szívembe, és közben a tiedben csak gyűlölet lakik. A lelki gazdagság látszatát keltetted, a

gondolatgazdagságét, ésj mégis a bűn mocskában henteregsz. A könyörületesség palástját

öltötted magadra, az embereket mégis úgy uszítod egymásra, mint a kutyákat, hogy

széttépjék egymást. Igazságosságot, tisztességet és hűséget színlelsz, de telve vagy

hamissággal, hazugsággal és csalással. Igen, tudásod nagy, nagyobb, mint amit én

keservesen összeszedtem, de| te a romlottság mocsarába vetetted. Úgy teszel, mint aki a

mennybe törekszik, de a pokolba vezető úton jársz. Ügy teszel, mintha szíveden viselnéd

az emberek üdvösségét, és mégis a bűnre csábítod őket, és a te bűnöd mindaz a

szörnyűség, ami ma itt történt. Bizonyos Kansz e| A'dháról beszéltek, ami szemérmetlen

hazugság, te azonban kiraboltál engem, megcsaltad és kiraboltad a lelkemet, és olyan

belső veszteséget okoztál nekem, amit nem lehe jóvátenni. Ezt kel ett elmondanom. Ezért

vezettettem magam hozzád, hogy lélekgyilkossággal vádoljalak, és a| arcodba köpjek,

hogy megtudd, hogyan gondolkodik rólad az, akinek kinyitottad ugyan a szívét, de csak

azért, hogy szegényebbé és nyomorultabbá tedd, mint azelőtt volt. Vt1 testi szemem

száraz, de lelki szemeim könnyeznek. Átad lak Al ah büntetésének, és a számodra örök

romlás követelek tőle!

Ezeknek a vádaknak a súlyát csak növelte személyisé gének hatása és az a mód, ahogy

előadta. Buzogányütése voltak, amelyek elzúgtak a levegőben. A haddedmnek annyira

megil etődtek, hogy csak csodálkozva pislogtak. Hálef várakozóan nézett rám, mit fogok

mondani. Már nyitottam a szám, hogy válaszoljak, amikor El Gáni is hozz"-lépet, és

szónokolni kezdett.

- A pártfogoltam, aki az én könyörületességemből él ' ismeri az ártatlanságomat, a

szívemből szólt. Megerősít© mindazt, amit mondott, és hogy hozzá hasonló módo

kimutassam az irántad érzett megvetésemet, lek....

Ez az ember annyira szemtelen és vakmerő volt, hogy ő is köpni akart. Talán a

münedzsivel szemben tanúsított önuralmam bátorította fel ennyire. Am a szót már nem

mondhatta ki, mert kapott tőlem egy olyan óriási pofont, hogy a haddedíhnek közé repült.

Azok azonnal körbefogták, és keményen folytatták, amit az én kezem elkezdett, úgyhogy

az üvöltés az egész teret betöltötte. Erre Tavil sejk is odaugrott. Ütötte a haddedíhneket,

hogy Gánit kiszabadítsa, és közben azt ordította:

- Hagyjátok! El tőle! A védelmem alatt ál ! Ha bántjátok, megszegitek a mára érvényes

béke-megál apodást!...

Hálef azonban fenyegetően rászólt:

- Vissza innen! Ki bontott békét, mi vagy ő? Efendink vajszíve megesett a münedzsin, mert

öreg, vak és beszámíthatatlan. Gáninak, ennek az arcátlanság mintapéldányának azonban

meg kel mutatni, hogy tudunk érdeme szerint bánni vele! A helyedben szégyenleném

magam, hogy még védelemről beszéljek! Felháborító a pimaszságotok!...

Hálef mégiscsak az összevert ember védelmére kelt azzal, hogy kiszedte a haddedíhnek

keze közül, ami persze nem ment mindjárt. El Gáni odasántikált a münedzsihez, megfogta

a kezét, hogy elvezesse. De ez se történhetett meg anélkül, hogy még fenyegetően ránk

ne vicsorogjon:

- Váljatok csak, majd Mekkában! Vagy még előbb, sokkal előbb, ti, ebfajzatok!

Tavil sejk gyors léptekkel elsietett. „Védence" görnyedten követte, amennyire tudta, a vak emberrel.

- Már sok mindent megértem -jegyezte meg Hálef -, és sok Istentelen embert ismertem, de

ilyesmit elképzelni se tudtam. Egyszer elnyeri méltó jutalmát, és minket is jobban megismer

még. De szidi, olyan csendben voltál. Miért nem védted egyetlen szóval se magad a

münedzsivel szemben? Most meg van győződve, hogy igaza van.

- Először is olyan gyorsan ment minden, hogy időm se volt megszólalni, másodszor épp

elég volt, hogy egyáltalán hal gatni tudtam. És tarthattam volna neki akár egyórás beszédet

is, az is hiábavaló lett volna. Megbocsátottam neki, és azt gondolom, többet nem lehetett

most kívánni tőlem. Tekintsük úgy ezt az esetet, mintha meg se történt volna!

- Jól van. Biztos ez a leghelyesebb. Most már a magunk dolgával kel törődnünk, ami

soltkai fontosabb, mint ez az alaptalan vádaskodás egy szegény, félrevezetett, vak ember

szájából. Az első mérgemben meg tudtam volna ölni, de örülök, hogy visszatartottál tőle,

hogy megverjem. Mit csinálunk most? Mikor megyünk tovább?

- Holnap reggel.

- Csalt? Miért nem ma?

- Mert legközelebb csalt az Ain Baridban találunk vizet, és azt ma nem érnénk el, mert ott

vannak köztünk és közte a beni kálidok. Úgy sejtem, nem fogjuk olyan gyorsan elérni, mint

szeretnénk, mert Tavil ben Sahid bosszúja fel fog tartóztatni bennünket. Ezért

mindenekelőtt vízzel kel jól el átnunk magunkat, és a mai napot tömlőink feltöltésére kel

szánnunk, de meg kel várnunk, amíg Kutub aga megtölti a sajátjait.

- Miért én? - lepődött meg a perzsa.

- Mert te indulsz, amilyen hamar csak tudsz.

- Nem, effendi! Megmondtam, hogy nem hagyjuk el ezt a helyet előttetek, és ettől senki el

nem téríthet. Talán Dzsafár, a közös barátunk szemrehányást tegyen majd nekem, hogy

együtt lehettem Kara ben Nemszi effendivel, és ezt a lehetőséget nem használtam ki az

utolsó pil anatáig.

- Akkor kötelességem figyelmeztetni téged. A beni kálidok sejkjének minden bizonnyal az a

szándéka, hogy elrabolja tőled a Kansz el A'dhát. Most, ha olyan hamar elmész innen,

amilyen hamar csak lehet, le kel mondania erről. Ha hohiapig itt maradsz, időt adsz neki,

hogy ezt a tervét valahogy mégis csak valóra váltsa. Gondold ezt meg!

- Meggondoltam, és maradok. A tegnapi találkozásra nem voltam felkészülve, most

azonban tudom, hogy mire számítsak, és lehetetlen, hogy még egyszer elfogjon. Kérlek

tehát, ne akarj rábeszélni! Maradok.

Ezt olyan határozottsággal jelentette ki, hogy be kel ett látnom, minden további rábeszélés

hiábavaló.

Nemsokára láttuk, amint a beni kálidok elvonultak, „vendégbarátaikkal" együtt. Kis idő

múltával két haddedíhnt küldtünk utánuk, hogy figyeljék őket. Ez olyan óvintézkedés volt,

amit nem volt szabad elmulasztanunk.

10. A halál közelsége

Magmik voltunk hát, és a mai napon valószínűleg I biztonságban is. Embereink

kényelmesen elhelyezkedtek. A területet és a környéket igen alaposan átvizsgáltuk, és a

legapróbb részletekig meg

is beszéltüli az itteni körülményeket. Az egész délelőtt és a délután nagyobbik része úgy

telt, hogy nem történt semmi említésre méltó. Alikor azonban jövevények érkeztek a

kúthoz, két beduin, gyorstevén. Nyugat felől jöttek, és amikor észrevették, hogy a kút

foglalt, jó nagy távolságban megál tak. Egy darabig figyeltek berniünket, aztán közelebb

jöttek. Valószínűleg az oszlatta el gyanakvásukat, hogy katonákat is láttak közöttünk.

Amikor oda-értek hozzánk, nem szál tak le azonnal a tevéikről.

- Hidzsdzsádzs! - mondta egyikük. Többet nem is szólt. Ez a szó a hádzsi többes száma,

körülbelül annyit jelent,

mekkai zarándokok vagyunk. Létezik ugyanis egy hal gatólagos megál apodás, hogy

valamennyi úton lévő zarándokkal szemben békésen kel viselkedni, még akkor is, ha azok

el enséges törzshöz tartoznak. Mégis épp a zarándokok karavánjainak kel leginkább

óvakodniuk a rabló beduinoktól. Hogy ezek az emberek zarándokok lettek volna, azt aligha

hihettük, csak azért ál ították, hogy ne fogadjuli el enségesen őket. Hálef válaszolt nekik.

- Hozott Isten benneteket! Bátran leszál hattok. Van helyünk és vizünk számotokra.

- Kik vagytok?

- Hádzsi Hálef Omar vagyok, a sámmarok törzséből való haddedíhnek sejkje.

- És az aszakok?

- Ezen a vidéken jártak egy szökevény nyomában, s indulnak vissza Meshed Aliba. Ti

melyik törzsből vagytok?

- Serarátok vagyunk a fawál ferkából1, és nem is szeret-nénk sokáig itt időzni. Engedjétek,

hogy megitassuk a tevéinket, és megyünk is tovább.

Ez feltűnt. Ha békés zarándokok lettek volna, akkor ott maradtak volna, hiszen a következő

kút egynapi járóföldre van, és a zarándokok nem bolyonganak éjszaka ebben az

ismeretlen sivatagban. Halkan szóltam Háleíhek, hogy figyelmeztesse az embereket, ne

engedjék kikérdezni magukat. Meg is tette, s az idegenek ebből semmit nem vettek észre.

A „zarándokok" különös pil antásokkal méregették a lovainkat meg a perzsa pöttyös

tevéjét. Az a mód, ahogy lopva, de mohó csodálattal figyelték az ál atainkat, és ahogy

aztán egymásra néztek, feltűnt Háleíhek is meg nekem is.

- Szidi, lehet hogy lótolvajok! - suttogta Hálef.

- A beni lámok törzséből - egészítettem ki a szavait.

- Masal ah! Az bizony lehetséges.

- Nincs ugyan rá bizonyítékom, mégis azt ál ítom, hogy ebben nem tévedek. Hogy a serarát

favábból valók, az egyszerűen hazugság, mert ha valóban azok lennének, akitor a

Tebukon, Medain Szalihon, Medinán keresztül vezető karavánúton mennének Mekkába,

nem pedig ilyen kerülővel a keleti Nefud sivatagon át. A beni kálidok sejkje azt mondta,

hogy a beni lámok el en indított hadjáratot, úgyhogy számomra világos, ennek a törzsnek a

felderítői, akik a beni kálidokat keresik.

Nemsokára meg is bizonyosodtunk, hogy sejtésem nem csalt, mert ahogy a tevéket

megitatták, megkérdezte az egyik:

- Hová vezet innen az utatok?

- Az Ain Baridhoz - feleltem.

1 Ág, törzsrész.

- Mi is odamegyünk, s ott fogunk megpihenni. Akkor holnap viszontlátjuk egymást.

Milyen ravasz! Csak tudni akarta, mikor fogunk felkerekedni innen. Ezért félrevezettem.

- Sajnos, nem lesz részünk abban az örömben, hogy találkozzunk ott holnap este. Annyira

elfáradtunk, hogy csak holnapután hagyjuk el azt a helyet.

Erre a kém elsietve kérdezett vissza.

- Akkor holnap még egész nap itt maradtok?

- Igen.

- Találkoztatok valakivel? Minket figyelmeztettek a beni kálidokra, akik a beni lámok el en

készülve itt kószálnak a Bir Hilu környékén.

A legjobb lehetőségünk lett volna, hogy bosszút ál junk a beni kálidokon azzal, hogy rájuk

uszítjuk a beni lámokat. Hálefi ek egy hirtelen mozdulata elárulta, hogy ilyen szándékú

válaszra készült, de megelőztem.

- Mi is zarándokok vagyunk, mint ti, és nem törődünk idegenek el enségeskedésével.

- De felvilágosítást csak adhattok, láttátok-e a beni káli-dok nyomát, vagy netán őket,

magukat?

- Nem adhatunk, mert ti beni lámok vagytok és nem serarátok. Minket, haddedíhneket nem

lehet becsapni, és eszünkben sincs mások véréért a felelősséget magunkra venni.

Heveskedni akart, de aztán jobb belátásra tért, és csendben maradt. Kis idő múlva tevére

szál tak, kurtán köszöntek, és elindultak nyugati irányban, pedig az Ain Barid felé délre visz az út. Feleslegesnek tartották tehát, hogy továbbra is fenntartsák előttünk a látszatot.

- Miért nem mondtad meg nekik az igazat a beni kálidokról? - érdeklődött Hádzsi, amikor

elmentek.

- Hazudtam talán nekik?

- Nem, csak hal gattál róluk. Pedig milyen szépen kitérhettünk volna Tavil ben Sahid

bosszúja elől, ha utánuk küldjük a beni lámokat, akiről biztos vagyok, hogy itt bújnak meg

valahol tőlünk nyugatra.

- Azzal véres összecsapást okoztunk volna köztük.

- Az nélkülünk is biztos megtörténik.

- Abban viszont mi ártatlanok leszünk, de ha megmondom nekik, az olyan közvetlen oka

lett volna a vérontásnak, hogy később keserű szemrehányást tehettem volna magamnak.

Gondolj csak az El Míszánra, kedves Háleíl

- Igen, az Igazság Mérlege! Igazad van, szidi. Szeretetet követel tőlünk, de ha válaszolsz a

felderítők kérdésére, azt gyűlölet és bosszúként számítaná be nekünk, és ilyen súlyos

terhet ne vegyünk a lelkünkre! Életemben először félek, mégpedig attól a rettenetes

mérlegtől, ami napfényre hozza minden titkunkat.

Bárcsak mindenki nyitva tartaná a szemét arra, hogy a jó a jutalmát, a rossz a büntetését

hordja magában! Sajnos, az emberek többségének figyelme szinte soha nem terjed ki erre,

és csali egész meghökkentő esetekben történik meg, hogy egy pil anatra elgondolkoznak

ezen, de aztán azzal a szel emes végkövetkeztetéssel le is zárják a dolgot, hogy „különös

véletlen". Pedig nincs véletlen. Legalább a hívő keresztényeknek törölniük kel ene ezt a szót a szótáraidból. Kitalálója semmit nem tudott Isten bölcsességéről és

igazságosságáról, és mindazok, akik utána a szájultra vették, szemüket nem a mennyei

tudásra vetették. Olyan szépen, és tudós módon lehet makrokozmoszról és

mikrokozmoszról fecsegni. Az első az egész világot, a második az embert jelenti. Az ember

olyan szívesen megcsodálja az úgynevezett „nagy világrendet", amely minden, a

makrokozmoszba tartozó dolgot szigorúan előírt pályán mozgat, és egyetlen

világjelenségnek sem teszi lehetővé, hogy önmagában létezzen, hanem a legbensőbb

kapcsolatban tartja az egésszel, hiszen az egyik a másikból megbonthatatlan

következetességgel fejlődik lei. Ezt már felismerték, és az istentagadók is elismerik. Még

azt is elismerik, hogy hasonlóan áthághatatlan törvények a mikrokozmoszban, tehát az

emberben is működnek, de ilyenkor csak a földi ember testére gondolnak, a mennybe

valónak azonban, amit én itt léleknek nevezek, szerintük nincsenek ilyen törvényei. Pedig

mégiscsak van egy lelki világrend, amely legalább annyira csodálatra méltó, mint a

makrokozmosz rendje.

Ahogy az egyes lelkek felmutatják a szorosan összefüggő következetességek Isten

akaratából való fejlődését, úgy a lelkek közötti viszonyokat is törvényszerűségek uralják,

amelyektől nem lehet eltérni, amelyekkel nem lehet szembeszegülni. Tekints csak a lelked

mélyére, Kedves Olvasó! Figyeld csak meg, figyelj a rezdüléseire! Csodálatos

fölfedezéseket fogsz tenni, és mindenekelőtt rá fogsz jönni, hogy saját lelked eddig

merőben ismeretlen világ volt. Egykor velem is ez történt. Am mikor komolyan

hozzáfogtam, hogy megfigyeljem önmagam, napról napra nőtt az érdeklődésem saját belső

világom iránt, s olyan dolgok ötlöttek fel bennem, amelyek további kutatásra serkentettek.

Elindult bennem egy nagy, sajnos azonban olyan végtelenül nehézkes tisztulás, hogy be

kel ett látnom, nem fejeződhet be ebben a rövid földi létben, de legalább annyi földi

mocsoktól megszabadít, hogy most, amikor már majdnem hatvan évet számlálhatok,

ennek a további tanulása és ebben a gyakorlatszerzés a még hátralévő szerény számú

napjaim legszebb feladatának látszik. Szívből kívánom, hogy minden embertársamnak

ilyen üdvözítő esti fényben legyen része!

Tudnád-e, kedves barátnőm vagy barátom, lelkedet kézbe venni és úgy szemlélni, mint

egy órát? Milyen csodálatra méltó, jól rendezett egymásba kapcsolódásokat vennél észre

rezdülései között. Látnád, hogyan kel tisztán tartanod, mennyi akadályozó földi port kel

belőle újra és újra kitisztítanod. Fölismernéd, hogy minden egyes tikiaknak az a célja, hogy

a mutatót az éjféli utolsó tizenkettőre vezesse, ami után a túhdlági első órát fogja elütni.

Minden olyan bensőségesen függ össze, olyan magától értetődően következik. Egyetlen

pil anatot se tudsz elképzelni az előző nélkül, egyetlen perc se hagyható el, mint

fölösleges, nem válhat idő nélküli szakadássá. Éppúgy összefüggésben ál a legfinomabb

lelki rezdülés az egésszel, és mert életed a menny felé való törekvés, vagy

szembeszegülés a mennyel, nincs benned egyetlen aprócska lelki porszem se, amely ne

venne részt ebben a törekvésben vagy el enszegülésben. És ahogy lelked

mikrokozmoszában a hajtóerők csak meghatározott szabályok és parancsok szerint

működnek, úgy uralkodnak a lelki makrokozmoszban, tehát az emberi lelkek együtt- és

egymásrahatásában előírások és törvényszerűségek, amelyek kizárják a legcsekélyebb

rendel enességet, tehát a véletlent is. Két lélek nem érintkezhet úgy egymással, még ha

még oly rövid ideig is, hogy ne hassanak egymásra. És ha egy lélek e tiédet csak egy

pil anatra is megérinti, ez az érintés olyan pont lesz a bensődben, amely egy számodra

talán nem is érzékelhető vonalat visz tovább. így keletkeznek viszonyok, néha titokzatos

szálak, amelyek téged láthatatlanul, de örökre összekötnek másokkal, s mint

nélkülözhetetlen részt a lelkek a nagy, végtelen világához fűznek. Maradéktalanul hozzá

tartozol, mint az egyetlen másodperc az órához, a naphoz, az évhez és az

örökkévalósághoz, ami nélküled nem lenne teljes. És ahogy ez a világ rólad és hatásodról,

legyen az bármely csekély, nem mondhat le, úgy ál sz te is és valamennyi más lélek is

ál andó kapcsolatban vele, a törvényeivel, amelyek messzeeső okokat veled vagy általad

tettekké változtatnak, úgy, hogy látszólag" hirtelen cselekvések mennek végbe, vagy

vélhetően összefüggéstelen események történnek, amelyeket nem tudunk megmagyarázni

magunknak. A mikrokozmosznak ez a benyomulása a lélek világába, ezek a

következmények, amelyek okai rejtve vannak előttünk, ezek nem valami érthetetlenségek,

épp el enkezőleg, a láthatatlan és látható világ között az isteni bölcsesség által előírt

következetes összefüggés bizonyítékai. Aid persze a láthatatlan világot tagadja, mert a

papucsa alatt tartja szeretett és tudós materializmusa, vagy nem szokott hozzá, hogy

gondolkozzék, az ilyen a számára összefüggés nélküli események alkalmával nem tud

más segítséghez folyamodni, minthogy a dolgot számlájára írja a „nagy ismeretlennek",

amit, tigy, mint valamennyi hírhedetten kriminális ismeretlent, a hajánál fogva rángat elő; és ez a véletlen.

Ha a materializmus szót használom, akkor nemcsak a hitetlen materialistákra gondolok.

Vannak hívő keresztények is, mégpedig, sajnos, mil ió számra, akik magukat a megváltás,

az üdvösség anyagának tartják. Az Úristen megteremtette, meg is fogja tartani őket, elhívta

őket a mennyek országába, vezesse is fel oda. Imádkoznak, énekelnek, szorgalmas

templomjárók, és igen kel emesen érzik magukat közben. Az égi Atya letekintett rájuk. Az a

meggyőződésük, hogy ők a kedvencek, megnyugvással tölti el őket, ami többet jelent

számukra a földi örömöknél, és ezt olyan érdemnek tekintik, amit egykor majd nagy

értékben kel beszámítani nekik. Meghívottak egy esküvőre, amit elfogadnak és el is

akarnak menni, ezért kocsit küldetnek magukért. Mivel ők az üdvözülés anyagai, tehát

nem is képzelhető el nélkülük az üdvösség, mennyire fognak hát örülni nekik a mennyben!

A mennybe vezető út minden nehézségét és fáradtságát Isten kezébe teszik le, ő majd

átsegíti őket rajtuk, s szolgái majd segítségükre lesznek. Ezek az Isten előtt csak a

külsejét viselik annak az embernek, aki számára megígérte a feltámadást halottaiból és az

Örök életet.

És a lelkük? Van egyáltalán lélek? Ha igen, akkor az a testhez tartozik, és azzal együtt kel

üdvözülnie. Ezen elgondolkodni, vagy netán dolgozni ezért a lélekért, az semmivé tenné

kel emes érzéseiket. Ezeknek a materialistának, a val ásos kényelem szerelmeseinek a

számára nincs véletlen, mert hogy ők annyira kegyesek és olyan üdvözültek lesznek, az

tényleg nem véletlen, hanem föltétlen következménye magas szel emi értékeiknek;

hisz ez csak termesztés. Amit nem tudnak megmagyarázni, azt se nevezik véletlennek -

hisz ez a szó nem il ik egy jó keresztényhez -, hanem isteni végzetnek. Ám ahogy a

végzet szót használják, az megint csak véletlent jelent, bár nem vakvéletlent, hanem egy

akart vakesetet, ami rosszabb. Ebben az értelemben a végzet szó megfosztja a

mindenható és minden tudó isteni szeretet működését a neki térdepelve megadandó

tisztelettől. Szel emi javak bizonyos értelemben anyagi adományokként is megjelölhetők,

és az Isten szeretete ezeket az ajándékokat nem önkényesen osztja ki, hanem "saját

törvényei alapján, nem szabályok ! nélkül cselekszik tehát. Az isteni szeretet az, aki

kézben tartja azokat a titkos szálakat, amelyek egyesítik egymással a lelkeket, az okokat

az okokkal összekötik, úgyhogy a hatás aztán valódi sorsként, mint Isten jóságos végzése

jelenik meg. Aki megtanult látni, az a maga életéből is sorolni tudja arra az igazoló

tényeket, hogy az, amit mások véletlennek neveznek, nem más, mint az intő, vagy épp

büntető szeretetből levezethető eseménye a lelki össze-működésnek. És ha valaki

szorgalmasan keres, biztosan felfedez a saját tulajdon lelkében olyan érintkezési pontot,

amely magyarázatot ad neki arra, miért éppen őt és nem mást ért ez a sors, ami neki nem

kevesebb, mint egy véletlen.

De miért fejtegetem én itt a véletlenről szóló nézeteimet? Először is azért, mert annyira

szívügyem, hogy a lehető legtöbb ember részesülhessen abban a boldogságban, amit én

magam a hitemnek köszönhetek. Másodszor pedig, mert találkozásunk a két beni Iámmal

a Bir Hilunál és a velük folytatott beszélgetés következményeiben nagyon világosan

megmutatta, hogy ilyesmi nem véletlenül történik, hanem Isten végzése szerint. Ez az eset

mindazzal, ami történt és aminek még történnie kel ett, olyan szoros kapcsolatban ál t, és

éppen az a körülmény, hogy nem árultam el a beni káli-dokat, bár el enségeink voltak, és a

beni lámokkal való összecsapásuk számunkra a legnagyobb előnyt ígérte, később a

legszembeötlőbb bizonyítékot szolgáltatta arra, hogy minden tett önmagában hordja jó

vagy rossz következményét. Ha nem követtem volna a bennem lévő jó sugal atát, hanem

hideg számítással cselekszem, akkor már a következő napon elvesztünk volna

valamennyien.

Ennek a napnak az estéjén, valamennyien úgy véltük, utoljára ülünk együtt a bas naszírral.

Felál ítottunk néhány őrszemet, és majdnem kizárólag csak arról beszélgettünk, amit vele

közösen éltünk át. Később, amikor már közeledett a lefekvés ideje, megkérdezte tőlem:

- Effendi, lenne egy kérésem hozzád. Teljesíted?

- Nagyon szívesen, ha tudom.

- Szeretném az egyik tevémet elcserélni a tieitek közül valamelyikre.

- Ugyan miért?

- Hogy legyen egy emlékem rólatok.

- Nekem nincs tevém, de Hálef kétségkívül teljesíti a Idyánságodat.

- Ő biztosan megteszi, én azonban azt szeretném tudni, hogy elfogadod-e tőlem azt az

ál atot?

- Miért éppen én?

- Mert ez egy emlék lenne számodra tőlem. Neked adom a hedzsín-kancámat, és mert így

eggyel kevesebb tevénk lesz, kérek helyette egy másikat.

Ránéztem, de egyelőre nem válaszoltam. Ezt a nagyszerű, megfizethetetlen kancát nekem

akarta ajándékozni! Valóságos fejedelmi bőkezűség lett volna, és nem tudtam, ebben a

helyzetben hogyan viselkedjek. Egész lényem tiltakozott, hogy igent mondjak, a „nem"

pedig a bas nászút mélyen sértette volna.

- Büszke örömmel töltene el, ha tudnám, hogy Kara ben Nemszi effendi ül az én

hedzsínemen. Nem szabad figyelembe venned az ál at értékét, hiszen nem kel ett fizetnem

érte, és Csabargból bármikor kérhetek másikat. Megmentetted az életem, megtaláltad a

Kansz el A'dhát, amit nélküled soha se tudtam volna visszaszerezni. Be kel látnod, hogy

ez a teve semmi ahhoz képest, amit neked köszönhetek. Nem akarom most mindjárt rád

erőltetni, van rá egy egész éjszakád, hogy meggondold.

Elfordult, és úgy látszott, a dolgot egyelőre elintézettnek tekinti. Ezért hát én se szóltam

többet, ám Hálef, aki mel ettünk ült, azomial suttogni kezdett a fülembe.

- Szidi, el fogod fogadni, sőt, el kel fogadnod! Nem lehet megsérteni egy barátot azzal,

hogy visszautasítjuk az ajándékát.

- De egy ekkorát! - súgtam vissza.

- Persze, nagyon értékes, de gondold meg, hogy most ugyan te magadnak, később

viszont nekünk mindnyájunknak kapod.

- A, te ebből a rejtett lyukból szemlélődsz!

- Igen, a te hazádban ez a hedzsín haszontalan, és biztosan ugyanazt fogod tenni vele,

mint annak idején azzal a nagyszerű Ríhhel: ugyanis nálunk hagyod. Képzeld csak el az

örömünket, ha tenyészetünk egy ilyen kiváló és kifogástalan ötéves tevekancához jut. Ha

elfogadod, olyan szolgálatot teszel a törzsünknek, ami örök hálára kötelez bennünket.

Remélem, belátod mindezt! Vagy talán nem?

- De, nagyszerű szerzemény lenne számotokra.

- Nagyon jó. szidi! Örülök, hogy ezt belátod. Ez azonban csak mel ékes belátás, s

remélem, hogy meglesz a főbelátás is.

- Mi lenne az?

- Hogv el kel fogadnod. Megteszed? -Hm!

Ekkor gyorsan a perzsához fordult.

- Kutab aga barátom! Nagyon a szívemen viselem, hogy a szidim teljesítse a kívánságod.

Ebben a szel emben dolgoztam meg, és közölhetem veled, hogy elégedett vagyok, mert

épp most hümgetett. Jól ismerem őt, és tudom, hogy neki ettől a határozatlan hm-től nem

messzire kel lovagolnia a végső „igenig". Sikerült már félig megnyernem a javaslatodnak, és abban a kel emes reménykedésben töltheted az éjszakát, hogy reggelre meglesz a

másik fele is. Be fogod látni, hogy a kiszmet rá és tevédre nézve nem ál kedvezőtlenül.

Meg fogtok szabadulni egymástól.

Ez a kis fifikus! Mindig nehezére esett, hogy beleélje magát hazám viszonyaiba, amelyekre

majdnem mindig rávetítette a keletieket. Most, amikor a hedzsín megszerzéséről volt szó,

azonnal emlékezett rá, hogy hazámban egy tevét semmire se tudnék használni. És aztán

ez a gyors és különös kihasználása a hümmögésemnek! Ilyesmire csak Hádzsi Hálef volt

képes.

Másnap reggel beval otta, hogy a hedzsín miatt egész éj el nem aludt, mindenképp el kel

fogadnom, ha nem akarom hátralévő életében megfosztani az alvástól, ami ugye végül a

halálához vezetne. Aztán bevonta a bas naszírt is, és Hálef tegnapi kifejezését használva,

úgy megdolgoztak, hogy végül így vagy úgy, de beleegyeztem. Lett erre örvendezés a

haddedíhnek között. És éppígy elmondhatom a perzsáról is, hogy őszintén örült. Ajándékát

nem kínai módra kínálta fel, amire, ugye, „nemet" il ik mondani, s öröme éppoly jólesett, mint a bőkezűsége. Amíg a többiek körülugrálták a tevét, és kiválóságait sorolták, maga

mel é vont.

- Effendi, miután megörvendeztettél ajándékom elfogadásával, mondanom kel valamit,

amit most még senki se tudhat rajtad kívül. Bizonyára tudod, hogy a tevék esetében,

nem úgy mint a tiszta vérű lovaknál, nem lehet nekik „titkot", titkos utasítást adni, mivel ehhez buták. Ennek a hedzsínnek az esetében azonban nekem ez sikerült. Olyan

felfogóképessége van, amit a többi tevében hiába keresel. Olyan hű, olyan ragaszkodó és

kezes, mint egy ló. Mivel most már a te tulajdonod, elmondom a titkot. Az ál atot

Mashurának hívják. Hogy előre felhívd a figyelmét, kétszer kel kimondanod ezt a nevet, ezt követően háromszor ismételni a „babunadzs"1 szót. Ha ezt teszed, olyan

gyorsan kezd száguldani, hogy az ál ó levegőt szélnek fogod érezni, és kitart addig, amíg

háromszor nem mondod neki a , javázs"8 szót. Mivel a teve kitartásban jóval felülmúlja a lovat, Mashura a titok hatása alatt sokkal tovább kitart, mint egy ló, ami nagy

veszedelmekből menthet ki téged, mert minden üldözés hiábavalóvá válik. Megjegyezted,

amiket mondtam?

- Igen, köszönöm. De mondd csak, miért épp a babunadzs szót választottad?

- Mert ez a hedzsín feltűnően kedveli a kamil át. Ezért, valahányszor felülök rá, van nálam

valamennyi ebből a növényből a táskámban. Szétdörzsölöm a kezemmel, úgy, hogy érezze

a szagát, aztán megsimogatom Mashura száját és orrát a kamil ás kezemmel. Ha ezt

teszed, hamar megszerzed a barátságát. De ne áruld el senkinek, mert ennek a szernek az

alkalmazásával magukhoz édesgethetnék az ál atot. Most is van nálam kamil a. Odaadom.

Már megszáradt, de még elég erős az il ata.

Kamil a. Lassan.

Teve, amelyik titkosan utasítható! Ezt eddig lehetetlennek tartottam, Ha ez így igaz, ez a

kanca valóban megfizethetetlen. Kutab aga ideadta a növényt, amit betettem a

nyeregtáskába, aztán parancsot adott az aszakjainak, hogy készülődjenek az induláshoz.

Amikor ez megtörtént, a legszívélyesebben búcsúzott el tőlünk. Látszott rajta, hogy

megszeretett bennünket; könny csil ant meg a szemében.

A legnagyobb óvatosságra intettem, és kértem, legalább ma kerüljék el azt az utat,

amelyen ők is, mi is idejöttünk. Megígérte, de, sajnos, nem olyan komolyan, mint szerettem

volna, és azt is észrevettem, hogy a beni kálidok részéről fenyegető veszélyt nem tartotta

olyan nagynak, mint én. Azt hitte, a Kansz el A'dha biztosan a kezében van, mert a

beduinok dél felé vonultak le, ő pedig északra tart. Amikor már elindultak, még egyszer

utána kiáltottam intelmeimet. Visszafordult és mosolyogva biccentett, de épp ez a mosoly

nemigen tetszett nekem.

Az csak természetes, hogy Hálef az egyik legjobb hedzsínünket adta alá, amelyik ugyan

meg se közelítette Mashura értékét, de nagyon megbízható volt. Amikor a katonák annyira

eltávolodtak, hogy már nem láttuk őket, foglalkozni kezdtem a kancával. Sokáig nézett

eddigi gazdája után olyan ragaszkodással, amilyet még egyetlen tevénél se tapasztal tünk.

Amikor kamil ás kezemmel megsimogattam az orrát, látható élvezettel szívta be az il atot,

ajkát úgy csücsörítette messze előre, hogy nevetnünk kel ett rajta. Kezem egészen eltűnt a

szájában. Fogával finoman megfogta, és úgy szopta, mint egy gyerek egy darab cukrot.

Láttam, nem lesz nehéz magamhoz édesgetni. Föltetettem rá a nyergemet, és

természetesen mostantól fogva naponta mentem vele.

Mi is elhagyhattuk a Bir Hilut, amelyet biztosan nem látunk még egyszer, legalábbis így

gondoltuk, mert Mekkából visszafelé egy másik utat akartunk választani, de hát írva

vagyon: „Mert az én gondolataim nem a ti gondolataitok, sem az én útjaim nem a ti útjaitok,

mondja az Úr". Tömlőink telve voltak. Ebben a tekintetben fel voltunk készülve arra, hogy az Ain Barid ma este már foglalt lesz. Több napra elegendő vizünk volt.

Elhagyva a kutat, olyan tisztán láttuk a beni kálidok nyomát, hogy minden nehézség" nélkül tudtuk követni, s meg is tettük. Tudnunk kel ett, hányadán ál unk velük. Talán egy óra múlva

elhagytuk a szétszórt sziklacsoportok sivatagát, és kijutottunk a nyílt homoklapályra. A

nyomok a Hideg Forrás irányába vezettek.

Egy következő óra elmúltával a nyomok nyugatra fordultak. Ez olyan körülmény volt,

aminek fel kel ett tűnnie. Mi sem tartottuk az eddigi irányt, hanem hűen követtük a beni

kálidok nyomát. Két órát haladtunk napnyugta felé, és láttuk, hogy a látóhatáron egy sötét

sáv tűnik fel, amelyről vezetőnk, Ben Harb azt gyanította, hogy egy hosszan elnyúló

magaslat, amelyről ugyan már hal ott, de a nevét nem tudta. Ha nem tévedett, akkor a

sivatagnak újra kövessé kel ett válnia.

Úgy is volt. Mennél jobban megközelítettük ezt a magaslatot, annál görgetegesebbé vált a

homok, mígnem a csupasz, fedetlen szikla került a felszínre.

- Miért térhettek el a beni kálidok az addigi iránytól, és minek jöttek ide? - törte a fejét Hálef.

- Vajon összefügg ez velünk, szidi?

- Először is a perzsával, aztán velünk is. Aggódom érte, és szívből kívánom, hogy ne

igazolódjék a sejtésem. A beni kálidok olyan feltűnően tértek át ebbe az irányba, hogy

számomra világos a szándékuk. Számítottak rá, hogy követjük őket. Valószínűleg itt

rejtőznek ezen a magaslaton, hogy ránk ronthassanak. De van egy másik lehetőség is.

Meg vagyok róla győződve, hogy Tavi ben Sahid nem akar lemondani a Kansz el A'dháról.

Tudja, hogy a perzsánál van, s úgy juthat hozzá, ha útközben meglesi. Ha ez a szándéka,

akkor nem itt rejtőzik, hanem széles ívben visz-szament a Bír Hilu másik oldalára, hogy a

bas naszírt feltartóztassa az útján. Két feltételezésünk is lehet tehát, vagy itt vannak, hogy ránk leselkedjenek, vagy a Bir Hilutól északra.

- De miért jöttek ide?

- A sziklás talaj miatt, amelyen nehezen olvashatóak a nyomok. Nem tartják jobbnak a mi

szemünket se a

sajátjuknál, és meggyőződésük, hogy itt elveszítjük a nyomukat. Közben arra is gondoltak,

könnyebben elbánnak velünk, ha előbb a perzsát elfogják, mert altkor a hátunkba kerülnek,

pedig mi azt hisszük, hogy előttünk vannak. Van egy harmadik lehetőség is, mégpedig az,

hogy a sejk megosztotta az embereit. Ha így történt volna, akkor a nagyobbik csapat itt vár

ránk, Ő maga pedig a másikkal Kutab agát keresi. Itt most megál unk, és megnézem,

nincs-e olyan nyom, amelyik északra vezet.

- Soká fog tartani ezen a kemény talajon.

- Dehogy tart. Elmegyek a homok határáig", végig megyek rajta, és mindenképp kel

nyomokat találnom, ha van egyáltalán. Nem tart soká, mert tudom, milyen irányba fordult

Tavil.

- Veled mehetek?

- Lovon megyünk. A nyomkereséshez a tevék túl magasak. Gyere!

Hálef felszál t Barkra, én meg Aszil ben Ríhre. Oldalra lovagoltunk, amíg el nem értük a

homokot, aztán balra kanyarodtunk, ahol meg kel ett találnunk az esetleg észak felé letérő

beni kálidok nyomát. A ló oldalánál a lehető legmélyebbre hajolva engedtem a lovamat

előrevágtatni, és nemsokára elégedetten nyugtáztam, hogy meg kel ál nom, mert tiszta

nyomokat találtunk, amelyek északi irányba mutattak. Leszál tunk, hogy megvizsgáljuk

őket. Ezek a beni kálidok olyan szorosan egymás mel ett haladtak, hogy nem lehetett az

egyes nyomokat szétválasztani, nem tudtuk tehát megszámolni, de nem járhattam messze

az igazságtól, amikor harminc-negyven főre becsültem a csapatot. Ez a szám

mindenesetre elegendő alihoz, hogy legyűrjék a perzsát a húsz katonájával. Most már

Hádzsi is aggódni kezdett.

- Szidi, mitévők leg\áink? Mond gyorsan!

- Attól függ, hal gatott-e a szavamra, és elkerülte-e az idevezető utat. Ebben az esetben

kicsúszhatott a beni kálidok markából.

- Attól félek, nem hal gatott rád. Gondolod, hogy még meg tudjuk menteni?

- Talán. Szál j fel gyorsan! Meg kel fordulnunk.

Amíg \asszaszágtúdottunk az embereinkhez, közöltem a döntésemet:

- Visszamegyünk, olyan gyorsan, ahogy csak lehet, a Bir Hiluhoz. Onnan a perzsa nyomát

követjük, aztán majd megtudjuk, hogyan is ál a dolga. Mivel a legrosszabbtól tartok, előre

megyek, mert ha szükséges, a Henry-karabél yal sakkban tudom tartani az egész beni

kálid csapatot. Nektek csak a nyomomat kel követnetek.

- Miért mögötted, miért nem mindjárt veled?

- Mert tevéitek nem elég gyorsak, lemaradnál?, mert Mashurával megyek. Még ha lovakkal

és a titkos jelet megadva jönnétek is, nem tudtok lépést tartam' vele. Tovább bírja a vágtát, mint bármelyik ló. Csak óvakodjatok egy váratlan találkozástól a beni kálidokkal! Azok

mindenképp a Bir Hilu felé jönnek vissza, és lehet, hogy még az alatt beléjük botlotok,

amíg én a perzsa után vágtatok.

Odaértünk az embereinkhez. A lóról egyenesen a teve nyergébe ugrottam és elindultam,

átengedve a magyarázatot Hádzsinak.

Néhány száz lépésnyit hagytam Mashurát lassan ügetni, aztán meghajtottam.

Engedelmeskedett. A Bir Hilutól először egyenesen haladtunk több. mint két órát, aztán

jobbra kanyarodva megint kettőt. Összesen vagy négy és fél órás volt az út, amely egy

háromszög két befogóját alkotta. Ennek a háromszögnek az átfogóján tértem visz-sza. Az

eddig tartott sebességünkkel ez körülbelül három órás út lett volna, de Mashura olyan

bámulatosan kilépett, hogy háromnegyed óra múltán elértem a Bir Hilut.

A beni kálidok persze már itt lehettek, de nem volt időm arra, hogy ez az eshetőség

feltartóztasson, hiszen ha a kútnál vannak, akkor épp a gyorsaság a legjobb védekezés

el enük. Elmegyek mel ettük, még mielőtt bármit is kezdhetnének el enem. A kút azonban

néptelen volt.

Mashurának csodálatosan könnyű és rugalmas járása volt. Úgy trónoltam rajta, mint valami

mozdíthatatlan széken. Megvolt az a rendkívül becses tulajdonsága, amit a beduin

„távolságemésztőnek" mond, s közben nyoma se látszott rajta az erőfeszítésnek.

Amikor elhagytam a kutat, egyre jobban izgatott, vajon a bas naszír más utat választott-e,

vagy nem. Az első esetben reménykedhettem benne, hogy a beni kálidok elszalasztották, a

másodikban azonban azt kel ett feltételeznem, hogy elérték céljukat.

Ismert, hogy a kúthoz vezető utunkon kitértünk keletre. Csak ekkor tudtam rátalálni régi

nyomunkra, amikor ezt az ívet kettészeltem. Ez nemsokára megtörtént, és látnom kel ett,

hogy a perzsa nem követte a tanácsomat, nyoma a régi nyomon vezetett visszafelé.

Volt még egy, persze nagyon halvány remény, hogy lassan haladt, a beni kálidok leshelye

pedig a kúttól tekintélyes távolságba lehet, és még nem ért oda. Persze, elindulása óta

több mint öt óra telt el, amit most be kel ene hoznom. Milyen szerencse, hogy a perzsa

elmondta a kanca titkát! Csak ennek felhasználásával tudtam megvalósítani a

szándékomat.

Megadtam hát a hedzsínnek a jelet. Kétszer kiáltottam a nevét, és amikor felfigyelt,

háromszor a „babunadzs" szót. Az eredmény csak annyi volt, hogy mozgatta a fülét, de az

előbbi tempóban maradt. Vártam egy kicsit, megismételtem a dolgot, de az eredmény

ugyanaz volt. Pontosan azt tettem, amit Kutab aga mondott. Talán elfelejtett még valamit

közölni?

Egyre jobban aggasztott a perzsa sorsa. Hogyan menthetném meg, ha a teve nem

engedelmeskedik? Megkíséreltem még egyszer, de hiába. Eszembe jutott, hogy a hedzsín

szinte még nem is ismer. Talán ez az oka, hogy csökönyösködik. Megál tam hát, leszál tam,

kamil át dörzsöltem a kezemre, és elébe tartottam. Mohón szájába vette, és benn is

tartotta. Csak vagy nyolc-tíz virágot kaptam, de elhatároztam, hogy párat feláldozok belőle.

Mashura örömmel kapott utánuk, a kezem pedig kiszabadult. Először meghajtottam, és

amikor engedelmeskedett, nem sokat vártam, és megtettem az utolsó kísérletet.

- Mashura, Mashura...! Babunadzs, babunadzs, babunadzs ...!

Akkorát rántott rajtam, hogy majdnem kiestem a nyeregből, és aztán... aztán elindult. Úgy

volt, ahogy a perzsa í mondta: az ál ó levegő szél é változott. Korábban néhányszor

rákényszerültem, hogy Ríhhel használjam a „titkot", és az igazság kedvéért meg kel

mondanom, hogy Ríh annak idején még gyorsabb volt, mint most ez a hedzsín. De minden

attól függött, hogy melyik kitartóbb, a ló vagy a teve. A bas naszír az i tóbbira szavazott.

Ez most már nem vágta, nem száguldás volt, valósággal repültünk. A sziklacsoportok

csakúgy suhantak el mel ettünk. Aztán kijutottunk a köves szerírre, ahol nagyon kel ett

figyelnem, hogy el ne veszítsem a nyomokat. Mashura a szédítő iram el enére a mitrak1

legkisebb érintésének is engedelmeskedett. Ezen a síkságon tíz perc kel ett a hedzsínnek,

hogy akkora utat tegyen meg, mint amekkorát idejövet lépésben egy óra alatt jártunk meg.

És ez a leírhatatlan iram mindig ugyanakkora maradt, még akkor is, amikor már magunk

mögött hagytuk a szerírt és bejutottuk abba a homokba, amelynek a leírásaitor a paták

„őrléséről" beszéltem. Ám ez jobban megerőltette, mint a szilatalaj. Mashura izzadni

kezdett.

Aztán fölmagasodtak a homokból a már leírt dűnesorok. Az elsőn, ahogy a nyomokból

láttam, a perzsa valami okból hosszabb időre megál t. Az a gondolatom támadt, hogy

biztos a hedzsíneket akarták lélegzethez juttatni, de a terület megtekintése után elvetettem

ezt, mert az itteni pihenő a bas naszír és a beni kálidok találkozását volt hivatva késleltetni, és ez növelte az esélyét annak, hogy még a találkozás előtt beérem.

Kegyetlen volt az az erőfeszítés, amit a derék ál atnak ki kel ett fejtemé. Az egyik oldalon a meredek homokhegyen Őrült tempóban felrohanni, a másik oldalon csúszva leszáguldani,

hogy aztán a következő dűnét ugyanígy küzd-je le- Egyre jobban izzadt, a száját már fehér

habcsík vette körül, és ... igen, már hal ottam az első kapkodó zihálását is. Itt volt az idő, hogy megál junk.

1 Terelőbot.

- Dzsavas, dzsavas, dzsavas! - kiáltottam.

Mashura azonnal lassúbb futásra váltott, s óvatosságból még hagytam így haladni egy

darabon, amíg lélegzete lenyugodott, és a hab is eltűnt róla. Akkor megál ítottam,

leszál tam s kedveskedtem neld, mert sokkal többet teljesített, mint amennyi a kötelessége

lett volna. Adtam neld a datolyából, amit Aszil ben Ríhnek tettem el. Ahogy közben rám

nézett, az igazán megható volt. Ilyen teveszemet még nem láttam. Úgy tetszett, mintha

kérdezte volna, meg vagy-e elégedve velem. Valóban, az embernek meg kel ene szívlelni,

hogy az ál atnak is vannak érzelmei, és talán mélyebben érzi meg a szeretetet meg a

keménységet, mint gondolnánk. Megfigyeltem, hogy a kutya jobb emberismerő, mint maga

az ember. És mégis, milyen érzéketlenül viselkedik az ember az élőlényekkel, akik éppúgy,

mint ő, létüket az Isten szeretetének köszönhetik. Én magam emberbarát vagyok,

következésképp ál atbarát is, hisz keresztényként nem is lehetek más.

Adtam a hedzsínnek még egy-két kamil avirágot, aztán felszál tam megint, mert a derék

ál at nélkülözhetetlen pihentetése után nem veszíthettem egy percet sem. Lépésben

indultunk, aztán megint alkalmaztam a „titok" hatását. Mashura ezúttal azomial

engedelmeskedett.

Sajnáltam, hogy másodszor is ilyen módon meg kel erőltetnem, de sok ember életéről volt

szó. Bármilyen rendkívüli is volt a teljesítménye, mégsem lehetett ezt a hajszát gyötrésnek

nevezni. Ónként ment, nem volt rajta rudas gyeplő, se fájdalmat okozó zabla, és nem

korbácsütések hajtották.

Megint repültünk hegyre fel, hegyről le, mint az előbb. Hányszor megcsúszott a homok a

lába alatt, hányszor volt az esés határán, és segíteni se tudtam, mint ahogy a lovat szokás.

Egyszer sem esett el. Kitartott. Pálját ritkító ál at volt.

Aztán jött egy pil anat, amikor egy rendkívül magas, de ezen az oldalán nem túl meredek

dűnén kel ett áthaladni. Lassan emelkedett, és Mashura őrült tempóban söpört fölfelé. Ha

az ide vezető úton tudtam volna, hogy milyen módon térek ide vissza, sokkal figyelmesebb

lettem volna, és jól megjegyzem a veszélyes helyeket. Hirtelen felderengett egy, ahol a

dűne északi széle leszakadt. Volt ott egy meredek homokomlás, amit, hogy feljussunk a

tetőre, meg kel ett kerülnünk. A túloldal kevésbé volt meredek, majdnem kényelmesnek volt

mondható a lejutás. Ez az előttünk ál ó magaslat lett volna az? A déli oldal könnyű

emelkedő! Úristen! És egy nagy zuhanás előtt ál tunk!

- Javázs, Javázs, Javázs!- kiáltottam, nem, üvöltöttem.

Ara a hedzsín már fenn volt, engedelmeskedni akart, de olyan gyorsan nem tudott, mint

kel ett volna. Igen, a lovat, amelyet gyeplőn tart az ember, félre lehet rántani, most azonban magas tevenyeregben ültem, és sem a mitrák, sem a szájkötél nem alkalmas arra, hogy az

ál atot gyorsan elfordítsuk a veszélyes irányból. Kiáltásomra ugyan azonnal csökkent az

előresodró lendiÜet, de már késő volt. Nem láttam át a következő magaslatig, se le a dűne

völgyébe, nem volt rá időm, mert az, ami most történt, egyetlen szempil antás alatt zajlott

le. Amikor a dűne szélét odafent elértük, csak az előttünk tátongó homokszakadékot

vettem észre, mást semmit. A bal lábam az ál at jobb oldalára rántottam, és levetettem

magam előre a teve hátáról, bele a szakadékba. Ez volt az egyetlen, amit menekülésem

érdekében tehettem. A lendületben lévő ál at pedig felugrott a levegőbe. Csak a puha

homok mentett meg.

Zuhantam egyre mélyebbre és mélyebbre. De ez már nem is zuhanás volt, hanem

sül yedés, ami nem akart véget érni. A szemem zárva volt, és nem éreztem más fájdalmat,

mint egy éles nyomást a csuklómon és a bokámon. Sajátos ál apot volt. Hát nem szűnik

meg ez a ztdianás? Micsoda mélység ez, amelyben lefelé mozgok? Kinyitottam a szemem,

hogy megnézzem. Szempil áim engedelmeskedtek lelki erőfeszítésemnek. S akkor

láttam...

Igen, amit láttam, az meggyőzött róla, hogy ez a szüntelen lefelé mozgás érzéki csalódás

volt, mert kába voltam. Csak egy dolog nem csalt meg, a fájdalom a csuklómban és

bokámban. Össze voltam kötözve. Előttem Tavi ben Sahid sejk ült, jobbján El Gáni és

annak balján a fia. Az apa mel ett láttam a münedzsit, ald éber és derűs volt. A másik

három mekkai oldalt ücsörgött.

Ahogy távolabb is körülnéztem, észrevettem fönn a homokcsuszamlást, amelybe bele

akartam vetni magam. A lendület, amit vettem, meg a féktelen száguldásból származó

tehetetlenségi erő együtt túl nagynak bizonyult, így túlrepültem rajta, és legurultam a

meredek parton a völgybe. A katonák vértócsákban ott hevertek szanaszét. Mind halott. A

rajtaütés sikerült a beni kálidoknak, én pedig nemcsak hiába vágtattam a perzsa és

emberei megmentésére, még magam is bajba kerültem. A katonák tevéi ott ál dogáltak

nem messze tőlünk, és kissé arrébb... nos ott az én hedzsínem feküdt békésen kérődzve

tekintgetett körbe piros szemével. A zuhanást ő is túlélte, akárcsak én, s ez csak a puha,

mély homoknak volt köszönhető, ami szerencsétlenségünk helyén felhalmozódott.

Szememmel a bas naszírt kerestem, és meg is találtam, ha nem is őt, legalább a lábát, ami

egy szélfútta mélyedés mögül bukkant elő. O is halott lenne? Feltételeztem, hogy még él,

mert lába össze volt kötözve, éppúgy, mint az enyém, ami, ugye, halott esetében teljesen

felesleges lenne. Öt beni kálid ült mel ette, nyilván, hogy őrizze. Mögöttük legalább egy

tucat teve feküdt, valószínűleg azok is a beni kálidokéi. De hol a többi ember és teve? Az

általunk megvizsgált nyomokból legalább harminc emberre lehetett következtetni. Később

kiderült, hogy a sejk elküldte őket, hogy lehetőleg kevés tanúja legyen az itt történő

dolgoknak. A Kansz el Ab'dhán se akart sok emberrel osztozkodni. Miért hozta akkor

magával a mekkaiakat, hisz elsőként jogot ők formálnak a kincsre?

Mindenesetre az egész beni kálid lriüönítménynek itt kel ett lennie, amikor a perzsára

lestek. Fönt bizonyára őrök ál tak, hogy jelezzék az érkezését. Sortűzzel fogadták őket, és

ald még életben maradt, azt a bas naszír kivételével további lövésekkel intézték el. A

katonái előtt haladó perzsa éppoly kevéssé gondolhatott a homokcsuszamlásra, mint én

magam, és ha kevésbé veszélyeset bukott is, a beni kálidok kezébe esett.

El lehet képzelni a hangulatomat. Nem mintha megadtam volna magam a sorsnak, nem!

Még ha nem tudtam volna magam mögött a haddedíhnjeimet, akkor se mondtam volna le a

menekülésről. De a húsz meggyilkolt aszak látványa borzadál yal töltött el. A beni kálidok

sejkjében csak egyetlen emberi vonás volt, hogy szentnek tartotta az adott szót, de semmi

több.

Amikor észrevette, hogy kinyitottam a szemem és megmozdultam, ördögien gúnyos

mosoly jelent meg az arcán. Rám mutatott, és így szól El Gánihoz:

- Nézd! Él, nem törte ki a nyakát. Al ah a kezembe adta. Most majd megmondja, minek jött

ide. Ha nem val , majd tudjuk, hogyan szedjük ki belőle... Hal ottad, mit mondtam. No,

beszélj, ebfajzat!...

A felszólítás nekem szólt. Válaszoltam, és nem törődtem az ebfajzattal.

- Nincs okom rá, hogy hal gassak. Eszembe jutott, hogy rátörhettek a bas naszírra, hogy

elraboljátok tőle a Kansz el A'dhát, ezért felültem a hedzsínjére, amit nekem ajándékozott,

utána jöttem, hogy figyelmeztessem.

- Hol vannak a haddedíhnek?

- Az Ain Baridhoz vezető úton.

- No, ők se látnak téged többet, de minket igen, mert utolérjük őket, és megsemmisítjük.

Tehát a hedzsínt neked adta a perzsa? Kedves tőled, hogy magaddal hoztad. Megtartom

magamnak, és a lovaitok is, amelyek párjukat ritkítják, a törzsemet fogják gazdagítani, ti

viszont az ördög karmaiba kerültök, arról gondoskodom.

Amíg beszélt, rám függesztett tekintete olyan volt, amiből a könyörület nyomát sem

olvashattam ki. A münedzsi minden szóra figyelt, amikor a sejk elhal gatott, hozzá fordult:

- A Draa vádiból való effendi fekszik itt előttünk?

- Igen - felelt Tavil.

- Mit fogtok vele tenni?

- Mindjárt agyonlőjük! Van valami kifogásod el ene?

- Nincs. Az lenne a legnagyobb bűn, ha kíméletesen bánnátok vele. Menjen a pokolba!

Most El Gáni is hal atta a hangját. r

- Mintha magam mondtam volna. Én is egyetértek.

- Úgy? Egyetértesz? - szólalt meg gúnyos elutasítással a sejk. Sejtettem, hogy közte és

„vendégbarátai" között már nem a régi a viszony. - Kérkedő és nevetséges, hogy

felkínáljátok a beleegyezéseteket. Itt azt teszek, amit én akarok. Nehogy azt képzeljétek,

hogy érdekel a véleményetek!

- Nem kívánok semmit, hanem követelem a jogaimat! Mindenekelőtt magamnak követelem

a perzsát, azt az Al ahtól megáüíozott síitát! Nem érheti más golyója, csak az enyém.

- Nincs el ene semmi kifogásom - nevetett a sejk -, ha kedved támadt saját kezűleg a

pokolra küldeni. Már csinálhatod is, mert fogy az időnk...

Tavil felál t, El Gáni is. Komolyan gondolják ezek? Szörnyű volt. Tiltakoztam a gyilkosság

el en, de csak gúnyos nevetés volt a válasz. Ekkor meghal ottam a bas naszír hangját.

- Kérlek, ne fáradozz, effendi! Tudomásul vettem, hogy minden szó felesleges.

Elhatározták a halálomat. Magam vagyok az oka, mert eleresztettem a ÍÍÜem mel ett a

figyelmeztetésed, ezért kel bűnhődnöm. De oldozzátok ki a lábam! Ál va akarok meghalni!

Legalább ezt tegyétek meg! Nem fogok elmenekülni, egy lépést se teszek arról a helyről,

ahonnan a halál kapujába kel lépnem.

Ekkor a sejk másodszor is felnevetett.

- Teljesítem a kérésedet, mert én emberbarát vagyok, de ez lesz az utolsó kívánságod.

Odalépett hozzá, és kioldozta a lábát. A perzsa felál t, lassan odajött hozzám és a

szemembe nézett. Kiolvashatta belőle, mi megy végbe berniem, mert ingatta a fejét.

- Ne azon törd a fejed, hogyan segíthetnél rajtam! Nem tehetünk mást, mint hogy felemelt

fővel halunk meg. Nemcsak a magam, de a te halálod is az én lelkemen szárad. Itt most

nem kérek bocsánatot tőled, mert ezeknek az álnokoknak a füle nem érdemli meg, hogy

ilyen szavak jussanak belé. Néhány pil anattal utánam te is átlépsz majd azon a hatalmas

falon, amit Ben Núr mutatott nekünk, a szétválasztás helyére, ott várlak, hogy bocsánatot

kérjek meggondolatlanságomért. Ahogy ismerlek, nem hiába foglak megkövetni.

- Már most megbocsátok -jelentettem ki. - Az ember élete magasabb hatalom kezében van,

aki az utolsó pil anatban is megmenthet, még a golyót is elterelheti. Benne bízzunk!

- Bízzatok csak, ha kedvetek van hozzá! - nevetett megint a sejk. - Azt hiszitek, hogy ott

fent szépen együtt lesztek, kedvetekért gondoskodok róla, hogy már itt lent együtt legyetek.

Ásunk egy gödröt, s abba egymás mel é fektetünk benneteket. Az aszakok hul ái a

keselyűké lesznek. Ott maradnak, ahol vannak, de titeket a férgeknek adlak. Ez az

egyetlen különbség, amit a kétféle gazfickók között teszünk. A pokolban úgyis találkoztok

majd velük.

A beni kálidok hozzáfogtak, hogy parancsára sírt ássanak, nem messze tőlünk, egyenesen

a szemünk előtt, úgy, hogy láthassuk. Ezzel nyertünk egy kis időt, még ha nagyon rövidet

is, mert abban nem lehetet kétségem, hogy Hálef a lehető leggyorsabban közeledik. Bár

nem tudtam, mennyi ideig heverhettem ájultan, de mert a hedzsínem közben ilyen

nyugodtan lefeküdt, és a beduinokon, akiket megjelenésünk egészen biztos fölizgatott,

ebből már semmi se látszott, arra következtethettem, hogy eszméletlen-ségem hosszabb

ideig tarthatott. Az a reményem, hogy a haddedíhnek még időben érkezhetnek, hogy

megmentsenek bennünket, nem volt alaptalan.

Szívesen megmondtam volna a perzsának is, de a sejk és El Gáni is olyan szigorúan

rajtunk tartotta a szemét, hogy egyetlen szót se szólhattam. A bas naszírt azonban nem

gátolták meg benne, hogy beszéljen.

- Effendi, mivel sorsunk így megváltozott, mondanom kel valamit, ami még fontos lesz.

Eddig hal gattam erről, mert azt gondoltam, hogy megharagudnál Dzsafárra.

- Miért haragudnék?

- Valamit nekem adott ajándékba, amit egykor tőled kapott.

- Ezért nem haragudhatok. Az ajándék az övé, úgy rendelkezik vele, ahogy neki tetszik.

Kölcsönösen többször megörvendeztettük egymást ajándékkal. Melyikre gondolsz?

- Egy kis perzsa nyelvű könyvre, az ArbaTDesz Sájirra1. Dzsaíárral bensőségesebb

viszonyba kerültem, mint ahogy neked mondtam. Tudod, élete titokzatos volt, ezért

hal gattam előtted is. Olvasta a könyvet, és minden sora szívébe vésődött. Aztán nekem

ajándékozta, hogy engem is megvilágosítson. Naponta olvastam belőle, még ma reggel is.

Azt a részt ütöttem föl, ami így hangzik: „Mondom néktek, szeressétek el enségeiteket,

tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és

rágalmaznak titeket, mert gyermekei vagytok annak az Atyának, aki a mennyekben lakik,

aldnek napja feljön a jókra és a gonoszokra, és uralkodik az igazakon és gonoszakon!"...

Minden szó bennem él, amelyeket Ben Núrtól hal ottunk, és amelyeknek sommája a

szeretet volt. Emlékeztem a saját magtartásunkra ezekkel a mi el enségeinkkel szemben,

akiknek gyűlöletéért szeretetet adtunk. Úgy éreztem túl nagy volt a jóságunk, és azért

ütöttem fel ezt a helyet, hogy erőt nyerjek a saját gyengeségemmel szemben. Mégis, úgy

látszik, jobban tettük volna, ha gyengék maradunk, mert engedelmességünkért a szeretet

parancsának az életünkkel fogunk fizetni.

- Nem, ezt nem hiszem - válaszoltam mély megindultsággal a halálra szánt ember

hitval ására. - Az élet épp olyan örök, mint a szeretet. Nem halunk meg, lehet, hogy testileg sem. Mert annak, aki azt követelte tőled, amikor ma ezt a helyet olvastad, hogy szeresd az

el enségedet, megvan a hatalma hozzá, hogy a szeretetével megmentsen. Evangéliuma

erős vár és pajzs az életben még a legnagyobb halálveszedelemben is. Ha bízol benne,

lehet hogy közelebb a segítség, mint hinnéd.

- Akkor siessünk, hogy megelőzzük ezt a segítséget! -gúnyolódott a sejk. - A gödör

elkészült.

- Úgy van, kész, és az én golyóm is - tette hozzá elszántan El Gáni. - Nincs több halasztás.

1 A négy evangélium.

-Ál j ide!

A sejk a sírra mutatott. Kutab aga engedelmeskedett, de közben nekem kiáltotta:

- Effendi, nem mondok istenhozzádot, hisz csak pil anatokra válunk el. Mondj értem egy

imát, hogy az El Míszánnál, az Igazság Mérlegénél megfoghassam az angyal kezét, aki

átvezet!

Ezt hal va eddig ismeretlen, démoni erő költözött belém, amely nem törődve semmilyen

el enál ással, kímélet nélküli kitörésre sarkal t. Ott ál t előttem egy barát a gyilkosai között, a kiömlött katonavér vörös tócsájában. Meg kel történme ennek? Megtörténhet ez? Hát nem

segíthetek?

- Nem kel még megfognod az angyal kezét! - kiáltottam fel. - Kiszabadítom magam, és

jövök! Ne ál j ott, védekezz! A lábad szabad! Rúgj, taposd el őket!

Feszítettem, csavartam a kötelékeimet, bár éreztem, hogy a húsomba vágnak.

Összegömbölyödtem és felugrottam, de megint elzuhantam. A bokámon a kötés azonban

elszakadt, nem bírta ki a zuhanást.

- Hé! Rá! Ez a kutya még tényleg kiszabadul! - ordította a sejk.

Tavil, a beni kálidok meg a három mekkai rám vetette magát. Ütöttem őket összekötözött

kezemmel, rúgtam a szabaddá vált lábammal, ide-oda lendültem - hiába. Túlságosan

egyenlőtlen volt ez a harc, és ekkor ... ekkor eldördült El Gáni pisztolya. Láttam az engem

körülvevő kavargásban, hogy a perzsa kitárt karokkal hanyatt zuhan. El enál ásom megtört.

Elnyúltam, hagytam, hogy lábaimat megmt összekötözzék, és megval om, hogy közben

keserűen sírtam. Nagyon jól tudtam, hogy micsoda szégyen ez a sírógörcs, de hát görcs

volt, amit nem lehetett legyűrni. Még soha nem történt meg velem, de az a példátlan

felindultság, amely hatalmába kerített, másként nem tudott kitörni, mint zokogásban, ami,

azokból, akik hal ották, harsány nevetést váltott lei.

Nem törődtem a rám zúdított gúnyos megjegyzésekkel. El Gáni egyébként is rólam magára

irányította a többiek figyelmét. Ott térdelt a bas nászú mel ett, s kezdte átlaitatni a zsebeit.

- Ál j! Mi jut eszedbe! - zavarta meg a sejk.

- Talán eltemessük vele, ami nála van? - feleselt vissza El Gáni.

- Nem. De az nem a tied.

- Ez a síita az én tulajdonom. Ami nála van, az az enyém. Láttam, hogy vita lesz, ami

számomra szabadulást

hozhat. Ez a gondolat jótékonyan hatott rám, s belülről újra nyugalom szál rám.

- Téged is kinevesselek, mint ezt a síró kutyát? - kiabálta Tavil ben Sahid. - Ki vezette itt a támadást, ki győzte le a katonákat, te vagy én? Ki tehát mindannak a birtokosa, ami itt

van?

Fenyegetően ál t El Gáni előtt, beni kálidjai pedig fegyverrel a kézben feltűnően közeledtek

a mekkaiakhoz. Látszott, hogy valami olyan dolog készül, amit a sejk előzetesen

megbeszélt az embereivel.

Ezt a sejtésemet megerősítette az a megfigyelésem, hogy szemüket a sejken tartották,

mintha a megbeszélt jelre várnának.

-Talán te? - kiabált a „nagyserif kedvence". - Miért tetted a Kansz el A'hát oda a tevéd mel é? El akarod csalni tőlem? Már tegnap egész nap láttam rajtad, hogy valamit tervezel

el enünk. Ez csalás, árulás, és nehogy azt gondold, hogy tűrni fogom! Hatalmam

messzebbre ér, mmt a tied...

Szeme szikrázott, a sejk azonban annál hűvösebben válaszolt.

- Hogy milyen messzire ér a hatalmad, azt mindjárt megtudod ... Most!...

Ez a szó volt a már várt parancs az embereknek. Mintha egyetlen kézben lettek volna,

egyszerre emelkedtek a puskatusok és sújtottak le a mekkaiak fejére, akik ilyen

lerohanásra nem voltak felkészülve, és néhány további csapással el voltak intézve. Hogy

ezt előre megbeszélték, azt az is megerősítette, hogy azonnal kéznél voltak a zsinórok is a

mekkaiak megkötözéséhez. Számomra nagyon undorító volt az egész, bár az áruló módon

levertek az el enségeink voltak. Csak néhány pil anatra kábultak el, aztán

nyöszörögve és ordítva fetrengtek ide-oda. A sejk egy ideig némán ál t ott, hogy első

mérge elszál jon, ám egy idő múlva megsokal ta a mekkaiak zajongását, elővette a

pisztolyát, és megesküdött, hogy amelyik nem marad azomial nyugton, lelövi. Ez hatott.

Az imént példátlan volt a fölindulásom, most is hasonló feszültség fogott le. Átfutottak

rajtam az utolsó napok eseményei, és biztos voltam benne, hogy a sejk számára a

mekkaiak halála befejezett tény. Meg akarta tartani a Kansz el A'dhát, és meg akart

szabadulni az események minden tanújától. De mi van a saját embereivel? Azok vajon

mennyit tudhattak?

Megmutatkozott, hogy ez olyan kérdés, amelyet Tavil már előzőleg megválaszolt;

parancsot adott nekik.

- Most elmehettek, majd megyek utánatok. Ezeknek az egykori barátoknak, mai

el enségeinknek néhány leckét akarok még adni, mielőtt elengedem őket. A Bir Hiluhoz

semmi esetre se mehetnek még egyszer. Az effendi majd tőlem kapja meg a maga

golyóját.

A beni kálidok engedelmeskedtek, még ha láthatóan szabódva is. Úgy látszott, a Kansz el

A'dha tekintetében neldk is megvan a maguk óhajtása. Valószínűleg átláttak a sejken, de

okosabbnak tartották, ha egyelőre mindent ráhagynak, és csak később ál nak elő a maguk

követeléseivel. Szótlanul mentek a tevéikhez és elindultak, de nem azon az úton,

amelyiken én jöttem, hanem azon, amelyiken ők érkeztek ide. Ok ugyanis nagy ívben

megkerülték a Bir Ililut, és csak itt tértek rá arra az útszakaszra, amelyen véleményük

szerint a perzsának haladnia kel ett. Ez számomra kedvező körülményt jelentett, mert így

nem kel ett attól tartanom, hogv összeakadnak Háleffel.

A sejk egyelőre nem törődött velem, amit érthető módon nagyon helyeseltem. Most, amikor

emberei már elmentek, helyzetem váratlanul reményteljesebbé vált. Egyedül csali vele volt

dolgom, és nem tartottam lehetetlennek, hogy végezzek vele, mielőtt Hálef megérkezik. Az

volt a fő, hogy valahogy a kezem ügyébe kerüljön.

A Ilin tájára támaszkodva ál t ott, amíg a beni kálidok el nem tűntek. Akkor El Gánihoz

fordult.

- Leírhatatlanul buták, és hozzá még végtelenül szemtelenek vagytok! Páratlan

szégyentelenség feltételezni rólam, hogy ártatlannak tartalak bernieteket. Al ah tudja, és én is, hogy annak a síitának igaza volt. Ennek az effendmek a jelenlétében közlöm veletek,

hogy nem akarom az előtt a perzsa után küldeni, mielőtt meggyőzném róla, hogy átláttam

rajtatok. Ezt azért teszem, mert eddig szégyenkeznem kel ett előtte, hiszen azt kel ett

feltételeznie, hogy velő helyett megpörkölődött datolyamagvak vannak a fejemben.

- Mi nem!... - próbálkozott El Gáni.

- Elhal gass - szakította félbe a sejk. - Majd megmondom, mikor beszélj!...

- De nekem!...

Abba is hagyta, mert a sejk ráemelte a pisztolyát.

- Úgy látszik, nagyon beszédes kedvedben vagy. Rendben van, beszélhetsz, de nem

többet egyetlen szónál!

Tavil keményen mel élépett, a fegyvert a szívére fogta, és így folytatta:

- Ha hazudsz, vagy egyetlen szónál többet mondasz, vagy netán eszedbe jutna, hogy nem

válaszolsz, tehát mindhárom esetben egy pil anat alatt golyót röpítek beléd, és épp olyan

pontosan, mint te ott, abba az ártatlanba. Tehát: loptátok a Kansz el A'dhát? Igen vagy

nem!

- Igen - préselte ki magából El Gáni, mintha meg akarna ful adni.

- Ebben egy másodpercig se kételkedtem. Ismertelek, El Gáni, már korábban is.

Odajöttetek hozzánk a kúthoz. A vendégeink voltatok, és mi sokkal többet tettünk értetek,

mint ami kötelességünk lett volna. Többször kockáztattuk értetek az életünket, legutóbb a

párviadalban, amit miattatok követeltünk. Amikor el kel ett jÖrmünk a kúttól, megmondtam

neked, hogy el kel válnunk egymástól. Nem mentetek el. Megmondtam azt is, hogy nem

tekinthetlek tovább vendégeimnek benneteket, mégis velünk maradtatok. Amikor ide

indulümk, megparancsoltam, hogy maradjatok hátra. Nem engedelmeskedtetek, hanem

utánunk jöttetek. Tűrnünk kel ett benneteket, különben elmentetek volna az

el enségeinkhez, és elárultátok volna, hogy lest vetünk a perzsának. Nem úgy jöttetek

velünk, mint barátaink, hanem mint erőszakos élősködők, akitől megszabadul az

embert, ha elszemtelenednek. Ezt teszem most. Ami a Kansz el A'dhát il eti, annak sorsa

számotokra a párviadal al eldőlt. Nem volt a tiétek, mert loptátok, és a jogszerű

tulajdonosának ítéltetett. Ha vissza akartátok kapni, újra el kel et volna lopnotok tőle, ez el en nem volt semmi kifogásom, ez egyedül rátok tartozott, tehát el kel ett volna válnotok

tőlünk. Éppúgy megvolt nekem is a jogom, hogy megszerezzem magamnak. Meg is

próbáltam, és nekem sikerült a fogás, és most rajtatok a sor, hogy ez el en ne legyen

semmi kifogásotok. Ehelyett viszont azt látom, hogy meg akartok fosztani munkám jól

megérdemelt jutalmától. Szánalmasságotok el enére vagytok olyan pimaszok, hogy

vitássá tegyétek a dolgot. Jóságomért el enségességgel, vendégszeretetemért

hálátlansággal fizettek, nekem tehát kötelességem biztosítani magam veletek szemben.

Mivel se jóságom árán, se komoly figyelmeztetések után se tudtam megszabadulni tőletek,

más eszközhöz kel nyúlnom. Azzal, hogy megmutatom nektek az utat a másvilágra,

megszabadítom az emberiséget egy csomó gaz-fickótól, akik a legelvetemültebb dolgokra

is képesek.

Bizony különös egy következtetés volt az alapja ennek a

fenyegető golyótól, nem tudom, de egyik mekkai se szólt egy szót se. A münedzsi, az

egyetlen, aldt a beduinok nem ütöttek le, ő is hal gatott. Kéken csil ogó szeme tágra nyílt,

arca, mintha kővé meredt volna, mert egyetlen vonása, szaj-kál ának egyetlen szála se

mozdult. Hal otta El Gáni val omását, és mindazt, amit a sejk mondott, tudnia kel ett tehát,

hogyan is ál a helyzet a Kansz el A'dhával.

Ahogy néztem az aggastyánt, láttam, hogy eltűnik a merevség az arcáról. Felál t, mint aki

mély álomból ébred a valóságra.

- Beszélhetek? - kérdezte.

- Te? Te igen - egyezett bele a sejk.

- Mindent hal ottam, amit mondtál. Al ahra kérlek és mindenre, ami szent, mondd meg az

igazat! Társaim tényleg lopták Meshed Aliban a Kansz el A'dhát?

- Lopták.

- A lelőtt perzsa igazat mondott?

- A teljes igazságot!

- Szavaid a legnagyobb fájdalmat okozzák nekem, amit ennek a földnek a lakója érezhet.

El Gáni tehát nemcsak tolvaj, hanem gyilkos is?

- Mindkettő. Egyáltalán, ha te ezt a te „védelmeződet", aki annyit henceg a neked nyújtott jótéteményeivel, jó embernek tartod, akkor ezt a te tévedésedet csak a vakságod menti. Rá

és nem az effendire il ik a sző, amit te annak a szemébe vágtál, nevezetesen, hogy nagyon

veszélyes ragadozó, altitól meg kel ene szabadítani az emberiséget.

- Akkor hát ez a Draa vádiból való effendi nem hazudott?

- Nem. Érthetetlenül jóságosan bánt veletek. Helyében bárki más kegyetlenül megölt volna

benneteket.

- Ó, Al ah! Kimentett a sírból! Szeretetet és könyörületet kaptam tőle! És én ... én ... én

arcul köptem! Micsoda vétek, micsoda hálátlanság! - Összecsapta a kezét, és olyan volt,

mint aki a szégyentol a föld alá akar sül yedni. Tavil ben Sahid megjegyezte:

- Ha én lettem volna, akit leköpsz, széttéptelek volna.

- Micsoda önuralom, micsoda nemes lélek! És most itt van?

- Itt. Ott fekszik öt lépésre tőled.

- Ihatott mindent, ami itt történt? Hal ja azt is, amit most mondok?

- Igen. Rád néz most is.

-Al ah irgalmazzon nekem! Mit tettem?!... Mit tettem?!...

Az aggastyán visszahanyatlott, karját felhúzott térdére támasztotta, és arcát elrejtette a

kezében. Most örülhettem, hogy annak idején nem bántottam. Részvételem nélkül is

megkapta a helyes választ tettére. Létezik egy igazság, amely jóval az emberi igazság

fölött ál , és kímélet nélküli szigorral őrködik a felett, hogy a Mindenható nagy etikai

világtörvénye szerint a büntetés a bűnből következzék. Egyetlen emberi törvény se képes

elérni a bűn és bűnhődés ilyen összhangját.

A sejk folytatta El Gánihoz intézett szónoldatát, én azonban ebből már semmit sem

hal ottam, mert figyelmemet a dűne kötötte le. Két lovas jelent meg a tetején, aztán egy

harmadik, Hálef, Kara és Omar ben Szádek. Amikor megláttak berniünket, visszarántották

a lovaikat, így el-kerülték a homokcsuszamlást. Egyetlen gyors pil antással felmérték a

helyzetet, amelyben voltam, aztán újra eltűntek.

Ha a benl kálid ok távozása óta nem is kel ett semmitől tartanom, most már egészen biztos

lehettem a dolgomban. A játszma a sejk számára kezdett veszélyessé várni.

Valószínűleg a három haddedíhn egy darabon előrelovagolt. Lovon ültek, tehát gyorsabbak

voltak, mint a tevések. Most bizonyára tanácskoznak, vajon várjanak-e harcosaink

megérkezéséig, vagy nem. Ahogy türelmetlen Hálef barátomat ismertem, ő biztonyára a

halogatás el en szavazott, hiszen csak egyetlen el enfél el, a sejkkel volt dolguk. És úgy is történt, ahogy gondoltam. Megint megláttam őket valamivel a veszélyes omlástól oldalra.

Úgy érkeztek, hogy ne hagyjanak időt a beni kálidnak a gondolkodásra. Olyan gyorsan

száguldottak le a meredek terepen, hogy aggódnom kel ett értük meg a lovakért.

- Al ah, Al ah! - kiáltott fel El Gáni, aki először vette észre őket. Úgy meredt a magaslatra, hogy az a sejknek is feltűnt. Gyorsan arra fordult, és látta, ahogy levágtatnak.

- A haddedíhnek! - kiáltott fel. - Az Ördög hozta ide őket! De megbánják!

Tavi nak még ott volt a jobb kezében a pisztolya, a ílintája meg a balban. A pisztolyt rám

szegezte és elsütötte. Oldalra gurultam, ezért nem talált el. A kapkodásban nem vette

észre, a flintát Hálefre fogta, aki elöl száguldott, és lőtt. Ez a golyó se talált. Erre a

mekkaiak fegyvereihez ugrott, amelyek ott hevertek a közelben. Feltételeztem, hogy meg

vannak töltve. Volt annyi távolság közte és megmentőim között, hogy több lövésre is

maradt volna ideje, amíg azok hozzánk érnek. Olyan gyorsan cselekedett, hogy mindez

belefért egy másodperc tort részébe.

Rajtam volt hát a sor, hogy megakadályozzam ezeknek a fegyvereknek a használatában.

Nem volt túl nehéz dolgom. Ahogy lehajolt a Hintákért, háttal fordult nekem. A földnek

feszítettem az összekötözött kezem, lábam, és néhány erőteljes rugaszkodással egész a

közelébe dolgoztam magam. Amikor elértem, már megint fölegyenesedett, és célzott a

felkapott fegyverrel. A kötelékek el enére el tudtam kapni azt a lábát, amelyre súlypontját

helyezte. Egy rántás, és már el is zuhant, a fegyvert meg kiejtette a kezéből. Miközben fel

akart ugrani, meglátta, ki döntötte le, s elkövette azt a hibát, hogy a még rendelkezésére

ál ó pil anatot rám pazarolja. Átfordult, bal kezével mel en ragadott, a jobbal meg ki akarta rántani a kését.

- Te még élsz, ebfajzat! - ordította. - Akkor először téged!...

A nyakát akartam elkapni, ezért a könyökhajlatára csaptam, amitől karja összerándult és

felsőteste még közelebb került hozzám. Már fogtam is a torkát és szorítottam, úgy, hogy

elhagyta az ereje. A kés az övében maradt, teste a földre hanyatlott, karja, lába vonaglott a halálfélelemtől.

- Fogd erősen, szidi! Itt vagyok! - kiáltotta a kis Hádzsi. Megál ította lovát, leugrott, és ő is megragadta a sejket.

- Fogom, kötözzétek meg! - kértem.

- Örömmel és kötél el! - nevetett Hálef.

Már Kara és Omar is ott volt. Kioldozták a kötelékeimet, amelyek a sejk kezére és lábára

kerültek. Csak most, amikor felál tam és kinyújtottam a karom, éreztem teljes egészében a

fájdalmat megsérült csuklómban.

- Al ah kegyelmezz! - sóhajtott fel Hálef, amint körülnézett. - Valamennyi katona halott!

i

- És a bas naszír is! - mutattam a vértócsában fekvő halottra.

Háttal felfelé feküdt. Hádzsi odament hozzá, kihúzta a szárazra, megfordította és

megvizsgálta.

- Beleborzongok, szidi! - sóhajtotta. - Miért nem hal gatott rád Kutab aga? Szegényke

csupa vér. Itt a lyuk a ruháján. A mel ébe hatolt a golyó, egyenesen a szívébe, az arca

halottmerev és fehér. Nem tudom tovább nézni.

Hádzsi elfordult.

- És nem is harcban esett el, hanem El Gáni ölte meg, mhit foglyot - világosítottam föl

líálefet.

Némán meredt rám, aztán odalépett a mekkaihoz.

- Te szörnyeteg! Hát így köszönöd meg neki és nekünk, hogy elnézőek voltunk veled. Az a

golyó nemcsak őt, téged is megolt! Nemsokára te is olyan hul a leszel, mint ő.

Hálef megvető mozdulatot tett, aztán széttekintett a szanaszét heverő holttesteken, s

szomorúan ingatta a fejét.

- Szinte hihetetlen. Hogy történhetett ez? Húsz halott aszak, itt meg csak a sejk meg a

mekkaiak, akik ráadásul meg is vannak kötözve. Megmagyarázhatatlan. És hogy estél

ennek a pokolfajzatnak a kezébe? Meséld már el, szidi!

- Mikorra érkeznek meg a harcosaink? - érdeldődtem.

- Mindjárt itt lesznek. Nem volt nagy az előnyünk velük szemben.

- Akkor várok az elbeszéléssel, míg megjönnek, különben meg kel ene ismételnem. Kara

felniehetne a tetőre, hogy figyelmeztesse őket az omlásra, különben az elsők úgy

járhatnak, mint én. Lezuhantam ugyanis a hedzsínnel.

- Ó, hát ezért foghattak el, csali ezért.

- Igen, megadtam a tevének a titkos jelet, az meg olyan sebesen szágiúdott, hogy

lehetetlen volt az omlás előtt megál ítani.

- A gazembereknek meg pontosan itt kel et lenniük!

- Valószínűleg, éppenséggel az omlás miatt választották ezt a helyet. Persze, nem tudom,

hogy ismerték-e már azelőtt is.

- Ok is le fognak zuhanni, méghozzá a Halál Hídjáról az El Hálákba, a Romlás

Szakadékába. Mert az ugye magától értetődő, hogy mostantól csak a legnagyobb szigort

alkalmazzuk. Vért a vérért, életet az életért! Úgy lőjük agyon őket, ahogy itt fekszenek,

aztán megkeressük a beni káli-dokat. Ugyan csak Ötvenen vagyunk, de ha ezren lennének

is, nem nyugodnék addig, amíg minden meggyilkolt katonáért kettőt vagy hármat nem

terítenénk le közülük.

Most érkeztek meg a haddedíhnek, akiknek a tevéin látszott, hogy igencsak meghajszolták

őket. A legjobban az a kettő izzadt, amelyik a tahtirevánt vitte. Ez a fel-leszáguldás

Hannehet is nagyon megviselte. Rá, a nőre a halottak látványa még erősebben hatott, mint

a nyers férfiakra, de azok között se akadt egy se, akiben ne élt volna a megtorlás vágya.

Amikor leszál tak, körben a foglyok körül telepedtek le, hogy meghal gassák a

beszámolómat. Azok alig mertek mozdulni, beszédről meg szó sem volt. A münedzsi is

igen csendes volt. Egyenesen ült, lezárt szemekkel, mint egy élettelen szobor. Az iménti

felindulás után újra a megszokott révült ál apotába esett.

Mielőtt belekezdtem volna beszámolómba, egy had-dedínt felküldtem a tetőre őrségbe.

Mivel ez magasabb volt a többi dűnétől, távolra el áthatott, és minden közeledőt időben

jelezhetett. így nem lephettek meg bennünket. Most nem volt okunk, hogy veszélyeztetve

érezzük magunkat, mert feltételezhettük, hogy a beni kálidok főereje azon a nyugati

hegyvonulaton táborozik, amelynek közeléből visszatértünk. Könnyen lehet azonban, hogy

onnan megfigyeltek bennünket. Sejkjük egy kisebb csapattal északra vonult, és mert mi is

ebbe az irányban tértünk vissza, gondolhatták, hogy követni akarjuk. Veszélyben érezhetik

magukat, tehát megbocsáthatatlan hanyagság lenne tőlük, ha nem küldenének utánunk

egy megfelelő nagyságú különítményt. Ha így cselekszenek, akkor nem felesleges ez a

biztonsági intézkedés, s hozzá még azt se tudtuk, hogy hová ment a sejk kísérete,

amelynek nagyobbik része már az én ideérkezésem előtt eltávozott innen, a maradékot

pedig a mekkaiak lerohanása után küldte el a sejk.

Beszámolómat mindenféle helyeslő, csodálkozó és felháborodott kiáltásokkal követték. A

gyilkosokkal szembeni felháborodás egyre nőtt, és amikor befejeztem, alig lehetett a derék

haddedíhneket visszatartani az azonnali erőszaktól.

Amíg a felizgatott emberek összevissza kiabáltak, történt valami, ami olyan váratlan és

rendkívüli volt, hogy még ma is, évekkel később tisztán látom magam előtt, mintha néhány

pil anattal előbb játszódott volna le. A hangzavart egy éles kiáltás szakította félbe. Hanneh kiáltott. A nő vértelen arccal, elkerekedett szemekkel ült ott, kezével egy pontra mutatott,

amerre merev tekintete is irányult. Mi is odanéztünk. Több rémült kiáltás hangzott, aztán

mély csend lett.

11. A halál óráján

Amit láttunk, előtte elképzelhetetlen lett volna szá-miuikra. A halottnak gondolt Kutab aga

ugyanis felál t, és lassú, támolygó léptekkel közeledett hozzánk. Azt kel ett mondanunk,

hogy természetesen halála tekintetében tévedtünk, de mégsem akadt senki közöttünk, ald

ne iszonyodott volna a látványtól. A lelőtt ember újraéledése olyan hatást tett idegeinkre,

hogy valamennyien megmerevedtünk ültünkben.

Vértelen arccal, lépésről lépésre közeledett, időnként felemelte a fejét, nyitotta a száját,

kezével néha a szívéhez kapott, mmt akinek nehezére esik a légzés. Közben úgy

imbolygott, mint a gyermek, aki még nem tanult meg rendesen járni. Felugrottam, hogy

segítsek neki, ám ő felemelte a kezét, leintett és, azt mondta.

- Maradj...! Jövök... hozzád...! Mel éd... akarok... ülni!

Hangja tompán, üresen kongott. Megál tam, amíg mel ém nem ért, és meghajolt, hogy

leüljön. Közben elveszítette az egyensúlyát, és elesett volna, ha nem fogom meg. Aztán

segítségemmel leült, én pedig mel éültem. Senki nem szólt. Egész sor kérdés kavargott

beimem, de én se szóltam, mert látszott a perzsán, nem akarja, hogy beszéljenek hozzá.

Volt valami idegen, szel emszerű benne, ami nem enged kíváncsiskodást magával

szemben, hanem hal gatásra intett. Amikor beszélt, csak az ajka mozgott, arcjátéka

kimerevedettnek látszott. A szeme sem volt olyan, mint azelőtt, olyannak látszott, mintha az

iszonyattól halott lenne.

Megkerestem a helyet a ruháján, ahol a golyó behatolt. Pontosan a szív tájékán volt.

Mégiscsak halottnak kel ett lennie. Bár a ruhája csupa vér volt, de már egyetlen friss csepp

se látszott rajta. Az arcát most felém fordította, és fakó hangon megszólalt.

- Effendi, ott jártam!

- Hol? - kérdeztem vissza, és borzongás futott végig rajtam. -Ott!...

Feje lehanyatlott, aztán egy idő múlva újra felemelte, majd így szólt:

- Ahol a münedzsi járt Ben Núrral!

- A fantázia világában?

- Nem, valóságban! Onnan jöttem most vissza. Magamhoz tértem, s láttam magamat vérbe

fagyva. Eszembe jutott, hogy lelőttek, s azon tanakodtam, vajon meghaltam vagy élek

még. Gondolkodtam, és arra a meggyőződésre jutottam, hogy már nem vagyok halott, mert

újra én magam vagyok, és már nem én és a testem.

- Nem értelek.

- Talán majd akkor értesz meg, ha magad is meghalsz. Nem tudom, hogyan tegyem

világossá. A halálom a következőképp történt.

Megint mindkét kezét a szívére tette, nehézkesen levegőt vett, aztán lassan akadozva

folytatta:

- Láttam, hogy birkózol a bem kálidokkal, láttam, hogy El Gáni rám emeli a pisztolyát és lő.

Hal ottam a lövést és éreztem, amint golyó a szívembe hatolt. De a fájdalom gyorsan

elmúlt, mert csak a test érzi ezt a fajta kínt, ám én már nem voltam a testemben, hanem

lélekként ál tam mel ette. Láttam, hogy ott fekszik, láttalak valamenyiőtöket, ezt a völgyet, a két magaslatot, fölötte az eget, a mekka-iakat, a beni kálidokat, s téged magad, ahogy

kiszabadítod a lábadat, és ahogy azok újra megkötözik.

- Ezt, ezt láttad? - képedtem el.

- Ezt mind.

Mit gondolhattam? A lövés, ami leterítette, már régen eldörrent, amikor újra megkötöztek.

Hogyan tudhatna hát róla? Golyóval a szívében!

- Igen - folytatta az aga -, ál tam köztetek, s itt láttam feküdni a testem. Lélek voltam, s mint ember, halott. A lelkem azonban tovább élt.

- Láttad a lelkedet is?

- Igen, mert minden érzékem megvolt, és lelki testem pontosan olyan volt, mint a földi.

Korábban nem féltem a haláltól, El Gáni fegyverének is nyugodtan tartottam oda a mel em.

Am alighogy testem meghalt, eluralkodott rajtam a rettenet és a gondolat, hogy meghaltam.

Arra a sok kapus falra gondoltam ..., Al ah, Al ah! Alighogy rágondoltam, már ott is voltam.

Míg az ember a földön csak lassan jut el a belátásig, most, mert lélek voltam, azonnal

eljutottam annak a felismeréséig, hogy gondolat és tett, óhaj és valóság abban az életben

egy. Alig gondoltam a Kiválasztás Helyére, már ott is voltam. Es amikor El Míszán, az

Igazság Mérlege eszembe jutott, már előtte is ál tam. Amit Ben Núr a münedzsinek

mutatott, annak valami átvitt értelmű dolognak kel ett lennie, mert a valóságban minden

olyan gyorsan zajlott, mint a gondolat. Csupán a Mérleg előtt töltött idő rémlett

örökkévalóságnak. Még most is megborzongok attól a Mérlegtől.

Megrázkódott, s közben az arca ijesztően elfehéredett. Mit gondolhattam róla, és arról,

amit elmondott. Nem lehetett kételkedni benne, hogy a golyó szíven találta. Magam is

láttam a lyukat a ruháján. Hogy tisztázzam a helyzetet, megkértem:

- Sok vért veszítettél, biztosan még most is vérzel. Engedd meg, hogy megvizsgáljam a

sebedet!

- Várj még! A vérzés elál t. Nincsenek fájdalmaim. Semmi mást nem érzek, csak nyomást,

ami nehézzé teszi a lélegzést. Lehet, hogy elvérzem, ha hozzányúlnak, bár megmondták,

hogy tovább kel élnem. Történjék velem akár ez, akár a másik, először meg akarom

szabadítani a lelkem attól a tehertől, amely az Igazság Mérlegénél összeroppantó súl yal

ránehezedett.

Kutab aga vizet kért, ivott egy kortyot, aztán tovább beszélt.

-Úgy látszott, hogy a münedzsi egy igazi mérleget látott.

Talán számára azon az estén a lelki tárgyak testi alakot öltöttek. Én nem láttam valódi

mérleget, mérőeszközt, és mégis ott volt az a Mérleg. Hal ottál már róla, effendi, hogy a

halál órájában elvonul a haldokló előtt az egész élete, mindazzal együtt, amit már régen

elfelejtett?

- Igen, ezt többen ál ítják.

- Ez az ál ítás szörnyű igazság! Amikor az Igazság Mérlegére gondoltam, azonnal ott ál tam

előtte. Tudtam, hogy sok lélek van velem, de nem láttam őket, mert a lelkem csak magával

volt elfoglalva. Gondolatai, érzései és tettei azonosak voltak vele. Rajta kívül nem is

létezett más, csupán elmúlt élete. És ez az élet is a lélek volt maga. Az élet nem rajta kívül, nem a múltban létezett, hanem a lélek maga volt a teljessége mindannak, amit tett, gondolt

és érzett, mint ahogy a tenger is összessége azoknak a megszámlálhatatlan

vízcseppeknek, amelyek beléfolytak. Épp ilyen volt az én lelkem is. A csermelyek, patakok,

folyók és folyamok, ezek voltak az életem órái, a napjai, a hetei és évei. A víz bennüli; az a megmérettetésre váró számtalan rezdülésem, elhatározásom és tettem cseppje volt, és a

nagy tenger a lelkem volt, amelyben minden egyes csepp benne élt és érvényre jutott.

Ehhez a felismeréshez nem a szemem, a fülem vagy az érzéseim útján jutottam, mert nem

ál tam kívül önmagámon, és mégis tudtam mindent, mindent felfogtam, mert mindez én

magam voltam. Nem tudom nektek ezt elmondani, leírni, hiányoznak hozzá a kifejezések,

és miközben hiába keresem a megfelelő szavakat, a most elmondottak el entmondásba

kerülnek az előzőekkel. Ez a tisztázatlanság nem volt meg a Mérlegnél, ott minden világos

volt, és erről az a kifejezés, hogy rémület, vajmi keveset mond. Tudtam minden szóról, amit

életemben kimondtam, lett légyen az hasznos, káros vagy közömbös. De a „közömbös"

megjelölés, az valami földi szó, a Mérleg előtt semmi sem közömbös, mert egyetlen szótag

se marad hatástalan, mivel olyan összefüggésbe tartozik, ami szétszakíthatatlan. Tudtam

mindenről, amit tettem, mert semmi nem merült feledésbe, hisz feledés nincs is. Az, amit

feledésnek nevezünk, csupán az egykori egyes eltűnése az egészben, ám akkor, amikor

ez az egész a megmérettetés pil anatában szemel láthatóvá válik, az eltűnt összefüggések

megint előtűnnek. Bár lenne olyan nyelv, amelyen mindazt, ami a lövéstől a magamhoz

térésig bennem és velem lejátszódott, felfoghatóvá tudnám tenni számotokra! Már bennem

is kezd elmosódni. Ezért ne tegyetek semmit, ezért ne törődj most a sebemmel, eílen-di,

mielőtt ahogy tudom, elmondok mindent a Kiválasztás Helyéről. Minden pil anat egyre

többet töröl ki belőlem.

Az aga szünetekkel megszakítva beszélt. Most kissé hosszabban pihent.

Valamennyien csendben voltunk, mert mindenki érezte, hogy a hangos szó zavarná

gondolatmenetét. Amikor összeszedte magát, folytatta.

- Lehetetlen pontosan elmondani, amiről most akarok beszélni. Nem volt látható mérleg,

mert ez a mérleg is én magam voltam. Aki mérlegelt, a Mérleg és a lemérendő, mindez

bennem egyesült. Ott ál tam a bíróság előtt, és egyszerre voltam vádló és bíró. Minden

egyes gondolatom megszólalt bennem. Néhánynak örülhettem, de a többi gondolat

végtelen sora megremegtetett. Kiderült, hogy minden hang, ami elhagyta a nyelvemet,

örökre megmarad. A földi hang csupán a légmozgás hatása, az elszál , és nincs többé, ám

a lelki része az embernek, ami ebbe a hangba öltözködik, hogy hasson, az múlhatatlan, és

hozzákapcsolódik a lélekhez mindörökre. Hogy mi mindent nem beszéltem életemben! A

szörnyű fölismerés, hogy egyetlen szótag se semmisül meg, az önmegsemmisítés izzó

szándékához vezethet, ha egyáltalán létezik megsemmisülés. Ezeknek a visszacsengő

szavaknak örvénylő árja el en nincs más segítség, mint a mindent túlharsogó kiáltás

irgalomért. És ugyanígy felelevenedtek a tetteim is. Egy se tűnt el, inert ezek is részei

voltak az életemnek. Belőlük vagyok, ők alkotják lelki gerincemet, minden csepp vérem egy

tettem, vagy tettem következménye volt. Mindegyiknek éreztem értékét vagy

értéktelenségét. Annyira tele voltam kiütésekkel és kelésekkel, hogy én, aki arra voltam

hívatott, hogy Isten képmása legyek, szörnyű félelmemben azt gondoltaim jobb lett volna,

ha meg se szülétek. így beszélt a Mérleg. így kel ett beszélnie, mert a lelkem lét volt, de

nem élt életet. A lélek egyetlen fénye a szeretet, a lélek egyetlen tápláléka a szeretet, az egyetlen levegő, amit képes belélegezni, az a szeretet. Szeretetbe kel öltöznie, szeretettel kel magát felékesítenie, és ha szeretetben tevékenykedett, szeretetben fog nyugodni is.

Az én létemnek azonban csak számomra volt érvénye, szeretet nélkül éltem, tehát nem

éltem. Amit életnek neveztem, az egymást követő gondolatok, szavak, tettek sora volt,

amelyek le, a Romlás Szakadékába húztak. Összeroppantam és félelmemben

felsóhajtottam: „Ó, bár lett volna bennem szeretet, több szeretet! Bár még egyszer

visszamehetnék, hogy szeretnék és élnék, hogy élnék és szeretnék!" És alighogy ezt

kimondtam, fény támadt körülöttem, egy fényes alak ál ott meg mel ettem, megfogta a

kezem, és égi vigaszt nyújtott: „Imád meghal gatásra talált, mert földi életed utolsó napja a szeretet volt, szeretet még el enséged iránt is. Éld tovább ezt a szeretetet, hogy amikor

ismét megjelensz itt, másként szóljon a Mérleg, mint ahogyan most beszélt". A

könyörülettől üdvözül ten megkérdeztem tőle: „Talán Ben Núr vagy, aki életem utolsó

napján nálunk járt?"Jóságosan mosolygott. „Itt csali szeretet van, s az névtelen, ezért az angyaloknak sincs neve. Ha nevet vesz föl valamelyik, az csak a kedvetekért van. De

nevezz csak Ben Núrnak, mert én hozom neked a világosságot, amelyért könyörögsz!" Míg

így beszélt, egy ismeretlen erő fölemelt bennünket, és átvitt az Elválás Falán. Kezén újra a

halál órájának erre az oldalára kerültem.

Most megint szünetet tartott, megkérdeztem hát:

- Ez volt az a pil anat, amikor magadhoz tértél?

- Nem, elvkor még nem tértem vissza a testembe, hanem a végtelenben jártam vele, ahol

nem volt semmilyen korlát. Különböző világokat láttam, napokat és csil agokat, de másnak

láttam őket, mint amilyenelmek innen a földről ismertem, mivel szemem a lelkem szeme

volt, nem a földi, amely elől rejtve van az a nagyszerűség, amelyen áüe-begtünk. A fény

óceánjában jártunk, ami olyan tiszta és világos volt, hogy szemem el átott a távolok

távolába. Láttam, hogy mindezen világok lakottak, úgy, mint ahogy a föld hordozza magán

az emberi nemet. Ez olyan magától értetődő volt számomra, hogy csodálkoztam korábbi

kétségeimen. Láttam, hogy a fénynek ezek a gyermekei pompás alkatúak, mert nekik nem

az anyagcsere által megújuló és halálra szánt testük volt, hanem... hanem ők önmaguk

voltak. Az ember pedig, amíg csak mindig változó testét hordja, egyetlen pil anatig sem

önmaga, soha sem az igazi. Ezek azonban azok voltak, a valóságban és világosságban

éltek, sőt, abból voltak. Hogy miért és milyen módon láttam meg ezt és fogtam fel minden

nehézség nélkül, azt nem tudom megmondani, mert visszatértem a testembe, a halhatatlan

részemet megint beburkolta a földi, és elrabolta tőlem azt a világosságot, amelyben voltam.

Lelki szemeim elhomályosultak és vele a gondolatok is, ezért a fény, amit hozni szeretnék

nektek, már nem más, mint köd, amin az én szemem se tud áthatolni. Ott azonban

csodálatos, szakadatlan fényesség ragyogott, áthatott engem, magamat is, és az üdvösség

érzését kölcsönözte, amit képtelen vagyok leírni. Mel ettem az angyal azt mondta. „A

tenyeremen hordozlak, ezért az öröm, ami téged átjár, rám is áthat. Ami körülragyog téged,

az nem a fény, nem a meleg, nem az éter, hisz ezek a nevek csak a földhöz kapcsolódnak,

hanem ez a szeretet. Ti alig ismertek belőle valamit, csupán magát a szót, de nem a

teljességét és végtelenségét. Beszéltek szeretetről és életről, ám a kettő ugyanaz, csupán

a ti szavaitok különböznek. És mert a szeretet élet, minden életforma, és minden új

keletkező világ belőle születik. Ha egy ilyen világ betöltötte a célját, hogy a rábízott

lényeket szeretetre nevelje, akkor átadja őket az üdvösségnek, és felbomlik, hogy hasonló

feladattal újra létrejöj ön. Ez a földi élet célja is. Rajta is életté és szeretetté kel válnia a létnek. És ezt a célt el fogja érni, mert mi is a ti el enkezésetek annak mindenhatóságával

szemben, ald ezt akarja? Akár tagadjátok, akár megval játok, mindenképp igaz, hogy

szeretetben lélegeztek és szeretetben éltek. A legnagyobb önzés, a belőle származó

minden rezdüléssel

együtt se más, mint szeretet, még ha a saját én szeretete is. Hogy a saját én a többi ének

nélkül elképzelhetetlen lenne, ez az a kényszerítő ok, hogy annak menetében, amit ti

időnek neveztek, az önszeretet testvér- és emberszeretetté váljék. A tudáshiány, az énnek

ez az el enkezése a »mi«-vel szemben, elborítja a földet sötétséggel, ami a rátekintő

üdvözültek szemét is elhomályosítja, jól ehet tudjuk, hogy a sötétnek fényre kel változnia.

Ahogy közeledünk ehhez a sötéthez, elválunk egymástól, de hal gasd meg előtte

kérésemet: Legyen legalább benned és körötted világosság! Sugározd magadból a

szeretet! Minél inkább növekszik a száma azoknak az embereknek, akik ezt teszik, annál

hatalmasabb lesz a fény, ami másokra sugárzik, és annál hamarabb éri el a halandók

neme a célját: az üdvözülést"... Elhalgatott, mélyet sóhajtott, majd így folytatta: - Ahogy ezt mondta, úgy tűnt föl nekem, csökken a fényesség körülöttem. Egyre inkább tompuló

fényen hatoltunk át, a mérhetetlen távolság, amit az imént át tudtam még tekinteni, egyre

közelebb került hozzám, és egyre inkább elveszítettem azt az adottságom, hogy az angyal

szavait és mindazt, amit láttam, nehézség nélkül felfogjam. „Ez a földközelség!" -

mosolygott fájdalmasan. „Erezted a Mérleg szörnyűségét. Ne feledd el! Legyen minden

visszaajándékozott napod olyan, mint az utolsó volt, amelyiknek visszatérésedet

köszönheted, hisz azt az el enség szeretetének szentelted. Tudd meg, hogy a szeretet volt

az, ami megoltalmazott téged, s fejezd ki neki azzal a háládat, hogy elismered további

életed uralkodójául!",..

A perzsa megint csak elakadt a beszédben, de néhány pil anat múlva megint megszólalt:

- Nem tudom, láttam-e eltűnni, vagy én távolodtam el tőle. Egyre sötétebb lett körülöttem

és berniem is! Már nem láttam, nem hal ottam semmit, és nyomasztó fájdalmat éreztem a

szívemen. Aztán, ahogy félve hal gatóztam, meghal ottam a hangotokat, és kinyitottam a

szemem. Vértócsa mel ett feküdtem, és újra emlékeztem mindenre, amire már nem is

gondoltam. Megpróbáltam felál ni, és sikerült is a mel emre nehezedő nyomás el enére.

Most már csökkent, valamivel jobban érzem magam. Most már elmondtam, amit nem

akartam halasztani. Kérlek, effendi, nézd meg a sebemet.

Olyan feszülten figyeltem rá, hogy először fel kel ett eszmélnem, hogy kérését teljesíteni

tudjam. Kérésemre hanyatt feküdt. Kigomboltam rajta a mintakét1 és a kvoimiszt2, és...és

nem tudtam elfojtani egy csodálkozó felidáltást. Nem volt seb rajta, mel e ép volt, csak egy

sötét színű, szabálytalan foltot láttam, ami erős nyomásra vagy ütésre engedett

következtetni. Mekkora csoda! Másként ez nem történhetett, mint úgy, hogy volt a mel én

egy tárgy, ami felfogta a golyót. Megfogdostam a kigombolt mintakét, és éreztem, hogy a

zsebében van egy négyszögletes tárgy. Kivettem.

- Mit keresel ott? - kérdezte csodálkozva. - Az az én Arba'besz Sajírom, ami mindig a

nyeregtáskámban volt. Ma, amikor az el enség szeretetéről szóló részt olvastam, inkább a

mintakém mel zsebébe tettem. Hogy miért, azt nem tudom, ez jutott eszembe.

- Én viszont igen. Az őrangyalod volt, aki ezt a gondolatot sugal ta. Ez a könyv

megmentette az életedet.

- Hogyan? Megmentette az életem?

-

Igen, kelj fel és nézd meg! Nem kel feküdnöd, nem vagy sebesült. Az a fájdalom, amit

a mel edben érzel, az minden, amit a lövés neked okozott.

1 Széles öv arany- és ezüsthímzéssel.

2 Ing

Volt erre általános csodálkozás. Mirsza Dzsafár a neki ajándékozott kis evangéliumot

beköttette fémbe, és csináltatott hozzá egy kis ezüst könyvjelzőt. A könyv fordítva, vagyis

kezdő oldalával a test felé lapult a bas naszír zsebében, és a lövés a kötéstábla hátsó

részét találta el. A táblácska vékony volt, nem fejtett ki elegendő el enál ást a golyóval

szemben, az átütötte, és a lapokon keresztül hatolt egészen addig, míg a könyvjelzőben

elakadt. Most is ott volt. Nem lapult szét, csupán behorpadt. Nem volt nagy ereje a

lövésnek. Mint később kiderült, a pisztoly régi típusú volt, és valószínűleg a puskapor se

sokat ért. így aztán a könyv legyengítette annyira az ütést, hogy a bas naszír bordája se

sérült meg. A zúzódás persze fájdalmas volt, szenvedett is a perzsa tőle hosszabb ideig.

A könyv kézről kézre járt, mindenki alaposan meg akarta nézni. Miután visszakaptam,

megnéztem azt az oldalt, ahol a könyvjelző volt. Micsoda sorsszerűség! A golyó majdnem

az egész könyvön áthatolt, mert a könyvjelző meglehetősen elöl, a Hegyi Beszédnél, Máté

Ötödik fejezeténél volt betéve, ahol a meghajlott jelzőtől egy kis bemetsződés keletkezett.

Ez volt a könyvön a lövés legutolsó nyoma. És hol volt ez a nyom? Odaadtam a perzsának,

és megkértem:

- Olvasd!

- Ez az, amit ma reggel olvastam: „Mondom néktek, szeressétek el enségeiteket, tegyetek

jót azokkal, akik gyűlölnek beimeteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és

rágalmaznak titeket, mert gyermekei vagytok annak az Atyának, aki a mennyekben lakik,

akinek napja feljön a jókra és a gonoszokra, és uralkodik az igazakon és gonoszokon!"...

Ide tettem a könyvjelzőt.

- És mit látsz itt, pontosan e két vers mel ett?

- Egy apró lyukat, valószínűleg a meghajlott könyvjelzőtől.

- De számomra ez több, és számodra is többet kel jelentenie.

- Micsoda?

- Azt mondtad, ma reggel úgy érezted, túlságosan jóságosak vagyunk el enségeinkkel

szemben, és hogy e gyöngeség el en erőt meríts, felütötted ezt a helyet és elolvastad. Itt

pedig az a parancs ál : Szeresd el enségedet! Az előbb elmesélted, az angyal azt kívánta,

hogy egész további életed olyan legyen, mint az utolsó, itt töltött napod. És hát nem

kifejezetten azt mondta, hogy a szeretet oltalmazott meg téged?

- Igen, ezek voltak a búcsúszavai.

- Nos, az el enség szeretetének akarása adta kezedbe ezt a könyvet. Hogy

engedelmeskedni tudj ennek a parancsnak, felütötted ezt a helyet, és oda tetted a

könyvjelzőt.

Pontosan eddig hatolt a könyvbe a golyó. Itt a szeretet szónál veszítette el az erejét. Vajon ez véletlen?

- Al ah, Al ah! Nem, bizonyosan nem!

- Én is így gondolom. És most eszembe jutnak a saját szavaim, amelyiket az

evangéliumról mondtam röviddel az előtt, hogy lelőttek. Emlékszel még rájuk?

- Nem.

- Biztosítottalak arról, hogy Istennek, aki az el enség hanti szeretetet megköveteli tőled,

hatalmában ál , hogy ezzel a szeretettel meg is mentsen téged. Azt is mondtam, hogy

evangéliuma még a halálos veszélyben is erős vár, s talán közelebb a segítség, mint

gondolnád.

- Igen, nagyon különös ez, effendi.

- Nemcsak különös. Én az evangélium védelmező erejéről beszéltem, pedig sejtelmem se

volt róla, hogy ez a kis könyv a mel zsebedben van. És még valami. Emlékezz csak!

Amikor arról beszéltél, hogy a túlvilágon bocsánatot akarsz majd kérni tőlem, azt mondtam

neked, hogy már megbocsátottam, és hozzáfűztem, hogy Isten keze az utolsó pil anatban

is megmenthet, még a golyót is eltérítheti.

- Emlékszem, valóban így mondtad.

- Akkor vagy prófétáknak kel magunkat tartanunk, vagy meggyőződésünkké kel válnia,

hogy a szerető bölcsesség irányítása alatt ál unk, aki képes a rosszat jóra, a

szerencsétlenséget szerencsére változtatni. Am mert nem merészkedünk azt ál ítani

magunkról, hogy a jóslás képessége megadatott nekünk, csak a második lehetőség marad

számunkra. Olyan helyen ál unk, amit bizonyára soha nem fogunk elfeledni, egy olyan

esemény helyszínén, amely nemcsak barátmi t, Kutab aga számára, hanem mindnyájunk

számára rendkmil jelentős. Másodszor élünk át egy kijámét, föltámadást halottaiból.

Nemcsak a majdani testi halálból való feltámadásunkra kel intenie bennünket e helynek,

hanem egy mostani feltámadásra is: Fel kel támadnia berniünk mindannak, ami most még

halott, ami most még meddő. Különösen a szeretetnek kel bennünk életre kelnie, és ki kel

sugároznunk mindenkire, barátra és el enségre egyaránt, mindenkire, aki érintkezésbe

kerül velünk. A bas naszír szájából hal ottátok az angyal szavát, hogy ez az út vezet a

tiszta fényhez, az üdvösséghez. És ebben a szel emben üljünk most törvényt azok fölött,

akik súlyosan vétettek el enünk, akik a sivatag törvénye szerint csak halálbüntetésre

számíthatnak.

Senki nem válaszolt. Még a kis, különben igen beszédes Iláldi is csendben maradt. Az

általános hangulat igen ünnepélyes volt, amit ilyen mértékben ezeknél az emberelőiéi csak

nagyon ritka alkalommal lehet tapasztalni. Talán abból a forrásból fakadt ez a tartózkodás

is, amelyből a perzsa szavai eredtek. A keleti ember nagyon érzékeny az érzékfeletti

behatolására az érzéki világba, de meg vagyok győződve, hogy egy nyugati ember is, ha

végighal gatta volna a bas naszírt, bizonnyal nem veszítette volna el annyira az eszét, hogy

kinevesse. Én nem vagyok keleti, és az élet megtanított rá, hogy mindenhez, ami

ismeretlennek rémlik, először hűvös, vizsgálódó tárgyilagossággal közelítsek, de az, amit

először Ben Núrtól, aztán a perzsától hal otttuik, nem úgy jelent meg előttem, mint holmi

beteg agy terméke, vagy mint a szívtájékra gyakorolt külső nyomás következménye. A

tudós bizonnyal betegségről beszéhie. A münedzsi persze beteg volt, ez tagadhatatlan, és

a bas naszírt golyó terítette le. Am a perzsa, miután magához tért, szel emileg teljesen ép

volt, ami pedig a vakot il eti, van elég tudós, aki azt ál ítja, nem teljesen igaz, hogy egy erős lélek csak erős testben lakozhat. Elég gyakran bebizonyosodott ennek a fordítottja is, hogy

a lélek erejét épp akkor tudja teljes mértékben kifejteni, ha a testi kötelékei, amelyek fogva tartják, gyengék és kevésbé akadályozzák.

Ami foglyainkat il eti, azok mindent láttak, mindent hal ottalt. A perzsa Idemelkedése a

sírgödörből belőlük is hasonló döbbenetet váltott ki, mint belölünlí. Valószíníüeg örültek is, hisz hihették, megenyhít bennünket, hogy a golyó nem tett kárt benne. De szólni egyikük

se szólt. A münedzsi lehunyt szemmel ült mel ettük, nem mozdult, és ha mégis, akitor csak

úgy, mintha dohányozna, pedig a pipa nem is volt a kezében.

Hogy vele mi történik, az mekkai társai sorsától függött.

A perzsának csak hideg borogatást ajánlhattam, amit időről időre cserélni kel ett. Ő

különben is komoly természetű ember volt, de úgy látszott, komolysága

megkétszereződött, és már most megjegyzem, hogy későbbi együttléteink alkalmával is

csak ritkán jelent meg mosoly az ajkán. Az „Igazság Mérlegének" hatása nem valami múló

jelenség volt nála.

A büntetésről összehívott tanácskozáson a következők vettek részt: Hálef, Kara, a perzsa,

Omar ben Szádek és én. Először is azt kel ett megál apítanunk, kik vettek részt a katonák

lemészárlásában. Kutab aga azt ál ította, látta, hogy a mekkaiak is lőttek. Hogy

bizonyosságot szerezzünk, Hálef odament hozzájuk, és megkérdezte El Gánit.

- Lőttél a katonákra? -Nem.

- És valaki a társaid közül?

- Ok sem. Miért keveredtünk volna bele a harcba? Volt itt elég beni kálid.

- Ne higgyetek neki! - szólt közbe a sejk. - O is többször lőtt.

- Igen! Talán a fia is?

- Igen. mindegyik lőtt, de olyan gyávák, hogy letagadják.

- Te meg azért ál ítod ezt, hogy ne egyedül te kapj büntetést. Magaddal akarsz rántani a

romlásba!... - Idabált El Gáni.

A sejk válaszolt neki, aztán csak úgy röpködtek a szítkok egyiktől a másikig. Csak úgy lett

vége, hogy rájuk parancsoltam:

- Elhal gassatok! Mindjárt meglátom, ki nem mond igazat.

Megvizsgáltam a Hintákat. Mind meg volt töltve, de mindegyikből lőttek korábban. Hogy

biztosra menjek, megkérdeztem El Gánit:

- A Hintáitok meg vannak töltve. Ez mel ettetek szól, mivel a harc nagyon rövid volt, és ha

részt vettetek volna benne, akkor üresek lennének. így van?

- Igen, így van. Eltaláltad, effendi - hangzott a válasz.

- Mit lőttetek az előző napokban? Én semmit se tudtam. Az egyetértő hang megtévesztette.

- Semmit, effendi! Se nem vadásztunk, se más alkalmunk nem volt lőni.

- A tegnapi utatokon se?

- Nem. Láthatod, ártatlanok vagyunk.

- Én viszont úgy látom, hogy nagyon is bűnösök vagytok. Valamennyi Áhítatokból röviddel

ezelőtt lőttek, és épp most magyaráztad el, hogy az sehol máshol nem történhetett, mint itt.

Erre a sejk gúnyosan felnevetett.

- Tökfej! Hát nem láttad ezen az effendin, hogy elölről azért, látszik olyan veszélytelennek, hogy elkapjon hátulról? Ravasz ördög, akivel nem érnél fel akkor sem, ha a koponyádban

száz olyan fickó esze lenne, mint amilyen te vagy. Megfogott, nekem van igazam.

Ismétlem, és nem hazudok: négy vagy öt katonát lőttetek le. Erre szavam adom.

El Gáni hal gatott, és ez elég volt nekem, összeültünk.

A haddedíhnek füleltek, hogy egyetlen szót se mulasszanak el. Még Hanneh is a

közeli nkben ült le. Jóságos arca sugárzott a büszkeségtől, hogy fiát először látja a

Dzsemmában, a Vének Tanácsában helyet foglalni és beszélni. Apját is eltöltötte az

elégedettség. Maga Kara nagyon komolyan és méltóságteljesen viselkedett, ami egyáltalán

nem ál t rosszul neki.

Először Hálef szólt. Feleségének és fiának a jelenléte számára kényszerítő ok volt, hogy

megtartsa „egyik híres beszédét". Eltekintek a beszéd elejének ismertetésétől, csak a

befejezést jegyzem le ide:

- Tudjátok, milyen szívesen szólaltatom meg a korbácsomat, de azok után, amit Ben Núrtól

hal ottunk, most a korábbiaktól eltérően nem adom meg neki a szót, és itt, ahol annyi

ember haláláról s azon kívül bűnök és gonosztet-tek egész hosszú soráról van szó, a

korbácsnak hal gatnia kel . Nincs szükség vizsgálódásra, mert a tények jól láthatóan itt

fekszenek a szemünk előtt. Itt csak halálról lehet szó. Mást nem érdemelnek. Gyorsan

szavazzunk meg! Bár a szavazás csak formaság, azonban annak is eleget kel tennünk. A

te ítéleted, szidi?

- Szeretnék utoljára szólni - válaszoltam.

- Akkor menjünk sorban. Kutab aga, te ülsz mel ettem. Tehát mondd! Ugye, halál?

A perzsa elnézett a távolba, mintha onnan várna tanácsot. Aztán kimondta: -Nem!

- Micsoda...?! Nem a halálukra szavazol? - kiáltott fel Hálef elképedve.

- Megkegyelmezek nekik. Futni hagyom őket! Tudom, hogy nem menekülnek a büntetés

elől, de nem én akarok pálcát törni felettük. Megismertem a Mérleget, először magam

akarok jobbá válni, mielőtt mások fölött ítélkezem.

- Nem kényszeríthetlek, és csak azt kívánom, meg ne bánd. Te, Omar ben Szádek!

- Én a halálukra szavazok.

- Most te, fiam, Kara ben Hálefl - folytatta tovább Hálef a szavaztatást.

Kara rámvetette barátságos, fiatal szemét. Hogy éppen rám nézett, az érthető volt, hiszen

tudtam, hogy apró gyermekkorában is mindig azt mondta, mindent meg fog tenni, hogy

olyan legyen, mint Kara ben Nemszi effendi. Magam is kíváncsi voltam, arra a szóra, amit

kiejt majd a száján.

- Megkegyelmezek nekik - hangzott a szava szelíden, de határozottan.

- Al ah! Te is, fiam? - döbbent meg Hálef. - Valószínűleg nem gondoltad jól át!

- Atgondoltam. Al ah szeretetet kíván tőlünk, s én azt fogok adni mindenkinek, amíg csak

élek.

Nem tehettem mást, áthajoltam hozzá, és megszorítottam a kezét. Onnan, ahol az anyja

ült, elismerő kiáltás hangzott fel.

- Kara, édes fiam, büszke vagyok rád!...

- Nos, én vagyok soron - szólalt meg Hádzsi Hálef. - Én a halálukra szavazok, és

hozzáteszem, hogy az ítéletet azonnal végre kel hajtani, mert nincs időnk hosszabb,

haszontolan várakozásra. Most akkor már utolsóként csak te vagy hátra, effendi. Két

szavazat a halálukra, kettő el ene. Nálad a döntés. Mondhatok még előtted valamit?

- Igen, de röviden!

- Belátom ugyanis, az a veszély fenyeget bennünket, hogy olyan tetteket, amelyek az égre

kiáltanak, büntetlenül hagyunk. Ezt nem mondta Ben Núr, és nem is akarta. Olyan bírákról

beszélt, akik még a legelvetemültebb gonosztevők-ben is az embert keresték, hogy

ítéletülcet szelídebbé tehessék, de hogy egy húszszoros gyilkosság büntetlenül maradjon,

hogy ezeket az embereket az összes el enünk elkövetett aljas merényletük után szabadon

engedjük, azt El Míszán sem kívánja. Mi történik, ha nem kapják meg tőlünk a

megérdemelt golyót? Elmennek innen, és újra lest vetnek majd nekünk. Es ha velünk nem

is bírnak, ugyanúgy élnek majd tovább, mint eddig, s mindazokért a gonosztettekért, amelyeket el fognak követni, mi viseljük a felelősséget, ha majd átmegyünk a Halál

Kapuján. Ha arra törekszem, hogy jó ember legyek, akkor óvakodnom kel attól is, hogy

mások tettei miatt zuhanjak le a Romlás Szakadékába. Ezt meg kel gondolnod, szidi! Jól

gondold át, mielőtt a döntő szót a szádra veszed!

Iládzsi sok feleslegeset beszélt össze életében, de most jó időben szólt. Meg kel val anom,

hogy én is azon gondolkodtam, megkegyelmezek nekik, nem valami szeretetről szőtt

ábrándkép miatt, vagy mert keresztényi ál áspontommal akartam előtérbe tolakodni, hanem

abból az okból, amit nekem Ben Núr neve jelentett. Tisztességesen megmondom, még

mmdig szavai hatása alatt ál tam, és épp itt, nem messze attól a helytől, ahol beszélt,

valami tiltakozott beimem hat olyan ember vérének kiontása el en, még ha mégoly bűnösök

voltok is, de megvolt az a mentségük, hogy olyan néphez tartoztok, amelynek körében a

rablás lovagias cselekedetnek számított. De Hálef komoly és igen megalapozott

előterjesztése megszívlelendő volt. Gondolkodtam. Sajnos csak egyetlen büntetés jöhetett

szóba: halál. Ha nem ez lett volna a feltétel, akkor találtam volna rá módot, hogy a

bűnhődést vérontás nélkül hozzam egyensúlyba a bűnnel. A főbűnös persze a sejk és El

Gáni, ha ezek... Igen, ez az! Ilyen módon itt a szigornak, ott a szelídségnek tudtam eleget

tenni; ezt a kettőt meg kel büntetni, a többieknek megkegyelmezni. Amikor Hálef már

sokal ta, hogy ilyen soká gondolkodom, és egy „Na, szidi?"-vel sürgetni kezdett,

elhatároztam, hogy ennek megfelelően szólok.

Közben nem vettem észre, hogy az öreg münedzsi felál t, és behunyt szemmel felénk

fordult.

- Döntésem a következő - mondtam -, a beni kálidok sejkje és Abadilah el Varáka, akit El

Gáninak neveznek, együtt...

-Azsdár...! Azsdár...! Azsdár! - kiáltotta hangja minden erejével a münedzsi.

A forróság el enére hideg futott át rajtam. Senki nem vette észre, mert minden szem a

münedzsire tapadt, aki magasra emelt kézzel ál t ott, mintha nagy veszélyre akarna

figyelmeztetni bennünket. Hálef, Kara, Hanneh és a perzsa ismerték ennek a szónak a

jelentését, mert Hálef kíváncsi volt, és olyan sokáig nyaggatott a kérdéseivel, amíg

elmeséltem neki, hogy miért hívott félre nem sokkal a párviadal előtt a münedzsi és mit

mondott.

- Azsdár! A sárkány! - nézett rám megil etődve Hálef. -Háromszor kiáltotta. Tudod még, mit

jelent?

- Igen, tudom.

- Ha a sárkány fenyeget, Ben Núr háromszor kiáltja az azsdár szót. De miféle veszély

lenne most? Semmilyet se látok.

- Én igen.

- Hol?

- Itt a Dzsemmában. Épp döntést akartam hozni, ami nem a szeretet jegyében fogant.

Tartózkodmmk kel a vérontástól.

- Hal gass ide, szidi! Nehogy meggondold magad! Személy szerint nekünk mit árthat, ha

eleget teszünk az igazságnak?

- Lehet, hogy van benne személyes veszély, lehet, hogy nincs, ez most mel ékes. A fő az,

hogy engem a szeretetnélküliség sárkányára figyelmeztettek.

- Lehet, hogy ez a figyelmeztetés nem is az ítéletre vonatkozik, amit meg akarunk hozni.

- Én arra vonatkoztatom. Hal gasd!

A vak ember újra beszélni kezdett. Lehetetlen, hogy egyetlen szavunkat is meghal otta

volna, mert én és Hálef is félhangosan beszélti nk. A münedzsi mégis azt kiabálta át

nekünk:

- Igen, az ítéletről van szó, ne vitatkozzatok! Van az igazságnak egy nagy törvénye,

amelynek működése rejtve van előttetek. Ez a törvény az igazság mel é odaál ítja a

kegyelmet. Ha a kegyelem beszél, az igazság beteljesedik. Törvényt ültetek a kiontott vér

miatt. Kinek van meg közületek a joga ehhez? Csak egyvalakinek, hiszen a többiek nem

ál tak közel ezekhez a halottakhoz. Nos, ez a valaki a kegyelem mel ett döntött. Honnan

veszik a többiek, hogy kötelességük ezt az égnek tetsző döntést lehetetlenné tenniük?

Véres bosszút váltson ki az, amit el enetek tettek? Azsdár hangját hal om az ítéletetekből.

Ne merészkedjetek beleártani magatokat a magasabb igazságszolgáltatás menetébe! Már

felemelte az öklét a jól megérdemelt sújtásra. Ha megzavarjátok, az ütés benneteket talál.

Ezért hát húzódjatok vissza, most még van rá idő! Az, akinek joga van hozzá, kegyelmet

mondott. Hagyjátok énrényesülni. Ezt követelem tőletek.

Ben Núr hangja volt. A vak leült, s olyan közömbös lett, mint ezelőtt, eszköz, aki nem tudja, mit csinált.

Hálef mélyet lélegzett, s elgondolkodva rám nézett.

- Szidi, hal ottad? Bólintottam.

- Meg is értetted?

- Valószínűleg! Mondd, Hálef, szerinted kire értette, hogy egyedül jogosult az ítéletre?

- Kutab agára.

- Igen, helyes. Van valami közünk a katonákhoz? Elöljárói voltunk nekik, tisztjeik?

- Természetesen nem.

- Kutáb agával voltak, nem velünk.

- De összetalálkoztak velünk, társaink voltak, így bosszút kel ál nunk értük. így szól a

sivatag törvénye, amely szerint itt ítélkeznünk kel , szidi.

- Igen, útitársak voltunk, Kutáb aga viszont a parancsnokuk volt, ezért az ő határozata

felette ál a miénknek. Most már tudom, mit kel mondanom.

- Nos?

- A kegyelemre szavazok.

Hádzsi lehajtotta a fejét, a többiek hal gattak. Amikor aztán újra felnézett, nyoma se volt az arcán a csalódásnak. Egyetértően mosolygott

-Valószínűleg én is ugyanazt tettem volna, mint te. A legnagyobb szigor mel ett szál tam

síkra, de azt gondoltam, hogy ez a kötelességem. Am nem így volt, tehát Kutáb aga

akaratának kel teljesülnie. Most mondd meg, szidi, hiszel a lesújtásban?

- Miféle lesújtásban?

- Ben Núr beszélt a sújtásra emelkedett ökölről. Ez valami prófécia lesz. Vajon beteljesül?

- Hálef, van elég tennivalónk, ne foglalkozzunk ilyen bizonytalan dolgokkal! Tudod, mire

szavaztam, Az hiszem, nincs mit tanácskoznunk tovább.

- Igen. A dzsemmát befejezettnek nyilvánítom. A gyilkosoknak megkegyelmeztünk, mert

nem mi vagyunk azok, akiknek meg kel bosszulniuk a katonák halálát. Amit ezek a

gazfickók el enünk vétettek, azt töröljük a megtorlás könyvéből. Nyomorult, tehetetlen

férgek velünk szemben.

A haddedíhnek hal ották, de egy se volt közöttük, alá valamilyen jelét adta volna, hogy nem

ért egyet a tanácskozásnak ezzel a váratlan kimenetelével. Először is tiltotta számukra a

tisztelet, amelyet soha nem tagadtak meg tőlünk, másodszor a münedzsi beszédének a

hatása alatt ál tak. Nekik annak számított, amit a neve is jelentett, látnoknak, és a

felemelkedett ököl fenyegetésével nagy hatást gyakorolt rájuk.

A gonosztevők semmit se hal ottak a döntésünkből. Amikor meglátták, hogy felál tunk,

kétségbeesett tekintettel meredtek ránk. Hálef nem engedte volna át senkinek, hogy

közölje velük a határozatunkat.

Először El Gáni elé ál t, felöltötte legbarátságosabb ábrázatát, és megkérdezte:

- Forrón szeretett fegyverbarátom, mit gondolsz, milyen döntés született rólad, a nagyserif

kedvencéről?

Az vizsla tekintettel nézett rá. Nem tudta, mit kezdjen ezzel a sugárzó kedvességgel.

Valószínűleg gíuiynak gondolta, ezért inkább nem válaszolt. Hálef folytatta:

- Miért nem örvendeztetsz meg hangod óhajtott csengésével? Szomjúhozom utána. Légy

olyan jó, és beszélj!

- Ne gúnyolódj! - préselte ki magából a szót a mekkai.

- Gúnyolódni? Veled? Mit képzelsz te rólam? Ismerem az udvariasság valamennyi

szabályát, és buzgón törekszem teljesíteni. Seh el hára vagy, egy egész mekkai városrész

híres parancsnoka, és én tudom, mivel tartozom neked. Lábad minden nap Mohamednek,

a prófétának legnagyobb szentélye földjét tapossa, és zarándokok ezreinek tekintete látja

fenséges alakodat, amikor a Szúk el Lélen1 vagy a SiV el Maulidon8 sétálsz. Engem is

eltölt a tisztelet és csodálat irántad, mindazok elérhetetlen példaképe iránt, akiknek

megadatott az a szerencse, hogy megismerhettek téged számtalan erényeid

ragyogásában. És még azt mondod, gúnyol ak? Épp el enkezőleg, eltölt a boldogság, hogy

közölhetem veled, örvendezhetsz tanácskozásunk eredménye fölött.

A mekkai egyre butább képet vágott.

- Örülhetek? Hogyhogy?

- Összevetettük mindazt, ami mel etted és ami el ened szólt, és arra az eredményre

jutottunk, hogy ártatlan vagy.

- Hádzsi Hálef, nagy gonoszságot követsz el, mert amit mondasz, az nem más, mint

gúnyolódás.

- Barátom, milyen kevéssé ismersz! Keserűség önti el a szívemet, hogy éppen te ítélsz

meg ennyire tévesen.

-De... ártatlan?

- Olyan ártatlan, mint ahogy a béka ártatlan abban, hogy vízben nedves lesz. Végtelenül

mentes vagy valamennyi hibádtól.

1 Éjszakai piac Mekkában.

2 Mohamed szülőházának az utcája.

El Gáni anélkül, hogy észrevette volna az utóbbi szavak kétértelműségét, közbevetette:

- De hát mégiscsak rálőttem a perzsára!

- Igen, azt bizony megtetted. Megmondanád, milyen szándékkal lőttél rá?

- Meg akartam ölni.

- Jó! De meghalt?

- Nem, él.

- És a te hibád, hogy él? -Nem.

- Akkor világos a dolog. Légy oly kegyes, és mondd meg nekem: bűnös vagy a halálában?

- Nem, hiszen nem is halott.

- No, gondolj csak utána! Nem vagy bűnös a halálában, és nem vagy hibás abban sem,

hogy még él, tehát kétszeresen ártatlan vagy.

El Gáni elképedése most már nem ismert határt. Nem tudta, mit is mondjon, hogy ne váljék

nevetségessé, és inkább hal gatott.

Hálef arca sugárzott az elégedettségtől.

- Ezzel tehát bebizonyítottuk, hogy a legkisebb bűn se írható a terhedre, tehát nincs jogunk

tovább fogva tartani téged, ezért kérem szíves egyetértésedet ahhoz, hogy szabadon

engedhesselek

-Al ah, Al ah!

Mást nem is tudott mondani. Hálef lehajolt hozzá és kioldozta a kötelékeit. A vén gazember

felugrott, és boldogan kiabálta:

- Szabad vagyok, tényleg szabad!

- Igen, ártatlanokat nem büntetünk.

- Es a fiam?

- Ő is szabad.

- És a többi társam?

- Szintén! Ha kedvemben akarsz járni, szabadítsd meg őket te magad a kötelékeiktől.

Hálásak lesznek neked.

El Gáni nem mondatta magának kétszer. Letérdelt, és remegő kezekkel tette a dolgát.

Amikor emberei megint szabadon rendelkeztek végtagjaikkal, mélyet lélegzett, és

megkérdezte:

- El is mehetünk?

- Persze - biztatta Hálef.

- Elvihetjük, ami a mienk?

- El. Nem vagyunk rablók.

- És mi lesz a Kansz el A'dhával?

Erre igencsak megváltozott Hálef arckifejezése. Kirántotta az övéből a korbácsot és

fenyegetően rákiáltott:

- Gazember! Úgy szétverem a képed, hogy darabjai Mekkáig repülnek! Verd ki a fejedből a

Kansz el A'dhát, különben minden könyörületességünk el enére véged!

- Lemondok róla, lemondok!...

- Vihetjük a fegyvereinket is? - tudakolta óvatosan a fia.

- Vihetitek, de a mieink rátok lesznek szegezve, amíg el nem tűntök a szemünk elől. És óva

ültelek, ne próbálkozzatok még egyszer szembeszegülni velünk! Ettől a pil anattól, ha a

kisuj atokat mozdítjátok el enünk, a halál fiai vagytok! Nincs több mondanivalóm.

A Kansz el A'dhát már rég magunkhoz vettük, és meggyőződtünk róla, hogy nem hiányzik

belőle semmi. A mekkaiak felemelték a vakot és a tevéikhez vitték. Az öreg nem volt

magánál, hagyta, hogy vigyék, nem tudott róla, nú történik vele. Siettek, hogy mihamarább

nyeregben legyenek, mert nem nagyon hittek benne, hogy mi tényleg békében elengedjük

őket. El Gáninak azonban eszébe jutott még valami, mielőtt felszál t volna tevéjére.

Odaszaladt Haléihoz, és megkérdezte:

- Hogy ál a beni kálidok sejkjének a dolga?

- Miért kérdezed?

- Mert szeretném tudni, mit határoztatok róla?

- Mennyiben tartozik ez rád?

- Nagyon sokban! Megérdemelte a halált. Amit el enetek tett, azt ti éppúgy ismeritek, mint

én. Már azért is az életével kel fizetnie. Azonkívül minket is meg akart itt gyilkolni, hogy megszerezze magának a kincset. Bizonyítanom se kel , mert a Draa vádiból való effendi

hal ott mindent. Kérlek benneteket, hogy végezzetek vele. A legnagyobb gazember, alá

csalt létezik. Bennünket, a barátait is megcsalta, és meg akart ölni mindannyiunltat. Lőjétek le!

Erre aztán Iládzsi dühösen felfortyant.

- Hogy mered feltételezni rólunk, hogy hóhérok leszünk, akik a te parancsaidat hajtják

végre? Te magad vagy a legnagyobb gazember, aki csak létezik! Sőt, emberbőrbe bújt

bestia vagy! Elárasztottunk könyörülettel és kegyelemmel, más hálát adna Al ahnak és

magában megesküdne, hogy jobb ember lesz ezután. Te azonban minderre csak

gyűlölettel tudtál válaszolni, és annak a vérét követeled, aki segített rajtad. Tulajdonképp

vissza kel ene vonnunk a kegyelmet, de annyira iszonyodunk tőled, hogy nincs más

vágyunk, mit hogy ne is lássunk többet. Hordd el magad, de gyorsan!

El Gáni feszült figyelemmel követte minden egyes szavát. Amikor megtudta, amit tudni

szeretett volna, szabadjára engedte a haragját.

- Úgy látom, neki is meg akartok kegyelmezni. Ennek az ebfajzatnak, ennek az árulónak,

vendégbarátai gyilkosának? És miért? Nagyon jól tudom, és meg is mondom: szeretetből!

Gúnyosan fölnevetett, megvető mozdulattal magasba csapta a karját és folytatta:

- El kel mondanom, még ha az életembe kerül is! Ott ültem mel ettetek és hal anom kel ett

bolond beszédeteket arról a szeretetről! Ebben a ti nagy szeretetetekben azt képzelitek

magatokról, hogy nemesebbek és jobbak vagytok, mint a többi ember. A ti szeretetetek

miatt azonnal meg kel ene változtatniuk e föld lakóinak a saját szokásaikat, gondolataikat

és tetteiket. Azt hiszitek, hogy ebben a szeretetben valami csodát tesztek, ám ha valaki

közelebbről megvizsgálja ezt a ti csodátokat, csak nevetni tud rajta, mint valami silány

gyerekcsínyen. S még azt gondoljátok, hogy a puhaságotokat meg kel ene köszönnünk.

Al ahra, felszólítalak benneteket, mondjatok le arról, hogy más embert csináljatok belőlem,

mint amilyen voltam és amilyennek örökre meg is maradok! Csak undort keltettetek

beimem, semmi mást. Nézzetek csak rám, vajon más ember vagyok, mint ti? Itt vagyok!

Kiöntöttem elétek minden félelem nélkül, ami a szívemben van. No, lőjetek le!

Hiszen annyi gerincesség csak van bennetek, hogy nem bújtok el e mögé a félelemtől

remegő nő, a szeretet mögé. Ismétlem, itt vagyok, lőjetek hát le!...

A harag mondatról mondatra nőtt benne. Arca eltorzult, ajkáról csöpögött a nyál. Ez az

ember korábban mindent megtett azért, hogy gyávának tartsuk, és az is volt. A mostani

fel épésének sodró ereje azonban nem valami öntudat, férfibátorság, hanem a

fékezhetetlen düh volt amiatt, hogy nem akartunk bosszút ál ni a sejken. Ám dühén nem

tudott uralkodni, s ez gyengeségét bizonyította. Akinek van szeme a lelki élethez, az biztos

tapasztalta, hogy, akikből ilyen módon tör ki a halál megvetése, azok tulajdonképp gyávák.

Az igazi bátor ember nyugodt, s képes minden helyzetben uralkodni magán.

Ezért aztán ennek a lelki egyensúlyát veszített embernek a látványa csali szánalmat keltett

bennem. A haddedíhnek fenyegetően vették körül. A perzsa nyugodtan ál t és sötéten

nézett rájuk. Hálefhek elsötétült az arca. Láttam rajta, hogy nehezére esik uralkodni

magán. Ezért aztán én válaszoltam, miközben közelebb léptem az őrjöngőhöz.

- Tényleg azt akarod, hogy lelőjünk?

- Igen, akarom! - mennydörögte.

- Ne tettesd magad! Annál jobban ismerünk téged! Gyáva féreg vagy, amilyet még

sohasem láttam. Nem bátorság az, amiben most tetszelegsz. Olyan vagy, mint egy üst,

amiben a sejk iránti bosszút forralod, és amelyik kiborult, és pezseg, gőzölög és bűzölög,

ami kiömlött belőle. Hogy mit gondolsz a mi szeretetiüikről, az számunkra mindegy. Nem

tudsz ártani neki, ezen a mostani támadásodon is csak mosolyog, hisz az balgább, mint

egy gyerekcsíny. A legéretlenebb gyerek se tenné. Engedünk elmenni, a szánalmunk

elkísér. Távozz!

Dühének tüze már elhamvadt, tartása már nem volt olyan kihívó, mint az előbb. A

szánalom szóra azonban megint felfortyant.

- Tartsátok meg magatoknak a szánalmatokat! És mert sokra lesz szükségetek belőle,

rátok hagyom az enyémet is. A ti „szeretetetek" annyira szórakoztat, hogy valahányszor

rágondolok, könny szökik a szemembe a nevetéstől.

- Csak nevess! De komolyan figyelmeztetlek: Ügyelj rá, hogy a nevetéstől fakadt könnyeid

nehogy a megbánás és fájdalom könnyeivé váljanak! A szeretet, amelyik most olyan

szórakoztatónak tűnik számodra, nem mosolyog örökké. Benn él minden emberben,

benned is. Tartsd meg, és ne túl sokáig nevess rajta, mert esetleg elfordul tőled, és akkor

vége a nevetésnek.

Felém nyújtotta a kezét, tenyérrel fölfelé, majd hirtelen lefelé fordította. Ez a mozdulat a

beduinok gesztusnyelvén a megvetést jelentette. Hozzá még gúnyosan fel is kiáltott:

- Nem akarok tudni róla! Elfordtúhat tőlem, utálom! Annál jobban ragaszkodom a

bosszúhoz! A beni kálidok már nem segítenek nekem, ezért gyenge vagyok veletek

szemben. De jaj nektek, ha Mekkába jöttök. Mihelyt beléptek a szent városba, megteszitek

a romlásba vezető első lépéseteket, esküszöm Al ahra és a prófétára!...

Esküre emelte a kezét, megfordult és elment.

Láttuk, hogy a münedzsit a nyeregbe belekötözték, ami sajátos ál apotát tekintve

szükséges is volt. Úgy tűnt föl, észre sem vette, hogy a teve megindult. Arcát felénk

fordította, szeme zárva volt és Ben Núr hangján odakiáltotta:

- Rövid időre Isten veletek! Azsdar hiába fente rátok a fogát. Most majd saját fiait tépi szét.

A szeretet mosolya eltűnt, szigorú lett és ...

Többet nem hal hattunk, mert El Gáni úgy rávágott a vak emberre, hogy az elhal gatott.

Hálef az előbb azt mondta, hogy fegyvereinket az elvonulókra szegeztük, hiszen eszükbe

juthatott volna, hogy távolabb érve ránk lőjenek. Nekünk ilyesmi eszünkbe sem jutott. Hogy

hová mentek, az egyelőre mindegy volt nekünk, de ha Ben Núr szavai éppúgy

beteljesülnek, mint • eddig, akkor biztosak lehettünk egy újabb találkozásban.

Hálef most Tavil ben Sahid sejkhez fordult. Arca megint derűs volt, és hangja olyan, mint

egy figyelmes baráté.

- Talán azt hitted, hogy elfeledkeztünk rólad? Bocsáss meg! Kötelességemnek éreztem,

hogy először a kedves, öreg Gánit derítsem föl barátságom jelével. Biztosan hal ottad, mit

mondtam neki. Kérlek, beszéld Iá magad!

A sejk azon erőlködött, hogy se remény, se félelem ne látsszék az arcán. A lehető

legközömbösebben válaszolta:

- Mindent hal ottam.

- Hogy ez a nagyserif kedvence mit nem képzel magáról! Hogy legyünk hóhérok a

kedvéért! Mit szólsz ehhez?

- Nagyon helyes volt tőletek, hogy nem alacsonyodtatok le eddig.

- Igen, helyes. De azért te golyót kapsz. El Gáninak azonban erről nem kel ett tudnia. Csak

a magunk kedvére tesszük.

-Golyót?... Én?

- Igen, te. Ki más?

- Azt gondoltam... azt gondoltam!...

- Kérlek, szokj le a felesleges gondolkodásról!

- De hát beszélni akarsz velem?

- Persze.

- Akkor válaszolnom is kel .

- Legalábbis elvárom.

- De tőled nem jutok hozzá.

- Nem? Vigasztalódj! Tudod, a mai nap, vagy legkésőbb a holnapi folyamán még szóhoz

jutsz.

- Mondd már meg, mit akartok velem tenni!

- Magunkkal viszünk Mekkába, és átadunk a pasának. A sejk megijedt, elcsendesült egy

pil anatra, aztán

megszólalt:

- Ördögi dolog lenne tőletek! Felakasztatna! És valóságos bosszúhadjáratot indítana a

törzsem el en.

- Igen, azt tenné. Gondold csak meg, milyen jót tenne a beni kálidoknak! Be tudnák

bizonyítani, hogy bátrak, mert hát, magunk közt szólva, eddig ebből semmit sem láttunk.

- Hádzsi Hálef, te játszol velem!

- Mint az oroszlán az egérrel. Úgy gondolod? Az oroszlán kénytelen nagylelkűnek lenni, így

hát én is az leszek, és elárulom neked, hogy nem akarunk Mekkába vinni.

- Nem? Na, beszélj már végre! Mit akartok kezdeni velem?

- Agyonlőni.

- Én sem vagyok bűnösebb, mint a mekkaiak voltak. Őket meg elengedtétek. Kétféle

mértékkel mértek?

- Nem, de ha már mértünk, utána azt teszünk, amit akarunk. Mondd meg őszintén,

megérdemelted a halált?

- A sivatag törvénye szerint igen.

- Látod, ez szép volt tőled.

- De gondolj a beni kálidjaimra, akik megint Bir Hilunál táboroznak! Ha lelőtök, bosszút

ál nak rajtatok.

- Ezzel már többször fenyegettél berniünket. Különben honnan tudod, hogy ott vannak?

Azokat leszámítva, akik ide el dsértek téged, a többiek négyórányira a kút mögött a

hegyekben maradtak.

- Hogy ott várjanak rátok. De ahogy hal om, ott jártatok és visszafordultatok. Ők meg

követtek benneteket. Nem a nagy csapatra gondoltam, hanem azokra, akiket innen

küldtem el a kúthoz.

- Úgy, nem akartál sokakkal osztozkodni Kansz el A'dhán.

- Mivel a fő seregem is visszatért, a kisebb csapatattal a kútnál találkoztak. Mind együtt

vannak tehát. Én csak figyelmeztetlek bernieteket erre a veszélyre.

- Nagyon kedves tőled. Köszönöm, barátom.

- Ne gúnyolódj!

- Ha úgy gondolod, hogy gúnyolódom, akkor azt is fel kel tételezned, hogy nem felünk.

Ehhez mit szólsz: téged lelövünk, és egyáltalán nem megyünk oda a kúthoz, ahol az

embereid vannak? Nem szükséges, hogy jelenlétünkkel zaklassuk őket.

A sejk most már nem tudott uralkodni a mérgén. Dühösen rákiáltott Hálefre:

- Gazfickók vagytok! Már biztos elfelejtettétek, amit az öreg münedzsi a kegyelemről

mondott.

- Szóval kegyelmet kérsz?

- Kérek? Nem! Követelem! Hálef gyorsan komoly képet vágott.

-Tavil ben Sahid sejk, az a hang, amit te használsz, nem tetszik nekem. Jól figyelj arra,

amit mondok!

Odaintett egy haddedíhnt és ráparancsolt:

- Célozz ennek a gyilkosnak a szívére! Aki azt gondolja, hogy a kegyelemnek

engedelmeskednie kel neki. Ha felemelem a kezem, lősz!

Hádzsi megint Tavilhoz intézte szavait.

- Látni fogod magatartásod következményét. Két percet adok. Ha addig nem beszélsz,

fölemelem a kezem.

Várakozásteljes csend következett. Az idő fele már eltelt, ám akkor hatott a fenyegetés.

- Vidd innen ezt a flintát! - kérte a sejk.

- Kegyelmet akarsz? - kérdezte Hálef.

- Igenis, akarok.

- Az akarás még nem kérés.

- Al ah verjen meg benneteket! Legyen hát: kegyelmet kérek.

Hádzsi felnevetett:

- így helyes, ó beni kálidok sejkje! Közlöm veled, hogy semmi esetre sem adtam volna

jelet. Eldöntött dolog volt, hogy téged is futni hagyunk. Csak hal ani akartam, hogyan

hangzik, ha egy sejk kegyelmet kér.

Tavil nem válaszolt. Amikor kioldozták a kötelékeit fölál t, odament, ahol a fegyvere hevert, fölvette, a tevéjéhez ment, nyeregbe ült, jelt adott az ál atnak, hogy ál jon fel és elment.

Csendben néztünk utána. Alig jutott el a dűne lábához, ahol el kel ett volna tűnnie,

visszafordult, gyors ügetésben odajött hozzánk, büszke, zord pil antással végigmért

bemúinket.

- Én is kinevetem a szereteteteket. Köztem és köztetek nincs más, mint bosszú. Al ahra

esküszöm és a szent Kaabára: a sivatag, ami körülvesz bennünket, ítél majd rólunk! Vagy

ti, vagy én nem jutunk ki belőle. Ti ötvenen vagytok, én csak egyedül. De a bosszú

szemében épp annyit számítok, mint ti. Felszólítom ezt a sivatagot, nyíljék meg nektek,

vagy nekem! Ettől a pil anattól fogva sír tátong közöttünk. Hogy ki hul bele, én vagy ti, azt döntse el, akire esküdtem!

Már épp meg akarta fordítani a tevéjét, amikor még gúnyosan fölnevetett, és hozzátette:

- De dönthet a szeretet is, a ti imádott bálványotok! Nincs kifogásom el ene.

Azzal elment, és nem is fordult vissza, mi pedig éppoly szótlanul néztünk utána, mint az

előbb.

Egy ilyen eskü sajátos dolog. A beál t csendet lehetetlen volt köznapi szóval megtörnöm. A

többiek is így voltak ezzel.

Néhány haddedíhn a megsérült katonai tevéket vette gondozásba, a többiek a katonák

tetemei körüli teendőket végezték. Mindez egyetlen hangosabb szó nélkül zajlott. Ennek a

némaságnak a legfőbb oka abban körülményben keresendő, amely mindenütt megjelenik,

ahol a halál, s vele az a jámbor és félő tisztelet, az az áhítatos borzongás, amelynek okával nagyon kevés ember van tisztában. Pedig nagyon egyszerű. Az ember, amíg él, a maga

urának látszik. Teheti, amit kedve van, hihet, vagy kételkedhet abban, amiben akar,

cselekedhet jót vagy gonoszat, a szerint, hogyan dönt. De hirtelen kinyújtja érte a kezét a

halál. Az „úr és parancsoló" a porban fekszik Isten előtt. El kel számolnia egész életével.

Eletének minden másodperce tanúskodik mel ette, vagy el ene. Az Úristen törvényt ül

fölötte, és két oldalán ott van az igazság és a kegyelem. Mélyen előtte ott fekszik kiterítve, tehetetlenül az ítéletre váró. Már semmit se tehet önmagáért. Ki fogja kimondani a döntő

szót, a kegyelem, vagy az igazság? Menj csak be tárgyalás közben egy törvényszék

termébe! Akaratlanul is halkan fogsz lépni, halkan fogsz beszélni. Miért? Nem tehetsz

másként, a törvény, bíróság tisztelete tompítja lépteidet és hangodat. így lépsz be a halott

szobájába is! Ha sejted vagy nem, az örök bíró tárgyalótermébe léptél, amely a halál

pil anatában kezdi el működését. A láthatatlan bíró ítélkezik itt, nem látod ugyan, mégis

olyan csöndesen viselkedsz, amennyire csak lehet. Tisztelet ez az örök törvény előtt,

amelynek nevében az elhunyt fölött most ítélkeznek. A tiszteletadás véteti le veled a

fejfedődet, annak a tiszta tudata, hogy előbb vagy utóbb te is ilyen magatehetetlenül fogsz

ott feküdni, hogy leméress az Igazság Mérlegén. Ez az oka annak a borzongásnak,

amelyet minden még nem egészen romlott ember egy holttest közelében érez, és nem tud

magától elhárítani.

Nekünk pedig húsz halottunk volt itt, és ezeket az embereket meggyilkolták! Mély közös

sírt ástak nekik. Abba fektettük őket, egyiket a másik mel é. Amikor elmondtuk felettült a

halotti imát, háromszoros díszsortüzet adtunk, mindegyik arcát betakartuk a saját

imaszőnyegével, és betemettük a sírt. Amíg ez történt, Kutáb aga csendben sírt magában.

Valamennyiünkben felmerült a gondolat, vajon nem bántunk túlzottan engedékenyen a

gyilkosokkal, és ehhez a gondolathoz társult az elhatározás, hogy szigorúak leszünk, ha

még egyszer összeütközésbe kerülnek velünk. És hogy ez meg fog történni, azzal a beni

kálidok sejkje már megfenyegetett bennünket.

Aztán újra több óra telt el, s amikor elhagytuk ezt a feledhetetlen helyet, a délután fele már elmúlt. Ara most hová? Ma már nem jutunk messzire. Szerencsére vizünk volt elég, ezért

elhatároztuk, hogy a homokdűnéken átvezető utat, amelyet már oda-vissza megtettünk,

harmadszor is végigjárjuk, s aztán az utolsó dűne előtti völgyben éjszakázunk. Egy ilyen

völgyet kevés őrrel is nagyon jól szemmel lehetett tartani, és a legjobb védelmet nyújtotta

számunkra. Reggel aztán a körülményeknek megfelelően választunk majd irányt.

Ezt a tervet valósítottuk meg. Lassan, vigyázva haladtunk az úton, és akkorra értük el az

il ető helyet, amikor épp sötétedett.

Amikor az utolsó és utolsó előtti dűnéről beszéltem, akitor az utolsó jelentősebb

magasságúra gondoltam, nem a kisebbekre, amelyek aztán egyre alacsonyabbak és

alacsonyabbak lettek, és átmentek a sík homoksivatagba, amelyben tevéink „Őröltek". A

völgy kiválóan megfelelt táborhelynek. A magaslatok, amelyeit között feküdt, az egyik

oldalon egyesültek, a másikon olyan közel futottak egymáshoz, hogy egyetlen őr elég volt

ennek a szült bejáratnak az őrzésére. A katonai tevéket is a haddedíhneltnek kel ett

el átniuk, tehát több dolguk volt, mint eddig. Ami a perzsát il eti, egyedül nem gondolhatott a Meshed Aliba való visszatérésre. Velünk kel ett maradnia és egyelőre velünk jönnie, amíg

nem találunk rá az egyik főútra, ahol csatlakozhat majd valamelyik karavánhoz. Rendkívül

csendes volt, nemigen vett részt a beszélgetéseinkben. Ha valaki kérdezett tőle valamit, a

lehető legrövidebben válaszolt, gyakran csak egyetlen szóval. Ez annyira feltűnő volt, hogy

megkérdeztem szófukarsága okáról.

- Az aszakjaim - sóhajtotta. - Örökké rájuk kel gondolnom.

- Igen, nekem is rajtuk jár az eszem, de a megtörténten nem változtathatsz.

- Nem, de téged nem kel , hogy ennyire nyomasszon. -Téged miért jobban, mint engem?

- Mert az én bűnöm a haláluk. Húsz lélek, aki az én hibámból felkészületlenül lép az

Igazság Mérlegére. Ennek elviselhetetlen a súlya.

- És mért lennél te a bűnös?

- Mert a mai figyelmeztetésedet éppúgy figyelmen kívül hagytam, mint tegnapi tanácsodat.

Azt mondtad, azonnal vissza kel ene indulnom, én mégis maradtam. Ha rögtön a

párviadalok után elindultmik volna, akkor nem lett volna a beni kálidoknak idejük ilyen

csapdát ál ítani nekünk. Viselnem kel a felelősséget! Hiszen ismételten figyelmeztettél, és

nem törődtem vele. Milyen végtelen súl yal fog ez egykor rám nehezedni, amikor eljön az

ideje az elszámolásnak!

A szemrehányások, amelyeket tett magának, nem voltak megalapozatlanok. Azért

vigasztaltam mindennel, amivel csak tudtam, hogy könnyítsék a lelkén, de nem sikerült

úgy, ahogy szerettem volna.

A tevéket a háttérben helyeztük el, ahol a két magaslat egymásba ért. Ott nem volt

szükség külön őrre. Úgy táboroztunk le előttük, hogy bezártuk őket. Biztonságunkhoz

három őrre volt szükség, az előttünk, a mögöttünk lévő magaslaton és a már említett

völgyszorosnál. A lerohanás lehetetlennek látszott, ezzel az érzéssel mentünk időben

aludni, hogy reggelre jól kipihenjük magunkat, mert a sejk fenyegetése nyomán

feltételezhettük, hogy a holnapi nap kimerítő és veszélyes lesz számunkra. Ez az ember

mindenesetre meg fog tenni mindent, hogy esküjét mielőbb teljesítse.

Csodálatos csil agos ég borult fölénk. Olyan világos volt, hogy őreinknek vakoknak, vagy

nagyon hanyagoknak kel lenniük, hogy a beni kálidok rajtunk tudjanak ütni. Különben is,

táborhelyünk valószínűleg nem volt előttük ismert.

12. A sivatag ítélete

Mélyen, álomtalanul aludtam, míg egy kiáltás felébresztett. Még ki sem nyitottam a

szemem, megsokszorozódott a kiáltás az összes haddedíhn ajkain. Föl akartam ugrani, de

nem tudtam, mert négy alak rontott rám, és minden erejükkel a földön tartottak.

Az álom teljesen kiment a szememből. Beduinok nyüzsögtek mindenütt körülöttünk, s olyan

sokan voltak, hogy az el enál ás őrültség lett volna, s a megsemjmisiÜésünkhöz vezetett

volna. Ezért elkiáltottam magam olyan hangosan, ahogy csalc tudtam:

- Haddedíhnek, adjátok meg magatokat! Én, Akii Satír effendi mondom nektek. Én is

megadom magam.

- Én is - harsant fel Hálef hangja. - Ne védekezzetek! Parancsolom.

Ezzel kinyúltam, és hagytam, hogy megkötözzenek. Még volt egy rövid kavarodás, aztán

csend lett. Azokat a haddedílrneket, akiket az el enál ás elsodort a helyükről, visszahozták.

Ott feküdtünk valamennyien egymás mel ett, legyőzőink pedig úgy ültek le, hogy

körbefogtak bennünket. Akadálytalanul körül tudtam tekinteni, és láttam, hogy a

tahtirevánnál, amely az egyik félreeső helyen volt, három beduin ál , és őrzik azt. Ez olyan

figyelmesség volt, amelyre a beni kálidoktól, különösen a sejkjüktől nem lehetett számítani.

Egy férfi jött oda hozzánk.

- Melyikőtök a haddedíhnek sejkje?

- Én - szólalt meg Hálef.

- Melyik az idegen effendi?

- Én - válaszoltam.

Hangja másként csengett, mint Tavil ben Sahidé. Folytatta:

- Melyikőtök a bas naszír Meshed Aliból?

- Itt fekszem - jelentkezett a perzsa.

- Hal gassatok ide! Ha ti, hárman becsületszavatokat adjátok, hogy engedélyem nélkül

semmit nem tesztek, leoldoztatom a kötelékeiteket. Válaszoljatok!

Hát ez csodálatos. Ez nem a Tavil hangja, és - ezt csak most vettem észre - nem is az ő

alakja. Ki ő? A felderítők jutottak eszembe, akik rövid ideig ott jártak nálunk a kútnál.

- Először te szólj, szidi! - szólított fel Hálef.

- Becsületszavamat adom, de egyelőre csak addig, amíg ezen a helyen vagyunk.

Későbbre nem kötelezhetjük el magunkat, mivel nem tudjuk, ldlí ezek az emberek, miért

ütöttek rajtunk, és mi a szándékuk velünk. Tegyetek úgy, mint én!

- Jó! Én is becsületszavamat adom, de csak arra az időre, amit az effendi az imént

mondott - jelentette ki Hálef.

A perzsa követte a példát.

- Én is.

- Ez nekem elég - mondta a vezér. - Oldozzátok föl ezt a három embert!

Parancsát három embere teljesítette, ő addig mozdulatlanul ál t előttünk. Amikor szabaddá

váltak a végtagjaink, és fel tudtunk ülni, ő is leült velünk szemben, és a következőket

közölte:

- Abd el Darák1, a beni lámok sejkje vagyok.

1 A belátás , a megértés szolgája.

Rövid szünetet tartott, hogy szavai elérjék a kel ő hatást. Ez a hatás nem is maradt el.

Tehát nem a beni kálidokkal volt dolgunk, de nem cseberből vederbe estünk? A beni

kálidokat már megismertük, a beni lámokat még nem. Am az, hogy éppen rólunk, a

vezetőkről levették a kötelékeinket, azt a reményt keltette berniünk, hogy helyzetünket nem

kel túl rossznak tartantmit. Ezek a beni lámok olyan sokan voltalt itt, hogy közöttük, a beni kálidok el enségei között, a legltitűnőbb védelemben részesülhettünk. Különben Abd el

Daráknak az volt a szándéka, hogy beszéljen velünk, és ebből ki kel ett derülnie, mit akart

elérni a jól sikerült rajtaütéssel.

- Bizonyosan fogalmatok se volt róla, hogy ekkora beni lám csapat tartózkodott a Hilu kút

közelében - kezdte.

- Ó, dehogynem - válaszoltam.

- Tehát mégis úgy van, ahogy gondoltam. Ez a Tavil ben Sahid elmondta nektek, hogy

el enünk Ítészül.

-El.

- Két felderítőt küldtem a kúthoz. Beszéltek is veletek. Mit gondoltatok, kik ők?

- Azok, akiit voltalt, a kémeid.

- Miért nem adtatok nekik felvilágosítást a beni kálidokról, akiken így nemcsak bosszút

ál hattatok volna, hanem meg is szabadulhattatok volna tőlük?

- Tisztességes harcosok vagyunk, nem árulóit. Alapelvünk, és eszerint cselekszünk, hogy

Al ah békét és nem háborút akar gyermekei között. Zarándokúton vagyunk a szent

városba, ami arra kötelez berniünket, hogy a békesség keze vezessen.

- Igen - jegyezte meg elgondolkodva. - Te meg különösen egy Abd el Musalaha1 vagy.

- Hogy jössz ahhoz, hogy így nevezz? - kérdeztem elcsodálkozva.

- Többet tudok rólatok, mint gondolnátok. Vannak, akik beszéltek rólatok.

- Megkérdezhetem, kik voltalt azok?

- Először is a két felderítőm. Nagyon megörvendeztetett, hogy nem árultátok el az

el enségeiteket. En mondom nektek, ha megtettétek volna, nektek is az lett volna a

sorsotok, mint az övék, mert az áruló bűzlő díb2, akit meg kel semmisítem.

1 A békülékenység szolgája.

2 Farkas.

Erre Hálef meglökött a könyökével. Tudtam, mire gondol. Szemrehányást tett nekem,

mert olyan szófukar voltam a két kémmel. Most belátta, milyen helyes volt ez a

magatartás. Abd el Darák folytatta:

- A beni kálidok sejkje azt gondolta, készületlenül talál bennünket. Al ah védelmezi a jókat, és elhomályosítja a gonoszok szemét. Ügy rendelte, hogy el enségeink készülődését

időben megtudjam. Fölkészítettem a harcosaimat, és szembe mentem a beni kálidokkal,

hogy a döntést köztünk és köztük a sivatagban kényszerítsem ki, hogy ne pusztuljanak el

békés emberek lakásai. Kémeim távolról figyelték őket. Hal ottam, hogy délre vonultak, és

követtem őket. Onnan visszatértek, de hátrahagytak egy embert megfigyelőnek, akit

elfogtunk. Mindent el kel ett mondania, ami a kútnál történt. így értesültünk rólatok, a Kansz el A'dháról, annak tolvajairól és a kincsért folyó harcról. Ennek a kincsnek óriási az értéke, és elhatároztam, hogy lerohanlak benneteket és megszerzem. Ezért figyeltettelek

bernieteket, és nektek erről fogalmatok se volt. A, beni kálidok se vettek észre belőle

semmit.

- Bi Hatír-i-Huda! Az Isten szerelmére! - kiáltott fel a perzsa. - Már megint oda kel adnom a Kansz el A'dhát!

- Már nem kel - nevetett a sejk, de nevetése barátságosnak hangzott. - Már nálunk van.

- Igen, a zacskók nincsenek meg.

- Ott vannak a tahtirevánnál, és a sejk háremével együtt szigorúan őrizzük.

- Megtartod magadnak?

A sejk úgy tett, mint aki nem hal otta a kérdést, és így beszélt tovább.

- Abadilah el Varáka, akit El Gánínak hívnak, néhány hónappal ezelőtt elutazott Mekkából

Meshed Aliba. Útján eljutott Oneiszehbe, egy nagy városba. A fia is vele volt meg három

másik kísérő és egy öregember, akit El Münedzsinek neveznek, mert a jóslás

képességével rendelkezik. Ez a münedzsi kapcsolatban ál az ég egyik angyalával, altit

Ben Númak hívnak, és aki felfedi előtte az élet titkait. Minden igaz hát, amit a münedzsi

mond. Nagyon gazdagnak kel lennie, mert zarándokok ezrei járnak hozzá, és egyik se

megy el tőle anélkül, hogy háláját ki ne fejezné valamilyen adománnyal. Ebben az időben

törzsünk egy ifjú harcosa is Oneiszehben járt, hogy ólmot és puskaport vásároljon. Ibn

Kurbánnak1 hívták, és egyetlen fia volt Abu Kurbánnak2, törzsünk leggazdagabb

emberének. Gyémántos gyűrűk voltak az uj án, fegyverei drágakövekkel voltak kirakva.

Amikor három kísérőjével elhagyta a várost, El Gánihoz csatlakozott, mert egy ideig közös

volt az útjuk, de haza már nem tért, és kísérőit se látták többet. Abu Kubán elutazott

Oneiszehbe, hogy kutasson utána. Megtudta, hogy az eltűnt El Gánival együtt indult el. Az

út El Kaszab felé vezetett. Odament, és megtudta, hogy se a fia, se El Gáni nem járt ott, de

járt ott egy fiatalember két idősebbel, akik eladtak ott három hedzsínt és négy teherhordó

tevét, sok puskaport és fegyvereket is, amelyeken látszott, hogy drágakövekkel díszítették,

de azokat letördelték róluk. Egy kalmárnál még megvoltak ezek a fegyverek, és megvolt

még kettő a tevék közül is. Abu Kurbán meggyőződött róla, hogy ezek a fiáé voltak. Hogy

lei volt a négy idegen, azt nem tudták. A fiatal férfi mondott ugyan egy nevet, de

feltételezhetően hamis nevet használt. A kalmár csak arra emlékezett, hogy ennek a

fiatalembernek az egyik szemöldöke közönséges, a másik vastagabb, bozontosabb volt.

Többet nem tudott mondani. Biztos volt, hogy a négy beni lámot meggyilkolták, de hogy ki

a gyilkos, azt bár sejteni lehetett, de bebizonyítani nem, mindaddig, amíg meg nem

mutattuk őket azoknak, akik El Kaszabban látták őket.

- Nem kel olyan sokáig várnotok! - kiáltott fel Hálef. -Már most tudom, kik voltak azok.

- No kik? - emelte meg a fejét a sejk.

1 Az áldozat fia. ~ Az áldozat apja.

- El Gáni fiának van olyan szemöldöke. A különbség olyan nagy közöttük, hogy azonnal

feltűnik. A gazfickók elrabolták a Kansz El A'dhát, és ezt a rablógyilkosságot is nekik

tulajdoníthatjuk. Egyedül mentek El Kaszabba, El Gáni addig a münedzsivel várt rájuk

valahol, mert ha ők ketten is velük mentek volna, nagyon megkönnyítették volna a későbbi

felismerésüket. Ezek a mekkaiak tegnap elmentek tőlünk. Még nem juthattak túl messzire

innen, s ha sietsz, még beérheted őket.

Erre a sejk mondott néhány szót az egyik emberének, aki elment a felé a szoros felé, ahol

az este egyik őrünk ál t. A sejk pedig tovább beszélt.

- Mutatok nektek valamit, de várnotok kel egy kicsit. Addig válaszolok a kérdésetekre, ami

valószínűleg ott van a nyelveteken; arra ugyanis, hogyan tudtunk meglepni benneteket

annak el enére, hogy három őrt is ál ítottatok.

- Ügy van - helyeselt Plálef. - Kérlek, mondd el.

- Van a törzsünkben néhány kiváló futó, akiket kémnek használok. Olyan gyorsan futnak,

mint a teve, de nem lehet őket olyan könnyen észrevemi , mint az ál atokat. Ezek a nitárok

követték Tavil sejket, amikor negyven emberével észak felé ment, hogy lest vessen nektek.

Felmásztak a völgyet északról határoló dunére, és ott beásták magukat úgy, hogy nem

lehetett észrevenni őket. Szemtanúi voltak mindannak, ami ott történt. Még a nagy részét

hal ották is annak, ami ott elhangzott. Először a beni kálidok maguk voltak, s arról

beszéltek, hogy a perzsára meg a katonákra várnak, hogy megszerezzék tőlük a Kansz el

A'dhát. Én is magamnak akartam ezt a kincset, így hát az egyik futár azonnal visszajött,

hogy erről értesítsen. PIosszú volt az út, úgyhogy túl későn kaptam meg ezt a hírt, már

lehetetlen volt időben megérkeznünk. De egy másik futár benneteket követett, és a

harmadik, az utolsó várt, amíg megérkezem. Ez mesélt el mindent, megmondta az időt és

a helyet, amikor és ahol a második találkozni fog velünk, és megmondja, hol akadunk rátok

éjszaka. Oda igyekeztünk, és közben rábukkantunk hat teve nyomára, amelyik pontosan

abba az irányba vezetett, amelyik irányba mi is igyekeztünk.

- Masal ah! - kiáltott fel Hálef. - Biztosan El Gáni nyoma volt.

- Igen, de erről később! Amikor besötétedett, ráakadtunk a második futárra, aki leírta

nekem a mostani táborhelyeteket. Nagyon elővigyázatosak voltatok, ám ő is. Vigyázott rá,

hogy mindig akkor másszon meg egy magaslatot, amikor ti már a következő magaslat utáni

völgyben voltatok.

- Okosan csinálta - dicsérte meg Hálef. - Ez a harcos megérdemelné, hogy haddedílin

legyen.

- Én is egész jól tudom használni! - nevetett a sejk. - Ez a futár vezetett el egészen a

táborotokig, én pedig megbíztam a két legügyesebb felderítőmet, vizsgálják meg a

táborotokat.

- És az őreink? - kapta fel a fejét Hálef.

- Csak egy őrötökről van szó, aki mel ett elmentek, de az nem látott semmit.

- Melyik volt az? Meg fogom büntetni úgy...

- Maradj csendben! - vágott szavába a sejk. - Éppen azért, mert meg akarod büntetni, nem

fogom elárulni neked, melyik volt. Te magad se vettél volna semmit észre.

- Hogy én...? - sértődött meg Hálef.

- Igen, te! Ha éjszaka felderítő útra megy az ember, akkor a homok színe a lényeg. Teríts le

néhány haikot a földre, és melyiknek a színe a legjobban egyezik a homokéval, azt vedd

fel. Ha így elég halkan tudsz lopakodni a homokban, és a haikot olyan szélesen széttartod,

amennyire csak lehet, nagyon nehezen fognak észrevenni. Ily módon megtudtam tehát,

hogy a tahtireván háta mögött emelkedő magaslaton, ahol a két dűne összeér, nincs őr, és

elhatároztam, hogy ott jövünk le.

- De hisz az igen meredek.

- Ahol nem lehet mászni, ott lecsúszik az ember, a homok erre kiválóan alkalmas, és olyan

gyorsan megy, hogy már lent is voltunk, mire felébresztett benneteket a lezúduló homok

zaja.

- Engedd meg, hogy a legőszintébb udvariassággal megmondjam neked, igen kedvemre

vaíó lett volna, ha közben valamennyien kitöritek a nyakatokat!

Én viszont azt mondtam a sejknek:

- Add a kezed! Meg kel szorítanom. Ez olyan bátor tett volt, hogy engem

nagyrabecsülésem kifejezésére késztet.

Valóban becsülnöm kel ett ezt az embert. Hogy a harci cselekményeket a sivatagba vitte ki,

mert meg akarta kímélni a lakott területen élőket, és hogy a hanyag őrt nem árulta el, ez

két olyan vonása volt, amel yel megszerezte magának a rokonszenvemet, még akkor is, ha

a Kansz el A'dhára fájt a foga.

- Köszönöm, effendi. Hal asz majd mást is, és rájössz, hogy nem is vagyok olyan rossz

ember, mint amilyennek látszom. De csend! Jönnek... Nézzetek oda, van ott valami a

számotokra!...

A völgyszoros felől egy kis csapat közeledett. Elöl két beni lám, hátul is kettő. Közöttük két tevét láttunk. Az egyiken egy ember ült, a másik, úgy rémlett, két embert hoz. Nem lehetett

tisztán kivenni, mert nem voltak elég közel. Az első ember összeroskadva ült a nyeregben.

Felsőteste hirtelen felegyenesedett, kitárta a karját, és így kiáltott fel:

- Legyetek üdvözölve, ti, követői a szeretetnek! Itt hozom azt az embert, akit a szeretet

elítélt, mert gúnyosan kinevette. Ti a jó oldalra ál tatok, ő pedig megkapta a büntetését.

Micsoda meglepetés! Igen, ő volt az, az öreg münedzsi, alti megint Ben Núr hangján

beszélt. A tevék letérdeltek, a vakot kioldozták és leültették egy kiterített takaróra. A másik, vagy inkább a két másik, mert tényleg ketten voltalt, és össze is voltak kötözve, őket is

kiszabadították a kötelékeidből, és akkor láttuk, hogy csak egyikük mozog, a másik

mozdulatlanul lóg a hátán.

- Ki az a kettő? - kérdezte Hálef.

- Menj oda és nézd meg! - mondta a sejk.

- El Gáni! És a másik a fia! Csöpög a vértől, és az apja hátára van kötve. Ó, szidi, szidi, azt hiszem, halott.

Szörnyű, olyan volt, mintha valaki hideg vízbe mártott kézzel simítana végig a hátamon. A

nagyserif kedvencének két beni lám között kel ett leülnie, azok voltak az őrei. A fia hátára

kötött holttestével ült ott. Szörnyű volt látni, el is fordultam. Egyetlen szót se szólt. Arcát nem ismertem fel a sötétben. Hálef megindultan jött vissza.

- Megrázó, szidi. Nem is tudom elmondani. Olyan, mintha az Igazság Mérlegénél ál nék,

és engem, magamat mérnének. Csak nem tenni gonoszat, semmi gonoszat! Szeretném,

ha az egész emberiség itt ál na, hogy lássa ezt a lesújtó bizonyítékát annak, hogy Al ahhal

nem lehet gúnyolódni! Hal od? Mi volt az?

Zokogás hal atszott a tahtireván felől, amelyen hal ani lehetett, hogy vissza akarják fojtani, de mégis kitört.

- Hanneh, a leglágyabb szívű minden asszonyok között. Nagyon megrázhatta. Ó, szidi,

régebben gyakran veszekedtem vele, mert moszlimként azt ál ítottam, hogy az

asszonyoknak nincs lelkük. És most az övé több nekem, mint a világ minden kincse. Ha

elképzelem azt az embert, ahogy ott tajtékzik előttünk a szeretetünket gyalázva, ahogy

káromkodva követeli, hogy büntessük meg, és most ott ül összetörve halott fiának szörnyű

terhével a hátán, hát az az érzésem, mintha az idegeimet egyenként tépnék ki a testemből.

Szeretném szétkiabáfni valamennyi földön és tengeren, hogy a hiten kívül nincs más

belélegezhető levegő a lélek számára, és hogy a szeretet az egyetlen fény földön és égen.

Abd el Darák sejk még ott ült mehettünk. Halottá, mit mond Hálef, és kezével tett egy

mozdulatot, hogy a figyelmet megint magára vonja.

- Nekem is voltak magányos óráim, amikor alámerültem saját lelkemben, hogy lássam, mit

találok benne, vajon gyöngyöket, vagy egy ronda ál atot. A legtöbbször az utóbbit. Aztán

megint voltak órák, amikor kitekintettem az élet árjára, a vitorlákra, amelyek elhagyják a

hazai kikötőt, hogy idegen városokba sodródjanak. Láttam az árukat, amelyeket

szál ítottak, az Al ah előtt értéktelen terhet, és nem csodáltam, hogy elsül yednek a

viharban vagy széttörnek a zátonyokon. A sivatag lakója vagyok, és a sivatag tele van

gondolatokkal. Megkaptam belőlük a részem, de nem tettek boldoggá. Élt bennem egy

vágy, egy hangosan kiáltó vágyakozás, ami nem nyert meghal gatást egész életemben.

Nem tudtam, mi volt az, és ez engem nyomorulttá és beteggé tett. Ma hal ottam először a

nagyszerű szóról, a szeretetről, arról a szeretetről, amely összeköti az eget és a földet, az embereket testvérekké, Isten gyermekeivé teszi. Ez az, amit kerestem, anélkül, hogy

tudtam volna róla. Szeretném, ha bennem is lenne, ezért jöttem ide, mert bennetek

megvan. Bennetek van szeretet, gyakoroljátok ezt a szeretetet, és én csak tőletek

kaphatom meg. Ezért ütöttem rajtatok. Most már nem a Kansz el A'dhát akarom. Igen,

először azt akartam megszerezni, még annak árán is, hogy valamennyi beni kálidot és

haddedíhnt le kel lövetnem. Am amikor hal ottam a szeretetetekről, lemondtam arról a

nyomorúságos kincsről, és csak a szeretetet akarom. Mondjátok, megkaphatom?

Akarjátok?

Felugrott, egyre hangosabban és hangosabban beszélt, mintha vágyát túl akarná kiáltani

hegyeken, völgyeken.

Szavai úgy megfogtak bennünket, hogy egyikünk se tudott válaszolni. Megismételte a

kérdést:

- Mondjátok, megkaphatom? Akarjátok?

- Igen, szívből - válaszoltam végül.

Erre megfordult, és megparancsolta az embereinek.

- Oldozzátok ki a kötelékeiket! Mindegyikét!

Ezt bizonyosan nem beszélték meg előre, de a beni lámok olyan gyorsan igyekeztek

teljesíteni ezt az utasítást, mintha előre megegyeztek volna ebben. Egy szempil antás alatt

az összes haddedíhn megszabadult a kötelékeitől.

Ekkor a sejk felkiáltott:

- Ettől a perctől kezdve ezek a bátor haddedíhn harcosok törzsünk vendégei. Barátaik a mi

barátaink, el enségeiket pedig úgy kezeljük, mint a saját el enségeinket. Ezt én mondom,

Abd el Darák, a beni lámok sejkje.

Kezét nyújtotta, mi pedig keményen megszorítottuk. Aid még nem élt át egy ilyen jelenetet,

annak sejtelme sincs, milyen gazdag is az emberi szív. Az emberei is azt tették, amit a

sejkjük. Olyan kézszorongatás folyt, mint ami soha nem akar véget érni. Amikor végül

valamennyire helyreál t a nyugalom, vendéglátó barátunk újra magához ragadta a szót.

- Csak félig érthetitek magatartásom okait, meg akarom hát magyarázni. Tudjátok, hogy

felfedeztük El Gániék nyomát és követtük. Ott ül, és hal mindent, amit mondok, és ez

súlyosbítja a büntetését, s Al ah adja, hogy szívének keménysége végre lágyulni kezdjen!

Hosszabb idő után ezek a nyomok kissé eltávolodtak a miénktől, de olyan kevéssé, hogy

továbbra is azokat követtük. Nézzetek csak oda, a „nagyserif kedvencére"! Az öreg, aki

szorosan mel ette ül, Abu Kurbán, a meggyilkolt apja, a majdnem ugyanolyan idős harcos a

másik oldalán a három megygyilkolt testvér nagybátyja. Sötét van, ezért nem láthatjátok,

milyen mélyen bevésődött Abu Kurbán arcába az egyetlen fia elvesztése miatti bánat, és

mennyire gyötörte a gondolat, hogy ezt a gaztettet még törölni kel a bosszú könyvé-bői.

Amikor megtudták, ki is jár előttünk, esküt tettek, hogy vérért vért akarnak, ha sikerülne

meggyőződniük a bűnösségükről. Megtartották esküjüket, hisz meg kel ett tartaniuk. El

Gáni kísérőivel a dűne-sivatag két alacsony szélső dombja között táborozott. Megijedtek,

amikor megláttak bennünket. Nem sejthették, hogy ekkora sereg van a közelükben.

Körbefogtuk őket. Láttuk, hogy El Gáni fiának különbözik egymástól a két szemöldöke, így

biztos volt, hogy ő és a három másik voltak a tettesek. Nem is haboztam sokáig, és

szemükbe vágtam, hogy bűnözők. Elsápadtak a félelemtől, de tagadtak. Akkor megláttunk

egy gyűrűt a fiú uj án. Abu Kurbán megvizsgálta^ és letette az esküt, hogy a gyűrű Abu

Kurbáné volt. Átkutattuk a gyilkosokat és megtaláltuk a többi gyűrűt és a köveket is. Az

egyikük azt hitte, megmenekülhet, ha elárulja a többieket. Elmondta, hogyan vitték véghez

gonosztettüket. A négy gyilkos El Gáni tudta nélkül cselekedett, ám a gyilkosság után

mindent elmondtak neki. Az ő tanácsára mentek El Kaszabba, közben ő az öreg a

münedzsivel a város közelében várakozott. Szerinted mit érdemeltek a gyilkosok? Mondd

meg nekem Hádzsi Hálef Omar sejk!

" - Halált - felet Hálef.

- Megkegyelmeztél volna nekik? -Nem.

- A szeretet parancsa el enére sem, hisz ti a szeretet gyermekei vagytok?

- Nemhogy a szeretet el enére, hanem a szeretet miatt sem. Ne gondold, hogy a szeretet

védelmezi a bűnöst! Ha a jóság útján nem tud hatni, akkor szigorral próbálja megmenteni.

Mindaddig kíméletes és könyörületes, amíg hihető, hogy az célra vezet, de ha ennek az

el entétére kényszerül, akkor olyan lesz, mint az az anya, aki megbünteti a gyermekét, mert

szereti.

Hádzsi ezt egészen jól mondta, de mert megfeledkezett arrólj ami itt a legfontosabb,

hozzátettem:

- És ha van egy olyan gyermeke, aki a szigor el enére sem engedelmeskedik, azt elkülöníti

a többektől, nehogy azok is rosszakká váljanak. Ez a halálbüntetés, ami bár kemény dolog,

de súlyos okok következménye.

-Tehát te is ezeknek a gyilkosoknak a halálára szavaztál volna? - fordult hozzám a sejk.

- Igen.

- De hisz ma megkegyelmeztetek néhány gyilkosnak.

- Az áldozatok nem ál tak olyan közel hozzánk, hogy a szigor alkalmazása nekünk lett

volna kötelességünk. Es, ami ennél sokkal fontosabb, parancsot kaptunk, hogy a szeretet

jegyében cselekedjünk.

- Igen, tudom, hisz kémeim ezt is hal ották, és el is beszélték nekem. Ben Núr beszélt

hozzátok. Hozzám is szólott.

-Az ítélet előtt?

- Nem, hanem miután végrehajtottuk azt. A münedzsi addig igen csendesen viselkedett,

ugyanúgy magába roskadtan ült ott, mint most, mintha aludt volna. Annál többet beszélt El

Gánl. Az eget letagadta, mintha arra akarná kényszerítem" Al ahot, hogy igazolja a

hazugságot, esküdözött, persze hamisan, mindenre, ami szent. Amikor ennek az

istenkáromlásnak semmi eredménye se volt, őrjöngeni kezdett. Ez a nyomorult ember nem

szeretet senkit magán meg a fián kívül. Kihal atszott kétségbeesett szavaiból. Átölelte a

fiát, nem engedte el, s amikor szétválasztottuk őket, úgy ordított fel, mint egy ál at, átkozta önmagát, átkozta az eget, s megesküdött, hogy ha bűnös lenne a fia, akkor bűnét magára

venné, és örök időkig hordozná. Olyan szörnyű volt az egész, hogy valameimyiünket szent

harag fogott el. Haragomban arra ítéltem, ezen az éjszakán hordja a hátán a fiát, hogy

legyen valami fogalma róla, milyen az, ha magán viseli annak bűnét az örökkévalóság

végtelen éjszakájában. A gyilkosokat gyorsan agyonlőttük, nem kínoztuk meg őket.

Hármukat eltemettük, a negyediket, azt megmondtam, ott láthatjátok. Az öreg minden

bűnét csak a fia miatt követte el, hát azok most őt terhelik, és terheli a fia is. így kívánja ezt az igazság. Talán nem kel ett volna ezt tennem vele, mert az én szívemben nincs

kegyetlenség, de a felderítőim, akik tanúi voltak legutolsó gonosztettének, látták, hogyan

lőtt az aszakokra, és aztán azt is hal ották, hogy átkozta a ti szereteteteket. Ettől

kérlelhetetlen lettem. A mai nap úgyis a leszámolás napja volt, olyan nap, amelyen

ítélkeztünk. Majd ha kivilágosodik, meg fogjátok látni.

- Talán beleütköztél a beni kálidokba? - érdeklődött Hálef.

- Igen.

- Harcoltatok?

- Csak rövid ideig. Néhány perc alatt vége volt - hangzott a megvető válasz.

-Al ah, Al ah! Győztetek?

- Barátom, talán itt ülnénk, ha nem mi győztünk? Már nem tart sokáig, és megvirrad. Akkor

megláthatjátok rajtunk a harc nyomait. A győzelem helyét pedig majd megmutatom.

- Hol történt?

- Ott, ahol táboroztatok, a Bir Hilunál. Ezek a beni káli-dok attól a naptól kezdve, hogy Tavil ben Sahid lett a sejkjük, nem tudtak nyugton maradni. A beni lámok törzse annyit

szenvedett a rabló hadjárataiktól, hogy már a teljes elszegényedés fenyegette.

Elhatároztam, hogy egy nagy csapással döntésre viszem a dolgot a két törzs között.

Felkészültem, és vártam a következő támadásukat. Röviddel ezelőtt hírét vettem, hogy

megint rajtaütésre készülnek, s a Bir Hilut útba ejtve akarnak ránk támadni, hogy ha

valamit is megtudtunk volna szándékukról, azt higgyük, hogy nem el enünk indultak. A

harcosaik számát is megtudtam. Hogy röviden végezhessek velük, egy jóval nagyobb

csapattal szembe mentem velük. A víz miatt meg kel ett osztanom a harcosaimat. A Bir

Hilutól nyugatra három kutat megszál tunk. A futáraimat, akiket nem lehet könnyen

felfedezni, kiküldtem az el enség felé. Amikor ezek jelentették a beni kálidok közeledését,

összevontam a három csapatot. Ettől kezdve a fittárok a kút közelében voltak, mélyen

beásva a homokba, és figyeltek benneteket. A párviadal után két felderítőt küldtem

hozzátok, no nem azért, hogy megtudjam, ott vagytok-e még a kútnál, hanem mert tudni

akartam, hogyan bánjak veletek. A Kansz el A'dhát akartam megszerezni, s az volt a

kérdés, hogy megkíméljelek-e benneteket, vagy sem. Jelentették, hogy nem árultátok el az

el enségeiteket. Nem hittem a fi lemnek, mert ilyen nemeslelkűséget még soha nem

tapasztaltam. Amikor elindultatok dél felé, a beni kálidok már lestek rátok. Ezt a helyzetet

akartam^ felhasználni, hogy együtt kapjalak el mindkettőtöket. Őket meg akartuk verni,

benneteket viszont a kincs nélkül szabadon engedtünk volna. Nem tudtam, hogy a katonák

a kinccsel elvonultak északra. Ekkor tért vissza Tavil sejk egy kisebb csapattal. Utána

küldtem a futáraimat, s így nem értesültem róla, hogy a perzsa elment. Akkor elindultatok

dél felé, de ti is megfordultatok, a beni kálidok pedig követtek benneteket. Hogy aztán mi

történt, azt ti is tudjátok a legapróbb részletekig, a többit meg megtudjátok, ha már láttátok.

Keletről már dereng. Ha kivilágosodik, elmegyünk innen.

- Hová? - kérdezte Hálef.

- A Bir Hilulioz.

- El Gánit is magatokkal viszitek?

- Igen.

- S aztán mi történik vele?

- Elzavarjuk.

- Al ah! Nem lövitek agyon?

- Nem. Abban a gyilkosságban, amit meg kel ett bosszul-nunk, nem vett részt, nem ontotta

beni lám vérét, tehát mi se tehetjük azt vele. Amit el enetek meg az aszakok el en tett, az a ti dolgotok. A magányos öregség a fia nélkül nagyobb büntetés neki, mint a gyors halál.

- Ez bizony igaz. Eltaszította magától a szeretetet, most már szeretet nélkül kel

eltántorognia a sírig. Ő akarta így.

- Annál jobban fogjuk mi megtartani a szeretetet, különösen én -jelentette ki komolyan Abd

el Darák. - Már azzal, amit embereim a Bir Hihrnál megfigyeltek, nagyon megleptetek. Nem

féltetek az el enség túlerejétől, sőt még kíméltétek is őket. Aztán a katonák gyilkosainak is megkegyelmeztetek, ahelyett, hogy bosszút ál tatok volna. Beszámoltak a

beszélgetéseitekről, aztán ahogy eltemettétek a halottakat, és díszlöyést adtatok le a sírjuk felett. Ilyet nem tesz egy ibn arab1. És ehhez még valami: az egyik felderítőm a kútnál a

homokban rejtőzött, hogy megfigyeljen benneteket. Látta, hogy négy férfi elmegy a

táborból. Ott haladtak el mel ette. Utánuk osont. Felmásztak egy sziklára. Velük volt a

münedzsi is. Hosszan, hangosan beszélt. A kémem figyelt és mindenről beszámolt, arról is,

amit nehezen értett meg. A beszámolója nem volt teljes, sok lehetett benne a tévedés is,

de mégis sok mindent a szívembe zártam belőle, mert az a sejtésem támadt, hogy ezekre

egy életen át szükségem lesz, hogy a halált életté változtassam. Tudjátok, ki volt a másik

három?

- Az effendi, Kutáb aga és én - válaszolta Hálef.

- Elmondjátok majd?

- Igen, szívesen elmondjuk.

- Már most megköszönöm.

A kezét nyújtotta Hádzsinak, és tovább beszélt:

1 Arab.

- Már mondtam nektek, hogy a münedzsi csendesen viselkedett, amíg a négy gyilkoson

végrehajtottuk az ítéletet. Am az utolsó lövés után azonnal felál t, és lezárt szemmel

hosszabb ideig olyan mély értelmű szavakat mondott életről, halálról, szeretetről és

igazságról, hogy valamennyien olyan áhítattal hal gattuk, mint ahogy én még egyetlen

kátibot1 se hal gattam egész életemben. Mintha az angyal, aki belőle beszélt, ki akart volna

űzni a szívemből minden el enséges szándékot veletek szemben. Elhatároztam, hogy

lemondok a Kansz el A'dháról, a lovaitokról, a hedzsínről, amelyre pedig a kincsnél is

jobban vágytam. Különös módon valami még is azt súgta, mutassuk meg nektek, hogy

harcosok vagyunk, akik megérdemlik a tiszteleteteket. Ezért határoztam el ezt a

látszólagos lero-hanást, mégpedig úgy, hogy hatalmunkba kerítünk benneteket, de

senkinek nem lehet bántódása. Ez persze csali úgy sikerülhetett, ha megkockáztatjuk azt

a veszélyes leereszkedést onnan a homokfalról. Senki nem járt szerencsétlenül

közülünk, és el kel ismernetek, hogy a többi is sikerült. El Gánit és a münedzsit az

őreikkel egyelőre a közelben hagytuk, ott vannak a tevéink is. No, virrad. Indulhatunk.

Ugye, velünk jöttök?

- Kérdezned se kel - válaszolta Hálef. - Nagyon helyesen tetted, hogy előbb megszerezted

magadnál? a becsiÜésünket. Az már a tiétek, és már útban van a szeretetünk is.

- Azt nagyon szeretném. A szeretetre mindenütt nagy szükség van, de különösen itt,

ebben a gyűlölettől szétszaggatott országban. Al ah az emberek boldogságát akarja, tehát

felkínálja nekik a szeretetet, mióta csak létezik az emberiség, Ők azonban nem nyúlnak

utána, hogy elvegyék tőle. Olyan helyeken keresik, amelyek messzire esnek Al ah útjaitól.

Egyre jobban csodáltam ezt a különös embert. Keresett, és aki keres, az talál; így szól az

ígéret. Ahogy világosabb lett, megláttam az arcát. „Ez Péter" - mondtam magamban. Es

tényleg úgy volt. Minél világosabb lett, annál határozottabban ütközött ki a hasonlóság

Jézus tanítványával, ahogy őt Leonardo da Vinci híres Utolsó vacsoráján láthatjuk.

1 Mohamedán prédikátor.

Milyen más, egyenesen szörnyű arc volt az El Gánié! A „nagyserif kedvencéé"! Minden

másnak látszott, csak kedvencnek nem. Feldagadt arca taszító volt, szeme véralá-futásos,

ajka elkékült. Inkább ál ati, mint emberi lény látványát nyújtotta. Ruháját átitatta a vér. És a hul a a hátán! Rettenetes volt.

Ilálef is megnézte. El Gáni észrevette ezt, és üvölteni kezdett:

- Ebfajzat! Mit bámulsz? Ezt az egész nyomorúságot nektek köszönhetem, csakis nektek!

Menny és pokol! Megátkozlak benneteket...!

Ami még ez után következett, azt lehetetlen visszaadni. Amikor kitombolta magát, Hálef

nyugodt hangon megszólalt:

- Ne akard ránk fogni a bűnödet, csak magadra veheted a felelősséget érte, mint ahogy

magadra kel ett venned a fiad holttestét is. Az effendi megmondta, hogy nevetésed az

el entétébe fog csapni. így is lett. A terhet, ami rád nehezedik, magad....

Tovább nem beszélhetett, mert El Gáni újabb kitörése félbeszakította. Kértem Hálefet,

hagyja, és ő igazat adott nekem. Ráhagytuk ezt a söpredéket a beni lámokra, és inkább a

münedzsivel foglalkoztunk, aki az ide-oda hányódástól a teve hátán már annyira

legyengült, hogy magához sem tért. A nyergét, amennyire lehetett, kényelmesre igazítottuk,

jól bekötöztük, és amikor elindultunk, szépen közrefogtuk.

A már említett völgyszoroson mentünk ki a felé a hely felé, ahol a beni lámok a tevéiket

hagyták. Aztán a sejk az élre ál t és a nyílt homoksivatag felé vezette a menetet, ahol

rátértünk az áltahink már kétszer bejárt útvonalra. Később áthaladtunk a seríren, a csupasz

sziklák sivatagán, amíg el nem értük a sziklaszigetek sivatagát, ahol a Bir Hilu található.

Még mielőtt odaértünk volna, Összetalálkoztunk egy felál ított beni lám őrrel, aki jelentette a sejknek, hogy semmi fontosabb nem történt, és hogy kész a gödör a halottak számára.

Hogy micsoda gödörre és micsoda holttestekre gondolt, azt borzadva láttuk, amikor elértük

azt a területet, ahol a párviadal lezajlott a beni kálidokkal.

A területet több mint háromszáz beni lám népesítette be, akik közül számosan sebesültek

voltak. Csendben fogadtak berniünket, ami bizony annak a tevékenységnek volt a

következménye, amivel meg voltak bízva. Azon a sziklán, amelyik a területet északról

határolta, hasonló ahhoz, amit a münedzsivel megmásztunk, volt egy nem túl széles, de

mélyen bevágódó beöblÖsodés, amit a szél telehordott homokkal. Láttuk ezt korábban

is, de nem figyeltünk rá. A homokot most kihordták és a szildák előtt halmozták föl. Még a földet is meglehetősen mélyen kiásták, úgy, hogy egy jelentős méretű gödör keletkezett,

amelyet három oldalról a felmagasodó sziklafalak fogtak közre. Ez előtt a sziklahasadék

feküdtek az elesettek egész környékről összehordott tetemei. A halottak ijesztően magas

száma bizonyította, hogy a dúlás szó nem volt túlzás. Megtudtuk hát, hogyan is zajlottak

az események.

Amikor dél felől visszajövet a perzsa után mentünk és elhaladtunk a kút mel ett, a beni

lámok már elfoglalták ezt a térséget és a sziklák mögött ál ást foglalva vártali a beni

kálidokra. Azok óvatosan közeledtek, mivel fennál t a lehetősége, hogy mi itt maradtunk,

de hogy el enségeik is itt rejtőzhetnek, az nem jutott eszükbe. Rövid időre megál tak a kút

előtti téren. Ekkor történt, hogy váratlanul minden irányból lövések zúdultak rájuk, és a beni lámok lerohanták őket. Abd el Darák sejk jól mondta, hogy az egész rövid ideig tarthatott,

és pár perc alatt vége is volt. Igen, vége volt, de micsoda látványt nyújtott! A föld még most is vöröslött a vértől. A zsákmányolt tevék ott feküdtek, egész csomó fegyvert és

mindenféle tárgyat, amit az elesettektől vettek el, láttunk fölhalmozva. A sértetlen vagy csak könnyebben sérült beni kálídokat rövid el enál ás után vad futásra késztették. Vajon

hogyan tudtak gyalog elmenekülni? Előreláthatóan hosszú éveknek kel eltelniük ahhoz,

hogy egyáltalán gondolhassanak a vereség" miatti bosszúra.

Nem vál alkoztunk arra, hogy megszámoljuk a holttesteket, hisz fájt a puszta látvány is.

Hatalmas félkörben feküdtek a sziklagödör körül. Ott, ahol áUtunk, láttunk egy ismerőst is,

a lándzsást, a „magátólértetődés atyját". Ő is elesett.

Akkor Abd el Darált a másik oldalra mutatott.

- Őt ismeritek?

Tavil ben Sahid sejket pil antottuk meg, ülő helyzetben, hátával a sziklának támasztva. A

Hálef korbácsütései nyomát viselő arcára kapott középen egy ütést puskatussal, ami

majdnem felismerhetetlenné tette, de halálát egy mel seb okozta. A fő összecsapáskor nem

voltjelen, hanem később éppúgy elfogták, mint azt a negyven embert, akiket két külön

csapatban küldött vissza, hogy a Kansz el A'dhát egyedül szerezhesse meg. Ha nem ilyen

önző, talán ezzel a kisebb csapattal együtt ő is megmenekülhetett volna.

- „A sírgödör köztünk és közte!" - szólalt meg Hálef, és a sejkre és a mi csoportunkra

mutatott. - Emlékszel még ezekre a szavaira, szidi?

- Igen - válaszoltam.

- Hogy is hangzott?

- „Al ahra esküszöm és a szent Kaabára: a sivatag, ami körülvesz bennünket, ítél majd

fölöttünk! Ettől a pil anattól egy sír tátong köztünk. Hogy ki hul bele, én vagy ti, azt döntse el, akire esküdtem! De dönthet a szeretet is, a ti imádott bálványotok!"

- Igen, hát döntött, és ő már nem tehet semmit ez el en. Hát nem különös, hogy az efféle

szavak megintcsak szinte szó szerint beteljesednek?

- Több, mint különös. Ez már megtörtént a saját szavaimmal is úgy, hogy szinte már

magamtól is megborzongok. Nem is fogok ilyesmit többet mondani. Gyere, menjünk! Ez a

látvány nekem szinte fáj.

A kúthoz mentünk, ahová a münedzsit ültették. Nem volt egyedül. El Gáni is ott volt vele.

Azzal volt elfoglalva, hogy megitassa a három tevét, a magáét, a vak emberét és azt is,

amelyik a fia holttestét vitte. A holttest csak éjszakára volt rákötözve, és hajnalban, amikor elindultunlt megszabadították tőle.

- Úgy látszik, magával akarja vinni a holttestet - súgta Hálef.

- És biztos a münedzsit is.

- Tűrjük ezt?

- Hm! Tulajdonképp a vak az ő útitársa.

- Már nem, hisz El Gáni olyan embernek bizonyult, akire lehetetlen rábízni egy ilyen

szerencsétlen embert. Egyetértesz vele, hogy magunkhoz vegyük az Öreget?

- Nagyon is egyetértek.

- Jó, akkor azonnal beszélek a vakkal.

A münedzsi most magánál volt. Odaléptünk hozzá, és Hálef megkérdezte:

- Tudod, hol vagy?

- Tudom, védelmezőm megmondta.

- A védelmeződ? Még most is annak tartod?

- Az marad, amíg élek. Tudom, hogy társainkat agyonlőtték, de én azért vele maradok, és

együtt megyünk haza, Mekkába.

- Teljesen ébren vagy?

- Teljes önál óságom birtokában vagyok. Hangod után ítélve te Hádzsi Hálef Ornar sejk

vagy.

- Igen, az vagyok.

- Hol van a Draa vádiból való effendi?

- Itt ál mel ettem

- Mondanom kel neki valamit! Effendi, tudom, hogy félreismertelek, és kérem

bocsánatodat. Ugye, nem fogod megtagadni egy vak öregembertől?

- Nem. Egyáltalán nem haragudtam rád - jelentettem ki.- Ezt azzal is bizonyíthatom, hogy

elhatároztuk, magunkkal viszünk Mekkába.

- Köszönöm a jóságotokat, de nem fogadhatom el, mert El Gánival, a védelmezőmmel

maradok.

-Ezzel a...

- Ne mondd tovább! - szakított félbe. - fia tudnád, milyen fájdalmat okozol nekem, biztosan

hal gatnál. Szívem az övé. Légy jó hozzám, és ne akarj rábeszélni, hogy elhagyjam!

- Tehát biztos vagy beimé, hogy továbbra is rábízhatod magad?

- Egészen biztos! Ha erővel el akarnátok vinni tőle, annyira keseregnék utána, hogy

kétszeresnek érezném a szerencsétlenségemet.

- Ha ezt mondod, nem erőltethetjük a dolgot. Mikor akar elindulni?

- Mihelyt ittak a tevék. Ne hagyjatok éhezni bennünket, adjatok valami élelmet, nekem

pedig dohányt!

- Kapsz. Utánatok fogunk menni, és azt hiszem, hogy nemsokára viszontlátjuk egymást.

Jaj neki, ha megtudjuk, hogy szenvedni fog!

A beszélgetés alatt El Gáni úgy tett, mintha nem törődne velünk. Most azonban megfordult

és a visszafojtott dühtől rekedt hangon kiáltotta:

- Úgy van, igazad van, még látjuk egymást. És akkor... akkor!...

Csikorgatta a fogát és fenyegetően felemelte az öklét. Nem válaszoltunk neki, és

otthagytuk őket. Még utánunk kiáltotta:

- Csak három tevét vihetek magammal. Fizessétek ki a másik hármat, ti ebfajzatok!

Abd el Darák ott ál t a közelben. Mindent hal ott.

- Abu Kurbán mind a hatot elvehetne tőle az elrablottak fejében, amelyeket El Kaszabban

eladtak. Ne is törődjetek ezzel az emberrel!

Követtük a tanácsát, ám amikor kis idő múlva a vak embert „a védelmezője" felültette a

tevére és bekötözte, még egyszer odamentem az öregemberhez, hogy -előreláthatóan

rövid időre - minden jót kívánjak neki. Dohányt és élelmet már korábban küldtem. Egymás

mel ett indultak el, a harmadik teve a holttesttel követte őket. Senki nem törődött velük,

kivéve Hálefet, Iiannehet, Karát és a perzsát. Ok addig néztek utánuk:, míg az első szikla

mögött el nem tűntek. Aggódtam a münedzsiért.

A holttesteket berakták a gödörbe, felülre a néhány elesett beni lámot fektették. Aztán rájuk dobták a kiásott homokot, míg elég vastag réteg nem került feléjük. Ezután a

sziklahasadékot teljesen lezárták kövekkel, hogy a beavatottakon kívül senki ne tudja, mit

rejt magában. Előzőleg a sejk elmondta a halotti imát, most pedig megparancsolta, hogy

ötven harcos háromszoros díszlövést adjon pontosan úgy, ahogy mi tettük a katonák

sírjánál.

Tetszett neki ez a katonás szokás. A temetés hosszabb időt vett igénybe, és még utána is

sok tennivaló volt, úgyhogy a beni lámok nem is gondolhattak arra, hogy a Bir Hilut ma

még elhagyhassák. A többségüknek persze a víz miatt el kel ett menniük. Ugyanez okból a

hazafelé vezető utat is több csoportban és különböző kutakat útba ejtve kel ett

megválasztaniuk, hogy ne szenvedjenek szükséget. A sejk maradt utoljára. A következő úti

célunkig, az Ain Baridig egy egész napig tartott az út, és mivel már csak El Gáni nyomai

miatt sem akartunk éjszaka utazni, elhatároztuk, hogy csak másnap reggel indulunk.

Am minden másként alakult, mint ahogy terveztük.

Mivel Abd el Darák csak el enőrizte emberei tevékenységét, de abban részt nem vett, volt

hát ideje, hogy velünk legyen, és ezt a lehetőséget úgy kihasználta, hogy szinte egy

pil anatra sem hagyott magunkra bennünket. Beszédtéma volt bőségesen. A legtöbbször a

beni kálidokkal való találkozásunkról esett szó, s ez újra meg újra a münedzsire, Ben Núrra

és a tőle hal ott tanításra terelte a beszélgetés fonalát. A sejk azok közé a kevesek közé

tartozott, akiknek szívügyük a val ás, sőt életükben a legfontosabb dolog. Nos, itt Ben

Núrtól fontos útmutatást kapott, hiszen felhívta a figyelmét minden okok okára, a

szeretetre. Két kézzel kapott utána, és ez az újdonság annyira föl elkesítette, hogy

százszámra merültek föl benne kérdések, amelyeknek a megválaszolása még egy olyan

ember számára is művészet lett volna, aki ebben a dologban teljesen tájékozott.

Lelkesedése bennünket is magával ragadott, a kérdések és feleletek során egyre jobban

megismertük egymást, úgyhogy késő este, amikor a beszélgetésnek már véget kel ett

vetnünk, azt vettük észre, hogy szívből megkedveltük egymást. Nemcsak sok belső jó

tulajdonsága, hanem a külseje, Szent Péter-arca is kedvezően hatott rám. Szíveink

vonzalmát ő is éppúgy érezte, mint ahogy mi. És mosolyogva mondta:

- Úgy van, ahogy Hádzsi Hálef ma reggel mondta: „a megbecsülésem a tiétek, s a

szeretetem már útban van". Igen, a szeretet tényleg megérkezett, legalábbis ami engem

il et. Nagyon szeretném, ha meg is maradna bennem, és soha nem hagyna el. S

odaadhatnám egész törzsemnek, de nem tudom, hogy kezdjek hozzá. Még nagyon

ügyetlen vagyok ebben. Szükségem van rátok, legalább rövid időre, rumondom az

óhajomat: gyertek velünk néhány napra! Legyetek szeretett vendégeink! Tudom, hogy a

szátokon van egy elsietve kimondható nem, de könyörgöm, ne mondjátok ki. Boldogságot

hoznátok a sátrainkba, és aki boldogságot adhat, annak nem szabad azt elmulasztania.

Mondjatok hát igent, szívből kérlek benneteket!

Egymásra néztünk Háleffel, és közben mindketten egy kedves nevetésre lettünk

figyelmesek. Aztán fölcsendült Haimeh hangja:

- Elfogadjuk a meghívást, veletek megyünk. Meg akarom ismerni a beni lámok női sátrait.

Az ígéret elhangzott, nem volt el enünkre, hogy teljesítsük a sejk kérését, és bizonyára

néhány ismétlés után mi is igent mondtunk volna, de mert egy ilyen közbenjáró akadt,

Hálef fölnevetett, fölugrott és visszakiáltotta:

- Ó, Harrneh, megmentőnk a határozatlanság legsúlyosabb gondjaiból, áldott legyen a

szavad! Soha nem utasítottam el a kérésedet, most sem fogom. Ismerd meg azokat a

sátrakat, amelyek után vágyódsz!

Amikor másnap reggel elmdiútunk, a beni lámok földjére vezető legrövidebb utat

választottuk. Ez egy olyan út volt, ahogy azt a sejk ál ította, amelyet nagyon ritkán

választanak az utazók, ezért igen elcsodálkoztunk, amikor dél körül egy nyomra

bukkantunk, amely a mienket keresztezte, és olyan irányba vezetett, ahol több napi

járóföldre egyetlenegy kút sem volt. A nyomokból három tevére lehetett következtetni,

amelyek tegnap haladtak erre. Egy negyedórai haladás után a nyomok visszatértek. Erre

Abd el Darák megál t.

- Ez nagyon figyelemreméltó. Aki ilyen száraz sivatagba bemegy, és rögtön utána visszatér,

annak erre csak egy oka lehet. Ez az ok nem más, minthogy ott rejtett Itútnak kel lennie,

amelyet, aki használja, bőrrel borít be, és homokot szór rá, hogy senki más ne bukkanjon

rá. Az ilyen víznek óriási a fontossága, úgyhogy azt javaslom, menjünk oda és nézzük

meg. Nem lehet messze innen, azt látni a nyomokon.

Hálef igen elgondolkodott, és amikor az okát kérdeztem, kijelentette:

- Nem tetszik nekem, hogy épp három teve nyomát látjuk. El Gáni jut eszembe. A nyom

arról a vidékről jön, amerre ő elindult. Mit szólsz hozzá, szidi?

- Nekem is gyanús - helyeseltem. - Kövessük gyorsan a nyomot! Ki tudja, mit forgatott a

fejében, ha tényleg ő volt az. Jót biztos nem.

Letértünk az útról, be a sivatagba, és sokkal gyorsabban haladtunk, mint eddig. Mennél

messzebbre jutottunk, annál üikább nőtt bennünk a feszültség. Eltelt fél óra, aztán még

majdnem negyed óra, amikor végre megláttunk valamit, ami mindentől elhagyottan feküdt a

homokon. Közelebb érve láttuk, hogy mozog, s amikor odaértünk mindegjdldinkből kitört a

felháborodás kiáltása; egy ember volt..., a vak. Oldalt feküdt a nyom végénél. Össze volt

kötözve. Látszott, hogy halálfélelmében egyre jobban elhengeredett a nyom végétől,

egészen addig, ahol most feküdt. Szeme zárva volt, ami jelezte, hogy ebben a pil anatban

nincs magánál. Mozdulatai, amelyeket megfigyeltünk, nem voltait akaratlagosak. Most

csendben feküdt.

Szörnyű gaztett volt. Később továbbiakat is megtudtunk tőle. El Gáni kikérdezte, hogy kit

tart a Kansz el A'dha elrablójának.

- Téged... - válaszolta a vak ember. - A katonák legyil-kolásában is részt vettél. Mégis veled maradok, mert a jótevőm vagy, akit nem hagyhatok el.

Ez még a kútnál történt, mielőtt Háleffel odamentünk hozzájuk. El Gáni gaztette tanúját

látta a münedzsiben, aki elárulhatta volna őt Mekkában, ezért elhatározta, hogy

ártalmatlanná teszi. A közvetlen gyilkossághoz túl gyáva volt, úgy döntött hát, hogy kiteszi

a sivatagban, és mint ahogy láttuk, ezt a gaztettet végre is hajtotta.

Vizet öntöttünk a szerencsétlen ember szájába, aki attól láthatólag megkönnyebbült, de

mégsem tért magához.

Megvizsgáltuk, nincs-e rajta valamilyen sérülés, de nem találtunk semmit. Egyszerűen

szomjan kel ett volna halnia.

- Majd Mekkában, Mekkában! - acsargott Hálef. - Gáni, Gáni, jobb lett volna neked, ha te

magad halsz itt éhen, szomjan, minthogy mi szétromboljuk a híredet a szent városban.

Valami hasonlót morogtak a többiek is, én azonban egyetlen szót sem szóltam. Bennem

nem volt olyan harag, mint bennük, csak mély szomorúságot éreztem. Az emberiség

söpredéke és Isten képmása! Micsoda fokozatok vannak e között a mélység és magasság

között! És mi magunk vajon melyik fokon ál unk?

A vak embert a legnyugodtabb tevére ültettük és a legjobb nyeregbe, ami csak volt.

Visszatértünk. Az öreg nem mozdult. Beesett arca olyan volt, mint egy halotté. Amikor

elértük azt a helyet, ahol letértünk az útról és az eredeti irányba fordultunk, akkor fölemelte a karját, arrafelé mutatott, ahol megtaláltuk, és Ben Núr mély hangján megszólalt:

- Nézzetek vissza még egyszer, és jegyezzétek meg ezt a helyet, mert újra eljöttök ide, ha

eljön az elszámolás ideje!...