összes haddedíhn és beni kálid harcosok jelenlétében a legnagyobb nyomatékkal fogjuk

folyamatba helyezni. Meg vagyunk- győződve arról, hogy ti azokat érzéseitek mélységével

fogjátok fogadni, ami föltétlen fontosságú, ahhoz, hogy miután ez irányú kívánságunk

teljesült, veletek késeibb is, a távolból is szép, lelki kapcsolatban maradjunk.

Amikor befejezte, udvariasan meghajolt és visszaült a helyére.

A mekkaiak először elnémultak. Túl kel ett jutniuk a hal ottak hatásán. Nem úgy azonban a

beni kálidok sejkje, aki dühösen kirobbant:

1 Sivatag Legfelső Bírósága.

- Mi jut eszetekbe! Talán bebizonyosodott a lopás, ami csali a meggazdagodásotokhoz

szolgál ürügyül? És ha még be is bizonyosodott volna, legkevésbé ti vagytok azok, akiknek

joguk lenne ítélkezni ebben az ügyben. Szavatokat is adtátok, hogy vendégbarátaimnak,

akik a védelmem alatt ál nak, se testi épsége nem sérül, se élete veszélybe nem kerül.

Gazfickó, aki nem tartja meg az ígéretét! A talpraverés mindenképp lehetetlenség!...

Hálef válaszolt neki.

- Megtiltottam ugyan neked, hogy megszólalj, de kegyes elnézéssel most békén hagyom a

korbácsomat. Tartjük a szavunkat, éspedig pontosan úgy, ahogy kimondtuk. Többet nem

kívánhatsz tőlünk. A talpra verést a talpukra kapják, és nem lesz halálos, nincs tehát semmi

köze az ember törzséhez.

- Hazugság!

- A törzsednek van talpa? Akkor az valami kivétel, amit nagyon fogok respektálni, és te nem

kapsz talpra verést. A niekkaiakat alaposan meg fogjuk vizsgálni, és ha a talpuk a

törzsükön van, nem a lábukon, altkor a büntetésült föltétlen el fog maradni.

- Micsoda agyafiírtság! Figyelmeztetlek, van hatalmam, hogy megvédjem a vendégeimet.

- Hogyan?

- Gondolj a harcosaimra!

- Szívesen. Épp most gondolok rájuk, tudni l ik el enünk ' tehetetlenek, hiszen itt vagy

nekünk túsznak.

- És a katonákra! Mindet lelövetem, mihelyt bármelyik vendégemre ráüt valaki.

Erre Hálef egy közelben üldögélő haddedíhnhez hajolt, és halkan valami parancsot adott

neki. Mivel mel ettem történt, hal ottam a szavait: a férfit a katonákért küldte. Ezzel egy

időben megjelent az egyik őr. Jelentette, hogy egy beni kálid érkezett a sejkhez fontos

üzenettel. Óvatosságból olyan fojtott hangon beszélt, hogy egyetlen il etéktelen se hal otta.

Hádzsi ugyancsak titkos utasítást adott az őrnek:

- Mondd meg a beni kálidnak, Tavil sejk dühös, hogy zavarják, s azt akarja, hogy holnap

reggelig nyugton hagyják, itt minden rendben van, és nyugodtan visszamehet.

A haddedíhn elment. Közben megjött a mekkaiak hangja. Bár Hálef korbácsa miatt

panaszaikat nem merték - hozzánk intézni, hanem Tavil sejkhez, de szavaikat nekünk

szánták. Hirtelen elhal gattak, szemüket a nyugati sziklasarokra szegezték, ahonnan az

imént elküldött haddedíhn jött a katonákkal. Valamennyi katona vál án ott volt a puska,

tevéiket kantáron vezették.

Élvezet volt a kis Hádzsi arcát látni, amint alig palástolt örömmel figyelte a hatást, amit az aszakok megjelenése Tavilra és a mekkaiakra gyakorolt. Némán, kimeredt szemmel nézték

a katonákat, akiit a nekik kijelölt táborhelyre vonultak.

- Nos? - fordult végül a sejkhez Hálef. - Agyon akartad lövetni őket. Itt vannak. Tedd meg!

- Jil'an dáknak! Legyen átkozott a szakál ad! Csaló vagy kívül, belül. Nincs több dolgom

veled.

- Aki tudja, milyen különös szeretettel viseltetik Hálef a szőrszálakban egyébként nem túl

gazdag szakál a iránt, az el tudja képzelni, mekkora sértés volt ez neki. Kirántotta a

korbácsát, csapott egy süvítőset a levegőbe, és dühösen kitört.

- Tudom, nem akarod, hogy dolgod legyen velem, mert hegy nagyságú ostobaságod

el enére be kel látnod, hogy elvesztetted a játékot. Ami viszont a szakál amat il eti, így még nem gyalázhatta meg senki, de a tiédet a következő piszkos szavad után úgy kivágom a

korbácsommal a képedből, hogv egyetlen szál se marad rajta. Reggelig végeztünk veletek.

Ébredés után talpra verés lesz a jóreggelt.

Itt volt az ideje, hogy aludni térjünk. Persze a beni kálidokkal szemben biztosítanunk kel ett magunkat, ezért aztán Hálef az őrséget il etően, amelyben a katonáknak is részt kel ett

venniük, olyan átfogó intézkedéseket tett, hogy nem kel ett tartanunk lerohanástól.

Tüzelőanyagunk, ha takarékosan bántak vele, volt elegendő, hogy legyen valamennyi fény

az ál atok itatásánál, amelyet persze a víz összegyűltéig tartó szünetekkel, egész éj el

folytatni kel ett.

Mi hárman, Hádzsi, Kara és én a lovainkat a tahtireván-hoz vezettük. Mi is ott feküdtünk le,

hogy szükség esetén Hannehnek és a münedzsinek védelmet nyújthassunk. A perzsa

titánunk jött, nekünk nem volt kifogásunk az el en, hogy velünk maradjon. A „végtagokból

ál ó kincset" gondosan oltalmába vette.

A münedzsi háttal a sziklának támaszkodva ült és aludt. Testi szükségletei kielégítéséről

Hanneh gondoskodott az este folyamán. Enni keveset evett, vizet azonban többször ivott.

Leszámítva a beni kálidokhoz tett fáklyás kivonulását, egész idő alatt félálomban volt, és

úgy dohányzott. Másnap Hanneh elmondta, nem volt kel emes számára, hogy olyan

sokszor kel ett meggyújtani az öreg pipáját. Dohány és kib-ritát1 volt elég, de hogy a gyufa

fel obbanása ne látsszék át hozzánk, kénytelen volt a pipagyújtást a hordszék mögött

maga végezni, és így mindig beleszívni a pipába. Nem akarok pletykálkodni, de áruló

módjára megjegyzem, a csibuk-gyújtásban a beduin nők nem egészen járatlanok, és

ebben Hanneh se maradt el törzsbeli nőtársaitól. A vak ember pipája nagyon, nagyon régi,

és persze kátránnyal átitatott volt, ám egy részvéttel teljes női szív túlteszi magát efféle

kel emetlenségeken.

1 Gyufa.

7. Az Igazság Mérlege

Mint mindig lefekvés előtt, kedveskedtem fekete lovamnak, fülébe súgtam a megszokott

szúrat, aztán beburkolóztam a haikomba, hogy aludjak egyet. Ez a kívánságom azonban

most nem akart

teljesülni, mert amint a sokszor megénekelt Morpheusz effendi épp a tahtireván közelébe

surrant, hogy lezárja pil áimat, a münedzsi mocorogni kezdett, és közben sajátos módon

beszélt maga elé, ami úgy hangzott, mint egy alvó madár hangja. A halk, szaggatott

hangokat aztán félhangos, jobban összefüggő szavak követték.

- Itt van?... Igen, engedelmeskedek neked... megmondom neki ... megyek vele... csak

vezess!...

El ökte magát a sziklától, fejét úgy forgatta, mintha keresne valamit mindkét oldalon, aztán

megkérdezte:

- Itt van Akii Satír effendi?

- Igen, itt fekszem.

- Ne hagyd most szunnyadni a lelkedet! Az ég egy sugara leszál , fölkészülten kel találnia

téged, hogy megnyisd előtte a lelked, és köszönettel befogadd.

Úgy hangzott, mint a kötött versbeszéd. Az ő hangján szólt, s mégis olyan volt, mintha nem

lenne az övé.

- Ál j fel! - folytatta. - És segíts fel engem is! Vezetnem kel téged.

- Hová? - kérdeztem, miközben ledobtam magamról a haikot.

- Azt nem tudom. Ne kérdezz! Látni fogod. Odanyújtottam a kezem, és felsegítettem.

- Gyere, kövess! - miközben ezt mondta, elengedte, a kezem, és biztos, határozott

léptekkel elindult. A többiek is fölébredtek és íol is keltek.

- Szidi, veled mehetek? - suttogta Hálef.

- Gyere.

- Én is? - szólalt meg halkan a perzsa is.

- Felőlem. Kara maradjon az anyja mel ett.

A műnedzsi elöttünlí haladt egyenesen ki a sivatagba. Senki se vezette. Tartása egyenes

volt, minden lépése biztos, határozott, mintha egy kijárt ösvényen menne. Olyan volt,

mintha nem sötét éjszaka, hanem világos nappal, ő Ivedig nem vak, hanem látó lenne.

Csodálkozva követtük.

így haladtunk tovább körülbelül északi irányba egyenesen a következő sziklasziget felé,

amely a csil agok halvány fényében ott sötétlett elöttünlí. Nem kerülte ki, nem ál t meg,

hanem lassan fölkapaszkodott a meredélyre, ám olyan biztosan, hogy én, a látó még

világos nappal se tudtam volna jobban megtenni. Közben egyensúlya megtartásához csak

az egyik kezét használta, mert, legalábbis mi úgy láttuk, a másikat egyfolytában úgy

tartotta, mintha valaki menne mel ette, és vezetné ennél a kezénél fogva. Amikor

magasabbra kel ett lépnie, úgy tetszett, mintha húzná valaki felfelé. Mmdezt világosan

láttam, mert közvetlen utána mentem. Hálef és a perzsa engem követtek. A legmeglepőbb

az volt, hogy mi hárman gyakran megbotlottmik a sötétben, a vak ember azonban nem.

Nem vezetett út fölfelé, sőt talán még emberi láb soha nem érin-' tette ezt a magas

sziklacsoportot. Voltak olyan helyek, ahol kezemmel is kapaszkodnom kel ett, a

münedzsinek nem. Felfoghatatlan volt.

Fölérve először megál tunk, hogy a mászástól felgyorsult lélegzetünk megnyugodjék, ő

azonban nem lihegett. Halkan imádkozott, aztán egy elöttünlí ál ó kis sziklára mutatott.

- Ülj le erre a kőre! En ál va maradok, mert csak a test fárad el, a lélek nem ismeri erői

fogyatkozását, és nem a testem, hanem a lelkem az, ami most beszéhi fog hozzád.

Engedelmeskedtem a felszólításnak. Hálef és a bas naszír mel ém telepedtek. Egy ideig

mozdulatlanul ál t ott, fejét kissé oldalra hajtva, mintha a távolba hal gatózna. Hal atlan

feszültség volt bennünk. Aztán elkezdte:

- Legyetek üdvözölve, ti földi zarándokok, üdvözölve a ti világotok nyelvén! Ha a mi

módunkon beszélnék hozzátok, semmit, de semmit nem hal anátok, mert fületek csak a

hangot fogja föl, mi azonban nem szavak árjával szólunk, nem, a mi szavunk tett.

Csodálattal hal gattuk, mert ez nem a münedzsi hangja volt, hanem valamilyen egészen

más hang. Hal ottam már tanult hangutánzókat, akik bizonyosan ldtíínő teljesítményt

nyújtottak, de biztosan egyikük se tudta megtenni azt, hogy nemcsak a hangját, hanem

annak kifejező erejét is teljesen megváltoztassa, mint ahogy ez itt a münedzsi esetében

történt. Ha nem láttam volna itt magam előtt, bizonyosan meg lettem volna győződve róla,

hogy valaki más szólított meg bennünket.

A hang folytatta:

- Emeljétek tekinteteket az ég sátrára! Fölöttetek és mögöttetek a Herkules csil agai

láthatók, jobbra a Sas és Delfin, balra a Kígyó, előttetek a Kígyóvivő, a Ra's al Gúl1, és

még százai a világoknak, amelyekből csak kevés kis pontot ismertek fel. Azok felett

húzódik a Saman ogriszi2, amely még soha meg nem számlált egekből ál , amelynek

mindegyike egy másik új mennybe vezet. így tekintetek lti magatokból és bele a mil ió és

mil iárd örökkévalóságba, és a ti kis földi bölcsességeteket elegendőnek tartjátok arra,

hogy az Urát, Teremtőjét mindezen világoknak a legutolsó, legpompásabb mennyben

megleljétek. Mondom néktek: nincs olyan menny, amely az utolsó lenne. Ahogy ezek a

mennyek mind csupán egy egyetlent alkotnak, úgy az Urat is ebben az egyetlenben, nem

pedig valamilyen sajátos mennyben kereshetitek, és ha nem lelitek földi firmámén-túrnotok

középpontjában, tehát itt magatoknál, akkor hiába keresitek ott is, azokban a mennyekben.

Sem itt, sem ott nem fogjátok fel elni, mert hamis szemet nyittok fel, az igazit viszont zárva tartjátok. Úgy kutattok utána, mint a földi dolgok ismerete után, földi tudásotok sze-| gényes szemével. A hit szemét azonban zárva tartjátok.

1 Algol (törökül).

2 Tejút.

Rövid szünetet tartott. Eddig hangosan beszélt, folytatni viszont fojtott hangon folytatta,

mint amikor valaki nagyon meggyőzően akar szólni.

- Mondanom kel valami égien fontosat nektek. Kövessétek lelketek és szívetek

figyelmével! Az emberen megkülönböztettek testet, lelket és szel emet, fejről és szívről,

megértésről és megérzésről, megismerésről és akaratról, értelemről és érzelemről

beszéltek. Ha látnátok magatokat, ahogy én látlak titeket, ahogy testetek minden legbelső

rostját, és szel emetek legrejtettebb rezzenését, lelketeket átlátom, akkor világos lenne

számotokra, milyen hamis minden ilyen megkülönböztetés. A szel emi embert nem lehet

szétdarabolni, mint a testet, az nem különféle erők és képességek útján tevékenykedik,

mint a test, hol a karral, hol a lábbal, hol a szemmel, hol meg a fül el. Még ha ezeket a

tevékenységeket csak a módjuk és irányuk szerint jelölitek is meg, akkor is hibás neveket

használtok. Nincs ugyanis határ Isten mindenhatósága, mindentudása és szeretete között,

mert Isten egy, így a képmása, az) ember esetében nem választható el egymástól a

gondolkodás, az érzés, az akarat, mert a szel emi ember is egy. Ám beszédemben

hozzátok kel igazodnom, különben semmit sem értenétek. Hal gassátok, és jól jegyezzétek

meg, amit most mondok. Az ember zarándok volt a földön, hogy polgár legyen a

mennyben. Itt kel vetnie, hogy ott arathasson. Itt kel kinyitnia a szemét, hogy ott látó

legyen. Itt kel tanulnia, hogy ott megál jon. Az itteni munkája szerint fogja megkapni ott a bérét, mert művei követik túlvilágra is. Aki itt a restségnek hódol, és nem dolgozik

szakadatlan a mennyországért, az üres kézzel lép be abba az életbe, és vis»

szautasításban lesz része. Kényelemszeretetetekben ne mondjátok azt: „Óvakodom a

gonosz cselekedetektől, tehát üdvözülnöm kel !" Aki csak úgy óvakodik, hogy be ne

szennyezze a munka, aki itt csak úgy Isten kegyelméből próbál élni, mint a lusta fiú az apai

vagyonból, az nem tesz szert semmire, ami szükséges az örökkévalósághoz, és egykor

majd koldusként ál Isten trónja elé. Ott azonban az ilyen koldus csak elutasítást nyerhet,

mert alá itt elpocsékolta Isten könyörületet, annak nem marad belőle semmi a

mennyországra. A földi élet tehát felkészülés az elkövetkező nagy vizsgára. Az a sátor,

amit itt zarándokként felversz, az annak a háznak a miszálja1, amely téged abban az

életben vár! Olyan szilárdra és biztosra építsd azt a sátrat, amennyire csak lehet, díszítsd, szépítsd azokkal az adományokkal, amelyeket kölcsönkaptál! Ismerd meg a földet

mindazzal együtt, amit kínál, szorgalommal tanulmányozd azokat az erőket és azokat a

törvényeket, amelyekkel Isten itt kormányoz! Ál andó figyelemmel kövesd a földi természet

jelenségeit és az emberi nem fejlődését, és ne mulaszd el a magad részét hozzáadni a

haladáshoz! Közben azonban nem feledheted, hogy itt csak egy könnyű sátorban laksz,

amit Isten, az Úr egyik pil anatról a másikra megszakíthat, hogy felhívjon téged az apai

házba.

Itt megint szünetet tartott, és közben halkan suttogott maga elé, majd hangosan folytatta.

Í- így tehát a te munkád megoszlik az itt és az ott között, törekedned kel földi tudásra és

égire, a földire csak rövid időre van szükséged, az égire azonban örökre, ez az utóbbi tehát

végtelenül fontosabb, mint az előbbi. Ti azonban szomorú elvakultságotokban épp fordítva

cselekedtek. Úgy dolgoztok, mintha a föld és az itteni életetek örökké tartana, a túlvilág

azonban csak csalóka álom lenne. És ki a hibás ebben? Csupán ez a ti elvakultságotok,

ami meggátol benneteket abban, hogy belássátok, kétféle tudás van. A földihez a

tudomány vezet el benneteket, a túlvilág tudását a hit nyújtja nektek. Minden egyes tudós

büszke a kis, földi tudására, és élő és valaha élt tudós büszkesége együttesen adta az

építőanyagot a beképzeltség és fennhéjázás falához, amivel körbekerítettétek magatokat.

E mögött a fal mögött úgy ül ott a tudományotok, mint egy fogoly, és már nem képes az

ál andóan magasabbra emelkedő fal miatt kilátni a távolba. Arra a kis kerek égboltra, amit

magatok fölött még láthattok, már nem is figyeltek, hiszen a tudósaitoknak már

gyermekjáték, hogy az ott fenn lévő levegőt alkotóelemeire, a benne áradó fényt meg egy

darabka üveggel színeire bontsák] szét. Lássátok be, hogy még ez is a földi tudáshoz tar-j

tozik, és semmi kapcsolata nincs az égivel. És ha sikerülne nektek a napot és a bolygókat,

amelyek körülötte keringenek, egészen a középpontjukig átkutatni, az sej jelentene

egyetlen lépést sem a túlvilág megismerésében. Jusson a tudományotok akár túl a Nap

pályáján, hogyl még távolabbi napokat, távolabbi világokat tárjon fel... ezI bizonnyal sikerül majd nektek... ám akkor is csak anyaggal és erővel lesz dolgotok, a lélek ismeretlen marad

előttetek. A túlvilág előtt magába roskad a tudományotok, mert itt már az égi tudásról van

szó, amihez csupán a hit vezet el. Tudjátok, mi a hit?

1 Minta.

Ezt a kérdést erősebb hangon tette fel, és úgy nézett lej ránk, mintha választ várna. Ezért

szólaltam meg, bár nemj tudtam, félbeszakíthatom-e.

- A hit annak a szel emi szemlélete, amit testi szemünk nem lát.

El Münedzsi se nem helyeselt, se nem cáfolt, hanem beszélt tovább, mintha semmit nem is

hal ott volna.

- Ebben a szóban nálatok nincs meg a teljes jelentése annak a fogalomnak, amelyet ki

kel ene fejeznie. Arra, hogy mi a hit, egyetlen földi nyelvnek sincs a teljes értelmét kifejező

szava. A ti hit szavatok bizalmat fejez ki tényleges bizonyíték nélkül, de azok számára, akik nem földi testben élnek, a hit egy olyan minden tévedést kizáró meggyőződést jelent,

amely a hívőnek a hit tárgyával való legbensőbb egyesülésén nyugszik, és ezért nem lehet

kutatás eredménye. Ezért ál a hit olyan végtelen magasságban a tudomány fölött.

Mondhatok egy példát, hogy megvilágítsam azt nektek? Itt ülsz előttem Hádzsi Hálef Omar.

Szíved szerelme, fíarmeh a feleséged.

A kis Hádzsi annyira csupa fül volt, hogy össze kel ett kapni magát, hogy válaszolni tudjon.

- Persze hogy az.

- Nálad lakik, veled eszik, iszik, gondoskodik rólad, velünk utazik végig a sivatagon.

Valóban a feleséged?

- Al ah, Al ah! Jaj annak, aki ezt nem hiszi el nekem!

- Te hiszed ezt, ez annyit tesz, tudod. Egyetlen igazság se olyan csalhatatlanul bizonyított

számodra, mint ez. Akkor azonban jön a kádi1, aki bizonyítékokat követel tőled. Be kel

mutatnod, hol és mikor születtetek, kik voltok a szüléitek, milyen val ásúak vagytok, milyen

alattvalónak val játok magatokat, hol, mikor, milyen tanúk előtt egyesültetek ebben a

kapcsolatban.

- Próbálja csalt meg az a kádi! Hinnie kel , hogy...

- Ne beszélj hitről ebben az esetben! - szakította félbe a münedzsi. - A meggyőződést ilyen

esetben nem lehet hitnek nevezni, a szónak itt nincs értéke számodra. A te Hannehod volt

a példa, amit meg akartam mutatni nektek. Te vagy a hit, a kádi a tudomány. A hívőt

bensőséges szeretet köti össze az Istennel, ismeri őt, vele él, rajta keresztül, vele hat. A

tudomány részletesen okmányolt bizonyítékot vár el az Istentől, nem látja őt, nem hal ja,

nem érzi őt, mert nem tud túl épni azon, ami földi. És ha egyszer azon a falon át eljut hozzá az ég lehelete, amelynek a tudós nem képes felismerni az eredetét, akkor zavarában a

rejtett dolgok tudományáról kezd el fecsegni, pedig ami neki rejtve marad, az nyilvánvaló a

hívőnek. Hiába ál ítja a tudomány, hogy egyedül ő képes látni, vannak egészen más

szemek is, mint az övé, tiszta, éles szemek, amelyek soha nem öregszenek meg, amelyek

a kicsiny napfényben csil ogó porszemben szemüveg nélkül, és távcső nélkül a

megmérhetetlen világban Isten kinyilatkoztatásának boldogító szavát olvassák. De vajon

hánynak van ilyen szeme a földön bolyongó sok mil ió ember közül? Ezer emberöltő élt,

mióta fajotok létezik, s a hit számukra az a szó volt, ami most is a ti számotokra. Elenyésző

azoknak

1 Bíró.

a száma, alak számára ez a szó az, amit jelentenie kel ene. Nem gyakorolták a hitet, s az a

szerv, amit nem működtetnek, elgyengül. így gyengén Örökítik át, s azok még

kevesebbet használják, míg végül jön egy korosztály, amelynél az a szerv már teljesen

hiányzik. A tudományt, a földi tudást ősidőktől fogva előnyben részesítették. Ezért

fejlődött. Számtalan ember szolgálta, alak szakadatlan munkában ápolták, táplálták. így

aztán óriássá nőtt, aki felnyúl még a csil agok után is. Tanítványai pedig ezt a tudományt,

amely hiába nagy, mert fal veszi körül, még Istennél is nagyobbra tartják. A mennyei

tudományt nem ápolták így, mert nem tartották fontosnak, hogy a kívánatos mértékben

gyakorolják. Igen, seregestől voltalt, akiit Isten gyermekeinek nevezték magukat, de nem

voltak azok. Időnkét itt-ott felbukkant az igazi, az élő hit, és altkor azonnal kiáradt belőle az erő, amely áldást hozott. Ám alighogy erőre kapott, szavakká alacsonyították, földi célok

jeligéjévé, véres zászlókra írták, amelyeket csatáról csatára hurcoltak, míg végül

összeomlott. A tudománynak biztosították a békét, pedig az készítette a fegyvereket az

embereknek, a hitet azonban, az ég békés gyermekét, aki, a szeretetet, a megbékülést

hirdette, az embereit saját torzképükké változtatták, a gyűlölet köpenyébe öltöztették, és

mind a mai napig a harc ürügyéül használják. A hit szóból pontosan az el entétét

csinálták, mint amit az emberiség számára jelentenie kel ene, és gúnyosan csóváljátok a

fejeteket, ha valaki azt merészeli ál ítani, hogy a hit vezet el a legmagasabb tudáshoz és egyedüli út az igazsághoz. Ám a Mindenható örök törvényeket alkotott, amelyek

mindenkor érvényesek és hatnak, és nem szűnnek meg a ti tisztelt erőiteket és

anyagotokat irányítani és uralni, és ezek a törvények biztosítják a hitnek e végső

győzelmet. Fogadjátok el úgy, ahogy elfogadtátok a tudományt! Áldozzatok neki annyi

szorgalmat, munkát és tetterőt, mint amennyit a tudománynak áldoztatok, s látni fogjátok,

hogy erősebb és hatalmasabb annál. Mert a tudomány emberi törekvések eredménye, a

hit azonban isteni eredetű. A tudomány megtanít az anyagok lényegére és

kölcsönhatásaira, a hit azonban Istent láttatja veletek, és elvezet a vele való egyesüléshez.

Ne higgyétek, hogy a tudomány több területet ural, mint a hit! A hit végtelen birodalmában

több a tartomány, mint a tudomány mulandó területén, csupán az utóbbi közelebb ál a földi

érzékekhez, bejegyezték már a könyveitekbe, a hit birodalmát azonban még fel kel

fedezni. Ha leütésen dolgoztok ezeknek a mennyei területeknek a kutatásán, élesedik majd

lelki szemetek, ami eddig zárva volt, gyakorlottábbá válik a felismerésben, s nemsokára

látni fogja azt, ami most még rejtve van előtte. Az emberiség gyakorlott a földi dolgokban,

de nem az az égiekben. Kötözzétek csak fel egyik lábatokat a testetekhez, mozogjatok így

csupán a másik lábatokon. A megkötözött egyre merevebb lesz, elhal, majd végül

felmondja a szolgálatot, így botladozik át most fél lábon az ember az életen, csupán a földi

útra felszerelve, hiányzik a túlra vezető ösvényhez a lába. Ezért hát gyakoroljátok a járást

ezen az égi úton! Nem olyan nehéz és egyhangú, mint gondolnátok. Ha az elején zord,

köves szakaszokon vezet is át, rövidesen olyan tájra jut, amilyen nagyszerűre a másik, a

földi nem tud elvezetni benneteket, és feltárul előttetek a fenséges, sugárzó pompa, amely

csak a kételkedésen túljutott hívő pil antás előtt nyílik meg. Örüljetek mindannak, amit a

földön a földi lét számára elértetek, mert a harc az élettel és a szel emi kutatás eredménye

megacélozza a lelki erőt Am a túlvilágra vezető út még nagyobb örömöket tartogat

számotokra, amelyek a célnál a lélek örök örömévé teljesednek. Két kötelességetek van

tehát, amelyek teljesítésére az Úr szólított benneteket: Minden számotokra adott erővel az

evilágért és a túlvilágért kel tevékenykednetek. Ez a két kötelezettség azonban

tulajdonképp nem is kettő, hanem egy. Az evilágon a túlvilágért kel tevékenykedni. És

milyen kevés is történt mindeddig! Az evilág annyira lekötötte magának az ember

tevékenységét, hogy az ma már az Esz Szecsmét, a Kiválasztás Helyét, ami a halál

pil anata és a menny kapuja között található, sem ismeri. Szívetekbe nézek és látom benne

a vágyakozást annak a világnak a fénye után. Bár nem mutathatom meg nektek azokat a

szférákat, ahol Isten az üdvözültekkel j lakik, mert szemetek az ott femi uralkodó pompa

fényétől! az első pil antásra megvakulna, de a Kiválasztás Helyére, ebbe az előudvarba

elvezetem a lelketeket. Amit ott láttok, egy életre jegyezzétek meg! Azért teszem, hogy

legyen sejtésetek arról, hogy a hit, amelyről beszélek, mit képes elérni, míg a ti

legmagasabb szintű tudományosságotok számára is örökre ülos oda belépni. Mert -

mondom néktek - az utolsó ítéletkor, ami az elhaltaknak korábban kezdődik és hosszabban

tart, mint azt ti itt lenn gondoljátok, senki sem a szel eme gazdagságáról, hanem csak szíve

kincseiről fog számot adni. Nem a képzett és képzetlen, hanem a jó és rossz, a szeretet és

szeretetlenség között tétetik különbség. Most pedig meg fogom mutatni barátomnak, alti

által hozzátok szólok, amit tudnotok kel i O majd elmondja azt nektek, és ha valamit nem

értetek, kérdezhettek, de a földi kíváncsiság kérdései megválaszolatlanok maradnak.

Lehetetlen lenni azt a feszültséget, amely eluralkodott rajtam. Fölöttünk az alig észrevehető

fátyol al fedett ég, amelyen csak a negyedik fényességű csil agok voltak kivehetők.

Körülöttünk ezeknek a csil agoknak a fényében derengő sivatag a maga titokzatos

csendjével. Előttünk a rejtélyes ember, alti az evilágra vak, ám a túlnanira látó, és bennünk annak sejtelme, hogy lehul a fátyol és megviláfl gosodik egy mindeddig előttünk feltáratlan

sötétség. De hol volt ez a bizonyos Kiválasztás Helye, amelyről hal ottunk? Tényleg a

túlvilágon, vagy egy csodálatos, talán elmebeteg ember képzeletében? Mire vonatkozik a

megígért megvilágosodás? Vajon az egyik legfontosabb hittételre, vagy egy ideggyenge

mohamedán álmodozásaira? Végtelenül feszült voltam, de Hálef és a perzsa sem

kevésbé,, mert ők, keleti emberek, nagyobb érzékenységgel ren-l delkeztek az ilyen

helyzetek iránt, mint a hűvösebben gondolkodó európaiak.

- Altkor jöj ! Vezetlek - hal ottuk most a münedzsít az előző, idegen hangon, majd a saját,

másként csengő hangján válaszolt:

- Követlek, Ben Núr, hiszen te Al ah angyala és lelkem tanítója vagy.

Engedjék meg nekem, hogy a továbbiak jobb érthetősége kedvéért megkülönböztessem

ezt a Ben Núrt a münedzsitől. Igaz, hogy csak a vak beszélt, de amit haUottunk, az két

ember közötti beszélgetés volt, akiknek hangja annyira másként csengett, hogy behunyt

szemmel megeslmdti nk volna, hogy két embert hal unk.

Eltelt egy kis idő, s mi még lélegezni is csak halkan mertünk. Egyszerre meghal ottuk a vak

ember saját, félelmet kifejező hangját.

- Fogj meg, ó, fogj meg! - aztán megint csend lett. Kezdettől fogva i gy ál t ott egyenesen, egyik kezét oldalra tartva, mintha annál a kezénél fogva vezetné valaki. Aztán leengedte,

mintha már senki nem fogná, a másikkal végigsimította az arcát, a fejét pedig úgy

mozgatta, mint aki csodálkozva néz szét maga körül.

- Megérkeztünlt. Maradj mel ettem, és mondd el, ha valamit meglátsz! Ne félj semmitől,

hiszen itt vagyok mel etted, és senki nem közelíthet hozzánk.

A vak Ben Núr hangján beszélt, majd a sajátján válaszolt:

- Nem félek, hisz mutattál már sokszor szörnyűségeket is, és azok se ártottak nekem.

Tudom, hogy mel etted biztonságban vagyok.

Feje élénken mozgott, mint aki körülnéz.

- Csoda! Hová hoztál? Tárgyakat látok és embereket, akik és amik még sem tárgyak és

emberek. Minden olyan, minden úgy mozog, mint a íoldön, mégis meg vagyok győződve,

hogy amit látok, az nem földi.

- Azt mondd csali, amit látsz, én pedig elmagyarázom neked! - szólította fel a másik hang.

Erre a münedzsi felemelte a karját és folytatta:

- Egy magas, széles kövön ál ok, egészen egyedül veled. Hátunk mögött egy fal húzódik,

amelynek sem a magasságát, sem a végét nem látom. Sok alacsony nyílása van,

amelyeken keresztül ál andóan emberek jelennek meg, idejönnek hozzánk, hogy előttünk

széles menetté egyesüljenek.

- Ez El Vidá1, a fal, amelynek másik oldalán ér véget a földi élet, amely ezeknek az

ajtóknak az egyikéhez vezet, s ezek előtt egyetlen halandó sem ál hat vagy fordulhat meg,

hacsak Isten meg nem engedi. Beszélj tovább!

-Tágas puszta térség terül el előttem - engedelmeskedett a felszólításnak a vak. - Feketén

tátongó szakadék határolja, amelyen egy keskeny híd vezet át, ám annak szélessége nem

nagyobb a borotva élénél.

- Az Esz Szirát, a Halál Hídja - magyarázta Ben Núr. - El Hálákon, a Romlás Szakadéltán

vezet át. Látod, hol ér véget?

- Igen, látom, de nem olyan tisztán, mint szeretném. Egy kapu van ott, amit biztosan jobban

látnék, ha nem világítana fölötte a lángoló felirat: Az üdvösséghez! A mel ette lévő oldalak, amelyek a szakadékból emelkednek lei, azok túl sötétek nekem. Felette valami tiszta

fényesség, ami nem eredhet napsütéstől. Ahogy megláttam, leírhatatlan öröm és vágy

ébredt bennem, ami mintha fel akarna emelni és átvinni oda, de lábam ide tapad erre a

kőre, nem mehetek, tál nehéz vagyok.

- Nehéz vagy, mert még" a földhöz tartozol, ahol érvényesül a nehézségi erő, amitől egy rövidke órára megszabadítottalak. Az mondom: óra, mert itt, ahol vagyaink, még van idő.

Az örökkévalóság ott kezdődik a hídnál. Itt még az evilágon vagy. Ez a legkülsőbb pont,

ahová hal- ' hatatlan lelkedet elvezethettem, hiszen még a földi ruhát kel viselned. Itt vagy tehát az idő és az örökkévalóság között, nem a halál előtt és nem a halál után, hanem a

kettő között, és mindaz, amit látsz, a lélekkel történik a halál idején. Mit látsz még?

- Lelkek seregeit látom, amint a halál iszonyatosan néma pusztaságán a híd felé lebegnek.

Al ah óvjon és tartson meg engem!

Az utolsó mondatot kiáltotta az aggastyán, mintha hirtelen veszély tört volna rá. Közben

mindkét karját kiterjesztette, mintha támaszt keresne, majd mindkettőt meg-iryugodva

leejtette és Ben Núr hangján válaszolt magának.

1 A búcsú, elválás.

- Vigasztalódj! Tartalak. A halál idejét, ahol most vagy, csendesnek, hangtalannak mondtad

az előbb. Most hal hatod, hogy van más is, mint csendes megadással való elválás az

élettől. Beszélj!

- Vihar kerekedett, amely megrengette ezt a sziklát, sötét felhő gomolygott fölém, villámok

cikáztak, dörgött. Csatakiáltást hal ottam és lövések dördültek. Már elvonult, de köd szál le körém. Már semmit se látok, de hal om a haldoklók hörgését. Anyák jajonganak a

gyermekeikért, asszonyok nyöszörögnek a férjeikért, irigyek kiáltoznak a vagyonuk után,

amelyet el kel veszíteniük, uralkodók a trónjaikért, becsvágyóak a dicsőségükért.

Körülöttem csupa ordítás, jajveszékelés, sírás és panasz, ami engem is a halálba kerget,

ha még sokáig kel hal gatnom... „Al ahnak hála! Atyám a te kezedbe ajánlom lelkemet!"

-kiáltja egy magát hívőn megadó, és aztán azonnal csend lett. A köd oszlik, újra látom a

seregeket hang nélkül, nyugodtan lebegni. Az út közepén egy gyalogúidat, két oldalán

fénylő angyalokat látok. A híd ingatag és olyan keskeny, hogy csak egyenként lehet rálépni,

de senki nem kerülheti ki, mindenkinek át kel mennie rajta.

- Az El Míszán, az Igazság mindent eldöntő Mérlege. Megmér minden tettet, minden szót

és minden gondolatot. Tedd csak rá akár a leggyöngébb érzésedet, megmutatja, mennyi a

súlya Bensőd mindent tudó Kutatója előtt. Látod, mit csinálnak az angyalok annál a

gyaloghídnál, annál a mérlegnél?

- Épp most lép ki az egyik, és kézen fogja a mérlegen átmenő lelket, hogy a hídhoz

vezesse.

- Nemcsak a hídhoz, hanem át a hídon. Ezt a lelket lemérték és Isten kegyelmére

méltónak találták. Ezért fénylő angyala kezét fogva szerencsésen fog átjutni Esz Sziráton.

Ám akik túl könnyűnek találtattak, aldk itt a földön az előjogaikkal büszkélkedtek, vagy

lustálkodtak, vélt bűntelenségükre hagyatkoztak és ezért elmulasztottak valódi munkát

végezni, azoknak itt nincs oltalmazójuk, hanem itt is a megszokott önbizalmukra lesznek

utalva. El Hálák, a Romlás Szakadéka nyitva ál előttük, hiszen már itt, a halál óráján, és

nemcsak majd a túlvilágon, életbe lép az örök igazság törvénye, hogy minden ember

pontosan úgy bűnhődik, ahogy a földön vétkezett. Ne higgy egy halott csendes

mosolyának! Ő csupán egy levetett köntös, amelyen nem láthatod, hogy tulajdonosa, a

lélek micsoda kínok között vált nieg tőle. A halál nem azzal az utolsó szóval ál be, amit a

haldokló mond, nem az utolsó mozdulattal, amit még látni rajta, és egyetlen földi halandó

se képes kideríteni, micsoda kínt kel kiál nia e szó, e mozdulat és a túloldalra tett lépés

között. Most pedig tekints magára az elvonuló seregre! Látod, hogy összeérnek,

rendeződnek, nogy egymáshoz igazodva csoportokban tegyék meg a mindent eldöntő utat.

Mondd meg nekem, mit látsz! Amit nem tudsz, azt elmagyarázom neked.

- Épp nagy tömeg ember gyúlt össze, akik jámboran emelik fel a kezüket, és csöndes

megadással hajtják le fejülcet. Ajkuk mozog, imádkoznak. Előttük visznek egy zászlót,

amelyen a „Dizsánet"1 szó olvasható. Ezek jó emberek, akik bizonnyal szerencsésen

jutnak át az Esz szirát hídján.

- Tévedsz. Hagyod, hogy éppúgy megtévesszen a látványnak kitett istenfélelmük, mint

ahogy megcsalták ezzel társaikat földi életükben. Ezek csak szokásból látogatták Isten

házát. Nem mulasztottak el egyetlen istentiszteletet sem. Meghatározott időben és

meghatározott öltözetben mentek az Isten házába, lesütött szemmel, mint ahogy most is.

Közben azonban lopva jobbra-balra néztek, vajon látják-e Őket. Elmondták imáikat,

meghal gatták a prédikátor szavait, és úgy gondolták, hogy ezt már ezerszer hal ották, és

épp olyan jól tudják, mint az az ember ott a szószéken. Aztán emelt fővel hazamentek,

hiszen megtették kötelességüket, és ezzel kényszerítették Istent, hogy hálás legyen nekik.

Azt követelték ettől az Istentől, hogy a hely, amelyet oly ritkán hagytak üresen,

bevezettessék az" Élet Könyvébe, mert nekik, és senki másnak, meg van a jól kiérdemelt

joguk ahhoz, hogy a mennyben is, az üdvösségben ugyanilyen helyet foglaljanak el. A

menny azonban nem tartogat számukra olyan helyet, mint amilyet a földön elfoglaltak. A

hídról valamennyien a szakadékba fognak zuhanni. Tovább!

- Barátságos embereket látok csoportosulni egy zászló körül, amelyen a „Kérem"1 szó ál .

Arcukon a szelídség, a lágyság, a jóság, a lágyszívűség mosolya ragyog. Vonzalmuk

egyesíti őket, megszorítják egymás kezét, és' úgy tűnik, örülnek annak, hogy itt

összetalálkoztak. Ezeket egész biztos átvezeti az angyal.

- Nem! Ezek az úgynevezett jó emberek, a szelídek, a kel emesek, a mindig békések, a

jótevők, a jámborak, akiket emberszeretetükért sokat dicsérnek. Mosolyukat lágynak és

kel emesnek mondtad, de a mérleg ott ezt majd önelégültségnek fogja nevezni. Ezek a

nemes lelkű emberek csak azért voltak barátságosak, hogy dicsérjék őket. Felebaráti

szeretetükben, kedvességükben skorpiótüske rejlett. Örömüket lelték abban, hogy a

legbarátságosabb ábrázattal, és a legjobb indulatú szavak között mélyen és súlyosan sértő

szót szúrjanak felebarátjuk lelkébe, csakhogy megmérgezzék az életét. Tudták, hogy

jótetteik fénye rájuk sugárzik vissza, tehát azt nem másért tették, hanem saját magukért.

Ál andó figyelmes udvariasságuk csak látszat volt, hiszen tudták, hogy az ilyen udvariasság

esetén nehéz visszautasítani a kívánságaikat. Ez a kifelé sugárzó jóindulat és nyájasság

belülről egy vámpírt takart. Látod, hogy seregük jobban és jobban dagad? Ne csodálkozz

rajta, mert közéjül?; tartoznak azok a barátok és barátnők, akiknek megtévesztő

ragaszkodása nem más, mint önzés volt. Téged magad használtak ki és a befolyásodat,

jóságodat. Kutattak minden gyengeséged és hibád titán, hogy kihasználják a maguk

javára, vagy hogy a magukhoz hasonlóakkal együtt nevessenek rajtad. Befeszlelik

magukat hozzád, mint a sivatagi bolha, amelynek csípése először kel emes viszketést,

később azonban fájdalmas kelést okoz. Zajosabban örülnek, mit te, ha örülsz, de titokban

majd szétrobbannak az irigységtől, látszólag mélyen megrendülve vesznek részt a

gyászodban, szívükben örülnek neki. Bensőséges részvéttel rossz tanácsot adnak, s ha

követed, kár ér, így rád tolhatják a felelősséget, és magukbe legúnyolnak érte. Nézz le

most rajtik! Igen, szívélyese szorongatják egymás kezét, arcuk ragyog a barátsá

örömétől, de közben mind arra gondol, hogy ő átjut, a több: azonban nem. Azok előtt, akik

a Kérem jegye alatt sorakoznak, a menny bezárul. Beszélj tovább!

1 Jóság.

- Beláthatatlan tömeg közeleg, akik előtt a Hakk1 feliratú zászlót viszik. Minden rendű és

rangú embert látni közöttük. Látok közöttük alacsony és magas ál ásút, gazdagot és

szegényt, műveltet és tanulatlant, fejedelmet, hivatalnokot, katonát, kereskedőt, parasztot,

kézművest, még koldust is. Bátran, jókedvűen jönnek, biztos, kemény léptekkel,

tévedhetetlen tekintettel. Valamennyin látszik, biztosak abban, hogy a hídon kemény

meneteléssel fognak átlépdelni.

- Várd meg, amíg a Mérleghez érnek, mennyire másként fognak ott pil ogni, és félelemmel

telve továbbosonni -halottuk Ben Núr hangját - Követik ál ítólagos jogaik zászlaját, de azon

nem az emberi jogokat értik, hanem a saját maguk által ki találtakat. Nem azok ők, akiknek

kiadják magukat, sőt épp el entétei annak; felkelők és lázítók. A felkelésen nem a földi

trónok el eni összeesküvést értem, hanem a szembeszegülést az isteni és az Isten által

szentesített emberi törvényekkel. A földön szakadatlan lázadás folyik ezek el en a

parancsok el en, itt csendben dúlój rejtettség, ott látható, mindig tovább harapózó erjedés,

amott nyílt, erőszakos támadás formájában. Az emberek I elfeledtek engedelmeskedni,

mind parancsolni akar. A gazdag az arany kegyétől, a koldus a jótékonyság parancsától

várja el az engedelmességet. A mimkaadó a vál. lalkozó szel em és kereskedői tehetség

jogára, a munkás ügyessége és keze értékére támaszkodik. A föld nagyjai születésük

előjogát hangoztatják, a többiek pedig személyes eredményeiket emelik a magasba. Itt

ez puszta szavakkal követel engedelmességet az évszázadok alatt bevált intézményeknek,

amott az hasonló ékesszólással az új idők követelményeinek a teljesítését kívánja. Új

jogokat és új kötelezettségeket hoznak létre, s ezeknek jólcsengő neveket adnak. Itt az

egyenlőséghez való jogról beszélnek a legkülönbözőbb vonatkozásban, a szabad

gondolkodás, a szabad munka, szabad bér, kapcsolat és testvériség jogáról. Mindegyik

harcra készen ál ki, hogy azt a jogot, amelyet éppen a magáénak tart, megvédje, és

közben nem veszi észre, hogy ez a védelem más jogok megtámadása. így aztán egyik a

másik el en harcol, és a tulajdonképpeni igazság mégis csak az, hogy valamennyien

jogtalanságot követnek el. Mert Isten végzése szerint az embernek egyetlen joga és

egyetlen kötelessége van, a szeretet joga és kötelezettsége. De hogy is ál unk ezzel

nálatok, a földi életben? Van akár csak egyetlen ember is, aki a szeretet jogáról lemond?

Nincs! Mégis milyen kevesen vannak, akik, mint Isten parancsolja, egész életüket a

szeretet parancsának teljesítésére szentelik? Nézd meg ezeket, akik itt elvonulnak! Ezek

mindnyájan igazságosság után kiabáltak, de nem adtak igazságot, mert nincs bennük

szeretet. Beszéltek és írtak, vitatkoztak és ordítoztak egymásnak el entmondó, egymást

megszüntető jogokért perlekedtek az emberek és az Isten el en, akitől emelt hangon

igazságosságot követeltek, de közben megtagadták tőle az ő jogát a benne való hithez, az

iránta való szeretethez. Itt is ugyanezzel a követeléssel vonulnak fel: úgy követelik az

üdvösséget, mint saját jogukat, viszik a nagy transzparenst Isten igazságosságát

követelve, és nem is sejtik, hogy ott a Mérleg majd a saját igazságosságuk szerint méri

meg őket. Elmentek. Kik jönnek most?

1 Jog.

- Egy szép feliratot látok: „Muhabbe"1. Akik mögötte lépkednek, bizonyára elnyerik az

üdvösséget, hiszen az imént a szeretetet követelted. Látok...

- Ne beszélj róluk! - szakította félbe Ben Núr szigorúan. - Akik most előtted elvonulnak,

vagy bálványok, vagy

1 Szeretet.

bálványimádók voltak, semmi más. Ezek azok az apák és I anyák, akik csak egyetlen

tárgyát ismerték a szeretetnek, I a fiukat vagy a lányukat. Azok ott olyan férfiak, akikB

asszonyukat istenítették, és asszonyok, alak férjüket! imádták. Az a szeretet, amelyik csak egyetlen személyre I irányul, az nem szeretet, hanem ronda, taszító torzképe j

csupán. Nézd azokat az anyákat, akik rabszolgaként térdel- j nek lányuk lábánál, és

férjeket, akik hagyják, hogy a hőn- I szeretett, imádott lábak a porba tapossák őket! Az

istenített ajkakról elhangzó legkisebb kívánságra is azonnal rohannak, ám az isteni

parancsok teljesítésre, vagy felebarátjuk javát szolgálva csak vánszorognak. Hogy flilelnek

minden I kis szóra, és hogy szenvednek vágytól a legrövidebb elváláskor is! Hogy

dolgoznak, hogy gondoskodnak, hogy odaadják, feláldozzák magukat, mígnem lelkük

eredeti jel ege elmosódik! Ám afelé, akinek mindent köszönhetnek, és j akié az

Örökkévalóság, nem nyújtják ki a kezüket. Ha aztán az Isten szent haragjában, hogy

bálvány itnádásuknak véget vessen, bolondulásuk tárgyát laveszi az életből, hal hatsz!

akkor olyan jajgatást, sóhaj tozást, láthatsz olyan kétségbeesést, amiben saját pusztulását

óhajtja a bálványozó. Akii ilyen módon magasabbra helyez egy embert Istennél, az ott a

Mérlegnél, aztán a hídon csak imádata tárgyára számíthat, de Istenre nem. Ez a

megrendíthetetlen igazságosság, amely a bűn tárgyát a büntetés eszközévé teszi. Tekints

csak le az oly forrón imádott bálványokra! Oly soká j imádták és szolgáltak őket, hogy az

magától értetődővé vált számukra, tudatukban úgy él, hogy különleges előnyökkel

rendelkeznek, ezért továbbra is imádják és szolgaijait őket. így váltak gőgössé és önhitté.

Mivel semmi más tennivalójuk nem volt, minthogy hagyják magukat szeretni és imádni,

mind testileg, mind szel emileg restté váltak, s minél tovább tartott ez az ál apot, annál

kevésbé voltak képesek teljesíteni földi kötelezettségeiket, és hogy a túlvilágról szóló

gondolatokkal foglalkozzanak. Szel emileg halálra szerették őket, testileg halálra apoltait,

erőik egyre inkább eltííntek, míg semmi más nem maradt belőlük, mint a saját

árnyékuk, ami azonban még mindig azt szerette volna, hogy imádják. Most abban a büszke

meggyőződésben lépdelnek el itt,^hogy a menny elsőrangú helyei bizonyosan az övék

lesz. Ám a jót már kiélvezték lenn a földön, és a túlvilág nem ismeri a bálványokat. Tovább!

A vak ember pedig folytatta.

- Egy fényes menet közeledik, amely előtt a„Há'ihna'" feliratot tartják olyan magasra, hogy messzire látszik. Ezek az emberek büszkén, előkelően lépkednek. Arcukon a méltóság és

előkelőség tudata. Ugy látszik, ezek is különböző rendekhez tartoznak, és bár lassan

lépkednek, látom, hogy mindegyik törekszik a másikat megelőzni. Ezek előkelő urak

lehetnek, akik bizonyosan nem számítanak arra, hogy könnyűnek találtatnak.

- Igen, ezek földi uralkodók voltak, különböző területeken uralkodtak, de az

Igazság Mérlegéhez vezető úton egymásra kel ett találniuk. Vannak közöttük

fejedelmek, akiit népeket és országokat kormányoztak, de nem tudták uralni Önmagukat.

Aztán ott vannak a különféle tisztségviselők, akik nem voltak méltóak az Isten által rajuk

bízott méltóságra. Neves tudósok vannak közöttült, akik a bölcsesség örökös és

pal osjoggal felruházott urainak tartották magukat, és ódzkodtak annak belátásától, hogy

minden földi tudás és tudomány fércmű, és hogy csak a hit vezet el az igazsághoz és a

tökéletességhez. Ott vannak közöttük Mammon pasái és szultánjai, akik hivalkodó

trónusaikról szolgaságban és bilincsben tartottált a nincsteleneket, és nem is sejtették,

hogy magúit is a föld legnyomorultabb szolgaságának kötelékeit hordják, rúdarany-ból

kovácsolt bilincset, és a pénzes zsák fojtogató zsinórját. Itt vannak a zsenik, akik

nagyszerű szel emi adottságai tat csak arra használták, hogy harcoljanak az el en, altitól

kapták, és azok a művészek is köztült haladnak, akiit kinevették azt az intelmet, hogy a

valódi művészetnek az ég felé kel törekednie. Itt vannak a tol , az irodalom urai, az

ujságldrályok, akik vüághatalmukat csak saját céljaikra

1 Mi vagyunk azok!.

használták. A frázisok hősei, a népszónokok, a parlamentek előadói, akik jelszavaikat úgy

vetették a gyűlésekre, mint pukkanó bombákat, nem törődve azzal, hogy egyszer ezért!

szétzúzza őket az igaz bíró szava. Róluk mondja az írás:) ,;Mert Isten szava a kalapács,

amely szétzúzza a sziklát". Ok, akiket megjelöltem neked, valamennyien a saját örökölt

vagy bitorolt hatalmúidat tették a szeretet helyébe, és ott] a mérlegnél fogják rémülten

tudomásul venni, hogy ez az általuk jogtalanul használt hatalom egy hajszál ezredrészével

se képes az örök igazságosságot az ő javukra eltéríteni. Folytasd a beszámolód!

- Akik most közelednek, egy olyan zászlót követnek, amelyen a „Satáre"1 szó olvasható.

- Ne mondj többet róluk, látom őket. Ezek a földi okosok, akik óvakodtak hitüket nyíltan

megval ani, féltek, hogyj azzal előnyöket veszítenek el. A szégyenlősök is ott vannak

közöttük, akik féltek, hogy nevetségessé válnak. Én mondom neked, vannak olyan

emberek is, akik szeretnének imádkozni, de nem teszik, mert nemcsak maguktól, Istentől is

tartanak. Látták, hogy az isteni szeretet embere vet a földeken, látták, hogy a hitetlenség

varjúi fel-csipegetik mögötte a magot. Tétlenül mentek el mel ette,) hagytak, hogy

zavartalanul vessen tovább, és nem hessen-tették el a madarakat, hogy a szeretetnek ez a

munkálkodása eredménnyel járjon. Egyik részük elbújt az Isteni elől, másik részük se

mel ette, se el ene nem ál t ki. Most majd meglátják, hogyan jutnak át a hídon. Tovább!

- Most fehérbe öltözött, szeplőtlen alakok közelednek, élükön a „Nadáfe"2 jelszót olvasom.

Járásuk óvatos, nehogy lábuk valami tisztátalant érintsen, és szünetlen azoi igyekeznek,

hogy kezükkel lesöpörjék a ruhájukra szál t1 porszemeket.

- Igen, ezek a tiszták, a mocsoktalanok, akiknek egyetlen törekvésük volt, hogy a

legkisebb tisztátalanság se látsszék rajtuk. Külső, morális életvitelük tekintetében

1 Okosság.

2 Tisztaság.

lábuj hegyen jártak, hogy be ne piszkolják a lábukat, a legnevetségesebb lépéseket és

ugrásokat láthatták tőlük, hogy az erkölcsileg szilárd helyeket keressék ki a maguk

számára. Ál andóan egyedül voltak, s ha leült valaki mel éjük, akkor ijedten húzódtak el

mel őle. Soha nem kerültek érintkezésbe a büntető törvénykönyv paragrafusaival, s

óvakodtak minden olyan bűntől is, amire ez a törvénykönyv nem vonatkozott Már a

gondolatától is ijedtség járta át Őket, hogy róluk valaki rosszat gondolhat, mert számukra jó hírnevük volt a legfőbb érték. Egész törekvésük csakis arra irányult, hogy fenntartsák jó

megjelenésüket s jóhírüket embertársaik között, belső tisztaságukkal azonban nem

törődtek. Egy ilyen szeplőtelen tolvajlásra képtelen volt de az Atyaúristent meglopta egész

saját életével. Büntethető csalásban soha nem vétkezett, de feleségétől, gyermekeitől

elvette ifjúságuk boldogságát. Felségárulást, felségsértést el se lehet képzelni róluk, de

Isten égi felségét magukban számtalanszor meggyalázták. A rablást, a zsarolást a

leggyalázatosabb tettnek tartották, de munkásaikat kényszerítették, hogy értük

küszködjenek, mivel csak tőlük függtek. Pénzhamisítás, vagy hamis súly használata nem

fordult elő a körükben, de az üzlettársak üzleti titkait bizony kikémlelték, s vizes tejet adtak el a vevőiknek, meg betegségben elhul t ál atok húsát. Megvesztegetés nem tartozott a

szokásaik közé, de a munkahelyeket, amit létesítettek, a barátjuk védence kapta meg, s

nem az, aki méltó volt rá. Ezek aztán kívülről mind tiszták voltak, belülről azonban telve

szennyel. A mérleg pedig ott nem a külsődleges embert méri, hanem az ember bensőjét.

Még most is azt képzeled, hogy ezek a tiszták szerencsésen átjutnak a hídon? Most a

münedzsi hangja szólt:

- Megszakad a szívem. Rengeteg embert láttam, s csak egyetlenegy volt közöttük, akit

Al ah kegyelmére érdemesnek tartottál. Az összes többit a szakadék nyeli el? Csali

egyetlenegynek örvendhetek, aki odajutott az üdvösség kapujához?

- A többiek nem voltak érdemesek Isten kegyelmére, mert nem hozzá törekedtek. Alti a

maga képzelt érdemei-1 vei kérkedik, és azért a megérdemelt jutalmat és nemi kegyelmet

kér, az nem is fogja megkapni a kegyelmet. Ám most ügyelek rá, hogy óhajod teljesüljön.

Mondd, mit látsz I most!

- Két asszony érkezik, teljesen egyedül, egymás mel ett. I Az egyik nagyon szépen, a

másik egyszerűen öltözött I Mögöttük, kicsit távolabb nők és férfiak beláthatatlan) serege

követi őket, akiit előtt azonban semmiféle zászlót nem visznek. Sok gyerek is van köztült.

És most odaát megvilágosodik az Üdvösség Kapuja, és körülünk is, inintj egy szép napon,

eltűnik az eddigi homály. Látom, hogy az angyalok barátságos várakozással teltintenek

ez elé a menet elé. Boldogokból ál hát ez a menet, akik el fognak jutni a mennyországba?

- Igen, előttük megnyílik a menny. Hal hattad, hogy itt most a halál óráját látod. A túlvilág fénye hirtelen ide su-1 gárzilt. Azok halálának órája, akik most érkeznek,

boldogságot ígér, a menny Örök nappalának hajnalpírja sugározza be. Akiit feliratokat

vitettek magúit előtt, azok] követeltek Istentől, égi jutalmat kívántalt képzelt földi

erényeikért. Azoktól azonban, akik most jelennek mea előtted, az ilyen önámítás és önhittség távol ál .! Tökéletlenségült ismeretében közelítenek csüggedő alázattal az

Igazság Mérlegéhez, és az alázatosoknak Isten meg-! bocsát. Az angyalok öröme

számukra már halálukban az üdvösség kezdetét jelzi.

- Ki ez a két asszony? - érdeklődött a vak ember.

- A tűrés és a szívfájdalom hősnői. Az egyik uralkodónő a másik munkásasszony. Az egyik

a legfelső, a másik a legalsó folton ál t a földi életben, egymástól olyan távol, hogy nem is ismerték egymást. Ám akármilyen különbözőek is az emberi élet útjai, a halál óráján

valamennyi Összefut. Az uralkodónő kedves, derűs gyermek volt, aki) vidám szemmel

teltintett az ígéretes jövőbe. Megvolt valamennyi előfeltétele földi boldogságának. Ám az

ál amérdek vaskézzel nyúlt bele addig kegyes sorsába. Elszakították szerető szüleitől és

testvéreitől, idegen országba, idegen nép közé került egy uralkodó oldalára, de szíve soha

nem lehetett az övé. Arany ifjúsága elsuhant, a földi boldogság napja lealkonyult. Hűvös

kötelezettségek kezdték nyomasztani meleg szívét, megértést és szeretetet áhító lelke

csak nehezen jutott lélegzethez. Fojtogató érzések között kiáltott Istenhez, s ő leküldte

hozzá a hit angyalát. Az ég magasából sugárzott rá az erő, hogy élni tudjon földi

kötelezettségeinek, ezért törekedett ő maga is az ég felé. Egykori vágyakozását a

boldogság után az örök szeretet kezébe tette le, és szeretetét visszakapta a benne bízó

idegen nép meghal gattatásaként, s szétosztotta mindenfelé. Lemondott földi javairól,

egyszerű igénytelenségben élt és titokban adakozott. Fejedelemasszonyként el enséges

világ vette körül és fagyos magány, titokban mégis a nélkülözők áldást és könyörületet

nyújtó anyja volt. Minden egyes csendes jótett nélkül múló nap elvesztegetettnek tűnt

számára. így múltak az évei, és most, mikor eltávozik a földről, nem veszi körül fejedelmi

pompa magányos halottas ágyát. Csak egyetlen hű cselédje térdel ott és imádkozik

hangosan és megrázóan. Egyedül ő értette meg és szerette a haldokló fejedelemnőt, ő volt

bizalmas tanúja szenvedéseinek, s hal gatag követe jótetteinek. Egyedül csak ő tudja, mi

volt szeretett úrnője a nép számára. De nem, nemcsak ő. Rajta kívül van még valaki, aki

mindent lát és mindent tud, a szívek és gondolatok mindentudó vizsgálója. Könyvében

örökre fel vannak jegyezve mindazok a keservek, amelyekkel a lemondás nehéz ösvényén

meg kel ett küzdenie, mindazok a támadások, amelyeket a védekezésről való jámbor

lemondásában el kel ett tűrnie, de az a szeretet is, amel yel a szegényeket és

megnyomorítottakat elárasztotta. Most, a búcsú pil anatában a mel ette imádkozó sóhaja

egyre távolabbról cseng a fülébe, így tűnik tőle egyre távolabbra a tűrés és az ártatlan

szenvedés kora is. Föltűnnek előtte ifjúsága aranynapjai és az égi szeretet mosolygó

angyalai, akik ott a mérlegnél feléje mtenek. Én mondom, a földi trón kínzószék volt

számára. De mi ez a sok szenvedés ahhoz a nagyszerűséghez képest, ami vár rá a kapu

mögött, ahol az egykori szívfájdalom mmden pil-lanatából, és minden egyes

szeretetteljes tettéből azj üdvösség kimeríthetetlen kútja fakad majd. A mindent látó

mennyei Atya nem feledi gyermekei egyetlen átszenvedett pil anatát és egyetlen mégoly

titkon elsírt könnyét sem. Ekkor a münedzsi boldogan felkiáltott.

- Igazad van! Most meglátta az angyal intését, kitárja a karját, léptei szárnyakat kapnak. A

másik is, aki vele megy.

- Ő a nélkülözés leánya volt - magyarázta Ben Núr. -Gyeim ekkora csupa éhezés, munka

és lenézettség. Szerető anya tekintetét soha nem látta, durva apjának csak a lesújtó kezét

érezte. Idegenek közé vetve szolgálta hűséggel és becsülettel a szívtelen embereket, és

amikor azt hitte, rátalált egy szívre, akire rábízhatja, odaadhatja magát, akkor nyers,

érzelem nélküli embert talált, aki a játéknak, az ivásnak és más káros szenvedélynek

hódolt, gyűlölte a rendet, a munkát és minden korlátozó kötelezettséget. Dolgoznia kel ett

rá és nagyszámú gyermekére, ám ő ezt csöndben és odaadóan tette. Amit azonban

nélkülözéssel és szakadatlan munkával előteremtett, az lefolyt a férfi torkán. Nem látta

munkája gyümölcsét! mégsem szímt meg fáradozni, mert azt gondolta, gyermekei az ég

ajándékai, s erre anyáig gondoskodásával méltóvá kel tennie őket. Férje meghalt. Úgy

temette el, úgy sírt a sírjánál, úgy gyászolta, hogy egyetlen vádló gondolata se szál t utána.

Megkettőzte azt az erőt, amit gyermekeinek szentelt. Jobban táplálta őket, mint korábban,

iskolába küldte őket, szakmára taníttatta, és nem panaszkodott az éjszakák miatt,

amelyeken lámpa mel ett még sokkal többet is próbált értük tenni, mint amennyi

kötelessége volt. A fiai megnősültek, lányai féijhez mentek, az anya azonban dolgozott

tovább. Unokái születtek, és még több lett a gondja. De köszönetet senkitől nem kapott.

Egyetlen gyermekénél sem akadt helye, egy szegényes szobácska a tető alatt, egy

asztalka, egy szék, egy szegényes ágy, mozgástér végtelen anyai szeretetének. Elfeledték.

Senki nem járt hozzá, gyermekei és unokái sem, akik viszont elvárták, hogy elmenjen

hozzájuk, és dühösek voltak, ha reszkető kezében kevesebbet vitt, mint korábban. Végül

meghalt, egyetlen ember, egyetlen gyermek sem volt mel ette, hogy mindig éber szemét

lezárja. A földi lét megtagadott tőle minden boldogságot, minden napfényt. Csak most, a

halál óráján ismeri meg a fényt. Az evilág megcsalta munkája bérével, a túlvilág majd

ezerszeresen kárpótolja.

- És a férje? Látja még őt?

- Róla ne beszélj! Egyike volt a szónokoknak, akik a gyűléseken izzó lelkesedéssel

gyűjtöttek harcosokat az emberi jogokért, otthon azonban megtagadták házastársi és apai

kötelességeiket. Nem jutott át az Esz Sziráton, a Halál Hídján. Nézd inkább azt a sereget,

amelyik most lebeg el előttünk!

- Igen. Ezek csöndes, Istennek ajánlott emberek, akiken látszik, hogy nincsenek földi

vágyaik, bár igen előkelő embereket is látok közöttük. És az odaátról sugárzó fény mind

erősebb. Vajon ebből származik az a varázsfény is, amit a fejük körül fölemelkedni látok?

- Amit túlról fényleni látsz, az az örök szeretet, amelyből minden ember kap egy sugarat

földi útjára. Ha ápolja ezt az égi tüzet, akkor vele marad és világít neki egész életében, s

halála óráján vele együtt visszaszál a túlvilágra, az ősforrásához. A földi élet napjaiban a szívek oltárán égett, mint a hit szent fénye, most, amikor a hitből látás lesz, a sugár is

visszatér oda, ahonnan vétetett, és mint jel látszik azoknak a homlokán, akik átjuthatnak a

szakadék fölött átvezető hídon. Szívesen elmondanám neked mindegyikről, miért kapta ezt

a homlokkoszorút, de túl sokan vannak, te pedig csak egy meghatározott, rövid időt

tölthetsz el itt. Te még az evilághoz tartozol, itt viszont a túlvilágba való átjárónál vagyunk, s ha sokáig maradunk itt, téged is elragad a feloldódás, és nekem ezt meg kel

akadályoznom. Mint védangyalodnak gondoskodnom kel arról, hogy földi futásod egy

pil anattal se rövidüljön meg, hiszen az előkészület El Míszánra, az Igazság Mérlegére,

amelyen neked is át kel majd menned, és az evilág minden pil anata pótolhatatlan érték,

hiszen egyetlenegy is elegendő hozzá, hogy egy elveszett lelket visszaszerezzen a

mennynek. De még néhányat mutathatok neked. Látok közöttük olyanokat, akik az ál ami

törvények el en vétettek, s ezért I büntették meg őket. A menny jobban örvendezik egyl

megtért bűnösnek, mint kilencvenkilenc olyannak, aki igaz-1 nak tartja magát. Mindenféle

elesett van közöttük, akiknek I az irgalmas szeretet erőt adott a felál áshoz. Fejedelmek és

I hadvezérek is vannak közöttük, akiket a csaták tömeg-1 gyilkosságával vádoltak, pedig

ártatlanok voltak ebben, hiszen rájuk kényszerítették azt. Látok ott híres tudósokat, akik

tudományuk mel ett nem feledkeztek meg a hitről és j a szeretetről. Dicsőségül kétszeres

fényt kapnak a mennyben. Látok gazdagokat, alak éhezőket tápláltak, mezteleneket

öltöztettek föl. Gazdagságukat ott kel ett hagyniuk | a földön, de égi kincseket gyűjtöttek

maguknak, amelyeket j ott a Mérlegnél a harmatcsepp súlyáig bejegyeznek nekik. Látok

papokat, akik nemcsak az ige hirdetői voltak, hanem a szeretet valódi prédikátorai. Nekik

megadatik, hogy hirdessék az Úr dicséretét az örökkévalóságig. Látom a fold

hatalmasait, akik jó atyái, nevelői és boldogítói voltak népüknek. Bizony mondom néked,

a túlvilágon sokkal magasabbra helyeztetnek, mint amekkora hatal-1 muk az evilágon volt!

Látom azt a mil iomost, aki vagyonát I irgalmasságra szentelte, a koldust, aki utolsó

falatját megosztotta egy kóbor kutyával, és a kisfiút, alá a szomjazó madárkánalt vizet

adott. Nemesasszonyokat látok, akik nem szégyehlették meglátogatni a szegények, a

betegek, az özvegyek és árvák kunyhóit, és megmutatták a megalázót-' taknák, hogy ők is

testvérek mindnyájunk atyjának családjában. Légy meggyőződve, hogy a mérleg méltónak

fogja találni őket a belépésre az üdvözültek családjába! Látok lelkeket, akiknek puszta

jelenléte olyan hatást gyakorolt, mint a vigasztaló napsugár. Égi szerencse, hogy vannak

ilyen emberek. A túlvilágon még sokkal fénysebben fognak ragyogni, mint földi

zarándoklatuk idején. Látok bírákat, akik a legelvetemültebb gonosztevőkben is az embert

keresték, hogy annyira jóakaratúak lehessenek hozzájuk, amennyire csak lehet. Isten is

jóakaratú bírájulí lesz. Látok művészeket ebben a seregben, akik arra törekedtek, hogy

műveikben a jó és a szép hatalmát mutassák meg a gonosz, a rút fölött, tehát hogy

bizonyítsák Isten megnyilatkozását az emberben. Nem kotortak élvezettel a mocsokban,

nem tették a nyerseséget és bűnt a valóság ürügyével hírült I tartóoszlopává, mert tudták,

csak akkor igaz a művészet, ha a nemesre nemes úton törekszik. Látok még itt barátokat,

alak igaz barátok voltalt, Nem tartották magukban, ha kel ett, a gyógyító igazságot, ám

minden képességükkel és eszközükkel kiál tak barátságuk mel ett. Látok itt apákat, akik a

szeretetet nem tévesztették össze a gyöngeséggel, hanem kötelességültet jól mérlegelt

igazságossággal teljesítettélt, bár ez nem esett könnyen nekik. Egy ilyen apa nem dicsérte

erkölcsileg halálra fiát, nem tette puhánnyá, és lányát nem olyan nővé nevelte, aki nem

teljesíti hivatását. És látok anyákat, akik számára gyermekeik nem a hiú büszkeség

felcicomázott tárgyai, hanem azok, amik egy anya számára lemúük kel : a lélek virágai,

akiket az Isten a szülői házra bízott, hogy az apa keze öntözze, az anya szeme a szeretet

sugarába fogja őket, és a menny számára felnevelje.

Szünet követte ezeket a szavakat, a münedzsi érthetetlenül mormolt valamit maga elé.

Aztán megint meghal ottuk Ben Núr hangját:

- Nem, nem maradhatsz itt tovább, letelt az idő. Kövess! Figyeltem a vak embert. Jobb

kezével úgy tett, mint aki

megfogja valalti kezét, a bal al a lebegést utánozta, aztán keményen lépett egyet, és

megszólalt:

- Újra a földön vagyunk, érzem. Vezess vissza oda, ahonnan elhoztál!

A münedzsi, velünk __ mit se törődve, elkezdett leereszkedni a sziklán. Érthetetlen módon,

mint ahogy feljött, sehol meg se ál t, és mégsem botlott meg egyszer sem. Lenn csöndben

követtük. Ugyanazon az úton ment, amelyen idejöttünk, egy pil anatra se torpant meg.

Amikor visszaértünk, ugyanoda iÜt le, ahol korábban volt.

- Köszönöm neked, Ben Núr, lelkem hűséges, fényes kísérője! - mondta félhangosan.

Felsőtestével a szildának dőlt, és kis idő múltán már hal ottuk halk, egyenletes lélegzését.

Elaludt.

Kara ben Hálef még ébren volt, de nem merte megkérdezni, hol jártunk. Először mi is

éppoly csöndesek voltunk, mint ő, mert az, amit láttunk és hal ottunk, igénybe vette

gondolkodásunkat és érzéseinket. Végigfutottam egész eddigi életemen, hogy legalább

egy mozzanatot találjak ennek a sajátságos éjszakai jelenetnek a magyarázatához, de

li ába. Jól tudom, hogy az úgynevezett természeti népeknek nagy hajlamuk van a titokzatos

dolgok iránt, ame-j lyekre nemigen il ik a babona szó. Az ízetlen, gyakran] szegényes

táplálkozás, az alkotó képzelet számára oly kedvező sivatag vagy szavanna, a

felmérhetetlen őserdő varáa zsos félhomálya olyan okok, amelyek az öröklött lelkialkat- j tal egyetemben képesek az embert fogékonnyá tenni mindaz iránt, amit az ismert szólás „ég

és föld közöttinek" nevez. Innen táplálkozik a Kelet gazdag mesevilága, innen az

érzékfölöttí iránti hajlama a sztyeppéi és pusztai népeknek. El se tudják képzelni, hogy ebben az értelemben micsoda teremtő erővel rendelkeznek a beduinok. Minél| kevesebb

élőlény népesíti be hazájuk óriási területeit, annál alkotóbb a képzelőerejük. Nemlétező

lakókkal zsúfolják tele ott, ahol a valóságosalt hiányoznak, s végül maguk sem] tudják^ hol

végződik a valóság, és hol kezdődik a kitalált | világ. Épp így van ez az észak-amerikai

indiánoknál. Ok is képzeletgazdagok, de hiányzik nekik Dél napja, és tragikus sorsuk

kérlelhetetlensége elmélyíti az árnyakat, amelyek között képzeteik mozognak. Nagyon

komoly birodalomba lép be az ember, ha a kihunyó tábortűz mel ett egy öreg indián

mesélni kezdi, amit rég halott harcosok az alvó prérin, a hegyek barlangjaiban, a kanyonok

mélyén és az őserdő óriás fatörzsei között láttak. Ezek nem mesék, mint a keletieké,

hanem beszámolók éjszaka feltámadó halottakról, akik fajtájuk véres sorsában pusztultak

bele, de nem| nyugodhatnak, mert a gyilkos halál még továbbra is a sí?-jukon táncol.

Ezek olyan emberek, akik tényleg éltek egykor. Winnetou, minden rézbőrű között a

legjózanabb, legélesebb eszű, bizonyosan nem volt álmodozó, de időnként, amikor

együtt feküdtünk az éjszakai sötétségben,' megtörtént, hogy felemelte a kezét, hogy

körbeintve köszönjön, és amikor megkérdeztem tőle, miért teszi ezt, így válaszolt:

- Fehér testvérem, ne kérdezd! Vigyáznak ránk, legyen elég ennyi.

Mielőtt eltalálta a halálos lövés, tele volt halálsejtelemmel, ami sajnos be is teljesedett.

Sejtelem, mondom, mert nem fejezte ki magát világosan, de később egy este eszembe

jutott, amiről magasan fent a Puska-szoros magányában ülve első eszmecserénken

beszélgettünk az érzékfölötti kérdését is érintve. Említettem az imát, mire azt mondta:

- Igen, a nagy, a jó Manitou megkívánja, hogy beszéljenek vele, mert minden gyermeknek

beszélnie kel az apjával. Ha az ember veszélyben van, és segítségül hívja, akkor leküldi

harcosait, hogy küzdjenek érte. Sarlih testvérem ezeket angyaloknak nevezi, én

harcosokat mondok, mert az élet csupán harc. Néha te se angyalokat, hanem őrangyalokat

mondtál, én viszont tudom, hogy több is van mel ettem közülük, amikor segítségre van

szükségem.

- Honnan, tudod? - érdeklődtem.

- Ha látom őket, köszönök nekik, tehát tudom, hisz amit lát az ember, abban bizonyos. Azt

is fogom tudni, ha meghalok, megmondják nekem.

- Winnetou! - kiáltottam fel megil etődötten, mert tudtam, hogy komolyan beszél. Csali

ritkán tréfált, de ilyen dolgokban soha.

- Igen, meg fogják mondani nekem - ál ította. - Biztosan már sokszor elcsodálkoztál, ha

veszélyben valami váratlant tettem, aminek, úgy látszott, nem volt oka, de mégis

megmentett bennünket. Mindig a bölcsességemnek tulajdonítottad ezeket, pedig mindig

azoknak az akarata szerint cselekedtem, akiket te védangyaloknak nevezel. Talán eljön az

az idő, hogy többet is elmondok róluk. Még magamnak is tanulnom kel , mert nem könnyű

megérteni őket, és még gyakran tévedek. Minden ember megérezhetné, amit Manitou

mond neki az angyalok szájával, ha jobban figyelne magára és a hangjukra, és igyekezne

nem megzavarni őket azzal, hogy gonoszat cselekszili.

Erre a beszélgetésre kel ett gondolnom itt, a Bir Ililunál.

Tévedett vajon Winnetou? A Képzelet szülöttei voltak ezek? a „nagy, a jó Manitou

harcosai"? Éles megfigyelőkészségét tekintve ezt mégsem tételezhettem fel. De még akkor

is,| ha hitelt adok a szavainak, azzal sem nyertem semmit a mai esemény, a münedzsi

álmában elmondott szavainak és lénye megkettőződésének magyarázatához.

Öreg, nagyon tisztelt barátommal, Marah Dnrimehhel1 folytatott eszmecseréinkben is sok

szó esett, amelyek kívülre mutattak az evilágon, de egy olyan se, ami most eligazítana.

Természetesen kézenfekvő volt a kérdés, hogy keresztényként milyen ál áspontot foglaljak

el a látottakkal és hal ottakkal kapcsolatban. Mindabban, amit az ál ítólagos Ben Núrtól

hal ottam, semmi olyat nem fedeztem fel, ami a hitemmel el enkezőnek nevezhető. Az

egész a halál órájára vonatkozott, nem a mennyre magára. Szavai sem voltak kérdésesek,

csupán ő maga, és ha egy idegbeteggel, holdkórossal vagy alvajáróval van dolgunk, akkor

az egy tisztán orvosi, és nem teológiai ügy.

Természetesen nem közönséges hatást tett rám az az óra, amit a szildán töltöttünk. Az

előtte történtek, a hely, a vak ember személyisége, megragadó kifejezésmódja, mindez

nagyon mély és nagyon tartós hatásban egyesült. Mit nem adtam volna, ha

bebizonyosodik, hogy ez a Ben Núr, „a fény fia" nem ábrándkép!

Annyira elmerültem gondolataimban, hogy össze kel ett szednem magam, amikor

hosszabb idő után Hálef megszólított.

- Szidi, te is úgy vagy, mint én? Szeretnék elaludni, de nem megy. Amit hal ottam, tetté

válik, a szavak alakot öltenek. Ott ál ok a túlvilág kapujánál, a halál órájának közepén,

látom az elkárhozottak és üdvözültek seregeit az El Míszán, az Igazságosság Mérlege felé

elhaladni előttem. Hogyan fogok én ezentúl könyörögve imádkozni, hogy egykor majd ne

azok között legyek, alak a Romlás Szakadékába hul anak! Én mondom neked, ez a Ben

Núr más embert csinált belőlem!

1 Lásd: Kari May: A vad Kurdisztánon át.

Valóságos tűzzel beszélt, és ugyanez a lelkesedés szólalt meg a bas naszír szavaiból is.

- Igen, effendi, egyetértek Hádzsi Hálef sejkkel. Micsoda bűnös, semmirevaló ember is

voltam! Ben Núr hány szava csengett úgy, mintha nekem mondta volna! Hal gassd meg,

amit mondok neked!

- Beszélj!

- A szeretet igézett meg, mélyen megragadott. A szelídség, a könyörületesség, a

békülékenység, a megbocsátás! Megrémültem. Félek El Míszántól, az igazságosság

félelmetes mérlegétől. A mekkaiakat talpra verésre ítéltük, de ha rajtam múlik, nem kapnak

egyetlen ütést sem. Al ah óvjon! Ezt a talpra verést ne számítsák fel nekem a túlvilágon! Te

biztosan egyetértesz velem, de mit szólsz te hozzá, Hádzsi Hálef Omar?

Nagyon kíváncsi voltam a kis Hálef válaszára. Ő, aki annyira kedvelte a korbácsát, és nem

szívesen halasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy használja, így szólt:

- Hozzájárulok. Ne kapjanak verést. Menjenek tovább büntetlenül Mekkába, aztán fel az

Igazság Mérlegére. Ott fenn biztosan megkapják, amit érdemelnek. Nem ítélkezem!

Igazain van, szidi?

- Igen is, meg nem is. Az il etéktelen ne ítélkezzék, a bírónak azonban képviselni kel a

törvényt, és annak előírásai szerint ítéletet kel hoznia. Az igazságosságnak az a szigorú

mérlege nem azt kívánja meg, hogy a bűnözők büntetlenek maradjanak, de mert az

el opott tárgyakat visszaszereztük, és ahogy Kutab aga, úgy is mint bíró, úgy is mint a

Kansz el A'dha képviselője nyilatkozott, én is azon a véleményen vagyok, hogy a

tolvajoknak engedjük el a megérdemelt büntetésüket, amit úgysem abban a mértékben

kaptak volna meg, mint ahogy azt ti terveztétek.

- Mit hal ok! Már megint rád jött az emberségesség?

- Ezúttal inkább a bölcsesség. Mekkában bizonyosan újra találkozunk velük, s azt

gondolom, nem kel a bosszúvágyukat a legmagasabb fokra növelnünk. Ezért örülök, hogy

teljesen lemondtatok mind a ketten a büntetésről. Ha van bennük még egy csöppnyi

tisztesség, ez a jóság a meg-javulás irányába lökheti őket, ha nem, ti akkor is az örök

szeretet szel emében cselekedtetek.

- így van, szidi! Van egy kérésem, s azt remélem, teljesíted.

- Mi lenne az?

- Emlékszel, hogy megegyeztünk egymás között a „ku-j tub" szóban.

- Persze, hogy emlékszem.

- Szeretném, ha még egy szó kerülne mel é: El Míszán, a Mérleg.

- Miért?

- A „kutub" a beszédre vonatkozik, de szeretnék abban is figyelmeztetést kapni, amit

teszek. Ezt hiszem, a tett súlyosabban esik a latba, mint a szó, és a második jelzés

szükségesebb az elsőnél. Tudod, nem ismerek félelmet, ma azonban a félelemnél sokkal

többet ismertem meg, a rémületet. Amikor az elhaltak seregei egymás után vonultak el az

előttük hordozott zászlókkal, és Ben Núr újra és újra azt mondta, hogy mindnyájukra a

szakadék vár, akkor olyan borzongás fogott el, amire nincs szó. Szidi, előttem ne vigyenek

majd semmilyen büszke zászlót, én magam akarok alázattal a Mérleghez járulni, mert

megjegyeztem magamnak a szót, hogy Al ah az] alázatosaknak kegyehnet ad. Ezért

kérlek: ha haragomban megint elkapna a gőg és a büszkeség, és egyáltalán, ha valami

olyat akarnék tenni, ami a nekünk ma kinyilatkoztatott szeretettel el entétben ál , akkor

kiáltsd oda nekem: El Míszán, s látni fogod, hogy azonnal magamba szál ok, hogy

haragomat talpra verésben részesítsem. Megteszed?

- Szívesen.

- Én is szeretnék egy ilyen óvó személyt magam mel é! -jelentette ki a perzsa. - Eddig csak

magamat szerettem. Del mától másként lesz. Mondd, effendi, szól a ti keresztény-] ségetek

is a szeretetről?

- Csakis arról! - nyomtam meg a szót.

- Csakis? Tényleg? Én egyetlen keresztényben sem találtam meg, akikkel eddig

találkoztam!

- Akkor most elmondok egy szúrat a mi szent könyvünkből. Hal gasd!

Elmondtam neki Pál apostolnak a Korintusiakhoz írott első levelének tizenharmadik

fejezetét. Áhítattal hal gatta, és felkiáltott, amikor befejeztem.

- Egészen olyan, mintha Ben Núr ugyanúgy könyv nélkül tudná ezt a szúrat, mint te. Ez

csoda! Mindig e nagyszerű szavaknak megfelelően beszélt, pedig a mi Koránunkban nincs

ilyen szúra. Ezért van hát ilyen gyűlölködés, ilyen harc és háborúság közöttünk. Ezért a

kölcsönös utálat a síiták és sztuiniták között. Hiányzik a szeretet. Al ah javítson rajta!

Milyen nagyszerű is lehetne a föld, ha a szeretet uralkodna fölötte. De, effendi...

Az aga elakadt, mérlegelte, vajon beszéljen-e tovább, aztán folytatta:

- Egységes ez a ti kereszténységetek?

- Sajnos nem.

- Igen, tudom, csak hal ani akartam, hogy beval od-e becsülettel. Vannak katrúikijín, rum

katolikijiín, indsilijín, mavarne, brutisztantijín1 és még más felekezetek, amelyeknek nevét

se tudom. Nem akarlak elszomorítani, de az iszlámban nem csoda a kettészakadtság, mert

a Korán nem ismeri a szeretetről szóló szúrat, a ti szent könyvetekben azonban benne van,

és mégis még több táborra szakadtán harcoltok egymás el en, mint mi. Bele van írva ez a

szúra szívetekbe is, vagy csak a könyvetekbe? Nem vagytok még élesebben

megvádolhatok, mint mi?

Valóban a legnagyobb zavarban lettem volna, hogy mit válaszoljak erre az igen csali

alapos szemrehányásra, ha a bátor kis Iládzsi nem avatkozik közbe.

- Mi jut eszedbe, így megsérteni a szidit! Talán ő a hibás abban, hogy ez a szúra olyan sok

keresztényben nem ott honol, ahol kel ene? Elmondom neked, hogy könyveket ír,

amelyeket kinyomtatnak, és aztán sok ezren olvassák. Csak egyszer kel beletennie

valamelyik könyvbe, hogy legyenek egységesek és szeressék egymást, és azonnal

megteszik! Ezt olyan biztosan tudom, mint amennyire meg vagyok győződve arról, hogy

ez a szeretet őt és engem összeköt.

1 Katolikusok, római katolikusok, görög katolikusok, evangé likusok, maroniták,

protestánsok.

Hálef szünetet tartott, hogy védőbeszédének lemérje a hatását. De mit gondoltam én?

Nagyon csendes voltam! Kedves Hálef! Még ha az angyalok nyelvén szólnék is, és

angyaltol al írnék, szavaim akkor is eredménytelenül szál nának el, egészen addig, amíg

eljön az idő, aminek egyszer el kel jönnie, mert az az ígéret ideje. Akkor egy akol lesz és

egy pásztor. De mikor? S addig várjunk ölbe tett kezekkel, és hagyjuk Istent, hogy egyedül

tevé-j kenykedjen? Semmit nem tehetünk ennek az egységnek a helyreál ításáért?

A perzsa nem válaszolt. Belátta, hogy szemrehányása engem személyesen érinthetett,

pedig ez nem volt szándékában. Hádzsi szelídebben folytatta.

- Mit értesz te egyáltalán a kereszténységhez? Ismered a keresztények Kitáb el

mukaddászát1?

- Nem - val otta be vonakodva a bas naszír.

- Akkor nem is beszélhetsz a keresztényekről. A Koránt ismered, azt tehát megteheted,

hogy a Korán híveinek kölcsönös el enségeskedéséről beszélj. Az van olyan nagy, hogy

nem is nagyon kel foglalkoznod a keresztényekkel.

Ekkor egy hang szólt ld a tahtirevánból:

- El Míszán, az Igazságosság Mérlege!

Hanneh tehát nem aludt. Mindent hal ott, és most odakiáltotta „urának és parancsolójának"

a figyelmeztető szót.

- Mi van El Míszánnal? - kiáltott az vissza.

-Hát nem te kérted a szidit, hogy ezzel a szóval figyelmeztessen, ha dühös vagy?

- De igen, ezt kértem.

- Azért kiáltottam neked, mert bosszús voltál Kutab agára, Meshed Ali bas nászújára.

A legkedvesebb hangján válaszolt:

- Ó, Hanneh, te szeretetreméltók legszebbike, fogadd köszönetemet figyelmességedért,

amit a te Hálefeddel szemben gyakoroltál! De engedd meg, hogy közöljem veled, te nem a

szidi vagy. Egyedül ő figyelmeztessen engem, ez az ő joga, amit nem vehetsz el tőle.

Ha ketten ráznak a mérgem miatt, az nem kisebb, hanem nagyobb lesz. És különben is,

ez nem harag volt, hanem barátság és szeretet, ami azt parancsolja nekem, hogy törődjek

azokkal, akiké a szívem rajtad és a fiunkon kívül. És most próbálj meg aludni, te lelkem

kedvese! Ez a legjobb neked is, nekem is, amit tehetsz, ha mérgesnek tartasz. Léletak

mubáraka! Legyen áldott az éjszakád!

A nő csak rövid, vidám nevetéssel válaszolt, amit Hádzsi annyira szeretett hal ani. Meg is

jegyezte:

- Hal játok? Nevet! Milyen kel emesen cseng, ha egy derék asszony vidám. Vannak nők,

akik örökké olyan savanyú képet vágnak, mint az ecet. Amilyen a külsejük, olyan a belsejük

is, amelyik elsötétített sátorhoz hasonlít, ahol nem találja az ember, amit keres. Az élet

napját maguk és mások számára éjszakára változtatják. Egy derűs asszony viszont a

napfény forrása a férje, a gyermekei meg mindenki számára, akivel csak kapcsolatba kerül.

A derű és boldogság ilyen forrása van nekem az asszonysátramban. Al ah áldja meg

Hannehet! Most már aludni fog. Tegyük azt mi is, szidi! Rövid az éjszaka, és ki tudja, miféle erőfeszítésekre kényszerít bennünket a holnapi nap.

Igaza volt, pedig ő se sejtette még, mint ahogy mi se, hogy ez a nap még mozgalmasabb

lesz számunkra, mint gondoltuk. Megpróbáltuk a Ben Núr által bennünk keltett élénk

fantáziaképeket elnyugtatni, ami végül mégiscsak sikerült valahogy, és elaludtunk.

8. Tárgyalások

Felébredtem, ahogy hajnalt jeleztek az első fénysugarak. Hálef, Hannah, Kara, a münedzsi

meg a perzsa még aludtak. Nem ébresztettem fel őket, hanem halk léptekkel elindultam,

hogy végigjárjam őreink láncát. Megtudtam, hogy az éjszaka minden zavaró esemény

nélkül telt, egyetlen beni kálid se mutatkozott. Aztán a kúthoz mentem, és elégedetten

tapasztaltam, hogy valamennyi tevénket és lovunkat megitatták. A víz nem volt rossz, mint

ahogy azt a kút neve is jelezte - Bir Hilu „édes kutat" jelent - , így ma Idadós út

megtételével számolhattunk. A beni kálidok sejkje és a mekkaiak nem aludtak, ami teljesen

érthető volt. Csendesen viselkedtek, de lehetett rajtuk látni, hogy dühösek a helyzetük

miatt. Eli Gáni szeméből gyűlölet sugárzott felém, megölt volna a szemével, ha abban

valódi vil ámok vannak. Tavil ben Sahid viszont nem volt képes tovább elviselni a hal gatást

Alighogy észrevette közeledtemet, rám förmedt:

- Kötözz ki! Remélem, az éjszaka folyamán beláttad, h°gy erőszakosságotok a

legrosszabb következményeket fogja maga után vonni.

- Nem, ezt nem láttam be - vágtam vissza.

- Akkor Al ah vaksággal vert meg! Hát nem akarod megérteni, hogy jönnek a harcosaim?

- Ha megengedjük nekik.

- Ha nem engeditek, majd kikényszerítik. Engem kiszabadítanak, benneteket meg

lerohannak.

- Igazán? Nekem úgy rémlik, Al ah nem engem, hanem téged vakított meg. Ha csak

egyetlen harcosod is megkísérli, hogy el enségesen lépjen fel velünk szemben, akkor az a

gyilkosod lesz, mert ez esetben golyót röpítek a fejedbe.

- Azt biztos nem mered megtenni, mert a halálom csak siettetné a rátok törő romlást.

- Nyugodtan kivárjuk. Egyelőre úgy látszik, alszanak, ami sajnos nem azt bizonyítja, hogy

különös hűség fűzné őket hozzád. Ha csali egy egész kevéske eszült lenne, már rég

rájöttek volna, hogy itt nem vagy biztonságban. Jöhetnek tehát, nem felünk tőlük.

Tavil mérgében olyan hangosan beszélt, hogy hangja áthal atszott a térségen és

felébresztette Hálefet odaát. Meglátta, hogy a foglyoknál vagyok, felkelt és odajött. Ezzel a foglyok szemét magára vonta és arra a helyre, ahol aludtunk, és mert közben eléggé

kivilágosodott, meglátták a vak embert is, alti ülve, hátát a sziklának támasztva aludt.

Észrevettem, hogy mit néznek, és Idváncsi voltam, hogy fognak viselkedni.

A „nagyserif kedvence" szeme kikerekedett, és a legnagyobb meglepetés hangján kiabálta:

- Ki ... ki ... fekszik ott a sziklafalnál?

Fia éppúgy megdöbbent. Szinte kiabálva válaszolt.

- Masal ah! Csoda történt! Hisz az a münedzsi, aki meghalt!

- Nemcsak meghalt, hanem el is temettük - tette hozzá az apja. - Ezek a haddedíhn kutyák

meggyalázták a sírját, és kiszedték belőle.

Közben Hál ef odaért. Amikor a kutya szót hal otta, gyorsan megfordult, és vissza akart

menni.

- Hová, Hálef? - szóltam utána.

-Vissza... - morogta. - Ott hagytam a korbácsomat. Ez a fickó kutyának nevezett

bennünket.

- El Míszán, el Míszán, Hálef] Gondolj az Igazságosság Mérlegére!

Erre megint felénk fordult.

- Igaz, szidi! Nem gondoltam rá. Az álom kiverte a fejemből a tegnapi „halál óráját", de emlékeztettél az elhatározásomra.

Odafordult El Gánihoz, és gúnyosan megjegyezte:

- Igen, kiástuk és magunkkal hurcoltuk a hul áját, az

aztán tegnap este odament hozzátok, és beszélt nektek

meg mindnyájunknak. Nagyon okos emberek vagytok!

A mekkai belátta esztelenségét, és nem kisebb elképedéssel kiabálta:

- Akkor nem is volt halott! Al ah, Al ah!

- Nem, de ti olyan romlott agyúak vagytok, hogy elevenen eltemettétek, és élő fölött

mondtátok el a halotti ünát.

- Erről nem tehetünk. Merev volt, halottnak kel ett tartanunk.

- Akkor mi miért nem követtük el ugyanezt a hibát? Azonnal észrevettült, hogy él.

- Mert biztos abban a pil anatban tért. magához, és felébredt. Hal gass el a

szemrehányásaiddal!

- Te fogod nekem megtiltani, hogy beszéljek? Ne tedd magad nevetségessé! Tudtátok,

hogy időnkét elhagyja a lelke, várnotok kel ett volna, amíg visszatér. Mi nemi tudtunk erről, mégis kivettük a sírból. Tekintsétek magatokat a gyilkosának, annak el enére, hogy mi

megmentettük az életét.

El Gáni tekintete gondterhelten kutatta Hálef arcát.

- Beszélt rólam?

- Meglehetősen sokat.

- Mit mondott?

- Azt nekünk mondta, nem neked, tehát meg is tarjuk magunknak.

- De tudnom kel !

- Mi pedig hal gatni fogunk róla. Különben is, senki nem mondhatna jót rólad, ő sem.

- Akkor hazudott nektek. O hozzánk tartozik. Hozzátok ide!

- Ezt először még meggondoljuk. Ő a maga ura, azt tesz, amit akar.

-Akkor költsétek fel, és mondjátok meg neki, itt akarom tudni magam mel ett!

- Ember, nem gondolod tán, hogy csak parancsolnod kel , és meg is történik, amit akarsz.

Nekünk köszöntieti az életét, tehát hozzáült tartozik.

A mekkai aggodalma nőttön-nőtt. Úgy hangzott, mintha egyre jobban elveszítené az

önuralmát, olyan izgatottan kiáltotta.

- Ő az enyém Ezerféle jótéteményben részesítettem, amiért a legnagyobb hálával tartozik

nekem. Nem tűrhetem, hogy idegenek között legyen. Jöj ön ide!

- Úgy, ezek szerint igencsak tartasz tőlünk? -Tartok? Miért? Hogyhogy?

- Mert amit tőle hal hatunk, veszélyes lehet rád nézve.

- Veszélyes? - nevetett fel gúnyosan, de nevetése erőltetettnek hatott.

- Igen, veszélyes! - bólintott Hálef - A lelkiismereted mindenesetre nem tiszta...

- Törődj a magadé tisztaságával! Ideküldöd?

- Nem.

- Akkor majd mindjárt meglátod, mit teszek. Felköltöm. Akkor biztos idejön.

El Gáni teljes erőből átkiabálta a vak ember nevét. Az öreg felébredt, s hal gatózva

felegyenesedett.

- Elhal gass! Egy szót se többet! - parancsolt rá Hálef, s közben előhúzta a kését és El

Gáni felé bökött. - Még egyet kiáltasz, és őröltre elnémulsz!

Ez a fenyegetés olyan energikusan hangzott, hogy el is érte a célját, a mekkai magába

roskadt és elhal gatott. Hálef gondoskodott róla, hogy hal ja a parancsot: szúrják le, ha még egyszer kiált. Aztán hozzám fordult

- Hanneh felébredt. Főz nekünk kávét. Gyere!

Én is láttam, hogy az asszonysátor legszebb úrnője elhagyta a hordszéket, és az

edényekkel foglalatoskodik. Amíg odasétáltunk hozzá, a kis Hádzsi megkérdezte:

- Jól csináltam, szidi?

- Hm! Tényleg nem tartod lehetségesnek, hogy a mü-nedzsi vissza akarna menni a

társaihoz? A viselkedésedből erre következtetek.

- Az én viselkedésemből? Hogy érted ezt?

- Elhitetted El Gánival, hogy a münedzsi olyasmit mondott el nekünk, amit nem kel ett

volna.

- Miért baj ez? Fel akartam dühíteni, és ez sikerült is.

- Ez olyan siker, amivel nem kel ene büszkélkedned, Hálef.

- Miért nem?

- Először is nem valami nemes dolog bosszantani az embereket. Másodszor pedig,

védencünknek, a münedzsinek nem tettél ezzel jó szolgálatot. A bizalmatlanság magva,

amit eUi ntettél közte és El Gáni között, ennek a szegény vaknak nagyon rossz

gyümölcsöket teremhet, ha ragaszkodik hozzá, hogy visszatérjen korábbi társaihoz. Azt

hiszem, nem kel ett volna ezt csinálnod.

- Hm..., hm! Igaz, nemcsak hogy nem viselkedtem nemesen, hanem vigyázatlan is voltam.

Most már belátom, hogy sokkal jobban össze kel szednem magam, mint gondoltam.

Tudod, szidi, az ember mégiscsak egy nagyon gyenge teremtmény, és én, a te öreg,

vigyázatlan Ilálefed, a leggyengébb fajtához tartozom. Nem?

- Ez teljesen felesleges kérdés, mert ha magad is belátod, nincs szükséged a válaszomra.

Menjünk Hannehhez! Intett neked.

Előresietett. Az asszony beszélni akart vele, tudni akarta, hogy hol jártunk tegnap olyan

sokáig, és mit csináltunk. Kara hozzájuk csatlakozott, és magam viszont a perzsához

mentem, aki már szintén felébredt, és a münedzsi közelében üldögélt. Amikor leültem

mel é és beszélgetni kezdtem a bas naszírral, a vált megismerte a hangomat, és

megkérdezte:

- Nem tévedek, hogy a Draa vádiból való effendi van. itt?

- Nem, nem tévedsz - válaszoltam. - Én vagyok az.

- Ki van még itt?

- Egy barátom, aki a te barátod is. A mi csapatunkhoz tartozik.

- Milyen napszak van? Úgy tetszik, világos van.

- Igen, hajnal van. A nap nemsoká feljön.

- Mikor találtatok rám?

- Tegnap.

- Nem régebben? Akkor amit mondani akarok neked, az a tegnapi beszélgetésünket érinti.

Talán inkább hal gatnom kel ene, de van bennem valami, ami arra ösztönöz, hogy

beszéljek veled. Ben Núr is ezt akarja. Ezt a nevet ismered?

- Igen.

- És azt is tudod, hogy lelkemet gyakran vezeti olyan helyekre, amelyek nem itt a földön

vannak?

- Igen, ezt is tudom.

- Akkor el akarom neked mondani, hogy az elmúlt éjszaka megint nálam járt, és vele

elhagytam a földet.

-Hol jártál vele?

- A halál óráján.

- Hiszen az idő, nem hely.

- Eddig én is azt gondoltam, de most már jobban tudom. Ezen az éjszakán számomra az

hely volt, ahol Ben Núrral egy magas szildán ál tam, hogy lássam a haldoklók lelkeit

elvonulni magam mel ett. Olyan pontosan látom magam előtt, hogy le tudom írni neked.

Az aggastyán meg is tette ezt, és elbeszélése pontosan egybehangzott azzal, amit a

sziklán hal ottunk. Bennünket nem említett a kísérője. Ezért megkérdeztem:

- Egyedül voltál azon a különös helyen?

- Nem, Ben Núrral.

- Senki más nem volt veletek? -Nem.

Nem tudta tehát, ki volt vele, és hogy mi is elkísértük a sziklára.

Belefogott a beszámolójába. Egyenként leírta a lelkek seregeit úgy, ahogy Ben Núr tegnap

megmutatta neki. Amikor befejezte, megkérdeztem tőle:

- Biztos vagy benne, hogy valóban láttad, nemcsak álom volt?

- Nem álom! Bár gyakran álmodom, de pontosan meg tudom különböztetni az álmaimat

attól, amit láttam, úgyhogy nem lehet szó tévedésről.

- Olyan éles a határ álom és a látomás között, hogy tényleg nem cserélheted össze őket?

- Igen. Még álom és álom között is képes vagyok különbséget tenni. Vannak álmok,

amelyek egyszerűen csak folytatásai az elalvás előtti utolsó gondolatoknak, amelyek

foglalkoztattak, nincs jelentésük. Vannak azonban másfélék, amelyeket kívülről kapok. Ha

Ben Núr valamit mondani akar, amit más módon nem tud közölni velem, azfl álmomban

mondja el. Ébredés után pedig tudom, hogM nem mentem el vele, hanem csak álmodtam,

de ez az álom I az ő szándékos műve volt. És éppúgy sohase tévedek! abban, hogy lelkem

elhagyta a testemet, és hogy hol járt. I Az első időben, amikor ezt még nem szoktam meg,

és neiH volt gyakorlatom a különbség megál apításában, előfordult I tévedés is, de most

már soha.

- Tehát hiszel mmdenben, amit az ilyen utakon látsz?

- Hiszek.

- Azt is elhiszed, amit Ben Núr ma éjszaka mondott I neked?

-Azt is! És még soha nem esett ennyire nehezemre, mint 1 épp ma, hogv higgyek neki.

-Miért?

- Mert olyan nagyon sokan voltak, akikről azt mondta, I hogy átjutnak a Romlás

Szakadékán.

- Miért zavar az téged, hogy sokan vannak vagy kevesen? 1

- Mert magam hosszú életem során csak egyetlen emberrel találkoztam, akiről feltétlenül

meg vagyok győződve, hogy előtte megnyílik az üdvösség kapuja. Micsoda hatalmas

szeretetnek, jóságnak és könyörületességnek kel abból az emberből itt az életben

kisugároznia, akiről Ben Núr azt mond-ja, hogy a mennybe való. En soha, soha, ezt az egy

embert I kivéve, nem találkoztam olyannal, akiben lett volna szeretet.

- De hiszen voltak szüleid és testvéreid?

- Gyűlöltek engem!

- Barátaid?

- Annak nevezték magukat, de nem voltak azok!

- Egy nő?

- Képmutató volt!

- Gyerekek?

- Nem voltak gyermekeim, ezerszer hála Al ahnak ezer™ Mert ha lettek volna gyermekeim,

akik éppúgy megcsalnak, | mint mások tették, akkor már rég nem élnék, és a csalón I ál t

bosszú miatt a Halál Hídjáról a Romlás Szakadékába j zuhantam volna. Azt hiszed, hogy

mindazok után, amitB eltűrtem, képes vagyok még a szeretetre?

- Igen.

- Aídja meg Al ah a jóhiszeműségedet, hiszen amikor bennem hinni szeretnél, az

emberiségben hiszel. Igen, megőriztem szívemben a szeretetet, e miatt az egyetlen ember

miatt, akiben megtaláltam. Önzetlen könyörületében elfogadta az enyémet és ezzel

megmentett a kétségbeeséstől, és megmentett az evilági és túlvilági romlástól. Az ő

szeretete adta vissza nekem a már elveszített hitemet az emberiségben. Amióta emlékezni

tudok, hiába kutattam a szeretet után. Kerestem Istennél, az emberelőiéi, az életben, az

egyházban...

- Az egyházban? - csodálkoztam el.

- Igen, az egyházban. Nem akarom elhal gatni előtted, hogy keresztény voltam. Neked, a

moszlimnak végtére is mindegy, hogy gyermekkorom óta, vagy csak rövid ideje vagyok az

iszlám híve.

- Mi vitt rá, hogy kilépj a keresztény egyházból?

-Az, hogy hiába kerestem a szeretetet. Ismerd csak meg őket, azokat a keresztényeket!

Hitval ásukban mennyire megosztottak, szektákra meg mindenféle más részekre! És hogy

gyűlölik meg üldözik egymást! Ehhez jön még a saját szomorú sorsom. Nem akarok többé

arról a hitről hal ani, amelyik szeretetet tanít, de hívei, akiket ismertem, a leg-

szeretetnél íülibb emberek a földgolyón. A keresztények Bibliája azt mondja, hogy a

cselekedeteiről ismerszik meg az ember, én azonban haraggal mondom, a hitet a

gyümölcséről lehet megismerni, és ezek a gyümölcsök nem mások, mint a gyűlölet, az

irigység és önzés, úgyhogy nem volt számomra nehéz a döntés, hogy a moséban1

keressem, amit a templomban nem találtam.

- És ott megtaláltad?

1 Mecset, a mohamedánok temploma.

Milyen szívesen tettem volna fel neki másként a kérdést és vettem volna őt védelmembe!

Tényleg csak szeretetnélküli keresztényeket ismert? Am erre a rövid kérdésre kel ett

szorítkoznom, mert hosszabb vitára nem volt most idő, és mivel elhal gattam előtte, hogy

keresztény vagyok, gondolnom kel ett arra, hogy ne hassa át szívemet a megértés.

Renegát volt, és tudni való, hogy a türelmetlenség és a hitbéli rajongás a hitehagyottakban

a legveszélyesebb. Csak kis idő múltán válaszolt.

- Nem azért kezdtem veled beszélgetni, hogy ösz-szevessük a kereszténységet az

iszlámmal. Már hal ottad, hogy csak egyetlen ember volt az életemben, aki azt adta

számomra, amit kerestem: a szeretetet. Ennek az eml bérnek köszönhetem, hogy

egyáltalán még élek, testileg, lelkileg, szel emileg újrateremtett engem, én pedig neki

szenteltem magam mindenemmel, ami csak vagyok, amim csak van, testemmel,

lelkemmel, egész életemmel.

- És ki az az ember?

- Abadil ah.

- A mekkai seh el háre, akit El Gáninak hívnak?

- Igen. Szeretnék kérdezni tőled valamit. Szabad?

- Kérdezz!

- Az előbb jótevőm, egyetlen barátom hangját hal ottam. Mondd, itt van?

- Igen.

- Miért nem jön ide hozzám?

- O és kísérői halottnak hittek, és eltemettek téged, majd tovább jöttek ide. Megijedtek, amikor hirtelen j megláttak, és kísértetnek véltek.

Mennyire sajnáltam ezt az árva, öreg, vak embert! Bár hitehagyott volt, aki elvetette

magától a kereszténységet, j de félrevezették és megcsalták, megérdemelte az együtt- I

érzésemet. Kerestem a módját, hogy a lehető legkímélete-sebben adjam tudtára az

igazságot. A perzsa ezalatt nyűg- I talanul mocorgott a helyén. Most nem gondolt a vak

embem rel szembeni kötelezettségeire, hanem csak a tolvajlásra és I arra, hogyan is

kezeltük azt. Egy pil antással figyelmeztet-1 tem, hogy uralkodjék magán, de sajnos hiába.

- Nem vagyok se szel em, se kísértet -jelentette ki. - Itt I akarom tudni magam mel ett őt is, a fiát is és a többieket. I Hívjátok ide!

Ekkor a bas naszírból kirobbant:

- Ide hozzánk? Eszünkben sincs.

- Nincs? Miért nincs? - képedt el a münedzsi.

- Tisztességes emberek nem ülnek le gazfickók mel é!

- Gazfickók? Kire érted ezt?

- El Gánira és rablóbandájára.

- Rabló...ban...da? Jól hal ottam?

- Jól hal ottad.

- Gazfickó lenne? Tolvaj? Vagy szörnyű tréfát űzöl velem, vagy akitorát tévedsz, hogy

nagyobbat már nem is lehet.

- Se nem tréfálok, se nem tévedek. Komolyan beszélek, és amit mondok, az a tiszta

igazság, hisz kezünkben vannak a bizonyítékok.

- Milyen bizonyítékok?

- Azok a dolgok, amelyeket el opott, és amelyeket visz-szavettünk tőle.

- Hol... és mit... mit lopott volna el?

- Megrabolta a Kansz el A'dhát Meshed Aliban. Én, a kincs bas naszírja, katonáimmal

idáig követtelek benneteket, és itt el is kaptam a tolvajokat meg az értéktárgyakat.

A vak elhal gatott. Uj ai görcsösen mozogtak, mintha lenne valami köztült, amit a legkisebb

rostjáig szét akarna morzsolni. Jó idő múlt el így, aztán arca felém fordult, sugárzó szeme

rám nyílt.

- Effendi, itt vagy még?

- Itt vagyok.

- Beszélni akarok veled, csak veled, ezzel a másikkal viszont egy szót se többet. Al ahra, a

kalifákra, a Koránra és mindenre, ami szent, kérlek, mondd meg nekem az igazat!

- Megmondom.

- Akkor beszélj! Valóban tolvajokként tartjátok fogva a kísérőimet?

- Sajnos igen.

- Beszéld el nekem, hogyan történt!

Ügy tettem eleget a felszólításánalt, hogy teltintettel voltam rá is. Figyelt, egyetlen szóval sem szakított félbe, s amikor befejeztem, ült még egy darabig csendesen. Láttam, hogy

minden tagjában remeg, Szörnyen felindult ál apotban volt. Feszülten vártam, mire

határozza el magát. Végül megszólalt.

- Effendi, megteszed, amit kérek tőled?

- Azt még nem tudhatom.

- Semmi olyat nem fogok kérni, amit ne tudnál teljesíteni. Sőt, nagyon könnyen

teljesítheted.

- Mondd, mi az!

- El Gánl tehát a foglyotok? -Az.

- Engedd meg, hogy odamenjek hozzájuk, és én is fogoly legyek!

Nem is vártam mást. Teljesíthettem ezt a kívánságát! Ahogy ezen törtem a fejem, folytatta:

- Szavamat adom, hogy megteszem, amit akarok, pedig vak vagyok, és nem is látom El

Gánit. Csak akkor akadályozhattok meg ebben, ha megkötöztök. Ha azonban ezt nem

teszitek meg, akkor odamegyek hozzá. Nem kel megmutatnotok. Szólítom, s ha válaszol,

hangja elvezet hozzá. Mondd hát, mit határoztál!

A beszélgetés utolsó mondatát az odaérkező Hálef is hal otta. Ő válaszolt helyettem.

- Én, Hádzsi Hálef mondom meg, mi fog történni. Azok foglyok, mert loptak, te azonban

tisztességes ember vagy, tehát szabad. Nem akadályoz hatmik meg abban, hogy azt tedd,

ami tetszik. Már most át akarsz menni hozzájuk?

- Igen, azt akarom.

- Alikor ál j fel, és add a kezed! Csak ne bánd meg, amit most teszel! Odavezetlek.

Utánuk se néztem, hanem felál tam, és odamentem Han-nehhez, alá éppen leterítette a

szőnyeget a kávézáshoz. A perzsát is meghívta.

Amikor Hálef visszaért, leült mel ém, és megkérdezte, ahogy rendesen mindig, ha valamit

saját elhatározásából tett:

- Jól csináltam, szidi? -Jól.

- Örülök, hogy egyetértéseddel találkozott, de a dolognak nem örülök. Mást nem tehettünk,

mert a vak ember a maga ura, s nincs jogunk akarata el enére rendelkezni fölötte. Mit

tehettünk volna vele, ha kényszerítjük, hogy I velünk maradjon?

- Magunkkal vihettük volna Mekkába.

- És ott?

- Nincs kétségem afelől, hogy ott sikerült volna jobb helyet találnunk neki, mint az eddigi.

- Én is így gondolom, de ha nem találtunk volna neki megfelelő helyet, van a haddedíhnek

sátraiban elegendő hely egy vak ember számára, akinek a jelenléte senkitől nem követel

áldozatot. Ez a münedzsi nem fog soká élni, közelebb ál a túlvilághoz, mint a földhöz. A

lelke egyszer már majdnem eljutott a hídig. És mi mindent tudhattunk volna meg még tőle!

- Kíváncsi lettél? - Nem kíváncsi, hanem szomjas a tudásra.

- És azt hiszed, hogy ez a tudás hasznodra és törzsed hasznára lehet?

- Igen. Ha a földi élet fölkészülés a mennyre, akkor kötelességünk minden lehetőséget

megragadni, hogy megtudjunk valamit a túlvilágról.

- Úgy gondolod, valami igazat.

- Talán csalásnak tartod, amit tegnap hal ottunk?

- Még nem engedhetem meg magamnak, hogy megítéljem. Ha a vak inkább velünk, mint

ál ítólagos jótevőivel tartana, talán több anyagot kaphatnánk az ítélethez. A túlvilág

gondolatával talán ne is foglalkozzunk tovább, hanem törődjünk az evilággal.

- Igen, a pil anat bizony szükségessé teszi. Mi fog most történni?

- Nem akarjuk a tolvajokat megbüntetni, tehát szabadon engedjük őket. Természetesen a

beni kálidok sejkjét is. Ez azonban nem történhet csak úgy, minden további nélkül.

Biztosítanunk kel magunkat, hogy legalább addig ne történjék el enünk semmi, amíg itt

vagyunk.

- Akkor azt javaslom, hogy a sejket csak az után engedjük el, ha megesküdött, hogy

felhagy minden el enségeskedéssel velünk szemben.

- Ezt mindenesetre megtesszük.

- Mondd, szidi, nincs valami jobb védekezési eszközünk, mint az esküje?

- Nincs, legalábbis én nem tudok jobbat. És te?

- Én sem.

- És Kutab aga?

- Nekem sincs jobb ötletem - valotta be a perzsa. -barátotokká tettetek, és tietek a hálám,

amíg csak élek Ezért hát nekem se lehet közömbös, hogy fenyeget-e v szély benneteket

továbbra is a beni kálidok részéről. Különben én teljesítettem itt a feladatomat. A lopott

kincseket visszavettem, az aszakjaim újra szabadok, csak tevére kel szál niuik és

hazamennünk.

- Mi tor indulsz?

- Ahogy ti elindultatok, előbb nem.

- No és mi, szidi? - szólt közbe Hálef- Mi mikor indulunk?

- Ha a beni kálidok elmentek.

- Miért nem korábban?

- Úgy látszik, már nem ismersz, Hálef.

- Hogy? Én ne ismernélek? Ó, szidi, milyen tréfa ez?| Tudod, hogy jobban ismerlek, mint

saját magamat

- Az utóbbi kérdésed után kételkednem kel ebben, hisz elfelejtetted azt a szokásomat,

amelyik úgy hozz~ tartozik, mint szablyám markolata.

- Milyen szokásról beszélsz?

- Hogy amennyire csak lehet, biztonságban tudjam a] hátamat. Ennek a szokásunknak már

annyi sikert köszön- j hetünk, kedves Hálef, hogy eszembe se juthatna eltérni tőle itt,

ebben a veszélyes sivatagban.

- A hátunkat? A beni kálidokra érted?

- Igen. Ha előbb elmegyünk, a hátunkban maradnak, és nem tudjuk, mibe kezdenek. Ha

előttünk vannak, akkor ameddig csak szükséges, szemmel tarthatjuk őket, és lehetetlenné

válik számukra, hogy komolyan háborgassanak bennünket. Ezt, ugye, belátod?

- Micsoda kérdés! Ha nem látnám be, akkor víz nélkülij folyó lennék, vagy láb nél dili ló,

vagy felőlem akár Hálef nél dili Hanneh. Csak azt nem tudom, a beni kálidok bele-mennek-

e ebbe. Hogyan akarod rákényszeríteni őket?

- Úgy, hogy nem engedjük őket a kúthoz. Ha meggyőződnek róla, hogy nem kapnak vizet

a tevéiknek, akkor sietniük kel , hogy elérjenek egy másik kutat.

- Ahol azonban elhasználják előlünk a vizet, és ha odaérünk, nekünk már nem lesz.

- Ez legyen a legkisebb gondunk. Először is egyáltalán nem biztos, hogy ugyanoda

igyekeznek, ahová mi. Az előttünk lévő vidék gazdagabb vízben, mint a mögöttünk lévő,

nem kel tehát ugyanazt az utat választanunk, mint a beni kálidok. Aztán hadd hívjam fel a

figyelmedet a Bir Hilura itt. A beni kálidok előttünk értek ide, mégis vízhez jutottunk, sőt

olyan mértékben urai vagyunk most a kútnak, hogy el enfeleink engedélyünk nélkül nem is

jöhetnek ide. Megnyugodtál?

- Igen, teljes mértékben, szidi! De nézd csali a mek-kaiakat, milyen buzgón magyaráz El

Gáni a vak embernek! Mindent egész másként fog neld elmondani, mint ahogy történt.

Olyan fényben fogunk megjelenni a münedzsi előtt, amire, ha igaz lenne, egyáltalán nem

lehetnénk büszkék. Nézd! Ott jön egy őrünk egy beni káliddal! Indul a vég kezdete.

A haddedíhn, alá a futárt magával hozta, elmondta, hogy az egész beni kálid csapat

elindult a kút felé. Nem kis fáradságába került rábeszélni őket, hogy ál janak meg és várják

meg sejkjük válaszát.

- Mivel indokoltátok, hogy nem jöhetnek ide? - faggatta Hálef.

- A sejk akaratával - hangzott a válasz. - Ezt a futárt küldték, hogy beszéljen a sejkkel.

- Helyes. Mindjárt elintézzük az ügyet. Menjünk Tavil sejkhez?

A kérdés nekem szólt. Felál tam.

A perzsa is felál t, s elindultuk a kúthoz, ahol megkötözve feküdt a sejk. A beni kálid

követett. Ahogy a sejk megpil antott bennünket, mérgesen felkiáltott.

- Na, ott jön végre valaki! Nem tudtatok volna valamivel korábban gondolni rám?

A beni kálid láthatólag el volt képed ve, hogy törzse vezetőjét fogolykén találja.

Bizonytalanul körbenézett, úgy válaszolt.

- Te akartad így!

-Az nem parancs volt, csali úgy mondtam. A kettő különbségét megjegyezhetitek. Hol

táboroztatok az éjszaka?

- Ahol a lovakkal gyakoroltunk délután.

Nem volt rá okunk, hogy a sejket megzavarjuk a futár kikérdezésében, ezért élvezettel

hal gattuk a párbeszédet.

- A katonákkal?

- Azokkal.

- Hová tettétek őket?

Tavil szeme szikrát hányt ennél a kérdésnél. A futár lesütötte a szemét, és zavartan

válaszolt.

- Elmentek.

- Hová?

- Azt nem tudtuk, de most láttam, hogy itt vannak.

- Persze hogy itt vannak, mert hagytátok megszöktetni Őket. Amikor megláttam őket az

éjszaka, azt hittem, halott aszakok szel emei, de hogy a mi foglyaink, azt lehetetlennek

tartottam. Vakká és süketté tett benneteket a sejtán!. Másként nem történhetett volna meg,

hogy húsz fogoly elszökjék többszörös túlerőben lévő őrzői elől. Megkötöztétek őket?

-Meg...

- De nem őriztétek rendesen?

- De, nagyon szigorúan. Középen feküdtek. Semmi óvintézkedést nem mulasztottunk el.

- Az nem igaz! Ha nem követtek el valami nagy hibát, nem tudtak vohia megszökni. Ki

fogom vizsgálni ezt az| esetet, és a vétkeseket hazaküldöm az öregasszonyokhoz

papucsot varrni!...

Erre a beni kálid hangot váltott.

- Nem vagyunk vénasszonyok. Én beni kálid vagyok, szabad beduin, és csak annak

vagyok alattvalója, akit] magam akarok szolgálni. Az aszakok szökésében senki nem hibás

közülünk, csak a dzsinnek, alak nagy tömegben jöttek ránk.

- Miféle dzsinnek voltak azok?

- Sötét alakok, olyanok, akár az éji árnyak. A tegnapi kísértet vezette őket.

- Miféle kísértet?

- A szel em, amelyik idejött és beszélt hozzánk.

- Al ah! - kiáltott fel a sejk, és megkettőzte a figyelmét. - Ez a szel em volt az?

-Ez...

- Ti pedig azonnal szétszaladtatok?

- Nem. De két lidércfény volt a kezében, amelyekből élő ördögök lobbantak elő. Igazhitűek

vagyunk és a próféta alázatos követői, de hogy szel emeidvei és ördögöltkel harcoljunk, azt

ne várja el tőlünk senki.

- Majd megtudom én mindjárt, miféle lidércfények voltak azok. Égett tűz?

- Kettő is. Amikor szel em az elsőhöz ért, elfutottunk.

- Az ászaitokat meg otthagytátok.

- Ott, mi mást tehettünk volna? Aztán messziről látttút, hogy a táborban mindenféle árnyak

suhannak ide-oda, s amikor elmentelt, visszajöttünk, de az ászaitokat már nem leltük ott, a

tevéik is eltűntek. Elvitték őket a szel emeit.

- Megmutatom neked a legnagyobb szel emet. Nézz oda! Ki ül ott a vendégünk, Abadilah

mel ett?

Futár eddig még nem vette észre a münedzsit. Amikor meglátta, felkiáltott:

- Al ah őrizzen meg a megkövezett ördögtől! Hát nem ott ül? Ő az!

- Nézd csak meg! Ördög, kísértet vagy ember?

- O lenne... lenne... ő...?

A futár teljesen elképedt, megzavarodott. A sejk ráordított:

- Ha még most, világos nappal se tudod, akkor nem csodálkozom, hogy az éjszaka

sötétjében elvesztettételt az eszeteket. A münedzsi volt az. Ki tudja, miféle lángot tartott a kezében, Abadilah barátom, kérlek, kérdezd meg tőle.

El Gáni teljesítette a kérését, és megtudakolta a mel ette ülő válttól.

- Hal ottad, miről beszéltek?

- Igen, minden szót - válaszolta a münedzsi, aki teljesen éber volt.

- Tudod, hogy tegnap este egy másik helyen voltál? -Tudom...

-Hol?

- A helyet nem ismerem. Odavezettek, és kaptam két égő fáklyát a kezembe.

-Kitől?

- A haddedíhnek sejkjétől és a Draa vádiból való ef-fenditől. Azért mentem bele ebbe, mert

az asszony azt) mondta, hogy az én javamra történik.

- Tudtad, miről van szó?

- Nem. Azt nem mondták meg. A jegyzéked tolvaja meg az orgazdája becsaptak és

szégyenletesen rászedtek. Ha becsületesek lettek volna, semmi pénzért nem teszem

meg ] nekik. Al ah büntesse meg őket!

- El tudod képzelni, miféle árnyak voltak azok, amelyek veled mentek?

- Valószínűleg a csalók szövetségesei, a haddedíhn harcosok, mert az úton, amelyen

mennem kel ett, sok ember lépteit hal ottam magam mel ett meg a hátam mögött, akik

elkísértek. A visszaúton meg a fülem azt mondta nekem, hogy tevék vannak mögöttem.

Gyalázatos gazság megvalósításához használtali fel engem, amiről sejtelmem se volt. De

Al ah igazságos, egyetlen tettet se hagy jutalom vagy büntetés nélkül. Ezek a tolvajok és

csalók nem fognak átjutni Esz Sziráton, a Halál Hídján, hanem a Romlás Szakadékába

zuhannak.

- Ez mindent megmagyaráz - mérgelődött a sejk. 1 A fáklya fénye föltüzelte a

fantáziátokat, és ott is ördögfejeket vil antott elétek, ahol semmi se volt. A haddedíh-neket szel emeknek néztétek, és elrohantatok előlük, ahelyett, hogy egyszerűen lelőttétek volna

őket. Hát így tudták kiszabadítani a foglyokat, akikkel kikényszeríthettem volna a

győzelmet. Le fogok számolni veletek. Az öreg, vak, gyerekes és vigyázatlan embereket

ártalmatlanná kel tenni, nehogy még kutyább helyzetbe hozzanak mindnyájunkat. A

tapasztalatlan kölyöknek is meg kel értenie a dühömet, hogy miattatok el enál ásra

képtelenül azok kezében vagyok, akiken jót nevethettünk volna, ha szándékaim

megvalósulhatnak. De Al ahra és a prófétára esküszöm, hogy mindenért kárpótolni fogom

magam, amit ti elmulasztottatok!

Ez a fenyegetés újabb hiba volt, mert ha nem határoztuk volna el máris, hogy biztosítjuk

magunkat, akkor már ez is óvatosságra intett volna bennünket. A sejknél sokkal jobban

foglalkoztatott az a megfigyelésem, hogy El Gáninak sikerült meggyőznie a vak embert az

ártatlanságáról és a mi gonoszságunkról. A münedzsi rövid idő után megült a gazfickó

hálójába került. Jótevőjének és a legjobb embernek tartotta.

Hálef elégedett mosol yal hal gatta a sejk szóáradatát.

- Örülök, hogy végre belátod és becsületesen beval ód tehetetlenségedet.

Kihasználhatnánk ezt a mostani helyzeted úgy, hogy örök időkre megemlegess bennünket,

ám mi nagyhírű, jóságunkban úgy határoztunk, hogy olyan kíméletesen bánunk veled,

ahogy azt a szeretet parancsa előírja szánmnkra, ahogy minden emberrel, még az

el enségeinkkel is bánunk.

- Nem kedvelem a szereteteket! - fortyant fel Tavil ben Sahid.

- Akkor is el kel fogadnod, és nem fogsz el ene szegülni, akár tetszik, akár nem.

- Nem tudok róla, hogy beval ottam volna a tehetetlenségem. Vannak még harcosaim, akik

többszörös túlerőben vannak veletek szemben.

- Nem tartunk tőlük. Először is, mi vagyunk fölényben, és gondoskodni fogunk róla, hogy

abban is maradjunk.

- Követelem, hogy engedjetek szabadon! Ha nem teszitek, ezzel a beni káliddal parancsot

küldök a harcosaimnak, hogy azonnal fogjanak fegyvert el enetek.

- Csak próbáld meg elküldeni! Ha el merészelne menni az engedélyünk nélkül, egy

golyóval őröltre itt tartanánk.

- Al ah verjen meg! - vicsorgott a sejk, mivel tudta, hogy Hádzsmak igaza van.

Hálef elengedte az átkot a fíile mel ett, és folytatta:

- Kutab aga, a barátunk, követte a betörőket, akik megrabolták a Kansz el A'dhát Meshed

Aliban, el akarta fogni őket és a síiták szent városába vinni, ahol halálbüntetés várt volna

rájuk. Elhatározta azonban, hogy erről lemond. Futni hagyja tehát őket, mint ronda

férgeket, akikkel nem piszkolja be magát az ember. Talpra verésre ítéltük őket, de ettől is

eltekintünk, mivel nem kívánjuk érinteni azt a mocskot, amitől szinte csöpögnek.

- Beszélj csak, beszélj! - sziszegte a sejk. - Ha befejezted, majd én is elmondom, amit

akarok.

- Helyes! Engedelmeskedni fogok neked, te, táborunk hatalmas parancsolója! A tolvajokkal

tehát a magmik részéről végeztünk. Most rajtad a sor. Téged is szabadon fogunk engedni.

Egyetértesz?

- Tovább!

- Talán nem elég?

- Több mmt elég, gonoszság, elvetemültség, ami kezdettől jel emző volt rátok. Milyen

meghatóan tudsz beszélni a jóságotokról! Ismerem a romlottság szakadékát, ami e mögött

az ál ítólagos elnézés mögött tátong. Eltekintetek a tolvajok megbüntetésétől, mert nagyon

jól tudjátok, hogy ártatlanok. El opták tőlük a jegyzéket, nektek pedig sikerült magultat a

tárgyakat elragadni tőlük, és színlelt engedékenységgel akarjátok fedezni magatokat. így

van, gazfickók!

Szavait gúnyos kacagás követte, amelyekben annyi arcátlanság volt, hogy a kis Hálef

hirtelen odafordult hozzám, és dühtől sziltrázó szemekkel kérdezte:

- Szidi, nem lehet, hogy bűnnek számítson, ha most a korbácsom ad neki meggyőző

választ.

- Embert nem verünk, Háleíl

- Rendben van, altkor uralkodom a haragomon.

- Ne beszélj haragról! - nevetett a sejk. - Amit haragnak mondasz, csak afölötti mérgelődés,

hogy átlátok rajtatok. Ehhez jön még a gyávaság, a gyalázatos félelem a mi ismert

bátorságunktól.

- Gyávaság? - képedt el Hálef.

- Ne tagadd! Nagyon jól emlékezhetsz, miben ál apodtunk meg. Párviadalt kel vívnunk a

mekkaiakért. Most harc nélkül is vSzabadon engeditek őket. Hát ez nem gyávaság?

Hádzsi alig bírt a mérgével. Nagy erőfeszítésébe került, hogy nyugodtan válaszoljon.

- A tények felcserélése, amit Ideszeltél, csakhogy hetvenkedhess...

- Igazat beszélek.

- Nem, hazudtál! Arról nem volt szó, hogy a tolvajok szabadonbocsátásáért megküzdünk,

hanem a személyük fölötti hatalom volt a harc tétje. Nálatok voltak, és meg akartuk

szerezni őket. Ezért ál apodtunk meg abban, hogy a győztesé lesznek. Most azonban nem

a foglyul ejtésről van szó, hiszen már a foglyaink, hanem hogy szabadok legyenek. Ila

büntetlenül elengedjük őket, akkor azt könyörületből tesszük. r

- Hiába erőlködsz. Úgy van, ahogy mondtam. A tőlem való félelmetekben akarjátok őket

szabadon engedni, ugyanakkor megtartani El Gáni tulajdonát.

Ahogy a bátor, kis Hádzsit ismertem, aki számára a gyávaság a legnyomorúságosabb

dolog volt a földön, attól tartottam, hogy most elhamarkodottan fog cselekedni, és már

közbe akartam szólni, de észrevette szándékom, és fel is szólított erre.

- Szidi, most csendben légy, kérlek. Egy ilyen sértést nem tűr el egy haddedíhn harcos!...

Éltkor megszólalt egy hang mögöttünk:

- És egyetlen haddedíhn asszony se! Megfordultam. Hanneh ál t ott szikrázó szemekkel és

kipirult arccal. Az izgatott tárgyalás olyan hangosan folyt, hogy odaátra, a kút előtti térség másik oldalára is áthal atszott. Idejött hát, hogy a maga részéről is visszautasítsa a

megalázó vádakat, s ennek szokatlansága egy pil anatra mindenkit ehiémított. Aztán Tavil

ben Sahid szólalt meg gúnyosan:

- Egy nő! Ez is azt bizonyítja, amit mondtam, hogy a haddedíhneknél az asszonyok

bátrabbak a férfiaknál.

Ekkor Hanneh elkapta Hádzsi karját, egy erőteljes mozdulattal magához rántotta, és

beszélni kezdett:

- Hanneh vagyok, Ateibeh leánya és a sámmarok tm zséből való haddedüinek sejkjének a

felesége. A félénkség vádját vágtátok az arcunkba, pedig a beni kálidoknak ezt a nagyszájú

sejkjét a fiam földhöz vágta és legyőzte. Ezt a] gyalázatot meg fogjuk torolni, s azt akarom, hogy Omar ben Szádeknek, valamint a férjemnek és a fiamnak a kezébe] kerüljön ez a

feladat! Nem akarunk semmit ezektol az emberektől. Lemondunk mindenről, amit eddig

elértünk,; még a lopott és visszaszerzett kincsről is. Meg fogunk küzdeni értük, de aki

győzelmünk után is tolvajnak mer nevezni bennünket, azt a hiénák és sakálok elé vetjük,

hogy falják fel! Én, a nő szólottam, a férfiak viszont cselekedjenek!...

Hanneh hátralépett. Váratlan fel épésének és lángoló szavainak átütő hatása volt. Én is

hatása alá kerültem.) Alapjában véve egyáltalán nem értettem egyet azzal, hogy mindent,

amit eddig elértünk, megint a fegyverek döntésére bízzuk, de számunkra, férfiak számára

lehetetlen volt szembeszegülnünk ezzel a bátor asszonnyal, aki most nem gondolt se a

férje, se a fia iránt érzett szeretetére, Végülis ismertem mind a három férfit, akikről a mi oldalunkon szó volt, és eszembe se jutott, hogy aggódjam. Hogy Hálef férfi a talpán, azt

tudtam, Omar ben Szádek már sokszor bizonyított, miért ne lenne ez most is így? Testi és

szel emi ereje még egészen olyan volt, mint régen. És Kara ben Hálef? Nos, ő még nagyon

fiatal volt, nem lehetett olyan sok tapasztalata, mint nekünk, de apja személyében a

legjobb tanítómestere volt, és valahányszor a haddedíhnek között jártam, naponta

örvendeztem és csodálkoztam tanulékonyságán, ügyességén, erején és kitartásán.

Megtanulta tőlem azokat a ravasz trükköket és fogásokat, amelyek a legbecsületesebb

küzdelemben is megengedhetők, és a tulajdonképpeni fölényt biztosítják egy vele egykorú

el enfél el szemben. Senki nem fogadhatta akkora örömmel Hanneh javaslatát, mint a beni

kálidok sejkje, akinek ez visszaadta a reményt, hogy a drága végtagutánzatok birtokába

kerülhet. Meg se várta, amíg Hálef szóhoz jut.

- Tehát mégiscsak harc! A nő bátorságot ad a férfiaknak. És nemcsak a mekkaiakért folyik

majd a küzdelem, hímem a kincsért is.

Hálefet mintha kicserélték volna. Dühös fölindultsága, mivel volt egy biztos döntés, átadta a helyét a hideg nyugalomnak, amely a kevésbé hűvös el enfél el szemben neki biztosította a

győzelmet.

Öntudatos, fölényes mosoly bujkált az ajka körül, és majdnem közönyösen válaszolt.

- Igen, a kincsért is meg fogunk küzdeni, és most hal d a feltételeket, amelyektől

semmiképp nem térünk el. Ha egyetértesz, akkor a ti kezetekben van és a bátorságotokon

múlik, hogy megkapjátok, ami a mienk. Ha nem fogadod el, minden úgy marad, ahogy van.

- Akkor ki vele!

- Először is megkívánom, hogy bárhogy is dőljön el a párviadal, minden gyalázkodást

mel őztök. Nem vagyunk gyerekek, akik tehetetlenségült tudatában szavakkal cserélik fel a

tetteket.

- Elfogadom.

- A küzdelem ott kint a homoksíkon folyik, ahol a sziklák nem gátolják a te beni kálidjaidat

és az én haddedíhn-jeimet, hogy lássanak. Mindkét törzs egymással szemben ál fel, a

párviadalok középen folynak. A párviadalt egyenként vívja három-három beni kálid és

haddedílin. Az a törzs nyer, amelyik több viadalt nyer meg. Azé a kincs, amelyet addig a mi

őrzünk. A legyőzött törzsnek azonnal el kel mennie a kúttól és folytatni az útját. Megfelel?

- Igen, de az a feltételem, hogy most szabadon engedtek.

- Ne aggódj szeretett testedért! Nincs rá szükségünk, visz-szakapod, előbb azonban meg

kel esküdnöd a hamailodra.

- Kész vagyok erre is.

- Ebben az esküben azonban benne van, hogy a felek erre a napra félretesznek minden

hátsó szándékot.

- De későbbre ez nem vonatkozik? -Nem.

- Akkor ezzel is egyetértek. Remélem, hogy nem játék lesz, hanem küzdelem életre,

halálra.

- Úgy bizony! Vegyétek csak komolyan, nekünk mindég}', hogy játszanunk kel -e csupán,

vagy nem.

- Milyen fegyverekkel?

Erre az ilyen dolgokban egyedülál ó Hálef végtelen megvetéssel így szólt:

- Ez nekünk tényleg mindegy. Átadjuk nektek a döntés jogát. Válaszd ki a három

legderekabb bem* kálidot, és mindegyik maga határozhatja meg a harcnak azt a módját,

amelyben a legügyesebb. Nem szoktuk ilyen mel ékes dolgokon törni a fejünket.

- Csak ne add a magabiztost! Azt a sakált, amelyik a leghangosabban ugat, azt tépik szét

leghamarabb a keselyűk. Kész vagyok esküdni.

Feloldozták a kötelékeit. Hádzsi leült vele szemben. A kettőjük közé tett Koránra tett kézzel esküdtek, mindkettő a maga és az övéi nevében, hogy a megál apodott feltételeket

becsülettel és híven megtartják. Aztán a sejk megint a nyaltába akasztotta hamailját, felál t, hogy elmenjen.

Mielőtt távozott volna, megfordult és kijelentette:

- Még soha nem szegtem meg a szavam, ma is megtartom, de jaj nektek, ha ti nem lesztek

hívek az eskütökhöz! Rövidesen küldök egy futárt, hogy közölje, milyen fegyvereket

választottunk. De hogy a három legjobb harcosommal lesz dolgotok, abban biztosak

lehettek!... Azt tanácsolom hát, már most ássatok három gödröt, amibe el enfeleiket

temetitek.

Azzal elment és magával vitte a futárt is. A hadde-díhneket a várakozás hangulata kerítette

hatalmába. Párviadal életre, halálra, méghozzá háromszoros, micsoda esemény egy

beduin számára! A legkevésbé a perzsa törődött bele ebbe a fordulatba, s ezt nem is

lehetett rossznéven venni tőle. Már a célnál járt, most meg kénytelen volt az elért sikerről

lemondani, és az eredményt a fegyverektől függővé tenni. Atéreztem a gondját. Sikerült

annyira megnyugtatnom, hogy nem tiltakozott az imaszőnyeg tartalmáért folyó küzdelem

el en.

9. A fegyvernek összemérése

A párviadalra azt a tágas, homokos területet jelöltük ki, amelyen tegnap Ben Núr vezetett át

bennünket a münedzsivel együtt. Kmientünk oda és a homokba húzott vonalakkal kijelöltük

a magunk és el enfeleink

helyét. Hálef észak-déli hányt akart adni a felál ásnak, én azonban a másik két égtájat

javasoltam, és meg is magyaráztam neki, hogy előnyben van az a harcos, akinek a háta

mögül süt a nap, mint az, akinek arccal kel feléje fordulni.

Elhatároztuk hát, hogy a kijelölt térség keleti felét foglaljuk el.

Ez egyike volt az említett trükköknek, amelyek nem számítanak tisztességtelennek akkor

sem, ha az lebeg az ember szeme előtt, hogy túljárjon az el enfél eszén.

Nem kel ett, hogy lelkifurdalásunk legyen. Ez azonnal kiderült, ahogy megérkezett a beni

kálidok követe, s elmondta, amit rábíztok. Megtudtuk, hogy épp olyan ravaszságokon törik

a fejüket, mint mi. Hálef, mint a mi sejkünk, magához vezettette, és elmondatta magának,

amivel azt megbízták.

- Tavil ben Sahid, a bátor beni kálidok sejkje üzeni általam, hogy lövés, birkózás és

lándzsavetés lesz.

- Lesz? Nagyon parancsolóan hangzik, mintha nekünk ezt csak úgy tudomásul kel ene

vennünk.

- A sejk így is gondolja! - nyomta meg a szót a követ.

- ÓhohóL.

- Igen. Azt mondja, hogy egyedül ő választhatja ki a fegyvereket, és nektek nincs jogotok

el envetést tenni.

- Ugy! Az igazság azonban az, hogy megengedtem neki, hogy a fegyverekről ő határozzon,

tehát közölhetné udvari-1 asabb formában is a döntését. Tehát lövés?

- Igen, az lesz az első menet.

- Mivel?

- Hintával! Ez csak magától értetődik, minek kérdezed I hát?

- Ember! Ne feledd, hogy Iiádzsi flálef, a haddedíhnek I sejkje előtt ál sz! Ha nem tudod,

milyen hangon kel beszél-ni velem, mehetsz vissza dolgod végezetlen, mi pedig meg-1

tartjuk, ami nálunk van. Tavil ben Sahiddal együtt I megesküdtem, hogy nem lesz

sértő beszéd. Ez nemcsak j a szavak megválogatására, hanem arra a módra is vo-1

natkozik, hogy hogyan beszélj velem. Ezt jól jegyezd meg! Az ostoba kérdéseddel csak azt

bizonyítottad, sejtelmed sincs, hogy a Hintán kívül vannak más lőfegyverek is.

Meghatározta a távolságot?

- Hatvan lépés, és mindenkinek három lövése van.

- Olyan távolról? Ugyan ki fog olyan távolról találni?

Hálef arca csalódást tükrözött, belülről azonban nagyon elégedett volt, hiszen az ő és a

Kara fegyvere sokkal jobb volt bármelyik beduin flintánál. Én hoztam nekik ajándékba.

- Hudrukkal1 vagy ruszásszal2 lövünk? - folytatta előrelátóan.

- Természetesen ruszásszal!

- Rendben van. De mond meg a sejlaiek, hogy a golyókat a betöltés előtt be kel mutatni,

nehogy tévedésből hudrukkal lőjenek. És aztán birkózás lesz.

- Igen, meztelen felsőtesttel és egy késsel az övben.

- Minek a kés? Az nem kel a birkózáshoz.

- Mert a birkózás életre, halálra megy. Mihelyt az egyik földre fektette az el enfelét, joga van leszúrni.

- Úgy látszik, van köztetek egy híres birkózó.

- Van - vigyorgott szerénytelenül a beni kálid. - Abu '1 1

1 Sörét.

2 Puskagolyó.

Kuvvét1 senki nem győzi le. A nevéről is hal hatod. Ezért ál ítottuk ki őt.

- Meg van határozva, meddig tart a birkózás?

- Természetesen, amíg az egyiket leszúrják.

- Megint ez a természetesen! Úgy látszik, neked minden természetes! Valószínűleg azt is

természetesnek tartod, hogy harcosainkat a tieitek a legnagyobb könnyedséggel

lemészárolják? És lándzsadobás is lesz? A hosszú lándzsára vagy a rövid dzserídre2

gondoltatok?

- A dzserídre természetesen!

- Már megint természetesen! Te csakugyan egy valódi Abu el Ma'umár3 vagy. És persze

vannak feltételek.

- Termé... - ezúttal elharapta a szót és kijavította önmagát. - Igen. Közölnöm is kel ezeket: huszonöt lépés távolság. Mindenki három lándzsát kap.

- Úgy! Biztosan van köztetek egy kiváló lándzsahajító?

- Igen, és ő mindig talál - büszkélkedett a követ.

- Kíváncsivá teszel. Ez minden, amit mondanod kel ett?

- Hangsúlyoznom kel külön is, hogy nem lesz kímélet. Halálig tart a küzdelem, de vérnek

mindenképp kel folynia, különben nem érvényes a menet. Aki úgy megsérül, hogy nem tud

felál ni a földről, az legyőzöttnek számít, és a győztesnek joga van megölni. Most már

végeztem.

- Én még nem! Mikor jöttök?

- Fél órával a visszatérésem után.

- Akkor a szildáktól nyugatra jöj etek! Mi itt maradunk ezen a helyen, ahol most vagyunk. A

sejketek melyik fegyvert választotta?

- A sejk ...? -bámult nagyot a beni kálid. - Azt hiszed, ő is harcol?

- Hát persze.

- O, nem, ő nem. Már annak a gondolata is sértés, hogy ő is részt vesz a párviadalban.

Egy sejk nem közönséges harcos, ő természetesen csali sejkelckel ál ki.

1 Az erő atyja.

~ hajítólándzsa.

3 A magától értetődés atyja.

- Na már megint természetesen! Ha nem ál apodtunk volna meg, hogy nincs sértő beszéd,

most visszaadnám neki a gyávaság vádját. Én is sejk vagyok, de megküzdök minden

harcossal, aki méltó a bátorságomhoz. Részt fogok venni, és büszke vagyok rá, hogy nem

a biztos távolból nézem, amikor a harcosaim a törzsük hímevéért kockáztatják az életüket.

Csak még nem tudom, hogy a dzseridet, a birkózást vagy a ílintát választom, mert először

látnom kel az el enfelet. Ha azonban...

- Azt nem teheted - vágott közbe a követ.

- Micsoda? Nem választhatok?

- Nem.

- Ki akarja és tudja megtiltani nekem?

- A sejkünk. O határozza meg a fegyvereket és a feltételeket.

- A feltétel ékről nem volt szó. De beszélj tovább! Meghal gatom, amit mondasz.

- Sejkünk azt kívánja, hogy sorsoljátok a harcosaitokat. Közülük mindegyik abban a küzd

elemben vegyen részt, amit a sors akar.

- Ti viszont a legjobb birkózót, a legjobb lándzsást és valószínűleg a legjobb lövészt

ál ítjátok vele szembe?

- Természetes!

- Idehal gass ember, ha még egyszer meghal om a szádból ezt a szót, olyat teszek, amit

biztosan nem fogsz ter- ' mészetesnek találni! A ravaszságotok akár dicséretes is lehetne,

ha nem látszana ennyire ostobának. Kiválasztjátok minden fegyverhez a legjobb

embereteket, mi meg hagyjuk magunkat oda sodródni, ahová a sors akarja. Ez nem valami

okos dolog tőletek, hanem valami más, amit udvariasságom tiltja, hogy közelebbről

megnevezzek.

Tartott egy kis szünetet, közben tekintete Karáról Omar ben Szádekra aztán rám siklott.

Tudtam, mit gondol. A fia is rájött.

-Apám, fogadd el! - kérte a fiú.

- Mit? - mosolygott rá vissza Hálef.

- Nem félünk mi a sorstól sem, és ha nem egyezel bele, ezek még azt gondolják, hogy mi

is olyanok vagyunk, mint ők.

- Hogy érted ezt, fiam?

- Ók biztos csak egyetlen fegyverrel tudnak bánni, a többivel nem. Mutassuk meg nekik,

hogy a haddedíhn harcosok megtanultak ülni mindenféle nyeregben.

Erre az apai büszkeség öntötte el Hálef arcát. Odafordult a követhez.

- A fiam, Kara ben Hálef szavát hal ottad, és most már tudod az okát is, amiért

beleegyezem sejked kívánságába. Ne higgye, hogy túljárt az eszünkön, vagy hogy

félelmünkben tesszük, amit Idokoskodott. Nekünk mindég}', melvik fegyver kerül a

kezünkbe.

Végeztél?

- Igen.

- Alikor elmehetsz.

A beszélgetés végeztével Hálef velünk együtt a tábor felé indult, a beni kálid megjött

velünk. Ahelyett, hogy távozott volna, kérdezősködni kezdett.

- Azt mondtad, ó, sejk, hogy te is részt veszel a küzdelemben. Ki lesz a másik kettő?

- Ezt miért kérded?

- Mert szeretném látni őket.

- yalamennyien látni fogjátok őket.

- Én viszont most akarom őket megnézni. Iíádzsi kurtán felnevetett.

- Akarod?! Al ah! Nagyon kedves tőled, hogy akarod! Megengeded esetleg, hogy én is

akaijak valamit?

-Mit?

- Hogy ne mutassam meg neked őket! Elmehetsz.

A kúthoz értek éppen, amelynek a szélén ott volt a teli borvödÖr. A beni kálid nem

engedelmeskedett a felszólításnak, konokul ottmaradt, és azt mondta:

- Látni akartam őket, mert én magam is azok közt vagyok, akiknek dolguk lesz velük.

Az arcára kiült, elvárja, hogy megcsodáljuk. Hálef vizsga tekintetet vetett a beduin izmos

alakjára.

- Talán te vagy, aki mindhárom lándzsával biztosan találni fog?

Erre a beduin a magasba rántotta jobb karját, úgy, hogy a bő uj visszacsúszott róla és látni lehetett jól fejlett izomzatát, s öntelten felkiáltott:

- Igen, én vagyok az! Nézzétek ezt a kart, ezeket ad izmokat! Nincs számomra nehéz

lándzsa, se nagy távolság! Eredj el tőlem negyven lépésre, emeld fel a kezed, ési mondd

meg, melyik körmödet találjam el! És én eltalálom.

Ez a hencegés Hádzsinak a fejébe kergette a vért. Szeme a vödörre tévedt, és

megkérdezte a beduintól:

- Tehát meg vagy győződve róla, hogy győzni fogsz?

- Természetes.

- Akkor lehűtöm kissé felizzott képzeletedet! Hirtelen elkapta a vödröt, magasba lendítette,

s tárj

tabnát olyan ügyesen zúdította a beni kálid fejére, hogj minden oldalon egyforma

pataltokban folyt le róla. Érrel a haddedíhnek harsogó hahotában törtek ki. A beduinok a

halálos sértésen kívül nem ismernek semmi rosszabbat, | mintha nevetségessé teszik őket.

A beni kálid néhány szem-| pil antásra megmerevedett, aztán vil ámgyorsan előrántottál az

övéből a kését, hogy Hálef szívébe mártsa. Hádzsit biztosan elérte volna ez a gyors

támadás, ám észrevettem aj vödörre eső tekintetét, és eltaláltam a szándékát. Tudtam,

müven veszedelmes dolog, ha egy beduint ilyen módon nevetség tárgyává tesznek.

Figyeltem hát, és gyorsan | közbeavatkoztam. így is majdnem elkéstem, csak a fegyvert |

szorító kezet tudtam más irányba téríteni, s a kés Hálef ruháját hasította fel. Aztán

elkaptam a fickó mindkét felső karját, s úgy odaszorítottam a testéhez, hogy mozdulni se

tudott. Rákiáltottam:

- Szúrtál! Mint törzsed követe fegyvert használtál egyikünk el en! Tudod, milyen büntetést

ír elő a sivatag törvénye a sérthetetlenség ilyen meggyalázására?

A követet harcosaink azonnal körbefogták, és fenyegető szavak Idséretében kivonták

késeiket. Szorításomból hiába próbált szabadulni. Szaggatott szavakkal mentegetőzött.

-Meg... megsértett... vizet... ön...

- Hádzsi Hálef sejk csak az ígéretét teljesítette. Figyelmeztetett, hogy ne tartsd előre

természetesnek a vereségünket. Ezzel minket sértettél meg. Egy követ végezze a dolgát,

és tartózkodjék minden olyan szótól, ami nem tartozik a tárgyhoz. Hetvenkedtél a karoddal

meg az izmaiddal, most már érezheted, mit tartunk róla. Ha akarom, kiszorítom belőled a

lelket. Mivel fegyvert emeltél ránk, jogunk van minden további nélkül agyonlőni, de mert

kíváncsiak vagyunk utánozhatatlan lándzsavetésedre, futni hagyunk. A késed itt marad

bizonyítéknak, ha sejkednek netán eszébe jutna számon kérni rajtunk, hogy kezet emeltem

rád. Most pedig tűnj el, de gyorsan, mielőtt a többiek megbánnák, hogy futni hagylak!

Elengedtem. A kést, amelyet szorításomban kiejtett a kezéből, otthagyta, és gyorsan

elment. Amikor biztonságos távolba ért, visszafordult, fenyegetően felemelte a karját és,

odakiáltotta nekünk:

- Ezért megfizettek! A vízért a véreteket követelem. -Természetesen, természetesen!

-gúnyolódott Hálef. Amikor erre újra kitört a haddedíhnek hahotája, jobbnak

látta, ha elhal gat és elhordja az irháját.

Hanneh aggodalmasan közelebb jött, ám igen megörült, amikor látta, hogy a késszúrás

nem vérzik, s tűvel és cérnával gyógyítható.

Tudtuk hát, hogy miféle küzdelem vár ránk, de azt a legfontosabbat, sajnos, nem: hogy kire

melyik fegyver jut. Tulajdonképp megható volt, amikor Hálef, aki tapasztalt és ügyes volt,

szerényen megjegyezte:

- Persze jobb lenne, szidi, ha ebben a vonatkozásban is tisztában lennénk a helyzettel.

Megbeszélhetnénk veled, és tudom, ha ilyesmiről van szó, tőled mindig tamúhatunk

valamit.

- Nehezen, kedves Hálef! Mert amit tudok, és amire képes vagyok, azt te már mind

ismered.

- Még messze nem mindent! Tudod, szidi, úgy van ez veled, hogy amikor egyik vagy

másik fegyver forgatásáról beszélsz, mindig újabb és újabb esetek jutnak eszedbe, amikor

te ezt vagy azt a fegyvert használtad. Minden eset más, minden fegyverhasználat és

minden eredmény más. A kés, a flinta, a pisztoly megelevenedik, együtt gondolkodnak,

együtt mérlegelnek, formálisan együtt mesélnek veled!

- Mint a te korbácsod - vetettem közbe tréfálkozva.

- Ne nevess rajta! Az én korbácsom előkelő háremhölgy, vannak jó oldalai is, meg

szeszélyei is. De most nem róla beszélünk! Nem jut eszedbe valami? Valami hasznos

viselkedési mód, amivel próbálkozhatnánk?

- Már mindent tudtok! Egyre azonban szeretnélek figyelmeztetni benneteket: Szemetek

mindig az el enfélen legyen, minden más árt, mert szétszórja a figyelmet! A nézők között

bármi történhet, azzal ne törődjetek. A biztos, tévedhetetlen tekintet már fél siker. A

lőfegyverhez nincs mondanivalóm, a dzseridhez viszont igen. A következőképp csinálnám:

először hagynám, hogy eldobja valamennyi lándzsáját, mert ilyenkor csak rá és nem

magamra kel figyelnem. Ha nem osztom meg a figyelmem, könnyen kitérhetek a dobása

elől. Ha már nincs több neki, és nem is talált el, akkor magát védtelennek érzi, engem

pedig fölényben. Ettől elbizonytalanodik, s az nekem előny.

- De akkor ugyan azt teheti, amit te: csak magára kel figyelnie, és könnyen kitér a dobásod

elől.

- Ezt a biztonságérzetet azzal veszem el tőle, hogy egy ideig úgy teszek, mintha dobnék,

de nem dobok. Ezt nevetségesnek látja, és nem figyel eléggé. Ha észreveszem, hogy a

csehiéi ál va marad, már nem ugrik ide-oda, akkor tényleg dobok, és pedig mindhárom

lándzsát gyors egymásutánban.

- Masal ah! Mind a hármat? Miért?

- Azt fogja hinni, hogy csak egyet dobok, ezért minden figyelmét erre az egyre fordítja, és

nem énrám. Amíg a lándzsa ívét figyeli és felfelé néz, valószínűleg nem veszi észre, hogy

megint dobok. Ez a második lándzsa el fogja találni, ha nem, a harmadik biztosan. Ehhez

persze az szükséges, hogy valaki először is jő dzseridvető legyen, másodszor legyen éles,

gyakorlott szeme, hogy meglássa, melyik oldalra fog kitérni az el enfél, és oda célozzon.

- Köszönöm, szidi! Ezt a leckét megjegyzem magamnak. Szeretném, ha a sorsolás nekem

nyomná kezembe a lándzsát. Pontosan úgy csinálnám, ahogy tanácsoltad. És mit tennél a

birkózásban?

-Az az el enféltől függ, meg attól, hogyan zajlana. Egyiket se ismerem előre, tehát

lehetetlen eltervezni. Különféle birkózásfajták vannak. Itt biztosan a beduinoknál szokásos

fajtáról lesz szó, amikor az el enfelet mindenféle szabály nélkül megpróbálják úgy földre

vinni, hogy a legyőzött teljes testével érje a földet.

- Azt szeretném, ha ezt nekem hozná a sorsolás! - szólalt meg Omar ben Szádek. - Nekem

a legerősebb beni kálid se ál na el ent sokáig.

Omar, ha csak úgy ál dogálni látta az ember, nem látszott olyannak, akitől különösebben

tartott volna egy el enfél. Se magas, se széles nem volt az alkata, de aki ruha nélkül látta, és tudta, hányszor megál ta már a helyét, az biztosan jobban bízott benne. Birkózáskor

izmai vasból, mai acélból voltak. Ha szétvetett lábbal megál t, ökölbe szorította a kezét,

könyökét pedig szorosan a testéhez, több ember erőfeszítésével se tudták kimozdítani a

helyéből. Lábai, mint az oszlopok, amelyeket nem lehet megingatni. És valamennyi tagja

ilyen szívós.

- Igen, téged nem féltenélek - helyeselt Hálef. - Téged ugyan nem teper le senki. És azt a

fogásodat, amivel lassan ledöntöd, akit megfogsz, egyetlen haddedíhn se tudja utánozni.

- Az nem az én fogásom, hisz az effenditől tanultam. Nagyon egyszerű fogás, de az uj ak

persze egy pil anatra se engedhetnek, ha egyszer az ember már belenyomta az el enfélbe.

Ez a titka az egésznek. Ha rám esne a sorsolásban a birkózás, nyugodtak lehettek a

dicsőség felől. De, effendi, mit tartasz arról, hogy a küzdelem életre, halálra megy? A beni

kálidok biztos nem fognak kímélni bennünket. Úgy gondolod, mi is ugyan olyan szigorúan

bánjunk velük?

- Tulajdonképp ez a kérdés felesleges, hisz ebben a vonatkozásban ismeritek az

ál áspontom. Ha ártalmatlanná tudom tenni valamelyik el enfelemet anélkül, hogy

elvenném az életét, akkor élni hagyom. Már a legelemibb emberség is ezt parancsolja, de

még inkább keresztény hitem. Természetesen nem engedhetjük odáig jutni a dolgot, hogy

megkérdőjeleződjön a győzelmünk. Azt mondták, legalább vérnek folynia keli, ezen nem

változtathatunk, de arra semmi szükség, hogy a sérülés halálos legyen. Ha a három beni

kálid csak megsérül, épp olyan ártalmatlan lesz velünk szemben, mintha már nem is élne.

A fő, az: ne tudjanak felál ni a földről.

- De abban megegyeztünk, hogy a legyozöttnek feküdnie kel a földön - vetette közbe

Hálef.

- Semmi különös nehézséget nem jelent, ha például a golyó úgy találja el, amitől a térde

Összecsuklik. Én tehát a lábára és nem a fejére vagy a szívére céloznék.

- Akkor én azt szeretném, hogy a flinta nekem jusson! -jelentette ki Kara. - Apám, Hádzsi

Hálef tanúsíthatja neked, szidi, hogy nálam ritka, ha mel élövök. De nézzétek csak! Mit

akar a vak ember?

A münedzsi a mekkaiak mel ett ült. Most hirtelen felál t, és biztos léptekkel, mintha látna,

odajött hozzánk.

- Effendi, gyere velem! Egyedül! - szólított fel, és anélkül, hogy megál t volna átment

közöttünk.

Ez nagyon különös volt. Honnan tudta, hol ál unk, és 1 hogy én is ott vagyok? A mekkaiak

mondták volna meg neki? De még ebben az esetben se lehetne megmagyarázni a

határozott járását. És nem a saját, hanem Ben Núr hangján beszélt. Arca hul amerev volt,

és amikor beszélt, ajkai alig mozogtak. Ben Núr sziklája felé ment, én pedig követtem.

Megint fel akar mászni? Kétség nem fért hozzá, hogy megint magán kívül volt, most,

világos nappal! Ez is alvajárás vagy holdkórosság lenne?

Mielőtt elérte volna a sziklát, megál t, hozzám fordult, és újra idegen hangon szólalt meg.

- Effendi, én szeretlek téged, szeretem Isten minden teremtményét, ám ha találok a

szeretet törvénye előtt önként megnyíló szívet, ahhoz különös szeretettel közeledem.

Hal ottam a jóságnak azokat a szavait, amelyeket az imént kimondtál. Meg akarod lámélni

el enségeid életét, tiszteled az előkészületre nekik adatott időt, s ezt neked a túlvilágon fel fogják jegyezni, de már itt, az evilágon is viszonzásban részesül; ti lesztek a győztesek. De óva intelek tőled, magadtól és azsdártól1, aki az ember nyomorúságát és romlását akarja.

Tőled, magadtól, mert úgy veszélyezteted önmagad, mintha a saját el enséged volnál.

Kezem a bal kezébe vette, és végigsimított rajta a jobbjával.

- Soha ne légy büszke a benned lakó szeretetre! Az ég adta kölcsön neked, az ő tulajdona,

s neked, ha itt már működtetted, kamatostul vissza kel adnod. A szeretet az élet

legnagyobb értéke, s ezért azt, aki kapja, sokkal szigorúbban számoltatják el róla, mint az

olyan lelkeket, amelyekre kevesebbet bíztak. Ne gondold, hogy te jobb ember lennél, mint

azok. A nyomorúságos sztyeppéi bokortól csak szerény zöldel ést várunk, a víz mel ett ál ó

fától azonban gyümölcsöt is. A te kötelességed, hogy gyümölcsöt hozz, és nem

gondolhatod, hogy különösebb jutalmat kapsz ezért. Ez az oka, hogy figyelmeztetlek

önmagádra. Őrszel emed kért meg, mondjam el, amit most hal ottál. O vezeti ezt a vak

kezet, amelynek érintése számodra kedves, mert a helyes utat mutatja.

Ekkor elengedte a kezem, és tovább beszélt.

- És azsdártól is óva intelek. Küzdöttél vele, és mióta csak élsz, sokszor elgáncsolt téged, de te mindig felál tai, mert felemelt a saját akaratod, és megtartott az a láthatatlan kéz,

amelyik véd téged. Ez a kéz a te saját akaratod nélkül gyönge lenne, de azzal egyesülve

hatalmas erő. Ezért soha ne veszítsd el az akaratodat. Azsdár fáradhatatlan el enséged,

aki örökkön résen ál . Még téged se engedett szabadon, arra vár, hogy jöj ön egy olyan

pil anat, amikor gyenge leszel, és akkor újra kezdődik nehéz küzdelmed a hatalmával.

Látom, hogy itt leskelődik az utadon, és hamarosan összeütközésbe kerültök, ezért vigyázz

hát!

Amikor az aggastyán szünetet tartott, egy kérdés toltút a nyelvemre. Mintha gondolatolvasó

lenne, folytatta:

- Szeretnéd tudni, ki ez a sárkány?

Sárkány (perzsa szó).

- Igen.

- Elszakadt az Istentől. Azsdár elpártolt attól a birodalomtól, amelynek te most polgára

vagy, a szeretetnélküli világhoz-. Vigyázz, kerüld el az első lépést! Az elsőt követi a többi, és mielőtt még észrevennéd, hogy elhagytad az ösvényt, már messzire jutottál tőle. Engem

most arra kértek, mondjam meg neked, hogy egyenesen a sárkánnyal mégy szemben. A

harcot nem tudod vele elkerülni, ezért hát jelet kel adnom neked, hogy szedd össze

magad, ha emeli a mancsát. A veszély pil anatában hal ani fogod, hogy az azsdár szót

kiáltom. Mihelyt meghal od, azonnal kerüld el annak az elhatározásnak a véghezvitelét,

amit akkor éppen meg akarsz tenni, különben az a kikerülhetetlen romlásba visz téged.

Olyan fenyegetően beszélt, mintha tényleg veszélyben lennék. Aztán halkabban folytatta:

- Ezt a megfeketedett testet, amelyik most előtted ál , a csalárdság el enségeddé tette,

mégis arra kérlek, ne vond meg tőle a szeretetedet, amelyre olyan nagy szüksége van,

hogy oda jusson, ahol partot kel érnie! Én vezettelek egymáshoz benneteket, hogy ő

gyógyuljon, te pedig gyakorolhasd a szeretetet. Bocsásd meg neki, amit eltévelyedve tesz,

és maradj barátja tiltakozása el enére is! Tudok a szent városban egy szobácskát,

amelyben három imaszőnyeg van. Kettő vörös színű, azok nem az igaziak. A középsőnek

az alapja kék, és a Korán aranymondásai vannak belevarrva. Az az igazi. Ott találod meg

mostani gondolataid célját, az hozza meg a békét számodra, s egyben ott találod meg a

kulcsot is ahhoz a tetthez, amely a meneküléseteket jelenti, és nemcsak a tiéteket, hanem

valaki másét is. Nos, elmondtam, amit kel ett. Menj oda, ahol már várnak! Tarts ki amel ett,

ami neked adatott, és légy jó ember! Isten veled!

A búcsú szavai után a münedzsi otthagyta azt a helyet, ahová vezetett. Elment mel ettem,

vissza, egyenesen a kúthoz. Háttal ál tam a tábornak. Amikor megfordultam, láttam, hogy

jönnek a beni kálidok a kút sziklájától nyugatra, oda tehát, ahová a követnek mondtuk.

Szükség volt a jelenlétemre. Erre gondolt talán a vak, amikor azt mondta, menjek oda,

ahol már várnak? Különös!

Indultam tehát, időm se volt átgondolni, mit hal ottam. Persze azt akartam igazán bevésni

az agyamba, amit a mekkai szobácskáról hal ottam. Az bizony jóslat volt! Három

imaszőnyeg, a középső kék, arannyal varrott Korán-i idézetekkel. Ennek a középsőnek kel

annak lennie. De minek? Gondolataimat már most erre a célra kel irányítanom!

Mindenesetre az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy El Gáni ki tudta használni a

vakot, és azokban a nagy veszteségekben is bűnös lehet, amelyekről a münedzsi

panaszkodott. Talán erre vonatkozott az utalás? És hogy az által a szőnyeg által

menekülünk meg? Megmenekülni csak veszélyből lehet. Az pedig mindenesetre

elképzelhető egy El Gánival és embereivel való találkozás nyomán. És ki volt az a másik?

Talán a münedzsi? És ki azsdár, a sárkány? Már leselkedik rám, és a vele való

összeütközés elkerülhetetlen.

Abba kel ett hagynom ezt a töprengést, mert most a valóságnak volt szüksége rám.

A bem kálidok most vonultak fel, hozták magukkal tevéiket és egész málnájukat. Ebből arra

következtethettünk, hogy biztosak a győzelmükben, és azonnal el is akarják foglalni a kút

környékét. Egyelőre ál ataikat a szildák túloldalán helyezték el, aztán közelebb jöttek, és

úgy ál tak fel, ahogy a követüknek mondtuk. Legalábbis úgy láttam, hogy az általunk húzott

kör nyugati oldalára vezette őket, és ott jár fel s alá. Úgy látszik, sikerült a napnak háttal maradnunk. A sejkjük büszke tartózkodással egyelőre még a tevéknél maradt. A mi

haddedíhnjeink már korábban elhelyezkedtek. Hanneh számára leterítettek egy szőnyeget,

hogy azon ülve nézhesse a küzdelmet. így hát most senki nem tartózkodott a kútnál, mert

a mekkaiak is elmentek. Hálef megmondta nekik, hogy tehetnek, amit akarnak, és láttam,

hogy a münedzsi visszatérte után átmentek a beni kálidokhoz. Az ál ataikat is magukkal

vitték. A kincs, amiért a párviadalt vívni fogjuk, a mi őrizetünkben maradt.

Mindenekelőtt elővettem huszonöt lövetű karabélyomat. Amikor Hálef ezt meglátta, meg is

jegyezte:

- Nagyon helyes, szidi! A sejk ugyan nagyon hiú arra a hírére, hogy soha nem válik

szószegővé, de mégsem lehet bízni ezekben a beni kálidokban, fia veszítenek, a

felfordulás erőszakosságokhoz vezethet, amit nem lesz képes megakadályozni. Erre a

karabély a legjobb el enszer. Itt] a helyed Hanneh mel ett. Kutab aga ül majd a másik

oldalára.

Nálunk nyugalom volt, a beni kálid oknál viszont nagy sürgés-forgás, ami elég sokáig

tartott, amíg lenyugodott. Végül félkörben ültek le, kihagyva középen egy széles sávot,

hogy a golyó meg a repülő lándzsa meg ne sértsen valakit a nézők közül. Csak hárman

nem ültek le. Büszkén, kihívó mozdulatokkal járkáltak fel s alá. Ezek voltak az el enfeleink.

A leöntött is köztük volt.

Végre Tavil ben Sahid is odajött. Belépett a körbe, és méltóságteljesen középre lépett.

Három hőse követte. Várta, hogy odamenjünk hozzá, amit meg is tettünk. A tegnapi

veréstől dagadt arcáról leolvasható volt a gyűlölet, bár erőltetett nyugalom mögé rejtette.

- Tilos a sértő szó - kezdte. - Ezért inkább tetteink fognak beszélni.

Látszott, hogy válaszra vár. Mivel nem szóltunk, megkérdezte:

- Ismeritek a feltételeket?

- Igen - vetette oda kurtán Hálef.

- Nem lesz kímélet. Holtan akarunk látni benneteket, vagy súlyos sebekben, hogy ne

tudjatok felál ni a földről.

- Csak arról beszélsz, ti mit fogtok tenni, én azonban megmondom, hogy kímélni fogunk

benneteket. Mi nem gyilkosságra és vérre törekszünk.

- Ál íthatod nyugodtan, mert úgyse juttok odáig, hogy rajtunk gyakoroljátok a kíméletet.

Sorsoljunk! Hol vannak a harcosaitok?

- Itt, mi hárman.

- Ez a gyerek is? -Őis.

- Elvesztetek! Al ah úgy elsötétítette az értelmeteket, hogy a leggyengébb embereket

választottátok ki. Itt van három pálcika. A leghosszabb a flinta, a legrövidebb a birkózás, a harmadik a dzserid. Húzzatok!

Tavil odatartotta a kezét a pálcikákkal. Amikor megtörtént a húzás, Hálef boldogan

mosolyogva rám nézett. Kívánságunk teljesült, mert rá a lándzsa, Karára a flinta, Omar ben

Szádekra a birkózás jutott.

A sejk észrevette a mosolyt.

- Ne légy olyan vidám, inkább sírnod kel ene, mert az elkerülhetetlen halált sorsoltátok ki

magatoknak. Magam fogok felügyelni a küzdelemre. Először a lövés jön, aztán a dzserid

és végül a birkózás. Kezdjük most mindjárt, mert nincs kedvünk várni. Negyedóra múlva

valamennyien átmentek a Halál Hídján. Most kimérek hatvan lépést.

- És megmutatjátok a golyókat - figyelmeztette Hálef.

- Nem. Szavamat adom nektek, hogy csak golyóval lövünk. Legyen elég ennyi! Nem

megsebesíteni, hanem megölni akarunk benneteket. Eszünkbe se jutna sörétet tölteni.

Ez hihető beszéd volt, ráhagytuk.

A távolságot lemérte, s a két lövész felál t. Abeni kálidok lövésze meglengette a fegyverét,

és mint az a beduinoknál szokás, egy csomó kihívó megjegyzést kiáltott oda el enfelének,

amelyek mind a saját ál ítólagos lövésztudományáról szóltak. Kara hal gatott.

A perzsával együtt leültem Hanneh mel é. A nő bátran, minden aggodalom nélkül tekintett a

fiára.

- Szidi, megszólal bennem egy hang, amelyik mindig figyelmeztet, ha a fiam valami

nemkívánatos dologgal kerül szembe. Ilyenkor félek egy kicsit, ami elrabolja a nyugalma-

mat egészen addig, amíg az az esemény le nem zajlik. Mivel most nem hal om ezt a

hangot, meggyőződésem, hogy Kara nincs veszélyben.

Nos, Tavil ben Sahid jelt adott, hogy kezdődjön a lövészet. Hogy mikor és milyen

sorrendben lőjenek, arról nem esett szó. A két el enfél tehát azt tehette, amit jónak látott.

A beni kálid kihívóan ál t a helyén, mintha azt várta volna, hogy először őrá lőjenek, ez

azonban nem történt meg. Sokal ta a várakozást, felemelte fegyverét és célzott.

Karát figyeltem, vajon testének rándulása jelez-e találatot. A lövés eldördült, Kara

nyugodtan ál t, és csak kis idő múltán tett hozzánk fordulva egy el enfelét lekicsinylő

mozdtúatot, hogy megnyugtasson bennünket. A golyó elszál t mel ette. Hálef, aki Omar ben

Szádekkal ott ál t mel ettünk, apai büszkeséggel mondta:

- Látjátok, úgy ál ott, mint egy fal! Még a kisuj a se mozdult a lövésre. Ha ez a beni kálidok legjobb lövésze, akkor ne is mutatkozzanak előttünk!

- Vajon visszalő-e a fiunk? - kérdezte izgatott hangon Hanneh.

- Nem hiszem. Lábhoz tette a fegyvert, és nem mozdul. Milyen büszke a tekintete!

Megmutatja, hogy olyan törzs fia, amelynek harcosai fittyet hánynak a fütyölő golyóknak.

Nézzétek viszont a másikat!

Meg tudtam érteni Hálef és Hanneh érzelmeit, hiszen ez volt az első alkalom, hogy

kedvencüknek nyílt párharcban kel ett helytál nia. Ha számításba vesszük a beduinok élénk

természetét, már maga az a hideg nyugalom, amit a fiatalember mutatott, elismerésre

méltó volt. Más biztos lármásan adott volna hangot az elhibázott lövés feletti örömének.

A mi oldatunkon teljes volt a csönd. Nem úgy a beni kálidoknál, akik nagy ordítozással

fejezték let csalódottságukat. Ez megfosztotta a lövészt nélkülözhetetlen nyugalmától. A

sejk ordibálva tett szemrehányást neki, az pedig mérgelődve válaszolt, miközben újra

töltött.

Amikor elkészült, csend lett odaát. A beni kálid felszólította Karát, hogy ő is lőjön. Kara még csak nem is válaszolt, mozdulatlanul ál t ott, mintha odagyökerezett volna, így múlt el nem

kevés idő. Erre a sejk odakiáltott a törzs becsülete képviselőjének:

- Ez a haddedíhn kölyök nem mer lőni, vagy nem is tud. Nincs időnk. Lőj te! De

rendesebben, mint az előbb, különben hazaküldelek!

Tavilnak eszébe se jutott, hogy az efféle fenyegetésekkel csak felizgatja az emberét. Az

akaratlan felkiáltással válaszolt, és fölrántotta a fegyvert. Ezúttal hosszabban célzott, aztán eldördült a lövés. Kara megint sértetlen maradt. Odaát még nagyobb ordítozás következett,

mint az előbb. Erre a szerencsétlen lövész hátrafordult és rákiabált a társaira:

- Fogjátok be a szátokat! Ki tud így lőni? Al ahra esküszöm, hogy a harmadik golyóval nem

vétem el!

A beni kálid gondosan töltött, aztán azonnal felemelte a fegyvert, s ezúttal még

hosszabban célzott, olyan hosszan, hogy a fegyver remegni kezdett.

- Megint nem fog találni! -jelentette ki Hanneh.

- Ez az ember nem lövész - mosolyodott el Hálef. -Le kel ene engedni a Hintát, hogy

pihenjen a karja. De nem, most... most...!

A flinta elsült, és ez a harmadik golyó is elkerülte a célt.

- Hamdulil ah! - kiáltott fel Hálef. - Hanneh, lelkem legkedvesebb fénye, látod, hogy ál

lelkünkből lelkedzett gyermekünk? Sértetlenül és nyugodtan, mintlia csak levegő lenne

előtte, nem pedig a bem kálid törzs legjobb lövésze! Büszke vagyok rá, nagyon büszke!

A másik oldalról persze más hangok hal atszottak; akkora volt a lárma, mintha soha se

akarna vége szakadni. Kara egyik lábával kissé hátralépett, rátámaszkodott a fegyverére,

hogy kivárja, míg a beni kálidoknál újra helyreál a nyugalom.

- Szidi, kinézed belőle, hogy rögtön az első lövése oda fog találni, ahová ő akarja?

- Kara nem fogja elhibázni.

-Megfogadta, amit a lándzsavetésről mondtál, hogy kivárnád az el enfél mindhárom

dobását.

Odaát végre megint csend lett. A beni kálid ott ál t a helyén, és látszott rajta, hogy nem

valami kel emesen érzi magát, de azért tett egy kihívó mozdulatot a karjával, és

odakiáltotta Karának:

- No, lőj már! Tán reszketsz, hogy durranást fogsz hal ani? Ne félj, kölyök! Az a golyó nem

neked, hanem nekem szól. Van körülöttem elég hely a golyódnak.

Kara ekkor szólalt meg először.

- Nem körülötted, a testedben lesz a helye. Ti az életünkre törtök, én azonban meghagyom

a tiédet.

- Ne hetvenkedj, hanem lőj!

- Bebizonyítom neked, hogy elvehetnem az életed, ha akarnám. Előre megmondom, a

lábadba fogok lőni. Éppúgy eltalálhatnám a fejed vagy a szíved.

- Lőj, azt mondom! Türelmetlenül várom, hogy kinevethesselek.

Ez persze csali olyan szájaskodás volt, mert hogy félt a találattól, az abból is látszott, olyan testhelyzetet vett fel, amivel a legkisebb testfelületet nyújtotta a célzáshoz, oldalra fordtút ugyanis.

Amikor ezt megláttam, rögtön az a lövés jutott eszembe, amelyikkel Tanguának, a kiova

indiánok törzsfőnökének szétzúztam mindkét térdét.1 Tangua is, hogy el ne találjam, ezt a

testhelyzetet, választotta, hiába figyelmeztettem. Büntetése az lett, hogy golyóm mindkét

térdén átment. Most Kara ugyanezt tehette, és bíztam benne, hogy hasonló sikerrel teszi.

- Miért ál sz másként, mint én ál tam?

- Azt teszek, amit akarok.

- Félsz?

- Ne nevettesd ki magad, taknyos kölyök! Még számolni is fogok! Tehát: egy... kettő...!

Kara felemelte a fegyvert, nem lassan és meggondoltan, hogy beduin módra lőjön, hanem

az amerikai nyugat embereinek gyors mozdulatával, amit tőlem tanult. Az effajta lövés

nehéznek látszik, de nem az. Megkíván bizonyos készséget, de annál nagyobb találati

pontosságot nyújt. Amikor a beni kálid egyet számolt, felemelte a fegyvert, kettőre célzott,

háromra eldördült a lövés. Majdnem ugyanabban a pil anatban a beni kálid mindkét karja a

magasba csapódott, ide-oda tántorgott aztán lerogyott a földre, ahonnan nem is tudott

többet felkelni. Kara tényleg mindkét lábát eltalálta. Mesterlövés volt. Néma csönd volt, és

hal ani lehetett a győztes büszke szavait:

- A taknyos kölyök megtartotta a szavát. Folyik a vér, tehát ennek a küzdelemnek vége. A

legyőzött az enyém, ám

' Lásd: Kari May: Winnetou I. kötet.

én neki adom a második meg a harmadik golyót és vele az életet. Kara ben Hálef harcos

és nem gyilkos.

Ezzel Kara megfordult, és örömtől sugárzó arccal odajött hozzánk. Odaát felugráltak a beni

kálidok és a sebesülthöz rohantak. Pokoli volt a lárma. Hálef szívére szorította a fiát, s

amikor Kara meghajolt az anyja előtt, a nő az ifjú fejére tette a kezét és túláradó szeretettel suttogta:

- Tudtam, hogy győzni fogsz. Fiacskám, beváltottad a reményeinket. A szüleid és a

haddedíhn törzs büszke rád.

Én csak csendben megszorítottam a kezét és elismerően bólintottam. Komolyan a

szemembe nézett, és így szólt:

- Nem tartottam semmitől, de úgy éreztem, nem én ál tam ott, hanem egész, kedves

haddedíhn törzsem. És amikor hannadjára se talált el, szilárd meggyőződésem volt, hogy a

három golyóból kettő felesleges lesz.

- Igen, ezt az órát legnagyobb büszkeségem órájává avattad. Erről fogok mesélni még

akkor is, ha már a nyelvem az öregségtől más történetekhez túl nehéz lesz is. - erősködött

a kis Hádzsi. - Na, de mindjárt kezdődik a lándzsás küzdelem. Én mondom nektek,

mindenképp megál tam volna a helyem, de annak tudata, hogy dicső-séget aratott fiamat

követem, legyőzhetetlenné tesz.

Ez az örömteli magabiztosság sokat ért. Még a perzsára is jótékonyan hatott.

- Nem tudod elképzelni, mennyire aggódtam - fordult hozzám Kutab aga. - A szent hely

tulajdonáról van szó, amely már a kezemben volt, és megint kockáztatni kel ett. De most

már nyugodt vagyok. Egy győzelmünk már van, és ha Hálef így beszél, akkor az olyan

nekem, mintha már is a homokba szögezte volna el enfelét.

- Hal gass csak! Kezdődik.

Tavil ben Sahidnak sikerült végre rendet teremtenie. A sebesültet hátravitette, és kimérte a

távolságot, aminek a két lándzsavető között lennie kel ett. A „Magátólértetődés Atyja" már készen ál t.

Egy haddedíhnnek mindig van dobólándzsája, még akkor is, ha lőfegyver szintén van nála.

A legtöbbször vadászatra használják. A gazel át például a legtöbbször dzseriddel ejtik el,

nem golyóval. A hegye ennek a lándzsának hosszú, hegyes vas, a nyele pálmafa. Hálef a

küzdelemhez kiválasztotta magának a három legkéz-reesőbbet. Halkját levetette, és

ledobta a kabátját is, és amikor csupasz karjai láthatóvá váltak, egy pil antással felhívtam

rá a perzsa figyelmét.Az odasúgta:

- Megnyugtató. Nem hittem volna, hogy ennek a kisembernek ekkora izmai vannak.

Hálef el enfele ide-oda ugrált, s közben próbadobásokat csinált. Iládzsi csak pár pil anatig

figyelte, aztán kimondta róla az ítéletét:

- Fogalma sincs a davaránról1, szidi! Miközben úgy tesz, mintha meg akarna ijeszteni,

ügyességét megmutatni, bemelegíti a karját. Nekem erre nincs szükségem. Követni fogom

a tanácsodat, s megvárom, mint- Kara, amíg egy lándzsája se marad.

- Es akkor a tieidet gyors egymásutánban?

- Úgy van.

- Akkor figyeld a lábát! Annak a helyzetéből és a test hajlásából következtethetsz rá, merre

akar kitérni. Oda dobd a másik kettőt!

Most felhangzott Tavil sejk hangja, és Hálef lassan a helyére lépett. Akaratlanul is

Hannehra pil antottam. Ő meg rám mosolygott és bólintott.

Tavil ben Sahid a következő szavakkal fogadta sejkünket:

- A sejtán akarta, hogy az első menet a ti javatokra dőljön el. Elvette lövészünk karjának

nyugalmát, szemének biztosságát. De nehogy azt képzeljétek, hogy győzni fogtok! Már

látom a három lándzsát a testedben!

- Hát te meg mit hordasz itt össze? - mordult rá Hálef. - Kivontad magad a küzdelemből,

pedig mint sejknek, neked kel ett volna az elsőnek lenned... Nincs itt semmi keresnivalód!...

A rendre utasított káromkodott egy cifrát, de visszahúzódott, és nem szólt tovább egy szót

se.

1 Fordítás, lendületadás.

Ott ál t hát a két főszereplő huszonöt lépés távolságra egymással szemben. A beni kálid két

lándzsáját a homokba szúrta maga előtt, a harmadikat a kezében rúgóztatta, s odakiabálta

Hálefhek:

- Ide nézz! Itt a leghíresebb lándzsavető, akinek elbújhatsz az ereje és ügyessége elől!

- Természetesen! - kiáltott vissza nevetve Hálef.

- A dzseridem pont középen fogja átfúrni a tested!

- Természetesen!

A hencegő csak most vette észre a szó gúnyos hangsúlyát. Dühös lett, és ráordított

Hádzsira.

- Gúnyolódsz velem? Meghalsz a válaszomtól egyetlen szempil antás alatt!...

- Természetesen! - nevetett Hálef már harmadszor.

- Ez, ez lesz az utolsó nevetésed! Figyelj, megy!

Amíg ezt kiabálta, nekirugaszkodott és eldobta a lándzsát. A fegyver Háleíhez közel szál t

el, és bevágódott mögötte a homokba. Ez az ember figyelemre méltó el enfél volt.

Úgy látszott, hogy a dzserid eltalálja Hádzsit. Jól célzott dobás volt, nem is lehetett

egyetlen feddő szót se hal ani a beni kálidoktól, sokkal inkább bátorító kiáltásokat.

- Jó volt! Gyorsan a következőt, mielőtt ő dobna! Követte is a tanácsot. Kihúzta a második

dzseridet a

homokból, sokkal tovább méregette a kezében, mint az előzőt. Kéttenyérnyire zúgott el

Hálef feje fölött, be a homokba.

Ez se volt rosszabb, mint az első, de most már mérgelődtek, mert a győzelem esélye

háromharmadról egyre csökkent.

Annyi tanácsot zúdítottak a beni kálidra, hogy dühödten visszafordult, és rákiabált a

társaira:

- Nincs szükségem a mindentudásotokra! Ha jobban tudjátok, miért nem jelentkeztetek?

Gyertek ide, és csináljátok jobban! Én át...

Szavait Hálef éles füttye szakította meg, s erre visszafordult.

- Mi nem jut eszedbe? Megfordulsz? - szidta meg Hádzsi. - Ha kihasználom és dobok, már

hul a vagy.

- Miért nem tetted? - nevetett gúnyosan a másik.

- Mert a haddedíhnek sejkje az el enségére se támad alattomosan! A becsületességem

mentett meg.

- Csak be ne képzeld magadnak! Ki tudja, hova ment volna a lándzsád! Olyan közel, mint

az enyém hozzád, a tied nem kerül hozzám!

- Természetesen!

- Hagyd a gúnyolódást! Eddig csak ijesztgettelek, most viszont keresztülszúrlak.

- Természetesen!

Világos, hogy Hálef azért ismételgette ezt a szót, hogy el enfelét felbőszítse, s ezzel

rávegye, hogy mihamarabb eldobja a harmadik lándzsát is. Szándéka sikerrel járt, mert a

beni kálid most dühöngve felordított:

- Igen, természetes! Bebizonyítom neked, hogy úgy lesz! Hogy nagyobb lendületet vegyen,

pár lépést hátrált,

nekirugaszkodott, és előreugorva olyan erővel dobta el a lándzsát, hogy hal ani lehetett a

zúgását. Aztán mozdulatlanul, előrehajló felsőtesttel megál t, kimeredt szemmel követte a

fegyver röppályáját, hisz ennek találnia kel ett, mert ez volt az utolsó.

Hálefnek két lándzsa volt a bal kezében, a harmadikat a jobban tartotta. Látta, hogy a

fegyver jól célzottan pontosan felé szál , és úgy; rémlett, csak félreugrással tud

megmenekülni előle. Ám Hádzsiban volt annyi becsvágy, hogy ne mondhassák róla,

akárcsak egy uj nyit is elmozdult a helyéről. A jobb kezét készenlétben tartva éles szemmel

figyelte az el enséges lándzsát, és az életveszélyes hárítás sikerült. Hal ottuk a két lándzsa egymáshoz csapódását... az el enségé oldalra kitérítve elszál t.

Több száz torokból harsant fel a kiáltás. A dobás ldtűnő volt, mindenképp talált volna, ha

nincs ez a merész hárítás; hozzá még ez volt a második forduló utolsó lehetősége a beni

kálidok számára. El lehet képzelni a csalódásukat. Ahányan voltak, annyi hang harsogott

összevissza, mígnem a sejk csendet parancsolt.

- Csend legyen! - kiáltotta. - A fordulónak még nincs vége! Ha a haddedíhn se talál, akkor

sincs veszve semmi. Csak mutassa meg, mit tud, vagy sokkal inkább mit nem tud.

Tavi nak meg se fordult az eszében, hogy egy ilyen mesteri védekezésből a támadás

tekintetében is rendkívüli képességre lehet következtetni. Megint csend lett, és a három

lándzsa iménti tulajdonosa dühtől eltorzult hangon mindenféle gorombaságot kezdett

kiabálni Hádzsira. Valóban úgy volt, ahogy a sejk mondta. Ebben a pil anatban a mérleg

középen ál t. Ha Hálefhek sincs szerencséje, és a harmadik fordulóban az el enség győz,

akkor nincs döntés, és kezdődik minden elölről. Ezért a feszültség a legmagasabb fokra

hágott a beni kálidok között.

Minden szem Hálefre szegeződött. Feltételeztem, hogy egy ideig cselekkel fogja sakkban

tartani el enfelét, de nem ezt tette. Jó ideig mozdulatlanul ál t, és minden megjegyzés

lepergett róla. Aztán vil ámgyorsan, mint a gondolat, lendült a karja, és megtörtént a rég

várt dobás. A dzserid magas ívben repült olyan pontosan a célja felé, hogy a beni kálidnak

vége, ha a helyén marad. Minden szem, a miénken kívül a repülő fegyverre tapadt, senki

nem figyelt ebben a pil anatban Hálefre. O pedig látta: el enfele emeli a lábát, hogy egy

ugrással jobbra meneküljön. Gyors egymásutánban eldobta a másik két lándzsát, kissé

ebben az irányban célozva. Az első odaért, és a beni kálid úgy mozdult, ahogy az előre

látszott, de amint ezt megtette, a második mel e felső részébe fúródott, és ledöntötte, a

harmadili pedig a homokba szegezte a karját.

Nem lehet leírni azt a felzúdulást, amit ez a beni kálidok között kiváltott. A győztes azonban mit se törődött fölényének ezzel a hal ható eredményével. Nyugodtan visz-szatért hozzánk,

és csak a szokásos kérdést intézte hozzám:

- Csinálhattam volna jobban, szidi?

- Nem. Minden várakozásnak megfeleltél.

Hanneh mosolyogva nézett fel rá, és csali annyit mondott:

- Tudtam!

A bas naszírnak is volt hozzá egy kedves szava:

- Hádzsi Hálef Omar, megmentetted számomra a kincset, mert ez után a második vereség

után a beni kálidok már nem tarthatnak rá igényt. Valószínűleg a harmadik fordulóról már le

is mondanak.

- Csak nem gondolod! - szólalt meg Omar ben Szádek, aki már felkészült és felsőtestét

már lemeztelenítette.

- Látod, hogy már harcra készen ál ok. Ez a forduló már semmi esetre se ji ttathatja

kezükbe a kincset, de azt hiszik, hogy bosszút ál hatnak. Biztos lehetsz benne, hogy nem

mondanak le róla.

A perzsa most alaposan megnézte Omár meztelen felsőtestét, és megcsóválta a fejét.

- A ti harci képességeiteket akkor fedezi csak fel az ember, ha mát nincs rajtatok ruha.

Majd kétszer olyan szélesnek látszol, mint én!...

- Eddig még nem vetted észre? - nevetett Omar.

- Nem!

- Akkor majd nyisd ki jól a szemed, ha a beni kálidot kiemelem! Tanultunk az effenditől egy

csodálatos kulcscsontfogást. Ehhez kap tőlem az el enfél egy ütést a másik hónaljába,

elkapom az oldalán a húst, és ha mindez gyorsan és teljes erővel történik, a legizmosabb

embert is a homokra terítem.

- Tehát ezt is az effenditől vettétek?

- Nem - szóltam közbe. - Csak a kulcscsont alatti fogást mutattam meg. A többit Omar ben

Szádek próbálta ki és mutatta meg nekem röviddel az elutazásunk előtt. Ebben a dologban

ő a tanítómesterem, és igen kíváncsi vagyok, hogy utána tudom-e csinálni. Ma először

fogom látni, amint komolyan csinálja.

Ekkor felhangzott Tavil sejk mennydörgő hangja:

- Ide a birkózóval!

Azonnal felál tam, és átmentem hozzá. Hogy így ránk ordított, azért megérdemel egy kis

leckét.

- Minden okod megvan rá, hogy udvariasabb és szerényebb legyél - figyelmeztettem -,

mivel nemcsalt eddig voltunk győztesek, hanem bebizonyítjuk nektek, hogy ez titán is azok

maradunk. A Kansz el A'dhá mindenképp a mienk, a harc folytatása felesleges.

- Féltek, mi?

- Ez a kérdés az eddigiek után annyira nevetséges, hogy nem is válaszolok rá. Csak

tisztázni akarom, hogy mi, ha a harmadik menetet is végigcsináljuk, azt csak önként

tesszük. Már nem egészen tiszta a fejed.

Ettől a megjegyzésemtől olyan dühbe gurult, hogy elkapta a karomat és az arcomba

ordított:

- Azonnal kérj bocsánatot, különben puszta kézzel szétmorzsol ak!

- Nincs miért bocsánatot kémem - válaszoltam nagyon nyugodtan. - Megegyeztünk, hogy

nincs sértegetés, te viszont ránk ordítottál, mintha rühös kutyák lennénk. Most engem is

sértegetsz, sőt arra vetemedsz, hogy kezet emelj rám!... Békebontó vagy!... Figyelj jól arra, amit most mondok! Ha nem hal gatsz azonnal a szavamra, megmutatom, ki morzsolja szét

a másikat! Vedd le rólam a kezed!

- Ebfajzat! - kiabálta, és közben a másik karomat is elkapta. - Felakadtatok azon, hogy nem

vettem részt a viadalban. Most majd megmutatom neked, hogy...

Tavil nem folytathatta, mert ami most történt, torkára fagyasztotta a szót. Ordítozás közben

megpróbált leteperni, de kapott az imént említett kulcscsont alatti fogásból egyet, aminek

hatására elengedte a másik karomat és fel endítette a magáét. Ezzel szabaddá tette a

hónalját Meg is kapta mindjárt alulról fölfelé az oda való ütést, ami oldalra vetette. Abban a pil anatban belemarkoltam ugyanazzal a kézzel a derekába, úgyhogy ordítani is elfelejtett.

Kiemeltem, és levágtam a földre.

Tíz másodpercbe se telt, olyan gyorsan zajlott le az egész, hogy emberei csak azt látták,

hogy fekszik a földön, de nem tudták, hogy került oda. Fel akart ugrani, de nem tudott, csak

fájdalmas nyögések közepette volt képes föltápászkodni. Amikor aztán ott ál t

összegörnyedve előttem, folytattam a mondanivalóm, nyugodtan, mint az előbb.

- Nos, hogy ál unk azzal a szétmorzsolással? Azt, hogy ebfajzatnak neveztél,

megbocsátom, de kezet emeltél rám, és ez szégyent hozott rád és a törzsedre! Mostantól

mindenki tudni fogja: Tavil ben Sahid, a beni kálidok sejkje, aki olyan büszke, hogy

szavatartó ember, megszegte a Koránra tett esküjét.

Ezzel otthagytam, és visszamentem a helyemre. Onnan láttam, amint lassan elsántikál.

- Ezt jó csináltad - örvendezett Hálef. - Most már ő is legyőzöttek közé tartozik. Hogy fogja átkozni a haragját, ami belevitte ebbe hibába!

- Én meg mindjárt kipróbáltam az Omartól tanult fogásokat. Egészen kiváló, az el enfélnek

még a lélegzete is elál , és nincs ereje el enál ni.

- Tényleg így lehet - vetette közbe Hálef-, mert Tavil ben Sahid olyan meggörnyedve jár,

mint egy aggastyán, akinek botra van szüksége. Kíváncsi vagyok, mi fog most történni.

Talán felhecceli a harcosait egy nyílt támadásra el enünk.

- Attól nem tartok. Büszkeségét a szavahihetőségére valódinak tartom. A mostani

vereségét olyan súlyosnak érzi, hogy emberei előtt hal gatni fog róla. Ha sejtésem nem

csal, valami egész váratlan fog történni.

- Micsoda?

- Sok minden lehet. Valószínűleg visszavonulnak a küzdelem befejezése nélkül.

- Azt nagyon nem szeretném - jegyezte meg Omar ben Szádek. - Szeretném megkapni én

is a magam el enfelét.

- Ne mérgelődj miatta! Nemsokára lesz több is, nemcsak ez az egy. Megál apodásunk a

mai napra szól, holnaptól kétszeresen kibékíthetetlen el enségeink lesznek.

Meggyőződésem, hogy nem sokkal az után, hogy ehnentünk innen, egy új, sokkal

veszedelmesebb támadásra számítfiatunk a részükről. Bosszúra szomjasak, és különösen

a sejk arra fog törekedni, hogy elnémítsa azokat, akik elhíresztelhetik, hogy megszegte az

esküjét.

Az a sejtésem, amit az imént említettem, igaznak bizonyult. Láttuk, hogy a sejk maga köré

gyűjti tekintélyesebb harcosait, és tanácskozik velük. Ez eltartott jó ideig, aztán egyedül

elindult a köztünk lévő térségen át, majd intett nekünk, és megál t. Háleffel mentem oda

hozzá. Megpróbálta a komolyság álarca mögé rejteni, hogy a gyűlölet és bosszúvágy

vulkánja tombol benne.

- Hádzsi Hálef Omar és Akii Satír effendi - kezdett mondandójába -, a magamfajta híres

harcos őszinteségével meg kel val anom nektek, hogy elsiettem valamit, amit inkább nem

kel ett volna megtennem. Kérlek benneteket, felejtsétek el, és senkinek ne szóljatok róla.

Ennek a kívánságnak a teljesítéséért kárpótlást kínálok nektek.

- Mit? - tettem fel a kérdést.

- Lemondunk a viadal folytatásáról.

- Ez azt jelenti, hogy le kel mondanunk a harmadik győzelemről. Legyen. Tovább!

- Azonnal mdiúi nk innen.

- Azt úgy is meg kel ene tennetek, mert ez a vesztes kötelezettsége. Tovább!

- Nálatok hagyjuk a Kansz el A'dhát.

- Nem is vehetnétek el tőlünk, hisz az a győztesé, és mi győztünk. Van még valami?

- Nem tartotok igényt a mekkaiakra.

- Tartsátok meg őket Al ah nevében, mi szívből örülünk, hogy nem kel tovább

foglalkoznunk velük.

- Tehát egyetértetek?

- Azt nem mondtam. Tőlünk a hal gatás ajándékát kéred, és olyan dolgokat kínálsz érte,

ami már úgyis a mienk. Ez persze neked nagyon előnyös üzlet, hiszen mindent megkapsz,

és semmit se kel adnod érte. Mivel nem vagyunk szel emileg visszamaradott emberek,

mielőtt szavunkat adnánk, megvizsgáljtüc kicsit közelebbről is az ügyet. Hová mentek

innen?

- Az Ain Baridhoz1.

- Ha nem tévedek, egy egész napi útra van innen délnyugat felé?

- Igen.

- Es oda akartok menni? Eddig úgy tudtam, hogy a harc útja, amin most jártok, nyugatra,

észak-nyugatra vezet. Ugyan nem érdekel bennünket, mert a ti utatok nem a mi utunk, de

mert azt Idvánjuk, hogy útjaink ne keresztezzék újra egymást, reméljük, tényleg az Ain

Baridhoz mentek. Megegyeztünk, hogy a párviadalok befejezése után béke lesz közöttünk.

Hogy ál unk ezzel?

- Emiéi maradunk.

- Es később?

1 Hideg forrás.

- Újra harc lesz.

- Mi meg fogadjunk hal gatást, amiért te semmi mást, mint az el enségeskedés folytatását

kínálod? Kérésedre férfiválaszt kapsz, ez pedig így hangzik: Azonnal elhagyjátok Bir Hilut

és meghagyjátok nekünk a kikötött békénket. Ha így tesztek, akkor megígérjük a kívánt

hal gatást mindaddig, amíg nem fenyeget bennünket veszély a részetekről. Ez az

elhatározásunk, amihez se hozzátenni, se elvenni nem engedünk.

- Jó, ezzel megelégszem.

- Szavadat adod?

- A szavamat.

- Nyújtsd a kezed Hádzsi Hálef Omamak, a hadde-díhnek sejkjének, és végeztünk.

Megtette, Hálef kezét a kezében tartva keményen a szemébe nézett, aztán az enyémbe,

és minden szó külön hangsúlyozva megismételte:

- Hal gattok, amíg nem fenyeget bernieteket veszély a részünkről. Megegyeztünk. Mi most

elmegyünk.

Ezzel megfordult, és visszament az embereihez. Hálef kérdőn rám nézett, és a fejét

csóválta.

- Szidi, miért ismételte meg és hangsúlyozta olyan különösen azt a mondatot?

- Mert vigyázatlan, aki nem is sejti, hogy elárulta a szándékát.

- Hogyan?

- Ugye te is azt gondolod, hogy a beni kálidok égnek a bosszúvágytól, nem?

- Igen, persze.

- Ezek szerint a mi hal gatásunk mától a legközelebbi támadásukig tart. Am mert a sejk

nem bízik a hal gatásunkban, a lehető legrövidebbre akarja csökkenteni ezt az időt^Érted?

- Értelek. Azt gondolod, hogy rövidesen megint dolgunk lesz velük.

- Úgy van. Ma még nem, mert tartani fogja a szavát, de valószínűleg holnap, ha nem, akkor

holnapután. Szóval, résen kel lennünk! Ezt árulta el, és nem is tudja, hogy megtette. A

lehető legjobban az eszünkbe akarta vésni vál alt kötelezettségünket, de nem gondolt rá,

hogy épp ez az ismétlés egy éles eszű ember számára felszólítás arra, hogy rejtett

gondolataiban olvasson.

Omar ben Szádeknak be kel ett látnia, hogy legnagyobb sajnálatára le kel mondania egy

újabb hőstettről. Bizonykodott, hogy már előre örült neki, s mi ezt készséggel elhittük.

Tulajdonképp én voltam a hibás abban, hogy erről le kel ett mondania, mert ha nem jut

eszembe, hogy megleckéztessem a beni kálidok sejkjét, meglett volna a harmadik forduló

is.

Elégedetten figyeltük, hogy a beni kálidok gyors távozásra készülnek. Hogy nem az Ain

Baridhoz mennek, abban eg)' pil anatig se kételkedtem. Már altkor tudtam a forrásról, és

ismertem a helyét, amikor beszélni kezdett róla, mert nekünk is ez volt a következő úti

célunk, függetlenül attól, hogy ők odamennek-e, vagy sem. Ez volt ugyanis a következő

víznyerő hely ebben az irányban.

Mindenesetre eredményeinkkel elégedettek lehettünk. Visszakaptuk az el opott dolgokat,

kiszabadítottuk a perzsát és a katonákat, mi ötvenen egy többszörös túlerőben lévő

csapattal szemben. Sőt, még a harcteret is megtartottuk, míg a legyőzöttnek távoznia

kel ett.

Amikor a beni kálidok elkészültek, látjuk ám, hogy Tavil újra felénk közeledik. Nagy

meglepetésünkre El Gáni jött mögötte a münedzsit vezetve. Hogy a sejknek még valami

eszébe jutott, amit utólag közölni akar velünk, az könnyen elképzelhető volt. De mit akarhat

a másik kettő?

Egy bizonyos távolságban megál tak, és Tavil ben Sahid odakiáltott hozzánk.

- Nem a magam jószántából jövök, hanem ennek a két embernek a kedvéért. Valamit el

akarnak hozni tőletek, és félnek, hogy el enségként kezelitek őket. Mivel az én

vendégbarátaim és az én oltalmam alatt ál nak, gondoskodnom kel róla, hogy ez ne

történjék meg. Ezért kísértem el őket. Odamehetnek?

- Igen... - kiáltott vissza Hálef.

- Alikor én megtettem a kötelességemet. Itt várok. Menjetek!

Az utóbbi felszólítás El Gánínak szólt, aki a vak emberrel odajött egészen hozzánk. A

csomagra mutatott, ami ott . hevert a perzsa mel ett.

- Ezt az én tulajdonomat, amit ti Kansz el A'dhának mondotok, el optátok tőlem.

-Ál j! - szakítottam félbe. - Megengedtük, hogy idejöj etek, és szavunkat adtuk, hogy nem

lesz bántódásotok, ám ha arra vetemedsz, hogy szemtelen vádakkal vágj a szemünkbe,

nem ál ok jót magamért. Fogd rövidre, amit mondani akarsz!

Nem látszott, hogy különösebben megszeppent volna, ám mégis minden további sértő szó

nélkül folytatta:

- Azok a dolgok az imaszőnyegembe vannak becsavarva. Itt kel hagynom nektek a

kincset, mert a beni kálidok sejkje nektek ígérte, de a szőnyegemet követelem vissza.

- Tévedsz. Ezeket a tárgyakat senki nem ígérte nekünk, hanem a haddedíhnek sivatagi

törvényszéke felismerte, hogy azok Meshed Ali szentélyének a tulajdonai, ahonnan

el opták. Hogy egy imaszőnyegbe lopott dolgokat csomagoljanak, azt talán egy abd el

asznámnak1 el lehet nézni, de a „nagyserif kedvencének" soha. Hogy egy ilyen

megszentségtelenített szőnyeget megint kegyes célra lehessen használni, azt kizártnak

tartom, ámbár tőletek ez is kitelik...

- Ibn harámi! Há'úr! - Idabált közbe a vak, és kezét a legnagyobb utálat jelekén magasra

emelte.

Ebben a pil anatban nem értettem, kinek is szól ez és folytattam.

- Eszünkben sincs, hogy megtartsuk magunknak, azonnal visszakapod.

- Igen, azonnal - helyeselt a bas naszír is. - Jobb is, hogy nem kel többet tolvajok dolgához érnem.

Kutab aga kibontotta a csomagot, maga mel é rakta a zacskókat, a szőnyeget meg

zsinórostul odadobta El Gáninak.

1 Pogány, bálványimádó.

2 Ocsmány, gazember.

- Végeztetek? - kérdeztem.

- Nem. Itt van a münedzsi is... - válaszolt vissza a „kedvenc".

- Mit akar?

A vak ember a hangom irányában előrelépett.

-Tudnom kel , hogyne tévedjek, te vagy-e a Draa vádiból való effendi? A hang az övé, de

azért még tévedhetek. Amit mondani akarok neked, az nem tartozik másra. Te vagy hát?

- Igen.

- Hajolj közel hozzám az arcoddal! Tudod, hogy arról megismerlek, hisz süt a nap.

Nem volt rá okom, hogy ne teljesítsem a kérését. Felemelte a kezét, és megragadta

mindkét oldalon a fejem jó szorosan és... és az arcomba köpött. Nem voltam elkészülve

ilyen támadásra, a fejem is teljes erejéből fogta, nem tudtam elég hamar szabaduhi , hogy

elkerüljem ezt az ocsmányságot.

Ötven haddedíhn torokból tört elő a felháborodás, flálef pedig mindkét kézzel megragadta

a vakot a mel én.

- Örült! - ordított rá. - Mit tettél! Aggastyán vagy, hozzá még vak is, de ez nem fog

visszatartani, hogy szét ne morzsoljalak!

Már majdnem leteperte, gyorsan közbeavatkoztam hát, még az arcom letörölni sem volt

időm. El öktem Hálefet a münedzsitől, s hangosan ráparancsoltam:

- Senki nem érhet a vakhoz! Ez a sértés csak rám tartozik.

- De szidi, szándékos volt! - Idabált vissza a felzaklatott Hálef. - Magánál van, teljesen

magánál! Tiszta meggondolással cselekedett, és mert ez szemtelen bemocskolása a te

személyednek, minél hamarabb büntetést érdemel.

- Ez azon nem változtat, hogy erre egyedül én adhatok választ. Beszélni akar. Legyetek

csendben!

Ilanneh is ijedten felugrott, és odaszaladt hozzám. Letörölte és megsimogatta az arcom.

Amíg ez megtörtént, a münedzsi beszélni kezdett.

- Ezt akartam neked elmondani, mivel a leköpés a legvilágosabb beszéd. Te vagy a

legnyomorultabb ember, alti csak valamikor is létezett. Szavaiddal szeretetet loptál a