1.

A vihar elérte Nordes városát.

A tenger felett szélorkán üvöltött, a hullámok háborogva száguldó hegyekké dagadtak, és fröcsögve vástak szét a part menti sziklákon. A harsogó hullámverés a kastély bástyáinak magasából zord morajlásnak hangzott.

Egy éhes fenevad morgása, vélte Barzini, aki a kapubástyáról szemlélte a közelgő égiháborút, és hallgatta a tenger szakadatlan zúgását

Nem kell hozzá, csak egy fertályóra, hogy rászabaduljon a Régi Kikötőre, aztán tovább száguld\ja bekebelezze a város belső negyedeit. Észak- nyugati széllel érkezik és langyos, nyálkás tapintású esőcseppeket hajt maga előtt: hirtelen haragú lesz, de bőséges esővel jön. A csatornák felduzzadnak majd: jó lesz figyelni, nehogy a víz elöntse a kastély alsóbb szintjeit…

A Carvallo-ház fegyvermestere összébb húzta vállán a durva viharkabátot. majd a mellvédhez lépve alábámult a bástya nyaktörő magasából. Odalent a kapuerődnél dühös széllökések csapkodták a csatorna sötét vizét s még arra is futotta erejükből, hogy belekapaszkodjanak az ott veszteglő csónakba, és csaknem felborítsák azt.

A dolphin, ez a nyolcszemélyes, lomha járású lélekvesztő hat evezőssel és a Cetkoponyás Ház egyik rangos küldöttjével érkezett a kastélyba, csaknem három órával ezelőtt. Akkor még csupán hűs fuvallat fodrozta a kanális poshadt vizét, itt tartózkodásuk ideje alatt azonban viharossá fokozódott a szél, és Nordes palotái fölé éjfekete, esőtől duzzadó felhők tolakodtak.

Barzini elgondolása szerint ez baljós előjel volt az elkövetkező időszakra nézve, de arcvonásai nem tükrözték aggodalmát. Igaz, bármiféle érzelmet lehetetlen lett volna leolvasni erről az arcról. A nyirkos várfalak mögött eltöltött négy évtized alatt szobormerevvé keménykedett, a tenger sós vize pedig kiszikkasztotta és mély árkokat vésett rá. Barzini azonban távolról sem volt visszataszító jelenség.

Negyvenes évei derekán járt, de izmai vaskos kötegekben feszültek durva ruházata alatt, magabiztos járása semmit sem vesztett ifjúkori ruganyosságából, délceg tartását pedig királyi méltóságok is elirigyelhették volna. Arcvonásai kissé darabosak voltak, de nem nélkülözték a férfias vonzerőt. Rövidre nyírt, hollófekete haja éles kontrasztot alkotott halovány arcbőrével, amelyből kiviláglott magabiztosságot sugalló tekintete. Ez - az átható erejű szempár - volt az egyetlen olyan pont az ábrázatán, amely árulkodott érzelmeiről: éppolyan csillapíthatatlan lázzal csillogott, mint húsz évvel ezelőtt. Az idő vasfoga keserű mosolyával sem kelhetett birokra; ez örökkön ott ült a szája szegletében, s az évtizedek alatt mit sem változott. Legfeljebb a szarkalábak szaporodtak meg körülötte, mintegy jelezvén azt, hány nőt igézett meg Barzini mosolya, s végül hányán csábították őt ágyukba. De ez senkit sem érdekelt, legkevésbé pedig a fegyvermestert. Ahány nő valaha is megkörnyékezte, mind csak az izmos férfikarok vad ölelésére vágyott. Egyetlen olyan nordesi nő sem akadt, aki megosztotta volna vele az életét a komor falak közt. S talán nem is akad már soha…

Mivel Barzininek jelenleg nem akadt más dolga, mint szemmel tartani a váratlanul betoppanó, nem szívesen látott vendégeket… a túlzott óvatoskodás pedig távol állt tőle… egykedvűen szemlélte, amint a dolphin evezősei reménytelen küzdelmet folytatnak az elszabaduló szélviharral. Gondolatai azonban a Cetkoponyás Ház és a küldött alakja körül csapongtak…

A Cetkoponyás Ház.

Manapság különféle híresztelések kaptak szárnyra a tengerparti kastélyról, melyek hitelessége kérdéses volt ugyan, de ha csak a tizede igaz annak, amit állítanak, Nordes haduraira válságos idők várnak. Az egyszerű emberek rejtélyes és különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokról, nyomtalanul eltűnt hajadonokról és gyermekekről suttogtak, a Cetkoponyás Házban zajló ördögi szeánszokról, amelyek borzasztó zaja éjjelente őrült rettegésbe hajszolja a közeli nyomornegyedek lakóit.

Barzinit mindez kevéssé aggasztotta.

Úgy vélte - és talán jól okoskodott hogy ez csupán egy külső, habár nehezen széttörhető máz, amelyet ismeretlen politikai erők formálnak, és amely mögött titokzatos összeesküvés húzódik meg. Mert keresve sem lehetne alkalmasabb időpontot találni a felségárulásra, mint amikor Fekete Gorhgman, Nordes hadúr-királya messzi földön erősíti Nordes és saját nevének dicsőségét…

Márpedig, amióta az ország király nélkül maradt, nem várt hirtelenséggel szaporodott fel azoknak a rosszakaróknak a száma, akik különféle érdekből ugyan, de valamennyien Gorhgman trónfosztását áhítják. És most, semmi sem képes megállítani őket…

Barzini feje felett nagyot döndült az ég, és valahol messze a nyílt tengeren villámlás hasított vöröslő fénycsíkokat a sötét égboltra. A fegyvermester eltávolodott a faltól, egy darabig fel-alá járkált a szitáló esőben, majd miután megmozgatta elgémberedett izmait, újból a védfalnak támaszkodott, és gondterhelt arccal tovább bámulta a csónakot

Ha a dolphin még a vihar kitörése előtt biztonságosan révbe akar érni a belsővárosban, a küldönc már csak egy negyedórát időzhet a kastélyban, vagy még annyit sem. Ez idő alatt azonban ő nyugodtan tovább gondolkozhat…

Barzini nem találta a Cetkoponyás Ház helyét az összeesküvésben mindannak ellenére, hogy a Carvallo-ház besúgói részletes és aktuális képet festettek a városban folyó politikai csatározásokról. Arról sem lehetett fogalma, hogy a szóbeszédben, ami a kastélyban folyó démonidézésről szól, mennyi a koholt vádaskodás. Gondolván itt arra, hogy a drén Cairmanagh nagyúr keze alatt hírhedetté váló Ház belügyeire senkinek sem volt rálátása, ami kiváló alapot szolgáltatott a rosszízű pletykák elharapózásához.

Azt is lehetőségként tartotta számon, hogy a drének elleni általános közutálat nem pusztán a drének szövetségébe lépő Gorhgman tekintélyét kezdte el rohamos gyorsasággal aláásni, de mindazokra átterjedt, akik baráti jobbot nyújtottak a drén hatalmasságok valamelyikének. Márpedig a Cetkoponyás Ház Drénia iránti elkötelezettsége nem volt kérdéses.

A fegyvermester tudott egy s mást a Ház múltjáról, amelyek ismeretében jó okkal feltételezte, hogy a Cairmanaghot démonokkal paktáló boszorkánynak kikiáltók szavaiban mégis csak akad némi igazság, és abban is biztos volt. hogy a Cetkoponyás Háznak jelentős szerepe lehet a feltételezett összeesküvésben. Bízott benne, hogy hamarosan többet is megtud mindezekről…

Odalent mozgolódás támadt.

Fáklyalángokat táncoltatott a szél, miközben a Carvallo testőrség feszes léptekkel elfoglalta posztjait és felsorakozott a bejárón. A testőrök sorfala előtt sietős léptű küldönc haladt el. s bírókra kelve a széllel és a zuhogó esővel, a csónak felé tartott. Az illem úgy kívánta volna, hogy Barzini is jelen legyen a küldött távozásánál, de a fegyvermester csak zordan mosolygott magában a bástya biztonságos magasában. Jól ismerte a vén Cairmanagh lányát - talán nagyon is jól.

Enriette igen heves vérmérsékletű és igen kifinomult érzékiséggel megáldott szerető volt, olyasféle, akit a Barzini-féle magának való férfiember csak életében egyszer dönthet az ágyába. S habár a fegyvermester soha el nem feledhető emlékeket kapott a lánytól örökül, mindig beleborzongott. akárhányszor csak az együtt töltött hetekre gondolt.

Enriettét ellenállhatatlanná tette az alakját körüllengő földöntúli báj: Barzini sem tudott sokáig ellenállni a kísértésnek. Rövid kapcsolatuk ideje alatt azonban a nő szeme mélyén szikrázó jég sohasem engedett fel, ahogy a szíve is mindvégig érzéketlen maradt a férfi iránt.

Fagyos vagy, mint mindig! - dünnyögött magában a fegyvermester, miközben hűvös pillantása végigkísérte a lány alakját, amint az a csónakba száll. De mintha csak az odalent forgolódó nő meghallotta volna az elsuttogott szavakat, hirtelen felszegte állát, és egyenesen Barzini meglepett képébe bámult. A fegyvermester még innen is látni vélte a jegesen csillanó, bűbájos szempárt és a lány sápadt arcbőrét - ami persze ebből a magasságból és ebben az ítéletidőben csakis puszta képzelgés lehetett.

Barzini arcára ráfagyott a mosoly.

Enriette azonban - minő megkönnyebbülés - beszállt az ingatag csónakba, és kurta parancsokat vakkantott. Az evezők meglendültek.

A fegyvermester megkeményedő pillantása mindvégig a hullámok hátán vergődő dolphinre szegeződött, amint az - mintha valami láthatatlan erő segítené - minduntalan kitér a nagyobb hullámok elől és lomhaságához mérten lehetetlen fürgeséggel siklik tova, majd válik köddé az éjszakai homályban.

A csónak már a Carvallo-ház felségterületét hirdető gigászi kőszobor talapzatánál járt, ahol a hornyasra maratott pengéjű szigonyt és súlyos pajzsot markoló kőharcos - a Carvallók ősi szimbóluma - dermedten figyelte távozását. Itt a csatorna kiterebélyesedett és a nyílt tengerbe torkollt, de nem sokkal később már védett sziklafal mögött, Nordes első házainak fedezékében folytatta útját.

Barzini esküdni mert volna rá, hogy amint a csónak a nyílt vízre ért, még az eső is elállt és mintha a szél is új irányt vett volna, csak hogy ezzel is segítse az evezősök munkáját.

2.

Barzini a meleget árasztó kandalló mellett állt, hátát a kőfalnak vetve. Rajta kívül még ketten tartózkodtak a lovagteremben.

Várakoztak.

A fegyvermester tekintete lustán végigvándorolt a falakat díszítő, fakó címerpajzsokon, az ezüsttel átszőtt hadi lobogókon és a fényesre suvickolt, de már több helyütt rozsdálló kardokon és alabárdokon. Az enyészet még nem rágta bele magát a terem falaiba és berendezési tárgyaiba, de már ott lapult a penészvirágos sarkokban, ahová nem jutott el a fáklyák kormozó fénye. Dohos szaga a lassú elmúlás kérlelhetetlen bizonyosságát hordozta magában.

- Meddig kell még várakoznunk?

A türelmetlen, fiatal férfihang a terem távolabbik végében csattant. Barzini pillantása megtalálta a hang gazdáját, és megállapodott rajta. A pelyhedző állú Piedro volt az, a ház urának kisebbik fia. A fegyvermester úgy ismerte, akár a tenyerét. Különc, nyegle modorú suhanc volt, aki örökké csiricsáré ruhákban járt és peckes járással kellette magát a nordesi fehérnép előtt. Mindezek mellett helyén volt a szíve és a vívótőr is jól állt a kezében. Ez utóbbit olyan jól forgatta, hogy bár számos nőszemély megrontását írták a számlájára, még mindig a nyakán hordta a fejét. Barzini tanítványaként ez nem is lehetett volna másként.

- Türelem, ifjúúr! - csitította a fegyvermester. - Apánk fél napig időzött Syllian házában és alig hogy megérkezett, máris vendége akadt. Hosszú és fárasztó nap áll mögötte. És azt hiszem, a mondandója kárpótol majd bennünket a várakozásért!

- Igazad lehet, cessior! - válaszolt unottan az ifjabbik Carvallo, és ezzel úgy tűnt, még egy kis időre lerendezettnek tekinti az ügyet. Egy három ágú hárító tőrt húzott elő a derékövéből, és azt forgatta szemkápráztató ügyességgel az ujjai közt, mintegy unaloműzésként.

- Hát persze!… Barzininek mindig és minden körülmények között igaza van! Nemde, testvér?

A harmadik jelenlévő testi valójában nem tartózkodott a teremben, hangja mégis bántó élességgel csendült. Penguin volt az, a kastély esszenciamestere. Varázstudó, a Carvallók húsz nemzedékekre visszavezethető mágikus tudásának birtokosa és reménybeli átörökítője.

Barzini elfintorodott.

- Ne kezdd újra a haragszítást. Penguin! Ma nem vagyunk veszekedős kedvünkben! Inkább bújd tovább a tekercseidet. Majd szólok, ha érdemes lesz ránk vesztegetned a figyelmedet.

Rekedt hangú kacagás válaszolt.

- Milyen igazat is szólsz, testvér! Legalább egyikünk csináljon valami értelmeset, míg a másik kettő üres hallgatással üti el az időt.

A fegyvermester most már oldalra fordította a fejét, hogy farkasszemet nézzen Penguin kárörvendőn vigyorgó képével, aki a falitükörből bámult vissza rá. A varázsló keskeny válla mögött tágas szobája falai rajzolódtak ki. A háttérben valamiféle kondérban varázsfőzet rotyogott, füstje bodros nyúlványokkal tekergett Penguin feje körül.

- Sohasem voltál a szavak embere, Barzini. De úgy vélem, ez már örökre így marad. Magányosan, elnehezült nyelvvel fogsz elrohadni, önmagad árnyékával társalogva. Senki sem fog rád ajtót nyitni. S ha így megy, még szegény Piedro is a nyomdokaidba lép, amilyen balga. Ő is kezdi azt hinni, hogy a nyelve helyett csupasz acéllal is sikerrel bájologhat a nordesi szüzek előtt. Hah! Micsoda sültbolondok vagytok mindketten!

Barzini szélesen elmosolyodott, homlokáról köddé foszlottak az előbbi harag apró szarkalábai. Penguin, ha csak tehette, mindig megragadta az alkalmat, hogy csípős megjegyzéseket tegyen Barzini terméketlen nőügyeire. Manapság Piedrót is a nyelvére vette, mivel a fiatal nemes egyre gyakrabban tetszelgett a befolyásos pengevirtuóz szerepében. Ez egy időre kelendővé tette őt a nők körében, de mivel túl egyenes ember volt, s hízelegni, szerelmes szavakat suttogni nem tudott, hamar kiadták az útját. Nem kis derültséget okozva ezzel a hasonkorú városi ifjaknak, amiből aztán igen hamar szóváltás, majd vérre menő párviadal kerekedett. S ha Piedro nem Barzini keze alatt tanulta volna a kardvívás mesterségét, minden bizonnyal már egy csatorna mélyen rohadna.

Piedro mérgesen felpattant, Barzini azonban kurta kézmozdulattal leintette. A kölyök dúlva-fúlva, de visszaereszkedett az asztalhoz.

Ha Penguin a nyelvét akarja köszörülni, hát csak rajta! - gondolta Barzini. Amúgy is ritka alkalom, hogy hajlandó elhagyni a lakosztályát. Ezt a rövidke időt majd csak kihúzzuk valahogy…

- Talán inkább a saját sikertelenségedet akarod leplezni, nemes rokon! Mert a mi emlékeink között valóban akad egy s más rosszemlékű kaland - de te vajon hány… kalandról… tudnál számot adni? - Barzini a lényegre tapintott: Penguin szinte sohasem hagyta el a kastélyt és nőket sem fogadott a lakosztályában. Azt rebesgették, hogy impotens, bár ezt maga Barzini sem hitte el.

A varázsló arcáról lehervadt a rátarti mosoly. A fegyvermester mosolyogva folytatta:

- És ha már a szavaknál tartunk. Minek is értenénk a szavak csavarásához? Ha az alkalom úgy hozza, ott van erre apánk vagy esetleg te magad. A mi hasznosságunkat másban mérik. – Azzal jókedvűen megpaskolta az oldalán függő kard fénytelen markolatát.

A varázsló faarccal a háta mögé sandított, mintha halaszthatatlan teendője lenne a füstölgő fazékkal, de savanyú ábrázata önmagáért beszélt. Ebben a küzdelemben most alul maradt.

- Sohasem értettem, apánk miért épp rád hallgat olyan ügyekben, amelyeket nem acéllal vívnak. - Penguin tekintete mérgesen villant

Úgy, hát megint a régi nóta…

Barzini szólásra nyitotta volna az ajkát, de ekkor a terem ajtaja fülsértő nyikorgással feltárult, és Gerauld indulatosan beviharzott a szobába. Nordes hadura, a Carvallók tisztességben megőszült feje vászonzekében és bőrnadrágban érkezett, ezzel is mutatva, épp csak megszabadult lovagi vértezetének súlyos fémdarabjaitól, s első útja máris a tanácsterembe vezetett.

Gerauld di Carvallo páncélzat nélkül is fejedelmi tartású, uralkodásra termett férfi benyomását keltette. Akik ismerték, jól tudták, Gorhgman halála esetén a korona csakis az ő fején lenne megingathatatlan. Gerauld azonban, végtelenül egyenes és őszinte ember lévén, nyíltan vallotta: ő nem vágyik a király babérjaira. Életét kizárólag a hadtudománynak és a szüntelen harcnak szentelte. S bár fél szemét mindig az aktuális nordesi politikán és az egymás ellen hőzöngő hatalmasságokon tartotta - hisz ezt kívánta meg tőle a hadúri tisztség, a másikkal hadserege és uradalma erősítésén fáradozott. A sors ugyan uradalma határait a Carvallo kastély várfalaiban húzta meg, de nem is volt még egy ilyen kiválóan megerősített erőd Nordesben, mint ez. A Carvallo regruták a Vihargárda néven elhíresült harcos rend alakulatait alkották, és az ország legfegyelmezettebb és legképzettebb haderejeként tartották számon őket. Szárazföldi és tengeri ütközetben egyaránt megállták a helyüket, hadiflottájuk páiját ritkította, nem annyira számbeli fölénye, mindinkább félelmetes ereje miatt. Gerauld végtelen precizitása, vasakarata és gyémántkeménysége uralkodott a rend tagjai felett, amiért cserébe vak engedelmességet és félelemmel vegyes tiszteletet kapott viszonzásul.

A Carvallo századokba bekerülni kiváltság volt, de akit ide vetett a jószerencse, az egy életen át - sőt, nemzedékeken át - hű maradt urához. És a sergentek sohasem panaszkodtak. Miért tették volna? Mindenük megvolt, amire csak egy férfinak szüksége lehet: étek, ital, nők, zsold és kvártély . És ami a két legfontosabb: tisztelet és megbecsülés.

A nordesi urak a „Gorhgman pallosa” nevet aggatták Gerauldra: nagy igazság rejlett a szavak mélyén. Mert valóban Gerauld comtur volt a fegyver; a király láthatatlan fegyvere, acélos jobb keze. A penge, ami bár vén, de vénségére is törhetetlen és ifjonti hévvel villanó. A legváratlanabb pillanatokban képes lecsapni ott. ahol a leginkább szükség van rá, és ott, ahol az árulók a legkevésbé várják. S ahol megvillan, ott kő kövön nem marad…

Amíg Gerauld comtur szigorú pillantása végigmérte a teremben tartózkodókat, a vitatkozók elnémultak és igyekeztek kikerülni a hadúr figyelme alól. Egyedül Barzini volt az, aki állta a vén Carvallo pillantását.

A comtur csettintett az ajtóban várakozó apródnak, aki sietős léptekkel a hadúrnál termett, jófajta vörösborral teletöltötte a feléje nyújtott ónserleget, majd rendre végigkínálta a teremben tartózkodókat. Penguin esetében zavarba jött: először a tükrön keresztül óhajtotta átnyújtani az italt, aztán látva a varázsló értetlen, majd haragosan elködösülő pillantását, gyorsan kihátrált a teremből és behúzta maga után a súlyos ajtót.

- Igazságtalan vagy, fiam! - A hadúr feddése Penguinnak szólt. A comtur hangja komoran zendült, de inkább atyai dorgálás rezgett benne, mintsem valódi harag. Barzini a csatorna kölyke, jól tudom. De a saját kezemmel húztam ki onnan és én magam neveltem fel. Emlékszem: koszos és büdös volt, talpig szennyes az anyja vérétől és a csatorna mocskától. Akkor azt mondtam: „Ebből is lesz olyan apród, mint a többiből!” Erősnek és életrevalónak tűnt: elvégre túlélte a Bendőt!… És lám: negyven év alatt elleste minden tudásomat és még hozzá is tett egy jó adaggal. A vén Robualdo kardmester úgy halt meg, hogy halálos ágyán fiává fogadta és fegyverével együtt reá ruházta minden evilági rangját. - Gerauld szeme különös szikrát vetett. És Barzini az utolsó években jobb volt magánál Robualdónál! Ma pedig… százak tanulnak a keze alatt. Piedrót, heves vérmérsékletű fiamat is megtanította mindarra, amit csak tudni érdemes. És bár Barzini ereiben nem Carvallo vér folyik, fiamnak tekintem őt… akárcsak téged, Penguin.

Gerauld jóízűen, nagyokat nyeldekelve kiürítette a kupát, majd újra töltötte azt. Szeme újfent Penguin csökönyösen hallgató alakjára tapadt, hangja borízűen zendült, de már némiképp szertartásosan, ahogy az egy hivatalos tanácskozáshoz illő.

- És te is jól tudod, magiszter, vannak olyan dolgok, amelyekben egy tiszta elme, egy romlatlan lélek jobb döntést hozhat, mintsem a magunkfajta kivénhedt politikus, aki hazugságok és csalárdságok közt éli le az életét. Különösen egy olyasféle ember, akinek csak a csupasz acél és a lovagi becsület parancsol… Úgy, azt kérded miért? Az éleslátás: ez a legkiválóbb bajvívók erőssége. Átlátni az ellenfél ravaszságán; felfedezni a legapróbb, legtitkosabb szabadon hagyott réseket; meghozni a legjobb döntést: s mindezeket a pillanat töredéke alatt. Ez már nem megy minden botcsinálta kardforgatónak… Ehhez isten adta tehetség kell!.,. Ezért van hát szükségem Barzini segítségére, és persze éppúgy Piedróra és rád, kedves Penguin! Sőt még Gotrik mesterre is!

Gerauld comtur eldörgölt az orra alatt egy diadalittas mosolyt, felhajtott egy fél kupa bort, majd a szakállán csillogó borcseppeket egy kurta kézmozdulattal letörölve, helyet foglalt Piedro mellett Magához intette a megilletődött Barzinit, akit nem annyira a felmagasztaló szavak, sokkal inkább Gotrik mester nevének említése vágott mellbe. Ha a comtur még a törpe kutász segítségét is igénybe akarja venni, akkor nem akármilyen híreket kapott. Vagy Gorhgman király nehezen megszilárdított hatalma, vagy a Carvallo-ház léte forog végveszélyben.

Vagy mindkettőé.

A comtur jelentőségteljes pillantást vetett a kifürkészhetetlen arcú Penguinra, aki nyomban értett a jelzésből. A varázsló halk, fejhangú mormogása volt a biztosíték arra, hogy a most következő bizalmas társalgásból egyetlen szó sem fog illetéktelen fülekbe jutni. A terem falai köré mágikus védfal épült fel, ami lehetetlenné tett mindenfajta mágikus és nem mágikus fürkészést.

A Carvallo-ház fegyvernemesei magukra maradtak titkaikkal.

3.

Barzini döngő léptekkel hagyta maga mögött a tanácstermet.

Fejében még ott visszhangoztak a comtur szavai, de gondolatai már az előtte halmozódó feladatokat vették sorra. Elsőként magára kellett öltenie válságos időkre félretett vértezetét, mivel jelenlegi viselete nem volt alkalmas ahhoz, hogy elhagyja a kastélyt. Legalábbis nem ahhoz az úthoz, amelyen a feladat értelmében elindulni szándékozott…

Hosszú, visszhangos folyosón, majd egy fényárban úszó szalonon haladt át, gazdag bútorok között, s bár léptei neszezését elnyelte a vaskos miterón szőnyeg, tucatnyi kíváncsi tekintet követte útját: a kastély őrsége némán tisztelgett az elhaladó fegyvermester előtt, de távozása után összesúgtak a háta mögött: „A cessior zaklatottnak tűnik. Vajon miféle hír izgatta fel? Talán ütközet van kilátásban? De miféle? Vagy csupán személyes dolga akadt? Netán az örök bajkeverő, Piedro került valamiféle veszedelembe, amelyből most mestere húzza ki? Vagy a comtur titkos küldetéssel bízta meg? Ki tudja, mi az igazság?..

Barzini természetesen nem kötötte a pusmogok orrára küldetése célját. Nagy néha, amikor magányosan elhagyta a kastélyt, úgy is találgattak épp eleget. Már megszokhatták, hogy titokzatos elmaradásaira a fegyvermester mindig egymaga jár. Jól tudták, amennyiben szükség van rájuk, a comtur vagy hadvezére, a cessior, rögvest értük szalajt. Így is volt ez rendjén. Közben pedig szerelmes „ottlégyekről”, titkos párviadalokról és öngyilkos küldetésekről sugdolóztak, vagy inkább fantáziáltak. Habár, mindegyik elképzelésben akadt igazság. Az éjszakai kijárások valódi mibenléte azonban mindörökre Barzini titka maradt…

A kastélyerőd déli és nyugati szárnyában csak úgy pezsgett az élet. Szolgák hada sürgött-forgott a lakosztályokban és a folyosókon: volt, akik takarítottak, mások viseletes ruhákat raktak halomba, megint mások néhány kisírt szemű porontyot reguláztak, egyesek - dolguk nem lévén - szájtátva bámulták az égiháborút.

Amerre csak elhaladt, illedelmes köszöntések és félénken rebbenő tekintetek fogadták. Barzini nem volt hirtelen haragú, netán pökhendi ember, akit rettegni vagy gyűlölni kellett volna. A szolgák erélyes kiállása, egyszerű - a köznép számára is érthető - beszéde és egyenes természete miatt tisztelték. Páratlan harci tudása és megközelíthetetlensége azonban egyfajta misztikummal is felruházta alakját, amely távolságtartásra késztette a rangban alatta állókat.

Barzini csak derült mindezen, de a szeme rezdülésével sem mutatta. A szolganéppel szemben minden alkalommal éreztette a hatalmát, de sohasem annyira, hogy az bárkiben is ellenszenvet ébresszen. Tudta jól: mint ahogy neki is megvannak a saját érdemei, éppúgy a szolgák nélkül sem lehetne teljes a kastély élete: a kastély a nordesi uralkodó hatalmát hivatott jelképezni és védeni. Ahhoz, hogy ez a kastély betölthesse funkcióját, nem elegendőek a puszta falak és a fegyverek. A falak elrohadnak, leomlanak, ezért időről-időre gondozni kell őket - ez a köznép feladata. A fegyverek forgatásához jól képzett harcosok kellenek, a harcosoknak pedig mesterre van szükségük, aki megtanítja őket mindarra, amit a tengeren és a szárazfölden vívott ütközetekben tudni kell. De ahhoz, hogy a harcosok küzdeni tudjanak, bőséges élelemre és megint csak a szolganépre - főként dolgos asszonykezekre van szükség; egy testileg és lelkileg parlagon hagyott, elnyomorodott harcos hasznavehetetlen a seregnek…

A gyermekek éppúgy fontosak: ők örökítik át apjuk vagy anyjuk tudását, hogy később a Carvallo-ház fegyveresei vagy szolgálói legyenek. Valójában nem is voltak szolgák: többségük már itt született és itt is élte le egész életét. A Carvallo-ház volt az otthonuk. Szabadon távozhattak volna, ha úgy akarják. De minek tették volna? Nordes egyik legerősebb házának alapját tartották, távol a Bendő vagy a Bálás zajos, kaotikus forgatagától, halálszagú sikátoraitól. A Carvallo urak bizton számíthattak rájuk, s cserébe a megbecsülésükkel fizettek. Hosszú évszázadok múltak el így, gond nélkül: a gépezett kifogástalanul működött.

Egyik erős bástyája, a névtelenségből felemelkedett fegyvermester, most elhagyni készült a fészek biztonságos melegét. A szolgák, amikor utánanéztek, áldást kívántak a fejére; Barzini a lelke legmélyén megérezte ezt. Szüksége is volt a támogatásra. Ott, ahová készül, minden segítség jól jöhet!

A fegyvermester háta mögött eltünedeztek a dolgukat végző szolgák, elhaltak a mindennapos zörejek. Néptelen folyosókon folytatta útját, s csak csizmáinak halk neszezése és a kezébe ragadott fáklya sercegése szegődött útitársául. A várnak ez a szárnya nem volt ugyan teljesen kihalt, de termeit és lakosztályait időtlen idők óta nem használták. A homályos sarkokban csótányok lapultak, a mennyezetről pókfonatok csüngtek alá az üresen álló lakrészekbe vezető, megroskadt ajtók kilincseit rozsda marta. A csizmás talpak nyoma, amit a rendszeresen elmasírozó őrjárat hagyott maga után, éles ösvényt képzett a folyosón. Körülötte évszázados por lepett el mindent.

Barzini kis idő múltán kiválasztott magának egy lépcsőlejárót, amelyekből a folyósón minden húsz szívdobbanást követően akadt egy. Mielőtt azonban megindult volna lefelé, gondosan tanulmányozta a boltíves kapu fölé felvésett jeleket, s csak amikor mindent helyén valónak talált szaporázta tovább lépteit.

Ezek a lejárók a legkülönbözőbb helyekre vezettek, maga sem tudta volna megmondani, pontosan hová. Némelyek a várudvaron kötöttek ki, mások vége nincs járatok sötétjébe vesztek, megint mások a fellegvárhoz fordultak, vagy a palota egy másik lakónegyedéhez vették az irányt. Annak idején úgy alakították ki őket, hogy amennyiben a külső várfal áldozatul esik az ellenségnek, a támadók idebent összezavarodjanak, egységeik pedig elszigetelődjenek egymástól. A vár építői a helyes irányba vezető ösvényeket titkos jelekkel látták el, amelyek megfejtéséhez kívülálló nem érthetett, s gyakran folyamodtak rejtett alagutakhoz, átvezető folyosókhoz, amelyek nyitása-zárása bonyolult logikai fejtörőket, vagy számtalanszor átismételt varázsszavakat követelt meg. Amíg az ellenség a járatokban kavargott, a védőknek elegendő ideje volt arra, hogy a megmaradt erőket a fellegvárban összpontosítsák.

A fegyvermester tisztában volt a jelek jelentésével, és ha a helyzet úgy kívánta, képes volt eligazodni a titkos járatok útvesztőjében is. Messze nem ismerte azonban úgy a labirintust mint Gotrik mester, akire éppen ezért hamarosan szüksége lesz…

Barzini útját a folyosó labirintusban hosszú percekig éji sötétség övezte. A levegőben finom por repdesett a léptei nyomán, ahogy sorra egymás után tárta fel a legkülönfélébb titkos ajtókat, amelyek aztán elfeledett kerengőkre és elhagyatott termekbe vezetettek. Két szinttel tartózkodott a kastély lakott része alatt, de kellően távol és elszigetelten volt ahhoz, hogy amennyiben baja esnék - az összes csapdát ő sem ismerhette - jó ideig keressék a nyomát, ha ugyan felfedezik egyáltalán. A rejtekajtók előtt ugyanis - akárcsak a lépcsőlejárókon - mágikus rúnavésetek gondoskodtak arról, hogy a lábak nyomában felszálló por azon nyomban lenyugodjon és visszanyerje eredeti állapotát. A kastély rejtett ösvényei féltékenyen őrizték hát titkukat, s megfejtésükhöz még Barzini tudása is szerfelett kevésnek bizonyult volna. Talán csak Penguin és Gotrik mester foghatta volna vallatóra a néma sziklákat és a századéves véseteket. Barzini remélte, erre nem lesz szükség.

Egy újabb - ki tudja, hányadik - falikar meghúzásával apró kamrába jutott, amelynek falait több helyütt cirkalmas írásjelek csúfították. Őrzőrúnák voltak ezek, amelyeket az ősi Carvallo mágusok róttak fel a falakra, hogy azok féltett kincseik felett őrködjenek. Titkukat maga Barzini fejtette meg, húsz esztendővel ezelőtt, amikor még ifjonti hévvel és makacs fejjel bevette magát a vár járataiba. Akkori kalandozásai során fedezte fel a termet, ahová… habár rejtett folyosók tucatjait kellett előtte felfednie… szerfelett könnyű bejutás ígérkezett. Habár a kamra egy különös mellvérttől eltekintve teljesen üres volt, a rúnák mit sem veszítettek hatalmukból, s bebörtönözték ide a fegyvermestert. Mivel mentális segélykiáltását elnyelték a mágikus falak, egy hétig fetrengett saját szennyében, mire megfejtette a kijutás titkát. Csontig soványodva már-már feladta a reményt, amikor pszionika egyes Penguintól ellesett diszcíplinái, valamin a jelmágiában való jártassága végül meghozták gyümölcsüket - a rejtett falszakasz felemelkedett, s ő diadalittasan csúszott-mászott vissza a felső szintekre. Barzini azóta is féltékenyen őrizte titkát, s a vértezetet továbbra is itt rejtegette. No nem féltékenység vagy netán tolvajlástól való félelem miatt, hanem Penguin tanácsára. A varázslót beavatta új felfedezésébe, aki hosszasan tanulmányozta a szerzeményt, majd azzal bocsátotta el:

- Nagyhatalmú tárgy ez, testvér, de a nem hozzáértő számára csak kevés, ámbátor valóban hasznos titkot rejt. - Barzini maga előtt látta a magiszter fancsali arcát, amint az kényszeredetten átnyújtja neki a különös zsákmányt. - Magam nem vagyok járatos a Guarni mágiában, de a bőrömön érzem rontó hatalmát. Azt tanácsolom neked, cessior, ásd el olyan mélyre, amilyen mélyre csak tudod. A sötétségben fogantatott, ott van a helye. A fenti világra csak bajt hoz, akárcsak arra, aki hordozza. Ha nem szükséges, soha ne vedd magadhoz! Ha mégis megtennéd, több kárt fog okozni neked, mint amennyi hasznot remélhetsz tőle.

Barzini jól agyába véste a hallottakat és meg is fogadta Penguin tanácsát. A húsz esztendő alatt egyetlen egyszer használta fel a vértezetet, amikor a Ház érdeke a Bendő alatti csatornarendszerbe kényszerítette.

Akkor a mágikus vért csaknem örökre megvakította.

Őt keserves hétbe telt, mire szeme visszanyerte éleslátását, habár ő maga már lemondott erről. Penguin mágiája és egy elf vajákosnő főzetei együttesen hozták meg a kívánt hatást. Akkor Barzini megfogadta, a páncélt csak igen különleges indokkal ölti magára újra.

A mai nap ezen kivételes alkalmak közé tartozott.

Maga a comtur javasolta a varázstárgy használatát, aki előtt a páncél létezése nyílt titok volt. Penguin kényszeredetten bár, de támogatta az ötletet. Az Alsóbb Szinteken nagy szolgálatot tehet a fegyvermesternek - mondta.

Barzini most féltő gonddal magához vette, majd zsákba gyömöszölte a dísztelen, csillogóan fényes, éj fekete anyagból kikovácsolt mellvértet, majd lezárva a titkos kamra bejáratát, sietősen megindult a felfelé vezető rejtett ösvényeken.

4.

A fegyvermester soron következő útja Penguin lakosztályához vezetett. Penguinról a kastélyban sokan azt gondolták, hogy rontó lelkekkel és túlvilági hatalmakkal szövetkező örült, aki titkos laboratóriuma mélyén perverz kísérleteket, mocskos szertartásokat folytat. Ennek ellentmondani látszott az a tény, hogy a varázsló nem a kastély használaton kívüli részeiben, egy sötét titokbarlang mélyén vert tanyát, hanem éppenséggel a vár felsőbb régióiban, mégpedig a fellegvárban, annak is legfelső szintjén, a padlástérben…

Barzini kiválóan ismerte fogadott testvérét és mindennek nevezte volna, csak nem démon imádónak, legfőképpen pedig nem a Pokolisten helytartójának, ahogy azt a szolgák közt rebesgették. Penguin titokzatoskodó és lobbanékony természet volt ugyan, és ha nagy ritkán megjelent a köznép előtt, fennhéjázó szavai gőgtől csöpögtek, de ettől eltekintve éppolyan közönséges ember volt, akárcsak a többiek. Ami mégis felülemelte őt mindezeken, az a mágikus esszencia feletti uralom képessége volt, és a szűnni nem akaró elhivatottság a mágikus tudományok gyakorlása iránt.

Persze, eszesebb és kitartóbb is volt a kastély legtöbb lakójánál, de az alakja köré szőtt sötét rémhíresztelések inkább elzárkózottságából, ritka és szokatlan külsőségekkel átitatott megjelenéséből, furcsa rezidenciájából és még furcsább szokásaiból építkeztek. Ez utóbbiak közé tartozott bizonyos állatok - patkányok, gyíkok, pókok, bogarak és különböző férgek - beszerzése, és a sokféle titokzatos küldemény (némelyekből szüntelen kaparászás, máskor félelmetes vartyogás szűrődött ki), amelyek innen-onnan, akár a birodalom határain túlról is érkeztek, s amelyek tartalmát illetően a leghihetetlenebb és a legképtelenebb feltevések kaptak szárnyra, palota szerte. A boszorkánymesterség legbiztosabb jelét kellően alátámasztotta a padlástérből időnként leszivárgó émelyítő bűz, ami az egész kastélyt elöntötte, s a beazonosíthatatlan rikácsolás és bömbölés, ami időnként a szolgálókba fagyasztotta a lelket.

Mindezekkel együtt Penguin egy húszas évei derekán járó, vonzó külsejű, habár kissé nyeszlett alkatú férfi volt, aki után nem pusztán a varázsfőzetek bűzétől átitatott, émelyítő szagú ruházat miatt fordultak meg a fehérnépek. Penguin éleslátásának, fondorlatos nyelvének és ékesszólásának egész Nordesben híre ment, akárcsak varázslási tudományának. A szóbeszéd szerint napi kapcsolatot tartott fenn bizonyos Zinkkel, a város hírhedett nevű alkimistájával, valamint a rosszhírű Fürgeléptűek elf boszorkányszektával.

Az igazságot maga Barzini sem tudta. Ezen nem lehet csodálkozni akkor, ha tudjuk, hogy Penguin birodalma eddig mindössze három alkalommal tárulkozott fel előtte, lévén, ide csak roppant keveseknek és igencsak ritkán adódott lehetőség a bejutásra. Barzini immár negyedik alkalommal kívánta átlépni Penguin ajtajának küszöbét, és ha minden igaz, most a leghosszabb időtartamot fogja odabent eltölteni. Feltéve, ha minden a terv szerint alakul…

A fegyvermester átsietett néhány üresen kongó folyosón, egy föld alatti alagúton (odakint elszabadult a vihar, úgyhogy eltekintett az udvari sétától), és már a fellegvár alsó szintjén járt. Maga az épület egy öblös lakótoronyhoz volt hasonlatos: az alsóbb szintektől a padlástérig előbb a pince, a raktárhelyiségek, az éléskamrák és a konyha következett, amelyek aztán átadták helyüket a fegyvertermeknek és a lakosztályoknak. Mivel Barzini az őrfeljárót használta, gyorsan maga mögött hagyta mindezeket. A legfelső szinten már csak néhány unottan posztoló őr állta útját. Ezek szájtátva bámulták a váratlanul felbukkanó fegyvermestert - még az illedelmes főhajtásról is megfeledkeztek, de a zsákba rejtett vértezet is legalább ilyen figyelemre tarhatott számot. (Hadd higgyék azt, hogy valamiféle ajándékkal akar kedveskedni öccsének, ami aztán bármi lehet - ezt már az őrség fantáziájára bízta.)

A fegyvermester eltekintett a formaságoktól és a lankadó figyelmű őrök rendre utasítására sem vesztegette az időt. Fanyar mosollyal az arcán lépett be Penguin birodalmának előterébe. A kurta folyosón éjsötét ébenfa ajtóval találta szemközt magát. Megmagyarázhatatlan módon, hideg borzongás futott végig a gerincén. Vajon miért?

A dísztelen faajtó legközepén durván megmunkált emberi szem domborműve díszelgett, ami megkövült tekintettel méregette az új jövevényt. A látszólag élettelen faragvány azonban határozottan megmoccant, pislogott néhányat, majd szemkápráztató gyorsasággal emberi ajkakká formálódott át.

- Az ajtóm nyitva áll előtted, testvérem! - recsegte olyasféle csikorgó hangon, mint amikor acélfogak morzsolnak homokszemcséket. - Ne habozz! Lépj be hozzám bátran!

A fegyvermester lendületesen megtaszajtotta az ajtót, mire az egyszerűen köddé vált: az ajtó helyén most végtelenbe vesző, koromfekete űr ásított. Barzini elbizonytalanodott.

- Mire vársz hát? Bízz bennem! - hallott egy furcsán elmosódott hangot a sötétség túlfeléről.

- A tréfáid néha túllépik a jó ízlés határát, magiszter! - morogta, inkább csak magának. - És az én türelmem határait is - tette még hozzá halkan, aztán félretéve veszélyérzetét, belelépett a fekete semmibe. A „fekete semmi’’ hideg nyálkává alakult át, ami pillanatok alatt befutotta a testét és ragacsos mázként tapadt rá. Befurakodott az orrába, fülébe, a ruhája redői közé; minden fedetlenül hagyott rést megtalált.

- Ne tarts semmitől, kedves bátyám! Ez csak puszta formalitás! Mindkettőnk biztonságáról van szó…

Barzini válaszolni akart, de tele szájjal képtelen volt rá. Ujjai az oldalára szíjazott kard markolata után tapogatóztak. Ha sikerülne megkaparintania!…

Ekkor a massza elégedetten felhagyott a kutakodással és eltávolodott tőle, felfedve a fegyvermester előtt az aprócska, ovális alakú előteret, amelynek keresztül-kasul befutotta a falát. Most megnyugodva szétterült, habár nyáladzó testfelszínén még apró rángások futottak át. Barzini elégedetten állapította meg, hogy a nyálka egyetlen szennyfoltot sem hagyott a ruházatán.

- Most már eszembe jutott, miért nem jövök hozzád gyakrabban! - mondta elfúló hangon. Leplezni igyekezett a haragját, de ha más nem, hát elboruló homloka ékesen árulkodott feldúlt lelkiállapotáról. - Úgy is fogalmazhatnék, a múltkoriban talán… testvériesebb volt a fogadtatás!

- Ne mondd! Ez a feltételezés meglehetősen sértő rám nézve.

- Ezt szívből remélem! Bár, a bűntudat talán jobban a kedvemre lenne. De persze neked sohasem volt ilyen…

Miközben beszélt, Barzini fokozatosan beóvakodott a varázsló lakrészébe. A padlástér átmenet nélkül kiöblösödött körülötte, és egy tágas előszobába került. Ez a hely már ismerős volt a számára. A berendezés java részét ódivatú, de kényelmesnek tűnő bútorok alkották, a falak mentén girbegurba könyvespolcok sorakoztak, roskadásig rakva könyvekkel és papirusz tekercsekkel. Néhány helyütt megfejthetetlen témájú festmények vagy inkább firkálmányok díszelegtek a falon, a sarkokban gyanús külalakú és roppant változatos összetételű növények zöldelltek. A levegőben a bútorok bőrhuzatának illata elegyedett a molyrágta könyvek fanyar szagával, de mindezeken túl valamiféle beazonosíthatatlan, keserédes füst is terjengett a helyiségben.

Penguin a legtestesebb kanapén ült, karjait hanyagul összefonva beesett mellkasa előtt. Elégedett, hamiskás mosollyal állta a fegyvermester dühös tekintetét, s közben a szeme sem rebbent. Barzini rég látta öccsét teljes életnagyságban, karnyújtásnyira maga előtt. Újfent meg kellett állapítania: a varázsló megjelenése vegyes érzésekkel tölti el. A férfi szabályos arcvonásai, finoman metszett orra, magasan ívelő szemöldöke, valamint aranyszőke haja a Carvallók vérvonalának jellegzetességeit mutatták. Penguin kínosan ügyelt önmaga és környezete tisztaságára is (tegyük hozzá: a palota többi lakójához mérten), amint ahogy az egy jól nevelt úri növendékhez illik: erről gondosan borotvált álla és csillogó haja ékesen árulkodtak. Ha Barzini csak ezeket veszi alapul, akkor egy nordesi főnemest lát maga előtt, aki lehetne akár szimpatikus is. Csakhogy Penguin arckifejezéséből hűvös elutasítás áradt, fagyosan mérlegelő tekintetében pedig kendőzetlen gúnymosoly vibrált: ez utóbbi felért egy mérgezett tőrdöféssel.

Barzini arca talányosnak tűnt, ahogy a varázsló előtt állt, állát a földnek szegezve. Csak a szeme mélyén villant valamiféle különös láng.

Eltitkol előlem valamit - merengett magában Penguin. Mindig sikerül felbosszantania! Lehet, hogy bennem van a hiba?

- Ne érts félre, Barzini! - mentegetőzött, széttárva a karját. - Ez a hobiniscus a legújabb szerzeményem. Khittarából hozattam; igen különös fajta. Nem untatlak a részletekkel, elég annyit tudnod: senki sem ússza meg a vele való találkozást sértetlenül, ha én úgy akarom.

Barzini értőn biccentett, de mielőtt a szíve újabbat vert volna a mellkasában, egy vadászó gepárd fürgeségével lépett előre, kardja szélvészként röppent ki hüvelyéből, és villámként lesújtva egyetlen csapással fejét vette a meglepett mágusnak…

…azaz, csak fejét vette volna, de a penge ártalmatlanul átsuhant Penguin vékony, inas nyakán. Csak a megsebzett levegő szisszent fel csalódottan, üresen.

Barzini arca felderült, szája szegletében megsűrűsödtek a ráncok. Egy sóhajtásnyi időre elmerengett, vajon mi történt volna akkor, ha téved… Visszalökte hüvelyébe kardját, majd jókedvűen körbehordozta pillantását a teremben.

- Te se érts félre, testvér, de meg kellett bizonyosodnom afelől, vajon a magad ura vagy még, vagy már beléd költözött valamelyik istenverte dög a gyűjteményedből… De látom, nem tagadtad meg önmagad: még a saját bátyádban sem bízol! Az óvatosságod és a bizalmatlanságod vénségedre az eszedet veszi majd, meglásd! De most már előbújhatsz!

Penguin szellemmása továbbra is kifürkészhetetlen ábrázattal, de immár szobormerev tartásban üldögélt a fegyvermester előtt; a varázsló már nem igyekezett fenntartani az álca valódiságát. A valódi Penguin végül egy könyvespolc mögül lépett elő, kissé viseletes köpönyegben, varázstőrét selyem derékövébe tűzve. Az arcán többféle érzelem viaskodott egymással, de ezek egyike sem volt éppen barátságosnak nevezhető. Kurta fejbólintással üdvözölték egymást, eleget téve a formalitásnak.

- Veled, de csakis veled mindenkor kudarcot vallok! - fakadt ki indulatosan, miközben bal kezének mozdulatával megszüntette az álcázó varázst… a szellemalak köddé vált.

- Nem úgy a szolgákkal és az ártalmatlan kalmárokkal szemben! - gúnyolódott Barzini, tovább feszítve a húrt. Aztán hamarjában észbe kapott: itt és most nem tanácsos feldühítenie a varázslót. No és értelme sem sok lenne… Gyorsan fordított a szavak állásán. - De úgy tudom, a Látók tanácsában súlya van a szavaidnak.

Penguin látszólag meg sem hallotta az utóbbi hízelgést, ami pedig valódi dicséret akart lenni. A Látók varázslórendje nem engedett be bárkit a tagjai közé, s akinek köztük szava volt, az bízvást befolyással bírt az egész város életére.

A varázsló arca kisimult: megfejthetetlen, rezzenetlen arcát öltötte most magára, amit oly szívesen használt. S az istenek a megmondhatói, ha a helyzet úgy kívánta meg, kiváló érzékkel tudta leplezni valódi érzelmeit. Most is kimért, szertartásos hanghordozással felelt.

- Nem is hinnéd, cessior, milyen találékonyak tudnak lenni ezek az „ártalmatlan kalmárok”, csak hogy néhány arannyal megrövidítsenek! Egyesek odáig vetemednek, hogy mágiát hívnak segítségül… ellenem! Balga népség!… De a pénzcsináláshoz, ahhoz nagyon értenek! Ha megfogadsz tőlem egy jó tanácsot: sohase hagyd, hogy a fejedre nőjenek!

Barzini kurtán rábólintott. Penguin és az ő ügyletei! Már a gondolattól is émelygés fogta el.

- De azt hiszem, nem azért kerestél fel, hogy a kereskedőkről társalogj velem. Komolyra fordítva hát a szót: megtettem a szükséges előkészületeket. Hamarosan megkezdjük a szertartást, de előbb még akad némi tennivalóm. Addig kérlek, helyezkedj kényelembe és várj türelemmel!

- Úgy lesz, amint óhajtod, öcsém.

Barzini élvezettel nyújtóztatta ki lábát a kanapén, a varázsló pedig visszasétált oda, ahonnan érkezett: az egyik rejtett, bűzölgő illatfelhőt eregető kamra mélyére. Félvállról azért még odavetette a fegyvermesternek:

- És ha kérhetlek: ne nyúlj semmihez!

Már nem várta meg a választ, habár az csak egy sejtelmes vigyor lett volna…

Barzini hamar elunta a tétlen várakozást. Előbb a varázsló ritkaságszámba menő növénygyűjteményét vette szemügyre, de amint megérintette az egyik különösen bizarr formájú darabot, az éhes fenevadként csapott le a kezére, s ha nincsenek tökélyre fejlesztett reflexei, bizony nem ússza meg ép bőrrel a dolgot. Barzini maga is elcsodálkozott gyermekes kíváncsiságán, mindenesetre a harapós kedvű „élőlényeket” nem háborgatta tovább.

Abból talán nem lehet nagy baj, okoskodott, ha beleolvas néhány könyvbe. A varázslás misztériuma mindig is megfejthetetlen titok maradt előtte: nem tudott sokkal többet egy laikusnál, így élénken izgatta a fantáziáját, vajon miféle tudásból merítkeznek a Penguin-féle háborodottak, míg megszerzik félelmetes képességeiket.

Előbb néhány maldib nyelven megírt krónikáskönyvbe lapozott bele, amelyek valamiféle Verzialias Zhilianban tett útjának élményeit taglalták. Ez nem kötötte le különösebben a figyelmét, így másik könyvért nyúlt, abból a kupacból, amelyeket ismeretlen rovásírással címkéztek fel az egykori mesterek. Ekkor a könyvespolc hangtalanul félresiklott a helyéből és felfedte a mögötte meghúzódó rejtett terem bejáratát. Barzini meglepődött, de korántsem annyira, hogy ne lépjen be a szűk és sötét folyosóra, ami a helyiség belsejébe invitálta. Halk pukkanást hallott, amit nem tudott mire vélni, de a következő pillanatban elemi erővel csapta meg orrát a hányingerkeltő ürülékbűz, ami megtöltötte a forró és páradús levegőt. Leküzdve émelygését továbbment, és csakhamar mindkét keze felől vasketrecek mellett haladt el, amelyek hosszú, többszintes sorban feszültek neki a falnak, őrizve különösnél különösebb foglyaikat. Itt egy patkányfejű vadmacskát, amott egy háromfejű viperát, másutt egyszemű varjakat, megint másutt közönségesnek tűnő vadállatokat: párducot, hiúzt, sivatagi sakált látott. A kétségkívül egyedi gyűjtemény legjavát azonban megmagyarázhatatlan eredetű, beazonosíthatatlan küllemű mutánsok alkották. Az egyik cella lakója különösen felizgatta. A bestia első ránézésre hópárducnak tűnt, mégis nyolc darab izmos láb fakadt ki a testéből, csapott homlokában pedig ugyanennyi szemgolyó ült. Ez utóbbiak a szivárvány színeiben játszottak, folyamatos színeváltozásukkal elkápráztatva a fegyvermestert. A vadállat pofájából méregzölden csillogó nyál folyt le a cella padlatára: savanykás bűze hullámokban ostromolta a fegyvermestert.

Barzini képtelen volt elszakítani tekintetét a maga nemében páratlan bestiáról. Mi több, ellenállhatatlan késztetést érzett arra. hogy térdre ereszkedjen és megsimogassa az állat fejét…

Így is tett.

- Maradj veszteg, ostoba!

Penguin dühös szavai keményen csattantak a fegyvermester háta mögött. Barzini - mintha valamiféle varázslat bűvköre tört volna szilánkokra az imént - hátratántorodott a ketrectől. Még ugyanebben a pillanatban a lény karmos mancsa egy pattogó ostor elképesztő gyorsaságával vágódott ki a rácsokon és kapott mohón a férfi után; félarasznyi távolság választotta csak el a remélt prédától. Most, hogy hoppon maradt, csalódottan felüvöltött, mire a kamra többi lakója riadtan elnémult. Még talán jó darabig folytatja félelmetes bömbölését - a palota szolganépe gondolatban újból elátkozza a varázslót és egész toronyszintjét ha Penguin nem olvas a fejére néhány bűverejű igét, amelyek végül megfélemlítik és a cella túlsó felébe száműzik.

Barzini arca most egy árnyalattal szürkébb volt a megszokottnál.

- Nem sok hiányzott, hogy darabokra szedjen - nézett farkasszemet a hangtalanul dühöngő magiszterrel. A varázslót legbelül majd szétvetette a méreg.

- Megmondtam, hogy maradj veszteg! Szorít az idő, te pedig olyan dologba kotnyeleskedsz bele, ami nem rád tartozik. Értékes erőket pazaroltam el erre a dögre, amelyeknek még másutt hasznát láttam volna!

Barzinnak be kellett ismernie, ezúttal hibázott.

- Igazad van! Elvette az eszemet a kíváncsiság.

- Bah! A kíváncsiság? Hát mi vagy te? Karon ülő csecsemő? - Penguin szeme szikrákat hányt.

Barzini úgy érezte most magát, mint egy csínytevésen rajta kapott kölyök. Megrázó - és egyben újszerű - élmény volt ez számára. Úgy látszik, a varázsló uradalmában elment a józan esze… A kínos helyzetben nem jutott szóhoz, de nem is volt rá szükség. Odakintről üvegcsörömpölés hallatszott. Penguin mérgesen felszisszent.

- Gyerünk, gyerünk! Nem szeretném, ha újabb galibát okoznál! És csak előttem, ha kérhetlek!

Az előszobában a varázsló megiramodott a másik rejtett terem felé.

- És told vissza a helyére a könyvet, amit megbolygattál.

Barzini megcselekedte a mágus parancsát majd miután a rejtett kamra annak rendje s módja szerint lezárult - a fegyvermester tekintete hosszasan időzött a fenevad ketrecén, mígnem a folyosót elnyelte a homály - követte a varázslót. Ez nem volt túl nehéz, mivel Penguin önmagáról megfeledkezve szidalmazta az égieket. Csakhamar kiderült, egy őrülten csapongó denevért hajszol, ami elszabadult a titkos kamrában. Amíg sikerült elkapnia áldozatát, Barzini szemügyre vette az újabb helyiséget. Ez tágas főzőkamrának bizonyult, közepén súlyos és hatalmas faasztallal, kandallóval, élemedett korú falitükörrel, polcokkal, a polcokon edényekkel, kanalakkal, lombikokkal, főzőpoharakkal és fűszerekkel (vagy varázsporokkal?) és még sok egyéb, a fegyvermester számára hasznavehetetlennek tűnő holmival.

A kandallóban lidérclángok lobogtak és izzítottak egy kormos falú bográcsot, amely felett füst gomolygott. Barzini vigyázva beleszippantott: mintha dögkútba szagolt volna. Penguin időközben szakavatott kézzel lefejezte apró áldozatát, majd vérét a rotyogó bográcsba folyatta. Most, hogy a varázsló megnyugodni látszott, Barzini újra megtalálta a hangját.

- Szükséges ez? - tudakolta a kifacsart tetemre bökve.

- Igen. A leírás alapján mindenképpen.

- Nevetségesnek tűnik, hogy ilyen kotyvalékot használni is lehet valamire.

Penguin mérgesen felpillantott.

- Én nem tudok róla, hogy a varázsszer valaha is csődöt mondott volna. De ezt neked jobban kellene tudnod. Már számos alkalommal ittál belőle. Ez a főzet az Atarasco-betegség ellen védelmez, így már dereng valami?

Barzini hitetlenkedve ingatta a fejét. Az Atarasco gombafaj az Alsóbb Szinteken tenyészett. Egyes folyosók falát teljes egészében ellepte, néhol pedig szövevényes, alig átjárható gombafonatokat hozott létre, amelyek eltömték a járatokat. Mivel foszforeszkáló telepeket képzett, megkönnyítette a tájékozódást, de ahol rátapadt a csupasz bőrre, ott pár óra elteltével fekélyes, gennyes sebek sarjadtak, amelyek aztán átterjedtek a test más részeire is, gyorsan ölő mérgüket az áldozat vérébe pumpálva. A gomba spórái belélegezve is hasonló módon végeztek azzal, aki óvatlanul megközelítette a mérgező telepeket.

Nordesben csak a Fürgeléptűek boszorkányai ismerték az ellenszerét, de ők féltékenyen őrizték a titkát. Penguin a páratlan ritkaságú receptért cserébe bizonyára felbecsülhetetlen értékű varázstárgyakkal fizetett.

Barzini újból megszagolta a főzetet.

- Hihetetlen! - mondta. Most, hogy a lángok lelohadtak és a füst is feloszlott a zavaros lötty szaga valóban ismerősnek tűnt a számára. - Nem gondoltam volna, hogy ilyen ocsmányságokból készíted.

A varázsló ledugaszolható üvegcsékbe öntötte a folyadékot, ezeket lehűtötte, majd egy ügyesen kialakított övvel együtt az egészet átnyújtotta Barzininek.

- Hát, ha még a többi alkotórészt is látnád! - nevetett jóízűen, aztán látva a fegyvermester fancsali képét, gondolta, tovább fűzi a szót. - Ezzel és a Guarni páncéllal már kellően védve leszel a járatokban. És persze lesz még egy erősséged, ami mindezeket felülmúlja majd: úgy hívják, Penguin… Gyere! Megismertetlek vele. Jobb, ha barátkozol a gondolattal: hamarosan elválaszthatatlan lesz tőled!

Barzini lángoló tekintettel bámult a távozó varázsló után, aki harsány hangon hahotázott. A fegyvermester kénytelen volt elismerni: nem alaptalanul.

Oh, igen.

A Carvallo-ék…

Egy kardforgató, egy varázsló és egy kutász.

A Carvallók ősi titkos fegyvere, amit századévekkel ezelőtt fejlesztettek tökélyre, még azokban a réges-régi időkben, amikor a Nordes alatti féregjáratokat a szó szoros értelmében férgek lakták. Férgek és más elfajzott szörnyszülöttek.

Nordes ugyanis a legendás múlt árnyaira építkezett. Talapzatát olyan kövekből emelték, amelyek látták a Guarni Birodalom felvirágzását, majd eltűnését, sanyarú sárba tiprását. Majd nem sokkal később gilf lábak tapodták őket, azoké a bátor, de romlott lelkű felfedezőké, akik dacolva széllel, esővel és a tenger démonaival, elsőként léptek partra ezen a barátságtalan földön és alapították meg városukat.

Később elpusztultak ők is.

Egyedül a járatok, az ősi járatok őrizték meg egykori önmagukat, mi több, csak egyre inkább gyarapodtak. Már a Guarnik eljövetele előtt is léteztek: akkoriban nevenincs nép használta őket, a Féreg Népe, akik inkább voltak a föld mélyén rejtező démonok korcs leszármazottai, mintsem a felszíni világ teremtményei. Őket a Guarnik hatalmas népe követte, akik kiűzték járataikból a férgeket, vagy azokat még mélyebb régiókba szorították le. A Guarnik aztán pompázatos városóriásokat emeltek, amelyek, miután a kései leszármazottakat elsodorta a világra szabaduló démonfajzatok áradata, elnéptelenedtek és eget rengető földindulás közepette a föld méhébe roskadtak; mondják, a katasztrófát a falakat összetartó mágia eltűnése okozta. A város alatti járatok ekkor már szinte a föld középpontjáig furakodtak, s éj fekete bugyraik mélyén rég elfeledett korok eleven emlékképei szörnyű rémségek, s még ki tudja, milyen csúfságok kísértettek. Tilalmas volt ide a járás már abban az időben is.

Hosszú-hosszú századok múltán, miután a Guarni civilizáció nyomait elmosták a háborgó Shie-tenger hullámai, a Régi Város romjain gilfek rettenetes hordái vetették meg a lábukat: ők bejárták a földmélyi útvesztő számos ösvényét, de mivel azokat még ők is túl borzalmasnak találták, lezárták őket és a felszín közeli barlangokat népesítették be. Évszázadokon át éltek itt, mígnem utolérte őket végzetük. Ez a végzet mégsem a járatok mélyéről lopakodott elő, habár sokan tudni vélték, hogy odalent ősi hatalmasságok vannak ébredőben, hanem a barbár rabszolgák - az emberek - képében érkezett.

Ezekben a háborús időkben, amikor az emberek megalapították saját királyvárosukat, erősödött meg egy nemzetség, amely igen sok kiváló harcost és legalább annyi varázstudót adott át a majdani Nordesnek. Ez volt a Chara-Vallo, a Mélyre-Döfők nemzetsége. Nevezték őket Lándzsásoknak is, holott többségük súlyos pallosokkal és csatafejszékkel szabdalta az ellent. De nevük nem építkezett üres szavakból, hisz az ősök legendás nemzetségfője a Lándzsás Ardú-Unn nevet viselte, büszkén, emelt fővel. Lándzsás Ardú-Unn vezetése alatt a Chara-Vallók népe megszilárdította előkelő helyét Nordes nemzetségeinek sorában és elbirtokolta az Őrzők titulusát. Ők védelmezték a várost a gilfektől, valamint a Járatok, vagy ahogy ők nevezték, az Alsóbb Szintek - a Mélység - rémeitől, amelyek ezekben az időkben mind gyakrabban ütötték fel a fejüket, s szedtek véres áldozatot előbb a gilf kolóniák, majd később a halálfélelemtől szűkölő városlakók közt.

A Chara-Vallo harcosai és mágusai nem féltek leereszkedni a járatok fénytelen útvesztőibe, hogy kardjukra tűzzék, vagy sistergő tűzcsóvák hevében égessék halálra a pokol teremtményeit. Persze, nem vehették írmagjukat a szörnyetegeknek, mivel azok a végtelenbe vesző alagutak legmélyére menekültek, sötét odúik rejtekében keresve menedéket. A kiválasztott kevesek, a legvakmerőbbek és a legtehetségesebbek azonban ide is utánuk mentek.

Őket úgy nevezték: cadissatorok.

Féregvadászok.

Egységeiket három csoportosulás alkotta, ezért a kívülállók gyakorta Chara-Valloéknek emlegették őket. A Vadászok szakavatott fegyverforgatók voltak, vagy ahogy ők nevezték önmagukat: „az ék csúcsa”, mesterei a kétkezes, szemtől szembeni küzdelemnek és a vakharcnak.

A Magiszterek csapatát varázstudók alkották, ártó mágikus jelek és halálos tűzvarázslatok ismerői, akik megszállták a vadászok testét és lelkét egyaránt - a küldetések idejére eggyé váltak a kiválasztott kardforgatókkal. Ők voltak a harcosok Harmadik szeme, akik láttak hordozójuk szemével, éreztek az orrával, tapintottak az ujjával, érezték a kiontott belsőségek savanyú okádék szagát. Ők bármikor közbeavatkozhattak mágiájukkal, ha a szükség úgy hozta, miközben valódi testük a felszínen, vagy egy jól körülbástyázott felszín közeli barlangban pihent: innen irányították és támogatták erejükkel a harcosokat.

A Kutászok - az egységek harmadik erősségei - törpe barlangjárók közül kerültek ki. Kitaszítottak voltak népük közt, de hűséges barátai a Chara-Vallók nemzetségének. A Chara-Vallók megbecsüléséért és támogatásáért saját, pótolhatatlan tudásukkal fizettek: náluk jobban senki sem igazodhatott el a titokzatos járatok útvesztőjében. Az Arhangar hegyeiből is hosszú utat tettek meg, míg a Nordes alatt kígyózó csatornákba eljutottak, de a Chara-Vallók szolgálata alatt az Alsóbb Szintek avatott mesterkutászai lettek; amíg a csapattal voltak, egyetlen szörnyeteg sem bújhatott el a harcosok gyilkolásvágya elől és egyetlen vadász sem tévedhetett el.

Cadissatorok…

A legtöbben sohasem tértek vissza közülük, de akik mégis, azok borzalmas trófeákat és rémséges élményeket hoztak magukkal. Hősökké lettek ugyan, de emberi énjüket már sohasem nyerték vissza. Legtöbbjük fiatalon, szörnyű kórságban lehelte ki a lelkét, aki pedig mégsem, annak álmai lidércnyomássá változtak, szemét kiégette, bőrét megfeketítette a nap heve. Ezek a túlélők menekültek a nappalok elől, éjszakáikat ősi hadi indulókat énekelve - jobb híján fürge járású hajóik fedélzetén, a tenger szörnyeinek legyilkolásával töltötték. Később már rettegte őket a nép, oly annyira mássá lettek. Vadak voltak, vérengzőek és érzéketlenek. Csak az örökös harc, a küzdelem heve, a vér mámorító szaga és a tenger sós illata éltette őket: az éjszakai öldöklés vérpezsdítő forgataga, a szörnyetegek bömbölése, halálos vergődésének ördögi zaja.

Az Alsóbb Szintekre száműzték őket.

Készséggel vállalták a száműzetést, de asszonyokat és fegyvereket kértek, hogy szaporodhassanak és megvédhessék magukat a Mélység szörnyetegeivel szemben. Mivel az uralkodó megtagadta tőlük eme utolsó kérésüket, hát erővel vették el mindezeket. Azóta nem hallani felőlük, de éjszakánként, amikor Yvorl hódolói áldozatot mutatnak be gonosz istenüknek, úgy mondják, a járatok ködülte, félelmetes mélységeiből különös ének hangjai szivárognak fel. A Chara-Vallók harcosainak győzelmi éneke ez, akik tort ülnek a Káosz legyőzött szörnyetegei felett, ezzel is képébe nevetve a gyűlölt istenségnek…

A Chara-Vallók vérvonala természetesen nem szakadt meg. Nemzetségük tagjai nem estek valamennyien áldozatául a Mélységnek; legtöbbjük a tengereken öregbítette népe hírnevét és számos uralkodót szolgált és szolgál ma is. Csak nevük változott meg valamelyest. Vad harciasságuk, makacs élni akarásuk és rettenthetetlen küzdeni vágyásuk azonban ma sem erőtlenebb, mint egykoron. Eszméik és szokásaik ma is tovább élnek, és négy évszázada a szent szimbólum, Lándzsás Ardú-Unn alakja is elnyerte méltó helyét: a Carvallo uradalom határát jelöli. Fenyegető tekintete az örökkön háborgó tengert bámulja, de lándzsájának hegye a föld méhe felé mutat, az Alsóbb Szintek férgeinek titokbugyrait célozva. És a szóbeszéd rebesgeti: a cadissatorok klánjának hadi lobogóit újra megszőtték, fegyvereiket és páncéljaikat az ősök mintájára törpe mestermágusok ujja kovácsolták. A cadissatorok újra készen állnak, hogy megvívják halálos küzdelmüket a föld férgeivel.

Mindez persze nem több mint puszta szóbeszéd…

Vagy mégsem?

Barzini minden apró fejezetét ismerte a Chara-Vallók történetének, habár az ősi legendák felett eljárt már az idő, s a régmúlt korokról megmaradt írásos emlékek - a Kardióniszi Kódexek - is eldugott könyvtárak legmélyén vívták élet-halál harcukat apró ellenségeikkel, amelyek lassan szétmorzsolták- felőrölték megsárgult lapjaikat. A cadissatorok viszont valóban léteztek, s emlékük a mai napig elevenen élt a Carvallo leszármazottak fejében. Barzini és Penguin most arra készültek, hogy újjáélesszék a cadissatorok legendás hármasát, a Charvallo-éket.

Maga a feladat nem volt kivitelezhetetlen.

A Vadász és a Magiszter kiválasztása volt a legegyszerűbb és a legkézenfekvőbb: Barzini. a Ház fegyvermestere és Penguin, a Ház esszenciamestere készséggel - habár nem minden tartózkodás nélkül - elvállalták eme megtisztelő feladatot.

A Kutász „beszerzése” már kétségkívül nehezebb ügynek ígérkezett, lévén az egyetlen, még élő és munkára fogható törpe barlangász Gotrik mester volt. Az ő meggyőzése még Barzini személyes közreműködését igényelte.

A dolog legkínosabb része mégis abból adódott, hogy a sürgető parancs a cadissatorokat - hová máshová - az Alsóbb Szintekre vezényelte. Csakhogy az Alsóbb Szinteket az égvilágon senki emberfia nem ismerte.

Hogy miért?

A Carvallók évszázadok óta nem vezettek őrjáratokat vagy fejvadászokat ide. Minek is tették volna? A Káosz démonhadai hosszú időre száműzettek Nordesből, s a pokolmély rémségei mély hallgatásba, csendes agóniába húzódtak vissza - ha ugyan éltek még egyáltalán…

Az a kevés fanatikus, aki nyíltan Yvorlnak, a Káosz istenének hódolt, vajmi kevés volt Nordes rendjének megbolygatásához. így a Carvallók hadserege az állam ügyes-bajos dolgaiban vette ki a részét: néhol lázadást fojtott el, másutt a hegyekből alázúduló barbár hordákkal vette fel a harcot vagy éppenséggel valamelyik Gorhgman-párti kereskedőház igaza mellett tört lándzsát, szemben a szomszédos kereskedőállamok flottáival. Az sem volt ritka, hogy a kétesebb hírű városnegyedekbe vezényelték őket, ahol a rendteremtés avatott ismerőinek bizonyultak - kíméletlenségük és elszántságuk a legmegátalkodottabb alvilági szervezeteket is meghátrálásra késztette,

A legádázabb ütközetek, ahol az újonnan felavatott harcosok kiállhatták a férfipróbát, távol a féregjáratoktól, a nyílt tengeren zajlottak, a nordesi kereskedőflottát fosztogató kalózok és az ellenséges flották hajói ellen. Azt már csak kevés arra érdemes harcos tudhatta, hogy a Carvallók legjobb vitorlás gályája, fedélzetén a legkiválóbb vadászokkal, minden évben két alkalommal vérvadászatra indult a szilaj hullámok hátán, amelynek végeztével egy tengerdémon tetemével tért vissza… (Ez a „démon” valójában hús-vér élőlény volt: az óriás-rája és a sárkánypolip rémisztő és különösen bizarr, s nemkülönben veszedelmes nászának szörnyűséges beteljesedése.)

…Vagy egyáltalán nem tért vissza.

A Carvallók íratlan becsületkódexe ugyanis nem tűrte meg sorai közt a tehetségtelen harcosokat, sem a sikertelen küldetéseket. Ha a Carvallo hajó kudarcot vallott, a vadászok elégették vitorláit és a tenger áramlatára bízták magukat. Ha valahol épségben partra vetődtek, azt Lándzsás Ardú-Unn jelének vélték - megtérhettek otthonukba. Ha nem, hát mindahányan ott pusztultak a nyílt vízen. A Carvallo tengerészek és a Vadászok dicsőségét hirdette, hogy a számon tartott évszázadok alatt mindössze két ilyen eset történt; a többi vérvadászat rendre eredménnyel végződött. A kérdés persze izgatta a Carvallókat: vajon mikor fogynak el a tengerdémonok?

A korok hajnalán még elképesztő méretű falkákban járták a tengereket, mára már csak mutatóba akadt belőlük. Néha Barzini is elgondolkozott ezen, különösen azok után, hogy legutóbb négy hétig hánykolódott harcosaival eredménytelenül a tengeren. Ő maga is kedvelte a céltalan bolyongást a vad vizeken, és a prédára való szüntelen várakozás semmihez sem fogható izgalmát, de az évek során belátta: ez az erőfitogtatás, még ha oly becses is a múlt, pusztán erőpazarlás. Barbár vérontás, ami bár javítja a morált és a harcosok összeszokását, mindezeken túl fontos erőket von el a kastélyból, amelyekre bármikor szükség lehet. Csakhogy Gerauld comtur hajthatatlan maradt, mint mindig - a vérvadászatot újra és újra felelevenítették. És ez a hajthatatlanság jelentette a Barani-Penguin-Gotrik hármas küldetésének egyben legnehezebb részét: Gerauld parancsa és a Carvallo becsületkódex. Merthogy a küldetést az Alsóbb Szinteken be kell végezni, ez nem is lehetett vitás; csakhogy - sikerrel kell bevégezni!

És ez - lehetetlen feladatnak ígérkezett.

- Látom elbambultál, testvér! Nem gondoltam volna, hogy így szíven üt a mondókám. De sebaj, látom rajtad, hogy ízlelgeted a gondolatot, milyen lesz tőlem elválaszthatatlannak lenni. Ne félj semmit: én legalább úgy tartok ettől a kényszerű násztól, mint te magad! De hát cadissatorok lennénk, vagy nem?

Penguin szavai kizökkentették Barzinit az elmélyült merengésből.

- Figyelsz te rám egyáltalán?!

A fegyvermester vontatottan bólintott, szeme fókusza visszatalált a varázslóra, aki egy elsötétített helyiség küszöbén állt, szélesre tárva az ajtót Barzini előtt.

Lépj be akkor, és ne várakoztass tovább! Sietős az ügyünk, ha még nem felejtetted volna el!

Barzini kirázta fejéből a rakoncátlanul csapongó gondolatfoszlányokat, s míg Penguin gondosan elreteszelte maguk mögött az ajtót, ő szemrevételezte a szobát. Körkörös alakzatú könyvtárszobába került, ahol a falak mentén roskadozó polcokon, egy fura állványon és egy erőtlen fénnyel lobogó örökmécsesen kívül egyetlen más berendezési tárgyat sem látott. A szobára hűvös félhomály borult;

Barzini megborzongott. Az egész helyiségben valami megnevezhetetlen komorság uralkodott, amibe rejtett fenyegetés vegyült. Miközben Penguin rémesen eltorzult hangon varázsszavakat köhögött fel a háta mögött, hogy lezárja az ajtót, az ő idegei pattanásig feszültek: úgy érezte, a polcok a fejére akarnak rogyni, hogy mázsás tartalmukkal - vagy inkább a bennük rejtező rémisztően idegen tudással? - összezúzzák. A szoba levegője nagy hirtelenséggel kihűlt, minden lélegzetvétel egyre nehézkesebbe vált. A könyveket fagyosan csillogó jégharmat futotta be, orrából minden szusszanással párafelhő gomolygott fel.

Vacogott. Vagy csupán a képzelete űz vele csúf tréfát?

- Ezzel megvolnánk!

Penguin hangja szétrebbentette az illúziót, ami Barzini számára nagyon is valóságosnak tűnt. Meglehet, az is volt - sohasem tudja meg.

- Mindent előkészítettem a szertartáshoz. Nem kell tartanod semmitől. Egyedül azt kérem tőled, hogy nyisd meg előttem az elmédet. És persze szükség lesz néhány egyéb óvintézkedésre is. Gyere! Ülj ide, a kör közepébe! De előtte vetkőzz le derékig: hozzá kell férnem a szívedhez!

Barzini fagyos tekintete mosolyra fakasztotta a varázslót.

- Ülj már le, testvér! Amit mondtam, természetesen nem szó szerint értettem.

Barzini egy percig sem vette komolyan az előbbieket, de most eluralkodott rajta valami ösztönös félelem; mindig is irtózott a mágiától. Most, hogy szenvedő alanya lesz Penguin boszorkányos praktikáinak, nem lelkesedett különösképpen; a hideg verejték is kiverte.

A fegyvermester két mágikus rajzolatot látott a szoba tisztára sepert padozatán, két kört, amelyek egy darabon összefutottak és egymásba fonódnak. Mindkét alakzatot csuklóvastagságú gyertyákkal rakták körbe, amelyeket fekete viaszból öntöttek. Az ábrák körvonalain túl egy ötszög is felsejlett - ennek vonalait valamiféle porral húzták meg. Barzini helyet foglalt a kisebbik körben, lábait maga alá húzva. A zsákban pihenő vértezetet, felsőtestének ruházatát, valamint fegyvereit és övét Penguin tanácsára a fal mellett hagyta.

- A szertartás befejeztével valamennyit hiánytalanul visszakapod - nyugtatta meg a varázsló. - Most egyikre sem lesz szükséged. Azon kívül, hogy néhány jelet rajzolok fel a szíved fölé, más közreműködést nem óhajtok tőled. Ha ezzel végeztem, maradj nyugodtan ülve és hagyd, hogy végigmondjam a szertartás szövegét. - Penguin erős nyomatékkal a hangjában folytatta. - Ez a legfontosabb: ne zavarj meg és vigyázz a körvonalra magad körül! Fontos, hogy mindvégig sértetlen maradjon.

- Mégis, meddig fog tartani? Barzini arcára rá volt írva: a háta közepére sem kívánja a ceremóniát.

Penguin talányosán felvonta a szemöldökét.

- Nehéz lenne pontosan megjósolni. Néhány óra bizonyosan, feltéve, ha semmit sem tévesztek el. De neked kevesebbnek fog tűnni. És még valami: nem itt fogsz magadhoz térni, ne lepődj hát meg. Kezdhetjük?

Barzini kelletlenül bólintott, és hagyta, hogy elméje megtisztuljon. Meditációs tartásba ereszkedett, szemét lehunyta, fejéből kiseperte a felesleges gondolatokat, lélegzete meglassult, megnyugodott: készen állt arra, hogy megnyissa tudata kapuit a varázsló előtt.

Penguin serényen munkához látott.

Nem túlzás, ha azt állítjuk, élete legizgalmasabb - és tegyük hozzá, egyben legveszélyesebb - varázslatába fogott. A kihívás óriásinak tűnt: az utolsó hasonló szertartást három és fél évszázaddal ezelőtt hajtotta végre a Ház akkori mágusa, név szerint Hommenius magiszter; a varázslat sikerrel létrejött de nem sokkal ezt követően mind a hordozó, mind a varázsló kiszenvedett az Alsóbb Szinteken. A kudarc felelőssége a harcost terhelte, aki óvatlanul besétált az ősök egyik rafinált - de nem megfejthetetlen - csapdájába, s halála a mágus halálát is okozta, aki nem tudott idejében elszakadni a birtokolt testtől.

Hommenius lélek nélküli porhüvelye megmaradt az utókornak: Penguin az idézőkamra padlata alatt rejtegette, ahol mint mágikus fókusz segítette a varázsló munkáját. Az egykori mágus teste ugyanis halálában gyűjtőhelye volt a szabadban áramló mágikus esszenciának, amely ,.képességére még életében tett szert: köszönhetően néhány igen ősi és tilalmas rúnának, amit nem kevés fájdalom árán a saját homlokcsontjába vésett bele.

Penguin varázslatának fenntartásához bőséggel szükség volt esszenciára, hiszen ha sikerül az egyesülés Barzinivel, akár napokig is kóborolhatnak odalent a járatokban, így a megboldogult Hommenius maradványai mellett Penguin egy varázsgömböt is felállított a szoba sarkába, biztosítva ezzel az esszencia megkötésének és formázásának könnyebbségét.

Amikor az első varázsszavak kibuktak Penguin ajkán, s a varázsló egy fekete tintába (vagy vérbe?) mártott ecsettel ősi szimbólumokat rajzolt fel a fegyvermester mellkasára, Barzini tudata már felkészülten várta az összefonódást. Nem érzékelte az idő múlását, mint ahogy azt sem, miként telítődik a szoba levegője nyers mágikus energiával. Az elnehezült levegő karcossá vált, ahogy Penguin meggyújtotta a padlóra szórt, a mágikus körök vonalait alkotó varázsport, majd elhelyezkedett a maga varázskörében, és kezébe vett egy bőrkötéses, súlyos kódexet. A bódító füst szétáradt a helyiségben, amit betöltött az esszenciamester szakadatlan mormogása. A régmúlt időkből megidézett varázsigék szárazon koppantak a falakon, hatásukra megrebbent a füstfátyol, és kezdetét vette a változás, ami a két férfi a lemeztelenített felsőtestű fegyvermester és a mágus - tudatát s lelkének egy darabját forrasztotta egymásba.

Kevesen tudták még, de Nordesben egy ősi legenda volt újjászületőben.

5.

Barzini hosszú órákig a valóság és a saját képzelgései közötti szűk határmezsgyén lebegett.

Amikor magához tért, tompán hasogatott a feje, de már a varázsló lakosztálya előtti folyosón tartózkodott. A szertartás a jelek szerint sikerrel befejeződött. Fegyverei és zsákja a keze ügyében pihentek. Magához vette őket, felszerelkezett és elindult, hogy eleget tegyen a rá bízott feladat további részének. Már elhagyta az öregtornyot és befordult az Őrség termeihez, amikor végre felszabadult sóhajtás szakadt fel a mellkasából: hát ezen is túl vagyunk! Most, hogy a háta mögött tudta Penguin varázsbirodalmát máris sokkal jobban érezte magát…

- Csak vigyázz, nehogy túl jól érezd magad! Még a végén bele találunk esni valahová…

Penguin hangja a fejében zúgott fel, olyan erővel, hogy Barzini akaratlanul összerezzent. A fegyvermester homloka elsötétült. Hogy lehetett ennyire ostoba! A varázsló ettől kezdve folyamatosan olvas a gondolataiban. Akárhogy akarja szépíteni a dolgot, testileg-lelkileg eggyé vált a magiszterrel - legalábbis a szó varázsértelmében.

- Hamarosan visszasírod Penguin birodalmát, cessior! Persze magam is remélem, hogy erre minél később kerül sor. De hogy sor kerül rá, arra mérget vehetsz!

- Azt hiszem, már az elején jó lesz tisztáznunk valamit! - kezdte. A varázsló rosszat sejtve hallgatott, így a fegyvermester folytatta. - Lehet, hogy kölcsön adtam a testemet és a gondolataimat, mert úgy kívánta mindkettőnk érdeke. De ne feledd: én fogom a fegyvert. Te… csak meghúzódsz a háttérben. És hogy értsd, miről is van szó: a jövőben csakis akkor szólalj meg, ha kérdezlek! S akkor is csak nagyon halkan, ha nem akarsz kellemetlen meglepetéseket! Világos voltam?

- Ennél világosabb nem is lehettél volna, cessior - jött a válasz. Penguin hangjába árnyalatnyi gúny vegyült. - Egyvalamiről azonban te se feledkezz meg: ebben a… kalandban… csakis győztesek vannak. Vagy mindketten ép bőrrel ússzuk meg a labirintust, vagy mindketten ott pusztulunk. És még valamire hadd hívjam fel a figyelmedet: kettőnk közül nekem van nagyobb esélyem a menekülésre. Én megpróbálhatok elszakadni a testedtől, ha a helyzet úgy hozza. Lehet, hogy nem fog sikerülni, de a kísérlet a számodra mindenképpen halállal végződik. A hordozó sohasem éli túl a kényszerű elszakadást!… Ezt jól vésd az eszedbe!

Ettől kezdve Penguin hallgatott: csendben meghúzódott Barzini gondolati mögött: hagyta, hogy a fegyvermester megfeledkezzen róla. Ebben Barzininak igazat adott: őrá, a magiszterre csak akkor van szükség, ha az esszencia segítsége nélkül a fegyvermester nem boldogul. Ekkor, és csakis ekkor kell közbe avatkoznia. Addig nincs más dolga, mint - figyelni. Figyelni - és gondolkozni. Mert ugye, a gondolkozást csak nem várhatja el Barzinitól…

- Ardú-Unn veled, cessior!

- Veled is!

A fegyvermester végigmérte az előtte tornyosuló tagbaszakadt testőr alakját. Horraham volt az, a swiellei.

- Valami hír?

- Unalom és lábszag, uram, engedelmével! Örülünk, hogy látjuk! - Horraham elnagyolt arcvonásai mosolyba rendeződtek.

- Az jó - bólintott fásultan Barzini, de a szeme elégedetten szikrázott; Horrahamet ez megnyugtatta. Bálványozta a fegyvermestert, aki kiemelte őt a közkatonák sorából, ámbár négy éve a keze alatt szolgált, mégsem tudta teljesen kiismerni: kínos lenne, ha a cessior megorrolna rá a vakmerő jelentésért.

- Menj, hozz magaddal még három testőrt az erősebbek közül. Dolgunk akadt az északi szárnyban.

Horraham pár pillanatig bambán bámult, még a száját is eltátotta, aztán rögvest meglódult, hogy teljesítse a parancsot.

- Az északi szárnyban? - hebegte, a mellkasát majd szétvetette a várakozás. - Máris!

- És Horraham fiam!

- Igen, uram?

- Csak nyugodtan! Ne lármázd fel az egész szintet!

- Értsem úgy, uram, hogy Zorgas kapitánynak se szóljak?

- Értsd úgy!

- Parancsára!

Minek Zorgast zargatni? - gondolta Barzini. A kapitánynak épp elég dolga akad: a comtur készültséget rendelt el a kastélyban, meg kell kettőzni az őrséget és a titkos őrposztokra megfelelő katonákat kell állítani. Ahhoz, hogy megnyissa a Gotrik mesterhez vezető kürtőt, néhány izmosabb ember is megteszi. A járatokba úgy is egyedül megy le. Vagyis, majdnem egyedül…

- Itt vagyunk, uram! Készen állunk!

Barzini végigjártatta tekintetét a köré gyülekező harcosokon. Hosszú, egyenes kard, csontvágó kés és csatabárd mindegyiküknél akadt, a szemük csillapíthatatlan szenvedéllyel lángolt. Talán azt hiszik, lemegyünk a pinceszintekre, nevetett magában. Ketten keményített bőrpáncélt öltöttek magukra. Horraham és a tejfelszőke Bartellini sodronypáncélba bújtak; a vértezet majd szétpattant hordónyi mellkasukon és izmos végtagokon. A hátuk mögött halk pusmogás hallatszott. Mindenki jönni akart volna, de senki sem merte felemelni a hangját. Azaz Horraham már szóra nyitotta volna a száját, de Barzini leintette.

- Kövessetek!

A fegyvermester és kis csapata döngő léptekkel megindult, mögöttük kitódultak a folyosóra az eddig odabent szorgoskodó katonák és utánuk kiáltozták jókívánságaikat. Horraham szélesen vigyorgott: már előre élvezte a mókát, bánni legyen is az. Talán egy nagyreményű, de ostobán elbizakodott tolvaj-bandát kell móresre tanítani, vagy talán valami egészen más feladat akadt! Jóleső borzongás töltötte el a gondolatra, hogy hamarosan meglendítheti a csatabárdját. .

Csak Barzini mosolygott szomorkásán: milyen kár, hogy csalódniuk kell!

Akrum Gotrik, a törpe mester elszigetelten élt a kastély alsóbb szintjein, teljesen elzárkózva a külvilágtól. Birodalma határait emberi lény csak igen ritkán lépte át, leginkább csak akkor, ha a Ház érdekei úgy kívánták, hogy Barzini kerülve mindenféle feltűnést, a csatornalabirintusban bolyongva keresse fel a Bendőt, vagy más gyanús városnegyedeket, esetleg paloták pinceszintjeit, ahol aztán titkos szövetségek köttettek, vagy rejtélyes szolgálatok teljesedtek be. Ezekre az utakra mindig igénybe vette a törpe barlangjáró segítségét - feltéve, ha elégséges fizetséget tudott mindezekért felkínálni.

Ez a fizetség többnyire egy hordó rum, vagy más efféle, méregerős párlat képében öltött testet, de gyakoribb volt az, hogy Barzini forróvérű kurtizánokat szállított a törpe mesternek. Az évek során azonban - ahogy a dolognak híre kelt - egyre nehezebb volt találni olyan nőt, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy összefeküdjön Gotrikkal. Gotrik ugyan rajongott a nőkért, de ugyanez visszafelé már nem volt elmondható; Barzini mélységesen együtt érzett az asszonyokkal. Aki ismerte Gotrik személyét és saját bőrén érezte megtapadni a törpe tárnák nyálkás homályát, az még egyszer nem kívánkozott le oda. Persze a kötelesség, az más.

- Hát itt volnánk!

Horraham és társai értetlenül álltak a rúnajelekkel lezárt, kétszárnyú ajtó előtt, ami Barzini suttogására feltárulkozott és utat nyitott egy sziklába vájt, sötétségbe temetkező terembe.

- Ez a járat a törpe mesterhez vezet uram, ha nem tévedek. - Horraham idegesnek tűnt, előbbi lelkesedése jócskán lelohadt, s bizonytalansága társaira is átragadt. Emberi ellenfelekre és nem szörnyetegekre számított; különösen nem odalent, az Alsóbb Szinteken.

- Nem tévedsz. Nektek csak az a feladatotok, hogy megnyissátok az üreg száját, majd felváltva őrködjetek mellette. Egyedül megyek tovább és egyedül térek vissza. Lehet, hogy órák, lehet hogy napok kérdése lesz. Mindig álljon itt valaki! Ha szükséges, hozass pihent embereket! Ha valami veszélyt észleltek, zárjátok le az üreget!

Horraham megnyugodni látszott, habár most a lelkiismeret mardosta. Ő még sohasem kísérte le ide a fegyvermestert, mivel ez Zorgas kiváltsága volt, így azt sem tudhatta, hogy Barzini már többször megjárta a lenti útvesztőt. A labirintus a palotaőr számára egyenlő volt a biztos és azonnali halállal. Ha eddig bálványozta, hát ezentúl isteníteni fogja a fegyvermestert - feltéve, ha az valaha is visszatér!

- Ne szóljak mégis Zorgas kapitánynak, uram? Ő és még néhány ember közülünk…

- Felejtsd el, Horraham! Egyedül megyek!

Barzini két fáklyát meggyújtott, egyet falikarba tűzött, egy másikat magánál tartott - illúzióként: odalent nem lesz rá szüksége, ha magára ölti a Guarni páncélt.

Együttes erővel elmozgatták helyéből a többmázsás, rúnajelekkel felvésett sziklalapot, amelynek varázserejét a fegyvermester kurtán elsziszegett szavai időlegesen kioltották. Áporodott, rothadásszagú levegő tört fel a felszínre a kőlap mögött lapuló sötétségből. Barzini bedugta a fáklyát az alagútba, majd utána lépett. Megkopott lépcsőfokok vezettek le a vaksötét mélységbe. - Mégis, meddig váljunk itt, uram?

Barzini visszafordult, arca kísértetiesnek tűnt a táncoló lángok fényében; Horraham akaratlanul is hátrahőkölt a rémisztő látványtól.

Ha négy napon belül nem térek vissza, zárjátok le a sziklafedelet, majd az ajtót. Utána ne legyen gondotok semmire: a rúnák majd gondoskodnak arról, hogy idelentről semmi se léphessen be a kastélyba.

Még én sem, tette hozzá gondolatban Barzini. Igaz, ha túléli, akkor a varázsló majd megnyitja a bejárót. A varázsló…

- Ardú-Unn veled, cessior! - dörrent a búcsúszó, de Barzini már nem válaszolt rá. Már csak sötét üresség gomolygott ott, ahol az előbb állt.

Horraham rontástól óvó jelet rajzolt fel ujjaival a szíve fölé:

- Az istenek támogassanak utadon, uram! - suttogta, aztán intett, hogy gyújtsák meg a többi fáklyát is; irtózott a sötétségtől.

Barzini sietős léptekkel megindult lefelé, egy élesen jobbra ívelő forduló után azonban megállt: odafentről már nem láthatták az emberei. A lépcső itt kiterebélyesedett, és nem sokkal előtte végtelenbe aláhulló, széles hasadék keresztezte az útját. Át lehetett szökkeni felette, az alagút pedig folytatódott a túlsó oldalon.

Elhajította a fáklyáját, elővonta és kezébe ragadta a fémesen csörrenő kardot, felhajtotta egy méregsemlegesítő üvegcse tartalmát, majd magára öltötte a mágikus mellvértet. Látása azonmód kitisztult, furcsamód megélesedtek előtte a folyosó kontúrjai. Sötétlátás. A páncél alapvető tulajdonsága, amivel felruházza hordozóját; a többi, hasznosabb hatásra még várni kell… A varázsló kotyvaléka pedig megóvja majd az Atarasco-gombák mérgező spóráitól.

A varázsló…

Barzini hosszú percekig állt a szakadék pereme előtt, ugrásra készen, míg végül látása teljesen alkalmazkodott az éji homályhoz. Ekkor kimondta azt, ami mindvégig ott motoszkált a fejében, amióta csak elhagyta a tanácstermet.

- Mondd, Penguin, szerinted sikerülni fog? Te hiszel benne? Hiszed, hogy megtaláljuk az ereklyét?

A varázsló nem váratta a válasszal.

- Hát hogyne, testvér! - hazudta, holott éppúgy kételkedett a sikerben, akárcsak a fegyvermester. - Elvégre miért áldozná fel apánk a Ház három leghasznosabb tagját? Vakon bízik a képességeinkben. És miért is ne lenne igaza? Az első jelentős lépést már megtettük: egy hajszál választ el bennünket attól, hogy élő legendák, cadissatorok legyünk. Te talán bizonytalan vagy? Úgy véled, sohasem térünk vissza?

- Ellenkezőleg! - hazudott Barzini is. Még mindig összerezzent, ha meghallotta a mágus hangját; nehéz lesz megszoknia. - Visszatérünk, a Nevető Koponyával együtt! - mondta, azzal magabiztosan átlódította magát a szakadék felett, majd ügyesen talpra állva a túlsó oldalon, folytatta útját.

Penguin halkan kuncogott magában: elvégre, ö képes volt olvasni Barzini gondolataiban…

6.

A fegyvermester megtorpant, és moccanatlanná dermedt.

Tekintete a természetellenesen megsűrűsödött sötétséget fürkészte, de az áthatolhatatlannak bizonyult. A páncél képességei eddig láttatni engedték a szűk folyosó falait, de most váratlanul kudarcot vallottak. Barzini értetlenül állt a jelenség előtt.

- Gotrik legújabb védműve lehet? - vonta kérdőre gondolatban a varázslót. A járatokban nem volt tanácsos fennhangon megszólalni, de még csak suttogni sem. Gotrik mester sokat mesélt a tárnák lakóiról, amelyek között akadtak olyanok is, amelyek mérföldekről megérezték az emberi test kipárolgását. Mások a zörejekre vadásztak: egy sóhajtásra, egy óvatlanul felrúgott ködarab kocogására. Márpedig a törpe birodalma az Arhangar hegységig kanyargó, mérhetetlenül hosszú útvesztővel volt határos, igaz, három szint választotta el attól. Ez a távolság azonban itt, a baljósan hallgató csendben, mégis veszedelmesen elhanyagolhatónak tűnt.

Barzinit hűvös nyugalom szállta meg. Döntenie kellett: vagy nekivág a sötétségnek, ami semmiképpen sem lehet természetes eredetű, vagy visszafordul.

- Nos? Jó lenne, ha valami hasznodat is látnám! - Barzini kezdett dühbe gurulni. Penguin csak megérzi, ha valami átkozott mágia van a közelben!?

Nyugalom!

Penguin hangjában nyoma sem volt félelemnek, netán tanácstalanságnak.

- Ez egy mágikus ködfelhő. Egy szusszanásba telne eloszlatnom, de a túlsó felén lapul valami. Még nem tudom, hogy egészen pontosan mi.

Barzini homlokán hideg verejtékcsepp gördült végig.

- Előbb is szólhattál volna! - fogást változtatott a drén pengén, ami most engedelmesen az oldalához simult, s hegyével felfelé mutatott. Ha a szörnyeteg rávetődik, egy jól irányzott csapással megszabadíthatja pár végtagjától, vagy felhasíthatja a gyomrát. Feltéve, ha van neki ilyen…

- Máris rémeket látsz, Vadász! - gúnyolódott a varázsló.

- Valóban?

- Érzem, hogy Gotrik is itt van a közelben!

- Akkor megtudhatnám, mire vársz? Keresd vele a kapcsolatot!

- Erre várok!

A sötétség hirtelen megremegett, majd egyre távolodva tőlük, kitakarodott a járatból.

- Gotrik felfedezett minket! Azaz téged. Az elméjét vaskos pajzsok védik, nem tudtam vele szót váltani. De ezek szerint a te szagodra még emlékszik. – kuncogott.

- Sok hasznodat vettem! - zárta le a vitát Barzini, majd ellazította az izmait és kihúzta magát

Gotrik krumpli orra volt az első, ami kibontakozott előtte a feketeségből.

- Ardú-Unn veled, Gotrik mester!

- Igen, igen! Dunra-Dunn veled is, vagy mifene! Hátra, Fullánk! Nem takarodsz, te rusnya dög! Na!

- Nocsak? Miféle házőrződ akadt?

Barzini látta a bestiát, amint az Gotrik háta mögé ugrik vissza. Ha nem lenne itt a törpe mester, most minden bizonnyal egy kétséges kimenetelű küzdelem elé nézne.

- Egy rubizdrák. Fullánknak hívom, mert tüskés a farka. Jó nagy tüskés, hallod-e? Hasonlít egy kutyához, tudod, olyanhoz, amit a te fajtád tenyészt odafent. Nagyjából hasonlít…

- Jó társ lehet!

Gotrik mester hallgatott. Gyanússá vált a csend.

- Vagy nem?

- Óh, óh, igen! Hát hogyne! Mondd csak, fiacskám, Penguin is itt van? Tudod, az a boszorkány-féle ember, azzal a csillogó golyóbissal! Tudod? Valamit érzek a levegőben.

- Tudom. A varázsló is velem van, de csak itt - azzal a halántékára bökött - a fejemben. Hall és lát téged, de a teste odafent, a szobájában pihen, akárcsak a varázsgömb, amit említettél. Szólni is tud hozzád, ha megnyitod előtte az elmédet, vagy ha másként nem, hát az én számon keresztül.

Gotrik horkantott, majd kiköpött. Barzini úgy sejtette, ez nála a meglepetés, vagy talán a viszontlátás iránti öröm egyfajta sajátságos megnyilvánulása lehet.

- Hát, ami az agyamat illeti, azzal nem fog mesterkedni a boszorkányos embered, de ha akar, hát szólhat hozzám.

Barzini kezdte kényelmetlenül érezni magát a bőrében. Gotrik mindig is nehezen viselte Penguint, de most a szokásosnál is barátságtalanabbnak tűnt.

- Penguin szívélyes üdvözletét küldi. Arra kér, tolmácsoljam neked jövetelünk célját.

- Hah! Az még ráér! - Gotrik kacsázó léptekkel elsuhant Barzini mellett, aztán jól hallhatóan nagyokat szippantott a levegőből, miközben a fegyvermester a törpe bestiájával nézett farkasszemet. Az állat lekushadt, mintha ugrásra készülődne; borjú nagyságúnak tűnt és csak úgy sütött felőle a fenyegetés.

- Mondd meg Penguinnak, én is üdvözlöm. A vendégeim vagytok. Elviszlek benneteket a lakosztályomba. Manapság nem biztonságos itt. Gyere, menjük! Gyere! - Azzal belemarkolt Barzini ingujjába.

Gotrik szavai kétségeket támasztottak a fegyvermesterben, nemkülönben a szótlan Penguinban. A Barzini háta mögötti sötétség most hirtelen halálosabbnak tűnt, mint valaha.

- Tudnom kellene valamiről? - faggatózott a fegyvermester. - Valami új veszély fenyegeti a palotát? Vagy a járatokat?

- Nem, dehogy. Semmi különös. Csak úgy mondtam. Na, gyere már! Jössz, vagy sem, én megyek. Fullánk, előre!

7.

Gotrik mester birodalma távolról sem hasonlított a Carvallo-ház lakosztályaira. Barzini egy csúszómászó féreg járatait képzelte volna el hasonlóképpen: alacsony mennyezet, gyakori és éles fordulók, durva, recézett kőfalak, a falakon mérges gombatelepek, meleg és fullasztó levegő, őrjítően nagy csend.

Jó fertályóráig tartott, míg megérkeztek. Barzini úgy vélte, Gotrik nem a legrövidebb útvonalat választotta, hanem sokkal inkább a legszövevényesebbet, hogy lehetőség szerint összezavarja őket. Tucatnál is több rejtekajtón haladtak át, több alkalommal titokzatos csapdákat kerültek ki. Gotrik bizalmatlansága vagy inkább óvatossága mit sem változott, jegyezte meg magában Barzini.

- Hát itt volnánk! Ez az a hely!

Gotrik átszellemült hangon mutatott körbe a barlangi üregben. Amennyire Barzini ki tudta venni, a falak itt megnyúltak, a tér érezhetően megnövekedett és a levegő is frissebbnek tűnt; valahonnan enyhe léghuzat áramlott az üregbe.

Most lelkesednem kellene? - kérdezte magától a fegyvermester. Talán változott valami is azóta, hogy itt járt? Nem hinné. Vagy ha mégis, az ő gyakorlatlan szeme nem venné észre a változást. Itt a Mélységben minden olyan más! Hideg és elutasító: mintha a falak megéreznék, ki tartozik ide és ki nem. Gyűlölik őt. Hallgatnak és gúnyosan hirdetik az elmúlás felett aratott diadalukat; akárcsak egy kripta falai…

Barzini inkább szó nélkül hagyta a törpe megjegyzését.

- Gyere, ülj le ide! Csinálok egy kis fényt. Tudom, hogy te szereted. Jól ismerlek ám! Jobban, mint hinnéd. Ti felszíniek, rajongtok a fényért. Én elvagyok nélküle is. Csak megfájdul tőle a fejem. Gyere!

Hideg derengés gyűrűzött be a komor falak közé, elűzve a sötétséget ami a roppant kőfalak tövébe és a fegyvermester feje fölötti kürtőbe húzódott vissza. Meglapult: tudta, a mélyzöld ragyogás, ami Gotrik egyik kristályából árad, hamarosan elenyészik majd és akkor megint ő fogja uralni a barlangot.

Barzini hosszasan gyönyörködött a kristály fényében és a falakon remegő-táncoló árnyékokban. A törpe lakhelye egy időre varázslatossá, mesebelivé vált. A falakat sokszínű telérek, ásvány-erek futották át, amelyek a szivárvány színeiben tündököltek. Elképesztő látványuk elvonta a figyelmet a terem puritánságáról, a kőasztal, a lóca és polcok durvaságáról. Gotrik jól megválasztotta a barlangját, hiszen bizonyára kedvét lelte eme változatosságban. Ezt látszott alátámasztani az a tény is, hogy maga Gotrik mester is gyönyörködött a látványban: talán bizony csakis ezért tartotta a kristályt, hogy alkalmasint a fényjátékot bámulja, hosszú órákon át.

Barzini pillantása elidőzött a törpe robosztus alakján: a széles vállakon, a tömpe, mégis izmos ujjakon, amint azok a földre helyezik Csonttörőt, a törpe súlyos, kétfejű csatabárdját. A fegyvermester tekintete aztán a rubizdrák, a mélységi bestia felé fordult. Az állat elrejtőzött a vakító fényjelenség elől de még mielőtt ezt tette volna, Barzini láthatta elsuhanni tömzsi, izmos alakját, busa fejét és a vicsorgó állkapocs felett izzó, ferde vágású szempárt, ami most is őt bámulja. Barzini féregkutyának nevezte el a bestiát.

- Igyunk!

Barzini a törpe csillogó gombszemébe bámult, amely szinte elveszett az arcot borító fekete, durvaszálú szőrzetben. A mellközépig erő szakáll, a vastag szemöldök és a hosszú bajusz elfedték Gotrik vonásait, de a tekintetében tükröződő évszázados tudás sejtetni engedte élemedett korát. Persze éppúgy lehetett hetven vagy akár hétszáz éves is. Amikor Barzini legutoljára harcolni látta, fiatalokat megszégyenítő fürgeseggel forgatta a baltát és a csatacsákányt; Penguin váltig állította, Gotrik mester már Hommenius, a Carvallók egyik legnevesebb mágusának idejében is a kastélyt szolgálta, több mint három évszázaddal ezelőtt. Barzini képtelenségnek tartotta ezt.

- Ízlik?

A cessior nagyot kortyolt a felé nyújtott kancsóból. A méregerős párlat kellemesen marta a nyelőcsövét és rögvest elhomályosította a látását. Önkéntelenül levegőért kapott.

- Látom. ízlik! Idd csak! Ez az utolsó hordó belőle, de jó szívvel adom. Tudom, hogy szereted. Igaz-e? Máskülönben minek termelnétek odafent, nincs igazam? Hehe.

- Lekötelezel, Gotrik mester. Ha végeztünk a feladatunkkal, ígérem, három újabb hordóval hozok belőle.

- Hárommal? Hűha, hűha! - Gotrik hirtelen izgatottá vált: felpattant ültéből, és úgy bámult a fegyvermesterre, mintha legalábbis valami csodát látna. - Nagyon jól hangzik, hallod-e! És mondd csak, olyan nagy hordók lesznek-e, mint a múltkor? Ha? Épp olyanok lesznek?

- Természetesen.

- Három hordó, három hordó, három hordó, három… Hű-hű… És mondd csak, miféle feladatról van szó? Gyanús ez nekem. Gyanús. Három hordóval még sosem hoztál. Legfeljebb kisebbekkel, ami nagyon hamar el is fogyott. Nagyon hamar. He? Mit szólsz ehhez?

- A Nevető Koponyát kell megtalálnom.

- He? Elment az eszed? Mi?

- Nem. Apám kívánsága az, hogy találjam meg a koponyát. Aztán ha megtaláltam, pusztítsam el.

- Három hordó… Hmmm. Túlságosan kevés lesz. Három hordó. Milyen fenségesen hangzik! De… hamar elfogy. Nagyon hamar, túl kevés lesz a három hordó, hallod-e, fiacskám! Ennyiért nem kockáztatom a bőrömet!

- Négy hordó és nem több.

- Négy hordó. Milyen jól hangzik!… Hat! Hat hordó!

- Négy és nem több.

- Öt és még egy kisebb.

- Négy.

- És egy ember asszony. Vagy törpe.

Barzini meglepődött. De mégsem annyira, mint az elvárható lett volna.

- Egy asszony? Már van asszonyod. Kettő is.

- Dehogy! Csak egy van! Egy! Érted? Csak egy! A másik elszökött és felfalta valami dög. A dög bundájából takarót csináltam De csak egy van, csak egy.

- És nem elég az egy?

Gotrik hamiskásan elmosolyodott, még a bajsza is megremegett.

- Öt hordó és egy újabb asszony. Ember vagy törpe. És sokáig itt marad, érted-e? Nem csak egy éjszakára. Nem, nem…

- Törpe nincs, csak emberrel szolgálhatunk.

- Akkor ember! De jó csecses legyen ám, hallod-e? És kis termetű legyen, de formás! Nagyon formás. Hallod?

- Persze!

- Akkor megegyeztünk?

- Megegyeztünk. A küldetésünk viszont nem tűr halasztást. Akár indulhatnánk is. - Barzini felemelkedett ültéből.

- Várj, várj! Ígérd meg, hogy teljesíted, amiben megegyeztünk.

- A szavamat adom neked, mint a Ház fegyvermestere. Öt hordó rum a legjobb fajtából és egy asszony, aki csecses is és apró termetű is.

- De nagy hordóval ám!

- Nagy hordóval.

- Jó. Gyere. Együnk is valamit.

- Mint mondottam, a küldetésünk életbevágóan fontos.

- Gyere! Éhes gyomorral nem indulhatunk neki. Ha éhes vagyok, nem látok jól és rosszul is hallok. És hajlamos vagyok elaludni. Az meg kinek lesz jó, he? Máskülönben, addig elmondod, hová is kell mennünk.

Barzini arcára kiült a döbbenet.

- Azt akarod mondani, nem tudod, hol találjuk a Nevető Koponyát?

- Hát, miért is ne. Talán furcsállod? Miért kéne tudnom mindenféle koponyáról? Van itt nekem százféle, lehet, hogy azok között is megleled a tiédet, hehe, és akkor el sem kell mennünk. Na gyere, együnk, aztán átnézzük a gyűjteményemet, hátha szerencsénk lesz.

- Megállj, Gotrik mester!

A varázsló hangja megszólalt Barzini fejében.

- Mondd, a múltkor is ilyen ütődött volt?

- Nem tudom, de rosszat sejtek.

- Nem, nem. Gotriknak megvan a magához való esze. Agyafúrtabb, mint hinnéd.

- Na mi az? Tán nem vagy éhes?

- Nem erről van szó.

Gotrik megvonta a vállát aztán eltűnt egy oldalsó folyosón. Odabentről folytatta:

- Mondd csak! Minek lenne itt a boszorkányos ember, ha nem tudná, merre keressétek azt a koponyát. Én csak azért kellek nektek, hogy eligazodjatok az útvesztőben. Nincs igazam?

- De igazad van, vén gazember! Mondd meg neki, Barzini, hogy a régi Guarni városba kell eljutnunk. Aranokh volt a város neve és az összes közül ez van a felszínhez a legközelebb. Én nem tudom a hozzá vezető utat, de ha elvisz bennünket a városba, ott már tudni fogom, merre keressük a Nevető Koponyát. A városban átveszem az irányítást.

- Nos, Gotrik mester…

A törpe feje előbukkant a folyosóból. Barátságosan vigyorgott, kivillantva élesre köszörült fogait. Jókedvűen felmutatta a kezében szorongatott nyers húsdarabokat.

- Megállj, fiam! Előbb jóllakunk, megisszuk a maradék rumot, aztán beszélünk. A fegyvereket pedig utána is ráérünk megragadni. Igaz-e? Most elég lesz egy jó kés a húshoz, meg egy öblös kupa a rumnak. És ne fáradj, hallottam a magiszter szavait is, mert az előbb már beengedtem őt az elmémbe… Nos, akkor jössz vagy sem? A cadissatorok is esznek néha, vagy nem?

8.

Barzini hitetlenkedve nyugtázta, hogy berúgott.

Mindennek ellenére igyekezett a józanság látszatát kelteni, és nem lefordulni a székről.

- Ezt rágd szét! Na, fogd már!

Barzini kelletlenül átvette a szőrös gyökeret, beletömködte a szájába, és rágni kezdte. Savanykás volt az íze, de frissítően hatott.

- Ettől rögvest jobban leszel, meglásd. He?

- Voltaképpen, mire jó ez?

- He? Hukk! Brrrr… A rum sokkal jobb volt. Sokkal. Rágd csak! Kitisztul tőle a fejed. És a gyomrod is. És tudod, ez a gyökér nagy kincs! Nemrég jöttem rá. Nagyon nagy kincs. Édesmályva. Sok van belőle az itteni barlangokban. Ha rohad, olyan szaga van, mint a rumnak. Épp olyan! Hukk! Tudod-e? Én mondom, épp olyan. Ha nincs rumom, ebből erjesztek magamnak. De az nem olyan jó, igaz-e? Na! Ha megeszed, a bűzöd elrejt téged! Érted-e? Most épp rohadnak ezek a gazok. Mindenütt, így egyetlen dög sem fog felfigyelni rád, mert azt hiszi, édesmályva rohad valahol. Rum és mályva. Érted? He?

- Tökéletesen! - Barzini kért még egy gyökérdarabot, és azt is szétrágta. - Jó volt ez a rum.

- Elfogyott. De te majd hozol. Öt hordóval. Most megyek, felöltözöm. Várj itt!

Amíg Gotrik távol volt, a fegyvermester szédelgése csillapodott, ahogy a feje is kitisztult. Úgy tűnt, a törpe nem túlzott: bámulatos hatása volt a gyökérnek. Felkelt, hogy közelebbről is megvizsgálja a világító kristályt, de a törpe bestiája fenyegetően rámordult - Barzini majd elfeledkezett a vadállatról. Végül a helyén maradt és gonoszul belevigyorgott a bestia képébe. Az állat egyre dühösebb lett, ami Barzinit elégedettséggel töltötte el. Penguin viszont megelégelte a néma szempárbajt, s már felemelte hangját, amikor észlelte a törpe érkezését. Barzini csak a legutolsó pillanatban figyelt fel rá - a bestia elvonta a figyelmét.

Átkozottul ért a lopakodáshoz! - bosszankodott magában a fegyvermester. y

- Mit vársz tőle? Négyszáz éve járja a tárnákat. - Penguin unatkozott, örült, hogy végre megszólalhatott. Az igazsághoz tartozott, hogy a Barzini által lenyakalt rum őt is elszédítette. Különös volt megtapasztalni, hogy a varázslat révén rá is átterjed a részegség. Ilyen hatással nem számolt. - De inkább magaddal törődj! A figyelmetlenséged felettébb bosszantó.

- Ne félj semmit, magiszter! Hiszed, vagy sem, okultam belőle.

- Majd meglátjuk, odakint.

- Indulhatunk!

Barzini figyelmesen megnézte magának a törpe mestert. Gotrik különleges kristályvértezetet viselt, ami néhol áttetsző volt, néhol változatos színekben csillogott, akárcsak a barlangok falát borító ásvány-erek. A kristálylemezek alatt sötét páncéling feszült, amelyet apró kagylók összeillesztésével készítettek. Kiváló álca, jegyezte meg magában elismerően Barzini. Igaz, már volt alkalma megismernie: a kristálylemezek szinte törhetetlenek, akárcsak a kagylóvért. Jól szellőznek, és főként nem zörögnek; a mozgás is felettébb könnyű bennük. Gotrik sisakja is hasonló kristályból készült, amelynek homlokrészén az arhangari törpe klán címere, egy aprólékos gonddal megformázott csatabárd díszelgett.

A törpe nyúzókést, csatacsákányi és kötelet csatolt a derékövére, valamint néhány ismeretlen tartalmú bőrerszényt. Kezében hűséges csatabárdját, a Csonttörőt markolta. Egy adag apróra őrölt édesmályvát nyújtott át Barzininek. Meglepően józannak tűnt.

Dörzsöld a bőrödbe, ahol csak tudod! Én is ezt tettem. Jobb, ha ettől bűzlesz, mint mástól. Na, csináld már!

- Kész vagyok!

- Kövess! És egy szót se többet! Használd az elmédet, ha beszélni akarsz. Hallod-e?

Barzini szótlanul biccentett.

- Mi lesz Fullánkkal? - kérdezte kicsivel később.

- Mi lenne? Itt marad. Valakinek a házamat is őriznie kell. Nem igaz, he? Fullánk, maradsz! Vigyázol, érted? Őrködsz! Na, induljunk!

A barlangot visszahódította a sötétség, ahogy a kristály fénye megremegett, elhalványult, majd teljesen kihunyt. Mintha a fénnyel együtt a melegség is eliszkolt volna a barlangból: Barzini arcát hideg léghuzat csapta meg: Gotrik feltárt egy rejtekajtót. A fegyvermester halk szipogásra lett figyelmes: valahol egy asszony sírt. Gotrik asszonya! - Barzini arra gondolt, milyen érzés lehet egy örökké sötét terem magányos foglyának lenni, szolgáltatva a törpe kétes kedvteléseinek…

- Gyere! - A törpe megragadta a kezét, és maga után húzta egy folyosóra.

A keserves nyöszörgés hangjai elhaltak mögöttük.

9.

- Ez a járat egészen az Arhangar helységig vezet. Egészen, ha mondom. Sok az elágazás, de nem téveszteném el. Száz mérföld hosszú. Az már szép, igaz? He, he! Szép hosszú, bizony.

Barzini belesett a koromfekete járatba, de természetesen semmit sem látott. Elképzelte, amint a járat a végtelenbe kígyózik, átvezetve földmélyi barlangok tucatjain, ahol a néma csendet csak a cseppkövekre aláhulló víz álmos fröccsenése töri meg.

- Hosszú utat tettetek meg Nordesig… Úgy bizony. És mi értelme volt? He?

Barzini nem tudott mit válaszolni.

- Hamarosan elérjük a Kürtőt. Onnan kezdve nehezebb lesz a terep. Arra még nem jártál. Élvezni fogod. Úgy ám!

Nehezebb? - Barzini eddig is megszenvedett az alacsony, levegőtlen alagutakkal. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Gotrik mester a vaksötét járatok mélyén erre a tágasnak nem, de némiképp szélesebbnek nevezhető folyosóra vezette. Eddig csak a halálos csend volt útitársuk és a minduntalan feltünedező Atarasco-telepek, amelynek szövedékében gyakorta fegyverrel kellett maguknak ösvényt vágni. Egy pisszenés nem sok, annyi sem hagyta el az ajkukat. Csak gondolatok útján váltottak szót egymással, de másra nem is volt szükség.

Gotrik láthatóan tartott a Kürtőtől, és ami az után következett. Eddig magabiztosan, jó ütemben haladt, de ahogy közeledtek a Kürtőhöz, egyre nyugtalanabb lett, pedig igyekezett ezt leplezni. Barzini csalhatatlan érzékeit azonban nem lehetett megtéveszteni: a növekvő feszültség érezhető volt a törpe alakja körül. Igaz, Barzini ösztönei jócskán megélesedtek. Ez volt a Guarni páncél újabb hatása: Hatodik Érzék. Képesség a lapuló veszedelem megérzésére, az értelemmel bíró lények érzéseinek észlelésére és megfejtésére. Több is volt ez, mint hatodik érzék. Barzini nem túl találóan Hetedik Érzéknek nevezte el.

- Mi ez a Kürtő? - tudakolta Penguin.

- Majd meglátod.

- Vagy úgy.

- Mindjárt ott vagyunk.

Barzini távoli zúgásra figyelt fel.

- Víz. Tengervíz, úgy ám. Van itt nem messze egy nagy tó, amit a tenger táplál. Arra nem megyünk. Túl veszélyes. A Kürtőhöz megyünk.

A morajlás egyre erősödött, a levegő érezhetően felfrissült, habár enyhe rothadásszaggal vegyült. A fegyvermester a sós víz összetéveszthetetlen illatát is felfedezte benne. És a rothadó hínár szagát. Volt benne más is, de ezt nem tudta azonosítani; egyszerűen büdös volt.

- Ez már a Kürtő! - Gotrik. útjuk során most először kieresztette hangját, mivel a víz zúgása hangos robajlássá erősödött. - Vigyázz, hová lépsz, különben hamar lent találod magad! Hehe! Aztán onnan senki nem hoz vissza! De nem ám!

A talaj síkossá vált, a tálak nyálkás nedvességben úsztak; Barzininek ügyelnie kellett minden apró lépésre, nehogy megcsússzon és alászánkázzon valami hasadékba. Gyanította, a kürtő valami óriási szakadék lesz. Nem tévedett.

Gotrik mester egy kiugró sziklaperemhez vezette, ahonnan egy párkányba kapaszkodva nézhették az előttük harsogó vízesést. A vízpermet teljesen eláztatta őket. Barzini érezte, a mélység vonzása lélegzetelállító; bele sem mert gondolni, hogy a víz miféle pokoli szakadék mélyén tűnik el. A sötétséget megtöltötte az alázuhanó víz robajlása, de Barzini látni is szerette volna a víz útját.

- Add kölcsön a bal kezed és megláthatod!

Penguin hangja elmosódottnak tűnt, mintha a víz morajlása Barzini tudatába is beférkőzött volna.

- Használd!

Barzini balja önállósította magát, mutatóujja a sötét víztömegre szegeződött, majd egy apró szikrát lökött ki magából. A szikra eltűnt az éji homályban, de csakhamar egy vörösen izzó tűzgolyóbis formájában a fejük magasságába szökkent, majd még magasabbra.

Lélegzetelállító látvány tárult eléjük.

A Kürtő legalább száz láb átmérőjű lehetett, nedvességtől csillogó falaiban körös-körül alagutak torkai sötétlettek, amely hasadékokból most tonnaszámra zúdult elő a fekete víztömeg. A kiszabaduló víz látványosan zuhant alá a meredek szakadékba és tűnt el az odalent fortyogó áradatban. A vízszint folyamatosan és gyorsan süllyedt, annak ellenére, hogy az alagutak is fokozatosan szárazra kerültek, vizük pedig a Kürtőben háborgó hullámokat táplálta.

- Lenyűgöző! - vigyorgott a törpe, nedves szakállár törölgetve.

- Inkább félelmetes.

Gotrik vállat vont. A tűzjelenség kihunyt, de Barzini folytatta:

- És egyben érthetetlen is. A fejünk felett több alagút víz alatt van még, ez a járat viszont üres. A víznek ezt a járatot is el kellett volna öntenie.

- Nem. Nézd ezt! - A törpe egy varázsjelre hívta fel a figyelmét, amit az alagút szájánál ismeretlen kezek a falra véstek.

= Az Ősök jele, nem igaz? Ahol ezeket látod, ott a folyosót valamilyen mágia védi. Itt az a célja, hogy a járatot szárazon tartsa. Hogy miért, azt ne kérdezd! Heh. Azt én sem tudom. De jó, nem? Bármikor elönthették az alagutakat vízzel, ha úgy akarták. Máshol pedig elzárták a tenger útját. Ügyesen csinálták, nem?

- Valóban értettek hozzá. Már ha a Guarnikra gondolsz.

- Ki másra?

- Merre megyünk tovább?

- Ott lent. Az apály kihúzza a vizet a Kürtő felső harmadából. Az elég lesz. Van ott egy út, ami a városhoz vezet. Aztán sietnünk kell, mielőtt jönne a dagály és elnyelne minket. Heh. Az rossz móka lenne.

- Nincs másik út, csak a Kürtön át?

- Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. Én ezt ismerem. Ezen megyünk. Gotrik letelepedett, hátát a falnak vetette. Barzini tekintete kérdőn villant.

- Mikor?

- Hamarosan, ha eltakarodik a víz. Most várakozunk. Pihenj! Ránk fér a pihenés, nem igaz?

10.

Barzini a kőpárkány mellett húzta meg magát, és a víz szakadatlan csobogását hallgatta. Gondolatai visszakalandoztak a tanácsteremhez, az asztalon lobogó gyertyalángok fényéhez, ahol küldetésük terve megfogant.

Gerauld comtur szavai élesen visszhangzottak az elméjében:

- Ma olyan összeesküvésről szereztem tudomást, ami az egész királyság létét fenyegeti. Együttes erővel talán útját állhatjuk a fenyegetésnek, ami a Cetkoponyás Ház falai mögül óvakodik elő, mint valami féreg. De ehhez valamennyiőtök segítségére szükségem lesz. Csak így vehetjük elejét, hogy királyunk távozása ne egy viharos és sötét korszak beköszöntét jelezze Nordesben!

A teremre rosszat sejtető csend ereszkedett, a gyertyalángok komor, kőmerev arcokat világítottak meg. A némaságba éles késként hasított bele Penguin gúnyoson elmormogott szava:

- Féreg?

- Igen! - A comtur hangja átszellemülten zengett, csillapíthatatlan harci vágy tüzelte. - Több is annál és kevesebb is! Valódi hatalmát nem ismerjük, de Syllian megsejtett róla egy s mást.

- Syllian? A Kígyó? - Barzini arca elsötétült. Penguin bántó hangon felnevetett.

- Kígyó? Talán inkább viperát akartál mondani…- ugatta le a fegyvermestert.

Gerauld pillantása beléjük fagyasztotta a szót.

- Mindannyian ismerjük Sylliant, s mind közül én ismerem a legjobban!

Vagy csak úgy hiszed apám, gondolta Barzini, de nem mert hangot adni a véleményének.

- Csalfa és számító dög, de Gorhgman iránti hűsége megkérdőjelezhetetlen. Nem áll érdekében, hogy a király ellen szövetkezzen. Most nem.

- Lehet, hogy épp most van itt az idő!

- Igen, magam is Penguinnak adok igazat. Most, hogy királyunk Zhilia ellen vonult…

- Elég legyen! - Gerauld erélyesen felcsattant, mire a pelyhedző állú Piedróban benne szorult a szusz. Az ifjúúr tisztelete a comtur és az apa iránt végül felülkerekedett a dac és a sértődöttség párosán, ami egy pillanatra kiült a legifjabb Carvallo homlokára.

- Ezt a csatát fondorlattal vívják és a bábukat a sarlatán Cairmanagh mozgatja. Most, hogy hallottam hízelegni felvágott nyelvű lányát, igazat kell adnom Sylliannak! Sylliannak, aki csak az eseményeken élősködik, mint mindig: megpróbál mindent a maga hasznára fordítani. Tőle nem kell tartanunk… de persze vakon megbízni benne is balgaság lenne. Számunkra azonban csak egyvalami érdekes: a Nevető Koponya, amit Cairmanagh akar megkaparintani! A lánya megpróbálta előttem befeketíteni Sylliant, de én átláttam a mesterkedésén. Nekik van szükségük a Koponyára. Én megígértem neki, hogy megszerezzük és átadjuk a Cetkoponyás Háznak. Természetesen hazudtam.

A Nevető Koponya…

Egy titokzatos varázstárgy, egy démonfejedelem koponyája, ami a régmúlt időkben újra és újra harcba hívta a Carvallók őseit. Egy ereklye, amivel a Démontenger fejedelmét, Azut, a Tengerbe Hívó Hangot lehet megidézni…

A tanácsteremben ezekben a pillanatokban csak az odakint háborgó tenger zúgását lehetett hallani, minden más zörej száműzetett a helyiségből. Penguin szeme résnyire szűkült: előbb a hitetlenkedéstől, aztán a csodálkozástól. Aztán kimondta azt, ami Barzinit is elgondolkoztatta:

- Hihetetlen! Az ereklye több száz éve teljes feledésbe merült! Emlékét csak Házunk titkos kódexei őrzik, tehát akik tudtak róla, azok a család legszűkebb hozzátartozói. Miként juthatott az információ a Cetkoponyás Ház kezébe?

- Ez most kevésbe érdekes! - A comtur hangja bosszúsnak tűnt. - Sokkal fontosabb, hogy Syllian felbuzdította a két másik hadurat, Carwynt és Oswigot, hogy szerezzék meg, akár a föld alól is! Nekem elárulta: a koponyáért cserébe Gorhgman trónját ajánlotta fel mindkettőjüknek. Bolondok! Azt hiszik, én is felhívást kaptam a versengésre. Egyikükért sem kár, ha ott vesznek a csatornákban… A Koponyát viszont nekünk kell megtalálnunk, mielőtt más teszi rá a kezét. Syllian azt mondja, még hasznunkra válhat, de én azt mondom, Nordes csak akkor lesz biztonságban, ha az ereklye elpusztul. Nem hagyjuk, hogy a felszínre hozzák!… Penguin. Ham. Te képes vagy megtalálni és képes vagy elpusztítani. Gotrik mester jól ismeri az Alsóbb Szinteket: ö elvezet téged a városba, ahol megtalálhatjátok… Barzini is segíteni fog, ő lesz a te jobb kezed. Hárman együtt megszerzitek és elpusztítjátok az ereklyét!

- Penguin nem élné túl a Mélységet - vetett ellent Barzini. - Nem elég edzett ahhoz.

- Egyetértek, fiam. De csak a Vadász hagyja el a kastélyt, a Magiszter a helyén marad. Megértettél?

Barzini hűvösen bólintott.

A cadissatorok! Képtelen ötlet!… És lehetetlen küldetés, ami akár végzetes is lehet…

- Apám! - Piedro félénken emelte fel a hangját. Gerauld mellett éretlen kölyöknek érezte magát. - Én is velük tarthatnék. Jól forgatom a kardot.

- Tudom. De neked más feladatot szántam. Nem kevésbé fontosat, mint a bátyáidnak. Te követségbe mégy Oswighoz, majd Carwynhoz. Fenntartod azt a látszatot, ami számukra amúgy is nyilvánvaló: azt, hogy nem sietünk aláereszkedni a Csatornákba. Ha sikerrel forgatod a szót, az illúzió fenntartása elegendő lesz ahhoz, hogy késve induljanak. A hátrányt pedig képtelenség lesz majd behozni.

Barzini pillantása találkozott Piedróéval. A fiú tekintetében csalódottság ült, de lassan felfogta: az ő küldetése sem könnyű. Mi több: Barzini és Penguin sorsa múlhat rajta!

- Egyvalami nem fér a fejembe, apám. - A varázsló akadékoskodott, mint mindig. - Syllian miért avatott be téged a terveibe? Miért mondta el titkon, mit tervez a két másik hadúrral?

- Egyszerű a válasz, fiam: tart tőlünk. Tudja, hogy közünk van a Koponyához. Azt is tudja, hogy nekünk van a legnagyobb esélyünk megtalálni, és a felszínre hozni. És ha eltitkolta volna a fejleményeket, hát mástól tudtuk volna meg: van épp elég besúgónk. Ez pedig kínos lett volna a számára.

- Akkor is túl egyszerű! És mégis, valahol mesterkéltnek tűnik. Úgy érzem, veszélyes vizekre tévedtünk, apám: a Ház jövője forog kockán. Enriette Cairmanagh megjelenése pedig csak megerősít ebben. A Ház, amit képvisel, ősi ellenségünk. Hetek óta érzem, valami készülőben van a falai mögött. Semmi jóra nem számíthatunk. Ahol ez a nő megjelenik, ott mindig történik valami.

Gerauld comtur harsány hangon hahotázott, de nevetésére, ami megrebegtette a gyertyák lángjait, súlyos árnyék vetült.

- Igazad van. Nehéz a döntés és jól érzem a súlyát. Itt nem pusztán az ereklyéről van szó, Sylliannak adjak igazat? Vagy a Cetkoponyásoknak? A Cairmanagh lány összeesküvéssel vádolta meg Sylliant. Azt mondta, az ereklye ahhoz kell, hogy Syllian megdöntse a király hatalmát. Vajon melyik oldalon áll az igazság? Megmondom én: a mi oldalunkon! A Koponya el fog pusztulni: túl nagy a hatalma ahhoz, hogy bárkinek is átengedjük. És mi fogjuk elpusztítani! A Carvallók, Gorhgman király hűséges támaszai… Nos, támogattok? Rendben!… Akkor hát, belevágunk!

11.

Barzini összerezzent.

- Indulunk, fiacskám! Ha még sokáig várunk itt, megfagyunk. Nem igaz? A levegő valóban sokkal hűvösebbnek tűnt. Barzini lenézett a Kürtőbe, ahol továbbra is nagy erővel zubogott a járatokból kitörő víz. A feje feletti magasságokból nyálkás cseppek záporoztak alá.

- Jól jönne egy kis fény! Gondolom, leereszkedünk.

- Úgy bizony.

- Penguin!

- Hagyd, fiam! Majd én. Babonás vagyok, ha a Kürtőhöz kerülök. Ez idáig mindig ezeket használtam. - Azzal a törpe megoldotta nagyobbik bőrerszényét, amiből apró golyóbisokat szedett elő, majd hosszas célzás után négyet-ötöt egymás után a szakadékba hajított. A lövedékek szétfröccsentek a Kürtő falán, s halványzöld derengéssel fátyolozták be a sötétséget. Barzini elismerően biccentett: még sohasem látott ehhez hasonlót.

- Kristálymoha. Ritkán használom, mert kevés van belőle. De most jól jön, úgy ám. Egy idő után elveszíti a fényét, de akkor mi már távol járunk. Ott, az lesz a mi járatunk. Na, indulok is.

Barzini csodálattal adózott a törpe ügyességének, amellyel hurkot vetett egy kiugró szikladarabra, majd miután meggyőződött arról, hogy a kötél rendesen megszorult, fürgén ellökte magát a peremről, és már ereszkedett is lefelé. Bár a kötél vékonynak tűnt, Gotrik magabiztosan araszolt mind lejjebb es lejjebb, mint valami hasas pók. Először harminc láb mélységbe ereszkedett, ahol egy szintbe került a kiválasztott alagúttal, aztán a kezét és a lábát is használva próbálta a kívánt irányba húzni-lökni magát. Fárasztó küzdelem volt ez. Barzini képességeit is próbára tette volna. A nyirkos, sikamlós fal felett végül a törpe győzedelmeskedett. Már az alagútból intett fel a fegyvermesternek:

- Most te következel!

Barzininek könnyebb dolga volt, hiszen csak alá kellett szánkáznia a kötélen, amit Gotrik odalent is egy kiszögelléshez erősített. A fegyvermester azonban felelőtlenül elszámította magát: a kötélen túlságosan csúszós fogás esett, de erre már csak akkor jött rá, amikor teljes testsúlyával ránehezedett. Nagy sebességgel siklott alá - bár inkább zuhanás volt ez, s kis híja volt csak, hogy nem hullott alá a mélységbe. A lába alól így is kicsúszott a talaj, a térde fájdalmasat reccsent a kemény sziklán, s a lába máris a semmi felett kalimpált. Még egy pillanat és…

Gotrik mester szavai túlharsogták a vízesés morgását és a fegyvermester agyát eltompító fájdalom-falat is áttörték:

- Add a másik kezed! És el ne ereszd a kötelet, hallod?!

Barzini engedelmeskedett. Sikerült feltornásznia magát a biztonságot jelentő párkányra, habár majd eszét vette a fájdalom. Kínba facsarodott arccal nézett farkasszemet a dühös Gotrikkal.

- Ember! Nem azt mondtam, hogy repülj, hanem hogy másszál! He?!

Barzininak csak egy fájdalmas mosolyra futotta az erejéből.

-Bolond! - hallotta Penguin hangját. - Ez még nekem is fájt!

- Maradj veszteg! Kificamodott a lábad. Szerencsés vagy.

- Valóban? Én nem úgy érzem sziszegte Barzini.

- Pedig elhiheted nekem. - Gotrik szakavatott szemmel vizsgálta meg a sérült végtagot, miután levágta róla a bőrnadrág szárát. - Hamarosan szaladni fogsz. Ismerem ezt a dolgot. Fullánkkal is megtörtént már. Helyre tettem és neked is helyre teszem. Igaz-e? Figyelsz rám?

- Igen, de…próbáááhhhhhhhrrr! Az istenekre! Ez fájt!

- Khmm. Látod, ennyi volt! Gotrik mester ért hozzá.

Barzini levegő után kapkodott.

- Megnyugodhatsz, testvér! A fájdalmat elfeledtetem veled. A meggondolatlanságodat viszont nem. Nem is értem, hogy lehetsz az, aki? Eddig nagyon kegyes volt hozzád a sors, úgy hiszem.

- A rum az oka. Még mindig részeg vagyok - mentegetőzött hangosan Barzini, s talán akadt is benne némi igazság. Igaz, ezt maga sem hitte el.

- A rum, mi? - Gotrik megdörzsölte a bajszát. Na, ha összeszedted magad, akkor indulunk. A dagályt nem érdekli a lábad és engem se. De nem ám! Nincs sok időnk. Talpra, aztán gyerünk!

Gotrik hátat fordított Barzininek, megvizsgálta a kötelet, elég feszes-e, aztán átlépte a fegyvermestert, és megindult az alagútban. Pár lépés után visszafordult.

- Na, mi lesz már?

Penguin varázslata csírájában fojtotta el a fájdalmat, így Barzini képes volt talpra állni. Zsibbadtnak érezte a térdet, de a lába minden zokszó nélkül engedelmeskedett az akaratának. Felzárkózott a törpe mögé.

- Visszafelé is erre jövünk?

- Naná! Az már nehezebb lesz.

- Sejtettem.

- Feltéve, ha visszajövünk! Hehe.

12.

Barzini undorodott a járattól. A víz tükörsimára koptatta a falát, így minden lépésnél vigyáznia kellett, nehogy újra összetörje magát. A falak néhol olyannyira összeszűkültek, hogy négykézláb kellett tovább mászniuk, máshol csak úszva folytathatták az utat, mivel az alagút mély hasadékba bukott alá, amit színültig töltött a jeges, átláthatatlan víztömeg.

Barzini a páncél újabb tulajdonságát hívül segítségül: Hőlátás. Bízott abban, hogy megkönnyíti a további tájékozódást. Gotrik mester alakja a vörös és a sárga különböző árnyalataiban fénylett fel előtte, élesen elkülönülve a falak fekete és tintakék árnyalatától. Az új képesség megnyugtató hatással volt rá, habár a gyomra mélyén alattomos nyilallást érzett. A mágikus anyag mellékhatása, vélte. Mindegy, már döntött: a küldetés egész embert kíván, nem egy összetört nyomorékot, aki sántán és vakon forgatja a fegyvert. Valamit valamiért…

Gotrik kiválóan ismerte az alagutat, így gyorsan és épségben jutottak el egy csarnokig, egyszer sem térve le a helyes ösvényről. Itt tucatnyi járat szaladt össze: Gotrik elosztónak nevezte a helyet, és régi ismerőseként üdvözölte, Barzinit csak arra ébresztette rá, hogy az útvesztőben menthetetlenül eltévedne, ha nem lenne vele a törpe kutász.

- Most merre tovább?

- Jobb kezedről a harmadik lesz a helyes irány. A többi egy tóhoz vezet, vagy beomlasztott csarnokokhoz. Vagy sehová. Gyere! Nekünk ez az alagút kell! .

Az alagút rövidesen széles folyosóvá terebélyesedett, és Barzini a falakon emberi kéz jeleit fedezte fel. Itt egy mesterséges fülke, amott két furcsa, lekerekedett kőszikla - talán valaha szobrok voltak másutt megkopott falvésetek.

- Guarnik vagy gilfek alkották? - vonta kérdőre az előtte osonó kutászt.

- Ez is, az is. Ki tudja már?

Barzini megelégedett a válasszal, elvégre nem azért jött, hogy a múlton merengjen.

Néhány forduló után az alagút egy lustán fodrozódó felszínű tóhoz vezetett: Barzini a bőrén érezte a tóbarlang gigászi nagyságát.

- Azt mondtad, csak a többi járat vezet a tóhoz.

- Igen. Ez nem is a tó. Ez csak egy pocsolya a tóhoz képest. Nem hiszed?

- Hiszek neked. Menjünk!

Az alagút elvesztette falait, és szűk hidat alkotott a tó felett, de olyan közel a vízhez, hogy a hullámok körbenyaldosták Barzini csizmáját. A fegyvermester ösztönei veszélyt jeleztek: tekintete szüntelenül vándorolt a vízfelszínen, életjelek után kutatva. A víz haragoskék színben fodrozódott amerre csak nézett. Semmi gyanús mozgás…

- A híd túloldalán már elérjük a város külső határát. Annál mélyebbre én sem nagyon merészkedtem. A boszorkányos ember hamarosan átveheti az irányítást.

- Rendben!

Penguin a megszokottnál is szótlanabbnak bizonyult. Sem Barzini, sem Gotrik nem tudhatták, hogy a varázsló figyelmét egy meghatározhatatlan irányból közelítő mágikus fókusz köti le. Lehetett akár varázsjel, akár mágikus képességekkel bíró teremtmény is, de nyílt fenyegetést még nem érzett ki belőle. Úgy vélte, amíg nem ismeri meg a pontos választ, felfedezését nem kell megosztania társaival.

- Eddig szerencsések voltunk. Remélem, Ardú-Unn ezután is mellettünk áll!

- Veszélyt érzel? - Gotrik megtorpant a fegyvermester előtt, szeme ide-oda járt. - He? Ha igen, mondd hát! Lehet, hogy nekem elkerülte a figyelmemet. Honnan észleled?

- Sehonnan. Csak megérzés.

- Én is érzek valamit, de még nem sikerült beazonosítanom - küldte üzenetét Penguin.

- Megérzés. Beazonosítás. Pöhhh! - A törpe kiköpött, nyála szétterült a sötét vízfelszínen. Barzini rajta tartotta a szemét: melegebb volt, mint a víz, ezért érdekes színjátéknak lehetett szemtanúja.

- A megérzéseimre mégis jobban hagyatkoznék, Gotrik mester, mint a.,.

Millió vízcseppre robbant szét a tófelszín a nyálköpet helyén, ahogy egy gigászi nyúlvány csapott fel és vágott a fegyvermester felé. Barzini késve mozdult: a nyálkás csáp rátekeredett, béklyóba szorította és iszonyú erővel rántottá magával a víz alá.

Összecsaptak a hullámok a feje felett. A törpe vöröses derengésben úszó alakja mind távolabb került tőle, ahogy a szörny egyre mélyebbre vonszolta. Hideg sötétség ölelte körül; csak a teste körül megszoruló csáp derengett méregzölden. A kezét próbálta mozgatni, hátha el tudja vágni a csápokat, de a fegyvere beszorult az oldalához. A tőrét kereste.

- Penguin, segíts!

A varázsló egyelőre azon fáradozott, hogy megőrizze saját tudatának maradékát. A lény mentális csapással bénította meg áldozatát, de ez az elemi erejű, tőrdöféshez hasonlatos támadás a varázslót kárhoztatta tehetetlenségre, aki a támadás előtti pillanatokban Barzini tudatának legnagyobb részét birtokolta. A váratlan támadás egyszerűen letaglózta az esszenciamestert.

Barzininek végre sikerült fogást találnia a tőr nyelén. Egy fogságba ejtett farkas dühével próbált szabadulni a csáp vasmarkából; vágott és szúrt. A szorítás engedett, de nem eléggé.

- Megfulladok!

Barzini nem kapott választ.

Utolsó erőtartalékait mozgósítva, emberfeletti erővel viaskodott a szörnyeteggel, de alul maradt. A maradék levegő kiszaladt a tüdejéből, és ő lenyelte az első halálos kortyokat. Teste elernyedt, majd újból megfeszült, ahogy hiábavalóan harcolt a fulladás ellen. Aztán a görcsös rángatózás megszűnt… - és Barzini ismét levegőhöz jutott.

A fegyvermester újból és újból nagyokat nyelt a zavaros vízből, de nem fulladt meg, hanem lélegzett, akárha kopoltyúja lenne. A Guarni vértezet mélyzöld fénnyel lüktetett körülötte.,

A páncél! A páncélnak köszönheti az életét! Újabb képesség, újabb ajándék az Ősöktől…

Barzinit egy mélyben rejtező sziklaodúhoz vonszolta a tekergő csáp. A fegyvermester nekicsapódott az üreg falának vagy a lény testének, s látott megvillanni valamit, ami akár egy óriási szem is lehetett. Sikerült kiszabadítania tőrt markoló kezét, amivel most dühödten belevágott az előbb látott alakzatba. A testét satuba szorító nyúlvány fájdalmasan megrándult. Barzini újra és újra szúrt. A vízbe most új színek vegyültek, a megsebzett lény vérének sárga árnyalatai. Barzinit fényesség vakította el, fejébe tompa fájdalom nyilallt. Ismerte ezt az érzést: mentális támadás okoz hasonlót.

- A halálodon vagy, te dög! - vicsorogta diadalittasan…

Barzini újra és újra megforgatta a tőrt a sárga nedvfelhőt bugyborékoló szemben, aztán kicsusszanva az elernyedő csapgyűrűből, a felszínre lökte magát.

Odafent a törpe egy másik szörnyeteggel viaskodott láthatóan eredményesen. Megingathatatlan kőszoborként állt a hídon, lábai előtt megcsonkított csápdarabok rángatóztak.

- Már azt hittem, egyedül megyek haza! – rikkantott oda jókedvűen a meggyötört fegyvermesternek.

Barzini vizet öklendezett fel.

- Én is. Penguin?

- Itt vagyok testvér! Ez a dög teljesen lebénított. Már fontolgatom, hogy visszavonulok…

- Rendes tőled…

- Ne vedd zokon! Segítettem volna, ha módomban áll.

- Felejtsük el! De ha visszatérek, lesz egy-két szavam hozzád.

- Ha visszatérsz… Azaz úgy értem, ha visszatérünk.

Barzinit elvakította a harag.

- Hát persze: mi mást is várhatnék egy impotenstől!?

- Ne gúnyolódj velem!

- Víz folyik az ereidben Penguin, nem vér! Most már értem, miért nem kedvelnek a nők: megérzik, ha valaki csak szájhős. Hasznavehetetlen vagy Penguin. Minden értelemben!

- Barzini! BARZINI!

A fegyvermester száműzte Penguin felháborodott gondolatait, és Gotrik mester segítségére sietett. A törpe azonban nem szorult védelemre: elnyújtott ívben, csontszakasztó erővel lendítette meg a csatabárdot, ami kettészelt egy felé vágódó tekervényt, majd engedelmesen visszafordult forgatója kezébe.

- Gyerünk! Nem egyedül jött a dög!

Barzinit nem kellett biztatni: a biztonságot jelentő folyosóig futva tették meg a maradék távolságot, ahol aztán ledőltek a fal tövébe, hogy kifújják magukat.

- Visszafele gyorsabbnak kell lennünk.

- Valószínű. Vagy találnunk kell egy másik alagutat.

- Na gyerünk! Tudsz jönni, he?

Barzini fáradtan elmosolyodott: a küzdelem kivette belőle az erőt.

- Te aztán sosem fáradsz el, Gotrik, nem igaz?

- Dehogynem. - A törpe hangja… tőle szokatlan módon… már-már barátságosnak tűnt. A fegyvermestert most olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a törpe kutásszal már egy emberöltő óta ismernék egymást. Jó érzés volt. - De most nincs itt az ideje a pihenésnek. Gyerünk!

Barzini feltápászkodott. és a törpe után iramodott, de a következő lépésnél majd* felöklelte a mozdulatlanná merevedő kutászt. Értetlenkedve meredt rá.

- Mi történt?

- Megállj! Megállj, ha mondom, na! Valami bűzlik nekem itt! Nem mehetünk tovább.

- Mégis, mi az?

Barzini feszülten figyelte a színek játékát, de a törpe élénkpiros alakján túl minden éjsötétbe borult.

- Hamarosan megtudom. Nézd! .

Gotrik ujjai egy falra felvésett szimbólum után tapogatóztak, amit csakhamar meg is találtak.

- Megvan!

- Az Ősök jele?

- Nem, nem. - Gotrik jele - vigyorgott. - Az utolsó előtti. Most szépen elárulja nekem, mi történt itt.

Gotrik hosszú percekig szótlanul hallgatott, még a lélegzetét is visszafojtotta.

- Nos?

- Gyíklények jártak erre.

- Gyíklények?

- Ismersz effélét?

- Ha valaki ismerhet hasonlót, az te vagy, Gotrik mester.

- Maradj hátra! Én körbenézek ott, elöl.

- Megállj! A megérzéseim azt mondják, nem tanácsos szétválnunk!

Te, és a megérzéseid! - Gotrik legszívesebben ezt vágta volna hozzá a fegyvermester fejéhez, mégsem tette. Barzini hamarább megérezte a veszélyt, mint ő: ebből még neki, a vén törpének is okulnia kell.

- Igazad lehet, fiam. Na de akkor is jócskán maradj le mögöttem! A város tele van csapdákkal. A lakók valaha le akartak zárni ezt az utat. Úgy bizony! Jobb, ha távolságot tartunk. Ha bajom esne, te még túlélheted. Elvezetlek a kapuig, de nem tovább. Ott már a mágusra lesz szükségünk. Számolj húszig, aztán kövess!

Gotrik mester elindult, s mire Barzini a számolás végére ért, már fel is szívódott a pokoli sötétségben. Barzini elfojtott egy kurta káromkodást, aztán követte.

13.

- Gotrik mester!?

A törpe egy éles forduló után eltűnt a látóteréből. Eddig szinte mindvégig sikerült szemmel tartania, most azonban felgyorsíthatott. Mégiscsak furcsa, hogy nem válaszol.

- Gotrik mester!

Barzini esküdni mert volna rá, hogy mozgolódást lát maga előtt. Vagy mégsem?

Patkányok!

Előbb egy, aztán kettő, majd három, négy; már tucatjával iszkolnak előle a folyosón. Óriási termetűek. Ott távolabb még több hullámzik belőlük; egész falkával vannak!

Barzini sutba dobta az óvatosságot, felgyorsította a lépteit és…

- Gotrik!

Barzini dühödten szétcsapott a rágcsálók közt, használva a lábát és a kardját is, hogy a marakodó rakás alól végre előtűnjön a törpe magatehetetlenül heverő teste. A törpe kutász még élt, a rágcsálók csak megízlelték, szeme mégis a végtelenbe révedt, ajka remegett, torkából elfúló hörgés szakadt fel. A harapásokon kívül nyílt sebnek nyoma sem látszott.

Barzini megrázta a testet, hogy lelket verjen belé, amikor egy heves fuldoklási roham őt magát is a földre kényszerítette. Kikerekedő szemekkel, elhomályosuló tekintettel rángatózott, levegő után kapkodva.

- Méreg, Barzini! Méreg!

Penguin hangja most megváltásként csendült Barzini fejében.

- Állj fel, vagy meghalsz! Állj fel!

A fegyvermester bal kezének izmai úrrá lettek a görcsös vonagláson, az ujjak bonyolult formába rendeződtek, hogy a következő pillanatban fergeteges erejű léghuzat söpörje tisztára az alagutat. A mérges gázok szétoszlottak, de forrásuk tovább okádta magából a láthatatlan füstfelhőt, Barzini újból képes volt levegőt nyelni: emberfeletti akaraterőtől hajtva lábra állt a falhoz dülöngélt, és engedelmeskedve Penguin sürgető parancsának lesújtott egy varázsjelre a feje magasságában. A kard újra és újra szikraesőt vetett, ahogy felsértette a falat és megtörte a mágikus vésetbe foglalt méregvarázst. A kiszabadított esszencia azonban a szemközti falnak vetette a fegyvermestert, akinek orrán, száján dőlni kezdett a vér, de komolyabb baja nem esett. Barzini mégis megadta volna magát az ájulásnak, ha nem Penguin akarata tölti fel energiával.

A varázsló pedig szánakozás nélkül felhasználta céljai megvalósítására: Gotrik mesterhez parancsolta, ahol Barzini balja a törpe homlokára tapadt: Penguin varázsszavai, amelyek furcsán idegenül-fájdalmasan buktak ki a fegyvermester ajkán, közömbösítették a törpe szervezetet pusztító folyamatokat és Barzinitől életerőt loptak. Mindez megtette a hatását: Barzini kizsigerelve, eszméletét vesztve a földre hanyatlott. Gotrik megremegett, megvadult oroszlánként felbődült, majd ahogy a törpe légkalapács puffog, mélyen és erőteljesen, úgy szívta magába az éltető levegőt.

Aztán talpra állt megvetette a lábát Barzini teste felett, és szétrugdosta a köréje sereglő patkányokat. Jöttek azonban többen is: hamarosan az egész folyosót ellepték. Gotrik karjai szélmalomként foroglak, ahogy föl-le, oldalra-vissza, megint oldalra lendítették a csatabárd nehéz fejét. Más már izomgörcsökben remegve ejtette volna el a fegyvert, ő azonban vad haraggal hadakozott az óriásira duzzadt patkányhad ellen, s hamarosan bokáig gázolt a szétszabdalt tetemek véreben.

A vérveszteség mégis legyengítene, s talán alul is marad a kilátástalan küzdelemben, ha Penguin nem nyeri vissza az uralmat Barzini alélt teste felett. A mágus-Barzini felült, kezét védekezőn maga elé tartotta, majd rárikoltott a törpe harcosra. Gotrik felfogta a jeladás értelmét, és egy elszánt vetődéssel a mágus háta mögé került. Barzini-Penguin tenyeréből sistergő tűzfelhő csapott ki, ami elsöprő erővel süvített végig a tömött sorokban rohamozó patkányon, s csak szánalmasan visító torzókat és szénné égett tetemeket hagyott maga mögött.

Gotrik vonásai véres vigyorba rendeződtek, de korai volt még örülnie. A hullák tömegét szétszórva egy őrjöngő, félig ember félig patkány szörnyeteg rontott rá inas kezében görbe handzsárt markolva. Penguin újból visszavonult a küzdelemből: ha tovább marad, azzal halálra ítéli a magatehetetlen fegyvermestert.

Gotrik elkeseredett harci üvöltést hallatott, majd megvadult vadkanként támadt ellenfelére. A patkányembert a rengeteg szolga elvesztése dühítette. Gotrik indulatait az elszenvedett sérülések, valamint a tehetetlen fegyvermester felett érzett felelősségtudat korbácsolta fel. Azonban egy pillanatra sem veszítette el hidegvérét, ami a századévek alatt alaptermészetévé vált: a látszólagos rohamot az utolsó pillanatban megakasztotta, megállt, csont-törővel kivédte a meglepődött patkányember első, elhamarkodott csapását, majd fürgén kilendítette holtpontjából a fegyvert, s a rákövetkező pillanatban egy rézsútos metszéssel elkaszálta a patkányember jobb lábát. A felüvöltő szörnyetegnek nem jutott ideje második csapásra: kettéhasított fejének felső darabja elrepült, a torzó pedig tompa puffanással a földre hanyatlott.

Gotrik gyilkos pillantással kutatott újabb ellenfelek után, de a patkányok maradéka, megérezve uruk és parancsolójuk halálát, eltakarodott a járatból. Gotrik lábához engedte Csonttörőt, és megengedett magának egy diadalittas mordulást.

14.

Barzini sülő patkányhús illatára ébredt.

A törpe kutász egy hevenyészett tűzrakásnál melengette a lábát. A fahasábokat a patkányember odújából zsákmányolta, akárcsak a súlyos aranygyűrűt, amit most a gyűrűsujjára húzva viselt. Nem érdekelte, honnan származott: mintha csak ráöntötték volna az ujjára.

- Kérsz? Gyere, egyél valamit!

Barzini megrázta a fejét. Frissnek érezte magát: bizonyára hosszú órákat aludt. Arra nem gondolt, hogy esetleg a varázsló hozta vissza az életerejét, pedig ez volt a valóság.

- Később. Majd később. A patkányok ?

Gotrik a sötétségre bökött.

- Amarra vannak. Hátrahagytam őket, hogy ne érezzem a bűzüket. De

így megsütve, nagyon jóízűek. Nem kérsz, he?

A fegyvermester farkaséhes volt, így végül engedett a kísértésnek. Penguin élesen tiltakozott a fejében, de rá sem hederített.

- Egész tűrhető.

- Ugye? Mondtam én.

- És a tűz? Nem túl nagy merészség itt tüzet gyújtani?

Gotrik két harapás közt megvonta a vállát.

- A patkányember is tüzet rakott. Ha ő nem félt, nekünk sem kell. Hehe. Beszélj te is hangosan. Elegem van a gondolatokból. Már lassan a saját hangomat sem ismerem meg.

- Azt mondod, patkányember?

- Ott van, ni.

- Barzini a jelzett irányba nézett.

- Ez csak egy fej. Abból se sok. És rettenetesen ocsmány.

- Ennyi maradt belőle. De a többi sem volt szebb, elhiheted! Haha!

- Jól csináltad, Gotrik mester. Igen, jól. De ha te nem segítesz, most már belőlem lakmároznának.

- Úgy ám!

- Meglehet.

- Halálbiztos! De a varázsló nélkül is halott lennék. Rengetegen voltak ám az átkozottak! Ehh! Sosem láttam még egyszerre ennyit. És különösen nem ekkorákat! Ekkorák voltak, ni - lódított a törpe, szétvetve a karjai. - De bíz’ isten ekkorák voltak!

Barzini nevetett.

- Szóval Penguin segített.

- Igen! Többször is. Jó, hogy velünk van.

- Ha te mondod.

- Jó bíz’ az. Hehe! Lassan tényleg elhiszem, hogy mi hárman féregvadászok vagyunk. Már csak azt nem tudom, hogy meddig.

- Mire gondolsz?

A törpe arca gondterheltnek tűnt.

Elértük a várost. És nekem nagyon furcsa ez a csapda. Beszéltem Penguinnal, míg aludtál. Azt mondja, nem az Ősök állították és nem is a patkányember. Az előbbit magam is így látom, az utóbbiban meg minek kételkednék.

- Akkor hát kik?

- A gyíkemberek - válaszolt az esszenciamester.

Penguin rászánta magát, hogy megtörje saját durcás hallgatását. Barzini nem lelkesedett különösebben, hogy újfent hallja a varázslót, még akkor sem, ha neki köszönhette az életét. Ez azért tudatosult a fejében; talán túlságosan is.

- Mendemonda - jelentette ki a fegyvermester.

- Lehet, hogy az volt - hazudtolta meg a varázsló, de most valóság. És egyben teljesen logikus: ahol megjelenik a Nevető Koponya, ott megjelennek a shaugok is. Csak idő kérdése az egész. Most megelőztek minket, és részemről kevésbé örülök a fejleménynek. Sokkal nehezebb lesz megszereznünk az ereklyét.

Barzini fontolgatta a visszavágót, de Penguin szavai elbizonytalanították. Átkozott mágusa! Ardú-Unnra mondom, megmanipulálja a gondolataimat!

Penguin azonnal válaszolt.

- Ne hidd! Észrevennéd. Túl értelmes, és túl tapasztalt vagy ahhoz. Mással talán eljátszhatnám, de veled nem.

- Hazudsz! De nem érdekes. A fő, hogy sikerrel járjunk.

- Hagyjátok már! Beszéljünk a rumról! Jól jönne most egy kis hordócskával, mi? Nem igaz?

- Savanyú az ábrázatod, Gotrik mester. De igazat adok neked. Egy kupa jó bor, vagy egy nyeletnyi rum jót tenne most.

- Nyeletnyi? Hah! Inkább hordónyi!

- Ne mondd! Most jön a küldetés nehezebbik fele: a város. Jobb is, hogy józanok maradunk.

- Hát éppen azért kellene innunk, fiacskám! No de felejtsük el, mert morcos leszek! Amúgy sem tudunk szerezni. Ehh.

Szótlanul hallgattak, míg a tűz elaludt, aztán a parazsat szétrugdosták, megszokásból. Valószínűtlennek tűnt az egész: megmenekülésük a tó szörnyeitől, a patkányoktól és a méregcsapdától, a gondtalan falatozás a halott város kapujában.

Gotrik hangot adott érzéseinek.

- Rossz előérzetem van, fiam. Ha valami bajom esne, gondoskodj arról, hogy a barlangomban temessenek el. Van ott egy kisebb terem, ahol már előkészítettem a helyet. Meg fogod találni. Megígéred-e?

- Túl sokat képzelődsz, Gotrik mester! Vagy mindhárman túléljük, vagy egyikünk sem. De mitől kellene tartanunk? Egy koponyáért jöttünk, nem másért. Elvesszük, visszatérünk és nyakára hágunk a rumoshordónak. A patkányokkal eddig is megvívtunk!

Gotrik szó nélkül hagyta Barzini megjegyzését.

- Ideje indulnunk!

15.

Hátuk mögött hagyták Gotrik utolsó varázsjelét is, egy újabb Fürkészt, de a törpe semmi használhatót nem tudott belőle kicsikarni. Gyíklények jártak erre: üzente a jel. Gotrik talán még látta is őket megelevenedni a képzeletében, amint óvatosan, rendezett sorokban végigvonulnak a folyósón.

Aztán az alagút egy mélyebben fekvő csarnokba torkollt, ahol a magasan nyújtózó, sötét mennyezetet gigászi szobrok dúcolták alá. A szobrok daliás testalkatú, szépséges arcú alakokat ábrázoltak - Guarni mágusokat es harcosokat, miként azt Penguin megjegyezte. Barzini úgy érezte, eltörpül az óriási alakok mellett.

- Ez már az Ősök csarnokainak egyike - mormogta a törpe, s szavai mintha még Barzini fejében is öblös visszhangot vetettek volna. A csarnok hatalmas volt, valós méreteire még csak következtetni sem lehetett, mivel falai átláthatatlan sötétségbe fakultak. A padlón száraz patkányürülék rohadt, ami vastag szőnyeget képezett a talpuk alatt; a levegőben fojtogató bűz terjengett. Barzini magán érezte a sok száz, ha nem ezer patkány tekintetét, amelyek mindvégig ott neszeztek a közelükben: vörösen lüktető foltok voltak a feketeségben, amely foltok szerencsére mindig szétszaladtak, amint megközelítették őket, és sötét üregek mélyére húzódtak vissza. A patkányok cirrogása szüntelen sercegésnek hatott.

- Jobbra kell mennünk, Barzini! Óvatosan!

A fegyvermester a helyes útirány megválasztásánál most már a varázsló megérzéseire hagyatkozott. Gotrik mester átengedte a vezetést, s a fegyvermester mögé húzódott vissza.

Sziklatörmeléket kerültek ki, átléptek egy boltozatos ív alatt, s egy lépcsőlejáró tetején találták magukat. Új szagok erősödtek fel, a lépcső alsó fokait szennyvíz áztatta, a sötét folyam lassan bal kéz felé áramlott, ahol egy alagútban tűnt el…

- A Bendő alatt lehetünk - jegyezte meg Barzini, habár az említett városnegyed most mérhetetlenül távolinak tűnt. Akárcsak maga a felszín.

- Talán - válaszolta kissé cinikusan Penguin. - A csatorna szinte áttekinthetetlen: ennyi erővel akár a Nekropolisz alatt is lehetünk. Végül is oly mindegy.

Barzini nem méltatta válaszra a varázslót, óvatosan belegázolt a mocsokba, egészen addig, míg az a combtövéig nem ért; szerencsére úgy tűnt, ennél magasabbra már nem növekszik a vízszint. A törpe kutasznak ez is túl sok volt: mérgelődve adott hangot haragjának, de zokszó nélkül eredt a fegyvermester nyomába. Még azért megjegyezte.

- Sok itt a gáz, hogy az ördög vinné el! Vigyázzatok a tűzzel, de úgy ám!

Az út idelent háromfelé ágazott, és Penguin sokáig tanácstalanul hallgatott, míg végül a középső járatot választotta. Ebben a víz áramlása lelassúdott, állaga felcsomósodott, de ez nem nehezítette a gyors haladást. Barzini csak remélni tudta, hogy a nyomott levegőben megülő mérges gázok nem döntik le a lábáról. Roppant óvatosan mozgott, nehogy egy alattomos lépcső vagy a járat váratlan süllyedése miatt kiszaladjon alóla az amúgy is nyálkás talaj.

Kisebb csarnokokon haladtak át, ahol a varázsló halvány fénygömböt varázsolt Barzini ujjaira, és bizonyos időközönként megvizsgálta a falakat - varázsjelek után kutatott. A tűz használatától óvakodott: a gázok könnyen lángra lobbanthatják az alagút szennyezett levegőjét, az pedig a halálukat okozhatja.

Penguin, ha talált is ősi rúnákat, amelyek útba igazították, nem említette meg, de amerre jártak, a falakon egyre-másra elevenedtek meg a rég letűnt korok emlékei. A Guarnik jelenlétére falvésetek utaltak, amelyek nyugalmat árasztó, erdővel körbevett, kupolás tornyú épületeket, folyóvizet szántó, hasas, többevezősoros hadigályákat, titokzatos szertartások képsorait ábrázolták. Ez utóbbiakon fenséges megjelenésű Guarni mágusok és harcosok térdepeltek egy pallost markoló, szakállas férfi alakja előtt.

Penguin egy alacsony mennyezetű átvezető járatba parancsolta őket, ahol hasig jártak a szennylében, de csakhamar egy másik terembe jutottak. Barzini kardja, amivel szüntelenül döfködte a vizet maga előtt, most megakadt valamiben. A fegyvermester előtt a mélysötét hideg színeiben fodrozódott a víz, életnek semmi jelét nem látta. Amikor végül a felszínre emelte zsákmányát, szeme elkerekedett a rémülettől: egy férfi félig szétfőtt, csonka koponyája akadt a kardja végére: elszörnyedve hajította el a torzót - hogy három lépéssel később már egész hullarakásban gázoljon.

- Az istenekre! Miféle fertelem ez?

Barzini, leküzdve iszonyodását, kihalászott néhány undorító húsdarabot. Varázs fénynél vette szemügyre őket: pikkelyes végtagok, itt egy gyíkpofa, amott egy ember csuklóból letépett keze.

- Gyíklények és emberek - mondta ki helyette Penguin azt, ami most már nyilvánvaló volt. - A szennyvízben főttek meg, de előtte összecsaptak egymással. Sokan lehettek.

- Nem árt, ha óvatosabbak leszünk! - A törpe morgása fokozódó haragról árulkodott. Legszívesebben hányni lett volna kedve, de a büszkesége nem engedte. Visszaerőltette a torkába tolakodó savas nyákot.

Barzini beleakadt egy újabb hullába, s akaratlanul is belebámult a felpuffadt, félig széthullott arcba.

- Ez Crammod, Krispian Carwyn hadnagya. Ezer közül is megismernem. Még így is.

- Felettébb kínos! - kesergett Penguin. - Ezek szerint megelőzlek minket! Piedro öcsénk nem járt sikerrel odafent. Persze, ez várható volt.

Barzinit mindez nem érdekelte.

- Vajon ki maradt alul az összecsapásban? Crammod elválaszthatatlan Sig Arkat kapitánytól. Márpedig ha ő itt volt, Krispian Carwyn sem lehetett távol. És veszettül tudnak küzdeni! Talán még az a sápkóros varázsló is velük volt.

- Ki? Ghamma Sei? - A varázsló kényszeredetten nevetett. - Az soha! Hacsak erőszakkal ki nem rángatták az odújából! A többiek talán lejöttek ide, de ő nem. De ha igazad van, akkor Nordes szegényebb lett egy hadúrral. Nem elképzelhetetlen. Gerauld örülni fog a hírnek.

- Vagy mégsem. Kedvelte Krispiant. Éretlen kölyöknek tartotta, de azt nyíltan vallotta, hogy talpig becsületes és kiváló harcos.

- Ha olyan becsületes lenne, nem kellene aggódnod a halála miatt. - Penguin nyelve élesen vágott, akár a kígyóé. - Akkor nem lenne itt, a csatornában.

Gotrik mester csattanósat köpött maga elé.

- Nem tudom, kik voltak, de remélem, nekünk már csak dögöket hagytak!

- Hah! Inkább abban reménykedjünk, hogy még nem vitték el előlünk a Nevető Koponyát. Fájdalmas vereség lenne.

- Az előbb azt mondtad, érzed a jelenlétét! - Barzini gyanakvónak tűnt. - Remélem, nem versz át!

- Ne sértegess, cessior! Felháborít a feltételezés: ugyan miért tenném? Érzem, hogy már közel vagyunk a koponyához. De valami mást is érzek a levegőben.

- Persze: ezt a rettenetes bűzt! Heh! Na menjünk, mert elhányom magam!

A törpe dühösen előretört, átgázolt a mocsok- és hullatengeren, s már a terem túlsó felénél járt, ahol egy újabb alagút vezetett tovább.

- Oltsd el a lángokat! Jobb, ha sötétben megyünk tovább - utasította a fegyvermestert a varázsló, aki engedelmeskedett. Mielőtt a sötétség újból összesűrűsödött volna körülöttük, Barzini még észrevette a kupolás mennyezetről alábámuló kőarcot. A dombormű az egyszemű Vor’lloukot ábrázolta, a gilf emberszolgák korcs istenét, akit manapság világszerte Yvorl néven rettegtek és dicsőítettek. Az isten képmása csak tovább fokozta baljós előérzetét.

Penguin a jobb kéz felől eső járatot jelölte meg, ami hosszas kanyargás és néhány lépcső után végre egy újabb csarnokba vezetett. A szennyvízcsatorna elkerülte a termet, ahová széles lépcsősor vezetett fel.

- Nagyon közel vagyunk! - Penguin suttogóra fogta a szót, pedig a gondolatokat rajta és két társán kívül senki más nem hallhatta. A csarnok komorsága azonban akaratlanul is óvatosságra intette. - Az ereklye ebben a csarnokban van.

Barzini megkönnyebbülten lépett ki a mocsokból, felosont a lépcsőkön, majd megállt, és tekintetével a mozdulatlan sötétséget fürkészte. Most, hogy a bűz nem volt olyan fojtogató és a szüntelen vízcsobogás is elhalkult, újból megélesedett érzékeire hagyatkozhatott. Az előbb, mintha csörgést hallott volna a csarnokból…

…és megint ugyanaz a zaj: mintha kardhüvely koccant volna kemény sziklának.

Feszült csendpalást hullott rájuk, ahogy kővé dermedve, a prédára leső ragadozók módján kushadtak a csarnok bejárata előtt, a nem odaillő, gyanús neszezésre összpontosítva.

- Ketten vannak!

- Hogy mi?

- Ketten vannak. - Gotrik magabiztosnak tűnt. - Két gyíkrém.

Barzini elismeréssel adózott a törpe szemének és hallásának. Ő még a Guarni páncél képességeivel sem érhetett fel a nyomába.

- Mit csinálnak?

- Hullákat vonszolnak. Érzem a bűzt. A gyíkok bűzét is. Most távolodnak.

- Gyerünk!

A csarnok hamarosan összeszűkült, és a közlekedést több helyütt összeborult falak, törmelékes kőrakások nehezítették. Barzini úgy vélte, a tartóoszlopok többsége valaha megroppanhatott, a mennyezet pedig beomlott, s a groteszk, egymásba hajló sziklaalakzatok ennek a pusztulásnak a maradványai. A látvány kísérteties volt, s ami a legtöbb, rengetegen elrejtőzhettek a bizarr alakzatok közt.

Csakhamar nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a csarnokban egyetlen eleven lélek sincs: csak gyíklények és a Carwyn-ház fegyvereseinek hullái, amelyekbe viszont lépten-nyomon belebotlottak, egy idő után pedig bűzölgő, ocsmány torlaszokként állták útjukat. Kíméletlen vérengzés zajlott itt, talán alig pár órával ezelőtt, s a heves kézitusában egyik fél sem kegyelmezett a másiknak: Barzini tisztelettel adózott a Carwyn-ház halottai előtt.

A törpe és a fegyvermester egy épségben maradt tartóoszlop mögött kerestek fedezéket maguknak, s onnan szemlélték a helyiség legközepén düledező emelvényt, vagy inkább oltárt.

- Valami fekszik ott. - Gotrik feszülten markolta a Csonttörőt. - Meg kellene néznünk, mi az.

- Ez egy oltár, az pedig egy halott. - Penguin hangja üresen, érzelemmentesen csendült. - A shaugok démonimádók. Ha emberáldozatot mutatnak be, a harcosoknak megeszik a szívét, a varázslónak felfalják az agyát. Bárki is fekszik ott, már nem segíthetünk rajta.

A törpe által említett két gyíklénynek nyoma sem volt, így Barzini az oltárhoz surrant. A vér émelyítő szaga elnyomott minden más bűzt.

A varázsló döbbenten felhörrent:

- Ghamma Sei! A méregkeverő!

Barzini végigfutatta ujjait Ghamma Sei meztelen mellkasán: fagyos volt, akár a Carvallo-ház termei télvíz idején. A fejhez érkezve iszonyodva elrántotta a kezét: a koponyát meglékelték, az agyat egészben kiemelték. Barzini sietősen elhátrált az oltártól. Mielőbb távozni akart erről az elátkozott helyről.

- Várj! - Penguin marasztalni akarta. - Megvizsgálhatnám a holttestet. Értékes információkkal szolgálhat.

- Felesleges! Hol van a koponya?

Penguin dühösen hallgatott egy darabig, de végül a fegyvermesternek adott igazat.

- Az oltár háta mögött keresd! Nagyon erős a kisugárzása, de valami mást is érzékelek. Az esszencia hallatlan mennyiségben van itt jelen. Nem is értem…

Barzini előrelendült, átugrott egy kőrakást, megkerült egy halmot, amiről kiderült, hogy egymásra dobált fegyverek alkotják - a Carwynoktól zsákmányolt kardok, íjak és vértezetek -, és máris egy kisebb barlang bejárata előtt állt. Odabentről elfojtott vartyogás jutott a fülébe. Nyomban elhátrált és meglapult a falnál, akár egy lesben álló hiúz. Gotrik mester követte a példáját.

A társalgás - ha lehet egyáltalán ilyen szóval illetni azt az összefüggéstelen, torokhangú mormogást, amit a shaugok adtak ki magukból - hirtelen elhalkult, és feszült várakozás vette kezdetét. A gyíkok megsejthettek valamit, de Penguin úgy intézte, hogy enyhe léghuzat kerekedjen a semmiből, ami aztán messzire hajtotta saját testük árulkodó kipárolgását.

Egy shaug vicsorgó pofája körvonalazódott Barzini előtt.

A fegyvermester villámsebesen előreszökkent, pengéje lecsapott, és mély, ferde vonalú árkot hasított a gyíklény pikkelyes homlokába, amiből agyvelő fröcsögött szét. Miközben áldozata hörögve a lábai elé omlott, észrevette a másikat is, aki társa után óvakodott. A fegyvermester előrelendült, a shaug rémes hangon felvisított, de ez Barzinit nem tántoríthatta meg. Fegyvere összecsapott a gyík karmos mancsával, hártyás ujjakat szakított le, de a megcsonkított lény izmos farka oldalba kapta, és retteneteset lódított rajta. Barzini végigszánkázott a fal egy darabján, ahogy az ütés hátrapenderítette, de máris talpon volt, hogy fogadja a felé ugró bestia újabb támadását. Szemkápráztató fürgeséggel hajolt el a pikkelyes farok újabb lendületes ütése elől, félresiklott a felé vágódó mancs útjából, majd egy balra hasító, megtévesztő csapás után hirtelen kilépett jobbra, és kardjának sebes visszafordításával felnyitotta a shaug lágyékát. Az őrjöngő gyíklény utána kapott volna, de Gotrik mester csatabárdja ketté roppantotta a gerincét, majd csontszilánkos húspéppé zúzta azt a rémes nyúlványt, ami egy szívdobbanással előbb még a feje volt.

Barzini már a szűk folyosóban lopakodott előre, ahol újabb gyíklények feltűnésére számított, hiszen áldozatának visítása az egész falkát fellármázhatta. Egy összeboruló falaival kúpot formázó, varázs-süveghez hasonlatos terembe került, ahol egy zömök, durván megmunkált kőoszlop tornyosult a helyiség legközepén. Az oszlopot a sötétségnél alig valamivel fényesebb derengés fátyolozta körül, láttatva ezzel a szívszorítóan üres bemélyedést, ami valaha egy kisebb tárgyat - talán egy koponyát - fogott közre…

- Elkéstünk!

Barzini hangja csalódottságtól rezgeti. A kőállvány mögötti homályban ekkor rekedt üvöltés csattant, talán parancsszó, és Barzini hallott egy súlyos kőajtót a helyére csúszni.

- Nem késtünk el. Barzini!Akármi is volt itt, az nem lehetett a valódi ereklye. Gyerünk tovább! Ott lesz, amit keresünk!

Gotrik mester felcsatlakozott a fegyvermester mögé, aki rohanvást megkerülte az oltárt, és ott besurrant egy keskeny átjáróba, amelyben lépcső vezetett lefelé. Egy tágas körterembe jutott, ahol hullák feküdtek nagy kupacban: minden bizonnyal a shaugok cipelték őket ide a csarnokból. A fal egy darabja hatalmas kőajtót formázott, amely most útjukat állta.

- A Nevető Koponya az ajtó mögött van. - Penguin teljesen magabiztosnak tűnt. - Hallatlan feszültség csomósodik odabent. Vagy készülnek valamire, vagy… Venefiusra mondom! Ez Hariádusz Temploma! Micsoda felfedezés! Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik.

Barzini értetlenül nézett körbe a teremben. Legszívesebben lehurrogta volna a varázslót, de megsejtett valamit a szavak mögött, ami még a hasznukra lehet. Inkább hallgatott.

- Mire akarsz kilyukadni? - Gotrik az ajtóhoz lépett, és hallgatózott.

Penguin kivárt egy sort, míg átgondolta, mit is érdemes megosztania Barzinivel és a törpe mesterrel. Nem akarta megijeszteni őket.

- Arra gondolok, hogy ez itt Hariádusz, az Éjben Látó temploma. Valójában egy tizenhárom szintes, óriási torony, amit még a Guarnik építettek. Ez lehet a legfelső szint.

- Ki ez a Hariádusz? - Gotrik érdeklődőnek tűnt.

- Egy máguskirály, vagy inkább démon, aki a Guarni városok egyfajta, mondjuk úgy: védőszentje volt. A krónikák eléggé kétértelműek. De ez most nem is érdekes. Ami fontosabb: a templom esszenciakút: a Zan, az Őskáosz egyik kivetülése. Esküdni mernék rá, hogy démoni esszencia telíti. Ez lenne a legkézenfekvőbb, hiszen a Nevető koponyával egy démonfejedelmet lehet megidézni. De ezt ti is tudjátok.

Barzini gúnyosan megjegyezte:

- Na és hogy nem fedeztük fel eddig? Vagy ha nem mi, hát mások? És a koponya? Lehet, hogy nem is a koponyát érzékeled?

- A válasz nem túl bonyolult, cessior. A Guarni városok határait még ma is láthatatlan mágia védi. Idefent erőtlenebb, de mondják, lentebb olyan erős, hogy a városok egészben, teljes pompájukban vészelték át az évezredeket. Ez a mágia azt is lehetetlenné teszi, hogy a felszínről bárki is kifürkéssze a hollétüket. Így maradhatott rejtve hosszú időn át, és így leplezte magát a Templom is…Ami pedig minket illet: a Carvallók Hommenius idejében vezettek utoljára harcost a csatornákba, de az el sem jutott a városig. Mellesleg, akkoriban a Háznak máshol akadtak ügyei. A Nevető Koponya pedig már Hommenius idejében is csupán alig volt több mint egy legenda a sok közül. De amikor még kézről-kézre járt a cadissatorok közt, nem felejtették el megjelölni. Ez a jelzés, amit a krónikák szerint belülről véstek fél a koponyatetőre, ma is csalhatatlanul útba igazit… legalábbis a város határain belül.

Barzini a törpe mestert követte figyelemmel, aki csatabárdja nyelével kocogtatta a kőajtót és gondosan szemrevételezte az ajtó környezetét: a kiszögelléseket, a véseteket, a jelentéktelennek tűnő repedéseket. A fegyvermester türelmetlennek látszott.

- Nos, tudnunk kell még valamit?

- Talán csak annyit: a mágia odabent, hogy is mondjam, nem a megszokott módon működik. Reménykedjünk, hogy nincs mágiahasználójuk: ha mégis lenne, erős hátrányból indulunk. Az esszencia az ő kezükben van, és furcsa dolgokra lehet képes.

- Gotrik! Mi a véleményed?

Barzini határozottan érezte, hogy az ajtó mögött óriási veszedelemmel kell szembe néznie. Nem tudott kézzel fogható magyarázatot találni a sejtésre, de most minden porcikáját átjárta a bizonyosság; a torka helyén fullasztó csomót érzett. Elmosolyodott: ez már a félelem.

- Furcsa, de úgy vélem, csak belülről nyitható.

- Ki tudod nyitni?

- Igen. De várnotok kell.

Barzini szeme vidáman nevetett.

- Az nem okoz gondot.

16.

Gotrik mester a sziklaajtó középpontjában látott munkához.

Övéből előkerült néhány kristálymoha-golyóbis, melyek száműzték közeléből a sötétséget, majd egy apró véső és egy ezüstfejű kalapács, amivel aztán bonyolult kőmintázat elkészítésébe fogott. Keze serényen dolgozott, szeme egy pillantásra sem hagyta magára a kunkorodó írásjeleket, amelyek végül tenyérnyi varázsjellé álltak össze. Gotrik nem zsolozsmázott bűbájos igéket, munkája során mégis mágikus esszenciától remegett a levegő.

Amikor végzett, kedvtelve szemlélte művét, majd intett Barzininek.

- Hátráljunk, fiam. A jel elvégzi a maga feladatát. De el ám!

Barzini kíváncsi arccal fürkészte a változást, ami megmagyarázhatatlan sercegéssel vette kezdetét, majd a varázsjel szárai tűzpirossá színeződtek, végül már az egész ábra hevesen izzott, mint valami felhevült acéldarab.

Barzini ösztönösen a falhoz lapult, amikor a varázsjel vakító fénnyel fellobbant, a levegőt fülsiketítő robbanás hangja rázkódtatta meg, majd a kőajtó ezer darabra szakadt, súlyos porfelhőt fújva a várakozókra.

Barzini egy ütemre lendült a törpe mesterrel, kard és csatabárd acélja villant, amikor a porfelhőn átgázolva bevették magukat az ajtón tátongó hasadékba. A por eloszlott, s Barzini meglepett shaugok közt találta magát. A fegyvermester nyomban felmérte az esélyeket: két gyík balról, három jobbról, másik három a terem túlsó végében; nem rossz arány! Őt lefejezett hullát is látott a fal mellett és egy mozdulatlan testet pedig valamiféle oltáron.

Az oltár csúcsából a Nevető Koponya vigyorgott rá gonoszul…

- Varázsolnak cessior! Öld meg őket! Most!

A fegyvermester még hallotta Penguin kétségbeesett kiáltását, de már forgószélként rontott a shaugok rögtönzött sorfalának. Hárman álltak az útjába, vicsorogva, halált megvető elszántsággal, míg az oltárnál állók ijesztő kaffogásba fogtak.

Barzini kardja szövevényes acélhálót szőtt a levegőbe, amelynek nyomán egy shaug átvágott torokkal a lábához dőlt, egy másik felhasított mellkassal sziszegve hátraugrott, a harmadik visítva, megzavarodva levágott farka után kapott. Ezt a gyíkot a következő suhintás megszabadította fejétől, s míg a tehetetlenül összeroskadó test fedezékül szolgált, Barzini előkapta bal kezébe tőrét, míg jobbjával fogást váltott a drén acélon. Halált hozó lendülettel csapott össze a harmadik, a sebesült shauggal.

A gyík farkának csapása megtántorította, habár az ütés erejének java részét maga elé kapott jobb karja fogta fel. A shaug azonban villámgyors ellenfélnek bizonyult: éles fogaival Barzini feje felé kapott. A fegyvermester balja kirobbanó erővel hasított a csattogó állkapcsok felé, de a penge csak levegőt ért. A rákövetkező pillanatban metsző fájdalom homályosította el a látását: a shaug borotvaéles fogsora mélyen a felsőkarjába mart.

Barzini tudta: ha a gyíklény visszarántja magát, az ő karja tőből kiszakad. Nem volt mit tennie: beledőlt a szörnyeteg kapálózó mancsai közé, s olyan közel préselte magát a nyálkás testhez, amennyire csak lehetett. Jobb kezében megvillant a kard, ördögi erővel szúrta át a shaug lágyékát és bukott ki a gerinccsigolyák mentén, a túlsó oldalon. A halálosan megsebzett dög magával rántotta a földre, és Barzini hagyta. A földön fetrengő állat szemét az ujjával tolta ki, miközben minden erejével a már- felhasított mellkasra térdelt, hogy eltörje, és a tüdőbe préselje a bordákat. Eközben saját karja véres cafatokra szakadt.

Amikor végre kiszabadult a sérült végtag, a shaug már kiszenvedett. Barzini szédelegve állt fel: a karjából fájdalmasan lüktető, dús patakokban ömlött a vér. Amikor felnézett, látta a törpe harcos alakját átgázolni két, darabokra aprított shaug hulláján, amint rettenthetetlen harci kiáltást hallatva a három kántáló shaug-papra ront. Az oltáron mintha megmozdult volna valami.

Neki is ott a helye, a törpe oldalán!

Elindult, de a falnak tántorodott. Penguin adott neki erőt, hogy összeszedje magát és vicsorogva a papokra támadjon. A hozzá legközelebb álló shaug félbehagyta a recsegő hangon felböfögött varázsformulát, és élesen csattanó kiáltással Barzinire mutatott. A fegyvermester orra bukott, ahogy a démonpap varázsigéje elakasztotta a mozdulatait - Barzini olyan mozdulatlanná dermedt, mint egy kőszobor. Látta, amint a shaug leírhatatlan lassúsággal föléje tornyosul, és magasba emeli áldozati tőrét. Barzini tehetetlenül szemlélte, amint a tőr a szíve felé sújt…

…de csak egy szívdobbanás erejéig.

Penguin eközben hatástalanította a varázslatot… odafent, valahol nagyon messze, a Carvallo-lakótorony idézőszobájában a varázsló teste összerándult, a szoba sarkában izzó varázsgömb fénye pedig kihunyt… Barzini pedig visszanyerte az uralmat saját teste felett. Pengéje szélsebesen megvillant és csúfosan elmélyítette a kárörvendőn röhögő shaug-pap mosolyát. Amaz törött fogakat és félbevágott zsigereket öklendezett rá, aztán összeesett.

A fegyvermester lehengergette magáról a súlyos testet és hörögve talpra állt. Gotrik mester ellenfele feltépett gyomorral, kiömlő beleit markolászva omlott az oltárra, de a harmadik, az utolsó shaug karjai a magasba lendültek, a karmos mancsok között iszonyú energialöket robbant, ami felragadta a törpét, és nagy erővel a terem túlsó, legtávolabbi falának vágta. Gotrik elcsendesült, a shaug pedig új ellenfele felé fordult. - Barzinit újfent leterítette egy mozdulatlanság-varázs.

Nem úgy Penguint!

Habár Hariádusz Temploma kiszipolyozta a magiszterből az erőt, és tartalékai jócskán megcsappantak, még egy tűzviharra azért futotta az erejéből. Mielőtt a shaug démonpap újabb varázslata érett kalászként törte volna ketté Barzini gerincét, Penguin-Barzini bal ökle a magasba lendült, forró lávaköpetet okádott magából, ami tűzesővel párosulva eleven lángoszloppá változtatta a bömbölő gyíkszörnyeteget.

Barzini feltápászkodott… Penguin lakosztályában, a padló alatt rejtező Hommenius mumifikálódott teste hevesen rázkódott a hirtelen elszökő esszenciától… és az oltárhoz lépett. A kőlapon fekvő test megmozdult - hasát borzasztó vágás szelte ketté, amely most szemmel követhető sebességgel forrott össze -, felnyitotta keskeny ragadozószemet, és a fegyvermesterre bámult. A ráncos gyíkarcot csúf forradások tették még visszataszítóbbá. A száj megmozdult, és a démonok nyelvén szólt a fegyvermesterhez. Penguin Barzini megértette, amit mond.

- Arez-Gaud vagyok. Segíts felkelnem!

A lény még nem tért teljesen magához a delíriumból: nem ismerte fel Barziniben az ellenséget.

Barzini ajka véres mosolyra görbült.

- Segítek neked.

Acél villanása, majd tompa puffanás, ahogy Arez-Gaud formátlan teje lebucskázik a kőlapról a földre és elgurul.

A csonka test még mindig rángatózott, de nem sokáig: Barzini dühödten darabokra szabdalta… aztán figyelme az ereklyére irányult.

A Nevető Koponya széles, halálontúli vigyorral nézett farkasszemet a fegyvermesterrel. Egy démon koponyája volt, ősöreg, mint maga a Guarni város. A szeme és a nyelve helyén zöld smaragdkövek izzónak haloványan. Nem lehettek evilágiak - a fegyvermester rettenetes „idegenséget” érzett ki belőlük. A köveket rúnák rovátkolták. Barzini a koponyáért nyúlt.

- Hagyd ott a koponyát!

Barzini megperdült, mint akit kígyó mart meg. Igaz, a perdülés elég lassúra sikeredett.

- Ki vagy?

- Ghamma Sei! Te pedig, ha nem tévedek, Barzini vagy, a Carvallók fegyvermestere.

- Lehetetlen: te nem lehetsz Ghamma Sei!

Barzini próbálta kivenni az idomtalan alak körvonalait, aki a kőajtóba robbantott hasadékban állt. Egy gyíklényt látott ott.

- Ghamma Sei vagyok! - állította amaz csökönyösen. - Talán nem elég bizonyíték az, hogy emberi nyelven beszélek hozzád?

- Talán.

A fegyvermester rémesen fáradtnak érezte magát. Szédült.

- Egy shaug testébe férkőztem, amikor megpróbáltak feláldozni, aztán átvettem fölötte az irányítást. De ez nem érdekes. Fogd csak meg mégis azt a koponyát, és hozd ide nekem!

Barzini tagadóan megrázta a tejét.

- Meghaltál te is, akárcsak a többiek.

- Nem igaz!

- Tegyük fel, hogy igazat szólsz. De mondd, Krispian is meghalt?

- Nem. Krispian elmenekült.

- Hazudsz! - Barzini keserű epét köpött. - Krispian sosem hagyta volna itt az embereit! - A fegyvermester kezében megrebbent az acél.

- Megállj! Igazat mond! Ő Ghamma Sei. - Penguin csodálkozással teli szavai feldühítették Barzinit.

- Penguin azt mondja, te valóban Ghamma Sei vagy. Úgy tűnik, hinnem kell neki.

- Penguin is itt van? - A shaug testbe börtönzött varázsló tekintete fenyegetőn megvillant.

- Nincs itt. De lát téged.

Ghamma Sei bosszúsan felhörrent:

- Elég legyen ebből! Hozd ide a koponyát! Minket illet, a Carwynokat! Megszenvedtünk érte.

- Elhiszem, de mi is.

A varázsló fenyegető mozdulatot tett. A terem talapzata ekkor megremegett, mintha földindulás rázta volna meg az egész templomot. A fegyvermester az oltárba kapaszkodott, nehogy elveszítse nehezen visszanyert egyensúlyát.

- Menekülj. Barzini! Belerondítottunk a templom esszenciájába. Össze fog omlani! - Penguin kétségbeesettnek tűnt.

- Figyelmeztetlek, Barzini: nem mondom még egyszer! A varázserőm megmaradt: egy szavamba kerül, hogy eltegyelek az utamból.

- Nézd, Ghamma Sei! A Koponyát el kell pusztítanom. Nem kerülhet a felszínre. Sem a Carwynok, sem a Carvallók oldalán.

- HOZD IDE!

A szemközti falnál megmoccant valami. Alig láthatóan, de Barzini figyelmét nem kerülhette el. A valami Ghamma Sei felé óvakodott.

- Átvertek benneteket, varázsló. A versengés a koponyáért csak ravasz csapda: senki sem léphet Gorhgman helyére, amíg Syllian az úr. Ezt nektek is tudnotok kellett volna, de a hatalomvágy úgy tűnik, elvette a józan eszeteket.

Ghamma Sei elveszítette a türelemét.

- PUSZTULJ! - üvöltötte, karját maga elé rántotta és nyitott tenyeréből sistergő villám csapott ki, egyenesen Barzinit célozva.

- NE! - kiáltott fel Penguin, de már késve. - Nem szabad varázsolnunk!

Barzini ugrott, de még látta, amint Gotrik mester csatabárdja meglendül, és Ghamma Sei védtelen gyomra felé suhan. Aztán megperdült, felmarkolta a Nevető Koponyát, de ekkor rettenetes fájdalom hasított a hátába ott, ahol a varázsló villáma belé csapott. A fegyvermester teste hevesen rángatózott, kezében a vicsorgó koponyát szorongatva, miközben a villám ezer fénycsíkra szakadt és zizegve csapongott az oltár és Barzini közt.

Az oltár meghasadt, a terem falai harsány robajlás közepette leomlottak, aztán nyers esszenciavihar szabadult a helyiségre, ami embert, shaugot, törpét, kőtörmeléket egyaránt a levegőbe ragadott. Veszett forgószél kavargott a terem helyén, pusztító mágikus légörvény, s Hariádusz Templomának tizenhárom szintje megszűnt tovább létezni: a padló eltűnt, semmivé vált, és a körtemplom helyén egy sötét, feneketlen akna ásított fel.

A vihar amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen szertefoszlott, a kavargó törmelék pedig a poklok mélyébe hullott alá.

A Guarni város romjaira halálos, megnyugtató csend ereszkedett.

17.

Barzini álmodott.

Arról álmodott, hogy egy feneketlen, éjsötét kút beszippantja, aztán légörvénybe szorítja, ami tollpihe módjára hurcolja-dobálja a semmiben. Kozmikus látomások gyötörték: csillagok miriádja ragyogott a feje felett, ólmos lassúsággal forgó csillagfelhőket látott, vörös, kék, sárga és még ki tudja, mennyi színben pompázó csillagutakat és ellipszis alakú fényörvényeket, amelyek keresztül-kasul szelték a végtelen, fekete univerzumot. Egy alkalommal szélfútta, jégbe dermedő, kietlen fennsíkon sétált magányosan, máskor vigasztalan mocsárvilágban járt, ahol sötét éjszaka volt, és roppant, tengerkék hold világolt az égbolton, megint máskor egy viharos tengeren hánykolódott, ahol roncs hajóját óriáspolipok egész hada támadta meg és ő reménytelen küzdelmet vívott a szörnyetegek ellen.

Aztán minden hideg lett és végtelenül üres.

Csend.

Borzasztó nagy csend.

Meglassúdott, vagy talán meg is állt körülötte az idő. Végtelenségig bámulta az őt körülölelő sötétséget, ami csak nem akart szertefoszlani. De nem is bánta már. Pihenni akart, végre aludni és soha többé fel sem ébredni. Nyugalmat akart.

Váratlanul apró fénypont csillant fel a feketeségben. Egyre közeledett és egyre nagyobb lett, bár nem lett fényesebb - megőrizte halovány csillogását és valószínűtlenül zöld színét. Ahogy még közelebb ért, már látszott, valójában egy emberi lény - vagy valami ahhoz hasonló. A csillogó tengerzöld fényt a lény páncélja sugározta magából, és ez a fény érthetetlen módon megnyugtatta Barzinit. Az ismeretlen férfi letérdelt hozzá, megérintette és kutató tekintettel vizsgálgatta. Nagy, ferde vágású szeme volt, ami hasonlóan izzott, mint csillogó kristálydarabkákkal átszőtt páncélja. Vastag szájával elmosolyodott, aztán felegyenesedett. Barzini most látta csak, milyen hatalmas. Felfigyelt a jelenés övén függő furcsa ívű, rettenetes fegyverekre; nyilvánvalónak tűnt, hogy a férfi harcos.

A lénynek társa is akadt. Ez is hasonlóan öltözködött, mint a másik, de mogorvábbnak tűnt. Ő is megvizsgálta a fegyvermestert, majd a két férfi vitatkozott egymással. Barzini ekkor vette észre, hogy valami pikkelyes dolgon fekszik, valamilyen gyíkpofájú szörnyetegen, Érdekesnek találta a felfedezést. Ahogy szeme távolabb rebbent, a harcosok aurájának fényénél egy félig betemetett alakra is figyelmes lett. Az újonnan felfedezettnek kócos, vörös haj kandikált ki a sisakja alól; arca csupa szakáll és bajusz. Törpének tűnt.

A később érkező félrelökdöste a köveket a törpe testéről, aztán vállára emelte az apró embert, majd szótlanul távozott; szinte nyomban elnyelte a sötétség.

Barzinit is felnyalábolták, bár tiltakozni próbált. Hosszú menetelés vette kezdetét, amelynek során meglehet, többször is elveszítette az eszméletét, de akárhányszor felnézett, csak mindent betemető feketeséget látott. Nagy ritkán a lény páncéljának fénye alagutak falára esett, vagy szédítő meredélyeket villantott fel.

Aztán a lény egy idő után gyengéden a földre fektette, majd a kezébe adott valamit. Barzini egy csúfondárosan vigyorgó koponyát látott, három ékkővel a szemek és a száj helyén. Ismerősnek tűnt, és mégsem. Az idegen karvalyszerű arcát mosoly keretezte, amikor hangtalanul elbúcsúzott a fegyvermestertől. Az utolsó, amit Barzini látott, mielőtt ájulásba zuhant volna, egy ezüst körbe foglalt szimbólum volt az idegen vértezetén.

Ez a szimbólum tarajos élű lándzsát markoló harcost ábrázolt. Barzininek, ahogy látta megvillanni a jelet maga előtt, egy furcsán ismerős név jutott az eszébe:

Chara-Vallo!

18.

Barzini a kastély kikötőjében állt, és a Cetkoponyás Ház követére várakozott.

A fegyvermester haját jeges szél borzolta, sötét köpönyege bosszúsan csattogott a háta mögött. Nem törődött egyik jelenséggel sem: gondolatban az elmúlt napok veszteségeit mérte fel és hasonlította össze a végső nyereséggel. Az utóbbi jócskán vesztésre állt.

Gotrik mester…

A kutásznak nyoma veszett.

Nem küldtek egyetlen harcost sem a törpe felkutatására: sohasem találnák meg. És ha netán mégis élne - ami felettébb valószínűtlen -, már jelzett volna. A törpe barlangjába majd leküldenek egy csoportot, ha Barzini már kipihente magát: most még nincs olyan állapotban, hogy lemerészkedjen a járatokba. Ha sikerül semlegesíteni a törpe csapdáit és a féregkutyát, akkor felhozzák magukkal a törpénél raboskodó asszonyt.

Gotrik mester pótolhatatlan veszteség a Háznak; mélyen gyászolni fogják az emlékét.

Penguin…

A varázsló napok óta nem ad életjelet magáról. A kastélyban már elkönyvelték a halálát, de senkinek nincs mersze ahhoz, hogy betörjön a varázsló jól őrzött birodalmába. Ezen nem is lehet csodálkozni. Mindenesetre egyesek még bizakodnak, hátha mégis életben van.

Barzini nem tartozott ezek közé az emberek közé. És… Barzini álmai!?

Vagyis inkább rémálmai: a csillagösvények, a két fényárban úszó Chara-Vallo harcos, a törpe elhurcolása, és végül Barzini rejtélyes megmenekülése. A fegyvermestert ugyanis a palota alatt meghúzódó járatokban találta meg a Zorgas kapitány vezette mentőalakulat, alig távolabb attól a helytől, ahol aláereszkedett a Gotrik mesterhez vezető alagútba. Már három napja feküdt ott. amikor felfedezték.

Nincs logikus magyarázat arra, miként került oda a Guarni város alatti pokoli mélységekből, miként arra sem, hogyan élhette túl a szörnyű sérüléseket. Mindenki úgy tartja: Barzini összeszedte utolsó erőtartalékait, vagy talán Penguin segítette, de a saját lábán jutott el a kastélyig. Csak érthető módon az elméje még zavart volt, ezért nem emlékszik vissza arra, miként történt a dolog. Az idegenek, a Carvallo ősök feltűnését mindenki őrült képzelgésnek tartotta.

Talán valóban nekik van igazuk, s Barzini saját kitartásának és a jószerencsének köszönheti, hogy életben maradt. Vagy?…

Penguin.

Vajon tényleg ő tette volna? Saját életét dobta volna el, csak hogy Barzinit talpra állítsa? A válaszra már sohasem derül fény.

A fegyvermestert újszerű érzés kerítette a hatalmába, ha a varázslóra gondolt: a hiányérzet. Nehezére esett bevallani, de Penguin halála rádöbbentette: kedvelte a varázslót. Az örökös cinizmusát, a szüntelen károgását, a bosszantó csipkelődéseit. Már nem számít: halála a másik óriási veszteség.

A Nevető Koponya…

Épségben feljutott a kastélyba és már- nem fontolgatják az elpusztítását. Hogy is tennék?! Penguin nélkül senki sem vállalkozna rá. Más tervet dolgoztak ki: az ereklyét átadják a Cetkoponyás Háznak.

Hiszen ez őrültség?

Meglehet.

Minden jel arra mutat: a Cetkoponyás Ház áll a shaugok cselekedetei mögött, vagy legalábbis ők akarják megidézni a démont, Azut, a Tengerbe Hívó Hangot. A Nevető Koponya nélkülözhetetlen kulcs ahhoz, hogy a démon megvethesse a lábat ebben a világban.

Persze, ezért megnehezítik valamelyest a dolgukat: Gerauld comtur kiváló tervet eszelt ki. a Ház érdekeinek megfelelően. Talán egyesek előtt logikátlannak tűnik majd, de logikátlansága is Carvallo érdekeken alapszik.

A Ház érdekei…

A cadissatorok küldetése, egyáltalán az a tény, hogy a legenda újjáéledt halottaiból, felkorbácsolta a palota harcosainak tettvágyat és elhivatottságát. Valami olyannak lehettek a részesei, ami évszázadokra meghatározhatta volna a Carvallo-ház további sorsát és rendeltetését Nordesben. Volna…

Penguin nélkül az álom szertefoszlott. Eleven hősök helyen csak legendás halottak maradtak. Barzini ugyan kivétel, de egymaga képtelen a cadissatorok újbóli feltámasztására.

A Nevető Koponya talán még megmentheti a morált, és újból lelket önthet a katonákba, hisz végül is a lehetetlen küldetés sikerrel zárult: az ereklye megkerült, a gyengék vagy inkább a kevésbé erősek pedig elbuktak. A Carvallo becsületkódexen folt nem esett.

A Carwynok és az Oswigok alul maradtak: az előbbiek érzékeny veszteségeket szenvedtek, az utóbbiak tehetetlenül dühöngenek. Állítólag Sylliannál csúfos meglepetés várta őket…

A Carvallo-ház rangsorban elfoglalt előkelő helye tehát biztosított, megfelelő támogatásáról a Kereskedőházak sem fognak megfeledkezni. Nordes államügyeiben továbbra is első számú szövetségesként lehet majd számítani rá.

Ez a mérleg kedvező oldala. Azt pedig eldönteni, hogy milyen súllyal nyom a latban, meglehetősen nehézkes és hálátlan feladat.

Az ellenségek…

Oswig eddig sem lelkesedett a Carvallókért, ezután sem fog. Ha Gorhgman visszatér, jelentős bizalomvesztésre, ha nem mindjárt fejvesztésre - számíthat.

Carwyn bölcsebb Oswignál, és nem kizárt, hogy a veszteségek ellenére megerősödve fog kikerülni a versengésből. Gerauld szövetsége a Carwynokkal - ha megvalósul Nordes tartós biztonságának záloga lehet.

A Cetkoponyások? Valaha ellenlábasai voltak a Carvallóknak, ahogy maga a Cetkoponyás Ház is több rosszemlékű összecsapásnak volt komor- szomorú helyszíne. Úgy tűnik, ez a jövőben sem lesz másként…

Nos, ezek után ki-ki a maga elgondolásaira hagyatkozva döntse el, vajon a mérleg nyelve melyik oldalra billen…

Barzini tekintete visszatalált a csatornában hullámzó fekete víztömegre, majd a csatorna két partján felsorakozó elit testőrségre tévedt.

Büszkén feszítenek és van is okuk a büszkeségre, merengett a fegyvermester. Ő pedig hálát adhat Ardú-Unnak, hogy továbbra is a mesterük lehet. A Mélység megviselte: a karja ugyan idővel begyógyul majd (bár olyan már sohasem lesz, mint annak előtte), ahogy a térde és a bal combja is (ez utóbbit szikla tépte fel, amikor az aknába zuhant). A Guarni páncél viseletét is túlélte: igaz, reggelente véres epét hány, a gyomrában nem marad meg az étel, erős fénynél pedig tüzes fájdalommal éget a szeme, de úgy tűnik, a páncél végre megbékélt vele - hiszen nem vette el az életét!

A Fürgeléptűek hamarosan orvosolják majd a gyomrát és a beleit emésztő mágikus kórságot. Talán, ha Ardú-Unn is úgy akarja.

De vajon lemerészkedik-e még valaha az Alsóbb Szintekre? Vagy ha igen, milyen érzésekkel teszi majd? Valami megváltozott odalent, ami beleivódott a zsigereibe. A lelkébe…

- Jönnek, nagyuram!

Barzini a kastélyhoz vezető csatornát fürkészte. Valóban: a Cetkoponyás Ház csónakja hasította maga előtt a vizet, még a kastélyerőd falain kívül. Megindult lefelé a mohos lépcsőfokokon, hogy fogadja a követet.

- Húzzátok fel a kapurostélyt!

- Máris, uram!

- Valahogy így kezdődött az egész, nemde, testvér?

Barzini ereiben meghűlt a vér; kis híja volt csak, hogy nem bukott orra a lépcsőn.

- PENGUIN?!

- Ki más?

A fegyvermester néhány hosszúnak tűnő pillanatig nem találta a szavakat.

- A hideg is kirázott, öcsém! Rám ijesztettél.

- Hát, gondolom, ez azért elviselhetőbb, mint a fájdalom a gyomrodban.

- Már megint kezded a pimaszkodást?

- Ugyan! Csak élvezem az életet, cessior! Kicsit hosszúra nyúlt az ébredésem, úgy gondolom.

- Már lemondtunk rólad.

- Te is?

- Én sem voltam kivétel.

- Nem ismertek eléggé! Nagyon elővigyázatos ember hírében állok, s talán van is némi alapja, te már csak tudhatod’ - Penguin nevetett. - Ám Hommenius mester nélkül valóban halott lennék. A vén csontváz még háromszáz évvel a halála után is gondoskodott rólam. Mi ez, ha nem az Ősök szelleme, Barzini? Olyan szakadékból tértem vissza, hogy azt el sem hinnéd!

- Neked elhiszem. És mondd! Még mindig a varázskörben ücsörögsz?

- Hol másutt? De lassan ideje kilépnem belőle. Éhes vagyok. De előbb még turkálok egy keveset az agyadban, ha megengeded. Tudod, csak hogy tisztába jöjjek a dolgokkal.

Barzini megállt, jobb lábát egy mólókőnek vetette. A kapurostélyt időközben cserregve felvontatták, utat nyitva a dolphinnak. Penguin feltűnése, az hogy életben van, hatalmas jó pont a mérlegen.

- Tedd azt! Apánk örülni fog, hogy visszatértél.

- Csak ő?

- Nem csak ő. Mások is.

A dolphin befutott a kastély kapubástyája alatt meghúzódó öblös alagútba, ami a belső csónakkikötő szerepét hivatott betölteni. A falakon táncoló, kormozó fáklyalángok fénye szúrós tekintetű evezősökre és fekete köpönyegbe öltözött testőrökre vetült. Enriette sápadt arca kibontakozott a köpönyegesek gyűrűjéből. Még néhány szívdobbanás…

- Barzini - kezdte Penguin. - A járatokban impotensnek neveztél.

- Meglehet. Megkövetlek érte, de erre most nem alkalmas az időpont…

- Nos,tudd meg,nem vagyok impotens. Ellenkezőleg. A vesszőm mérete egy hím szamarat is megszégyenít. Ezért kerülnek a nők: ekkora durunggal képtelen vagyok az örömszerzésre.

Barzini alig bírta visszatartani kirobbanó nevetését.

- Ne ámíts!

- Nem hiszed?! Akarod, hogy megmutassam ?

- Nem, nem kell. Eszedbe ne jusson! - Barzini szeme mosolygott. - Hiszek neked. És visszavonom, amit mondtam. Nem vagy hasznavehetetlen: mi több, nálad kiválóbb mágiamestert aligha ismerek Nordesben! Komolyan mondod?

- Egészen komolyan.

- Ez megnyugtató. És köszönöm.

- Szóra sem érdemes.

A fegyvermester kisegítette a csónakból Enriettét, aki most is éppoly lenyűgözőnek tűnt a szemében, mint egykor. Milyen kár, hogy a gyönyörű külső alatt egy veszélyes hárpia rejtőzik, mélázott magában a fegyvermester.

- Barzini?

- Enriette?

- Házam üdvözletét hozom.

A lány modora végtelenül pökhendi volt, mint mindig. Nem erőltetett magára jómodort, erről savanyú ábrázata ékesen árulkodott. Nem mehetnek valami jól a dolgok a Cetkoponyás Házban, vélte Barzini.

- Örömmel fogadom az üdvözlést.

- Sikerült bevégeznetek a küldetést?

A fegyvermester talányosan elmosolyodott.

- Az attól függ.

- Ha megkérhetlek, beszélj úgy, hogy én is értsem. Enriettének nehezére esett türtőztetnie magát.

- Ahogy akarod, nemes Cairmanagh. Lényegre törő leszek. A Nevető Koponyát akartad, mi megszereztük. Itt van. Igényt formálsz rá?

Enriette arcán pár pillanat alatt a legkülönfélébb érzelmek suhantak át. Előbb a csodálkozásé, aztán a tiszteleté, majd a kárörvendő sajnálaté.

- Igényt tartok rá, fegyvermester. Íme, a fizetségetek, amiben apáddal megállapodtunk…

Barzini a súlyos bőrerszényekre pislantott, aztán megrázta a fejet.

- Szívességet tettünk. Tartsd meg magadnak! Még jól jöhet, válságosabb időkben…

Enriette arca elfelhősült.

- Gúnyolódsz velem?!

- Távol álljon tőlem.

- Így is jó! Add hát ide az ereklyét! Utána nincs dolgunk egymással.

- Horraham! A ládát!

Enriette arcán önelégült mosoly játszott, amikor kezébe vette a ládikát, majd megszemlélte annak tartalmát: a Nevető Koponya feküdt benne. Arcára akkor fagyott rá a mosoly, amikor észrevette a hiányt.

- Volt benne három varázskő is - jegyezte meg Barzini mintegy mellékesen, színlelt közönnyel a hangjában. - Kettő a szemek helyén, egy a száj üregében.

A Cairmanagh-lány bájos arca előbb elszürkült, majd holtsápadtra vált, végül visszaszökött belé a szín és paprikavörös árnyalatba borult.

- És… hol… hol vannak ezek a kövek? - dadogta. Láthatóan heveny rosszullét kerülgette.

Barzini ártatlan hangsúllyal felelt.

- Egyet magunknak tartottunk meg fizetségül, hogy egészen pontos legyek, Penguin magiszter. Kettőt elajándékoztunk, két arra érdemes személynek: Carwyn nagyúrnak és Syllian úrnőnek. Mindketten nagy örömmel fogadták az ajándékot.

- HOGY Ml?! Hogy merted!?

Enriette keze nagy hirtelenséggel a levegőbe szaladt szeme pattogó dühszikrákat vetett. A levegő egy végtelenül hosszú pillanatig megfagyni látszott: a Carvallo-ház sergentjei fegyvert ragadtak, Enriette testőrei nemkülönben.

Csak Barzini állt rezzenetlenül, mellkasán keresztbe font kézzel, fagyos pillantása mindvégig állta a lány hevesen izzó tekintetét. Eljátszott ugyan a gondolattal, hogy vérrel torolja meg a lány merészségét, aztán persze letett erről. Nem lett volna illő - és különben is, kár lenne még jobban befeketíteni a lánnyal eltöltött közös múlt emlékeit, még ha azok nem is a legszebbek.

Végül maga Enriette intette le a feszülten várakozó embereket.

- A koponyát elviszem, de még visszatérek! - fenyegetőzött, de Barzini csak megmosolyogta ezt. Ez még jobban feldühítette a lányt.

- Állunk elébe! Mi teljesítettük a megállapodás ránk eső részét. Ha legközelebb is igénybe kívánod venni a Carvallo-ház szolgálatait, szívesen látunk. Enriette Cairmanagh.

- A pokolba veled!

Enriette bosszúsan lecsapta a láda fedelét, a ladikba lépett, és hátat mutatva a fegyvermesternek, parancsot adott az evezősöknek. A dolphin imbolyogva megindult, az evezők a vízbe csobbantak.

- Még engedj meg egy jó tanácsot, Enriette! Ha csakugyan visszatérnél, hát a főkapun gyere. Másutt, nagyon felszaporodtak a férgek. Tudod, amolyan tengeri férgek. A katonáink pedig mindenre lőnek, ami él és mozog; még bajod esne.

Durva röhögés kísérte a fegyvermester szavait, de ő nem bánta. A lánytól vérlázítóbb sértéseket is kapott már a fejére. A dolphinból nem érkezett válasz: fürgén kifutott a belső alagútból, és már a kinti csatornában siklott tova, a nyílt tenger felé. A katonák sorfala feloszlott Barzini mögött. A fegyvermester magára maradt a mólón.

- Ez a pillanat minden szenvedést megért! - Penguin jókedvűnek tűnt.

- Úgy gondolod?

- Mi az hogy!

- Remélem, helyesen cselekedtünk.

- Ennél jobbat nem is cselekedhettél volna: a Koponya önmagában hasznavehetetlen, ahogy a rúnakövek is. Azzal, hogy megfosztottad a kövektől, lehetetlenné tetted az idézést. És mellesleg, aláírtad a halálos ítéletünket… Mostantól senki sincs biztonságban a kastélyban, remélem te is tudod!

- Persze.

- Mindazonáltal, jó húzás volt. Syllian elégedett lehet: a kezében az egyik kő: nem mondhatja. hogy kihagytuk a játszmából. Carwyn is hálás lehet nekünk: ölébe ejtettük azt, amiért feláldozta az embereit; egy rossz szava sem lehet ránk: Oswignak is adhattuk volna.

- Igazad van.

- És mondd! Ezek szerint arra is rájöttél, hogy apánk volt az, aki beszélt Sylliannak a Koponyáról?

- Csak nemrég jöttem rá. Carwynt és Oswigot is sikerült ezzel rászedniük… ennyit ér a hűségük Gorhgman iránt. Jó próbatétel volt.

- Igen. Ezentúl kétszer is megfontolják majd, mielőtt a király ellen szövetkeznek. No persze, azért többről volt szó.

- Meglehet. De én azt is tudom, hogy apánkat mi vezette arra, hogy meghozza ezt a döntést a koponyáról.

- Nocsak. Éspedig ?

Barzini mélyet szippantott a hűs, sószagú levegőből, csak aztán válaszolt.

- Túlságosan berozsdásodtunk, Penguin. Túlságosan.

- Nem egészen értelek. Csak nem arra gondolsz, hogy apánk háborút akar?

- Nem, háborút azt nem. De a katonáknak jót tenne egy kis… hajtóvadászat. Nem gondolod?

Penguin elnevette magát.

- Igazad lehet, cessior. Jobban ismered a vén rókát, mint hittem volna.

- Igen, én is úgy gondolom.

Barzini vetett egy pillantást a távolodó csónakra, majd felbicegett a lépcsőn, belépett egy őrtoronyba, és csakhamar a szélfútta gyilokjárón találta magát. Tekintete újra a csónakot kereste, ami már a Carvallo-csatorna utolsó szakaszában járt. Hűvös volt odafent.

- Penguin!

- Mondd, testvér!

- Ismerek egy nőt a Bendőben. Tudod, afféle nőt.

- Na és?

- Azt mondják, csak a különleges férfiakat kedveli. Leginkább orkok járnak hozzá, azokból is csak a legrátermettebbek, ha érted, mire gondolok.

- Azt hiszem, igen. Nagyon is.

Nos, ha akarod, összehozhatlak vele.

- Úgy véled?

- Mi sem egyszerűbb.

- Akkor erre iszunk!

- Részemről megegyeztünk.

Barzini egészen addig követte tekintetével a dolphint, mígnem az belevetett a szürkületi homályba. Mindvégig magán érezte Enriette pillantását.

A dolphin mögött ágaskodó Carvallo-szobor, Ardú-Unn lándzsájának hegyén most vörös lidérclángok táncoltak. A Carvallo-ház katonái szították fel újra az örök lángokat, hogy ezzel hirdessék: Nordesre új, ínségesebb idők köszöntenek, amelyek talán egy új és véresebb jövendőt hoznak. A Carvallo fegyverek azonban élesre fenve várják, hogy rendet teremtsenek a Káoszban. Hamarosan.

De most, ideje jól befűteni a tanácsterem kandallójába: ma éjjel hideg lesz az éjszaka, s neki és Penguinnak még rengeteg megbeszélnivalójuk akad!