan Norgay rámeredt.

- Caib - mormolta húsos ajkai között. - En asztalom… ide nem ülsz… menj innen!

Az elf rámeredt.

- Te intettél, hogy jöjjek ide.

- Egy frászt! Achmodnak intettem… hozzon pálinkát… Te nem kellesz. Menj dolgodra!

Caib feltápászkodott az asztaltól. Tapasztalatból tudta már, hogy nem ildomos kivívnia ennek az emberhegynek a haragját. Bármely világban is tanulta is Gillan Norgay a pofozkodást, mesteri fokra fejlesztette tudását, ráadásul a mesterség apró fortélyait baromi erővel egészítette ki, s az évek során megingathatatlan tiszteletet vívott ki önmaga számára.

- Menjél el már dolgodra!

- Engem vár itt valaki - próbálkozott az elf. – Mit gondolsz, hol találom?

Gillan Norgay képe elsötétült.

- Pokolba! - A széke fenyegetően megreccsent alatta, ahogy megfeszültek roppant combizmai. - Te nem mensz innen?!

- Megyek - dörmögte Caib békítőén. A csatabuzogánya nélkül nem akart ilyesmin vitatkozni. - Csak még annyit…

- Nem mensz??! - A hústorony baljóslatúan felegyenesedett. Még a hórihorgas elfnél is magasabb volt; a súlybéli különbségeket pedig ne is említsük. Minimum száz kiló lehetett közöttük.

Caib elhátrált.

- Láthatod… már nem vagyok ott.

- Szóljál Achmodnak… - dörmögte belenyugvón Norgay. - Mondjad… hozza pálinkát! Gyorsan!

Szép kis tulaj! A vendéget ugráltatja, ha megszomjazik.

Caib azonban nem vitatkozott. Ha épp nem volt pénze, itt akkor is kapott hitelt. És az ilyen helyeket meg kell becsülni!

Elcsípte a visszafelé lavírozó Achmodot.

- A társad torka repedezik a szárazságtól…

- Ahoy! Máris repülök!

- Mint ahogy az enyém is porzik…

- De te ne igyál! - vetette oda a kortalan tulaj hanyagul, miközben a pult felé sietett. Csak annyit tett hozzá magyarázatképpen: - Belső szoba.

Caib értette: aha, szóval az ismeretlen megbízó a belső szobában üldögél.

A „belső szoba” eredetileg valami kamraféleség lehetett, de épp az efféle titkos megbeszélésekhez alakították át. Aki nem kívánt közönséget, itt nyugodtan elkölthette vacsoráját, s szót válthatott bárkivel észrevétlenül.

Caib, mielőtt hátrament volna, rákönyökölt a pultra, odaintett a csaposnak, és kiemelt az egyik rekeszből egy tasakot, amelyet ő maga helyezett el ott - vészhelyzet esetére. Egy kis vésztartalék, ha váratlanul kifogy a rágnivalóból. A zacskó első tapintásra idegesítően laposnak tűnt, de amikor szétnyitotta a száját, megkönnyebbülten látta, hogy van még benne egy hernyószerű valami. Épp az, amit keresett.

Miközben két ujjával kicsippentette az utolsó goma-férget, a vésztartalékok vésztartalékát, alaposan szemügyre vett minden asztaltársaságot a fogadóban. Bár névről a vendégek tizedét sem ismerte, alig akadt egy-két olyan arc a tágas helyiségben, amelyet ne látott volna már valamikor. Mindenesetre az idegeneket alaposan szemügyre vette, és szakértő szemmel fürkészte, mifélék lehetnek.

Mifélék? Gyanútlan birkák, akik talán véletlenül tévedtek be ide.

Csupán egyetlen farkas akadt.

Egy vérbeli ragadozó: ez lerítt a tekintetéből, minden rezdüléséből.

Az illető a fogadó legtávolabbi sarkában ült: alig hat-nyolc lépésnyire Caibtól, háttal a falnak, félig lehunyt szemmel. Egy fakorsót tartott az ölében, amelynek alján valami zavaros folyadék lötyögött. Sör, minden bizonnyal. Ám ez a férfi már jó ideje nem ivott. Csak ült ott, és látszólag kókadozott. A vén elf szakértő szemét azonban nem kerülték el azok a sunyi pillantások, melyekkel az idegen férfi úgyszintén az ivó közönségét méregeti. Ugyanazt tette, amit Caib: felmérte a viszonyokat.

Tekintetük összeakadt, és pár szívdobbanásnyi ideig egyikük sem fordította el a szemét.

Az idegen valami északi típusú emberfajba tartozott, s arcát legalább annyi sebhely borította, akárcsak Caibét. Szikár ábrázata és halovány bőrszíne alapján nem lehetett egyértelműen megállapítani a hovatartozását; ugyanúgy lehetett nordesi, dhelani, strekwari. donerani - de akár zhíli is. Tekintete látszólag közönyös volt, ám Caib, aki az átlagos halandóknál néha mélyebbre látott, szinte megdöbbent a fekete szempár melyén pislákoló gyűlölet és fanatikus megszállottság keverékétől.

Valami azt súgta neki, hogy ma éjszaka fog még találkozni ezzel az alakkal. De hogy szemtől szemben, vagy hátulról osonva-e, arra nem mert volna fogadni…

Aztán mindketten elfordították a tekintetüket, s Caib lustán rágta tovább a ruganyos goma-férget, amely eltökélt sietséggel próbált újra és újra kimászni a szájából.

A vén elf lustán forgatta a szájában áldozatát, és miközben gondosan ügyelt arra, nehogy szétharapja a férget, időről időre lenyelte annak nyállal keveredett, csípős váladékát.

Mivel megtalálta, akit keresett, nem nézelődött tovább. Intett a közelben rohangáló Achmednek, és besétált a pult mögötti keskeny folyosóra, amely a füstös helyiséget és a konyhát kötötte össze. Ám ő nem a konyhába tartott, hanem az oldalsó belső szobába.

Mivel a szoba bejáratát ajtó nem védte, csak egy vastag, jobb időket látott bársonyfüggöny, Caibnak eszébe sem jutott, hogy kopogtasson. Félrehajtotta a függönyt. és enyhén meghajtotta a fejét, hogy homlokával meg ne koccolja a szemöldökfát. Egy pillanatra megtorpant, amíg felmerte a helyzetet, de aztán máris belépett a szűk helyiségbe, és a függönyt visszaengedte maga mögött.

Odabenn mindössze egyetlen asztal volt, két oldalán egy-egy paddal, s az asztal bejárattal szemközti oldalán ketten ültek. Egy alacsony, köpcös, pirospozsgás arcú, jól táplált, idős férfi drága vörös és fekete mintás bársony ruhában. És mellette…

…vagyis inkább ugyanazon a padon, de a pad legtávolabbi szélén ülve..

…egy meghökkentő külsejű alak.

Ez is férfi volt; kortalan, kemény vonású, harcos típus. Magas, széles vállú, ám keskeny csípőjű, szinte vékony törzsű. Hosszúkás arcát vállig érő, egyenes szálú hófehér haj keretezte, mely nem rejtette el megnyúlt, hegyes füleit. Keskeny, késpenge-vékony ajkai fölött kecses, arisztokratikus orr feszült, dús, hófehér szemöldökei alól hihetetlenül piros szempár villogott. Vonásai alapján elfnek gondolhatták volna, ám Caib, aki az elf fajba tartozott, visszataszítónak találta e férfi idegenségét. Mert ez a fickó nem elf volt, hanem egy kihalásra ítélt, keverék faj drének és elfek leszármazottai - ritka példánya. Egy albínó drelf.

Caib akaratlanul is végigsimított arca bal felén, mert az az érzése támadt, mintha egyik rég behegedt sebe felfakadva gennyedni kezdett volna.

Összeszoruló fogai elroppantották a goma-férget, és nyelvét megkarcolta a savanykás kitinpáncél.

Sshhh-ssshhhssssss…

Igen erősen érzékelte minden idegszálával a „sötét szárnyak suhogását”. Zrogdavar halált hozó szárnyas démonának közelsége felborzolta tarkóján a pelyhes szőrszálakat.

Ám nem ez a kísérteties jelenség volt az, aki megszólította. A vörösfekete bársonyos, malacképű férfi, aki finomkodó mozdulatokkal épp valami galamb nagyságú madár csontjairól szopogatta a húst, rápillantott, és barátságosan, talán túlzott nyájassággal is - elmosolyodott.

- Caib - cuppogta. - Én fizettem érted. Jer közelebb!

- Általában… szeretem tudni, ki invitál az asztalához - dörmögte Caib.

- Fran Devriez, donerani borkereskedő - mosolygott a pufók alak. - És ő a testőröm, Zvdegor Devzevor. - Még nyájasabban mosolygott. – Nos, közelebb jössz most már, barátom?

A vén elf közelebb lépett, de úgy tett, mintha nem látta volna az invitáló mozdulatot, mely az asztal felé irányult.

A malacképű nem jött zavarba. Ledobta a tisztára szopogatott csontocskát a tányérjára, és élveteg buzgósággal lenyalta ujjairól a fűszeres sültzsírt.

A drelf eközben olyan egykedvűséggel ült a pad túlszélén, mintha félig lehunyt szempilláit fürösztené a lobogó gyertyák szokatlanul bőséges fényében. Árnyéka azonban, ahogy a gyertyák hol erősebben, hol pedig gyengébben fel-fellobogtak, jobbra és balra ingadozott mögötte a falon, akár egy türelmetlen, ugrásra kész fenevad.

- Miért nem ülsz már le. Caib? - nyájaskodott a malacképű, és most már, hogy az összes zsírt lenyalta ujjairól, nem cuppogott. – Jer, légy vendégem! Éhes vagy? Egyél. Szomjas vagy? Igyál. - Megragadta a kancsó fülét párnás kezével, és gyöngyöző, sáfrány színű bort töltött egy ezüstkupába. De nem ő ivott. A vén elf irányába tolta. - Gyere csak, gyere, Caib! Ne finnyáskodj! Jó bor ez, jobb, mint bármi, amit az utolsó félévben donerani udvarházamban ittam.

Caib bármibe lefogadta volna, hogy ez az alak nem Doneranban töltötte az utolsó hónapokat; de talán még soha nem is járt abban az országban. Ám ez egyrészt csak egy sejtelem volt, másrészt nem az ő dolga, hogy ezt megítélje.

Mindenesetre leült, és elfogadta a kínálást. Belekortyolt a borba, meg- zubogtatta a testes nedűt a goma-féreg nyállal keveredett váladékával, és miután lenyelte az egyveleget, lassan, ráérősen a padlóra köpködte a féreg emészthetetlen kitin darabjait.

A borkereskedő megdöbbenten, utálkozva nézte; közel ülő malacszemeire rásüppedtek ritkás szemöldökei. A drelfnek egy vonása sem rezdült; vagy látott már ilyet, vagy nem érdekelte a dolog.

Caib ivott még egy kortyot. Ezúttal valamivel hosszabban. Majd, mivel ízlett neki a bor, baljával megragadta a kancsó fülét, és ismét teletöltötte a serlegét.

Senki sem szólt rá, hogy ne tegye.

- Mint mondottam, én fizettem érted - köszörülte meg a torkát a „donerani”, és egy kissé még mindig a vén elf gusztustalan köpködésének hatása alatt, eltolta magától a tálal, melyen a tisztára szopogatott csontok mellett egy félig megevett és két megkezdetlen sült madár hevert.

A drelf előtt nem volt tányér, csupán egy hasonló serleg; teletöltve borral, érintetlenül. A fickó nem evett és nem ivott.

Caib gyomrába egy pillanatra belemart az éhség, ám ő nem érzett kedvet ahhoz, hogy zsíros hús ízével elrontsa a szájában képződött, kellemes aromát. A goma-váladék és a bor együtt kellemesen felfrissítette, megélénkítette és ugyanakkor nyugtalanná is tette.

Sshhh-hhhhh-sssshhh…

És mindezek mellett ott volt még az a sejtelmes susogás; a sötét szárnyak suhogása…

- Van egy feladatom számodra, Caib, barátom…

- A fegyverem - mormolta a vén elf. - Hol van a fegyverem?

A borkereskedő pufók arcán megrándult egy izom, és a szeme mérgesen megvillant, úgy tűnt, nem szokott hozzá, hogy félbeszakítsak. Ám az a kerek arc egy pillanattal később ismét kisimult: a férfi türtőztette indulatait.

- Zeg, barátom! - mormolta. - Átadnád neki azt az izét, hogy megértse, kik vagyunk és hogy végre megnyugodjon?

Caib azt hitte, a fegyverét kapja vissza, és igencsak meglepődött, amikor a drelf az erszényét húzta elő, s a legcsekélyebb sietség nélkül azt kezdte bontogatni.

- Előbb a csatabuzogányomat! - recsegte a vén elf. - Majd aztán ráérünk beszélni a fizetségről!

- Ó, Caib, barátom, félreértesz - mormolta a malacképű. – Pénzről köztünk nem esik szó…

A drelf egy ökörszemnyi nagyságú, nyolcszögletű, fekete fémlapot húzott elő az erszénye mélyéről, és letette az asztalra Caib elé. A vén elf gyanakodva rápillantott, és egy jelképet látott rajta. Egy ismerős jelképet.

- Medve és hal - motyogta. - Eszerint te… drelf… egy vagy Dordve Skjörd népéből.

- Nem egy - recsegte a drelf. - hanem az egyetlen.

Caib grimaszolt. Nem értette.

S mivel a drelf nem mutatott hajlandóságot, hogy magyarázza kijelentését, a borkereskedő segítette ki:

- Dordve Skjörd nincs többé. Zvdegor Devzevor, aki itt ül veled szemben… az egyetlen túlélője a mészárlásnak, mely kiirtotta népét. Ő azóta is a gyilkosokat keresi.

Caib vállat vont. Nem hatotta meg ez a megindító történet.

- Itt? A földre köpött néhány csontszilánkot. - Itt ugyan keresheti… Érezte, hogy a drelf rajta nyugtatja vérszínű tekintetét, és valósággal beleborzongott; ő eddig úgy hitte, hogy a piros a meleg színek köze tartozik. Ám e tekintetből jégvihar áradt.

- Nem tudok gyilkosokról morogta ösztönösen. Sőt, valójában most először hallok Dordve Skjörd pusztulásáról. Nem segíthetek… Fölöslegesen hoztatok ki a tömlöcből. De ha már így történt, hogy kihoztatok, visszahatjátok a fegyveremet.

A „donerani” nyájasan mosolygott, és a fejét ingatta.

- Félreérted, barátom.

- Mit lehet ezen félreérteni? Te magad mondtad, hogy a drelf a gyilkosokat keresi…

- Úgy értem, nagy általánosságban azokat keresi… Ám ő és én most egészen más ügyben jöttünk e városba. S ezen ügyben támaszkodnánk a te legendás helyismeretedre és értékes segítségedre…

Caibot kezdte zavarni ez a mértéktelen finomkodás. Idejét látta leegyszerűsíteni a dolgokat.

- Rendben - pillantott ismét a medvét és halat ábrázoló érmére -, megmondom, mi lesz… Elteszitek ezt a fekete izét, ideadjátok a csatabuzogányomat, aztán megmondjátok, hova kell betörni vagy kit kell megölni, aztán igyekszem megszolgálni a pénzt, amit erre szántatok.

A „donerani” azonban nem volt vevő az ilyesfajta, nyílt beszédre. Apró golyószemei résnyire szűkültek.

- Mielőtt továbbmegyünk a magyarázkodásban, Caib, barátom, megtennéd, hogy megérinted az érmét, mely előtted hever?

A vén elf gyűlölte az ilyen körülményeskedő, fontoskodó alakokat. Miért nem tudja egyszerű, keresetlen szavakkal megmondani, mit akar tőle? Miért rabolják itt egymás szívdobbanásait?

Gúnyosan vigyorogva rátette mutatóujját a nyolcszögletű, fekete fémlapra. Aztán a vigyor lefonnyadt ráncos arcától. Mert megérezte ujja alatt azt, amit meg kellett éreznie. Fejbúbtól lábujjig betöltötte a semmi mással össze nem téveszthető, jégízű sötétség. Döbbenten nézett hol a malacképűre, hol a merev arcú drelfre, s hebegve-habogva azt sem tudta, melyikhez intézze szavait:

Mert ez volt a jel!

- Rendelkezz… velem… nagyuram!

A nyolcszögletű érme egy pillanattal később eltűnt a drelf erszényében. Caib azonban még mindig nem tért magához a meghökkenéstől. Sok mindenre számított, de erre nem.

Ennyi év után…

Immár az állítólagos borkereskedő is tárgyilagosabb és lényegre törőbb lett. Közelebb hajolt a vén elfhez.

- Kell többet mondanom. Caib?

- N… nem.

- Megértetted, miért vagyunk itt?

- Mert… eljött… az idő?

- Igen. Caib, eljött a te időd, hogy beváltsd esküdet. Mindőnk urának szüksége van a szolgálatodra. Megteszed, amit Ő elvár tőled?

- Zrogd…

- Nem, Caib! - sziszegte a „donerani”. - Ne ejtsd ki hangosan a nevet! Istenünk más szolgálatot vár el, nem a neve dicsőítését.

Caib mostanra teljesen összeszedte magát. Lelke megacélozódott. Évszázada is megvan, hogy nem szolgálta Zrogdavart, és megfeledkezett egykori esküjéről. Ám a lelke mélyén érezte, tudta, hogy mielőtt eltávozik, istene még egyszer érte nyúl.

Talán épp közvetlenül a halála előtt.

Talán épp ma éjszaka…

Ezt jelezte a „sötét szárnyak suhogása” is a hallójárataiban.

Ssssh -sh hhhhhh -sssss…

- Bármit kell is tennem - morogta elszántan, én megteszem. Esküszöm! Az Ő nevére esküszöm!

A malacképű biccentett.

- Tudsz szerezni egy tucat megbízható embert pár órán belül, Caib?

- Tízet? Persze. Bármikor… De mire kell ennyi sok? Mindegy, ez nem az én dolgom. De egy kérdés: feltétlen „ember”-nek kell lenniük?

- Lehetnek bármifélék… csak ijedősek ne legyenek!

Caib vicsorgott, mint aki élvezi az ilyesfajta humort.

- Ijedősek, he? Ez itt Eimuth. Nem élnek errefelé olyanok…

- És ne sokat kérdezősködjenek!

- Nem szoktak. Csak ugye… ha már kérdezni nem szabad, tartják a markukat.

- A pénz miatt ne aggódj, Caib barátom! Te csak hozd a legjobbakat! Egy tucat válogatott csirkefogót, akik nem kérdeznek semmit, csak elvégzik a munkát, felveszik a pénzt, és tartják a szájukat. Tíz arany fejenként, minden éjszakára.

A vén elf csücsörített, ahogy számba vette a lehetőségeket. Kiket szervezzen be? Ha a fizetség tényleg ilyen busás, akkora szóba jöhető jelöltek szempontjából a bőség zavarában szenved.

- Mégis? - érdeklődött szenvtelen közönnyel. - Mi lesz a dolgunk?

- Megtudod időben.

- Azt én értem, dörmögte rosszallóan Caib. - De valami támpont nem ártana a válogatáshoz. Tudnom kellene, miféléket hozzak. Fegyverforgatókat? Sötétben ólálkodni jól tudó torokmetszőket? Csendben surranókat, akik képesek nesztelenül követni bárkit. Vagy ha besurranni kell esetleg… Hozzak olyanokat, akik megfelelő helyismerettel rendelkeznek? És ha már a helyismeret a szempont, tudnom kellene, melyik városrész ismerete számít előnynek. Ha pedig alá kell merülnünk a Bendő mocskába, egy megfelelő navigátorra is szükségünk lehet. Míg azon esetben…

A „donerani” flegma intéssel leállította a megeredt nyelvű elfet.

- Egy tucat mindenre elszánt gazembert hozz! - vetette oda kurtán. Majd némi gondolkodás után hozzátette: - És ha már a legtöbb szempontot kérdezted… olyanokat válassz, akik ültek már börtönben… és akiket nem zavar, ha pár órára ismét bekerülnek.

Caib ettől nem lett okosabb. Vállat vont, és a padlóra köpte sűrűsödő nyálát.

- Mind olyan.

- Jó. Akkor hozd őket éjfélre a Fenyő-mólóhoz! Menj dolgodra! Ne késlekedj!

Caib engedelmesen biccentett, s bár egyértelmű volt, hogy e szavak a beszélgetés végét jelezték, ő nem mozdult.

A „donerani” felhúzta a szemöldökét.

- Caib, barátom… mire vársz még?

- Fegyverem?

A drelf lehajolt, és az asztal alól, maga mellől kiemelte a sokat próbált csatabuzogányt. A nyelénél fogta, ahogyan illik, azonban, bár játszi könnyedséggel tartotta és nyújtotta át az asztal fölött, a vén elf csodálkozva nézte. Nem sok harcost látott még életében, aki úgy fogott meg egy súlyos buzogányt három ujja között, mint ahogy egy téntanyaló írnok a lúdtollat.

Amikor Caib kilépett a belső szobából, csaknem kiverte a tálcát a sebbel-lobbal elsiető Achmod kezéből.

- Hé-hé-hé-hó! - rikkantotta az élénk tekintetű férfi, és rendkívüli ügyességgel egyensúlyozva megmentette gőzölgő rakományát. - Vigyázz, vigyázz, tuskólábú!

Caib krákogott.

- Tego merre jár?

Achmod tovasietett. Csak a válla fölött vetette vissza:

- A nyavalya se tudja… két órája is megvan már, hogy utoljára felbuktam benne.

- Tehát itt van?

- Vagy itt, vagy a Ködmólóban… Hisz’ ismered. A te sameszod.

Caib ezt a kifejezést nem értette, de nem zavartatta magát. Achmod gyakorta használt olyan szavakat, amik jelentését talán még ő maga sem ismerte. És hiába is kérdezte volna, úgysem kapott volna választ.

Kiballagott az ivóba, és a helyiség pult felőli sarka félé pillantott. Tekintete ismét összevillant a sebhelyes arcú külhoniéval, de ezúttal nem időzött ott sokáig. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a fickó a bent üldögélőkhöz tartozik. Ő tartja szemmel a terepet.

Inkább Tegót kereste.

Körbesétált az ivóban, de hiába meresztette a szemét, nem látta sehol az asztallábak között cikázni az idomtalan. billegő járású apróságot, és a genny manó jellegzetes, idegesítő visongásait és értelmetlen karattyolásait sem hallotta.

Ismerősök után kutatott, de csupa idegen ábrázat vette körül. Persze, látásból a legtöbbjüket ismerte, de egyikkel sem állt beszélő viszonyban, és esze ágában sem volt a jól fizetőnek ígérkező éjszakai munkát ismeretlenekkel megosztani.

Végül a nagy hangzavarban részeg, rekedtes női kacagás ütötte meg a fülét, és egy távolabbi asztalnál Maarjirát pillantotta meg; egy ismerős örömlányt, akinek egykor még ő is igénybe vette olcsó szolgáltatásait.

Húsz éve is megvan már…

Rádöbbent, hogy Maarjira volt az utolsó nő az életében. És soha többé nem is lesz más… hiszen Zrogdavar üzent érte. S ma éjszaka, vagy holnap talán…

…véget ér a bizonytalanság.

Sshhh-hhhh-ssshsh…

Odaballagott az önfeledten kacagó, vihorászó nőhöz, és a nevén szólította. Aztán mivel Maarjira nem reagált, kérges balját a nő csupasz vállára tette. Csöppet sem zavarta, hogy a korosodó némber épp egy barna bőrű délvidéki ölében vonaglik. Ha a fickó eltűri, hogy a löttyedt húsú, kivénhedt ribanc a combján lovagoljon, beleigyon a sörébe és összenyálazza az arcát, már kellően részeg.

- Maarj!

A nő lerázta vállalói a fonnyadt kezet, és meredt tekintettel bámult fel a hórihorgas elfre. Talán soha nem volt bájos az arca, ám a kor és az élveteg életmód felpüffesztették és eldurvítottak elnagyolt vonásait.

- Mi a hézag, he? - motyogta félkábán. - Tán te is a hézagomra vágysz? Nem látod, ho’ foglalt vagyok? - Aztán amikor felismerte, ki fogdossa, gurgulázva felröhögött, és a fejét ingatta. - Ugyan má’… Ne mongyad má’, hogy éppen mostan gyött rád megin’… öt év után…

Húsz év az az öt, gondolta Caib, de nem helyesbített.

- Tego. Nem láttad?

- Lenn van a takonygombóc.

- Lenn?

- Tudooood… - nyújtotta el a nő. - Lenn. Lenn, a pincében… - Aztán izegni-mozogni kezdett a délvidéki fickó ölében, és csókolgatni kezdte az arcát, belenyalt a fülébe. - El ne mennyé’ má’ magadtól, hé, hé, én is itten vagyok!

Caib sarkon fordult. Sejtette már, hol keresse a gennymanót. Lenn, a pincében. A borospincében. Ahol Gillan Norgay rendszerint a kocsma italspecialitásait kevergeti saját titkos receptjei alapján. Tego, aki saját bevallása szerint az erdei bogyók és fűszernövények elsőrangú „szagértőjének” számított, gyakorta betársult a kísérletezésbe némi ingyen „kóstoló” fejében, s Norgay , ez a nagydarab, mélák barbár valamilyen okból megtűrte maga mellett odalenn a kotnyeles kis fickót. Talán azért, mert az örökké szomjas Tegónak, ha alkoholos italokról esett szó, valóban támadtak eredeti ötletei… és a „kísérleti manó” szerepét is mindig elvállalta önként.

Néha, egy-egy jól sikerült italízesítést és kotyvasztást követően napokig is részegen hevert a pince hűs mélyén.

Caib remélte, hogy ez most nem egy ilyen nap. Szüksége volt a gennymanó segítségére, és nem szerette volna, ha az értékes időt arra kell elpazarolnia, hogy mámoros álmából életre pofozza.

Lendületesen sietett le a Macska borospincéjének kopott, penészfoltos lépcsőin. Ám mielőtt elérte volna a pinceszintet, meglassította lépteit.

- Tego! - kiáltotta. - Tego! Itt vagy? Én jövök, Caib…

Nem szerette volna, ha a lebuj tulajdonosa félreérti szándékát, s azt feltételezi róla, hogy valamely ocsmány kotyvalékának keverési titkait jött kifürkészni. Gillan Norgay ugyanis bizonyos kérdésekben rendkívül keményfejű bírt lenni; a szónak az átvitt és szoros értelmében is. Sokan megtapasztalták már alaptalan felháborodását. És Caib inkább a békesség híve volt.

- Tego! Itt vagy?

- Ohó! - gurgulázta valaki a mélyből. Itten vagyok én, Tego. Itt vagyok ám, biz’ ám!

Mire a vén elf leért az utolsó lépcsőfordulóba, egy apró teremtmény kotródott elé, mintha el akarná állni az útját. A gennymanó volt az, akit keresett: töpörödött görcs, fonnyadt, kis vakarcs, csupa ránc, csupa nyál. Hatalmas vizenyős szeme kimeredt, félarasznyi, izmos ormánya harciasan ingadozott széles, rothadó fogakkal teli szája fölött, melynek gennysárga ajkai közül úgy lógott ki hosszú nyelve, akár egy lihegő kutyáé. Tego foltos, zöld kötényt és csáléra csapott kuktasapkát viselt, bal kezében kétarasznyi hosszú, vonagló kukacféleséget szorongatott, mely rátekeredett az alkarjára, a jobbjában pedig egy rügyektől terhelt, vékony vesszőt lebegtetett.

- Ohó. Caib, állj meg nyomban! sipította harciasán a csöppség. Fogd be az orrod, és levegőt se végy! Tego most dolgozik, és új ízeket kotyvaszt, el ne lesd titkait!

- Hagyd ezt! - mormolta Caib. - Munka van.

- Munka, munka? Óóóó! Miért, a kotyvasztás tán nem munka?

- Tíz arany.

- Ohó! - kiáltotta Tego meglepetten, és lehajította a tekergőző férget a bal kezéből. Elnáspángolta a rügyező vesszővel, majd mielőtt elcsusszanhatott volna, rátaposott a fejére. Zöldessárga trutyi fröccsent. - Tíz arany? Nekemnek, Tegónak? Ohó! Ez már aztán jól hangzó!

- Szedd a lábad. Takony! sürgette Caib. Fuss a Ködmólóba, és szerezz néhány ismerőst!

- Utálom, amikor Takonynak szólítod Tegót… de most az egyszer, ezért a tíz aranyért… megbocsát neked Tego.

- Egy tucatot hozz! - folytatta a vén elf. - Éjfélre legyetek a Fenyőmólónál.

- Ohohó! - kiáltotta a gennymanó. - Nyolcat, naná! De mit mondjon nekik Tego? Mi a munka? Mennyi a fizetség?

- A munka bármi lehet. A fizetség tíz arany.

A gennymanó hátrahőkölt.

- Hogy-hogy-hogy van ez?! - vartyogta megrökönyödve. - Tíz arany nekik is? Nehogy már! Ha nekik tíz, Tegónak tizenöt.

A vén elf kifejezéstelen tekintettel elnézett a kis vakarcs feje fölött.

- Ne húzd az időt, Takony!

- És az aranyak? Mikor kapja Tego?

- Menj! Tedd a dolgod!

- Ohó…

- Menj!

- Jól van, Caib! - rikoltotta a gennymanó harciasán. - A te felelősséged! Ha nem kapja meg a pénzt Tego, szétrúgja a göthös elf valagadat, hó!

Amikor a pöttöm teremtmény izgatott „ollózások” közepette elkotródott a dolgára, Caib felballagott a lépcsőn, és kisétált a zsúfolt kocsma elé.

Az éj már leszállt; a hold felkelt. Eimuth kísérteties ligeteiben sötét árnyak suhantak fától fáig. A közeli házak között részegek tántorogtak és gajdoltak, a közeli padokon szerelmesek suttogtak; a távolban őrjáratok masíroztak.

Ugyanúgy, mint máskor.

Ám a vén elf érezte, hogy ez az éjszaka más lesz, mint a többi; számára valószínűleg az utolsó. Szinte érezte Zrogdavar leheletét a tarkóján, látni vélte azokat a sötét szárnyakat, melyek valahol a fák közt suhogtak. Hallotta a suttogást…

Túl hosszan éltél, túl sokat láttál, túl sokat tapasztaltál már. Ideje megtérned istenedhez Asslantassba… Zrogdavar vár.

- Zrogdavar vár - suttogta, és lendületes léptekkel megindult az utcán Ereice városrész felé. Több órája volt még éjfélig, s ő nem akarta elvesztegetni ezt az időt.

Fontosnak tartotta, hogy beszéljen valakivel. Lamahrral, a titkos informátorával. Mindent meg akart tudni az állítólagos „donerani borkereskedőről és a hátborzongató külsejű drelfről, amit csak lehetséges. És kérdéséi megválaszolására, mint mindig. Lamahr volt a legalkalmasabb.

Lamahr, aki mindig tudta, mikor akarja keresni őt, s mindig készen állt fogadni a vén elfet a Három Isten Templomának sötét alkóvjában.

Talán most is mond valami értékeset…

Száz lépést sem tett meg, amikor észlelte, hogy követik. Az ismeretlen, aki a nyomába szegődött, profi lehetett. Nesztelenül suhant mögötte, és még a sokat tapasztalt Caib is inkább csak gyanította a tényt, hogy valaki követi, mint érzékelte. Amikor hátrafordult, látott ugyan libbenő árnyakat, hallott néha gyanús neszeket - de látni soha nem látott senkit.

Mindenesetre úgy tett, mintha semmit sem érzékelt volna az egészből. Megnyújtotta lépteit, és merev tartással fúrta be vékony, hórihorgas sziluettjét a sűrűsödő sötétségbe. Léptei ütemesen csosszantak-koppantak az utca kövezetén.

„Árnyéka” nesztelenül surrant a nyomában.

Caib át gyalogolt az Eimuthot és Ereice-t összekötő csatornahídon, és egy pillanattal később elérte a legszélső házakat. Behúzódott a legsötétebb kapualjba, és meglapult. Fülelt.

Nem hallotta a hídon átkelő, titokzatos alak lépteit.

Cselhez folyamodott. Bevetett egy primitív kis hangutánzó varázst: saját lépteit utánozta, halkan, elmosódottan, mintha az utca túlvége felé távolodnának.

Fél perc sem telt bele, a ház szélénél sötét árny suhant. Követője bevette a cselt. Épp abban a kapualjban akart meglapulni, ahol Caib várakozott. Pechjére.

A vén elf villámgyors mozdulattal torkon ragadta bal kezével, jobbjával pedig meglendítette a csatabuzogányt. Nem akarta megölni a fickót, csak jelezni az erőviszonyokat.

Az ostoba viszont kést rántott. Caib csak annyit látott, hogy a penge megvillant a holdfényben, és ösztönösen továbbvitte jobbja lendületét. A tőr hegye épp abban a pillanatban hasította fel a ruháját a bal felkarján, amikor a buzogány alatt nagyot reccsent a koponya.

Nem volt erős az ütés, de ahhoz épp elég, hogy ellenfele eldőljön. Caib elengedte a torkát, és egy lépést elhátrált, hogy ha a fickóban lenne még szufla egy utolsó tőrdöfésre, őt már akkor se érhesse el.

Ám ez már fölösleges elővigyázatosság volt. Az illető összeroskadt a kapualjban, és mozdulatlan rongyzsákként hevert. A feje körül sötét tócsába gyűlt szétrepedt homlokából szivárgó vére.

Caib az arcába bámult, és komoran meredt az ismerős ábrázatra. Az a sebhelyes képű idegen volt, akivel nem sokkal korábban farkasszemet nézett a Herélt Macskában. Az, akiről feltételezte, hogy alkalmi megbízóihoz tartozik; a figyelőember.

Sietve megmotozta. A tőr, amellyel a fickó felhasította a ruháját és megkarcolta a felkarját, fél arasznyival a könyökhajlata fölött, speciális kiképzésű, könnyű, vékony pengéjű szúrófegyver volt. Olyasféle, amilyet azok használnák, akik szeretik egyetlen jól irányzott döféssel elintézni az ügyeiket.

Caib is csaknem rajtavesztett. Csupán az volt a szerencséje, hogy hosszú karjaival távol tudta magától tartani a nála másfél fejjel alacsonyabb és rövidebb karú férfit, s az így nem érte el a szívét a pengéjével; meg kellett elégednie a karjával.

Aztán a további kutatás még inkább megerősítette a gyanúját, hogy ez az alak orgyilkos; bal csuklója körül, bő lebernyege ujjának rejtekében csinos kis fojtóhurok lapult, melyet oly ravaszul tekert fel a gazdája, hogy akár egy jól irányzott csuklómozdulattal ki tudja bontani. A bal mellkasán pedig, közvetlenül a nyaka alatt, ott, ahol a nyitott ingnyak már nem engedte látni, kétujjnyi átmérőjű, bonyolult tetoválás rejtezett.

Érdekes, egybefonódó körök és nyilak bonyolult együttese egy hangsúlyos Y körül…

Egy fura, zavaros tetoválás, amely sokaknak talán nem mondott volna semmit; ám Caib egy ugyanilyen jelet viselt a bal hóna alatti részen. Alig pár ujjnyira attól a karcolástól, melyet nem sokkal ezelőtt a tőr hegye ejtett a bőrén.

Káosz Mentra titkos jele!

Melyet csak azok a fanatikus gyilkosok viselnek, akik akár életüket is feláldozzák Mentra szolgálatában.

Ezek után túlzottan meg sem lepődött, amikor a fickó erszényében a recés peremű kerek nordesi pénzek mellett hatszögletű, vaskos érméket is talált.

- Strekwari… - motyogta a vén elf akaratlanul.

Mit keres Nordesben egy strekwari orgyilkos? Aki ráadásul a gyűlölt Káosz Mentra titkos ügynöke!

Caib szeretett volna elrúgni egy goma-férget, hogy felélénkítse agyműködését, ám emlékezett rá, hogy készlete utolsó darabját is felemésztette nemrég, amikor a belső szobában tárgyalt. Annak a csípős váladéknak a hatása pedig már rég elmúlt.

Tanácstalanul meredt a hullára, és közben fél szemmel a környező utcákat leste. Ez a rész itt, a csatorna és a híd közelében elhagyatottnak bizonyult, csak Ereice távolabbi épületei felöl sodort feléje a szél valami örült, eszelős nevetést.

Töprengett.

Hm, a helyzet alakulása most több, új kérdést is felvetett…

Vajon valóban a malacképű „donerani” borkereskedő és drelf kísérőjéhez tartozott ez az alak? Ha így van, vajon ők küldték utána, mert nem bíztak meg benne? Vagy félreértelmezte a helyzetet, s a sebhelyes strekwari csupán egy az éjszaka önjelölt farkasai körül, aki valami elmebeteg ötlet folytán épp őt szemelte ki zsákmányául.

De ha így lenne, az tényleg nagyon eszement elképzelés lenne. Hiszen bárki számára elég lehet egy pillantás őrá, a viharvert, vén elfre, mocskos, szakadozott ruhájára, beesett arcára, éhenkórász alkatára… hogy egyből lássa, ezen az alakon semmi sincs, ami megérné, hogy kirabolják. Legfeljebb az az ütött-kopott csatabuzogány… amelynek megléte persze megint csak azt erősíti meg, hogy kár a fáradságért. Sok kockázat, csekély nyereség reményében.

Persze az sem kizárt, hogy ez az alak kimondottan rá vadászott, s nem az értékeire, hanem az életére vágyott. Caib nem érzett kedvet ahhoz, hogy végiggondolja, vajon kiknek fűződik érdeke a meggyilkolásához. Túl hosszú lett volna a lista.

Akadtak szép számmal ellenséget.

Arról nem is beszélve, hogy talán épp Mentra küldte a nyomába, hogy végezzen vele évtizedekkel ezelőtti árulásáért…

…ami persze nem is volt árulás, csak egy icike-picike kis hűtlenség.

Hiszen úgy hagyta a háta mögött Strekwart, hogy biztosította arról a kapcsolatait, hogy amikor komolyan szüksége lesz rá Mentrának, ő a rendelkezésükre fog állni.

Egyfajta „alvó ügynök” volt, aki nyugodtan élhette saját életét mindaddig, amíg el nem jött az ő ideje…

De akkor miért küldtek rá orgyilkost?

Talán Káosz Mentra kémei a malacképű „doneranit” és a drelfet követték… Talán arról is tudomásuk volt, hogy ő ugyanúgy - vagy talán még mélyebben - elkötelezte magát Zrogdavrnak, mint ahogy egykor Mentrának is.

Talán azt hiszik, átpártolt Zrogdavarhoz, és elhagyta Káosz Mentrát…

Honnan tudhatnák, hogy ő e tekintetben meglehetősen sajátos nézeteket vall? Sohasem kötelezte el magát egyetlen isten mellett… de elkötelezte magát több tucat mellett. Mindegyiket szolgálta legjobb tudása szerint, ám mindig azt szolgálta leginkább, amelyikhez az ö jól felfogott érdeke vonzotta.

Ő sosem tartotta ezt árulásnak vagy istentagadásnak… a józan és szabad akarat megnyilvánulásaként élte meg.

Az istenek…

…folyton csak marakodnak, és őrült dolgokat követelnek meg fanatikus híveiktől. Ő fenntartotta magának a jogot, hogy eldöntse, mily követelést érez a magáénak.

Erről szólt az élete; folytonos helyezkedés és a körülményekhez való alkalmazkodás.

Eseményekkel és izgalmakkal teli, hosszú-hosszú, végtelenül hosszú élet…

…amely most a végéhez közeledik.

Sshhh -shhhhh -shskshsksh…

Ismét suhognak a „sötét szárnyak”…

Közel lehet a vég!

Amikor félórával ezelőtt megérintette azt a különös érmét, s átjárta lelkét Zrogdavar isteni hatalma, szinte tapinthatóan meglegyintette az elmúlás vitathatatlan ténye. A sötét szárnyak suhogását nemcsak a fülében hallotta, de testének minden porcikájával érezte. Tudta, hogy halálfia. S helyénvalónak hitte, hogy végül ahhoz az istenhez térjen meg, akinek a legmélyebben elkötelezte magát.

Valamikor réges-rég esküt tett Zrogdavarnak!

S ha Zrogdavar szólítja harcba, nincs helye mérlegelésnek…

Még akkor sem, ha strekwari orgyilkosok lihegnek a nyomában, és Káosz Mentra is igényt tart a lelkére!

Caib nem merengett tovább önnön lelki megosztottságán. Elvette áldozata keskeny pengéjű tőrét, s hogy ne maradjanak kétségek a buzogánycsapás végzetességét illetően, gyors, jól irányzott mozdulattal elmetszette a strekwari torkát. Ha túlélte a koponyarepesztést, most biztosan halott lett. Ha már halott volt, most még halottabbá vált.

Kikukkantott a kapualjból. Az utcán nem járt senki.

A vén elf lehajolt, keresetlen mozdulatokkal felnyalábolta a vállára a hullát, és felegyenesedett. Bár úgy érezte, hogy a gerince recseg-ropog a súly alatt, nem nyögött fel hangosan; pusztán egy hangtalan „lelki nyögést hallatott.

Hihetetlenül öregnek érezte ő már magát ehhez az egészhez… Szinte sajnálta, hogy Zrogdavar parancsa nem így érkezett: feküdj le és halj meg! Esetleg: idd halálra magad.

Ez sokkal inkább kedvére való megoldás lett volna, mint az, hogy most ismét harcoljon: Zrogdavar nevében.

Vállán a hullával a hídhoz slattyogott. Felültette áldozatát a híd karfájára, és miközben bal kézzel megtartotta, szánakozva nézte a tetoválást a bal mellrészen.

Hirtelen elhatározással a fickó üstöket ragadta meg. s a hajánál fogva tartotta a testet. Jobbjában megvillant az orgyilkos penge, és belevágott az áldozat nyakába.

Fiatalabb korában két-három metszéssel elválasztotta volna a fejet a törzstől: most perceken át ügyködött. Végül a hentesmunka eredményre vezetett: a fej ott maradt a kezében, a törzs pedig a korlát fölött hanyatt bucskázott a csatorna lustán hömpölygő vizébe.

A csobbanás hangosabb volt, mint azt Caib várta, ám senki nem lófrált a közelben, aki meghallhatta volna.

Aztán a vén elf a vízbe hajította a lemetélt fejet is.

- Menj Yvorlhoz! - recsegte.

Maga sem tudta, miért tette ezt. Miért áldozott Yvorlnak, amikor épp a Zrogdavar által kijelölt ösvényre készül lépni.

Talán éppen ezért.

Mintegy búcsúképpen…

Meg sem várta, hogy a fej is a sötét habok közé csobbanjon, az orgyilkos kést is utána dobta, sarkon fordult, s folytatta útját Ereice baljóslatú házai és sötét sikátorai között.

Többször is megállt hallgatózni, de most már nem követte senki. Caib egy pillanatra sem távolodott el az Ereice-csatornától, amely úgy ölelte át karjaival a hasonnevű városrészt, mint szerető anya a gyermekét. A csatorna bal oldalán haladt, hamarosan elérte a Számvevőség komor épületegyüttesét, majd nem sokkal később az Egyetem jellegzetes homlokzata is felderengett előtte. Ám ő nem ide készült; kitartóan sietett tovább a HIT magasra törő kupolái felé.

A HIT - a Három Isten Temploma - egyedülállónak számított Worluk világán, hiszen sehol máshol nem építettek olyan templomot, amelyben egyaránt dicsőítették Yvorlt, Feketebotos Mark’yhennont és Zhéniát; vagyis a Káoszt, a Rendet és az Egyensúlyt. E templom létrehozatala Syllian Consyrees úrnő politikai zsenialitását dicséri, aki egy személyben mindhárom alapvető istenség főpapnői posztját betöltötte Nordesben.

Ám Caib most nem a főpapnőhöz igyekezett, hanem egy régi barátjához…

Informátorához, Lamahrhoz.

Besietett a templom örökké nyitott ajtaján, és a különböző oltárok előtt hajbókoló hívekkel mit sem törődve a monumentális épület jobb oldali oldalhajójának legtávolabbi, sötét fülkéje felé sietett. Meg sem lepődött azon, hogy Lamahrt ott találja.

El nem tudta képzelni, hogy csinálja ezt ez a titokzatos alak? Honnan tudja, hogy mikor fogja felkeresni? Vagy talán állandóan itt üldögél a sötétben, várva, hogy valaki megjelenjen?

Ki tudja?

Lamahr ott ült a tülke köböl faragott asztala mögött. Az asztal valójában a templom egyik néhai papjának síremléke volt, ám a magas, testes férfi úgy könyökölt rá, akárha valami mocskos kocsmapult lenne. Testét sötét csuha burkolta be, arcát, mint mindig, elrejtette a kámzsája sötétsége.

A vén elf sosem látta még az arcát, s el sem tudta képzelni, hogy néz ki. Csupán annyit tudott róla, hogy magas, talán meg nála is magasabb, egyenes tartású férfi, aki mély, rezonáns hangon beszél, és sohasem jön ki a sodrából.

Lamahr az elmúlt évek alatt a vén elf nélkülözhetetlen, szerves részévé vált. Ő mindent tudott, ami a városban történik, s tudása jelentős részét készségesen megosztotta Caibbal. Egyfajta informátornak, lelki tanácsadónak. önzetlen segítőnek vallotta magát, a szertelen elf titokzatos őrzőangyalának. És nem csak információkkal segített. Gyakorta közvetített jól fizető munkákat, s ezzel tevékenyen hozzájárult Caib megélhetéséhez.

Lamahr nélkül talán már rég elsüllyedt volna a pénztelenség, az alkoholizmus és a goma-függőség mocsarában, Lamahr azonban mindig kéznél volt. és sosem tagadta meg tőle a segítséget. Még akkor sem, ha kölcsönért vagy adományért jött el ide.

Most azonban elsősorban nem pénzre, hanem információkra volt szüksége.

- Lamahr!

- Rég láttalak, Caib! - zengte a mély hang a kámzsa alól. - Nem kerestél mostanában.

- Ez így igaz. De most el kellett jönnöm hozzád.

- Feloldozást keresel régi bűneid alól?

- Nem, dehogy. Friss értesüléseket azokkal a friss bűnökkel kapcsolatban, melyeket ma éjszaka készülök elkövetni.

A sötét árny, mely megbújt a HIT oldalhajójának mélyén, s nem mutatta arcát, hosszan hallgatott.

- Beszélned kell hozzám, Lamahr! - sürgette Caib. - tartozol nekem.

- Tartozom? - visszhangozta a tompa, fojtott hang csalódottan. - Tucatszor megadtam már e tartozásomat. Önzetlenül segítelek, támogatlak, védelmezlek, s ha valaki tartozik a másiknak, az nem én vagyok.

A vén elf elengedte a füle mellett ezt az epés megjegyzést. Belevágott abba, amiért idejött.

- Komor árnyak libegését érzem Nordesben - dörmögte. - Nyomasztó érzést; készülő halált. Sötét szárnyak suhognak. Zrogdavar jeges lehelete borzolja szőrömet.

- Áh értelek, Caib… Azokról az idegenekről beszélsz, akiket én irányítottam hozzád.

- Te? Teeeeee irányítottad? Hozzám? Őket?

- Strekwariak - suttogta fojtott hangon Lamahr. - Hozzám jöttek. Sokat fizettek. Neveket soroltak. És én megmondtam, kit hol keressenek.

- Strekwariak?!

- Ó, Caib, ne légy ily hangos! Magunk közt vagyunk, de nem akarhatjuk, hogy meghallja bárki is!

- Strekwariak?

- Igen. Káosz Mentra ügynökei.

Caib nehezen bírta ezt megemészteni.

- A drelf is?

- Igen,Caib,a drelf is.

- De ő… Zrogdavar üzenetét adta át nekem!

A sötét alak csendben maradt pár hosszú pillanatig, csak aztán adta meg a magyarázatot.

- Talán ő Zrogdavar híve… mint ahogyan sejthető… ám jelenleg Mentrát szolgálja ő is. Túl sokat nem tudok róla. Sőt, voltaképpen… fogalmam sincs, ki ő.

- Egy drelf Dorvdre Skjördből.

- Ah. Hah!

- Mi van??

- Ó, Caib… belevakultál talán az öregségbe? Ostoba vagy! Nézd meg jobban ezt az állítólagos drelfet!

- „Állítólagos”?

- Nem drelf ő, hanem…

- Hanem?

- …valami más.

Caib pislogott.

- Valami más? - mormolta. - Miféle „más”?

- Nem tudom - suttogta Lamahr sejtelmesen. - De hogy nem drelf, azt te magad is láthatod, ha jobban megnézed.

Caib nem űzte tovább ezt a témát. Váltott:

- Mit keresnek strekwariak Nordesben?

- Nem találod ki egymagad?

- Túl vén vagyok én már a gondolkodáshoz.

- Fekete Gorhgman hadba vonult suttogta a sötét alak a kámzsa rejtekéből. - A város gyakorlatilag… komoly védelem nélkül maradt. Kell-e jobb idő Mentrának, hogy felébressze „alvó ügynökeit” és akcióba lépjen?

Caib hümmögött. Kezdte már megérteni az összefüggéseket. Hiszen elvileg ő maga is ezen „alvó ügynökök” közé tartozik. Felesküdött Mentra szolgálatára. Megesküdött arra, hogy amikor majd eljön az idő, azonnal hadba áll, és teljesíti a rá bízott parancsokat.

Gyilkol, pusztít, káoszt szít!

Vagy amire utasítják Mentra nevében…

Erre esküdött fel vagy hatvan évvel ezelőtt. Csak valahogy nem hitte, hogy ez a helyzet valaha is bekövetkezik. Hogy rajta kívül erre az esküre bárki is emlékezik.

Már csak azt nem értette, ha így áll a dolog, miért akarták megölni…

És ha így van, miért Zrogdavar nevében jöttek, miért nem Káosz Mentra titkos jelét adták át?

- Ennyi? - kérdezte halkan. - Felébrednek a városban az „alvó ügynökök”, s Nordes lángokba és vérbe borul?

- Ennyi - felelte a titokzatos alak. Aztán némi habozás után ismét megszólalt. Egy kissé megremegett a hangja. - Illetve… van még valami…

Caib sóhajtott, de nem szólt. Hagyta, hogy az informátora beszéljen.

Az beszélt is:

- Sötét dolgok történnek városunkban. Egy titokzatos hatalom, melynek kilétével én magam sem vagyok tisztában, Nordes elpusztítására tör.

- Egy sötét hatalom? A város elpusztítására?… Heh! Te magad mondod, hogy Káosz Mentra felébreszti alvó ügynökeit, és…

- Ugyan, Caib! - sziszegte Lamahr indulatosan. - Ez csak a felszín! Ez csak az elterelés!

-Elterelés?

-A figyelem elterelése a valós veszélyről.

Shhhh-sssss-sshhh…

A vén elf sóhajtott.

- Érzem ismét… a sötét szárnyak suhogását.

- És érezheted is! - sziszegte a hang. - Iszonyatos dolgok vannak készülőben! Shaugok lepték el a város alsó régióit. Évek óta alig-alig lehetet látni őket, most százával hemzsegnek a bűzös csatornákban. Eljöttek, igen eljöttek, hogy megidézzék Azu’shahot, a démont, s általa feléléssé álomtalan álmából Azut!

Caib pislogott.

- Azut, a Pusztítót. - suttogta. - A leghatalmasabb démonfejedelmek egyikét?

- Ó, igen, őt… Azut, a Démonok Fejedelmét!

- Értem már - motyogta Caib szinte álomittasan. - Értem már, mit keres itt a drelf… Ó! Óóóó! Ah!

- Igen. Caib - sziszegte a titokzatos alak. - A shaugok megidézték Azu’shaht… hogy ő megidézhesse mesterét. Azut, a Pusztítás démonfejedelmét… hogy aztán Azu megidézhesse magát Zrogdavart, az elfek legfeketébb szívű, legkegyetlenebb istenét, hogy a világ kereke ismét forduljon egyet a következő Ciklusváltáskor, s felvirágoztassa az elfek régi dicsőségét.

- Óóóh!

- Ehhez van szükség rád, Caib! - suttogta vehemensen a hang. - Te Káosz Mentra alvó ügynöke vagy… de a szíved mélyén Zrogdavart szolgálod!

- Való igaz.

- Szolgáld hát őt kétségek nélkül… és tégy meg mindent azért, hogy Azu’shah megidézhesse mesterét! Mert ha Azu, a Pusztítás démonfejedelme ismét e világon jár majd, közel a nap, midőn Zrogdavar, a te urad is visszatér.

- Ó, igen! Áldott legyen az ő neve! Zrogdavar! Én szolgálom őt… élve és holtan egyaránt.

- Mindezt tudjuk jól, Caib. S ennek tudatában szántunk kulcs feladatot neked.

- Kulcsfeladatot?

- Sok függ azon, sikerrel jársz-e küldetésedben…

Caib sóhajtott.

- Hallgatlak - mormolta. - Mit kell tennem?

- Szolgálnod kell Zrogdavart, s ezért szolgálnod kell Káosz Mentra érdekeit legjobb tudásod szerint…

- Szolgálni fogom.

- …mindaddig, amíg a feladatod egy bizonyos kényes pontig el nem ér.

- Egy bizonyos kényes pontig?

- Figyelj, Caib, jól figyelj! Azu’shah, a shaugok által megidézett démon már itt van Nordesben. Ám ahhoz, hogy megidézhesse mesterét, Azut, több dologra is szüksége van. Az idézéshez szükséges egy kristálykoponya és három gyémánt, valamint egy bizonyos fattyú, akinek… de ez nem lényeges.

- Akkor mi a lényeges?

- A te feladatod az, hogy Káosz Mentra megbízottjait legjobb tudásod szerint segítsd, hogy megszerezhessék az idézés kellékeit.

- Honnan a fenéből?

- Az idézés kellékeit, a kristálykoponyát és a három gyémántot a Carvallók kaparintották meg…

Caib élesen beszívta a levegőt.

- Zrogdavar vérére! Ez nem túl kedvező. - Ismét sziszegett. - A Carvallók megveszekedett örültek, és amire ők ráteszik a kezüket… elvenni tőlük nem épp leányálom.

- A helyzet még ennél is bonyolultabb. Caib. A Carvallók ugyanis tudatában vannak a veszélynek, és ekképpen cselekedtek. A lehető legerősebb védelmet biztosították a kristálykoponyának és a gyémántoknak…

- Ó, a francba! Erődjük legmélyére rejtették!

- Rosszabb! A koponya alkotóelemeit szétosztották Nordes hatalmasságai között. Magát a kristálykoponyát Enriette Caimianaghra bízták, a három gyémántból egyet megtartottak maguknak… egyet-egyet pedig Syllian Consyreesnek és Krispian Carwynnak adtak.

Caib lélegzete elakadt egy pillanatra.

- Remek - morogta aztán szarkasztikusan. - Tehát gyakorlatilag földig kell rombolnunk Nordest, hogy megszerezhessük a szükséges dolgokat.

A titokzatos alak folytatta:

- A koponyára ne legyen gondod: az már most Azu’shah birtokában van. Enriette Cairmanagh… maga adta át neki. Mint ahogy a fattyúra se legyen gondod. Neked csupán a három gyémánt megszerzésében kell segédkezned.

- Csupán?

- És amikor a három gyémánt a birtokotokban van…

- Hohó! - recsegte Caib méltatlankodva. - Ne szaladjunk ennyire előre! Mert hogy nekem egyelőre ötletem sincs, miképpen kerüljek a három gyémánt birtokába.

- Nem neked kell megszerezned ezeket - mormolta Lamahr. Neked csupán ott kell lenned és segédkezned a megszerzésükben. Ám amikor e három gyémánt Káosz Mentra ügynökének kezébe kerül, cselekedned kell…

- Zrogdavar nevében?

- Zrogdavar érdekében! - suttogta a titokzatos informátor. - Bármily körülmények között… gondoskodnod kell arról, hogy a gyémántok Azu’shahhoz kerüljenek. Gondoskodnod arról, hogy Káosz Mentra ne tudjon hatalmaskodni vagy feltételeket szabni a démonnak.

Caib megnyalta kiszáradt ajkát.

- Értem - mormolta. - Ha eljön az idő, öljem meg Mentra ügynökét.

- Rendkívül vigyázz vele! - intette Lamahr. Rhekval Predast Káosz Mentra magas rangú pap-varázslója. Erőiről legendák keringenek.

Caib úgy érezte, a torkán akadt egy kisebb nyálcsomó.

- Rhekval Predast?! - suttogta megsemmisülten. - Ő a „malacképű”? Aki …donerani borkereskedőnek adja ki magát? Az a Rhekval Predast, akire gondolok? Rhekval Predast… Káosz Mentra „Legragyogóbb Csillaga”… akit „Észrevétlen Halál” néven is rettegnek Maldiberan-szerte?

- Igen, ő az - lehelte Lamahr némi tisztelettel. - Légy óvatos, amikor megölöd, Caib! Ha megneszeli, mire készülsz, elfújja léted gyertyalángját egytized sóhajtásnyi idő alatt!

- És a drelf?

- Ki tudja? - mormolta sejtelmesen az ismeretlen. - Ki tudja, miféle rejtélyes hatalmakat szolgál az az idegen… aki drelfnek hazudja magát!

- Őt is meg kell ölnöm?

Lamahr töprengett.

- Csak akkor - préselte ki magából -, ha nagyon muszáj…

A két városnegyed határán terpeszkedő Három Isten Templomától a kikötőbe tulajdonképpen egyenes út vezetett, amely keresztülszelte Ereice-t és Bálást egyaránt. Caib nem sietett: biztosra vette, hogy mire beköszönt az éjfél, eléri a Fenyő-mólót. Talán még várakoznia is kell.

És miközben a kereskedőpaloták között lépkedett, egyre jobban elhatalmasodott rajta az a baljós előérzet, amely már napok óta nyomasztotta, de amely csak Zrogdavar jelképének érintésekor árasztotta el igazán.

Sssshhhhh-shhhh-hhhhhh…

Sötét szárnyak suhogását hallotta minden irányból.

Lehet, hogy csak madarak?

Felnézett.

Ám ezen az éjszakai órán még sirályokat sem látott körözni a Bálás fölött, sem a parti részen, nemhogy nagyobb madarakat. Ám a szárnysuhogás nem maradt abba. És nem is maradhatott, hiszen azok a szárnyak ott suhogtak - belül az ő fejében.

A koponyája belsejében.

Sssh-sssh-ssssh…

Ha behunyta a szemét, még hangosabban hallotta.

Sssh-sssh-ssssh…

Kedvetlenül ballagott tovább. Gyűlölte a bonyolult feladatokat. És most igazából azt sem tudta, mit kell tennie.

Csak egyvalamit tudott: a feladatot el kell végeznie. Segíteni összeszedni azokat a bizonyos gyémántokat. Aztán megölni Káosz Mentra „Legragyogóbb Csillagát”. Aztán…

Aztán lesz, ami lesz.

Szárnyait suhogtatva eljön érte Zrogdavar halált hozó démona…

Vagy valami más.

Nordeshez tulajdonképpen - nem számítva a régi, elhagyatott kikötőnél lévő Köd-mólót - négy működő móló tartozott: legszélén az Ereice-móló, mely mellett vezetett a városba az Ereice-csatorna, amely gyakorlatilag gyűrűként övezte az ugyanolyan nevű városrészt és elválasztotta a város többi negyedeitől: a mocskos Bendőtől, a lepusztult Drén Negyedtől, a szellős, ligetes Eimuthtól, az előkelő Márvány Negyedtől és a zord Viharmelléktől. Az Ereice-móló mellett a Koldus-móló nyújtózkodott s mellette a legforgalmasabb főmóló, a Fenyő-móló, amely jellegzetes fenyőfa formájáról kapta a nevét. A Bálás legészakibb pontján pedig az Új-móló pipaszerű félkaréja nyúlt be a tengerbe, mintha magához akarná ölelni és védelmezni nála kisebb testvéreit.

Caib, mielőtt a találkahelyhez ment volna, végigsétált a parton, és alaposan szemügyre vette a környéket. Az Ereice-móló csendes volt s a Koldus-móló közelében is csupán néhány part menti kocsma távozó, eltántorgó vendégei hangoskodtak. Ugyanakkor a Fenyő-móló még e kései órában is nyüzsgött az élettől, köszönhetően annak a megkésve hazatérő halászhajónak, amely csak nemrég vethetett horgonyt. És köszönhetően annak a hatalmas háromárbócos hajónak, amelynek bendőjébe rakodók tucatjai hordtak lezárt ládákat és különféle bálákat. A vén elf felismerte ezt a hajót. A nevét sosem jegyezte meg, de tudta, hogy ez a Boulissonok második leggyorsabb hajója a Caepet Suva után. Úgy tűnt, ez a hajó hajnalban kifutni készült; erre utalt a nagy sürgés-forgás és a folyamatos rakodás.

A hajó környékén lobogó fáklyák világították meg a Fenyő-mólót és a Boulisson Raktárházat, s legalább hatvanan nyüzsögtek a környéken. A kikötői őrség katonái a fénykör szélén csoportosultak, és a vezetőjük a hajó egyik tisztjével társalgott.

Caib a homlokát ráncolta. El nem tudta képzelni, mi dolguk lehet itt nekik. Bár szép számmal akadtak a környéken csellengők, akik talán abban reménykedtek, hogy mégiscsak jut munka nekik is, ő nem akart a lézengésével feltűnést kelteni. Behúzódott a néma raktárházak közötti sötét sikátorba, és moccanatlanul leste, mi folyik itt.

Aztán neszt hallott a háta mögött.

- Pssszt!

Meg sem kellett fordulnia, hogy tudja, ki óvakodott be mögéje.

- Mi hír, Tego?

- Ohó, Caib! Tego itt van! Összeszedte neked az összest, mind a tucatot. Gyere már! Ott várnak rád a nagy ház mögött.

Caib nem kérette magát. Még egy pillantást vetett a fáklyák fényköre felé a ládák és selyembálák alatt görnyedő munkásokra, aztán sarkon fordult, és tért ölelő léptekkel indult az előtte kotródó gennymanó után.

Tego igen jó hangulatban leledzett; egyfolytában fütyörészett és dudorászott lengedező ormánya alatt. Egy kissé még dülöngélt is; hol a sikátor jobb oldali falán koppant, hol pedig a bal oldalnál tántorodott meg. Valószínűleg az összes delikvenssel fizettetett magának egy hálaitalt, cserébe azért, hogy beszervezte őket erre a „zsíros”, jövedelmező munkára.

Mire az utolsót is felfogadta, annak rendje s módja szerint lerészegedett. Ám persze ez a tény senkit sem zavart. Tego - józanul vagy részegen - mindig ugyanolyan volt. Az italtartalom mértéke semmin sem változtatott. Legfeljebb a szokottnál sűrűbben állt meg pisilni vagy hányni…

Nem kellett messzire menniük. A többiek szinte a legszélső házak árnyékában lapultak; sötét, marcona alakok, tízen-tizenketten. Caib végignézett rajtuk: látásból valamennyiüket ismerte, némelyiküket névről is: a sunyi tekintetű Raymor; a hajlott hátú és golyófejű Levlin; Kétfogú Breno a barbár: Selymes Aytkhe, a bajszos khittarai… és a többiek.

- Figyeljetek! - mondta nekik halkan, mert érezte, hogy beszélnie kell - Nem tudom, mi lesz a dolgotok, de hamarosan…

Elhallgatott, mert az árnyékból két alak bontakozott ki alig pár lépésnyire tőlük. A díszes ruházatú, malacképű férfi és mögötte a testőre: az albínó. A drelf fehér haja valósággal világított a sötétben, ahogy a hold kísérteties fénye rávetült.

Caib figyelmét nem kerülte el, hogy míg Káosz Mentra malacképű ügynöke látszólag teljesen fegyvertelen volt, a drelf drágakövekkel kirakott, míves kardhüvelyt hordozott az oldalán. A hüvely és a benne lévő kard első pillantásra is vagyonokat érhetett. S ugyanakkor feltételezhetően veszedelmes fegyver lehetett.

- A nevem Fran Devriez - mormolta Mentra „Legragyogóbb Csillaga”, miután körbepillantott az egybegyűlteken. - Donerani borkereskedő vagyok… akinek van némi elszámolni valója egy bizonyos… - fejével a Fenyő-móló irányába intett - …egy bizonyos Boulisson fattyúval. De ennél többet nem mondok. A lényeg az, hogy én fizetek a munkátokért. Mégpedig nem is keveset. Tíz aranyat fejenként. A ti dolgotok az, hogy ne kérdezzetek semmit, csak tegyétek azt mindig, amit parancsolok. Érthetőek a szavaim?

Selymes Athke megpödörte fekete bajszát.

- Szép csengésű szavak - mondta. - Majdnem oly szépen csengenek, mint az ígért aranyak.

- Aha - mordult fel egy busa fejű alak, akit Caib csak látásból ismert. És mikor kapjuk meg a pénzt?

Mielőtt a vén elf letorkolhatta volna a fickót, hogy ne tegyen fel ide nem illő kérdéseket, Rhekval Predast, Káosz Mentra ügynöke súlyos erszényt húzott elő a köntöse alól, és az arca elé emelte.

- Ez itt pontosan hatvan arany. Caib barátom rögvest szétosztja köztetek. - Odalökte a zacskót a vén elfnek, s ő reflexből elkapta. - Öt arany fejenként az előleg. A maradék öt-öt aranyat holnap este kapjátok meg Ereice Negyedben annak a hídnak a közelében, mely átível az Ereice-csatorna fölött a Bendő irányába… Ha sikerrel végeztétek a feladatot, holnap sötétedéskor legyetek ott! Caib, barátom… oszd szét a pénzt!

Caib osztott. Tego tizenegy zsoldost szedett össze. Magát számolta be tizenkettediknek. Persze, hogy tartotta ő is a markát a sor végén.

- Ohó! Ide Tegónak! Ide öt aranyat nekemnek, Tegónak!

Senki nem méltatlankodott. Hiszen már maga az előleg elegendő fizetség lett volna bármiféle munkáért, amely egyetlen éjszaka alatt elvégezhető. A jelenlévők többsége egy hét alatt sem keresett meg ennyit. És a kilátásba helyezett maradék öt arany biztosította, hogy senki sem lép le meggondolatlanul a könnyen szerzett előleggel.

Ez a kérdés valahogy fel sem merült.

Amikor az erszény kiürült, Caib szomorúan nyugtázta, hogy ő valahogy kimaradt a szórásból. Neki egy árva réz sem jutott. Csak remélni tudta, hogy a bőkezű megbízó a végen majd róla sem feledkezik meg… és nem akarta betudni a dolgot pusztán azzal, hogy Zrogdavar nevében elvárja szolgálatait.

- Jöjjetek közelebb! - mormolta Rhekval Predast buzgón, és megdörzsölte lapos orrát - Elmondom, mi lesz a feladatotok… - Amikor valamennyien körülvették, intett. - Bármi áron késleltetnünk kell Radom Boulisson hajójának indulását, hogy az én hajóm, amely már útra kelt, jóval előttük érhesse el célját. Megértettétek?… Bármi áron késleltetni - egyenként végignézett valamennyiükön. A sötét alakok megértőén bólogattak. Nem számított szokatlannak az ilyesmi; rivális kereskedőcsaládok küzdelme néha élesebb volt, mint egy nyílt csata. A malacképű folytatta: - Feladatotok a következő… Rátámadtok a rakodókra és a Boulisson-pribékekre. Dobáljátok a vízbe a ládákat és a selyembálákat, zúzzátok szilánkokra a hordókat! Azt akarom, hogy borban és rumban ússzon az egész kikötő! Megértettétek?

Megértették. Vigyorogva bólogattak.

Rhekval Predast felemelte a kezét.

- De van egy fontos kikötésem: ne öljetek!

Ezen néhányon meghökkentek:

- Hogy-hogy ne?

-Nehogy má’!

- Oszt’ mé’ ne?

A „donerani borkereskedő” ellentmondást nem tűrően intett.

- Mert én ezt akarom. Ez határozott kívánságom. Pusztuljon az áru, sérüljön a hajó… de életek ne vesszenek! Érthető?

Többen értetlenül dünnyögtek, de végül is rábólintottak.

- Legyetek ügyesek és rafináltak! - sziszegte a malacképű. - Azt akarom, hogy hangosan zokogjanak és átkozódjanak a Boulissonok!

Raynor sunyin pislogott.

- Ott van az őrség - köpte a szavakat kurtán. - Ránk fognak támadni, amint az első ládát a vízbe hajítjuk. Hát, én a’sszem, nem sok kárt okozhatunk, mert elfognak rögvest… és dutyiba csuknak, ha kardot sem ránthatunk!

A malacképű elvigyorodott.

- Ez is a feladathoz tartozik. Üssetek rajta a rakodókon… de aztán fussatok! Néhányan csalják el az üldözőket, a többiek pedig ekkor csapjanak le ismét… amikor már nincsenek itt a fegyveresek. - Még szélesebben vigyorgott. - Mi is a segítségetekre leszünk. Én, a testőröm és Caib a háttérből munkálkodunk. Amint elterelitek az őrök figyelmét és elegendő zűrzavart okoztok, felgyújtjuk a raktárt… és a benne lévő árukat!

- Minket pedig elfognak - akadékoskodott Raynor és ránk kenik még a gyújtogatás bűnét is!

- Épp ez a terv! - vetette oda Rhekval Predast. - Ha már nem tudtok több kárt okozni, meneküljetek. De ha sarokba szorultok, ne küzdjetek! Adjátok meg magatokat!

- Osztán meg mehetünk a börtönbe!

- Igen, mentek a börtönbe.

- Micsodaaaaaa?!

- Hagyjátok lecsukni magatokat. Hagyjátok, hogy bevigyenek benneteket a Xinoptikonba. Mert ez is a céljaim közé tartozik. Ezért mondtam, hogy ne használjatok fegyvert. Mert ha öltök, titeket is megölnek… De ha nem ontotok vért, élve fognak el benneteket, bekerültök a Xinoptikonba és ott végrehajtjátok a további feladatotokat, amit majd ott benn kaptok meg!

- De ha bezárnak… hogy legyünk ott holnap sötétedéskor a Bendő- hídnál, he?

- Esküszöm Donerán összes szentjére - suttogta az idegen fanatikusan csillogó szemmel - hogy már holnap reggel kihozlak valamennyiőtöket a börtönből, mint ahogy pár órával ezelőtt Caibot is kiváltottam. - A vén elfhez fordult. - Kiváltottalak téged is, nem igaz, Caib?

Caib rábólintott, de nem öntötte szavakba ide kapcsolódó gondolatait.

A fickó folytatta:

- Kiváltalak valamennyiőtöket, mivel holnap éjszakára újabb kis meglepetést tervezek, és ehhez, szükségem lesz a közreműködésetekre… - Mosolygott. - Újabb tíz aranyért! És a zsákmányból való részesedésért. Bízzatok bennem! De ha bennem nem bíztok, mert nem ismertek… bízzatok Caibban! Őt ismeritek jól. És Caib a szavát adja, hogy minden úgy lesz, ahogyan azt én mondtam. Caib adja a garanciát arra, hogy megtartom a szavam. Mert ő ismer engem, és tudja, hogy még soha de soha nem bizonyultam hitszegőnek.

Minden szempár a vén elfre tapadt, és ő kényszeredetten biccentett, bár a lelke belesajdult abba a gondolatba, hogy mi lesz akkor, ha a dolgok mégis félresikerülnek…

De nem tehetett mást. Zrogdavar nevében keresték fel, és ő az életét ajánlotta az elfek gonosz istenének.

- Tegyétek, amit kér! - mondta halkan. - Szolgáljátok akaratát, és holnapután gazdagok lesztek valamennyien!

Csillogott némi kétkedés itt-ott a szemekben, de Caib ezzel nem foglalkozott.

- Most menjetek! - suttogta a malacképű, és a szeme furcsán villant. - Menjetek! Dúljatok, romboljatok és pusztítsatok! De ölni ne öljetek!

Senki nem tett fel további kérdéseket. A bérencek nesztelenül olvadtak bele a raktárházak közötti sötétségbe.

Caib bizonytalanul nézett utánuk. Indulni készült.

Rhekval Predast megragadta a vállát.

- Te velünk jössz, Caib, barátom.

- Hova?

A vén elfnek egy pillanatra az ötlött az eszébe, hogy számon fogják rajta kérni az eltűnt strekwari orgyilkost. Azonban nem erről volt szó.

- Először az Új-mólóhoz! - mormolta a megbízója. - Aztán elvezetsz bennünket a Faarsomm-erődbe, Krispian Carwynhoz.

- Krispian Carwynhoz?

- Igen, Caib, őhozzá… Krispian Carwynhoz.

- Csakhogy Krispian… nincs a Faarsomm-erődben. - mormolta. - Ő a Carwyn Palotában tartózkodik.

Rhekval Predast a homlokát ráncolta, és az egykedvű drelfre pillantott.

- Én úgy tudom, a Faarsomm-erőd, amit más néven Horda-erődnek is neveznek a vár ork védelmezőiről… Krispian Carwyn uralma alatt áll.

- Ez így igaz - dörmögte Caib. - Övé a Horda-erőd, az ő ork gazfickói hemzsegnek benne… de maga Krispian Carwyn szívesebben időzik családja ősi kastélyában a Carwyn Palotában.

A malacképű sandán leste a vén elfet.

- Máris felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult a tudásod, Caib, barátom… de egészen biztos vagy ebben?

- A nyakamat merném tenni rá.

- És… azt is tudod, hol van a Carwyn Palota?

Caib vállat vont.

- Köpésnyire innen - felelte. - Az Új-mólón túl, Viharmellékben, úgy fél mérföldnyire az Admiralitás épületétől.

Káosz Mentra ügynöke sandán elvigyorodott.

- Óh, igen?… Ezt örömmel hallom. Kedvező fordulat. - Hirtelen elkomorodott. De ha tévedsz, Caib…

Nem fejezte be a baljóslatú mondatot.

Nem sokkal később a Fenyő-mólónál elszabadult a pokol. A sötétségből megszállott alakok bontakoztak ki, akik rátámadtak a ládacipelőkre, és a terhükkel együtt beletaszították azokat az öböl fekete hullámaiba. Némelyek közülük fáklyákat ragadtak el, és lángra lobbantották a selyembálákat, szétverték a hordókat, és tüzet vetettek a kiömlő italra. A lángok belekaptak a pálinkába, és recsegve-ropogva faltak mindent, ami csak az útjukba került. Az egyik merénylő valahogy még a hajóra is feljutott, és mielőtt az ordítozó matrózok elkaphatták volna, meggyújtotta a kötélzetet, és még a feltekert orrvitorla is lángolva égni kezdett.

Iszonyatos kavarodás támadt a kikötőben; mindenki ordítozott, mindenki rohangált. Egyesek drén invázióról óbégattak, mások pedig a gonosztevők nyomába vetették magukat.

A kikötői őrség katonái előreszegezett alabárddal, karddal a kézben üldözőbe vettek a tetteseket. Sípszó harsant, csizmás lábak dobogtak.

A lángok belekaptak a legszélső raktárépületbe, és egy pillanattal később már a tető is égett. Aki csak élt és mozgott, vizet hordott, oltotta a tüzet. A katonák és a matrózok pedig a merénylőket hajkurászták. Egyet- kettőt sikerült körbevenniük, leteperniük, de még legalább fél tucatnyi sötét alak cikázott őrülten a raktárak között.

Caib, aki lendületes léptekkel követte két alkalmi társát, csupán a szeme sarkából követte az eseményeket, de a hatalmas hangzavart ő is hallotta.

Ugyanakkor a Bálás Negyed Ereice felőli oldalán is lángok csaptak a magasba, és az éjszaka végképp megtelt ordítozással, rikoltó sípszóval, sikolyokkal, csörömpölésekkel.

Caib akaratlanul is lassított.

- Mi…

- Ne törődj vele, Caib, barátom! - vetette vissza Rhekval Predast a válla fölött. Csak az történik, aminek már rég meg kellett volna történnie. Nordes városa sokáig emlegeti majd ezt az éjszakát… és az elkövetkező napokat is.

A tűz, a hangzavar, a Fenyő-móló fényköre immár elmaradt mögöttük. Már az Új-móló szélénél jártak.

Egy csapat katona rohant velük szembe. Négy kikötőőr, és egy őrmester.

- Állj, megállni! - kiáltotta az őrmester. - Kik vagytok? Mi dolgotok itt?

- Ó, tiszt uram - felelte színlelt alázatossággal Rhekval Predast mi csak véletlenül keveredtünk ide… és valójában ártatlan gyilkosok vagyunk!

- Mi a franc?! - Az őrmester teljesen összezavarodott. Az alázatos hangsúly és az elhangzott szavak valahogy nem illettek össze.

Ám mielőtt a szerencsétlen fickó rádöbbenhetett volna, hogy a színlelt alázatosság csupán egyfajta torz gúny volt, már elkésett a cselekvéssel. Egy magas, széles vállú, fehér hajú, piros szemű alak szökkent közéjük kivont karddal a kezében.

Szemmel alig lehetett követni a mozdulatait, annyira gyors és harmonikus volt a mozgása. Mintha táncolt volna. Besiklott a meglepett katonák közé, jobbra-balra csapott, és ellenfelei halálra sebzetten hanyatlottak el. Sorban, egymás után.

Az a fiatal katona, aki a társainál valamivel hátrébb állt, csodával határos módon megúszta a nyakára irányzott csapást, és felszisszenve szökkent hátra. Egy pillanatig határozatlanul imbolygott; nem tudta eldönteni, hogy harcba szálljon-e ezzel a fehér hajú démonnal vagy inkább fusson az életéért. Ám látva haláltusájukat vívó társait, képtelen volt a harcra; inkább a menekülés mellett döntött. Megperdült, és rohanni kezdett az Új-mólón túli sötétség felé.

A drelf némán bámult utána. Úgy tűnt, eszébe sincs üldözőbe venni. Mereven állt, jobbjában még mindig harcra készen tartotta vérmocskos kardját, balját pedig csípőre tette. A tekintetével követte a távolodót.

- Mire vársz? - mordult fel Rhekval Predast türelmetlenül. - Nem engedhetjük elmenni…

- Nyugalom - felelte a drelf enyhén reszelős hangon. - Árnyék elintézi… - Caib a homlokát ráncolta. Árnyék? Miféle Árnyék? Kiről beszél ez? Csak nem arra a sebhelyesre gondol, akit az ő nyomába küldtek? Mert ha igen, akkor abban már hiába bíznak…

Mintha a drelf olvasott volna a gondolataiban, hirtelen eliramodott s belevette magát a sötétbe.

Caib Mentra ügynökére pillantott.

- Tüntesd el ezeket a hullákat! - sziszegte Rhekval Predast, és máris megindult társa után. - Aztán ha végeztél, gyere utánam!

Hova? És miért?

Caib nem tett fel kérdéseket. Engedelmesen megragadta az egyik hullát a grabancánál, és a tenger felé vonszolta. Pár évvel ezelőtt még kettőt vonszolt volna el egyszerre, ám az évek igencsak eljártak fölötte. Még ez az egy hulla is alaposan kimerítette.

Mielőtt a vízbe hajította volna, rutinszerűen lehajolt hozzá, lemetszette az erszényét, és futólag átkutatta a köpeny béléseit. Semmi érdekeset nem talált, csak néhány csontkockát és két-három gyűrött levelet, amelyen nagy ákombákomok sorakoztak.

Épp lehajolt, hogy a móló széléről a vízbe hengerítse a hullát, amikor úgy érezte, mintha valami meglegyintette volna a tarkóját. Mintha egy hatalmas, nesztelen madár vitorlázott volna el közvetlenül fölötte; s e madár szárnytollai birizgálták volna meg nyaka oldalrészét, a vállát és a tarkóját.

Ssshhhh-sssh-shhhhh…

Hallani viszont ezen az ismerős suhogáson kívül nem hallott semmit, csak a tenger szüntelen morajlását, a távoli lármát és a fejében újra és újra a sötét szárnyak suhogását.

Ssshhhh-sssh-shhhhh…

Ssshhhh-ssshhhhhhhhhh-shhhhhhhh…

Ssshhhhhhhhhhhh-ssshhhhhhhhhh-shhhhhhhhhhhhhhh…

Caib, a sokat próbált gyilkos és rabló szinte félt felpillantani. Rettegett attól a látványtól, mely a szeme elé tárulhat…

Zrogdavar éjfekete, halált hozó, szárnyas démona??

Egy hosszú pillanatig dermedten állt, és még a levegőt is benntartotta a tüdejében, ám amikor elfogyott a szufla, meg kellett mozdulnia, hogy kifújja.

Hosszan, akadozva, reszelősen engedte ki tüdejéből a levegőt, és felpillantott. Megfordult.

Nem állt mögötte senki.

Nem bámulták világtalan szemek.

Nem suhogtak a feje fölött hatalmas szárnyak.

Nagyot lélegzett, és mielőtt végleg megszabadult volna a hullától, ösztönösen a Fenyő-móló felé pillantott. Látta az égő kötélzetű háromárbócost és a fedélzetén rohangáló, parányi alakokat, és látott még valami mást is, amitől csaknem megdermedt ereiben a vér…

A hajó mögött, a hold kísérteties fényétől és a lángok pokoli lobogásától megvilágítva egy szörnyűséges alak emelkedett ki a tengerből. Caib nem látta tisztán, ám még így is beleborzongott…

A humanoid alak szinte a tenger vizéből formálódott, az egyre magasabbra csapó hullámok mintázták meg testének részleteit. Kezdetben alig volt nagyobb egy embernél, ám ahogy újabb és újabb hullámok gördültek át alatta, fokozatosan átváltozott és rohamosan növekedett. Az egyik pillanatban még másfél embernyi magas volt, két szívdobbanás - és egy újabb hullám múltán már négy méter magasan tornyosult a tajték fölé, aztán két pislogás múltán már a torz test és a fej a hajók fedélzete fölé emelkedett…

És még mindig növekedett!

Nőtt, nőtt, szélesedett, magasodott, és egyre jobban kiemelkedett a fekete hullámok közül, akár egy karcsú, élő, tekergőző világítótorony.

Immár a hajók fölé tornyosult…

Ez a gigász olyan volt, akár egy sárkány és egy kígyó keveréke… olyan, mint az ősvilág szörnyetegei a régi Guarni rajzolatokon a Bendő mélyi elsüllyedt templomok falain… Egy kolosszus, amely tízszer olyan vaskosra dagadt, mint a hajó főárbóca, és ahogy rettenetes karmait széttárva, ocsmány pofáját kitárva kiemelkedett a hullámok közül, pikkelyes fejbúbján a csonttaréj magasabban billegett, mint árbóc csúcson a fehér-piros zászló.

Ssshhhh-ssshhhhhhhhhh-shhhhhhhh…

Sötét szárnyak, sötét szárnyak…

Hogy az oltással foglalkozó matrózok vagy a parton rohangálok látták-e ezt a rémséget, azt Caib nem tudhatta. Ám ő látta. S tudta, hogy ez a rettenetes látvány beleivódott a retinájába, és élete végéig kísérteni fogja…

Azu shah!

A gigászi démon üvöltve, bömbölve vetette rá magát a hajóra, és roppant súlya alatt recsegve-ropogva dőltek ki az árbócok, törtek deszkákra a fedélzeti kabinok, és maga a hajótörzs is kettérepedt… Ahogy a démon alatt lefelé süllyedni látszott a hajó középrésze, az orr és a tat valósággal kiemelkedett a vízből, mintha menekülni próbálna a roppant súly alól, mely le akarja nyomni a hullámokba.

Caib akaratlanul is elhátrált a móló szélétől, mintha attól tartana, hogy a szörnyeteg vízbe csobbanása toronymagas hullámokat ver, melyek kiszáguldanak a partra, és beborítják őt és a legszélső házakat is.

A démon ismét felbömbölt, és iszonyatos haragját a hajó megmaradt részein tombolta ki. Deszkákra, gerendákra bontotta a hatalmas vízi alkotmányt, és tülkölve, fülsértőn sivítva, üvöltve szórta szét annak roncsait maga körül. Aztán egyszer csak alámerült az öböl vadul hullámzó vízébe, es elnyelte a feketeség…

Mély csend állt be, melyben még ott lüktetett a démon bömbölésének elhalhatatlan visszhangja.

És még valami:

Ssshhhh-ssshhhhhhhhhh-shhhhhhhh…

Caib úgy elrohant a móló szélétől, hogy még a hullát vízbe lökni is elfelejtette. A másik háromhoz már vissza sem tért; hagyta, hadd heverjenek ott, ahol a drelf villámgyors pengéje beteljesítette a végzetüket. Ő legszívesebben inkább elrohant volna még a kontinensről is…

…de egyelőre nem volt jobb ötlete: ment arra, amerre Rhekval Predast eltűnt.

Lábai még pár tucat lépés után is vadul remegtek. Amikor a vele szemközt ballagó drelf fehér haját pillantotta meg, csaknem összevizelte magát ijedtében. Észre sem vette, mikor kapta a kezébe csatabuzogányát, de most már nem engedte el.

- Te is láttad? - kérdezte elszoruló torokkal a drelftől, s már azt is csodálta, hogy egyáltalán ennyit is képes volt kipréselni magából.

Arra számított, hogy az albínó válaszra sem méltatja, és igencsak meglepődött, amikor a fickó megállt közvetlenül előtte.

- Azu’shah - mondta mély, komor hangon.

Nem kellett további magyarázat. Informátora révén Caib is tudta, mit látott Azu’shah, a tengeri démon, akit a shaugok idéztek meg valami szörnyűséges létsíkról vagy a tenger legfeketébb, legsötétebb mély hasadékából. Azu’shah, aki arra készül, hogy megidézzen egy még nála is rettenetesebb démont, egy démonfejedelmet: Azut, a Pusztítót. És a drelf azért van itt, hogy ebben segítse, mert ha Azu megjelenik ezen a világon, általa visszatérhet Zrogdavar, az elfek leghatalmasabb istene…

Caib hirtelenjében nem tudta, örüljön-e ennek, avagy bánkódjon miatta. Hosszú életének utolsó évszázada alatt nem sok időt szentelt az isteneknek.

Sem ennek, sem annak…

És ahogy vénült, egyre jobban gyűlölte a változásokat.

- Gyere! - mondta neki a drelf csendesen, szinte barátian. – Dolgunk van.

Caib még egyszer visszapillantott a Fenyő-móló irányába, arra számítva, hogy ismét megpillantja Azu’shaht, amint kiemelkedik a hullámok közül, hogy letépje az égről a holdat, de csak a sötét hömpölygésen tükröződő lángokat látta, és a vízfelszínen sodródó roncsok tömkelegét.

A drelf türelmesen várakozott; hátborzongatóan piros szemével őt bámulta.

- Az a fiatal őr… elmenekült? - kérdezte a vén elf, csak azért, hogy mondjon valamit. - Vagy… utolérted? Megölted.

- Nem én - felelte a drelf szórakozottan. - Árnyék.

- Árnyék?

- Ó igen… láthatod őt. Ő Árnyék, aki hű társam, és aki nekem engedelmeskedik.

A saját árnyékáról beszélt. Úgy emlegette, mint valami élő, létező teremtményt.

Caib ismét megborzongott.

- Te… valamiféle… elmeháborodott vagy, igaz?

A drelf intett.

- Menjünk. Rhekval Predast már vár minket.

Caib ismét megnyalta kiszáradt ajkait.

- Rhekval…

- Előtted nem kell tovább színlelnünk - mondta a drelf némi habozás után.

- Ő, ki Fran Devriez donerani borkereskedőnek mondja magát, valójában Rhekval Predast, Strekwarból. Káosz Mentra egyik leghírhedtebb pap-varázslója, akit számos néven ismernek szerte e világon…

- Mentra Legragyogóbb Csillaga… az Észrevétlen Gyilkos…

- Ő irányítja most a nordesi eseményeket… Ő mozgatja a szálakat. Ő ébresztette fel az ..alvó ügynököket”. Az olyanokat, mint te… De te kivételes vagy. Téged a bizalmunkba fogadunk, Caib, mivel szükségünk van a segítségedre.

- Az én segítségemre?

- A te helyismereted és tapasztalatod felbecsülhetetlen számunkra, Caib. Ha te nem informálsz bennünket arról, hol keressük Krispian Carwynt, már rögtön terveink elején nagyot hibáztunk volna! Ezért van szükségünk rád. Mert te bármelyikünknél jobban ismered a helyi körülményeket. Ráadásul céljaid összhangban állnak a történésekkel.

- Az én céljaim? - dörmögte a vén elf rezignáltam - Ugyan ki tudhatja, mifélék az én céljaim? Még talán én magam sem…

- Felesküdtél Zrogdavar szolgálatára. S Zrogdavar most oly közel van… oly nagyon közel…

Caib hallgatott egy ideig, és bár legszívesebben elharapta volna a nyelvét, mégsem bírta ki, hogy fel ne tegye kikívánkozó kérdését:

- Mióta harcolnak kart karba öltve Yvorl és Zrogdavar hívei?

A drelfet nem ejtette zavarba ez a kérdés.

- Azóta, amióta közösek a céljaik.

- Úgy érted, ha sikerülne megidézni Azut, a Pusztítót… és általa Zrogdavart…

- …elpusztulnának mind az északi rendhitű államok, Nordes, Dhelan, Doneran, mind… Strekwar ősi ellenségei.

- De neked, ki Zrogdavart szolgálod és hazád épp ezen államok egyike… neked vajon mi célod fűződik mindehhez?

- Ostoba kérdés - sziszegte a drelf. - Micsoda dicsőség megidézni istenünket, a hatalmas Zrogdavart!

Caib hümmögött.

- Ti drelfek, Dorvdre Skjördben… sosem Zrogdavar iránti imádatotokról voltatok híresek.

A drelf arca megfeszült.

- Mit számít mindez immár?! - recsegte a kelleténél jóval hangosabban. - Népemet és városomat elpusztították arctalan gyilkosok. És ha kell, magát Zrogdavart is megidézem, hogy a gonosztevők nyomára jussak! Ezért a tudásért akár a Limbóra is elmegyek, s ha kell, akár Maldyce nősténydémonnal is társulok! A gyilkosok pusztulni fognak, erre nevemet adom!

Caib nem szólt semmit, és még csak nem is hümmögött.

Túl az Új-mólón, ahová már csak foltokban vetült el a fáklyák bizonytalan fénye, határozott alakok sürgölődtek. Több csónakkal szálltak partra, és a vállukon cipelt ládák, batyuk súlya alatt meggörnyedve siklottak tova az éjszakába.

De nem mindenki cipekedett. Az éj leple alatt partra szállók között délceg tartású harcosok is akadtak, akiknek láncing súrlódott fekete köpenyük alatt, kard csörrent egy-egy erőteljesebb lépésükkor, vagy díszes mellvértjükön csillant meg a hold kísérteties fénye.

Egy kisebb sereg érkezett ide lopva; Caib minimum negyven fekete köpenyest számolt össze hamarjában, ám még távolabb is mozgolódtak jó néhányan.

Lehettek ezek akár százan is!

Caib kérdőn pillantott alkalmi társára, de nem kellett szavakban megformálni kíváncsiságát, a drelf szülte hangtalanul elmotyogta a választ:

- Orgyilkosok lepik el ma éjszaka Nordes békés városát, és kezdetét veszi a rettenet. Maroknyi csoportokban látnak munkához. Valamennyi csoport határozott feladattal érkezett.

- Nordest képtelen bevenni ily csekély számú had - mormolta Caib.

- Az első döbben1 után keményen visszaverik majd a támadást. Nordes erős.

- Erős. Igen. A külső támadásokkal szemben. Ám a strekwari ügynökök belülről marcangolják szét. Nem elfoglalni akarják a várost, csak megbénítani… elvonni az illetékesek figyelmét a háttérben éledő, valódi veszedelemről.

Caib nem kérdezősködött tovább; értette már. mire megy ki a játék. Miközben Fekete Gorhgman és serege Zhíliában háborúskodik, Drénia szövetségeként, a városban egymásnak estek a kisebb hadurak. És Káosz Mentra ezt az időt találta a legalkalmasabbnak tervei megvalósításához. Ezek az ügynökök – vérszomjas, jól fizetett gyilkosok – a „felébresztett” nordesi „alvó ügynökök” segítségével rettenetes pusztításba kezdenek: házakat gyújtanak fel,műhelyeket, üzleteket, intézményeket rombolnak szét, behatolnak a céhek és charták vezetőinek otthonába, és legyilkolják azokat. Nordes ereje a pénzben rejlik. Azokat a hatalmakat fejezik le, amelyek ezt a pénzt megtermelik. Ölnek, rabolnak, gyújtogatnak, bizonytalanságot és rettegést keltenek – elvonják a rendfenntartó erők figyelmét arról, amiért valójában idejöttek.

Segíteni Azu’shaht, hogy beteljesítse sorsát, és megidézze mesterét, a démonfejedelmet.

Miután az érkezőket elnyelte a sötétség, azok a matrózok, akik a csónakokon maradtak, visszaeveztek a nyílt tenger irányába. Caib hiába meresztgette a szemét, nem látta, inkább csak sejtette, hogy valahol a móló pipaszerű görbületén túl egy hatalmas hajó horgonyozhat. Hiszen az elképzelhetetlen, hogy a nyílt tengeren át Dhelanból vagy éppen Doneranból eveztek volna el idáig. Nyilván egy masszív tengerjáró hajóval érkeztek valamelyik szomszédos állam zászlaja alatt közelebb manővereztek, aztán leengedték a csónakokat, es mólónál lévő felfordulással elvontak a kikötő őreinek figyelmét, partra eveztek…

De még az sem zárható ki, hogy ezek a fegyveresek valamelyik nordesi család hajójának rakterében lapultak ez idáig. A pénz nagy úr, s busás fizetség ellenében a kevésbé gazdag kereskedők bármelyike lefizethető…

De végül is, ez csupán részletkérdés.

- Caib, barátom - sietett hozzá Rhekval Predast, a malacképű -, készen állsz?

Caib nem tudta, mire gondol. Ha arra, hogy bedobálta-e a hulláját a tengerbe, akkor a válasz nemleges lenne. De ha arra, hogy készen áll-e a továbbiakra…

Nos, ez esetben: oly mindegy.

Látva a vén elf késlekedését, a gömbölyű férfi a drelfre pillantott.

- Beavattad már a feladata részleteibe, Zdegor?

A drelf kurtán nemet intett.

- Csak valódi kilétedről informáltam.

Rhekval Predast egészen közel lépett a vén elfhez, és bár jó másfél fejjel alacsonyabb volt, sikerült úgy tartania dupla tokás fejét, hogy egyenesen Caib orrába lehelje különös, édeskés szájszagát.

- Azt már közöltem veled, Caib, hogy innen Krispian Carwynhoz megyünk. Azt azonban eddig még nem, hogy miért. - Csupán pár lélegzetvételnyi időt várt ki a hatásszünet kedvéért. - Van nála valami, ami kell nekem! Vagy ideadja szép szóval, vagy elvesszük erőszakkal. Ugye, érted, Caib?… Ha kell, porig rombolom a várát azért a valamiért, ami az enyém!

Azért a valamiért, ami nem a tied, helyesbített gondolatban Caib, de ezt hangosan nem mondta ki. Egyetlen arcvonása se rezdült.

Aztán mégis megszólalt, mert úgy érezte, hiteltelen lenne és gyanút keltene, ha nem tenne fel kíváncsi kérdéseket.

- És… szabad tudnom, mi az a valami, ami…

- Nem! - recsegte Rhekval Predast. - Nem kell tudnod.

- De ha tudnám, hogy mi az, amit keresünk… egy könyv, egy pergamen, egy gyűrű vagy valami értékes drágakő… esetleg egy gyémánt vagy rubin… talán nagyobb segítségedre lehetnék, ha keresni kell…

Rhekval Predast rámeredt. Caib azon nyomban megbánta, hogy kimondta a „gyémánt” szót: buta módon elárulta magát. Remélte, nem volt annyira egyértelmű az elszólás, hogy nagyobb bajba kerüljön miatta.

- Caib, barátom - mormolta a malacképű - ne törődj te ilyesféle gondokkal! Te csak tedd azt mindig, amit mondok neked, és bízd rám és a társamra az irányítást! Téged Zvdegor parancsnoksága alá osztalak be! Engedelmeskedj minden utasításának! Tedd, amit mond! És ami a legfontosabb: életed árán is védd az ő életét. Kövesd mindenhova! Mert tudd: ha ő meghal Nordesben, én magam gondoskodom róla, hogy te még a halálba is kövesd!

Caib a szeme sarkából a drelfre pillantott, de Zvdegor Devzevor úgy állt ott, mintha csupán saját szobormása lenne és nem is hallotta volna ezeket a szavakat.

- Fel tehát - vetette oda Rhekval Predast - vezess bennünket Krispian Carwyn otthonához, Caib, barátom!

A Carwyn Palota, a Carwynok ősi otthona úgy emelkedett a tenger fölé a hatalmas szikla ormán, mintha minden kövét és mélyedését ebből a sziklából faragták volna ki. Valaha zord és szögletes építmény lehetett, mely büszkén hirdette, dacol az évszázadokkal, ám mostanra már engedett valamit fennhéjázó külsejéből. Ha nem is hódolt be a tenger erejének, de az örökké munkálkodó, nagy átalakító otthagyta nyomát minden négyzetcentiméteren: egykor szögletes, kiugró sarkait lekerekítette, falának díszítéseit elhalványította. Ám bevehetetlen, lerombolhatatlan mivoltán még a tenger sem volt képes csorbát ejteni.

Ahogy Caib ott állt a masszív erőd oldalánál, el sem tudta képzelni, miként lenne képes néhány tucat orgyilkos és harcos betörni ebbe a várba, miként tudná arra kényszeríteni a vár urát, hogy adjon át valamit, ami nem az övé.

A Carwyn Palota, akárcsak Nordes városának többi vára és erődje a bevehetetlenség szimbólumának számított. Képtelenségnek tűnt már az ostrom gondolata is.

Ráadásul…

Caib csodálkozva forgatta jobbra-balra a fejét Még azok a kevesek is elmaradoztak mellőlük az út során, akik az Új-mólótól velük tartottak. Csupán ő, a drelf, Rhekval Predast és valami hat sötét köpenyes alak maradt.

Nem túl jelentős erő egy várostromra.

Káosz Mentra legfőbb ügynöke azonban még így is meglehetősen bizakodó hangot ütött meg.

- Célunk nem csupán az, hogy megszerezzük azt a valamit, amiért idejöttünk - recsegte. Olyan rettenetes pusztítást kell végeznünk, hogy erőnk híre eljusson a megfelelő fülekbe, és elgondolkoztasson némelyeket.

Caib nem szólt. De a lelke mélyén kételkedett. Kit akar Rhekval Predast elrettentem? A másik két gyémánt birtokosait? Syllian Consyreest és a Carwallókat?

Kár az erőlködésért! Egyikük sem túl ijedős.

- A többiek oldalról támadnak? - kérdezte Caib bárgyú módon. Úgy érezte, birkát kell játszania. Hadd higgyék csak róla, hogy ennyire agyatlan. Később talán majd meglepetést okozhat…

- Nincsenek többiek - szögezte le Rhekval Predast sokatmondó mosollyal. - Caib, barátom, akiket magad körül látsz… ennyien vagyunk.

Caib tovább adta a hülyét.

- De azok, akiket a parton láttunk…

- Azok végzik a saját feladatukat. Krispian Carwyn a mi feladatunk.

Caib elhúzta a száját, mint aki kételkedik ebben az egészben. Aztán a homlokát ráncolta.

- Két ügyes mászó felkúszhatna a falakon a tenger felől… onnan számítanak legkevésbé támadásra…

Rhekval Predast azonban a fejét ingatta.

- Mint említettem, a „besurranás” nem célunk. - Ismét elvigyorodott. Gombszemeiben egyfajta fanatikus őrület csillogott. - Én valamivel látványosabb bevonulásra gondoltam.

- Látványosabbra? Milyesfélére?

- Valami ilyenre…

Rhekval Predast kilépett a házak közül a vár bejáratával szemközti tágas térségre, és köpenyét hátra vetve a válla fölött a hatalmas kétszárnyú kapu felé sétált. A drelf habozás nélkül követte, és egy pillanattal később a fekete köpenyes „gyászhuszárok” is kiléptek a térre. Caib egy pillanatra a falhoz lapult, mert a lelke mélyén arra számított, hogy mindenfelől Carwyn ork testőrei rontanak elő, és ordítva vetik rájuk magukat.

Ám mivel a tér néma maradt, tétován ő is megindult.

Fülelt”’

…de most nem hallotta a sötét szárnyak suhogását.

Pedig számított rá.

Rhekval Predast habozás nélkül a kapuhoz sétált, megragadta az óriások számára méretezett kopogtatót, és jó alaposan megdöngette a megvasalt gerendákat. Fáklyafény vetült rájuk a magasból, és az egyik lőrésen egy bizonytalan formájú alak hajolt ki. Vaskos felsőtestéből és morgó, röfögő hangjából ítélve ork lehetett.

- Ké vágy?! - Valószínűleg azt akarta kérdezni, hogy „ki vagy” de duzzadt pofája alkalmatlannak bizonyult az ilyesféle bonyolult hangképzésre. - Mé csénász itten, há?

Rhekval Predast felpillantott.

- Menj, szolga, futva menj! Ébreszd fel uradat, és mondd neki, hogy készüljön, mert ütött az utolsó órája!

- Mé á faszt ákársz, há ?!

Káosz Mentra pap-varázslója nem magyarázkodott tovább. Feltartotta bal kezét az okvetetlenkedő irányába, és tenyeréből kékeslila golyócskák sorozatát bocsátotta feléje. Az ork felordított, és eltűnt a résből, amint az első golyócska a képébe robbant. A többi varázslövedék azonban bezúgott utána a résen, mintha zsinóron húznák valamennyit. Sorozatos pukkanások hallatszottak, és az ork tompa üvöltése egyre fájdalmasabbá és haragosabbá vált.

- Fuss, szolga, fuss! - mormolta Rhekval Predast. - Ébreszd fel uradat!

És miközben mormogott, összekulcsolta maga előtt mindkét tenyerét. Csípőjét úgy ingatta, mintha valami bizarr altesti tornára készülne.

A drelf elhúzódott mellőle, és valószínűleg sejtette, mi következik, mert villámgyors mozdulattal kirántotta a kardját.

_ Rhekval Predast csikorgó szavakat suttogott, és összekulcsolt ujjai között dinnye nagyságú, lilás gömb ragyogott fel, mely egyre csak növekedett, növekedett, és a végén már akkora lett, hogy az alja a talajt érintette, a teteje pedig a varázsló feje fölé nyúlt.

Aztán Rhekval Predast rálehelt a lilás felületű, áttetsző gömbre, s az, mintha a legerősebb szélroham görgetné maga előtt, megindult a kapu felé.

- Menjetek! - suttogta Rhekval Predast. - Pusztítsatok, öljetek! Senkit ne kíméljetek! - hisztérikusan felkacagott. - Azt akarom, hogy ittjártunknak nyoma maradjon!

Az óriási energiagömb nekicsapódott a kapunak, és iszonyatos robbanás rázta meg a levegőt. Vas- és fadarabok röpködtek. És persze húscafatok is.

Valami kemény tárgy Caib combjának csapódott, és csaknem leverte a lábáról. Amikor a vén elf lepillantott, egy füstölgő, behorpadt ork fejet látott, amely a bal lábfejénél körbe-körbe pörgött.

Ösztönösen félrerúgta. Aztán a robbanás dörejétől még mindig félsüketen megindult a többiek után.

A dupla szárnyú kapu közepén hatalmas lyuk tátongott: két szekér simán befért volna rajta egymás mellett. A lyuk szélei lángoltak vagy parázslottak, és a tűz fényében látni lehetett, ahogy a kapu túloldalán robusztus alakok tántorognak.

A várban kürtszó harsogott, és Caib, miközben kézbe vette csatabuzogányát, arra gondolt, hogy hamarosan Nordes összes katonája és városőre a nyakukon fog nyüzsögni.

Ám mivel mindenfelől távoli kürtszót és csatazajt sodort felé a szél, a lelke mélyén sejtette, hogy momentán senki nem törődik velük…

…legfeljebb a Carwyn Palota katonái.

Caib futott.

De mivel késve indult, neki már nem jutott élő ellenfél.

Zvdegor Devzevor, az albínó drelf volt az első, aki berontott a várba, és villámgyors csapásokat osztogatott maga körül. Úgy hullottak körülötte a kapuőrök, mint a pelyva. És mire újabb katonák avatkozhattak volna küzdelembe, megérkeztek a strekwari fekete csuklyások, és kimért döfésekkel osztogatták a halált.

Fél percbe sem telt, lemészárolták az összes kapuőrt.

Rhekval Predast úgy kacagott, mint aki részeg. S valószínűleg így is volt; megrészegült saját hatalmától.

A pap-varázsló tempósan lépkedett a többiek után, és közben újabb energiagömböt gyúrt, s azt úgy görgette maga előtt, mint valami gigászi labdát.

Caib nagyon pislogott. Rühellte volna, ha ez a labda véletlenül elsodorja. De erre nem került sor. A varázsló jobb kéz felé indította úrnak gömbjét, s az méterekre suhant el a gyanakvó elftől. Tovagördült, és belecsapódott egy istállószerű épületbe, amelyből álmukból felriasztott ork katonák támolyogtak elő.

A becsapódáskor bekövetkező robbanás örök álomba taszította vissza őket.

Közben a főépületből is érkeztek katonák; emberek és orkok vegyesen.

A drelf nesztelen halálként rontott rájuk. Nem üvöltött, nem harsogott; egyszerűen csak ment előre, jobbra-balra csapkodott, döfött, vágott és szúrt. Hatalmas kardját olyan könnyedén mozgatta egyetlen kézzel, akárha egy könnyű dobókéssel hadakozott volna. Ám akit megcélzott, nem állt meg előtte; a roppant penge félbevágta, páncélostul átdöfte, lesodorta a lábáról. ,

Caib szakértő szemmel figyelte, és megállapította, hogy bármekkora erő lakozhat is azokban a nyurga drelf izmokban, képtelenség arra gondolni, hogy ily erő

kifejtésére képes lehet.

A kard!

A kard segít rá ezekre a mozdulatokra saját erejével.

Egy varázskard!

Méghozzá nem is akármilyen!

A drelf könnyedén szétszórta maga körül a támadóit, levagdosta mind, aztán a következő pillanatban árnyékként suhant be az épületbe.

Ssshhhh-ssshhhhhhhhhh-shhhhhhhh…

Caib ismét hallotta a sötét szárnyak suhogását.

És valami más is suhogott.

Maga sem tudta, miért, oldalra ugrott, és a várfalhoz simult.

A következő pillanatban kurta, szögletes hegyű nyílvessző csapódott be mellé, és hangos csattanással pattant le a kőfalról.

És a számszeríj kattanását szinte ezzel egy időben hallotta.

Egyszerre ért el hozzá a lövedék és a hang.

Felnézett.

Az egyik toronyszoba résében megpillantotta a titokzatos íjászt. Ám mielőtt alaposabban szemügyre vehette volna, lilás fekete sugárnyaláb kúszott fel a strekwari varázsló irányából az ablakréshez, és a következő pillanatban élénk, fehér-lila ragyogás vonta be a toronynak azt a részét. Az íjász sikolya zuhant ki; lángoló ruhája sárgásvörös sávot húzott a torony előtt.

A lentebbi résben is számszeríjak hegye tolakodott elő…

Caib felmordult, és a torony felé rohant.

Kopogtak a közelében a szögletes hegyű vesszők.

A vén elf dühösen morgott az orra alatt. El nem tudta képzelni, miért épp őt lövik azok az ostoba íjászok? Valóban őt szemelték ki maguknak, mint a legveszélyesebb ellenségüket?

Amikor Káosz Mentra egyik leghatalmasabb pap-varázslója sétálgat védtelenül az udvaruk középén…

No persze, hogy valóban védtelenül-e, az más kérdés. Ki tudja, miféle védelmező varázslatokat aggatott magára Rhekval Predast a behatolás megkezdése előtt?

Caib mindenesetre nem állt le ezen töprengeni. Buzogányával a kezében vadul berontott az ajtón.

Az egyik sebesült a lába felé nyúlt erőtlen kezével, ám ő még annyira sem állt le, hogy megkínálja egy halálos buzogánycsapással.

A drelfet már nem látta, de a sötét köpenyes strekwari orgyilkosok a bejárat mögötti nagy csarnokban harcoltak a folyosó túlsó része felől érkező hiányos öltözetű orkokkal. Némelyiknek még annyi ideje sem maradt, hogy csizmát és nadrágot húzzon: mezítláb és bőszárú gatyában rontottak elő, de buzogánnyal, lándzsával vagy karddal a kézben. Bár a védők többszörös túlerőben voltak, a strekwariak visszaszorították őket a folyosó irányába, és csapásról csapásra csökkentették a számukat.

Caib rühellte az orkokat, és már-már ő is küzdelembe avatkozott, ám mivel az emeletről is csörömpölést, kiabálását, sikolyokat és csatazajt hallott, meggondolta magát. Eszébe jutott, mit mondott neki Rhekval Predast: maradjon a drelf mellett, mert ha Zvdegor Devzevor meghal, őt is utána küldi a halálba.

Caib nem félt a haláltól - csak néha es azt sem tudta elképzelni, hogy

a kísérteties albínónak bármi baja is eshetne odafenn és segítséget igényelne, ám az ösztönei felfelé irányították. Hosszú lábaival kettesével-hármasával vette a lépcsőfokokat, és egyáltalán nem érezte izmaiban a szokásos fáradtságot, amely az utóbbi években kínozta.

A félemeleti lépcsőfordulóból visszapillantva azt látta, hogy odalenn fordult a kocka: még több ork érkezett, hátba támadták a strekwariakat, és azok így kellemetlen satuba kerültek. És a satu két szája egyre jobban egymáshoz préselte őket.

Egyikük alól kivágták a lábat, és mire elzuhant a márvány padlón, már nem volt benne élet; testét fél tucat szúrás és vágás aprította. Megmaradt öt társa legalább harminc felbőszült ork katonával nézett farkasszemet.

Caibnak eszébe se jutott, hogy visszatérjen, és a segítségükre siessen. Néha túltengett benne a bátorság, néha túlzott vakmerőségre is képes volt ragadtatni magát, de az élet adományát mindig is sokra becsülte. Tapasztalt pillantással felmérte, hogy ha ő oda lemenne, semmi mást nem érne el, csak növelné testével a hullák számát.

Neki a drelf mellett a helye!

És neki még dolga van, mielőtt megkezdi utolsó vándorútját a végtelenségbe…

A lépcsőn lefejezett, megcsonkított hullák hevertek; halálos sebekkel küszködő sebesültek vonszolták magukat, véres sávot rajzolva a kopott, mályvaszínű márványra. Négy-öt-hat… nyolc!

A drelf félelmetes munkát végzett!

De érkeztek élők is.

Két alabárdos ork rontott rá ordítva. Akkora szájuk volt, hogy szinte eltakarta az egész pofájukat.

Caib megvetette a lábát a legfelső lépcsőfokon, és két kézre fogta csatabuzogányát.

Gyűlölte az ilyet…

Az alabárddal messzebbre lehet döfni, mint ameddig a csatabuzogánnyal ő elér, és ő túl öreg már ahhoz, hogy őrült zergeként ugrabugráljon a testére irányzott döfések elől.

Ráadásul az orkok remek kiképzést kaptak. Nem fej-fej mellett rontottak rá, mint a farkas elől menekülő birkák, hanem szétváltak, eltávolodtak egymástól, hogy egyszerre csak az egyikükkel tudjon foglalkozni, s eközben a társa nyugodtan oldalba kaphassa.

Caib mereven állt. Várta a döntő pillanatot.

Gyertek csak!

A jobb oldali fickó alabárdjának lándzsahegye a gyomra irányába villant. A bal oldali késlekedett kissé; nyilván kivárt, meg akarta várni, mit cselekszik az elf.

Caib kényszerhelyzetben volt. Ellépni már nem tudott volna, így az egyetlen lehetséges megoldást választotta. Kurta ívben, szinte csuklóból lendítette meg csatabuzogányát, hogy félresöpörje vele a veszedelmesen villogó pengét.

Azonban a sunyi ork pontosan erre számított, és ahelyett, hogy beleadta volna testsúlyát a rohamba, hirtelen lefékezett, és alabárdjával furcsa, félköríves mozdulatot tett, mintha egy rúnát akarna rajzolni a levegőbe.

Ez a csekélyke mozdulat épp elég volt ahhoz, hogy az alabárddal elkerülje a lefelé zúduló csatabuzogány mindent elsöprő lendületét, és Caib már túl későn ocsúdott ahhoz, hogy korrigálja hibáját.

A buzogány akadálytalanul elsüvített teste előtt, és nagyon kellett markolnia a nyelét, hogy ki ne repüljön a kezéből.

És e pillanatban ismét látta villanni az alabárd hegyét - ezúttal a mellkasa irányába. Ráadásul az a fickó, aki kivárt, most úgyszintén támadásba lendült: fegyverét hosszú nyelű baltaként használva kaszáló, félköríves mozdulattal ki akarta söpörni Caib alól a lábat.

A vén elf látta mi történik. Azt is tudta, miként táncolhatna el mindkét fegyver elől…

…és talán százötven évvel ezelőtt ezt a táncikálást még sikeresen végre is tudta volna hajtani.

De most?

Eszelős sietséggel próbált hátrébb lépni egy lépcsőfokot, s vaktában visszafelé suhintani teste előtt lendületét vesztett buzogányával.

A lelke mélyén érezte, hogy elkésett…

Ám ekkor, szinte azon pillanatban, amikor testébe már-már belemart a gyilkos acél, megremegett körülötte a mindenség, és olyan iszonyatos mennydörgés visszhangzott végig hallójárataiban, mintha az agya robbant volna szét, menten megsüketült, a robbanás hangjait tompa, lüktető zúgás váltotta fel.

Hanyatt esett, és mintegy álomszerű lassúsággal érzékelte, ahogy a feléje csapó fegyverek elhibázzák őt. Mindenfelé vörös és bíbor lángnyelvek csaptak fel, kormot nyaltak az előcsarnok kifakult freskóira, és sűrű, zöldes fekete füst kavargott mindenfelé.

Caib lefelé gurult a lépcsőn, és közben súlyos kő- és porzápor zúdult le rá a mennyezetről, és a lépcsőkorlát darabjai dübörögtek teste minden részén. Hirtelen még maga a lépcső is megrogyott, és Caib a törmelékekkel együtt alázuhant a mélybe. Két-három méternél nem zuhant többet, de oly hihetetlen mennyiségű kő- és por zúdult rá, hogy menthetetlenül maga alá temette. Csapdába került vagy négy mázsányi kupac alján, és hiába próbált kikúszni a törmelék alól, deréktól lefelé semmit sem érzett. Béna volt és tehetetlen.

Zuhanás közben a buzogány kicsúszott a kezéből, és most nem látta sehol. És semmi mást sem látott a sűrű füsttől és a kőportól, mellyel telement a szeme.

Hörögve próbált szabadulni a testére nehezedő súly alól, de még saját hörgését sem hallotta, csak azt a hol gyengülő, hol felerősödő, tompa zúgást, amely nem is a fülében lüktetett, hanem a feje kellős közepében.

Valahol a köd- és porfátyolon túl Rhekval Predastot pillantotta meg, amint egy alkarnyi hosszú, kisujjnyi vastag pálcát tartva maga elé átsétál látóterén, s testét lilás burok veszi körbe.

Aztán ismét megremegett a mindenség.

Sárga fények hasították át a füstrengeteget, vérvörös lángok kezdték falni a súlyos faliszőnyeget és a falakon lógó képeket.

Rhekval Predast ismét feltűnt a kényszerű helyzetben hasaló elf látókörében, de mielőtt ő felhívhatta volna magára a figyelmet, a pufók, lomha alakot máris ismét beburkolta a füst.

Caib köhögött, fuldoklott, és a szemét csípő füsttől súlyos, langymeleg könnyek csorogtak le arcának barázdáin. Könnyeinek függönyén keresztül a csatabuzogányát pillantotta meg: alig két lépésnyi távolságban hevert ott. Ilyen közel, és számára mégis elérhetetlenül.

Caib agyában tompán lüktetett és zakatolt a robbanás utáni csend. Amikor nem is oly rég üldözői elől menekülve egy kút mélyén bújt meg, két méternyi vízréteg alatt - mágikus tüdővel lélegezve, akkor érezte ugyanezt a zsibbasztó, minden valóságos hangtól elszigetelő, monoton lüktetést.

Kinyújtóztatta tagjait; felsőteste és karja valósággal megnyúlt, ahogy megpróbálta elérni buzogánya nyelét. Ám meg legalább egy alkarnyi hossz hiányzott, és bárhogy erőlködött is a vén elf, nem bírta közelebb vonszolni testét.

Ráadásul megérintették a hiábavalóság kétségei. Mi értelme a küszködésnek? Még ha sikerülne is megkaparintanom a fegyvert, mit érnek vele?

Nem kellett ezekre a kétségekre választ adnia. Hiszen tudta, hogy már a puszta tudata annak, hogy nem fegyvertelen, sokat segítene.

Ám nem érte el.

Sehogy sem érte el.

- Zrogdavar vérére… - Ismét hallott Hallotta saját káromkodását. Igaz csak olyan távolian és foszlányosan, mintha valaki két háztömbnyire suttogta volna el e szavakat a fogai között: - Zrogdavar vérére!

És hallott valami mást is.

Súlyos, óvatoskodó léptek csikordultak a kőtörmelékeken és az üvegcserepeken.

Túlságosan is közel.

Oldalra fordította a fejét, és a kupacba halmozódott törmelékek, a kavargó füst és szállongó kőpor függönyén át látta, amint egy széles vállú, vaskos alak kontúrja bontakozik ki a homályból. Az egyik leomlott oldalfal résén bekukucskált a hold, és kísérteties fénye körberajzolta ezt az óvatosan közelítő alakot.

Egy megtermett ork volt, akinek bal keze helyén csupán egy könyökig tartó, véres csonk lógott, de aki egy irgalmatlan méretű, göcsörtös fabunkót lógatott a jobbjában. Iszonyatos méretű volt ez a bunkó; a nyele lehetett vagy- másfél méter hosszú, a feje pedig a legvastagabb részen emberderéknyi lehetett; egy kisebb famatuzsálemet használt fegyverként.

Caib megdermedt. A hallása oly kitűnően visszatért, hogy még a közeledő alak lélegzetének szaggatott, reszelős susogását is hallotta.

A vén elf nem mozdult.

Az ork azonban így is észrevette. Talán épp őt kereste.

Feléje fordította busa fejét, és ocsmány pofáját egy még ocsmányabb vigyor torzította el, amikor a pillantásuk találkozott.

Az ork megnyalta az ajkát tenyérnyi széles, lapos nyelvével, és kedvtelve összecsattogtatta hiányos fogait.

Három lépés, és máris ott állt a kiszolgáltatott helyzetű elf fölött. Az iszonyatos fabunkó a magasba emelkedett.

Caib behunyta a szemét.

Ám a fegyver nem csapott le. Az ork tompa, kongó hangját hallotta:

- Téged ismerlek, Caib…

- A hímév átka! - sóhajtotta a vén elf kedvetlenül. - Nem elég, hogy megdöglök, most még beszélgetnem is kell veled?

- Szét fogom loccsantani a fejed!

- Tedd azt! Mire vársz?

- Megölted a cimborámat. Dicső Gazaügöt! Ezért most megdöglesz!

Caib sóhajtott.

- Csináld már!

- Szétcseszem a fejed!

Caib türelmesen várt. A csapás azonban még most sem érkezett. Az ork csikorogva részletezte terveit:

- Szétmázolom a padlón a rohadt elf agyad, Caib! Hah, igen! Aztán hozok egy szelet fekete kenyeret meg egy kést, felkenem a kenyérre az agyvelődet… megsózom, megpaprikázom, és az összest befalom!

Caib még mindig nem szólt. A felvázolt vég nem tudta kizökkenteni a sodrából. Készen állt a halálra.

- Aztán teletöltök a nyamvadt véreddel egy söröskupát…

Ssss-sshh-hhh…

Sötét szárnyak suhogása!

Valami tompán koppant és cuppant.

Caib először azt hitte, csak az ork cuppog, mintegy előre kiélvezve az eltervezett lakomát… Ám amikor a testes fickó előrebukott, és a busa homlok a vállába fejelt, a vén elf már sejtette, hogy ez nem holmi bizalmaskodás. Az ork hörgött, és tátogó, nyáladzó pofából vér csörgött az alatta heverő drelf nyakára, állára.

A nagy barom ott szenvedett ki rángatózva rajta.

Egy ismerős kard markolata állt ki a hátából. A mellkasból kikandikáló kardhegy pedig véresre karcolta Caib bal vállát, ahogy a fickó a haláltusáját vívta.

Dobbanás hallatszott, majd egy fürge alak bontakozott ki a kőpor homályából: Zvdegor Devzevor sietett oda. Egyetlen mozdulattal kirántotta kardját áldozata hátából, aztán lehengerítette Caibról a súlyos testet.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy ő mentette meg az utolsó pillanatban. Több méterről hajította kardját a fabunkós ork lapockái közé halálos biztonsággal.

És most sem vesztegette az időt. Nekiesett a kupacnak, mely mozdulatlanságra kárhoztatta a vén elfet, és két kézzel szórta oldalra a nagyobb darabokat.

- Szólj, ha fáj! - mormolta.

Caib azonban összeszorította a fogát, és nem szólt semmikor. Fél perccel később a drelf segítségével kicsússzam a romhalmaz alól. Talpra állt, és imbolyogva megkapaszkodott egy félbe tört oszlopban. A bal lábát szinte egyáltalán nem érezte; nem bírta ráhelyezni a testsúlyút.

Ám miközben ott állt és próbálkozott, egyre inkább visszatért az élet a dermedt végtagba. Már tudta mozgatni a lábujjait…

A távolból dörrenések és épületreszkettető rengések jelezték, hogy Rhekval Predast keményen munkálkodik.

Caib magán és a drelfen kívül nem látott más élő teremtményt a lerombolt csarnokban. A romok alatt szerte halott orkok és strekwariak hevertek, de már egyikük sem mozdult.

- Tudsz járni? - kérdezte a drelf halkan, szinte atyaian.

Caib sápadtan bólintott, és tudása demonstrálásaként tett egy bizonytalan lépést.

- Tartozom neked eggyel - mormolta. – Nekem kellene őrködnöm a te testi épséged fölött… és te mentettél meg engem.

Zvdegor Devzevor rámeredt.

- Én? – A fejét ingatta. - Nem, nem én… Én nem pazarolnám rád az energiámat. Hálával nem nekem, hanem Árnyéknak tartozol…

Caib pislogott.

- A kardod önmagától…

- Ostoba! - sziszegte a drelf szinte ellenségesen. - Talán nem láttad saját szemeddel, amint Árnyék hátba támadta az orkot és ledöfte?

Caib nem erőltette a témát.

Azt a kardot hajították. Tisztán vissza tudott emlékezni a pörgő kard semmi mással össze nem téveszthető surrogására.

Ssss-sshh-hhh…

Igaz, ő ezt a surrogást akkor a sötét szárnyak suhogásának képzelte.

- Nekem nem tartozol - szögezte le a drelf. - De tudom jól, Árnyék visszakéri majd a szívességet! Ő ilyen. Ismerem jól.

Caib megkaparintotta buzogányát, és tett két-három bizonytalan lépést. Zsibbadt lába rohamosan javult. Már rá tudott nehézkedni.

- Mehetünk! - morogta elszántan.

A drelf azonban lecövekelt.

- Válj! Rhekval Predast… idejön.

- Most?

- Már itt is van…

Még legalább tíz szívdobbanásnyi ideig nem történt semmi, aztán a strekwari pap-varázsló jelent meg a semmiből. Valószínűleg odateleportált hozzájuk.

Ujjai között hatalmas gyémánt csillogott.

- Megkaptam, ami az enyém - mormolta megszállott tekintettel, és széles malacképén vidámság bujkált. - Itt a gyémánt. Hali!… Krispian Carwyn személyesen adta át nekem! Cserébe azért, hogy megkíméljem a palotája maradékát és szánalmas életét…

Caib bólogatott.

- De te természetesen mégis megölted.

Természetesen nem! - sziszegte méltatlankodva Rhekval Predast, mintha zokon vette volna, hogy kétségbe vonják becsületességét. - Eleve nem volt célom a halála! Élve többet árthat városának jelen helyzetben, mint holtan! - Ismét boldogan vigyorgott. - Akarom, hogy mondja el az érintetteknek, mit tettem vele! Akarom, hogy tudassa azokkal, akiket érint… hogy már nincsenek biztonságban! - Bólogatott. - Üzenetet bíztam rá. Megüzentem Syllian Consyreesnek és a Carvallóknak, hogy negyvennyolc órán belül adják át a náluk lévő gyémántot, különben ízekre szedem őket, és a házukból kő kövön nem marad!

Caib a homlokát ráncolta.

- Gondolod, célt érsz a fenyegetéssel? - kérdezte tamáskodva. - Syllian úrnő sokkal ravaszabb, mint gondolnád… és a nyakamat rá, hogy megpróbálja a saját javára fordítani az eseményeket… A Carvallók pedig… nos, a Carvallók… saját hatalmuktól megittasult, vérszomjas őrültek, akik nemhogy megijednek a fenyegetéstől, de alig várják, hogy végre valami komoly ellenféllel összemérhessék az erejüket!

Rhekval Predast flegmán vállat vont.

- Meglehet - vetette oda könnyedén. - egy próbát mindenesetre megér a dolog… - Cinkosan kacsintott. - És amíg azon töprengenek, mitévők legyenek, az idő egyre telik… És az idő: nekünk dolgozik!

Caib komolyan azt hitte, hogy a „negyvennyolc óra” türelmi idő rá is vonatkozik, és most végre kialudhatná magát a mozgalmas nap után. Azonban amikor a Bálás szélén elváltak, Rhekval Predast a következő szavakkal engedte útjára:

- Hajnalig alhatsz, barátom, ám amint megvirrad, légy a Herélt Macskában, és várj az üzenetemre! Használd ki jól ezen órákat, mert ez a mai nap csak bemelegítés volt. Holnap több dolgod lesz, mint amennyi ma volt.

A pap-varázsló és a drelf egy pillanat alatt beleolvadtak a sötétségbe, s a vén elf kedvetlenül baktatott keresztül a Bálást és Ereice-t összekötő hidak egyikén. Azt már korábban megállapította magában, hogy csak kevesen aludhattak nyugodtan Nordesben ezen az éjszakán. A kikötőben okozott zűrzavar csupán a kezdet volt, a java még csak ezután következett. Amíg ő Rhekval Predast vezetésével a Carwyn Palotát rombolta és annak orkjait pusztította, a beszivárgó strekwari gyilkosok is ott hagyták kezük nyomát a városon.