Karl May

TÚLVILÁGON

ÚTI ELBESZÉLÉS

TARTALOM

KARL MAY........................................................................................................................................ .1

TÚLVILÁGON................................................................................................................................... .1

TARTALOM.................................................................................................................................. .2

1. MEKKA FELÉ................................................................................................................................. .3

2. A VAK MÜNEDZSI........................................................................................................................ .31

3. A PERZSA..................................................................................................................................... .55

4. TAVIL SEJK.................................................................................................................................. .74

5. KINCS VÉGTAGOKBÓL................................................................................................................. .90

6. A KÍSÉRTET................................................................................................................................ .113

7. AZ IGAZSÁG MÉRLEGE............................................................................................................. .125

8. TÁRGYALÁSOK.......................................................................................................................... .145

9. A FEGYVERNEK ÖSSZEMÉRÉSE.................................................................................................. .162

10. A HALÁL KÖZELSÉGE.............................................................................................................. .186

11. A HALÁL ÓRÁJÁN.................................................................................................................... .207

12. A SIVATAG ÍTÉLETE.................................................................................................................. .227

1. Mekka felé

Csodaszép volt, szidi1 valahányszor pompás paripáinkon idegen kísérők nélkül oda

lovagoltunk Al ah gyönyörű világában, ahová csak kedvünk tartotta! Ilyenkor mienk volt a

világ, és mert kísérőink nem voltak, ezt senki nem tehette kérdésessé. Azt tettük, amit

akartunk, ami nem tetszett, azt nem csináltuk; a magunk urai voltunk, s ha volt valaki,

akinek engedelmeskednünk kel ett, hát az a valaki nem volt más, mint én meg te. Ilyenkor

úgy éreztem magam, mintha az egész földkerekség ura lennék, öntudatom legmélyéről

előhívtam saját dicsőségem elérhetetlen csúcsait, hogy áhítatos csodálattal

felkapaszkodjam rajtuk, s aztán vidáman alászál jak. Azért tehettem ezt, mert egyedül

voltunk, nem adódott egyetlen nem kívánt csendháborító sem, aki engedélyem nélkül

utánam jött volna egy ilyen kirándulásra. Igen, azok nagyon, nagyon szép idők voltak,

olyasmit éltünk át, amit senki ember fia rajtunk kívül, éspedig azért, mert teljesen egyedül

voltunk, s a magunk kedvére barangolhattunk. Én mondom, szidi, az akkori tetteink,

minden akkori esemény fel van írva körben lelkem csarnokának falára, s múlhatatlanul

belecövekelve emlékezetem talajába, éppúgy, ahogy az ember lovat, tevét, ugráló kecskét

köt ki cövekhez, ha attól tart, hogy azok az éjszaka folyamán másra cserélik a nekik kijelölt helyet...

1 Megszólítás: Uram.

Elhal gatott, hogy e hosszúra sikerült mondat után lélegzethez jusson.

Hogy ki volt ő? Aid még nem ismerte föl sajátos kifejezésmódjáról, akár hal gathatja tovább

is, mert így folytatta:

- Szóval elragadtatással gondolok vissza azokra az időkre, amikor kizárólag magunk

irányítottuk az életünket, mert akkor úgy éreztem, hogy egy férfi valóban ura a saját

létének, ám épp ilyen szép, vagy még szebb, ha van egy tahtireván1 is az emberrel,

amelyben a női sátor kegyes úrnője foglal helyet. Nem gondolod, hogy igazam van?

- Hogy igazad van-e, nem tudhatom, kedves Hálef - válaszoltam.

- Micsoda? Nem tudhatod? De hát miért nem?

- Mert abban a tahtirevánban nem az én, hanem a te női sátrad úrnője foglal helyet, így

tehát csak neked van lehetőséged, hogy összehasonlítsd a múltat a jelennel.

- Ez bizony igaz! Kérdésemre akkor tudnál válaszolni, ha magaddal hoztad volna a te

Emmehedet is. Nem is tudhatod, mekkora a különbség abban, ha az ember boldogsága

őrizőjét otthon hagyja, vagy magával viszi. Egyszer beszéltél nekem arról, hogyan

magyarázza a keresztények szent könyve a férfi és a nő helyes viszonyát. Emlékszel még

erre, szidi?

- Emlékszem.

- Valami ilyesmit mondtál: „Az Isten a maga képére teremtette az embert, mégpedig

férfinak és nőnek. Al ahnak kétféle tulajdonsága van, úgymint a mindenhatóság, amibe az

örökkévalóság, a bölcsesség, az igazságosság tartozik, és a szeretet tulajdonsága, ami a

kegyelemben, a türelemben, a jóságban és könyöri letességben nyilatkozik meg. Ha tehát

az ember, amely két lényből ál , Isten képmása, akkor a férfi az isteni mindenhatóság, a nő

pedig az isteni szeretet képe." Jól megjegyeztem?

- Meglehetősen jól.

- Ha csak meglehetősen, nekem ez akkor is elegendő.

1 Teveháton hordott, lefüggönyzött női utazófülke, hordszék.

Mióta ezt elmagyaráztad nekem, azóta egyébre se törekszem, mint hogy Al ah

mindenhatóságának képe legyek. Tudod, milyen bátor és körülteldntő vagyok a harcban,

és milyen bölcs, okos és igazságos törzsem vezetésében. Emberi lényemnek ez az oldala

nem is hagy kívánnivalót maga után. És a másik oldala, ott a teve hátán a hintóban, ahogy

kedves tekintetével szüntelen simogat, szintén olyan, mint Al ah óhaja; ő a szeretet képe,

alti minden napomat, minden órámat gyönyörrel tölti be. Hogy az utazásunk során a

boldogságnak ezt a forrását magamnál tudhatom, az maga az üdvösség, amit korábbi

útjainkon nélkülözni voltam kénytelen. Azt mondtam, hogy régebben szépek voltak az

utazásaink, de most azt ál ítom, ez talán még szebb is. Értesz már?

- Már hogyne értenélek.

- Te soha nem utaztál a te Emmeheddel?

- Dehogynem.

- Akkor te nyilván lovon ültél, ő pedig tahtirevánban.

- Dehogy. Nálunk nincs tahtireván.

- Nincs? Csali úgy szabadon ült a tevén?

- Nem, azon sem. Nyugaton nem tevén utazik az ember, hanem kocsin vagy katrban1.

- Al ah! Ki utazhat katrban?

- Mindenki, aki kifizette a taszkirét2.

- Nők is? -Úgy ám...

- De hát szigorúan tilos valaki más asszonya mel ett ülni.

- Miért lenne tilos?

- Lehetetlen! Szidi, mondd meg őszintén, ültél már valaha is a katrban idegen asszony

mel ett, aki egy másik férfi háreméből való volt?

- Nem is egyszer. Utaztam én nemcsak idegen asszonyokkal, hanem idegen lányokkal is.

- És a te Emmehed? Ő is rákényszerült, hogy más férfi mel ett üljön?

1 Vasúti kocsi.

2 Menetjegy.

-Rá, bizony...

- Akkor vesse Al ah a pokol legmélyebb fenekére a ti vasútjaitokat! Ha nemcsak az

asszonyomnak, aki egyedül csak az enyém, hanem valamennyi leányomnak, akik, hála

istennek, még nincsenek is, el kel tűrniük, hogy mindenféle idegen városlakó, minden

ismeretlen beduin mel éjük üljön a katrban, akkor egy szót se akarok többet hal ani a ti

nyugati vüágotokról! Szidi, tudod, mennyire szeretlek, milyen nagyra becsül ek téged;

de csak én tudom, hogy ültél idegen asszonyok meg olyan lányok mel ett, akik nem a te

sátradban születtek, sőt Emmehednek is megengeded, hogy olyan férfiakkal utazzék,

akikhez nem fűzi az akd en nikáh1. Bizony nem lesz könnyű számomra, hogy továbbra is

elismeréssel tiszteljelek, mint legjobb barátomat, akit a szívembe zártam. Közénk feküdtek

a vasútjaitok sínjei, és szíveink annyira idegenek lettek egymásnak, hogy még a vabúr2 se

tudja újra összekötni. Magadra hagylak, megyek Hannehemhez, hogy nagy csalódásomra

gyógyírt találjak nála.

1 A házassági szerződés aláírása.

2 Mozdony.

Aki ismeri az én kis kedves Hálefemet, az nem csudálkozik ezen a viselkedésen.

Azok számára, akik még nem olvastak róla, ál jon itt néhány rövid megjegyzés: Hádzsi

Hálef Omai*, jelenleg a sammárok nagy törzséből való haddedíhn-beduinok sejkje,

korábban egy koldusszegény ördög volt. Nyugat-Szaharából származott, szolgaként kísért

el keletre, és olyan szerencséje volt, hogy megkapta feleségnek az ateibeh-arabok egyik

sejkjének az unokáját. Később a nagyapát a haddedíhnek is sejkjüknek választották, és

mivel fia nem volt, Hálef lett az utóda.

Hálef igen apró termetű, szikár ember volt, rendldvül bátor, ám bátorsága könnyen

vakmerőségbe csapott, úgyhogy gyakran kel ett féken tartanom. Kitűnő lövész volt, de

egyébként is jól bánt mindenféle fegyverrel, kitartó és erős, mértéktartó, kiváló lovas volt, furfangos, egészséges humorú ember, akinek arany a szíve, amelyben nyoma se volt

semmiféle hamisságnak. Korábban én voltam számára az egyetlen lény, akit szeretett,

később azonban osztoznom kel ett a szeretetén a feleségével és fiával, ám ezzel engem

semmi veszteség nem ért. Az a gyöngédség, amel yel feleségét, Hannehet szerette, szinte

példátlan volt. Az asszony volt reggel az első, este az utolsó gondolata. Nem tudta

kimondani a nevét anélkül, hogy valamely, általa kiválónak tartott tulajdonságát hozzá ne

fűzte volna. Kara ben Hálef, egyetlen gyermekük már majdnem a huszadik évében járt, és

tudjuk, hogy a keleti nők gyorsan öregszenek. Hálef számára azonban mégis Hanneh volt

„a virágok birodalmának minden virágzata között a legpompásabb rózsa", s épp oly fiatal, mint amilyenek sok idővel ezelőtt, első találkozásukkor látta.

Hanem Hanneh okos asszony is volt. Nem hiszem, hogy bárki is képes lett volna az apró, a

tarka zsinórdíszekből ki se látszó Iládzsit úgy kezelni, mint Ő. Teljes egészében uralkodott

a férjén, ám olyan szeretetteljes, mindig barátságos és látszólag engedékeny okossággal,

hogy Hálef egyáltalán nem érezte felesége papucskája súlyát, és fogalma se volt róla,

hogy tulajdonképp nem ő, hanem az asszony a törzs valóságos sejkje, és közben a

haddedíhnek is igen jól érezték magukat.

Hálef egyik sajátos vonása volt, hogy képtelen volt beleképzelni magát a nyugati világ

viszonyaiba. Számtalan képben, ezer alkalommal próbáltam neki lerajzolni az európai és a

keleti élet közötti különbségeket, ám minden eredmény nélkül. Makacsul mindig a

sátramról, a tevémről és datolyapálmáimról beszélt. Másik sajátossága volt, hogy szerfölött

szeretett beszélni, különös kedvét lelte abban, hogy meséljen, méghozzá olyan keleti

szóvirágokkal, amelyek könnyen túlzásokba vitték. Ha így beszéltetem, és nagyításait nem

vezettem vissza a valós mértékre, az csak azért történik, hogy őt valósághűen rajzoljam

meg, és semmi esetre se azért, mintha egyetértenék kifejezésmódjával. Különösen amikor

élményeinket mesélte, kezdett el úgy nagyzolni, hogy gyakran félbe kel ett szakítanom.

A keleti ember persze annyira megszokta ezt a kifejezésmódot, hogy fel se tűnik neki.

Mióta Hálef tudta, hogy nős vagyok, rendszeresen a „hárememről", az asszonysátramról

beszélt. A feleségem nevét, az Emmát Emmehre változtatta, és az csali természetes, hogy

ennek az én Emmehemnek a körülményei teljesen azonosak voltak az ő Hannehéivel. Az

én hárememnek semmilyen előnyös tulajdonsága nem lehetett az övével szemben, és a

leghalványabb utalás valami ilyesmire - ahogy azt maga kifejezte - ördögi vadságot

ébresztett benne.

Meg kel említenem, hogy korábban mindent elkövetett, hogy áttérítsen az iszlám hitre.

Ennek aztán az az általa akkor nem is sejtett következménye lett, hogy mostanra Isza ben

Marjamot1 jóval Mohamed fölé helyezte. Bensőjében kereszténnyé lett, vele Hanneh és a

legtöbb hadde-díhn is.

Korábbi utazásainkat legtöbbször egyedül, vagy csekély, alkalmi kísérettel tettük meg, ez

alkalommal azonban nagyobb számú volt csapatunk, ennek pedig a következő okai voltak:

Az arabok úgy vélik, annál nagyobb valakinek a becsülete, minél hosszabb a neve, ezért

aztán a saját nevükhöz hozzáfűzik a legközelebbi felmenőik nevét is. Hálef, amikor

megismerkedtünk, a következő névvel nevezte meg magát: Hádzsi Hálef Omar ben Hádzsi

Abul Abbász íbn Hádzsi Dávúd al Goszárrah. Az apját tehát Abul Abbásznak, nagyapját

Dávúd al Goszárrahnak hívták. Mindkettőjüknek és saját magának is megadta a hádzsi

címet, amit a Mekkát járt mohamedánok viselnek, pedig sem ő maga, se apja, nagyapja

soha nem járt ott. Később eljutottunk az iszlám e szent városába, ám csak rövid időre.

Rájöttek, hogy keresztény vagyok, menekülnöm kel ett, s még szerencse, hogy

megmenthettem az életem.

1 Jézus, Maria fia.

Ettől az időtől leghőbb vágyam volt, hogy még egyszer eljussak Mekkába. Tapasztaltabb

lettem, mint voltam akkor, a nyelvet is jobban beszéltem, s gyakorlottabbá váltani az

érintkezési formákat il etően. Most már annyira ismertem a val ási szokásokat, az ezekre

vonatkozó szabályokat és formaságokat, hogy biztos lehettem benne, mindenki

mohamedánnak fog tartani. Csak most láttam be, mekkora vakmerőség volt tőlem, hogy

annak idején bemerészkedtem ebbe a városba, ahol minden keresztényre szinte biztos

halál vár, ám annál erősebben élt bennem a vágy, hogy - bár jobban előkészítve - újra

vál aljam ezt a veszélyt. Megismertem az iszlámot és a hívei által lakott országok

nagyobbik részét, kétszer is jártam Kairvánban, ebben a keresztények számára akkor még

szigorúan tiltott timéziai városban, és szerencsésen megúsztam a kalandot. Miért ne

próbáltam volna meg legalább, hogy tanulmányutamra egy hosszabb mekkai

tartózkodással tegyem fel a koronát? Persze nagyon jól tudtam, hogy ez a vál alkozás rám

nézve mindenki másnál veszélyesebb. El se lehet sorolni, hány mohamedán vidéken

ismertek meg mint keresztényt. Nagyon sok barátot szereztem, de engesztelhetetlen

el enségemmé tettem jó néhány gazfickót is. Ehhez még hozzátartozik az is, hogy

arcvonásaim, sajnos, annyira jel egzetesek, hogy egy átlagos emlékezőtehetségu

emberben is hosszú időre megmaradnak. Vajon elvárhattam-e, hogy egyetlen ember se

tartózkodjon Mekkában azok közül, akik engem megismertek? Tudtam tehát nagyon jól, mit

kockáztatok, de a veszély talán még jobban vonzott, mint maga a vágyakozás, hogy

eljussak a városba. Már csak a megfelelő alkalom hiányzott, s az nem is váratott magára,

csupán a haddedíhneknél tett mostani látogatásomig.

Hálef megszokta, hogy mindig, amikor meglátogattam, hosszabb utat tettem vele. Most,

amikor megkérdezte, mely vidéket szeretném felkeresni, s én kimondtam a bűvös szót,

Mekka, először megijedt, ám azonnal éreztem rajta, hogy akárcsak engem, őt is vonzza a

veszély. Számára a fő kérdést az jelentette, hogy mit szól hozzá Hamieh, „földi

boldogságának jótevő gondozója". Először mindent négyszemközt beszéltünk meg, s csak

aztán ejtettünk el egy-egy óvatos célzást, előkészítve ezekkel tulajdonképpeni tervünket. A

„női mennyboltozat mmden csil agának okos napja" azonban átlátott rajtunk, és már az

első halovány célzás után felszólított bennünket, hogy ne játsszunk vele bújócskát, hanem

mondjuk meg nyíltan az igazat. Hádzsi számára ez túl nagy merészségnek rémlett. Rögtön

el is párolgott a felesége sátrából. Nekem maradnom kel ett, így hát őszintén közöltem az

asszonnyal a szándékomat, és azt a kívánságomat is, hogy szeretném, ha Hálef elkísérne.

Aztán izgatottan vártam, mit válaszol.

Egy ideig némán maga elé nézett, majd megszólalt:

- Ne egyedül kísérjen el, effendi. Veletek megyek.

El lehet képzelni örömömet és csodálkozásomat. Észre is vette rajtam, és mosolyogva így

folytatta:

-Ugye, nem ezt vártad! Pedig könnyű megmagyaráznom. Tudom, hogy megértő vagy, ezért

rád bízok egy titkot. Érezted már valaha a szívedben, hogy mi az istiják el vatan1 ?

- Éreztem bizony.

- Altkor beval hatom neked, hogy gyakran elfog ez az érzés, amit most is magamban

hordok. Tudod, hogy Ateibeh leánya vagyok, s törzsemet és engem Mekka közelében

ismertél meg. Ott teltek gyermekkorom derűs napjai. Nem tudom, hiszed-e, én azonban

igaznak tartom, hogy mennél öregebb az ember, szíve annál jobban vágyakozik azokra a

helyekre, ahol ifjúságát töltötte. Szeretem az én Hálefemet meg Kara ben Hálefet, a fiamat,

boldog vagyok a szeretetükben, de eme boldogság mel ett is él bennem a vágy, hogy újra

lássam a matarih el vatant2. Kérlek, Ilálefhek ne szólj erről, mert elszomorítaná, hogy

vágyaktól szenvedek. Hal gatásod jutalma, hogy teljesülni fog a kívánságod. Hálef

elkísérhet, én pedig veletek megyek.

1 Honvágy

3 A szülőföld helyei.

- És fiatok, Kara ben Hálef? - érdeklődtem.

- Lehetetlen, hogy itt hagyjam. Velünk jön ő is. Igen, úgy gondolom, még nagyobb lesz a

kíséreted. Tudod, ugye, hogy haddedíhnjeink már koránt sem tisztelik úgy a prófétát, mint

mielőtt téged megismertek, de Mekka sokuknak még mindig fontos város, és ha

megtudják, hogy oda készülünk, néhányan biztosan ajánlkoznak majd, hogy velünk

jöj enek. Van valami el envetésed?

- Nincs. Mint keresztény, épp el enkezőleg, csak azt ltívánhatom, hogy minél több barátom

legyen velem, akik a veszély pil anatában az oldalamon ál nak.

- Akkor megegyeztünk. Azonnal megkeresem Hálefet, és szólok neki, hogy kezdjen hozzá

az előkészületekhez.

Jól ismertem határozottságát. Ha kész volt a terve, nem halogatta a megvalósítást. Hogy

Hádzsit váratlanul gyors beleegyezésével milyen boldoggá tette, azt mindjárt hal hattam is,

amikor örömtől sugárzó arccal felkeresett és lelkendezni kezdett:

- Szidi, igent mondott, igent, ő, a legszeretetreméltóbb valamennyi szeretetreméltó földi

lény között! Megyünk Mekkába! Épp most kel ett nyilvánosan kihirdetnem. Újra a bátorság

nagy tetteit fogjuk véghezvinni, a merészség műveit, amelyek minden földre elviszik

hírünket. Unokáink unokái is dicsőíteni fognak bennünket, és unokánk és dédunokáink

napkeltétől napnyugtáig dicséretünket fogják zengeni. Hát nem nagyszerű asszony a

feleségem, szidi?

- Bizony az - erősítettem meg. - A te Hannehed valóban a legnagyszerűbb az asszonyok

között.

- Egész biztos! De a te Emmehed is. És hogy semmi vita és egyenetlenség ne legyen

közöttük, legyünk óvatosak és ál apítsuk meg a a következőket: az én Hannehem a kelet, a

te Emmehed a nyugat legnagyszerűbb asszonya. Elégedett vagy ezzel a javaslattal?

1 Sátorfalu.

- Persze.

- Hát csakugyan elégedett lehetsz, mivel minden el enkezés nélkül megkaptad tőlem a

nyugat legnagyszerűbb asszonyát. Most aztán senki nem vetemedhet arra, hogy hozzá

hasonlítsa magát' Mondd ezt el neki, ha visszatérsz a duárodba1 , hogy ő is megtudja,

hogy neked és persze neki is micsoda barátotok vagyok is én! Al ah tartsa meg fiatalságát,

adjon neki fekete színű szempil át, selyemszalagot a hajába és a legszebb rózsás

körmöket!...

Olyan sok haddedíhn jelentkezett, hogy valamennyien nem jöhettek velünk, válogatni

kel ett köztük. Az átlovaglás a nagy arab sivatagokon a vízhiány miatt annál nehezebb,

minél több főből ál a csapat. Egy akkora csoporttal, ahányan jelentkeztek, nem is

gondolhattunk volna hosszabb mekkai tartózkodásra. Úgy határoztunk hát, hogy most

csali ötven harcos vehet részt az utazáson, a többieknek pedig megengedtük, hogy

válasszák ki maguk közül azokat, akik majd utánunk jönnek. Még nem érkezett

el a hádzs, a nagy mohamedán zarándoklat ideje, amikor a mohamedánok csapatai

ezrével Özönlenek minden égtáj felől Mekkába, s amikor a legnagyobb lenne a veszélye

annak, hogy felismernek. Ezért akartunk hát most elindulni, amikor még nem akkora a

tülekedés és a tanulmányaimat is nyugodtabban végezhettem. Ha a nagy hádzs kezdete

még ott találna bennünket, és okom adódna rá,

hogy biztonságomról sürgősen gondoskodnom kel jen, akkor azt annak a megnyugtató

tudatában tehessem, hogy célomat már korábban elértem. Semmi nem késztetett

bennünket arra, hogy a tulajdonképpeni zarándoldat idején jussunk el a Kaaba városába,

hiszen egy moszlim az év

báimely más időpontjában eleget tehet az ottani val ásos kötelezettségeinek és elnyerheti

az azokért járó hitbéli javakat. Azokban a mohamedán papság által terjesztett

feltételezésekben, hogy a hádzs idején Mekkában eltöltött egyetlen perc értékesebb és

több áldást hoz a zarándokra, mint egy máskor ott töltött egész nap, Hálef és haddedínjei

már rég nem hittek.

Néhány kísérőnk magával akarta hozni a feleségét is, ám ebbe nem egyeztünk bele, mert

már az is, hogy Hannehre vigyáznunk kel ett, nagyban akadályozott bennünket abban,

hogy úgy utazzunk, ahogy azt korábban megszoktuk.

Megjegyzem, hogy Omar ben Szádek, akit a legtöbb olvasóm ismer, szintén az útra

kiválasztottak között volt. Biztonságom érdekében elhatároztuk, hogy az út során nem

fognak Kara ben Nemszinek szólítani. Ez a név annyira ismert volt, hogy kényelmetlen

helyzetbe hozhatott volna. Hálef meg is jegyezte a maga sajátos módján:

- Látod, szidi, mennyire hasonlítunk mi ketten a föld nagy uralkodóihoz: dicsőségünk

visszfényét idegen név mögé kel rejtenünk. Bár most ez nemcsak az én, hanem a te

esetedben is így van, de ahogy te napozhatsz az én sugaraimban, úgy érint engem is a te

madzsulod1 jótékony árnyéka. De hogyan nevezzünk el téged? Gondolkodtál már egy

másik néven?

- Még nem, és nem is csak a névről van szó.

-Úgy is van. Tudnunk kel mit válaszoljunk, ha megkérdezik, mi vagy.

- A legegyszerűbb az lenne, ha haddedíhnnek adnám ki magam.

- Nem, az nem megy, szidi, mert azzal minden dicsőséged semmivé válna, s később vissza

se nyernéd. Büszke akarok rá lenni, hogy velünk vagy. Olyan nevet és rangot kel találnunk

neked, ami feltétlenül tiszteletet követel. Legjobb lesz, ha nagy tudósnak adunk ki téged. Jó lesz így?

-Hogyne...

- Honnan származol?

- Valamelyik mohamedán országból, de nem valamilyen nagy városból, mert mindenkinek,

ald onnan érkezett Mekkába, egy nagy tudóst ismernie kel ene.

- Megengeded, hogy a távoli Magribban2, az én hazámban legyen a szülőhelyed?

- Hogyne.

- Akkor az ottani Draa vádiban láttad meg a napvilágot.

- Ennek igazán Örülök.

- És miféle tudós lennél?

- Ezt rád bízom, kedves Hálef.

1 Ismeretlenség, inkognitó.

2 Nyugat-Szahara.

- Rendben van. Mivel olyan szerény vagy, nagyon magasra foglak értékelni. Nemcsak a

tudomány egyetlen ágával foglalkozol, hanem végtelen bölcsességed az összes ulum1

mélységébe és magasságába behatolt. Vagy ez kevés neked?

- Egyelőre elég lesz.

- Helyes. Egy ilyen férfiúnak sok híres őse van, következésképp hosszú a neve. Most

tehát elmondom a nevedet, írd fel, hogy meglegyen nekünk is, és kívülről megtanulhassuk!

Csendes elégedettséggel tettem eleget ennek a felszólításnak. Hádzsi elgondolkodva járt

fel s alá, és részenként a következő kígyó bújt elő belőle:

- Hádzsi Akii Satír el Medzsárrib ben Hádzsi Alim Sadzsi er Gáni ibn Hádzsi Dáim Mashúr

el Adzim. Remélem, elnyeri tetszésedet ez a szép név.

Lefordítva ez az óriáskígyó körülbelül így hangzana: Hádzsi, az okos és értelmes, a

tapasztalt, a bölcs, a bátor és gazdag Hádzsi fia, a halhatatlan Hádzsi híres és nagyszerű

fia. Talán a kel eténél több is volt ez a sok jelző, ám ő még a megtisztelő hádzsi címmel is

felruházott mind engem, mind a számomra mindeddig ismeretlen őseimet is. Többet aztán

igazán nem kívánhattam magamnak, ám csali hogy ugrassam, így szóltam:

- Úgy látszik, azt hiszed, elégedett vagyok, de tévedsz, lehetne hosszabb is, jobb is.

- Hosszabb? Jobb?

Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Egy ideig kerekre tágult szemmel meredt rám, majd

kitört belőle a méreg:

- Hogy? Hogy milyen lehetne? Hosszabb lehetne, meg jobb? Hát talán a holdig nyújtsam,

meg vissza? Fosszam talán ki Mohamed mind a hét mennyországát, hogy még több szót

lopjak össze neked a pompa és előkelőség kifejezésére? Hogy jössz te ahhoz, hogy

megsérts az elégedetlenségeddel? Te rendelted meg talán a nevet, vagy én adtam neked

önként?

- Önként adtad.

- Elismered, hogy az én ajándékom?

1 Tudományok.

-El.

- Jó. Altkor beismerted a hálátlanságodat egész nagyságában. Saját elhatározásból,

jóságos szívem legmélyéből ajándékozok neked egy új nevet. Az emberi beszédkészség

minden szögletét és sarkát átkutatom, hogy az ott elrak-tározottak és a falára

felakasztottak között megtaláljam a legjobbat. Kiválasztom, a legragyogóbb szavakat, a

legnagyszerűbb kifejezéseket, a legjobb tudásom szerint, csodálatra méltó

szakismerettel összefűzöm neked, mint ahogy a dzsauhárdzsi1, alti ritka drágaköveket és

drágagyöngyöket fűz össze nyakéknek. Átnyújtom neked ezt a felülmúlhatatlan ajándékot,

mégpedig úgy, hogy saját szájammal fáradtságot nem kímélve elmondom, és mit teszel te,

amikor megkapod? Csak elégedetlenül ide-oda forgatod a fejedben és a kezedben;

barátságtalan pil antásodat egyáltalán nem jó szándékkal veted rá, megsérted lelkem hátsó

és szívem első felét annak a nem szakszerű vádnak az ordító igazságtalanságával, hogy

ez a megfizethetetlen ékszer hosszabb és jobb lehetne. Hát ha ez nem hálátlanság,

amely megfoszt téged a megbecsülésemtől és szeretetemtől, altkor fogalmam sincs, mi a

hálátlanság, amelynek kapájával és elégedetlenséged ásójával olyan mély szakadékot

ástál közém és közéd, s az olyan széles, hogy át nem ugorhatom! A sors döntött

elválásunkról, a kiszmet örökre elszakít berniünket egymástól, s mi ezentúl... én itt, te ott...

egyedül éljük az életünket, és mi ketten Örökre lemondunk rólad! Isten veled, szidi, isten

veled!

Hálef kiment a sátorból, én pedig a legnagyobb lelki nyugalommal hozzáláttam, hogy

bevéssem az emlékezetembe az új nevemet, és persze tudtam jól, mi fog következni. Úgy

is történt. Talán egy negyedóra múlva szétnyitotta a sátor bejáratán a függönyt, és bedugta

a fejét.

- Szidi!

- Tessék!

-Hannehnél, az asszonyok legdrágábbjánál jártam! -Valóban?

1 Ékszerész.

- Elmeséltem neki.

- Csakugyan? -Tudod, mit tett?

- Igen. Kinevetett!

- Nem, nem nevetett, csak mosolygott, aztán pedig a lehető legjobb tanácsot adta, mert

tudd meg, Hanneh, álmaim és ébrenlétem csil aga mindig a legjobb tanácsot adja. A

nevedet pedig ő is rövidnek találta.

- Ez bölcs dolog volt tőle.

- Azt mondta, hogy a végére még oda kel ene tennem a szépanyád, nagyapját.

- Helyes! És ismerted őt?

- Nem, de fogd a papírt és írd még hozzá! A neve ben Hádzsi Taki Abu Fádl el Mukárram.

Leírtam a szavakat, amelyek lefordítva annyit tesznek: a kegyes Hádzsinak, a jóság

atyjának, a nagyrabecsültnek a fia.

- Megvan az egész név? - érdeklődött Hálef.

- Meg.

- Olvasd fel!

- Hádzsi Akii Satír el Medzsárrib ben Hádzsi Alim Sadzsi er Gáni ibn Hádzsi Dáim Mashúr

el Adzim ben Hádzsi Taki Abu Fádl el Mukárram.

- Nagyszerű! Mit szólsz hozzá?

- Renditívül tetszetős.

Arca rögtön földerült, s boldogan így szólt:

- Hamdulil ah! Hála legyen Al ahnak és dicsőség, hogy sikerült újra betemetnem a

szakadékot, amit közénk ástál. Akitor hát megint a régi barátok vagyunk, s újra örömmel

beszélek veled. Én mondom neked, nem bírtam volna ki itt az én oldalamon, ha neked

mindig a másikon kel ett volna maradnod. Mindenesetre intő jelnek fogom fel, és soha

többé nem leszek olyan óvatlan, hogy kitaláljam olyan rég halott személyek nevét, akik

sohase éltek. Most pedig arra kérlek, gyere velem. Összeül a dzsemma1, hogy

megtanácskozza, ki és mi módon kormányozza a törzset a távol étemben. Neked is ott kel

lenned, hiszen valahányszor csak nálunk időzöl, olyannak számítasz, mint. mi magunk,

mintha a sámmarok nagy és híres törzséhez tartozó haddedíhnek csordái közepette

születtél volna.

1 A vének gyűlése.

Ez így is volt. Amikor ezeknél a jóembereknél jártam, mindig részt kel ett vennem a

tanácskozásaikon, és értékeltem is azt a kitüntetést, amelyben ezáltal részesültem. A

sámmarok az arábiai Nefud sivatagtól délre fekvő Dzsebel1 Sámmarról kapták, a nevüket.

Ezt a hegységet tekintették saját, kiterjedt területük középpontjának. Ennek a törzsnek a

tagjaiként tulajdonképp most oda kel ett volna lovagolnunk, mivel a Mekkába vezető

legjobb és legrövidebb út is a Dzsebel Sámmaron át vezetett. Háleffel és fiával együtt

azonban már jártam arra, ott keresztényként ismertek, s nem lehetett volna eltitkolni, hogy

én is be akarok jutni velük Mekkába. Ez bizonyára kel emetlenségekre, sőt keményebb

fel épésekre adott volna okot, s hogy ezeknek elejét vegyük, a Dzsebel Sámmart inkább el

akartuk kerülni. Persze, különösen az.ismeretlen vízlelőhelyek miatt ez nem volt olyan

egyszerű. Ötven ember lovakicai és tevékkel inni akar, s az arab sivatagban éppúgy, mint a

Szaharában a vízhiány könnyen végzetes lehet. Szerencsére egy beduin harcos a beni

hárb törzsből beleszeretett egy haddedílin lányba, akit nem tudott rávenni arra, hogy

kövesse őt a saját törzséhez, felvételét kérte a haddedíhnek közé. Komoly, megbízható

fiatalember volt, aki pontosan ismerte azt a vidéket, amelyen át kel ett utaznunk. Azt

ál ította, hogy elegendő bijart2 és 'ujunt3 ismer, ahol találunk vizet. Ő lesz a vezetőnk,

nyugodtan megbízhatunk benne. Elhatároztuk, hogy rábízzuk magunkat. Ő erre nagyon

büszke volt, és nekünk se lett okunk megbánni döntésünket.

1 Hegy, hegység * Kút (többes szám) 5 Forrás (többes szám)

Hannehnek egy nagy tahtirevánt szántak, amelyet két teve hordott a hátán. Tágas volt és

kényelmes. Ülni is, feküdni is tudott benne, elnyújtózhatott a párnákon. A téteje tarka,

gazdagon hímzett anyagból készült, és elegendő védelmet adott a nap sugaraival

szemben. Mivel az utunk sivatagon vezetett keresztül, és ötven harcosunk volt, letettünk

arról, hogy ezek alá az emberek alá lovat adjunk, hiszen azokat naponüi itatni kel . A

haddedíhnek híresek kitűnő harci teve tenyészetükről. Nagy csordáik vannak ezekből az

ál atokból, úgy hogy kedvünkre válogathattunk. A harci tevéket hedzsinnek nevezik, a

teherhordókat dzsemálnak. A legjobb harci tevékkel korábban a bisari törzsnél lehetett

találkozni, ezért is nevezik ezeket bi-sarínhedzsinnek. A sámmarok, tehát a haddedíhnek is

voltak olyan leleményesek, hogy megszerezték ezt a kiváló tenyészanyagot, s olyan harci

tevéket nevelnek, amelyek legalább is egyenértékűek a bisárikkal, de véleményem szerint

túl is tesznek azokon.

Ilyen tevéken akartunk hát utazni. Az egérszürke színűeket tartják a legjobbaknak és a

legkitartóbb futóknak. Hálef többet is választott magának és nekem, még tartalékba is. Mi,

de csak mi ketten lovainkat is magunkkal vihettük. Hádzsi azt ál ította, hogy ez a

teltintélyünk miatt szükséges. Mivel ő a haddedíhnek híres sejkje, én pedig a hasonlóan

híres tudós, Hádzsi Akii Satír el Medzsárrib vagyok a távoli Draa vádiból, az másként nem

is történhet, minthogy mi ketten a szent városban és környékén, fontos vagy ünnepélyes

alkalmakkor a legtisztább vérű kittínő lovakon üljünk. Az ő fekete lovát Barkhnak1 hívták,

és kiváló mén volt. Az én lovam is fekete mén volt, és az Aszil2 ben Ríh névre hal gatott, a

nagyszerű Ríhemnek, akit kilőttek alólam, vele egyenértékű csikója volt. A golyót, amely

eltalálta tulajdonképp az én szívembe szánták. Olvasóim számos levele szól arról,

mennyien megkönnyezték a halálát3. Nekem még ma is elhomályosul a szemem, ha erre a

megható jelenetre gondolok. Most Aszilon lovagoltam, ezen a vele azonos értékű lovon,

amely már Perzsiában is a hátán hordott nem kis dicsőséget szerezve nekem, és nemes

ál at volt, és minden tekintetben megbízhattam benne. Jobban is kedveltem, mint Hálef

Barkhját

1 Vil ám.

2 A nemes.

!! Lásd: Kari May: Az Omladék című regényét.

Röviddel az indulás előtt történt, hogy Hálef képtelen volt el enál ni fia nyomatékos

kérésének, hogy számára is vigyünk magunkkal egy lovat. Neki Kavarnál, a nagyszerű

szürke kancát választották ki, azt a lovat, amelyik Mohamed Emínnek, a haddedíhnek

korábbi sejkjének híres kancájától származott.

Amikor aztán már úton voltunk, a tevékkel együtt, amelyek a vizestömlőket és más

szükséges holmikat vitték, igen szép csoportozatot alkottunk. A jól tenyésztett tevék is

egész másként festettek, mint a közönséges agyonhajszolt ál atok. Itt kel megjegyeznem,

nem mond igazat az, aki azt ál ítja, a teve egy egész hetet képes szomjazni, és meg-történt

volna már, hogy sivatagi utazó az által menekült meg a szomjhaláltól, hogy leszúrt egy

tevét és a gyomrában lévő vizet itta. Az igazság az, hogy a teve igénytelen az étel el

szemben, szívesen eszik olyan tüskés, szúrós növényeket, amilyenekre egy ló rá se

nézne. Ebből is látszik, mennyire használható a sivatagban. Aztán nagy gyomra lehetővé

teszi, hogy szokatlan mennyiségű vizet vegyen magához, amivel aztán sokkal tovább

kitart, mint a ló, ám már a második napon a teve is megszomjazik, a harmadikon elgyengül,

a negyediken akár el is esik, ha terhet kel cipelnie. Persze attól is függ, mekkora

teljesítményt követelnek meg tőle. Az is régi és alaptalan mese, hogy a gyomrában lévő víz

iható. Gyakran tanúja voltam, hogy nem sokkal az itatás után levágtak tevéket. A hús

ízletes, de már két órával az itatás után olyan a víz a gyomrában, mint a vizelet, és

igencsak undorító szaga van. Aztán hamarosan besűrűsödik és úgy bűzlik, mint a trágya.

Még a legkegyetlenebb szomjúság se vinne rá, hogy igyak belőle, mert ettől a

trágyalészerű folyadéktól előbb halnék meg, mint a szomjúságtól. Sajnos, ezt a régi, és úgy

látszik kiirthatatlan mesét még ma is terjesztik a tankönyvekben és egyéb kiadványokban.

Tulajdonképpeni utunk Hitnél átvezetett volna az Eufráteszen, aztán egyenes vonalban át

a sivatagon El Gyuf felé, s onnan Hailhoz, a Dzsebel Sámmar legfontosabb településéhez

vitt volna. Egy délebbi útvonal Hűiétől indul, megkerüli a Nedzsef tavat, és a Dzsebel

Dahárahon át visz Hailba. Mi a kettő között halad tünk, messzire elkerültük a Dahárahot, és

megpróbáltuk megtalálni a híres Rumén vádit. A vádi folyómedret jelent, és az helyi

viszonyoktól függően lehet folyó víz, vagy kiszáradt völgyteknő.

Itt, tehát a Dzsebel Dahárahtól délre történt, hogy Háleffel előrelovagoltunk, és itt zajlott a fejezet elején említett beszélgetésünk a nyugat vasútjairól. Mint már annyi mindenről, a

vasútjainkról is többször beszéltem neki, alaposan leírtam és elmagyaráztam, mekkora

áldást jelentenek, és hogy nélkülözhetetlenné váltak. Hogy a lényeget egy példán

megvilágítsam, utaltam arra a lóvasú-tra, amelyet a sokszor ártatlanként félreismert Midhat

pasa építtetett Bagdadban, de mindez hiábavalónak bizonyult. A különben igen okos és

belátó kis ember nem volt képes túltekinteni saját látókörén, és meddő dolognak, vagy

éppen elvetendőnek tartotta mindazt, ami nem egyezett szokásaival vagy tapasztalatával.

Így volt ez ma is; keleti lelkének egyenesen bűnnek számított, hogy nálunk a vonaton a két

nem tagjai egymás mel ett ülnek. Ez szemében merénylet volt a legfontosabb

háremszabály el en. A dolgot magát ítélte el, de különben nem izgatta, ám hogy én

jóváhagytam, sőt magam is elkövettem ezt a bűnt, az haragot váltott ki belőle és elűzte a

közelemből.

Hagytam, hadd menjen csak Ilannehjéhez, akinek kiöntötte csalódottságát. Hanneh

azonban rendet rakott a fejében. Ahogy egyszer visszafordultam, láttam, hogy a tahtireván

mel ett lovagol, és igen csak élénken magyaráz az asszonynak. Szélesen gesztikulált, s

úgy tetszett, kénytelen védelmezni az ál áspontját, feltételezhető volt, hogy Hanneh

mel ettem érvel. Kis idő múlva mel ém léptetett a tevéjével, de nem mindjárt szólalt meg,

mivel az iménti, igencsak nyomatékos prédikációja után nem könnyen talált vissza a

barátságos hangnemhez. Köhécselt, krákogott, végül kibökte:

- Szidi, nagyon elgondolkodtál. Megtudhatom, hogy mi foglalkoztat?

- A barátság megbízhatatlansága.

- Ez rám vonatkozik? -Az ám...

-Az én barátságom egyáltalán nem megbízhatatlan, de nem tud hozzászokni a ti vasúti

kocsijaitokhoz, amelyben asz-szonyok, lányok együtt ülnek idegen férfiakkal. S a legrosz-

szabb, hogy te is ott ültél.

- Úgy gondolod, hogy ez megártott nekem?

- Neked? Nem, biztosan nem!

- És az asszonyoknak meg lányoknak?

- Nekik? Biztos nekik se, hisz előkelő effendi vagy, aki tudja, hogyan kel viselkedni.

- Hát ha se nekem, se nekik nem ártott semmit, akkor miért mérgelődsz rajta?

- Mert... hm ... mert nem il ik!

- Ezt meg ki mondta?

- Minden értelmes férfi.

- Úgy? Én viszont az el enkezőjét ál ítom, tehát nem vagyok értelmes férfi. Köszönöm,

Hálefí

- szidi, nem így értettem. Ismerlek, tehát tudom, annyi eszed van, hogy több mint elég

lenne tíz másiknak. A legkevésbé se akartalak megsérteni.

- Hát ha olyan tekintélyes mennyiségű eszem van, akkor biztos képes vagyok megítélni a

vonalainkat. Feltételezem, erről beszéltél Hannehhel?

- Erről.

- És mit mondott?

- Szidi, alig tudom elmondani, amit Hannehom szájából hal ottam, aki mégiscsak minden

női okosság megtestesítője. Ő ugyanis neked adott igazat.

- Mindjárt gondoltam.

- Tényleg? így gondoltad? Én bizony nem.

- Alikor úgy látszik, jobban ismerem Hannehodat, mint te magad. Ő bizony nem akar kelet

többi asszonyához hasonlóan akarat nélküli játékbabája lenni a férjének, aki azt se engedi

meg neki, hogy más emberek lássák.

- Játékbaba! Különös! Ő is ezt mondta. Azt kérdezte, vajon ő csak az én la'abém", vagy

kuklám2, altit senki más, csak én láthatok. Képzeld el, azzal fenyegetőzött, hogy

visszatérésünk titán építtet egy férfisátort, egy férfi háremet, és bezár oda, hogy egyetlen

más nő se lásson. Sőt, beszélt valami „nyomorúságos háremvircsaftról, ami a nők

megbocsáthatatlan megsértése".

- Ebben igaza van.

- Igaza? Szidi, azt akarod, hogy Hanneh fel ázadjon el enem?

- Nem, csak igazat adok neki. Hogy mit tesz, az az ő dolga.

- Azt, amit a nők megsértésének mondott, nem akartam belátni, s akkor megmagyarázta.

- És most már belátod?

- Úgy látszik, megint előre tudtál mindent, még mielőtt elmondtam volna. Es az is igaz,

hogy Hanneh, gyönyörűségem kertjének legszebb virága különös módját tudja a

magyarázásnak, tudni l ik mindig csak olyan érveket hoz fel, amelyekkel nem lehet

szembeszál ni. Most is két olyan példát hozott, amelyekkel úgy meggyőzött, hogy nem is

tudtam, mit mondjak.

- Megtudhatom, miféle példák voltak azok?

- A rózsa és ... képzeld el, a recsína fena3.

A jó Hannehnek ezen az erőteljes hasonlatán önkéntelenül is nevetnem kel ett. Altkor

azonban Hálef gyorsan közbevágott:

- Most min nevetsz? Rajtam talán? Nem tehetek róla, hogy Hanneh, szemem

gyönyörűsége éppen ezzel a bűzlő recsina fenával jött elő! Megkérdezte, egy rózsát meg

szabad-e másnak mutatni. Erre igent kel ett mondanom. Akkor az érdeklődött, megengedi-

e az udvariasság, hogy valakinek az orra alá tartsunk egy darab recsína fenát.

1 Játék

2 Baba

3 Asa foetida, ördögszar

Persze hogy nem - válaszoltam. Alighogy ezt kimondtam, a szememre hányta, hogy nem

úgy bánok vele, mint az il atozó rózsával, hanem mint a bűzlő recsína fenával. Azt ál ította, hogy kelet asszonyait ugyanúgy becsomagolják a férjeik, mint ahogy a recsína fenát is

beburkolnák, hogy senkinek ne bántsa az orrát. Ez a lehető legnagyobb sértés, és ennek

meg kel változnia, mert a női nem ilyen meg-alázását már lehetetlen tovább tűrni.

Mérgében vasutakat meg mozdonyokat kívánt ide nekünk, nem akarja, hogy továbbra is

úgy kezeljék, mint a recsína fenát, Ő is vasúti kocsiban akar ülni, mint a nyugat asszonyai,

és olyan jogokat akar, mint a férfiak. Képzeld el! Jogokat! Az én Hannehem, a

legszelídebb, a legtürelmesebb a szeretetreméltók között, jogokról beszél, olyan jogokról,

mint a férfiaké! Mi lesz ebből, ha az asszonyok nem lesznek olyan visszafogottak, mint

eddig?

- Visszafogottak? Talán azt képzeled, ránk rohannak, mint a vadál atok, hogy felfaljanak

bennünket?

- Nem, ne beszélj rögtön a legrosszabbról. Nekem azonban az volt a véleményem, hogy

szűk határokat kel szabni nekik.

- Például milyen határokat?

-Meg kel tiltani nekik, hogy sötétedés után kint járjanak.

- Jó. És aztán?

- Nem maradhatnak egyedül olyan férfival, aki nem a férjük,

- Komolyan gondolod?

-Persze! Ebben nem ismerek tréfát. Az olyan asszonnyal, alti áthágja ezeket a törvényeket,

úgy kel elbánni, mint a padisah a háremével.

- Éspedig hogyan?

-A padisah az ilyen asszonyokat bekötteti egy zsákba, és vízbe vetteti.

- Kedves Hálef! Hoztál magaddal zsákot?

- Nem hoztam.

- Roppant nagy kár!

- Ugyan miért?

- A te Hannehedet is be kel ene dugni egy ilyen zsákba, és belevetni az első vízfolyásba,

ami utunkba akad.

- Az én Ilannehemet? Földi létem boldogságának legszükségesebb tartozékát? - kérdezte

nagy csodálkozva.-- Miért? Mondd meg gyorsan, miért?

- Mert vétett minkét törvény el en.

- Tréfálsz, szidi, tréfálsz.

- Nem én. Magam vagyok a tanú, hogy megtette. -Szidi, ne tégy boldogtalanná! Az én

Hannehem egy

férfival, alti nem én voltam, egyedül maradt volna?

- Mégpedig teljes sötétségben, újholdnál, a táborod sátrai mögött.

- Meghalok a szomorúságtól, bár teljesen lehetetlennek tartom, hogy ezt a minden bűnök

legnagyobbikát elkövette volna. Te mondod ezt, szidi, te, aki első és legjobb barátom vagy!

Nem mondanád, ha nem tudnád bebizonyítani.

- Mondtam már, hogy tanú vagyok rá, és közlöm veled, van egy másili; tanú is.

- Ki az? Ki vele! Megölöm a gazfickót, amiért elhal gatta előlem!

- Kedves Háleíl Az öngyilkosság lenne. -Öngyil....?

- Az, hiszen te magad vagy a másik tanú.

- Szidi, egyre érthetetlenebb vagy.

- Úgy látszik, elfelejtetted, ezért próbálom felfrissíteni az emlékezetedet. Emlékszel arra a holdas éjszakára, mielőtt elindultunk a Tigrishez, Perzsia felé?

- Emlékszem.

- Akkor, éjfél után a te Hannehed egy jó darabig a sátrak mögött időzött egy férfival, altit

nem Hádzsi Hálefhek hívnak.

Erre mindkét kezét magasba csapta, fel élegzett és boldogan kiáltotta:

- Hamdulil ah! Hogy megkönnyebbült a szívem! Ó, szidi, micsoda szomorúságot loptál a

lelkembe! Úgy éreztem, egész életem boldogsága omlik össze! Ha más beszélt volna így

velem, már büntetésül belevágtam volna a késemet, amiért arra vetemedett, hogy

Hannehet, a tiszta nap drága mását gyanúsításával bemocskolja. Am mivel te beszéltél,

kimondott szavad, ami mély fájdalommal töltött el, nem lehetett hazugság. Azért, éreztem

magam annyira lesújtó tt-nak, mint egy bogár, amelyikre egy egész hegy zuhant, de mert

hal om, hogy az indulásunk előtti éjszakáról beszélsz, a hegy eltűnt, és a bogár vidáman

ficánkol tovább, mivelhogy már tudom, te magad voltál az idegen férfi, aki a feleségemmel

beszélt.

- És ez nem tesz boldogtalanná?

- Boldogtalanná? Ha ezer Hannehem lenne, akik épp olyan senkihez se hasonlíthatóak

lennének, mint ez az egy, rád mindet rád merném bízni.

- Elhiszem. De tudod-e mit tettél ezzel a rám nézve megtisztelő kijelentéssel?

- Példátlan bizalmat adtam neked.

- Kétségtelen, de ezzel együtt visszavontad a nyugat el eni vádad, és egyetértésedet

jelentetted be a vasiitjainkkal.

- Eszembe sem volt, szidi. Egyáltalán nem békültem ki a vasútjaitokkal.

- Pedig megtetted.

- Hogyhogy?

- Figyelj ide! Megkérdezlek: szerinted tilos asszonyoknak együtt ülni a vasúti kocsikban?

- Igen, szigorúan tilos.

- Tilosnak tartod továbbá, hogy asszonyok más férfiakkal, méghozzá éjszaka együtt

ál dogáljanak a sátrak mögött?

- Tulajdonképp igen, de ha te vagy az a férfi, akkor szabad, mert tudom, hogy benned

megbízhatok.

- Nos, ha te utaznál egy olyan kocsiban, akkor minden férfi megengedné a feleségének

vagy lányának, hogy mel éd üljön.

- Gondolod? - kérdezte jóleső megelégedettséggel.

- Persze, hiszen rajtad az első pil anatban látszik a becsületesség és megbízhatóság.

- Hm. Beszélgethetnék is velük?

- Természetesen.

- És segíthetnék is nekik, ha szükségük lenne rá?

- Persze! Nagy előnyük a mi asszonyainknak és lányainknak, hogy az utazás közben

élvezhetik útitársaik védelmét és támogatását.

- Te, szidi, én ezt kedves dolognak találom. Tudod, milyen szívesen védelmezem

embertársaimat. Ez még férfiak esetében is szép dolog, hát még milyen derék nőket

védelmezni. Képzeld el, ha egy barátságos mosolyt kapnék köszönetképp.

- Kapnál, egész biztos.

-Szidi, kérlek, erről a barátságos mosolyról ne szólj Hannehnek! Még hamis fogalmai

alakulnának ki a vasútjaitokról, és azt igen sajnálnám.

- Sajnálnád? Te? Azt hittem, hal ani se akarsz a vasútról. -Hát igen. Tulajdonképp ki nem

ál om őket, de ha az asszonyok derék, szolgálatkész férfiak mel ett ülnek, akiket a

barátságos elismerés mosolyával jutalmaznak, akkor nem találok ésszerű okot arra, miért

épp nekem legyen tilos vasúton utazni. Én mondom, ha indulna innen vonat Mekkába,

valószínűleg nem maradnék teveháton.

- Hanem felszálhiál a vonatra?

- Fel. És mondd, mesélhetnék egy olyan asszonynak a mi kalandjainkról és bátor

tetteinkről?

- Mesélhetnél. Még hálás is lenne neked, hisz elbeszéléseddel elűznéd az utazás unalmát.

- Sőt jelentősen bővítenem az ismereteit a dzsegráfia és tarich1 területén, amiért

valószínűleg kapnék egy barátságos mosolyt. Te, szidi, egész más ez a ti vasútatok, mint

amilyennek gondoltam. Miért nem szóltál mindjárt arról a mosolyról? Mindig a

legfontosabbról szoktál megfeledkezni. Ez az, amit kifogásolok benned. Pedig ha emiatt

hibás következtetésekre jutok, akkor rögtön engem vádolsz, pedig nem tehetek róla. Most

már belátom, hogy a ti berendezkedésetek nem is olyan elvetendő, mint eddig gondoltam,

és... Ott, nézz csak fel oda, szidi! Látod azt a két nuszúrt2 ?

1 Földrajz és világtörténelem.

2 Keselyű.

- Látom. Már egy ideje figyelem őket.

- Most épp fölénk siklanak, mintha figyelnének bennünket.

- Igen. Azt figyelik, várhatnak-e tőlünk valami zsákmányt. Ha fölöttünk maradnak és

kísérnek bennünket, biztosak lehetünk benne, hogy egyedül vagyunk ezen a vidéken.

Különben tévedtél, ez nem két nuszúr. Nuszúrnak a fehérfejű keselyűt hívják, de ez

amelyik a párjával a fejünk felett vitorlázik, ez szakál as keselyű. El büdzsnek hívják.

Egyiptomban és a magrib országokban gyakrabban látni, erre nagyon ritka. Ezt a kettőt az

előbb délnyugati irányból láttam közeledni. Nézd, mennek is vissza ugyanabban az

irányban. Ez bizony figyelemre méltó.

- Miért?

- Mert úgy gondolják, hogy ott könnyebben jutnak ennivalóhoz, mint itt nálunk. Ezek a

madarak rendkívül messzire el átnak. Nagy távolságból észrevettek bennünket, s idejöttek,

hogy szemügyre vegyenek. Most, hogy újra eltávolodnak, feltételezhetjük, hogy ott,

ahonnan jöttele, több zsákmányra számíthatnak, mint nálunk. Az ál ataink egészségesek

és erősek, ezért gyorsan haladunk. Ezek a madarait ezt jól meg tudják ítélni. Ott

délnyugaton valamilyen beteg lény lehet, akinek vagy aminek a tartása, mozgása a

keselyukben a közeli zsákmány reményét kelti.

Szemünkkel követtük a madarakat. Kis pontokként még akitor is láttam, amikor Hálef már

nem észlelte őket. Már nem távolodtak, hanem egy pont fölött keringtek.

- Látod még őket? - érdeklődött Hálef.

- Látom. Valamilyen beteg lénynek, vagy talán többnek is kel ott lennie.

- Hul ák is lehetnek?

- Elképzelhető. Altkor azonban élőknek is kel ott lenniük, különben a keselyűk már rég

lecsaptak volna.

- Beteg lényről beszélsz. Nem lenne kötelességünk segíteni neki?

- Dehogynem.

- De nem lehet, hogy csupán ál atok azok?

- Lehet, de altkor nagyragadozók, oroszlánok vagy párducok; azok viszont nappal nem

járkálnak itt a síkságon. Ha nem ragadozók lennének, akkor a keselyűk már leszál tak

volna, és nyugodtan várnának a közelben a zsákmányultra. Épp ezért az a véleményem,

hogy emberek lesznek, akik valamilyen okból nem tudnak tovább menni. Kötelességünk a

segítségükre sietni, de óvatosan kel eljárnunk. Kérdezzük csak meg Ben Hárbot, nincs-e

itt legelője valamelyik beduin törzsnek,

Vezel/mk közölte, hogy a homoksivatag közepén járunk, ahol nincs egyetlen forrás se,

tehát legelő se lehet. A legközelebbi vízlelőhely is olyan távolra esik, hogy nem érhet idáig a hatása.

Az egész karavánunk irányát nem volt tanácsos megváltoztatni, haladtunk hát lassan

tovább, de megbíztuk Omar ben Szádeket és egy másik haddedíhnt, hogy menjenek arra a

helyre, amelyik felett a keselyűk köröznek. Hogy szükség esetén azonnali segítséget

nyújthassanak, egy teli vizestömlőt is vittek magukkal. A sivatag csak látszólag volt lapos,

valójában azonban olyan hul ámos, hogy a két embert rövid idő múltán szem elől

veszítettük. Jóval több mint egy órába tel ett, mire visszaértek. Omar ben Szádek már

messziről kiabált:

- Efíendi, velünk kel jönnötök. Öt embert kel megmenteni.

- Kik azok? - érdeklődtem.

- "valószínűleg mekkaiak.

- Valószínűleg? Hát nem mondták meg?

- Nem. Tudod, hogy itt kinn a sivatagban mindenki óvatos. Tartozhatnának egy velük

el enséges törzshöz is.

- Nem mondtad el nekik, hogy haddedíhnek vagyunk, akik olyan messze laknak innen,

hogy itt nem lehet okuk tarra1.

- Persze hogy elmondtam, de nem hittek nekem. Te se hinnél el mindjárt mindent, hanem

próbára tennéd őket magultat is, meg azt is, amit ők ál ítanak.

- Tehát öt emberről van szó?

- Öt élő és egy halott.

- Beszélj el mindent összefüggően!

- Délnyugatnak tartottunk, és hamarosan újra megláttuk

1 Vérbosszú.

a keselyűket, amelyek, úgy rémlett, mozdulatlanul lebegnek a magasban, ahogy azonban

közelebb értünk, láttuk, hogy nem lebegnek, hanem lassan köröznek. Később

észrevettük, mit figyelnek. Hat hedzsín feküdt a földön, mel ettük emberek. Mozdulatlan

mind, mint a hul ák. Amikor a közelükbe értünk, a tevék felemelték a fejüket, de mindjárt

vissza is hanyatlottak. Agyonhajszol tnak látszottak, mmt megerőltető vágta után, félig ki

voltak száradva. Három férfi úgy középkorú lehet, egy egész fiatal, egy pedig öreg. Az öreg

látszott legkevésbé kimerültnek, mindjárt vizet kért. Adtunk neki. Majdnem teljesen kiitták a kirbét1.

- És a halott?

- Nem láttuk, mert le volt takarva a haikkal.

- Milyen kérdések és feleletek hangzottak el?

- Az öreg megkérdezte, kik vagyunk. Megmondtuk, ő azonban a kételkedés szavait

hal atta: Al ah tudja. Amikor a nevét kérdeztem, azt mondta, mindannyian Mekkába valók,

amire én is azt válaszoltam: Al ah tudja. Vizet kért az embereknek és ál atoknak, meg egy

kis takarmányt a tevéknek. Lisztjük és datolyájuk ál ítólag van még nekik.

- Honnan jönnek?

- Azt nem mondta meg. Megjegyezte, hogy ő se tett fel nekünk kérdéseket. Az igazhitűnek

segítenie kel a testvérén, anélkül, hogy neve, úti célja után érdeklődne.

- Annak az embernek vagy rossz a lelkiismerete, vagy pedig egy beképzelt magasál ású

moszlim Mekkából. Lehet, hogy egyszerre mindkettő. De igaza van, szüksége van a

segítségünkre, meg is kel adnunk neki, anélkül, hogy előzőleg kikérdeznénk. Szerencsére

olyan jól el vagyunk látva vízzel, hogy ez a jócselekedetünk nem fogja veszélyeztetni a

saját érdekeinket. Menjünk hát oda.

Letértünk a saját útvonalunkról, és Omar ben Szádek odavezetett bennünket az il ető

helyre, amit úgy háromnegyed óra múlva el is értünk. A tevék még mindig úgy feküdtek ott,

mint ahogy a kimerültségtől összeestek. A púpjaik lelappadtak, a kérődzésnek a legkisebb

jelét se lehetett észlelni a szájukon. Az öt féri szűk körben guggolt, a kör közepén pedig" a még mindig letakart halott, akit ülő helyzetbe támasztottak fel a homokba színt hosszú

csövű puskákkal. Az öt férfi hangosan imádkozott. Amikor a közelükbe értünk, abbahagyták

az imát, és az, aki a többieknek mondatról mondatra előre mondta az ima szövegét, sokkal

inkább parancsoló, mint kérő hangon megszólalt:

- Látom, hogy van vizetek és száraz kukoricaszáratok. Adjatok a tevéknek enni és inni, és

hagyjatok itt néhány teli tömlőt. Aztán pedig ne zavarjatok tovább imánkban az Al ah által

elszólítottért!

Ez aztán szerény kívánság! Itt, ahol a takarmány és különösen a víz olyan drága kincs,

először is lakassuk jól és itassuk meg az ál ataikat, aztán mindjárt több tele tömlőt adjunk

nekik, és köszönetet se várva utasítása szerint menjünk azomial tovább!

1 Vizestömlő.

Hálef keze a vízilóbőr korbácshoz kapott, ami ott függött az övén. Leültettem, és

odasúgtam neki:

- Büszke, bosszúál ó arabok és nem megnyomorított fel-lahok között vagy, ahol

lengetheted a korbácsod anélkül, hogy később véresen megfizess érte.

- Akkor mondd meg, mit teszel!

-Adunk a tevélaiek vizet és takarmányt, a nyomorult ál atok ne szenvedjenek gazdáik

arcátlansága miatt.

- És azokkal mi lesz?

- Nem kapnak több vizet, hacsak udvariasan nem kérnek. Itt letáborozunk.

- Itt? Ezeknél a fickóknál? Hamdulil ah! Hála legyen Al ahnak, aki ezt a kitűnő gondolatot

sugal ta neked! Mert bizony, ha itt maradunk velük, biztos lesz részünk valamilyen

élményben. De nekik is!

- Nem nagyon mehetnénk messzebbre, mert hamarosan itt az éjszaka, és mivel

elvesztegetünk itt egy kevés időt, legjobbnak azt látom, ha mindjárt itt is maradunk. Add ki

az embereidnek a szükséges parancsokat

Mivel haddedíhnek voltak velünk, nem kel ett semmivel sem törődnöm. Leszál tam a

hedzsínről, megmutattam, hová terítsék a szőnyegemet, és odamentem a paripámhoz,

hogy kedveskedjek neki néhány datolyával. Már hozzászokott ehhez a figyelmességhez.

Aztán kényelembe helyeztem magam a szőnyegemen.

Szándékosan az idegenek közelében, az előimádkozóval szemben ültem le, akit Omar

ben Szádek az öregnek nevezett, s akinek ugyancsak ravasz képe volt. A „fiatal" ott ült

mel ette, s annyira hasonlított rá, hogy a fiának gondoltam. Volt a szemében valami, ami

ál hatatlanságra, nyugtalanságra, megbízhatatlanságra val ott. A másik három nem

mutatott semmi olyan vonást, ami említést érdemelne. Az volt bennülc a közös, hogy

mindnyájan rendkívül elesettek voltak. Valószíníüeg épp jókor érkeztünk, hogy

megmentsük őket a szomjhaláltól. Hal ottam a hangjukon, hogy a hosszú, hangos ima

nehezükre esett. Vajon miért nem maradnak csendben, hiszen semmi szükségük erre a

litá-niára? Az öreg hangja tompán, fáradt reszketéssel szólt:

- Ó, Te, akit a teremtő minden teremtménye a legjobban tisztel1! Az eUcerülhetetlen

bekövetkezésekor, ami mindannyiunkat elér2, nincs más, akinél menedéket lelhetnék,

egyedül csalt Te. -

A többiek mondták utána, ő pedig folytatta:

- És ha Al ah, a kegyes, büntető hatalmát megmutatja, csak a te erőd, ó Isten küldötte,

képes segíteni rajtam. Mert adományok teljessége ez a világ és a másvilág is, és te

mindent tudsz, ami a túlvilág tábláin írva vagyon, amit a tol reájuk rótt.

Idáig jutott, amikorra a haddedíhnek megetették, itatták a tevéket és hozzáfogtak a

táborveréshez. Erre megszakította az imádságot és izgatott szavakkal hozzám fordult,

mivel azt gondolta, én vagyok a csapat vezetője.

- Mit látok? Lenyergelitek a tevéiteket. Talán csak nem akartok itt maradni?

- De bizony, itt maradunk - válaszoltam a legnagyobb lelki nyugalommal.

1 Mohamedre érti. 3 A halált írja körül.

- Ehhez nincs jogotok.

- Mért ne lenne? A sivatag Al ah birtoka. Senkitől sem kel engedélyt kérnünk.

- Előbb voltunk itt, mint ti.

- Mi pedig annyival tovább maradunk, így aztán rendben is lennénk egymással.

- De mi magunk akarunk maradni.

- Majd úgy teszünk, mmtha itt se lennétek, egy szót se szólunk hozzátok.

- Hát nem látjátok, hogy halottunk van? A holtak tisztátalanná tesznek!

- Minket nem, nem fogjuk megérinteni.

-Al ah csil apítsa a haragomat! Láthatod meg hal hatod, hogy távozásotokat kívánjuk!

-Te pedig láthatod, hogy mi meg épp az el enkezőjét kívánjuk, márpedig az ilyen

kívánságok teljesítését csak az egyik fél számára jegyezte be Al ah az Elet Könyvébe, s

annak, ami az Élet Könyvében írva ál , annak engedelmességgel tartoztok.

Először a legbarátságosabb, majd a végén igen haragos hangon beszéltem. Kíváncsi

voltam, mi lesz ebből a kényelmetlen helyzetből. Hálef ugyanúgy. Felügyelt a tahtireván

levételére és Hanneh kényelmes elhelyezésére egy gyorsan felál ítható kis női sátorban,

aztán odajött hozzám, leteríttette a szőnyegét mel ettem, leült, és halkan megkérdezte:

- Számítottál rá, hogy ilyen fogadtatásban lesz részünk?

- Erre bizony nem számítottam - válaszoltam.

-Én sem. Példátlan ez a hálátlanság! Mit fogsz most tenni?

- Először várunk nyugodtan. Szeretném hal ani, mit imádkoznak! Az előimádkozó ugyanis

újra rákezdte:

- Mohamed, ura ennek és a túlvilágnak, ura az embereknek és a dzsinneknek1, ura az

ember gyermekei két nagy, egymástól elválasztott seregének, az araboknak és a

barbároknak ó, prófétánk, akit, ha parancsol vagy ha tilt, az igenlés és a tagadás

igazságában senki nem képes fölülmúlni. Ő az a szeretett lény, akinek a közbenjárásában

bízunk, amikor a sötét rettenet hatalmába kerít bennünket. Aki belé kapaszkodik, olyan

kötélbe kapaszkodik, amelyik soha nem szakad el. Mind testben, mind lelki nemességben

túltesz ő valamennyi prófétán, s nem mérhetik magukat hozzá sem bölcsességben, sem

erényben. Ők, akik Al ah küldöttétol kérnek könyörögve engedélyt, hogy kezükkel

meríthessenek a tengerből vagy a tartósan hul ó eső vizéből kortyolhassanak. Mert Isten

küldöttének kiválósága nem ismer határokat, és a beszélő száj ki nem mondhatja azt.

Csodatételei megfelelnek érdemei nagyságának, és neve, ha kimondják, életet ad az

elporladt csontoknak is. Benső lényegét felfogni képtelen a halandó, és közel, távol nem

láthatsz senkit, aki ne tanácstalanul ál na ez előtt a íéladat előtt. Benső lényege hasonlatos a naphoz, amely a távolból kicsinynek mutatkozik, közelről azonban elvakítja a szemet.

Tartok ugyan tőle, hogy untatom az olvasót, mégis lejegyeztem ide ezt az imát, mivel az az

egyik leghíresebb mohamedán versgyűjtemény, a Burda részleteit tartalmazza. A

gyűjtemény Mohamed dicséretét zengi, és verseit temetések alkalmával szokták

elmondani. Bizonyára lesz önök között olyan, aki örül annak, hogy megismerhet egy híres

iszlám verset, még ha annak csupán csali egy részletéről van is szó. A mohamedánok azt

ál ítják, hogy ennek szépségével egyetlen máshitű költő műve sem versenyezhet. Úgy

látszott, „az öreg" kívülről tudja a Burdát, hiszen mindennemű könyv segítsége nélkül adta elő ezeket a részleteit, nem lehetett tehát valamilyen közönséges arab. Az ima alatt

fanatikus moszlimnak hatott, aki tökéletesen tisztában van a papi kötelezettségekkel. Időről

időre tekintete ránk siklott, s azt legkevésbé sem lehetett barátságosnak mondani. A fia

szemében viszont nyílt, előttünk a legkevésbé sem leplezett gyűlölet izzott.

1 Lelkek.

Az ima pedig azt a baljós félelmet ébresztette bennem, hogy azt nem belső szükség,

hanem valamilyen más ok mondatja velük. Fáradtan, lehangoltan csengett, lassan r"1

ndták, mintha nehezükre esne, kihagytak olyan részek ,, amelyeket az előimádkozó nem

hagyott ki, és amikor az szünetet tartott, le is dőltek, úgyhogy „az öreg" nem is folytatta tovább.

Azt gondoltam, csak azért imádkoznak, hogy ne legyen alkalmunk hozzájuk szólni.

Valószínűleg nem akartak felvilágosítást adni magukról, s ennek bizonyosan volt valami

oka, ami - feltételezésem szerint - a megítélésüknek nemigen kedvezett.

Úgy feküdtek ott, mint a halottak. Közben leszál t a sötétség. Haddedíhnjeink a maghribot

imádkoztak, ami röviddel napszál ta utánra van előírva. Amikor aztán teljesen besötétedik,

az asiját, vagyis az éjszakára rendelt imát mondták el. Az idegenek mindkét esetben velünk

imádkoztak, amit mohamedán létükre - függetlenül a hozzánk való iszonyuktól - föltétlen

meg kel ett tenniük. Ám ezt halkan tették, úgy, hogy ne is hal juk a hangjukat, s ez

megvetésüket fejezte ki, amit azonban fel se vettünk. Aztán Háleffel Hanneh sátrához

mentem, hogy tüzet rakjunk, amihez a mai utunk közben vágtunk néhány száraz ágat. „A

földgolyó legszeretetreméltóbb és legízletesebben főző szakácsnője", ahogy Hálef az

asszonykáját becézte, ha valahol a szakácsművészetről esett szó, kávét akart főzni, aztán

pedig a forró hamuban kursz tarit sütni, ami nem más, mint kis kalács formájú iriss kenyér.

A kávéfőzés nemes művészetéhez hoztunk magunkkal kannát, a haddedílinek pedig

készenlétben tartották a forró ital számára is alkalmas bőrpoharaikat, hogy legyen mibe

önteni az il atozó italt.

Amikor a tűztől szétterjedt a kávé nagyszerű il ata, az idegenek újra felélénkültek. Rövid,

halk tanácskozást tartottak, s ez után a „fiatal" fölál t és odajött hozzánk.

- Mi is akarunk kávét! -jelentette ki, és elénk tartott egy kicsinek aligha mondható

tökhéjedényt.

Ezt olyan hangon mondta, mintha bármit megkövetelhetne tőlünk. Hálef arcán látszott,

hogy fel akar ugrani, hogy dühösen rendre utasítsa, azonban karjánál fogva

visszatartottam, s magam válaszoltam neki kurtán és határozottan:

- A kávé a mienk.

- Kapok belőle? - kérdezte a szégyentelen szinte rám förmedve.

- Nem, nem és negyedszer, tizedszer és századszor is nem! - recsegte erre a kis Hádzsi,

aki nem tudott tovább uralkodni a haragján.

Erre a legény sarkon fordult és elment. Társai minden szót hal ottak és Összedugták a

fejüket. Hogy mit beszéltek, az bennünket nem érdekelt.

- Szidi, gondolod, hogy tartanunk kel ezektől az emberektől? - érdeklődött Hálef.

- Nem, egyáltalán nem.

- Én se hinném. Huszonöt jól felfegyverzett emberünk van, ezek meg öt elgyötört férfi.

Mégis azt gondolom, hogy éjszaka nem alhat közülünk mindenki.

- Egyetértek. Jelölj lei néhány embert, hogy hajnalig felváltva őrködjenek!

Később, amikor már érezni lehetett a kenyér il atát, a „fiatalt" megint odaküldtek hozzánk.

- Adjatok kenyeret! - követelte olyan hangon, mint imént a kávét.

- Egyétek azt, amitek van!

Megint dolgavégezetlen kel ett távoznia, de rövidesen újra visszatért:

- Adjatok vizet, egy tele tömlővel!

- Elfogyott.

- Hisz látom, hogy ott vannak a kirbék.

- Az már kel nekünk. Ami feleslegünk volt, azt már megkaptátok.

- Annyira nem ismeritek a sivatag és a vendégszeretet parancsát, hogy még azt a vizet is

megtagadjátok tőlünk, amire pedig rászorulunk.

- Minden törvényt ismerünk, még az udvariasság előírásait is, amelyek... úgy látszik...

előttetek teljesen ismeretlenek. Most pedig hordd el magad, különben...

- Különben olyat kapsz, hogy elszál sz! - ripakodott rá dühösen Hálef. - Vizet, kenyeret,

kávét! Tán kavuarát1,

1 Kaviár.

isztridíját1 is, olyan nagyot, mint egy szahláfe kebíre, követel még tőlünk ez a fickó!

A kis Hádzsi ugyanis, amikor velem volt Konstantinápolyban, mint csemegét megismerte a

teknősbékát, a kaviárt meg az osztrigát. A mekkai, ha tényleg az volt, büszke, elutasító

kézlegyintéssel fordult meg és tért vissza társaihoz, akik már hosszabb ideje tanácskoztak

egymással. Valamilyen elhatározásra jutottak, mert az öreg felál t, és lassan és látható

gyengesége el enére olyan tartással közeledett, mint aki megszokta, hogy koronát hord a

fején.

- Háromszor utasítottátok el a fiamat - szólalt meg, és közben minden egyes szónak

különös nyomatékot adott. -Azt kérdem tőletek: miért?

Tulajdonképp választ sem érdemelt volna, de mert jót tesz, ha az ember az ilyenekkel

olyan világosan beszél, amennyire csak lehet, hát nem sokat várattam a válaszommal:

- KérdévSeddel beval ottad, hogy belátásodban kisgyermek, értetlenségedben és

tudatlanságodban óriás vagy.

- Ne sértegess! Ahhoz vagyok szokva, hogy velem szemben mindenki a legnagyobb

udvariasságra törekszik.

- Te magad viszont az udvariatlanság netovábbja vagy. Nekünk is jogunk van megkövetelni

magunknak ugyanazt a tiszteletet, amit te megkívánsz magadnak.

- Nekteeek...?! - nyújtotta a szót olyan nagyképűen, hogy kedvem lett volna képen törülni. -

Ja persze, ti nem tudjátok, ki vagyok. Hal játok hát, és hajtsátok meg alázatosan a

fejeteket! Az én ősöm Qatadah, a híres Mohamed Abu Numehjnek, Mekka szent városa

nagyserifjei közül a legfényesebb csil agnak vagyok a leszármazottja. Ha mi, az ő

leszármazottai meghalunk, holttestünket hétszer hordják körbe ünnepi menetben a Kaaba

körül. Vajon ki büszkélkedhet ilyen kitüntetéssel Al ah tágas világában?

- Hát már meghaltál?

- Nem - válaszolt elképedve.

- Tehát mée nem hordoztak körbe a Kaaba körül?

1 Osztriga.

-Nem.

-Alckor csak várd meg, még ez megtörténik veled, akkor talán hajlandók leszünk tisztelettel

megemlékezni a holttestedről.

-Ember, hogy merészeled...?! Persze, nem is tudod a nevemet, fékeznem kel hát a

haragomat. De nincs is rá szükség ezt a nevet azzal terhelnem, füled bedugott nyílásába

ütközzön, elég, ha megmondom, hogy engem El Gániként1 emlegetnek, és 'Aun er

Rafíqnak, Mekka mostani nagyserifjének a kedvence vagyok. Most már tudod, hogyan

viselkedj velem és velünk mindnyájtmkkal.

Beképzeltebb már nem is lehetett volna. Hogy megtudjam, let volt a halott, türtőztettem

magam és megkérdeztem:

- A többiekkel is? Hát ők kicsodák?

- Egyikük Ben Abdal ah, a fiam, a többi három a szent város lakója, ahol a

legtekintélyesebbek közé tartoznak.

- És a halott?

- Ő kedves gyermeke volt Al ahnak és a prófétának. El Münedzsiként2 emlegették, amiből

tudhatod, milyen hasonlíthatatlanul nagyok voltak az erényei. Lelkének megadatott az a

különleges képesség, hogy elhagyja a testét és távoli helyekre és távoli, rég letűnt időkbe

távozzon, hogy lássa és hal ja, amit nem látott, hal ott egyetlen más halandó sem. Amikor

aztán visszatért El Münedzsi testébe, el tudta mondani ezeknek a helyeknek és időknek

valamennyi titkát. Egyenragúként beszélt a dzsinnekkel és melájikkal, és hatalma volt

mindazok akarata és tettei fölött, akivel csak kapcsolatba került. Most pedig elment Al ah

mennyországába azokhoz, akikkel már földi életében is kapcsolatban ál t. Én voltam a

legjobb barátja. A házamban lakott, menedéket adtam neki, mivelhogy megvakult.

Gyakorlom az irgalmasságot, ahogy Al ah azt pártfogoltjafnak megparancsolta, és majd

megjutalmaz érte. Most már tudod, Iák vagyunk, és bocsánatot fogsz kérni tőlem és a

fiamtól.

__________

1 A gazdag.

2 A jövendőmondó.

- Bocsánatot kérni? Ha azt hiszed, hogy...

Nem mondhattam tovább, mert Hálef a számra tapasztotta a tenyerét és így szólt:

--Hal gass, szidi, kérlek, hal gass! Úgy forr bennem a méreg, mint az előbb a kávé, és ha

nem hagysz magad helyett beszélni, szétrobban a kanna. Szólhatok?

- Na jó! Nem venném a lelkemre, hogy szétrobbanj.

Felugrott, El Gánihoz fordult, és abban a látszólag nyugodt, visszafogott hangnemben, amit

csak a legdühödtebb felindulásaiban szokott használni, megkérdezte:

- Úgy gondolod, hogy bocsánatot fogunk kérni? -Úgy.

- Az előbb meg azt kívántad, hogy megalázkodva hajtsuk meg a fejünket?

-Azt.

- Te ebfajzat! Mit képzelsz magadról? Csak Al ah előtt hajtunk fejet, ember előtt soha, még

ha az maga a padisah lenne is. De előtted...? Én mondom neked, inkább borulnék le

imádkozva a legrútabb varangy előtt, minthogy engedjem becsületes fejem a legkisebb

mértékben is meghajolni előtted. Pia valóban a nagyserif kedvence vagy, akkor a

legsürgősebben fel fogom őt keresni és megmondom neki, szerezzen más kedvencet

magának, ha nem altarja megrendezni az igazhitűeknek azt a színjátékot, hogy öt perc

alatt halálra kel jen szégyenlenie magát. Ti kutyák és ebfajzatok! Majdnem szomjan

haltatok, amikor ideértünk. A mocskos lelketeket már csalt egyetlen vékony hajszál tartotta

kiszikkadt testetekben. Vizet adtunk nektek, a legdrágább kincset, amit a sivatagban az

ember a magáénak mondhat, egy egész tömlőt ittatok ki, anélkül, hogy egyetlen köszönő

szót mondtatok volna. Aztán kávét követeltetek, igen, követeltetek és nem kértete) később

csak úgy odavetve megparancsoltátok, hogy a' mk kenyeret, végül megbízást kaptunk

tőled, hogy egy eg sz tömlő vizet adjunk, pedig már a tevéiteket is megitattuk. Hát honnan

szerezzünk mi annyi vizet? Csak nem gondolod, hogy képesek vagyunk vizet préselni a

sivatag homokjából? És mindezt olyan hangon követeled tőlünk, mintha a rabszolgáid

lennénk. Beképzelt együ-gyűségedben azt képzelted tán, hogy a csodálkozástól tátva

marad a szánk neved hal atán. Hogy is hívnak téged? El Gáninak, a gazdagnak! Be tudod

bizonyítani, hogy vagyonodat tisztességes úton szerezted, hogy nem lopással, csalással

harácsoltad össze? És még ha törvényes tulajdonod is, tudnod kel ene, hogy a

gazdagságával nem büszkélkedik az ember, hisz azt csak ideiglenesen kapta kölcsönbe

Al ahtól, hogy jót tegyen azokkal, akiknek semmijük sincs. Mi is gazdagok vagyunk, tízszer

gazdagabbalt, mint te, de nem hetvenkedünk vele, s még kevésbé fabrikálunk ebből nevet

magunknak, hisz az nem lenne egyéb, mint ami a te esetedben, a háromszorosra

felfuvalkodott hígagyúság csalhatatlan jele. Tulajdonképp nem szóval, hanem ezzel a

vízilóbőr korbáccsal kel ene válaszolnom neked, de a nyomorúságod olyan részvétet

ébresztett bennem, hogy túlcsordul bennem könyörületesség, és ezért úszód most meg

verés nélkül. De próbáld csalt meg még egyetlenegyszer azt a látszatot kelteni, hogy nem

toronymagasan ál unk feletted, úgy szétverem azt a disznó bőrödet, hogy az egész

földgolyó kevés lesz arra, hogy a szerteszét röpködő cafatjainak helye legyen! Most pedig

hordd el magad, és vissza ne gyere még egyszer! És hogy tudd, ki az, aki ilyen kedves

türelemmel beszélt most veled, kísérjen a helyedre a nevem! Én Hádzsi Hálef Omar ben

Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al Goszárrah vagyok, a sámmarok nagy törzséből

való haddedíhnek sejkje.

A kíséretet szó szerint vette, mert a korbácsot fenyegetően kézben tartva nevének minden

egyes szavánál úgy a tyúkszemére taposott a meldtainak, hogy az hátrahőkölt És ezen a

számunkra oly kedves módon követte lépésről lépésre, pontosabban tyűkszemtaposásról

tvúkszemtaposásra a korbácsot lengetve, miközben így folytatta:

- És ott ül a megvilágosodott és az égés-' /ilágon tisztelt Hádzsi Akii Satír el Medzsárrib ben Hádz . Alim Sadzsi er Gáni ibn Hádzsi Dáim Mashúr el Adzim jen Hádzsi Taki Abu Fádl el

Mukárram.

Látható, hogy jól megtanulta az új nevemet, amelynek minden tagja egy egy taposást

jelentett El Gáni tyúkszemére, ami olyan gyorsan történt, hogy az nem volt képes elhúzni a

lábát. Amikor a helyére ért, a mekkai kimerülten lerogyott, anélkül, hogy az egész

kálváriajárás alatt lehetősége lett volna akárcsak egy szót is szólni.

-Na, most már megülhetsz itt egész felfoghatatlan dicsőségedben! - mondta

megelégedetten Hálef. - És ha a gőg megint viszketni kezdene a lábadban, csak szólj,

majd kitaposom belőle.

Visszajött, és leült mel ém.

- Szidi - kérdezte halkan - jól csináltam?

- Elégedett vagyok veled.

- És te, Hanneh?

Hanneh, aki ott ült a másik oldalán, szintén elégedett volt:

- Az én Hálefem bátor a szóban, bátor a tettben, neki még a nagyserif kedvence se tud

el enál ni.

- Nem, ő aztán a legkevésbé. És te - fordult a fiához, aki az anyja mel ett foglalt helyet -

kövesd egész életedben apád példáját, aki nem tűri, ha megsértik a becsületében, és még

Mohamednek, minden moszlimok prófétájának is a tyúkszemére lépne, ha eszébe jutna,

hogy vonakodna megadni a haddedíhnek sejkjének a köteles tiszteletet.

Hádzsi bennünket derűre hangoló magatartása a mekkai-akat annyira megfélemlítette,

hogy egy hangos szót se mertek ejteni. Csendben ültek vagy feküdtek, s ha valamelyikük

megszólalt, olyan halkan tette, hogy semmit se hal ottunk belőle.

A hold feljött és elöntötte fényével a két csoportot, úgy, hogy tisztán láthattuk, mit csinálnak a mekkaiak. A letakart és Mekka felé fordított holttest különös hatást tett rám. Vajon mióta

halott a vak münedzsi? Nem tudtuk. A sivatagban, mint a mohamedán világban általában,

az elhunytat hamar eltemetik. Le kel ett mondanunk róla, hogy megtudjuk, mert jóérzésünlt

tiltotta, hogy egy szót is szóljunk ezekhez az emberekhez. Azt gondoltuk, hogy ők is

elzárkóznak a velünk való érintkezéstől, ezért aztán igencsak elcsodálkoztunk, amikor egy

idő múltán El Gáni felál t, és a köztünk lévő távolság feléig eljőve a következő szavakat

vetette oda nekem:

- A te neved Hádzsi Akii Satír, ahogy hal ottam. Beszélhetek veled?

- Beszélhetsz - válaszoltam némileg csodálkozva azon, hogy a tyúkszemtaposás el enére

nevem megmaradt emlékezetében.

- Szeretném tudni, hogy az igazat mondtátok-e, kik és mik vagytok.

- Az igazat mondtuk.

- Kipróbálhatom, hogy tényleg olyan nagy tudós vagy-e, effendi?

- Nincs el enemre, bár nem te vagy az az ember, aki engem próbára tehet.

- Mit imádkoztunk az imént?

- A Burda egy részletét.

- Ki írta ezt a verset?

- El Buszíri.

- Mondd meg a teljes nevét!

- Saraf ed Din Abu Abdal ah Mohamed ben Szaid ben Hammád ben Muhszin ben Abdal ah

ben Samhag ben Hilal as Szanhádzsi. Ez a neve, amit valószínűleg te magad se tudsz

kívülről.

- De tudtam, hisz minden tudós pontosan tudja, így hát most azt is tudom, hogy tényleg

tudós vagy. De hogyan bizonyítod be, hogy ezek az emberek tényleg a haddedíhn törzsből

valók?

- Nincs mit bizonyítanom, nekünk mindegy, hogy elhiszed, vagy sem.

- Ez a te magatartásod bizonyítja, hogy igazat szóltatok. Megkérdem, zavar-e benneteket,

hogy ha az előírt imát tovább mondjuk a halott felett?

- Az iszlám előírásait teljesíteni kel .

- Adtok még vizet?

- Csak akkor, ha tisztességgel kértek.

- Mekkába mentek, a szent városba? -Oda.

- Mi is. Most eltemetjük halottunkat és imádkozunk.

Aztán elindulunk. A tevéink, mert megitattátok őket, kibírják Bir Hiluig, mi azonban szomjan

halunk, ha nem tudunk út közben inni. Ezért kérünk még egy tömlőt.

- Rendben van. Kérted, hát megkapod. Van nálatok üres tömlő, egyet megtoltunk nektek.

- Kö... szö... nöm.

Széthúzta a szótagokat, és szokatlan hangsúlyt adott nekik, ám ennek el enére is ál tam a

szavam. Amikor visszaért a helyére, és leült, belekezdtek a hasrijébe, egy temetési

énekbe, amely az utolsó ítéletről szól. így kezdődik: - Annak tökéletességét dicsérem, aki

mindennek a teremtője. Szolgáit a hatalmába adta a halálnak, alá minden teremtett lelket,

az embert is megsemmisíti.

Amikor befejezték ezt a fejhangon előadott éneket, nem messze a mostani helyüktől a laza

homokba kézzel gödröt vájtak, odavitték a halottat és belefektették. Az előimádkozó

kivételével letérdeltek, ő azonban ál va maradt, és így kiáltott: - Jöj etek, igazhitűek, a

halotti imát mondom egy eltávozott moszlim felett.

Elő van írva ez a felhívás. Bár nem mentünk oda, de felál tunk, mert az iszlám törvényei

szerint megbocsáthatatlan bűn lett volna ülve maradni. Most két kezét a fejéhez emelte,

nagyuj át a füléhez érintette, és így kiáltott:

- Al ah nagy, Al ah hatalmas!

A mekkaiak hangosan ismételték, aztán az előimádkozó elmondta a Fatihát, a Korán első

fejezetét, majd ismét elkiáltotta: Al ah hatalmas! - és hozzátette:

- Ó, Al ah, légy kegyes Mohamed urunkhoz, a prófétához, a próféta családjához és az ő

követőihez és őrizd meg őket! Al ah hatalmas!

Miután ezt a kiáltást is megismételték, Gáni imádkozni kezdett:

- Ó, Al ah, íme, a te szolgád és a te szolgádnak fia. Eltávozott ő ebből a világból, annak

munkálkodásaiból és mindattól, amit szeretett, s mindazoktól, akik őt itt szerették, a sír

sötétségébe. Azt val otta, hogy nincs más isten, csak te, hogy neked nincsen társad, és

hogy Mohamed a te szolgád és a te küldötted, és hogy te mindent tudsz. Ó, Al ah,

eltávozott ő, hogy nálad lakozzék, mert te vagy a legjobb, akinél lakni lehet. Rászorul a te

kegyelmedre, s neked szükséged van a büntetésére. Eljöttünk hozzád könyörögve, mert

közben szeretnénk járni érte. Ó, Al ah, ha egy volt ő azok közül, akik jót tettek, úgy tekintsd az ő jótetteit, ha azonban egy volt azok közül, akik rosszat tettek, tekints el rossz tetteitől.

Engedd meg neki irgalmasan, hogy elnyerje tetszésedet, s engedd el neki a sír

próbatételét és annak kínjait! Tedd, hogy sírja tágas legyen, s távoztasd el a földet oldala

mel ől, engedd meg neki irgalmasan, hogy biztos lehessen a kínoktól, hogy épségben

küldhesd be őt paradicsomodba! Ó, te legirgalmasabb az irgalmasokközött! Al ah hatalmas!

Ó, istenünk, ne tagadd meg tőlünk jutalmadat szolgálatunkért, amit neked teszünk, és ne

vígy minket próbatételre ő utána! Ó, minden teremtmény ura, bocsásd meg a mi

vétkeinket, az övéit és minden moszlimét!

A tulajdonképpeni ima így befejeződvén meghajolt jobbra is, balra is, és eközben kétszer

azt mondta:

- Béke legyen veletek, és Isten irgalma!

Ez a köszöntés az angyaloknak szólt, akik a mohamedánok hite szerint láthatatlanul ott

ál nak kétoldalt a sírnál. Aztán előírás szerint felszólította az embereit:

- Tegyetek tanúságot erről a halottról!

- Egyike volt az erényeseknek - hangzott a tanúságtétel. Amikor aztán a holttestet befedték

homokkal, megint

a Fatiha következett, aztán a záróima, ami a Bakara szúrájának utolsó három verséből ál :

- Minden, ami csali létezik ezen a földön és az égen, az Al ahé. O fog elszámoltatni

benneteket mindarról, ami szívetekben van, akár megval játok azt, akár eltitkoljátok. Ő

megbocsát, ha akar, és büntet, ha akar, ő, az Isten, akinek hatalma van m" a /k felett. A próféta hisz abban, amit Isten kinyilatkoztatott neki, és minden igazhitű hisz az Istenben, az ő angyalaiban, az írásban és az Istennek prófétáiban. Mi nem teszünk különbséget a

prófétái között. A próféták azt mondják: Mi meghal gatunk és engedelmeskedünk neked.

Téged pedig, Uram, kérünk, légy kegyelmes, mert egyszer majd hozzád megyünk. Isten

nem kényszerít arra senkit, hogy erején felül cselekedjék, de megkapja érdeme szerint

annak jutalmát, ami jót vagy rosszat cselekedett. Ó, uram, ne büntess bennünket azért,

amit szándékkal vagy szándék nélkül bűnöztünk! Ne tedd nyakunkba az igád, mint tetted

az előttünk jártaknak, ne tégy több terhet a vál unkra, mint amennyit elbírunk! Bocsáss meg

nekünk, kegyelmezz nekünk, hisz te vagy a védelmezőnk! Segíts minket a hitetlenek el en!

Ezzel a szertartás, ami lakott helyeken másként zajlik, véget ért.

El Gáni elküldte hozzánk egyik emberét egy üres vizestömlővel, amit mi megtöltöttünk,

aztán indulásra készülődtek. Felszál tak a tevékre, és a többiek elügettek, anélkül, hogy

figyelemre méltattak volna bennünket; El Gáni azonban a közelünkbe fordította a tevéjét és

odakiáltotta:

- Nem imádkoztatok hangosan velünk, bár ez kötelességetek lett volna. Ezért fedetlenül

hagytuk a halott arcát, hogy megátkozzon benneteket a túlvilágon, ha nem vesztek részt az

eltemetésében azzal, hogy ráadjátok a még hiányzó földet. A sértéseiteket megjegyeztem,

s magammal viszem, s mihelyt Mekkába értek, elszámolok veletek minden egyes

szavatokról .Al ah verjen meg benneteket!...

Erre Hálef felugrott, előrántotta a korbácsát, utána ugrott a mekkainak, és kétszer vagy

háromszor akkorát húzott rá, hogy az üvöltött a fájdalomtól. Hádzsi rendkívüli fürgesége

nem engedett időt neki, hogy gyorsan kereket oldhasson. Még oda is kiáltotta neki:

- Te kutya, te ebfajzat! Itt van már is az elszámolás egy része neked. A maradékot majd

becsülettel leszámolom Mekkában. Vigyázz! Megtartom, amit ígérek!...

Néhány szitokszó eljutott még hozzánk, aztán „a nagyserifkedvence" embereivel együtt

eltűnt a szemünk elől.

2. A vak münedzsi

Ahaddedíhnek élénken tárgyalták a mekkaiakkal történt találkozásunk eseményeit. Hálef

részt vett a beszélgetésben, én azonban hal gattam. Hosszabb idő múltán ez feltűnt neld,

és érdeldődni kezdett

hal gatásom okáról, A választ későbbre kel ett halász-tanom, hal gatásommal büntetni

akartam, mivel tudtam, hogy ez mennyire érzékenyen érinti. Felesége és fia jelenlétében

mégse mondhattam el neki, hogy két megbocsáthatatlan hibát követett el. Nem lett volna

szabad megmondania a inekkaiaknak a nevünket, másrészt nem kel ett volna megütnie El

Gánit. Ha ugyanis El Gáni tényleg a szent város tekintélyes polgára és személyes

kapcsolatban ál a nagyseriffel, úgy komoly kel emetlenségeket okozhat nekünk, nekem

pedig, mivel nem vagyok mohamedán, a legnagyobb óvatossággal kel ett eljárnom.

A serif szó annyit tesz, mint nemes, előkelő. A serifen Mohamednek azokat a közvetlen

leszármazottait értik, akik leányának, Fatimának, Ali feleségének az utódai. Csak egy serif

jogosult zöld turbánt és zöld felsőruhát viselni. Egy ilyei nemes legkisebb sérelmét is

nagyon szigorúan bünteJ .. A serif méltósága férű és női ágon egyaránt örök ,ihető. Az

asráfoknak1, különösen Perzsiában több ága van, úgymint ali dák, fatimidák, dzsafaridák,

sőt vannak családok, akik serifnek tartják magukat, de nem azok; ez annak el enére fordid

elő, hogy majd minden mohamedán városban vannak különleges hivatalnokok, alakét

nakib el asráfhak neveznek, és akik listákat vezetnek az erre a címre jogosult családokról

és személyekről. Ezeket a listákat évente a nagy zarándokkaravánokkal elküldik Mekkába

megtekintésre, és megerősítésre előterjesztik a nagyserifnek. Ő ugyanis a próféta

valamennyi leszármazottjának a törzsi fejedelme, Mekka helytartója, a Kaaba és minden

szentségek legfőbb őre, akinek a szultán évente gazdag ajándékot küld. A serifátus

tulajdonképp val ási cím, vagy méltóság. A serif nem élvezhet ugyan világi előnyöket annak

alapján, hogy Mohamedtől származik, de a mohamedán világban minden tekintetben a

val ási viszonyoknak van elsőbbségük, így aztán az asráfok úgy vélik, hogy jogszerűen

vannak mind az anyagi javakat il etően, mind val ási tekintetben sokkal kedvezőbb

helyzetben, mint azok, akik nem a próféta leszármazottai. Ezt az ál áspontot különösen a

nagyserif, a serif el asráf képviseli. Úgy véli, nem ál alacsonyabban, mint a szultán, aki

mégiscsak kalifa, tehát az igazhívők legfőbb pásztora és uralkodója. Többször volt rá példa

a történelemben, hogy a Kaaba ura öklét rázta a szultánra, hiszen hosszú az út

Sztambultól Mekkáig, s megvan annak a maga nehézsége, hogy olyan feszesen tartsák a

gyeplőt, mint ahogy kel ene. A sok mil ió mohamedánnak, akik Mekkába és Medinába

zarándokolnak, közelebbinek tetszik a nagyserif, mint a szent helyektől oly távol élő

szultán, így aztán nem lehet csodálkozni azon, hogy úgy gondolják, inkább tartoznak az

előbbinek, mint az utóbbinak a hatáskörébe. Ezt tudni kel a nagyserifről, akinek El Gáni a

kedvenceként mutatkozott be. Bár feltételeztem, hogy ezt a megjelölést csak az ismert

keleti túlzások formájában használta, mégis kel ett abban lennie valaminek. Valamilyen

viszonyban ál hatott annak a helynek az urával, amit meg akartam látogatni, és bármely

alkalommal csapdát ál íthatott nekem, ^ amit a legnagyobb körültekintéssel se tudok

elkerülni. És mindezt Hálef meggondolat-

1A serif többes száma.

1 A serifek serifje.

lanságának köszönhettem, aki annak el enére lengette meg hőn szeretett korbácsát, hogy

El Gáni zöld turbánt viselt, jelezve ezzel, hogy Mohamed leszármazottja, akinek

megsértése tízszer veszélyesebb, mint bárki másé. A mekkai jogtalan követelődzésének

erőteljes, ám csak szóbeli visszautasításával Hádzsi részéről teljesen egyetértettem, mivel

az nem kihívó támadás, hanem jogos védekezés volt, de a korbácsütést egy olyan arabra,

aki serif méltóságot visel, semmiképp se hagyhattam jóvá. Kihasználtam hát az alkalmat,

hogy kövessem Hadzsit, amikor lefekvés előtt meglátogatta a lovát. Egyedül voltunk.

Szüntelen hal gatásom nem is tévesztette el a hatását. Ezekkel a szavakkal fogadott:

- Haragszol rám, szidi, hogy megkóstoltattam a korbácsomat azzal a nagyképű alakkal? De

hisz megérdemelte.

- A bölcsesség gyakran tiltja, hogy embereket érdemük szerint kezeljünk. Már a nevünket

se lett volna szabad megmondanod, mindenesetre jobb lett volna, ha kilétünk homályban

marad előtte. De hát neked minden ismeretlennek azonnal el kel mondanod, micsoda

híres fickó is vagy te.

- Hát talán nem vagyok az? -Nem.

-Este?

- Én sem. Bizonyos vidékeken ismernek berniünket, ez minden. Nem lehetünk

beképzeltek. Ezrével vannak olyan emberek, akik egészen más fickók, mint te meg én. Te

viszont azt képzeled, hogy a haddedíhnek sejkje meg egy itt keleten korT mászkáló nyugati

dudet el kutub1 a leg-nagyszerűb1 és leghatalmasabb minden földlakó közül, mert egysz r

lőttek egy oroszlánt, vagy mert nem futottak meg néhány kurd elől. Hát olyan nagyon

értékes embereknek nem tarthatsz bennünket. En mondom neked, ha egy egész mil iónyi

magunkfajta ember hirtelen meghalna, attól a világtörténelem még nyugodtan menne

tovább.

- Nem hiszem, szidi.

- Pedig így van.

1 Könyvmoly.

- Nem, mert az én haddedíhnjeim is benne vannak a világtörténelemben, és ha én most

hirtelen meghalnék, akkor a földrajz és történelem haddedíhn részlege igen keserű

könnyekben törne ki és nagyon szomorú lenne. És mi lenne a német beduinok törzsével,

ha te itt meghalsz és nem térsz vissza hozzájuk? Legelőször is a háremedben nagy sírás-

rívás támadna, és az asszonysátradból egy soha el nem apadó könnyár ömlene szét

hazád hegyein, völgyein. Oázisaitok pálmái a fájdalomtól elpusztulnának, a gyógyíthatatlan

szomorúság járványa miatt összerogynának a tevecsordák. Vég nélküli siralom törne ki...

- Hal gass mái*! - szakítottam félbe. - Emmehem meggyászolna, és rövidesen követne,

erről meg vagyok győződve, különben viszont a te soha el nem apadó könnyáradatod csak

a te fantáziádat öntené el. Semmivel sem vagyunk különbek másoknál, és nincs ólaink

olyan harsonázásra, mint amilyet te rendezel, valahányszor csak rólad és rólam van szó.

Hal od, mit mondok: rólad és rólam. Tudod, miért említem?

-Nem.

- Valahányszor magunkról kettőnkről beszélek, vagyok annyira udvarias, hogy téged

említelek először. Te viszont mindig „rólam és rólad" beszélsz, „engem és téged"

emlegetsz, tehát mindig te vagy elöl. Évek óta figyel ek, és egyetlen kivételt se vettem

észre.

- Szidi, erről én nem is tudtam.

- Hát épp ez az: ha én kettőnkről beszélek, akkor nemcsak a neked járó tiszteletre

gondolok, hanem az irántad érzett barátságra és szeretetre, ami engem arra indít, hogy

mindig téged tegyelek előre. Te viszont nem gondolsz erre, és mert magadat hal atlanul

jelentős embernek tartod, kedves énedet kivétel nélkül mindig előre helyezed.

- Nem akarom elhinni.

- Bebizonyíthatom neked, ha csali közvetve is.

- Hogyan?

-Tudod, hogy könyveimben a mi utazásainkról és élményeinkről is beszámolok. Arra kértél,

hogy téged olyannak ábrázoljalak, amilyen vagy. így is tettem, s aki könyvemet kézbe

veszi, igazolhatja, hogy mindig magad mögé helyezel engem.

Ekkor ijedten megragadta a karomat, és izgatottan kérdezte:

- Te, szidi, ez tényleg így van a könyvekben?

-így-

- Lég)- irgalmas, és mondd, hogy nem igaz!

- Azt nem tehetem, mert valóban így van.

-Al ah kerím! Al ah legyen kegyelmes hozzám! Mit fognak gondolni rólam az emberek?

Minek fognak tartani engem, a nagy sámmar törzsből való haddedíhnek sejkjét? Odavan a

jó hírem. Szerény alázatosságom becsülete semmivé lett, és szép társalgási módom fénye

sötétre változott. Ó, szidi, miért tetted ezt velem, a te hű Hálefoddal?

- Te akartad így. Nem írhattalak le másként, mint amilyen vagy.

- Ez igaz, de amikor kimondtam ezt a kívánságom, még nem ismertem az engem és a

téged dolgát. Hádzsi Hálef az egész nyugati világban hírhedetté vált, és az egész korábbi

jóhírem szégyenre, gyalázatra változott. Rossz görögdinnye, rohadt alma, kukacos makk

vagyok, amit egyetlen szindzsáb1 se eszik meg. Légy jó hozzám, szidi, és mondd meg,

lehet még ezen változtatni?

- Ami egyszer belekerült egy könyvbe, azt, sajnos, már nem lehet kivenni onnan.

- És ha újat írnál?

-Akkor majd szívesen teljesítem a kérésedet, és rámutatok, hogy megváltoztál. Csakhogy

ennek a változásnak valódinak is kel lennie.

- Az les megígérem neked. És mivel a barátom vagy, biztos, h< _,y engem és téged is

elszomorít, ha...

- Ál j! - szakítottam félbe. - Már megint engem és téged volt a sorrend!

- Szidi, higgy nekem, én hátra akartam maradni, de siettemben az én fordítva szaladt ki a

számon, úgyhogy már nem volt helyed, hogy előttem jelenj meg. Kérlek, figyelmeztess

minden alkalommal, ha nem kapod meg az elsőbbséget, ami megil et. Szóval ez a te

hátravetett-séged nekem a jó hírembe került?

1 Mókus.

- Nem fosztott meg a jó híredtől, csupán azt akartam mondani ezzel, hogy mennyire

jel emző ez rád. Ez volt a büntetés az El Gánival szemben tanúsított

meggondolatlanságodért. A korbácsod nagyon sokba, akár az életünkbe is kerülhet. El

Gáni arab, tehát bosszúál ó, és hozzá még serif is. Nem láttad a zöld turbánját?

- Szidi, a haragtól minden elzöldült előttem, úgyhogy a turbán színét már nem is tudtam

meglriUönböztetni. De remélem, ha írsz a találkozásunkról a mekkaiakkal, nem fogsz

említeni engem és a korbácsot!

- Szívesen megtenném neked ezt a szívességet, de gondold csak meg, erre aligha lesz

módom.

- Miért nem?

- Mert valószínűleg hebehurgya cselekedetednek meg lesz a következménye, és ha azt

elmesélem, az okát, tehát a korbácsot is meg kel említenem.

- Nagyon sajnálom. Képzelheted, mennyire nem szeretném, hogy olyan emberként írjanak

le, aki ostobaságokat csinál.

- Akkor ne is kövess el ostobaságokat!

- Könnyű azt mondani, de ha ott mocorog a nyelvemen, vagy a tagjaimban, hamarabb

kibújik belőlem, mint ahogy megfoghatnám. De még az előbb, amikor a könyvekről

beszéltél, eszembe jutott a meggondoltságnak egy jó módszere. Elhatároztam, hogy

azokban a könyvekben mostantól az érett megfontoltság ragyogó példájaként fogok

tündökölni. Egy uj amat se mozdítom addig, amíg pontosan ki nem számítottam, hogy

melyik mozduljon a tízből. De neked, mint barátomnak segítened kel ebben, mégpedig

úgy, hogy amikor annak a veszélye fenyeget, hogy olyat mondanék vagy tennék, amit jobb

lenne elhal gatni, vagy meg nem tenni, emlékeztetsz azokra a könyvekre, amelyeket még

írni akarsz.

- Rendben van.

- De ezt a jelenlévők közül senkinek nem szabad észrevennie. Ezért hát ne tarts hosszú

beszédet, szidi! Mondd csak egyszerűen azt: „kutub"1, s én tudni fogom, mit akarsz,

anélkül, hogy azt valaki más megértené. Ez a szó a legnagyobb dühömet is le fogja

csil apítani, ugyanis haragomra szelídséget önt, s felindultságomban is annak

meggondolására késztet, hogy a világtörténelemnek abba a részébe, amely az én

szavaimat és cselekedeteimet írja le, semmi olyan ne kerüljön, ami elhomályosíthatja

dicsőségem fényét. Tehát csak ezt az egy szót kel kimondanod: „kutub", ha a dühöngő

oroszlánt, aki időnként én vagyok, csendes, szelíd báránnyá akarod változtatni. Meg

vagyok győződve, hogy ezzel mindent megtettem, amit csak kívánhatsz, annak

érdekében, hogy haragodat csil apítsam, és most arra kérlek, ne említsd még egyszer azt

a felesleges lendítést, amit a korbáccsal tettem.

Ezekkel a szavakkal részéről a dolog le volt zárva, részemről persze még nem, mert meg

voltam győződve róla, hogy a következmények nem sokáig váratnak magukra.

Eljött a lefekvés ideje, még egyszer utána néztem hát a hedzsínemnek, amelyen ezen az

utazásunkon ültem, magamhoz hívtam a ménemet, Aszilt, mert most ő volt az alvó társam,

éppúgy mint korábban az apja, Ríh. A nyaka volt a párnám, és elalvás előtt a íülébe

mondtam a neki rendelt szúrat. Aztán körös-körül csend lett. Annak az egy haddedíhnnek a

kivételével, aki épp soron strázsált, mindenki nyugodni tért. Később álmunkból lövés

ijesztett fel bennünket; a keselyűk túl közel merészkedtek a halotthoz, azokat riasztotta el

az őr. Amikor újra felébredtem, már a fadzser, a hajnalhasadásra szóló ima ideje

volt. A haddedíhnek legtöbbje már ébren volt. Hanneh megint tüzet gyújtott, ^ gy megfőzze

a reggeli kávét, amihez a tegnapról megm- ad kenyeret fogyasztottuk.

Itt jegyzer meg, hogy a beduinok lei fejezetten mértékletesen élnek, amiben kivételt csali az ünnepi lakomák jelentenek. Az idegennek, ha hasonló megpróbáltatásoknak teszi ki magát,

mint a bennszülöttek, hasonló mértékletességre kel törekednie, ha nem aliarja, hogy a

különböző beteg-

' Könyvek.

ségek hamar elragadják. Még ma is nagy élvezettel emlékszem egy sivatagi utazóval való

találkozásomra, akinek a művei nem ismeretlenek az olvasó előtt. Látható önelégültséggel

mesélte, hogy ő a „sivatagban" óránkét több pohár vizet ivott. Tizennégy sátorral utazott.

Mihelyt ezeket felverték, azomial megreggelizett. A reggeli egy üveg borból, szardíniából,

hideg nyelvből és kétszersültből ál t. Ebédre tyúklevest evett ökörfark- és teknősbéka-

konzervvel, ezt bárány- vagy birkasült követte, tojás vagy rizs, kétszersült, bor és kávé. Ez az úr a büszke elégtétel hangján szólt arról, hogy „a sivatagban" soha nem látogatott meg úgy egy beduint, hogy kesztyűt ne húzott volna. Es azt, amit nekem elmesélt, meg is írta,

és nyomtatásban ki is adta. Ha vannak olyan európaiak, akik a déli országokban testi

javaikról ilyen kiadósan gondoskodnak, akkor nem csoda és nem is olyan szokatlan, ha a

dőzsöléskor keletkezett fölös testnedvek miatt kitör rajtuk a trópusi düh. Én mindig úgy

éltem, mint a bennszülöttek, és soha nem gondoltam arra, hogy extra ételek és csemegék

élvezetével tűnjek ki közülült. Amit ők ettek, azt ettem én is, és mert ezt az elvet követtem más vonatkozásban is, mindenféle trópusi düh-kitörés nélkül nagyon jól kijöttem velük.

Miután megittuk reggeli kávénkat, készíÜődhettünk az induláshoz, először azonban a

münedzsi tetemét kel ett teljesen befednünk homokkal, ha nem akartunk egy

megbocsáthatatlan mulasztásos val ási bíínt elkövetni. Néhány haddedíhn, akiknek Hálef

parancsolt, azt a feladatot kapta, hogy ne csak egyszerűen betakarja a holttestet, hanem

magas sírhantot is emeljen fölé, hogy a sivatagi ragadozók ne férhessenek hozzá. Régi

szokásom, hogy szeretek mindennel magam törődni, odamentem ezekkel az embereidtel

arra a helyre, ahol a mekkaiak hagyták halottjukat. Hálef is velünk jött.

A halott teste be volt ásva a homokba, a feje azonban nem, az arcát ruhája csücskével

takarták be. Visszahajtottam ezt a szemfedőt.

- Al ah, Al ah! - kiáltott fel Hálef. - Micsoda tiszteletreméltóság! Ilyennek képzeltem az elmúlt századok prófétáit.

Igaza volt, én is olyannak láttam, mint ő. Csali ritkán láttam ilyen szép, tiszteletet ébresztő

aggastyánarcot.

- Olyan, mintha aludna - folytatta Hálef -, mint aki Al ah mennyországáról álmodik. Nézd,

milyen boldogan mosolyog.

Tapasztalataim szerűit sajátos a helyzet a halottaknak ezzel az úgynevezett „boldog

mosolyával", mert a legkifejezettebben olyanokon láttam, akik erőszakos véget értek.

Ahogy a münedzsi vonásait figyeltem, feltűnt az arc színe; sápadt volt ugyan, de látszott

rajta egy sajátos tónus, amire felfigyeltem. Megtapintottam az arcát, és éreztem, hogy

hideg. Eltávolítottam a homokot a karjáról és a kezéről. Azokon is a halál hidegségét

éreztem. A szemét nem vizsgáltam, mert hal ottam, hogy a münedzsi vak volt. Hul aszagot

nem lehetett érezni, de a hul amerevséget igen, ami azonban, éppúgy, mint a kihűlés és a

szem szaruliártyájának megváltozása, nem kétségbevonhatatlan jele a valóban beál t

halálnak. Néhány haddedíhnt, aki ott ál t mel ettünk, felszólítottam, hogy tisztítsák meg a

mekkait teljesen a homoktól.

- Ezt meg miért? - lepődött meg Hálef.

-Az az érzésem, mintha lenne még az arcán egy leheletnyijeié az életnek, amiből ájulásra

lehet következtetni.

- Csak ájult lenne? Tehát tetszhalott? Szidi, már sok mindent megéltünk, olyat, mint senki

más, de hogy egy tetszhalottat újra életre keltsünk, erre még nem volt alkalmunk. Micsoda

dicsőség lenne számunkra, ha elmondhatnánk, hogy még a halál hatalma se ál hat meg

előttünk!

- No, csak ne siessük el úgy a dolgot, kedves Hálef! Még nem ál ítottam, hogy itt csak

tetszhalálról lenne szó. Biztosan tévedek, de kötelességemnek tartom, hogy mielőtt ezt az

embert teljesen eltemetjük, meggyőződjem róla, hogy valóban halott.

- Hogy tudsz erről meggyőződni?

- Úgy, hogy el enőrzöm a légzését és a pulzusát.

- A légzését? Nem lélegzik, azt mindenki láthatja.

- Egy tet nalott légzése olyan halk, hogy csali a legnagyobb fi elemmel lehet észlelni.

Majd meglátjuk!

A hadd -dilinek leszedték róla a homokot, és a gödör mel é fektették a testet. Mel é

térdeltem, megnyitottam a mel én a ruhát, és figyeltem a mel kasát. Hálef is odatérdelt

mel ém. A többi haddedíhn is odajött, és a legnagyobb izgalomban ál tak körülöttünk. Alig

telt el egy perc, Hálef felkiáltott:

- Most vett lélegzetet! Láttad, szidi?

Nekem is úgy tetszett, mintha a mel kas egészen gyöngén mozdult volna. Kértem egy

darab bőrt, azt összegöngyöltem, és a haddedíhnekre csöndet parancsolva a mekkai

szívére tettem. Eltelt több mint egy perc, amikor egy kis zörejt véltem hal ani, de nem

szóltam. Aztán újra hal ottam. A diasz-tolés zörej volt, a második, a rövidebb és tisztább

szívhang, amit észleltem. Az első szívhang ugyan erősebb és hosz-szabb, de tompább, és

a tetszhalottaknál soha nem hal ani.

- Hálef, teljesült a kívánságod, ez az ember él, csak tetszhalott, és Isten segítségével

sikeri lni fog visszahívnunk a lelkét.

- Hamdulil ah! Le fogjuk győzni a halált, és az életnek megparancsoljuk, térjen újra vissza

oda, ahová jog szerűit tartozik! Mivel azonban nem tudom, hogyan kel ezt csinálni,

felszólítalak, szidi, mondd meg nekünk, hogyan történjen meg ez!

- A tannaíús masznu1 útján. Nem veszíthetünk egyetlen pil anatot sem, ha nem akarjuk,

hogy későn jöj ön a segítség. Megmutatom, mit csinálj.

Levettük a mekkai felsőtestéről a ruhát, és kissé felemelve a hátára fektettük. Szabályos

időközöltben a mel kasáról a feje fölé emeltem a karját, majd ismét a testéhez nyomtam.

Háleihek ugyanilyen ritmusban felfelé kel ett nyomnia az alsótestét, s ezáltal bekövetkezett

a mel kasának szabályos tágulása és beszűkülése, így aztán arra kényszerítettük a tüdejét,

hogy váltakozva beszívja és kifúj a a levegőt. Ezt megelőzően a nyelvét annyira előre

húztam, hogy egy haddedíhn megfoghatta azt, különben elzárhatta volna a lég-utat. Mialatt

mi ezzel voltunk elfoglalva, két további haddedíhn szüntelenül és erősen dörzsölte a

münedzsi lábát.

1 Mesterséges légzés.

Mondanom se kel , hogy a bőbeszédű kis Hádzsi munkálkodásunk alatt szüntelenül olyan

megjegyzéseket tett, amiknek semmi közüli nem volt a dologhoz, azonban nem intettem le,

mert azzal igencsak lehűtöttem volna a szorgalmát, pedig arra nagy szükség volt, hiszen

fáradozásunknak, hosszú ideig úgy rémlett, nincs semmi eredménye. Már eltelt több mint

egy óra, és kimerültem az egyhangú mozdulatoktól. Már éppen azt akartam, hogy valaki

leváltson, amikor észrevettem, hogy a tetszhalottnak visszatér a színe, így hát a

fáradtságról szó se eshetett. Nem sokkal ezután már önál óan lélegzett, és a szemét is

kinyitotta.

Sok olyan rímelvényt olvastam már, amelyekben pompás kék, sőt égszínkék szemekről

van szó, de még soha nem láttam égszínkék szempárt. Ál ítom is, hogy nem létezik tiszta

kék szem. Ha létezett valaha égszínkék szem, akkor a münedzsi szeme az volt, és most ez

a szempár leírhatatlan kifejezéssel tekintett Hádzsira. Pil antásának fénye számomra

teljesen ismeretlen volt, olyan, mintha a túlvilágról tekintene ránk.

- Szidi, magához tért! Lélegzik, és rám néz! - kiáltott fel Hálef túláradó boldogsággal.

- Vizet! - suttogta a beteg.

Hoztak vizet, felültettük, és óvatosan, cseppenként engedtük a szájába. A szabályos nyelő

mozgás segítette a még gyönge légzését. Ál apota javult.

- Köszönöm! - szólalt meg, amikor kegyetlen szomja csil apult, aztán Összeroskadt, szeme

újra lezárult, és elaludt, ám légzése egyenletes maradt, sőt egyre erőteljesebb lett.

- Láttad a szemét, szidi? - érdeklődött Hálef.

- Láttam.

- És nem csodálkoztál el rajta?

- Nem, Nemcsak északon látni ilyen szmű szemet. Már a Szahara déli részén is láttam ilyet

egészen fekete embere1'" ircában is....

- Ne erre gondoltam. El Gáni azt ál ította, hogy El Müm. tzsi vak, de mióta láttam a szemét, azt tartom, ez hazugság.

- Én is hajlok erre a véleményre, de nem lehetetlen, hogy tévedünk. Várjuk ki a végét!

- Hanem most mit csináljunk? Indukiunk kel ene, ő meg alszik.

- Most nem zavarhatjuk, tehát maradunk, amíg fel nem ébred.

- És aztán?

- Beszélünk vele, és akkor megtudjuk, hogyan határoz a tennivalókról.

- Rendben van, várunk! Semmi nem siettet bennünket, s amíg erőt gyűjt az alvással,

örülhetünk a kijamének1, hogy eltávozott lelkét a halál birodalmából visszahívtuk. Hal ottál

már ilyen kijaméról, szidi?

- Igen, sőt jól ismertem és renditívül szerettem egy ilyen feltámadottat, még ma is

szeretem, pedig már nincs ezen a földi világon.

-Ki volt az? "

- A nagymamám, apám anyja, aki gyermekkorom földi angyala volt, és most bizonyára az

angyalok között foglal helyet. O is, akárcsak az anyám, annyi szeretetet tudott adni, hogy

még ma is abból élek. A szeretet a legnagyobb kincs, ami csak létezik, kedves Hálef. Egy

ideg sérülése miatt kapott merevgörcsöt, és ezért vélték halottnak. Már betették a

koporsóba, és csak röviddel a temetés előtt, amikor a gyászolók utolsó búcsút vettek tőle,

akkor fedezték fel, hogy még él.

-Véletlenül?

- Hálef, tudod, hogy számomra nincs véletlen. Ha Isten mindenható bölcsessége összeköti

egymással az okokat és okozatokat, amelyeknek a hatását az ember gyönge szeme

képtelen meglátni, akkor szokták magyarázatként azt a számomra elviselhetetlen szót

előrángatni, hogy véletlen. Ez az a kantára el humar2, amelyen sokszor okos emberek is

átlovagolnak.

- Éltél már akkor, amikor a nagymamád tetszhalott volt?

1 Feltámadás.

2 Szamarak hídja.

- Nem, akkor Ő még fiatal volt, de késő öregkoráig gyakran beszélt arról a szörrryű

félelemről, amit neki az a gondolat, annak az elképzelése okozott, hogy élve eltemetik.

- Hát érezte ezt a félelmet? Azt hal ottam ugyanis, hogy a tetszhalott semmit nem tud

magáról, mert lelke elhagyta a testét és azon kívül bolyong.

- A tudósok mindenesetre azt ál ítják, hogy a tetszhalott tudata, az érzékei kialszanak. Az

én nagyanyám két napig volt ebben az ál apotban, amikor aztán a harmadik napon kezdett

magához térni, koporsóban fekve találta magát. De ezt csak a körülötte ál ók beszédéből

következtette ki, nem látta, nem érezte, mert képtelen volt kinyitni a szemét, vagy hogy a

legkisebb mozdulatot tegye. Később nem talált szavakat arra az iszonyú félelemre, arra a

kétségbeesett erőfeszítésre, hogy életjelt adjon, de akarata, egész szel emi erőfeszítése

hatástalan volt a testére. Akkor arra gondolt, hogy az imádságban talán megtalálja az

egyetlen menedéket. Igen kegyes asszony volt, és elképzelheted, soha olyan áhítatosan

nem imádkozott, mint akkor, ott a sötét sír szélén, amelybe öntudata teljes birtokában

temették volna. A mi Szentírásunk azt mondja.- Az igazak imája, ha komoly, sokra képes.

Hát nagyanyámnál nem hiányzott ez a komolyság, s így a Bibliának ezek a szavai számára

is valósággá váltak. Amikor egy gyermek bú-csúzásként megfogta a kezét, végre tudta

mozgatni az uj ait és viszonozni a gyermek szorítását. A gyerek felsikoltott, és reszketve

közölte, hogy a halott „még nem egészen halt meg,

a keze még él". Meggyőződtek, hogy igaz, amit a gyerek ál ít. Orvosért küldtek, akinek a kezelése aztán helyrehozta a nagymamámat...

Hanneh már korábban odajött hozzánk, és nagy figyelemmel hal gatta az elbeszélésemet.

Most meg is szakította egy kérdéssel:

~Ugy gondolod, szidi, hogy apád anyjának a lelke elhagyta a testét?

- Úgy bizony.

-Ez nekem nagyon fontos! Abból, amit elmeséltél, következik, hogy a nagyanyádnak lelke

volt?

- Persze.

- Gondolod, hogy ő volt az egyetlen asszony a földön, akinek Al ah lelket adott?

- Nem, hisz minden nő megkapja Istentől ezt az ajándékot.

- Az iszlám pedig azt tanítja, hogy a nőnek nincs lelke, s ezért nem is lesz részese a

paradicsom örök gyönyöreinek. Az iszlám azt mondja, hogy a nőt arra a célra teremtették,

hogy testével a férfi szolgálója legyen, és ennek a testnek a halálával számára minden élet

megszűnik. Erről a sértő tévhitről beszéltem veled, effendi, azon a bizonyos estén a sátrak

mögött. Nyugalmat öntöttéi a lelkembe azzal a meggyőződéseddel, hogy nekünk nőknek is

van lelkünk, tehát épp úgy, ahogy ti, mi is üdvözülhetünk. Meghal gattad akkori hő

óhajomat, és Hálefet, az én földi boldogságom megalapozóját is rávetted, hogy higgyen

ennek az én lelkemnek a halhatatlanságában. Ma, amikor a nagymamád lelkéről mesélsz,

mindazokból a férfiakból is, akik szavaidat hal ották, el kel tűnnie az utolsó kétségnek is a mi halhatatlanságunkat il etően. Már csak egyet szeretnék megtudni. Ha a nagymamád

lelke elhagyta a testét, akkor visszatéréséig valamilyen más helyen kel ett tartózkodnia.

Tudod-e, hogy hol?

- Azt nem tudom.

- Soha nem is kérdezted tőle?

- Gyerekkoromban nem, mert akkor még nem volt meg bennem az ehhez a kérdéshez

szükséges belátás. Később kutatni kezdtem a hit titkait, amelyek azok számára, akik

tényleg hisznek, nem is léteznek, hiszen a megvilágosodás az igazi hit első szülötte; ekkor

már gyakran faggattam a nagyanyámat, vajon az öntudat elvesztése és visszatérte közötti

hézagot nem lehet-e valamilyen, legalább későbbi emlékkel kitölteni. Ám ő semmit sem

tudott mondani erről az időszakról.

- Ezt nem vagyok képes felfogni. Annak alapján, amit tőled az emberi lélekről megtudtam,

az ő életében és tudatában soha nem keletkezhetett szünet.

- Szünet? Ez a helyes szó. Kezembe adtad a hasonlatot, ami ugyan nem egész találó, de

legalább valamilyen magyarázatot ad neked. Meg fogod érteni, mert tudsz 'udon1 játszani.

A lélek távol étében a tetszhalott agyában szünetek keletkeztek, érzéketlen helyek,

amelyek később az emlékezet hangjaira is érzéketlenek maradtak. Ha nem is tudott

visszaemlékezni, de megmaradt számára egy visszafelé irányuló tiszta sejtés, az egyszer

már volt, üdvözült látás kegyes érzése, és ezért láttam úgy, hogy életének, ami gondban és

szegénységben telt el, legnagyobb reménységét az egykori nagyszerűség újraéledésébe

vetette, amit gyenge földi emlékezete nem volt képes megőrizni. Haláláig kettős életet élt,

hiszen önfeláldozó hűséggel és önmegtagadással dolgozott az övéiért, ám minden egyes

munkától szabad pil anatát az égi tisztaságra törekvésnek szentelte. Biztos vagyok benne,

hogy azt már régen el is nyerte.

- Milyen erős a te hited, szidi! - kiáltott fel Hanneh, miközben mély meghatottsággal tette

össze a kezét. -Bizonnyal semmi nem téríthet el a hitedtől?

- Semmi! Megharcoltam a hitemért a külvilág és a lélek minden lehetséges gonoszával, és

most is, minden pil anatban kész vagyok küzdeni és az életemet kockáztatni érte. Hidd el,

nem az emberalakban láthatóak a legerősebb és legrosszabb el enségei ennek az én

üdvözítő hitbéli bizo-dalmamnak. A legkeményebb küzdelmeket önmagunk bensőjében

vívjuk, ahol a sötét hatalmak befolyása nagyobb, mint a látható életben, ami csali ennek a

befolyásnak a hatásait képes felmutatni. Örülj neki, kedves Hanneh, ha őrangyalaid kitárják

feletted a karjukat, hogy távol tartsák tőled az ilyen hatalmakat, ezeket a harcokat! Nem

mindenkiben van meg az a meggyőződés, ami szükséges ahhoz, hogy győztesen kerüljön

ki ezekből.

Ekkor kedvesen rám mosolygott, és azt mondta:

- Szidi, miért harcolnék, miért tennék valami olyan nehezet, amire nincs is szükségem? Te

elhoztad nekem a te nagyszerű hitedet és a szívembe plántáltad. Amit te adsz, az jó. Ott

van a szívemben, mint a nap, amely fölmelegít és beragyogja az életem. Ahol pedig egy

ilyen nap süt, ott nem lehetnek sötét hatalmak. Egy földi kijamét éltünk most itt át, egy test feltámadását halottaiból, te pedig a hiteddel már rég elhoztad nekem a lélek nagyszerűbb

feltámadását a halálból, a kiemelkedést a tévhit sírgödréből, amelyben nekem nem adatott

volna meg az új áéledés, csupán a pusztulás. Ez a kijamé neked volt bejegyezve az Elet

Könyvébe, és mel etted fog tanúskodni, ha egykor majd mérlegre kerülnek a tetteid, a

szavaid és a gondolataid.

1 Gitárhoz hasonló pengetős hangszer.

- Az a kijamé Isten akarata volt, szeretetének ajándéka, amely minden embert üdvözíteni

akar. Nincs jogom hozzá, hogy köszönetet fogadjak el érte. Nagyon könnyű beoltani egy

olyan szívbe a hitet, amelyik telve bizakodással, nyitva ál előtte. Bár minden emberben

benne van ez a vágyakozás, de benne él a gőg, az önzés, a kéjvágy, az engedetlenség és

még sok minden más szel eme is, ami nem engedi, hogy szóhoz jusson.

Ekkor Omar ben Szádek vette át a szót:

- Effendi, igazat szólsz, amikor ezekről a szel emekről beszélsz. Miféle ember is voltam én,

amikor megismertél! Bosszúál ó, véres elégtétel után lihegő férfi, az iszlám híve, ald csak

magát szerette, el enségeit gyűlölte, és mindenki más iránt csak büszke közönyt érzett. Te

voltál az első ember, ald rákényszerített, hogy tiszteljem. Ezért akartam azt, ugyanúgy, mint Hádzsi Hálef, ez a mi mostani sejkünk, hogy mohamedánná légy, mert annyit

köszönhettünk neked, hogy a mennyországot kívántuk neked, s azt gondoltuk, hogy az

csak a próféta követői előtt nyílik meg. Szüntelenül ezen mesterkedtünk, neked pedig egy

szavad se volt ehhez, egy mosoly volt minden, amit fáradozásunk Idcsalt belőled. Valaki

más a helyedben a kereszténység tanításaival szál t volna szembe velünk, s abból egy

nem csituló szócsata kerekedett volna, ami összeveszéshez, végül elszakadásunkhoz

vezetett volna. Voltál olyan okos, hogy nem vetted magadra a prédikátorok pózát, akik,

jól ehet nem ismerik a mi hitünk tanításait, azt várják tőlünk, hogy az övéket fogadjuk el

mint helyesebbet, jobbat. Te nem hoztál tanításokat, nem mondtál szavakat, a tetteid

beszéltek. Olyan életet éltél, amelyik a te hited meggyőző prédikációja volt. Kísérőid

voltunk, és éltük veled ezt az életet. Annak lényege a szeretet volt. Megismertüli ezt a

szeretetet, és megszerettünk téged. Nem tudtunk elhagyni téged, tehát ezt a szeretetet

sem. Nagyobb, egyre hatalmasabb lett bennünk, átfogott téged, s egyre inkább mindenkit,

akivel kapcsolatba kerültünk. Most már átfogja ez a mi szeretetünk az egész földet és

minden embert, alá rajta él. A Koránt elfeledtük, és közönyösek lettünk a próféta törvényei

iránt. Ezáltal azok a szel emek, amelyekről beszéltél, hatalmat nyertek felettünk.

Törzsünk nagy és híres lett a példa által, amit mi követtünk, amit viszont tőled kaptunk, aki szerettünk. Legyőzted az Önzés, a gyűlölet, a bosszúvágy bennünk lakozott szel emét,

embert faragtál belőlünk, akik Al ah békéjének ösvényén járnak, így lett belőlem, a

kérlelhetetlenül vérbosszúra szom-jazóból engedelmes követője az Isten fiának, aki a

szeretet örök hatalmáról szóló tanítását egész életével és halálával pecsételte meg. A

sejkünket boldoggá tévő Hanneh nincs egyedül, amikor kijaméről beszél, mindnyájan

megértük a kijamét, a feltámadást. El kel ett ezt mondanom neked, effendi. A szívem

mondatta ezt velem, most, amikor itt van előttünk egy újabb kijame, ami a te éles

szemednek köszönhető.

- És még egy kérdés - szólt közbe Hanneh. - A te kényelmed adományozója, Emmeh,

ugyanolyan erős a hitében, mint te?

- Ugyanolyan.

- Mindig az volt?

- A hit benne élt, mélyen a lelkébe rejtve, már akkor is, amikor megismertem.

- Es akkor te elhoztad a napfényt, ami felszínre hozta belőle? Szerető kézzel ápoltad, és

Örömöd telt benne, mint abban a fában, amelynek gyümölcsét kétszeresen élvezi az

ember, hiszen maga nevelte fel. Szidi, mennyire szeretném megismerni a te Emmehedet!

Mindent megtennék a kedvéért, kész lennék akár... ha ő is úgy kívánná ...egy vasúti

kocsiba ülni vele és olyan messzire elutazni, amennyire kedve tartja.

- Én is veletek mennék! - fűzte hozzá gyorsan Hálef. -A nőknek mindig szükségük lehet

védelemre és segítségre, és a barátságos mosolyt, amit viszonzásképp tőlük kaphat az

ember, inkább a saját férj kapja, semmint holmi idegen.

- Mosoly? - kapta fel a fejét Hanneh. - Egy barátságos mosoly? Mit akarsz ezzel mondani,

kedves Hálef?

- Mert a ... védelem ... a védelem, amire szükségüli van ... - dadogta a kis Hádzsi zavartan.

Aztán nagy határozottan hozzám fordult: - Magyarázd meg neki, szidi! Mel éfogtam, és te

mégiscsak jobban értesz a vasútjaitokhoz, mint én, aki még nem is láttam olyat.

„Minden kedvesek legkedvesebbike" komoly arcot öltött és várakozással tekintett rám.

Nem volt szabad semmit megtudnia arról a bizonyos mosolyról, ezért hát azt mondtam neki

Hálef helyett:

- Beszélgettünk Háleffel a vasútjainkról, amelyeken a mi lányaink és asszonyaink is

utazhatnak. Annyira jól érzik magukat ezekben a vasúti kocsikban, hogy örömükben

barátságosan mosolyognak.

- És ez nem tetszik neki? Miért ne mosolyogna egy asszony, ha valami örömöt okoz neki? -

kiáltott fel Hanneh. - Én is mosolyognék. Talán van valami el envetésed, Hálef?

- Nincs, egyáltalán nincs! - sietett a válasszal Hálef, örülve, hogy sikerült ennek a mosoly-

ügynek ártalmatlan fordulatot adnom. - Épp el enkezőleg, nagyon boldog lennék, ha

arcomon érezhetném mosolyod sugarát. Ezt magad is tudod. De nézzétek csak! Nem

tévedek? Úgy látszik, mintha megmozdult volna ez a halálból mentett ember!...

Igaza volt, és a mekkai ébredése kapóra jött neki, mivel az eddigi beszédtémát ejteni

lehetett.

- Vizet! - hangzott fel újra halkan a münedzsi ajkáról. Megpróbált felsőtestével

felemelkedni. Két haddedíhn azonnal a segítségére sietett.

Adtak neki vizet, ő pedig most már egész kortyokat ivott. Aztán csak ült ott, körüljáratta

rajtunk csodálatos tekintetet, mélyet lélegzett, majd lassan, elgondolkodva

megszólalt, miközben összekulcsolta a kezét. - Az emberek alusznak, ám ha meghalnak,

felébrednek. Lehunyta a szemét, és megint lefeküdt, ám ehhez már nem volt szüksége

segítségre. Hangja mélyen, de mégis telten zengett, mintha valamilyen belső visszhang

felerősítette volna. Szavai egy olyan embernek, aki nem ismeri az arab nyelvet, semmit se

mondanak, azonban rám is meg a haddedihnekre is különös hatást gyakoroltak. Erről

tanúskodott a halk, áhítatos „Amin''1, amivel legtöbbjük válaszolt. Ezek a szavak Alinak, a

kalifának a híres „Száz szentenciájából" valók. Hogy a halálból éppen feltámadott miért

mondta ki, valamilyen meggondolásból, vagy hirtelen ötlettől vezetve, azt nem tudom, de

nagyon il ettek a mostani helyzethez és a helyzet által keltett érzelmekhez, úgyhogy

engem is nagyon megragadtak.

Csendben ál tunk a münedzsi körül, és vártuk, mi tesz. Egy ideig mozdulatlanul feküdt, de

szabályosan lélegzett, aztán felült, s lehunyt szemmel így szólt, miközben kezével maga

mel é mutatott:

- Ülj ide mel ém!

Nem tudtuk, kinek szólt, de a többiek számára egyértelműnek látszott, hogy én

engedelmeskedjek a felhívásnak.

- Hal ottad, mit mondtam az imént?

- Igen - válaszoltam.

- Ismered ezeket a szavakat?

-Ali ben Abu Taleb kalifa száz szentenciájából a második.

Enyhén felém hajtotta a fejét, mintha még az után is a hangomat hal gatná, hogy már

szólottam. Aztán - szemét még mindig zárva, tartva - megszólalt:

- A második. Úgy van! Ám a magyarázatát biztos nem ismered ennek a mondásnak.

- De ismerem.

Még jobban felém hajtotta a fejét, és arca a következő beszélgetés alatt az egyre növekvő

csodálkozás kifejezését öltötte.

1 Ámen!.

- Mind a kettőt?

- Az arabot is és a perzsát is.

- Kitől származnak ezek a magyarázatok?

- A perzsa költőtől, Rasíd ed Dintől, aki a Vatvát mel éknevet kapta.

- Micsoda? Ilyen részletekbe menően ismered?

- Három uralkodó udvarában élt, és a Hedzsra1 578\ évében halt meg.

- Masal ah! Hogyan hangzik a negyedik kalifa második szentenciájának arab magyarázata?

- Ameddig az emberek ebben a világban élnek, nincs gondjuk. Olyan mélyen

szenderegnek, hogy feledni látszanak a paradicsom gyönyöreit és a pokol tüzes Iónját. Ha

azonban meghalnak, akkor felébrednek a gondtalanságnak ebből az álmából, megbánják,

hogy hanyagok voltak teremtőjük szolgálatában, szemrehányást tesznek maguknak, hogy

megfeledkeztek a háláról az iránt, akitől mindenük származik, ám akkor már késő a

megbánás és hiába az önvád.

- És a perzsa magyarázat?

- Az emberek evilági létük idején nem gondolnak a túlvilág dolgaira, csalt amikor

meghalnak, akkor ébrednek fel közönyült álmából, akkor ismerik fel, hogy nem becsülték

az élet értékét, és nem a helyes úton jártak. Megbánják bűnös beszédüket, elvetendő

tetteiket, de ez már mit sem segít rajtuk.

Arca most a legnagyobb figyelem kifejezését öltötte. Várt egy pil anatig, majd megkérdezte:

- El Gáni vagy te, a jótevőm? Azt gondoltam, ő ül mel ettem.

- Nem, nem El Gáni vagyok.

- Akkor mondd meg nekem, hogy egyetértesz-e ezzel a két magyarázattal!

- Nem nyerték meg a tetszésemet, mert felületesek. A szentencia mélyebb értelmét nem is

érintik.

' Kr. u. 622. június. 2 Kr. u. 1182.

- És mi az az értelem?

- Az emberek alszanak, ám ha meghalnak, felébrednek. Ez azt jelenti: az emberek úgy

élnek, mint az alvók, lezárt szemmel, nem látják meg az örök élet bizonyítékait, és ha Al ah

és az ő küldöttei hangját hal ják, azt gondolják, hogy álmodnak, és nem követik azt. Ám ha

a halál felriasztja őket álmukból, és ki kel nyitniuk a szemüket, akkor ott találják magukat készületlenül túl azon a határon, amelyen át vissza már nem jöhetnek, hogy pótolják, amit

elmulasztottak. Ébredésült reszketesse, imájuk rettenetté változik.

- Al ah, Al ah! - kiáltott fel. - Azt hittem, visszatértein a földre, és nálad vagyok, alá vezettél engem! Nem, te nem lehetsz El Gáni! O soha nem mondott- ilyet. Fogd meg újra a

kezemet, és mondd meg nekem, én is azok közé tartozom-e, akik csukott szemmel éltek,

és akiknek ébredése olyan rettenetes lesz!

- Van bernied szeretet?

Miért épp ezt kérdeztem? Biztosan azért, mert nem sokkal ezelőtt a haddedíhnekkel a

szeretetről beszéltünk. Ennek az arabnak a viselkedése és szavai nem voltak tiszták

előttem. Tulajdonképp nem értettem, kiről beszél. Maga a jelenet is sajátos volt.

Körülöttünk a végtelen sivatag, ami fölött még mindig ott lebegtek az éhes keselyűk,

amelyek az éjszaka bizonyára itt tanyáztak a közelünkben, a hosszú lábú, púpos tevék

kirajzolódó formái, a fantasztikus öltözetű beduinok áhítatos gyűrűje, ez a titokzatos idegen itt a nyitott sír mel ett megmagyarázhatatlan szavaival, a megelőző beszélgetésünk a

val ásról, és az a hangulat, amelybe ennek hatására kerültem, hozzá még a sírjából

feltámadott Ali-szentenciájának az értelme, szóval mindez együtt lehetett az oka, hogy ezt

a kérdést föltettem neki.

- Szeretet? - ismételte meg a kérdésemet. - Talán olyan fontos lesz abban a pil anatban,

amikor álmunkból felébredünk?

- Csak a szeretet fontos. A szeretet az olaj a lámpában, ami nélkül nem találhatjuk meg az

igaz utat.

- Olaj? A lámpában? - egyenesedett fel a még mindig hal gatózó tartásból. - Úgy hangzik,

mint a szüzek menete a nikáhra1!

- Úgy... - e szó hatására jutott eszembe hirtelen, hogy meg se gondoltam, moszlimmal ál ok

szemben, alti nem tudhatja meg, hogy keresztény vagyok.

- A mennyország hasonló lesz ahhoz a tíz szűzhöz, akik lámpást vettek a kezükbe, hogy

elébe menjenek a menyegzői menetnek. Öt közülük balga volt, öt pedig okos. Az öt balga

vette ugyan a lámpást, de nem vitt magával olajat, az öt okos viszont olajat is vitt a lámpa

edényében. Mivel a vőlegény késlekedett, mindannyian elálmosodtak és elaludtak. Éjfél

körül valaki felkiáltott: „Nézzétek, jön a vőlegény, menjetek elébe!" Valamennyi szűz felkelt, és előkészítette a lámpáját. A balgák pedig így beszéltek az okosakhoz: „Adjatok az

olajotokból, mert kialusznak a lámpásaink!" Akkor az okosak így válaszoltak, és...

Tovább nem mondhattam. Amíg meséltem, a münedzsi szokatlan változáson ment

keresztül, legalábbis az ál apotát il etően. Olyan volt, mintha ereibe új vér áramlott volna, idegei új ingereket kaptak volna. Felsőteste felemelkedett, szeme kinyílt és leírhatatlan,

sugárzó tekintetét rám vetette, arcán a ráncok elsimultak, arcvonásai fokról foltra

élénkebbek lettek, végül mindkét kezét védekezően felém nyújtotta, és ijedt kiáltással

félbeszakított:

- Hagyd abba! Nem hal gathatom tovább. Csalódtam benned. Te nem az vagy, alti az

előbb még mel ettem volt, és akinek eddig tartottalak.

- Ugyan mondd már, mit gondoltál, ki vagyok?

- Ben Núr2, a próféta küldötte.

- Az ugyan nem, nem is ismerem. Neve egyetlen egy prófétáról szóló könyvben sem

szerepel.

- Egyetlen földi könyvben sem, de a Kitab el Tubánijinban3 megtalálható. Nem is tudom,

hol vagyok most, mert te nem

1 Esküvő.

2 A fény fia.

3 Az Üdvözültek Könyve.

Ben Núr vagy és nem is El Gáni. Még a holtak országában vagyok, vagy már visszatértem

a földre?

Különös! Egy őrülttel, egy tébolyodottal lenne dolgunk? Olyan sugárzó szemmel nézett

körül, amelynek vakságában hinni nem lehetett. És a holtak országába képzelte magát? El

münedzsinek, jósnak nevezték. Ez a török szó csil agjóst is jelent. Csil agjós,

jövendőmondó, ezeknek a szavalcnak még azok számára is van valamelyes intő

mel ékíze, akik nem törődnek a bibliai tilalmakkal. A dél-afrikai esőcsinálók, a vásári

asztrológusok és más hasonló bagázs hókuszpókuszai jutottak eszembe. Először olyan

mély, tiszteletet ébresztő hatást tett rám ez az ember, most már csak ezt éreztem, hogy

óvatosnak kel vele lennem. Hanneh egészen hátra húzódott, Hálef oldalról nézte

gyanakodva, a haddedíhnek pedig nem tudták eldönteni csodálkozzanak, vagy

nevessenek rajta.

- A földön vagy - adtam meg a választ az utolsó kérdésére. -De hol?

-Ahol korábban voltál.

- El Gáninál voltam. O hol van? Nem hal om a hangját.

- De hiszen látsz berniünket!

- Látni? Al ah val ani! Szavaid azt mondják nekem, hogy olyan emberek között vagyok, akik

nem ismernek engem. Nem veszitek észre, hogy vak vagyok?

- Nem. Sőt, úgy látszik, kitűnő szemed van.

- Tévedsz. Tudom, hogy csil og a szemem, de ez a csil ogás megtévesztő. A hangodról

hal om, milyen messze vagy tőlem, de nem ismerlek fel. Csak ha közel jössz hozzám,

akkor látlak, úgy mint egy szel em elmosódott alakját.

- Láttál már ilyen szel emet?

- Ó, nagyon sokat. De hol van El Gáni? Aggódom érte. Ő az egyetlen, aki megért engem,

alti bánni tud velem, ő az én jótevőm, aki nélkül már rég meghaltam volna. Mondjátok, hol

van! Kérlek benneteket.

Úgy tűnt föl, ez nem tettetett félelem. Próbára akartam tenni. Kezem az övembe tűzött kés

markolatára tettem, kirántottam és az arca felé sújtottam, mintha ki akarnám szúrni a

szemét. Jól ehet, a kés hegye majdnem a szeméhez ért, a szempil ája meg se rebbent.

Egy látó egész másként viselkedett volna. Valóban váltnak látszott. Ezért hát

barátságosabban válaszoltam neki, mint az előbb.

- Válaszolunk a kérdésedre, ha előbb te is elmondasz magadról mindent, amit tudnunk kel .

Mindenekelőtt elmondom neked, hogy nem kel félned. Jó emberek között vagy. Úgy

bánunk majd veled, mint jóbaráttal, aki segítségre szorul. El Gáni mekkai?

- Igen, mindannyian mekkaiak vagyunk. Én azonban vak vagyok, nem tudom, hogyan

válaszolhatok nektek. Kérlek, legyetek tekintettel a gyámoltalanságomra, és előbb

mondjátok meg, kik vagytok.

- Gyere előbb a táborhelyünkre! Legfeljebb ötven lépés.

- Akkor vezess!

Mielőtt megfogtam volna a karját, Hálef megismételte az előbbi kísérletemet. Ezúttal sem

vette észre, szép szemének tekintete üres és mozdulatlan maradt. Ahogy elindultunk, úgy

intéztem, hogy a sír eléje kerüljön. Még három lépés, és föltétlen beleesik, ha félre nem

húzom. Azért tettem így, hogy próbára tegyem a járását. Olyan bizonytalanul mozgott, hogy

az nem lehetett csupán a kiál ott megpróbáltatások következménye. Bár vezettem, olyan

óvatosan, a lábával keresve lépegetett, ahogy azt csak vakoknál látni. Nem alakoskodással

volt tehát dolgunk.

A kiál ott próbáknak a jó hatása azonnal látható lett a haddedíhnek viselkedésén, akik

szíves együttérzést mutattak iránta. Puha ülőhelyet készítettek, és kívánságai után

érdeklődtek. Újra vizet kért.

Amikor harmadszor is szomját oltotta, mi pedig arról kérdeztük, nem éhes-e, csak annyit

mondott:

- Nem tudom, mióta nem ettem, mert nem voltam a testemben, és szemem nem látja a

különbséget a nappal és az éjszaka között. Amikor utoljára ettem, az jom el dzsuma1

reggelén lehetett.

1 Péntek.

- És ma jom el etnén1 van! - kiáltott fel Hálef. — Tehát három napja semmit se vettél

magadhoz?

- Mégsem vagyok éhes. De adjatok dohányt, ha kérhetem! Azzal zsebéből előhúzott

egy öreg, rövid szárú

pipát,aminek jókora feje volt, és már be is dugta a szájba. Kívánságának, hogy úgy

mondjam, bensőséges hangnemben adott kifejezést, arca pedig olyan sóvárgást tükrözött,

mintha ki se tudná várni kívánsága teljesítését. Amikor aztán ez megtörtént, olyan

szorgalommal pöfékelt, mintha az élete függene tőle, hogy mielőbb újra tömhesse a

pipáját.

- Szegény vak ember! - súgta Hanneh részvéttel. - Épphogy feltámadt, barátai elhagyták a

sivatag közepén. Mit határoztál felőle?

Nyugalomra hitettem, és már szólásra nyílott a szám, amikor Hálef, aki kitalálta a

szándékomat, halkan megkérdezte:

- Szidi, csali nem akarod megmondani neki, leik vagyunk? -De.

- Engedd, hogy én mondjam meg neki! Én is olyan jól tudom, mint te.

Leült a vak ember másik oldalára, és belekezdett:

- Most két híres embert fogsz megismerni, hal gasd hát figyelmesen, amit mondok! Én

Hádzsi Hálef Omar ben Hádzsi Abul Abbász ibn Hádzsi Dávúd al Goszárrah, a sámmarok

nagy törzséből való haddedíhnek legfőbb sejkje vagyok. A férfi pedig a másik oldaladon

kelet és nyugat legnagyobb tudósa. O tulajdonképpen 'alim el 'ulemaa, hiszen a fejében

ezer fiók van, és minden fiókban több mint száz teljes tudomány, amit százhatvan

medárisban3 tanulmányozott és sajátított el. A Maghrib legszélső országából származik, a

Draa vádiban született, ahonnan köztudottan a legokosabb emberek származnak.

- Kutub! - szakítottam félbe.

- Mi? Mit akarsz? - kérdezte, mert igyekezetében nem

1 Hétfő.

2 A tudósok tudósa.

3 egyetemek.

gondolt a szónak a közöttünk született megál apodás szerinti jelentésére.

- Kutub! - ismételtem.

- Vahajáti! - kiáltott fel eszmélkedve. - A betyár életbe! Már megint rosszul beszéltem.

Magamat hátra, téged meg előre kel ett volna tennem.

- Úgy bizony, kedves Hálef.

- Val ani fásl! Al ahra, különös história! Bocsáss meg, szidi! Mindjárt kijavítom. Kezdem

elölről, s először a te nevedet, és csak aztán mondom az enyémet.

- Már nem szükséges. Mondd csak az enyémet, aztán hagyd el a tiédet, mert azt már

elmondtad!

- De annak hátra kel kerülnie, különben sért téged.

- Ha még egyszer elmondod, az enyémet meg csalt egyszer, az még jobban sért.

- Jó, legyen, ahogy akarod, mivel te a legkülső Maghribból származol és a Draa vádiban

láttad meg a napvilágot. Tehát a te nagyon ismert neved úgy hangzik, hogy Hádzsi Akii

Satír el Medzsárrib ben Hádzsi Alim Sadzsi er Gáni ibn Hádzsi Dáim Mashúr el Adzim ben

Hádzsi Taki Abu Fádl el Mukárram.

Igazán mulatságos volt hal ani, ahogy ezt a hosszú kígyót leverklizte, és mulatságos volt

közben látni az ötven hadde-díhnt, akik a két tucat szót csendben utána mondták, s közben

az ajkuk úgy mozgott, mint a nyulaké rágás közben. A münedzsi is beduin volt, nem kel ett

hát félnem, hogy nevet és az előtte elhangzott rendreutasítást nevetségesnek fogja találni.

Figyelmesen hal gatott, aztán megkérdezte:

- Csak nem te vagy az a Hálef Omar sejk, aki néhány éve a régi Babilonban megtalálta a

csempészek kincsét a Birsz Nimrúd romjai között?

- De bizony én vagyok - öntudatoskodott a kis Hádzsi. - Tudsz tehát erről a dicső tettemről?

Hol hal ottál róla?

- Meshed Aliban, a síiták szent helyén.

- És mi tor?

- Most, amikor El Gáni és én ott jártunk.

- Nem vagytok tán síiták?

- Nem. El Gáni mint a nagyserif követe járt ott, és engem is magával vitt.

- Megkérdezhetem, mi dolga volt ott?

- Azt nem tudom, nekem nem mondta el. Azt hiszem, valamilyen val ási ügy lehetett, amiről

csak a nagyserif és a követe tudhatott

- És ott hal ottatok rólam?

- Igen. Volt ott néhány perzsa, aki tudott a ti akkori kalandotokról1. A csempészeket, akiket elfogtatok, kegyelemben részesítették, és kinevezték vámőröknek. Ezért aztán mindenfelé

hirdetik a ti dicsőségeteket. Mi is így értesültünk az esetről.

-Azt mondod: ti, tehát nem egyedül rólam beszélsz?

- Mert volt veled még valaki, egy effendi a nyugati világból. Keresztény volt és Kara ben

Nemszi effendinek hívták. így volt?

-így.

- Es a nyugat melyik birodalmában született?

- Almanjában2.

- Valóban keresztény volt?

- A legjobb keresztény, aki csak létezik.

- Azt mesélik róla, hogy keresztény létére kívülről tudja az egész Koránt. Igaz ez?

-Igaz.

- Es hogy az összes magyarázatát is ismeri?

- Ismeri.

- Szegény ember vagyok, nincs semmi tulajdonom, de ha gazdag lennék, a fele

vagyonomat odaadnám azért, hogy néhány napot vele tölthessek és beszélhessek vele.

- Ugyan miért?

- Mert én ugyanúgy ismerem a keresztények Szentírását, mint ő a Koránt. Gyönyörűség

lenne számomra egy ilyen emberrel együtt kutatni az igazságot, és őt az iszlám hitre

téríteni.

1 Lásd: Kari May: Babilon romjainál. 3 Németország.

Amikor ezt mondta, mélyet sóhajtott, mint ahogy azok szoktak, akiknek az, amiről

beszélnek, különös szívügyük, ám az sok gondot is okoz nekik. A Koránba vetett hite

tekintetében ez egyáltalán nem volt kedvező jel. Ehhez járult, hogy velem először is az

igazságot akarta kutatni, tehát úgy érezte, nincs annak birtokában. Ha tehát ennek el enére

arról beszélt, hogy iszlám hitre akar téríteni, akkor az csak egy fordulat volt, amivel a saját bizonytalanságát akarta el eplezni. Úgy látszott, ez az ember azokhoz a szomjú-hozókhoz

tartozik, akik soha nem találják meg a forrást, mert vakon elmennek mel ette. Saját ál ítása

szerint ismerte a Szentírást, tehát azt a krisztusi kijelentést is, hogy „Én vagyok az igazság és az élet", de nem ál t meg a bölcsességnek ennél a forrásánál. Hálef persze nem olyan

következtetéseket vont le, mint én, neki rendszerint a saját érzelmei vezették a szavait.

Most is így történt, méghozzá a rá oly igen jel emző módon.

- Ne kívánd ezt! - intette a münedzsit.

- Ugyan miért ne?

- Épp az el enkezőjét érnéd el, mint amit akarsz.

- Hogyhogy?

- Kérlek, hadd világítsam meg ezt egy példával. Erbil-ben, egy dzseziréi városban

jártunk...Te talán nem is ismered ezt a várost..., és elmen tünk a moséba imádkozni. Kara

ben Nemszi effendi ugyanis nem tartja bűnnek, ha mohamedán istenházában keresztény

mond imát, sőt az a véleménye, hogy ez nem gyalázza meg a mosét, hanem éppen

megszenteli. Csak a hitét ne tagadja meg közben az ember. Senki nem ismerte őt, a

mel ettünk térdeplő mufti1 sem. Később azonban a mi fti megtudta, hogy az effendi

keresztény, és feljelentette a szent hely meggyalázásáért. A bíróságra citáltak bennünket. A

kádi mindent megtett, hogy a bűntettet a lehető legszigorúbban ítélje meg. Kara ben

Nemszi effendi azonban olyan válaszokat adott neki, hogy a bíró egyre jobban méregbe

gurult, és végül dühösen rádörgött: „Egyetlen kádi előtt sem félsz?" Az effendi azonban

nyugodtan így válaszolt: „Nem, a kádinak van tőlem félnivalója!" Azzal a sejk ni iszlám1

egy röviddel ez előtt kiadott fetvájára2 hivatkozott, amely szerint a tanult keresztények

beléphetnek a moséba, ha az kegyes és áhítatos módon történik, és ha a követendő

imádkozási szokásainkat akarják megismerni. Ebből a példából is láti atod, hogy nem

tanácsos kikezdeni vele. Az ilyen dolgokat a visszájára szokta fordítani. Ismerek

moszlimokat, akik az iszlám hitére akarták őt téríteni, ám csak azt érték el, hogy ők maguk

lettek keresztényekké.

1 Val ásjogi hivatalnok.

- Ez a veszély engem nem fenyegetne még akkor sem, ha tudománya mégoly nagy lenne

is.

- Észre se vennéd. Azt szokta mondani, hogy Istennek tetszőén élni, ez az ő tudománya,

és szívesebben hal egy derűs nevetést, mint kelet összes ulémájának3 száraz ghutabját4.

-Akkorjó is, hogv nincs itt.

- Miért?

- Mert azt mondtad, hogy a mel ettem ülő társad Hádzsi Akii Satír, kelet, sőt nyugat

legnagyobb tudósa.

- Ó, ők nagyon jól kijönnének egymással, mert a mérhetetlen tudomány el enére, ami az ő

fejében lakozik, abból soha semmit sem venni észre rajta.

- Pedig én észrevettem az előbb, amikor Alinak, a kalifának a szentenciáját értelmezte.

- Igen, néha kicsúszik a száján efféle magyarázat, rendszerint azonban ezeket megtartja

magának, és ez igazán dicsérendő, hiszen annyiféle értelmezés létezik, amelyeket, hogy

megértsük, újra és újra el kel magyaráztatnunk magunknak. Most már tudod, hogy kik

vagyunk mi ketten. Al ah kegyes volt hozzád, hogy összehozott velünk. Ötven bátor szidi

harcos kísér bennünket, s azon kívül időnként hal hatsz egy női hangot is. Altit olyankor

hal asz, az Hanneh, asszonysátram jól nevelt parancsolója, akinek szépsége és

nyájassága török föld és minden perzsa tartományok legnagyobb kincsei közül való. Al ah

adjon neki örök ifjúságot, s hozzá még nekem és neki hosszú életet! Amit ezen kívül még

szeretnél megtudni, azt később majd elmondjuk neked. Most azonban rajtad a beszéd

sora! Vagy kérdezzek inkább?

1A moszlimok legfelső val ási hatósága.

2 Döntés.

3 Tudós.

4 Előadás.

A münedzsi habozott egy ideig, ám mikor Hádzsi ismételt krákogással jelezte, hogy fogytán

a türelme, megszólalt:

- Nem sok, amit magamról elmondhatok. Gazdag ember voltam, amikor sok évvel ezelőtt

Mekkába jöttem. Vagyonomat idegen zarándokok rabolták el. El Gánüiál laktam. Gondomat

viselte, s akkor is magánál tartott, amikor megvakultam. Most már egyedül az ő jóságára

vagyok utalva. Amikor két hónappal ezelőtt Meshed Aliba kel ett utaznia, magával vitt,

hiszen ott főleg perzsák lalaiak, akiknek nyelvét nem érti. Most már hazafelé tartottunk.

Vizünk elfogyott, félig szomjan halva meg kel ett ál nunk a sivatag kel ős közepén. Azt

hittük, Al ah halálra szánt berniünket. A többit már tudjátok.

Láttam Hálefen, hogy megint kérdezősködni akar, de leintettem. Volt néhány pont, amiről a

mekkai szófukarsága el enére szerettem volna felvilágosítást kapni. A vendégünk volt ez a

szerencsétlen, vak ember. Az ilyenekkel nem szeretek erőszakoskodni, de jó okom volt rá,

hogy ne elégedjem meg az eddigi, igencsak elégtelen felvilágosítással. Ezért hát nagy

körültekintéssel folytattam a tudakozódást:

- Megmondanád nekünk, mivel foglalkozik El Gáni?

- Seh el háre1 - hangzott a válasz.

- És mi az igazi neve?

- Nem mondta meg nektek?

- Nem.

-Akkor engedd meg, hogy én is elhal gassam! Ő a jótevőm, akinek hálával tartozom. Nincs

hozzá jogom, hogy elmondjam azt, amiről ő maga bizonnyal szándékosan hal gatott.

- Tiszteletben tartom a hálaérzésed, de azt hiszem, egy becsületes embernek nem kel

titkolnia a nevét.

1 Egy városnegyed elöljárója.

- Tisztességtelenséggel vádolsz, effendi?

- Nem. Nekem elég az is, hogy El Gánitól megtudtam, téged El münedzsinek hívnak. De

azt megtudhatom legalább, hogy mikor ál tatok meg itt, a sivatag közepén?

- Jóm es scabt1 reggelén történt.

- Tehát tegnapelőtt. És mikor aludtál el?

- Azonnal, amikor leestem a tevéről. A leszál áshoz már nem volt erőm.

- Amíg aludtál egy másik világról álmodtál?

- Effendi, erről hadd ne beszéljek! Nem álmodtam. Amit te álomnak tartasz, az valami más.

Híres tudós vagy, de minden tudományod kevés ahhoz, hogy felfogd, amit inkább

elhal gatok előled.

- Azt hiszem, éppenséggel fordítva van; mint tudós könnyebben megérteném, mint holmi

tudatlan.

- Nem úgy van. Betegségnek tartanád, pedig ez a legnagyobb szel emi egészség

bizonyítéka. Kérlek, ne akaij belém látni, és vezess oda El Gánihoz!

- Most nem teljesíthetem a kívánságod. El Gáni elment. -Nélkülem?

- Nélküled. Halottnak hitt, és már el is temetett. Amikor elment az embereivel, kivettelek a

sírodból, mert úgy láttam, hogy még élsz.

- Halottnak? Már el is temetett? - kiáltott fel elszörnyedve. - Al ah legyen kegyelmes

hozzám! De hisz El Gáni tudja, hogy kis idő múltán mindig visszatérek önmagamba.

Felindultságában észre sem vette, hogy ezekkel a szavakkal már félig el is árulta a titkát, a másik felét pedig kitaláltam. Megkérdeztem hát:

- Mennyi ideig szoktál ilyenkor magadon kívül lenni?

- Csak néhány órát.

- Ezúttal viszont több mint két napig tartott. Nem a nálad szokásos ál apotról volt szó,

hanem tetszhalott voltál. A hosszú utazás fáradtsága, a vízhiány, az idegbetegség hatása,

amit én mindenesetre nem „a legnagyobb szel emi egészség bizonyítékának" neveznék,

mint ahogy te gondolod, és ezekhez még az a körülmény, hogy erős dohányos vagy,

szervezeted megmérgeződött, ezért keveset eszel, és még más okok, amelyeket nem

ismerek, együttesen hozzájárultak ahhoz, hogy olyan ál apotba kerültél, amelyet

tetszhalottnak szoktak nevezni.

1 Szombat.

- Tetszhalott? - képedt el. - Két teljes napig feküdtem volna? Igazad lenne? Szörnyű lett

volna, ha élve eltemetnek. Tetszhalott! Tulajdonképp nincs is igazi halál, mert az amit ti

annak neveztek, nem más, mint látszat. A földi ruhának, amit mi test néven nevezve

viselünk, a levetése, amit aztán már soha többet nem veszünk fel. A testet hátrahagyjuk,

hogy alkotórészeire bomoljon, a lélek azonban, ami beléje öltözött, örökre megszabadul

attól, ami eddig szorongatta.

Kifejezésmódja meglepett. Nem úgy beszélt, mint egy hithű mohamedán, ezért nem ál tam

meg, hogy közbe ne vágjak.

- Ezzel el entmondásba kerülsz Mohamed tanításaival és a Korán valamennyi

magyarázatával.

- Ugyan már! - vágott vissza. - Gondold csak meg, hogy a próféta és követői nem józan

nyugatiak, hanem keleti emberek voltak, akiknek szokásuk, hogy képeitben fejezzék ki

magukat! Ha l ádzsi Hálef téged a kelet és nyugat legnagyobb tudósának mond, akkor én

ezt nem szó szerint veszem, hanem csak abban az értelemben, hogy te többet tanultál és

többet tudsz, mint sok közönséges tudós. Még a keresztények Bibliáját is ezzel a

szemlélettel kel olvasni és megítélni, mert a benne megőrzött könyvek szerzői is keleti

emberek voltak.

- Tehát tagadod, hogy ezeket a könyveket a Szentlélek sugal ta.

- Nem, de a keletiek nyelvével szólt, hacsak nem tévedés feltételezni azt a sugal atot. A

szentlélek nem lehet kimondottan keleti.

- Képes beszédnek tartod tehát, hogy a felbomlott test részeit a feltámadáskor

visszakapjuk? Hogy aki feltámad, az visszakapja a földből a csontjait, a vízből a vérét,

húsát, haját a növényeidből és életét a tűzből?

- Ez óperzsa tanítás. Te ismered a párszizmust? - lepődött meg. - Miért nem veszed a

példáidat a Bibliából, hiszen aiTÓl beszélünk. Persze - tette hozzá gyorsan - elfelejtettem,

hogy azzal nem tudsz érvelni, hisz ismeretlen előtted.

- De tudom, hogy szól a test feltámadásáról.

Úgy gondoltam, a bibliai helyekre való hivatkozást mel őzöm, hisz titkolnom kel ett, hogy

keresztény vagyok. Nagy csodálkozásomra így szólt.

- Pál apostol azt mondja: „Elvettetik érzéki test, feltá-maszttatik lelki test. Van érzéki test, és van lelki test is"...

Most aztán rajtam volt a sor, hogy elcsodálkozzam. Ez a mohamedán ismerte a

Korintusiaknak írott leveleket, így folytatta:

- A lélek és a test együttműködése ebben az életben egy második, számunkra láthatatlan

testet alkot, amely áthatja a földi test pórusait, és kapcsolatot hoz létre közte és a lélek

között, a halandó test meg nem mérhető anyagaiból keletkezik, és nem pusztul el azzal

együtt, hanem elkíséri a lelket az örökkévalóságba. Erről a szemünkkel láthatatlan testről

beszél az apostol, ha a testi kijaméről van szó.

- Körülbelül így vélekedett Origenész, az Abu en naszránija1.

Most megint ő csodálkozott el rajtam.

- Ismered Origenészt? - kiáltott fel. - Akkor tanultabb vagy, mint hittem. Meg fogsz hát

érteni, ha azt mondom, hogy nem félek a haláltól, hisz az nem más, mint annak a durva

ruhának a levetése, ami itt a lelket és a lelki testet védelmezte. A halál után egyiknek sincs szüksége erre a védelemre. Persze ennek a durva ruhának a levétele nem olyan könnyű

és fájdalommentes, mintha egy közönséges ruhát vesz le az ember, és ezért ijedtem meg,

amikor az előbb azt mondtad, hogy tetszhalott voltam. Nem tudom elhinni, hogy így volt,

sokkal inkább hiszem, hogy tévedtél. Testem megszokta, hogy lelkem elhagyja egy időre,

és ha ez esetben két napig volt távol, tehát sokkal tovább, mint máskor, attól még ezt nem

kel

feltétlen tetszhalálnak nevezni, amitől a sírt csupán egy kis lépés választja el.

1 Egyházatya.

Ennél a kijelentésnél, amely alkalmas volt arra, hogy csökkentse a münedzsi

megmentésében szerzett érdemeinket, Hálef vette át a szót. A beszélgetés utolsó része

már nem tetszett neki, és úgy gondolta, megfosztják az általa elvárt köszönettől, ezért

mérgesen felfortyant:

- Egy kis lépés? Azt hiszed, nem voltál benne? Ott feküdtél már a sírban, s azt már

majdnem betemették, csak az arcod látszott ki. Ha megvan a lelkednek az a rossz

szokása, hogy gyakran elhagyja a tested, és kíváncsian ide-oda sétál a világban, az el en

nem lehet kifogásom, hisz nem az én lelkemről van szó, akinek nem engednék meg eíféle

meggondolatlanságokat. Ha egyszer nem találná meg a visszautat, úgy bolyongana a

világmindenségben, mint az éhező, férj nélküli özvegy, én meg csak feküdnék ott, és nem

tudnám, merre keressem. Hogy ez milyen kel emetlen lenne nekem, azt biztosan nem kel

magyaráznom. Minden értelmes ember birtokában akar | lenni jog szerinti lelkének,

anélkül, hogy meg kel ene engednie neki, hogy mint a nyugat asszonyai és lányai a

vasúton, barátságos mosol yal ide-oda utazgasson. Ha neked úgy tetszik, hogy tested

lakójával kivételt tégy, nenij kifogásolom, kivált, hogy elmondtad, eddig rövid idő

múltán visszatért. A dolog azonban meggondolandó, haj most hozzákezd, és mindjárt két

napig elmarad. Ha ezt is eltűröd, én azon se változtathatok, csak mondom, hogy a

helyedben olyan világossá tenném számára az ál áspontomat, amennyire csak egy

ilyen felügyelet nélkül elcsavargó lélek számára lehet. A legrosszabb azonban az a

tévedés, amelyben az általa könnyelműen elhagyott tested tekintetében leledzel. Úgy

látszik, azt hiszed, hogy lelkednek ez a csélcsapsága nem árthat neki. Ó, münedzsi, a te

lelkedben akkor se lehet megbízni, ha otthon van a testedben, különben biztosan

másként beszélnél. Rájöttem, hogy segítenem kel neked azzal, hogy hűen elmondom,

hol és hogyan ástunk ki téged. Hal gass meg tehát!

Most pedig élénk beszámoló következett az eseményekről attól a pil anattól kezdve, hogy

észrevettük a keselyűket egészen a jelenlegi g. A vak ember most tudta meg részleteiben,

hogy miért is hagyták el a társai. Rájött, hogy tényleg eltemették, és most utólag rátört a

félelem. Olyan formában pótolta az eddig elmulasztott köszönetnyilvánítást, hogy az még

az ebben a tekintetben nagyon igényes Hálefet is Idelégítette. Félelméhez és a

lekötelezettség érzéséhez aztán még odatársult a súlyos gond a tehetetlensége miatt. Mi

lesz vele? Ismerősei eltemették, ott ál vakon, a továbbjutás minden eszköze nélkül idegen

emberek között. Magától értetődött, hogy biztosítottuk támogatásunkról. Mi is Mekkába

igyekeztünk, egy volt hát az utunk, és számunkra nem volt áldozat, ha egyik tevénket

rendelkezésére bocsátjuk. Amikor ezt meghal otta, nagyon megörült, és kijelentette, elég

erőt érez magában, hogy útra keljen velünk.

Ügy gondoltam, okom van rá, hogy ne nagyon higgyek ebben az ő ál ítólagos erejében.

Mióta a sírtól eljöttünk és itt ültünk a szőnyegen, úgy füstölt, mint egy darabont, és már

nyolcszor végigszívta a csibukot. A legerősebb dohányosok közé kel ett őt számítanom,

akiket valaha is ismertem. Testét valószínűleg átitatta a dohány mérge, és teljesen

tönkretette a gyomrát. Ez magyarázta azt az ál ítását, hogy még most, a hosszú koplalás

után sem volt éhes. Kijelentettem, nem indulunk útnak, amíg nem evett rendesen.

Tartottam is a szavam, bár szinte bele kel ett erőszakolni, amit Hanneh a készleteinkből elé

rakott. Bár nem vagyok szemorvos, az volt a gyanúm, vaksága is szoros kapcsolatban ál

ezzel a mértéktelen dohányzással, és hogy igazam volt, az később bebizonyosodott.

Különben sejtettem, hogy nem az, aminek látszani szeretne, és erre is megvolt az okom.

Hogy tudós, azt bebizonyította. A Bibliát is ismerte, ami ritkaság. A régi perzsák

teológiájában is járatos volt. Az imént beszélte el, hogy gazdag emberként érkezett

Mekkába. Ezt sehogy sem lehet összehozni egy keleti bölcs szerény jövedelmével. Feltűnt

nekem a kifejezésmódja is.

Nem volt körülíró, képgazdag, mint a született keletieké, hanem sokkal inkább olyan, mint

egy európaié, aki azonban már hosszú időt töltött keleten. Határozottan és hasonlatok

nélkül fejezte ki magát. Néhány arab hang kiejtésére is felfigyeltem, amelyeket nem úgy

képzett, mint egy bennszülött. Használt néhány olyan szót is, amelyeket ugyan az arabok

is használnak, de nem az övével azonos összefüggésben. Nem csoda hát, ha azt

mondom, ez az ember rejtély volt számomra.

És hogy folytassam, nem volt világos számomra az El Gánihoz fűződő viszonya sem. No

nem azért, mert olyan keveset beszélt róla, hiszen ez a tartózkodás az idegenekkel

szemben érthető, hanem mert úgy látszott, hogy az elfogadott jótéteményekért érzett hálán

kívül táplált még magában valamit ezzel az emberrel szemben vagy el en, amit igyekezett

eltitkolni. Miért vitte magával az előkelő mekkai a vak embert Meshed Aliba, miért tette ki

az öreg rokkantat egy ilyen hosszú út fáradalmainak? Hogy tolmácsa legyen? Bizonyosan

nem. Van Mekkában efég fiatal ember, aki tud perzsául, csali válogatnia kel bennüli.

Különben is, a félművelt perzsa is tud arabul, úgyhogy El Gáni egész jól elboldogult volna

Meshed Aliban a maga arab tudásával. Mindenesetre volt itt valami, amit senkinek nem volt

szabad megtudnia, legkevésbé egy idegennek.

Figyelemre méltónak tartottam azt a beteges ál apotot, amit ezekkel a szavakkal jel emzett:

„A testem megszokta, hogy egy időre elhagyja a lélek". Hosszabb, mély ájulások többféle

betegségben is előfordi lnak. Epilepsziás, hisztériás volt, vagy alvajáró? Mindenesetre

idegbeteg. Azt ál ította, hogy ezeknek az ájulásoknak az idején egy másik világban

tartózkodik, és arra pontosan emlékszik. Nem is kel ett volna többet mondania, hogy

kiváltsa részvétemet. Én magam nagyon józan ember vagyok, idegenkedem mindenféle

ábrándos dolgoktól, csak azt fogadom el valónak, amit hideg érzékekkel megtapasztaltam,

de talán épp ezért szívesen kukkantok be minden olyan sarokba, ahol titkok rejtőznek, még

ha ezek szel emi zugok is. Márpedig a münedzsinek ezekben az ájulásaíban lappangott

valami, ami felizgatta a tudásvágyamat.

Ami El Gánit il eti, aki fenyegetőzve távozott tőlünk, rá kevesebb aggodalommal gondoltam,

mint korábban, ha az aggodalom szó itt egyáltalán helyénvaló. Nem voltam tisztában a

vele kapcsolatos érzéseimmel, de egyre jobban éreztem és tudtam, hogy El Münedzsivel

való ismeretségünk ebben a vonatkozásban még hasznos lesz számunkra. Az efféle

előérzeteim, még ha nagyon haloványak is, még soha nem csaltak meg.

Az öregnek szőnyegekkel és kendőkkel alakították át a legkényelmesebb nyergünket, hogy

úgy ülhetett benne, mint egy karosszékben. Mielőtt felszál t volna, arra kért bennünket,

vezessük a sírhoz, mert ha nem is látja, legalább a kezével érzékelni akarja azt a helyet,

amelyik majdnem a sírja lett. Hanneh kézen fogta, hogy odavezesse, s közben azt mondta:

- Ez a te mostani kijaméd földi dolog, és szemed nem mutatja meg neked a feltámadásod

helyét, ám amikor majd eljön a te égi kijaméd, a szemeid megnyílnak, s látod majd velük a

nagyszerűség országát, amelyet Al ah azoknak készített, akik tiszta szívűek, és szeretilt őt

és embertársai tat. Al ah jeltún ma'alt! Legyen véled az Isten!

3. A perzsa

Mai úti célunk Bir Hilu1 volt, ami nem az észak-déli karavánút mentén található, hanem

attól jóval távolabb. Hogy azt El Gáni is ismerte, azt bizonyította számomra, hogy ez a

mekkai nem csupán a

próféták városában tartózkodott, hanem a sivatagban is eléggé járatos lehetett. A sivatag!

Már olyan sokszor leírtam a különböző formáit, és nem szeretnék ismétlésekbe

bocsátkozni. A sivatag arculata sokkal ismertebb, mint az a mindeddig alig méltatott

jelentősége, amivel a vahátjait2 lakó emberek nevelőjeként rendelkezik. Ahogy a préri

csupán rá jel emző életet és csak a prérin lehetséges formákat fejleszt ki, úgy a sivatagnak

is megvannak a maga különös növény-, ál at-, ember- és főleg életformái, amelyeket más

tájakon hiába keresne az ember. Ezzel persze Freiligrath3, ha komolyan gondolta, hogy a

sivatag királya az oroszlán, aligha értene egyet, azt mondaná: „Az oroszlán más tájakon is

csak a sivatagban fordul elő". Csakhogy nekem mégis igazam van, mert ha az

1 Édes kút.

2 Oázis.

3 Német költő (1810-1876), aki gyöngéd hangú lírikusnál! indult, majd a negyvenes

években politikai poéta lett, Marxszal dolgozott együtt a Neue Rheinische Zeitung

szerkesztőségében; a népdaltól a bal adáig igen sokféle műfajt művelt tökéletes

formaérzékkel; a német vers fejlődésében jelentős hely il eti meg.

Oroszlán tényleg előfordul a sivatagban, akkor annak csupán a szélén, és csak ha

eltévedt. Mint húsevőnek sok vízre van szüksége, és legalább annyira nem sivatagi ál at,

mint a zsiráf, amelyik egy napig se bírná ki a sivatagban.

Az embernek megvan az az adottsága, hogy alkalmazkodik az általa tartózkodási helynek

választott vidék természeti körülményeihez. Minél hosszabb ez a tartózkodás, annál jobban

átveszi annak a földnek a sajátosságát, amely a lakását hordozza, legyen bár az a lakás

szilárd alapokon ál ó, vagy hordozható. így van ez a sivatag lakóival is. Ezt az alapvetően

hibás szót tulajdonképp csak azért használom, mert már annyira meghonosodott. A sivatag

ugyanis lakatlan, és mert karavánutak hálózzák be, ott csak utazókról, nem pedig lakóla-ól

beszélhetünk.

A sivatag úgy terül szét szélesen, mint egy kegyelemért és irgalomért Istenhez küldött

végtelen fohász. A sivatag a földi szegénység és elesettség mélyen megragadó képe.

Naphevített, kopasz és meztelen sziklák meredeznek az ég felé, gyakran fantasztikus

formákkal, néha merész magányban, néha vad vonulatokban egyesülve, hol különleges

tagoltsággal épülnek fel, úgyhogy az ember leomlott városokat, elpusztult várakat és

kastélyokat, vagy pompás oszlopcsarnokokat vél megpil antani a távolban, hol meg úgy

látja őket, mintha a kérlelhetetlen sors ökle sújtott volna le, széj elnyomva, szétszaggatva, felhasogatva őket tátongó szakadékokkal, amelyek mélyére még az egyenlítői nap heve se

képes lehatolni. Hát nem hasonlít ehhez a képhez ennek a látszólag Istentől elhagyott

vidéknek a története?

A gyakran égre törő magaslatokat aztán a varr, a széttört, vadul egymásra hányt

sziklatömegekkel borított sivatag követi, amely úgy fest, mintha itt az ördög egy világot

rombolt volna szét kitaszítottsága fölötti mérgében, s aztán a romokat össze-vissza kavarta

volna. Mindenféle nagyságú kőtömbök hevernek szerteszét, itt csak egy, ott csak kettő

vagy három, amott viszont magasan egymásra tornyozottan, mintha a gonosz

önvizsgálatot tartott volna, s minden egyes bűnt, minden vétket szétmorzsolt hegyekből

ál ó szégyenbélyeggel jelölt volna meg. Körben egész a láthatárig, ameddig csak a szem

el át, ott ál nak ezek a jelek, s minél ] messzebbre tágul a szemhatár, annál nagyobb

lesz a I tömegük. Közöttük szikladarabok, mint ezer pokolbéli gyümölcs számtalan

magja, amelyeknek a sivatagi napon kel feketére érmük. A magányos vándor az izzó

hőség I el enére beleborzong a látványba, ráver a tevéjére, hogy mihamarabb

továbbjusson innen, és így Idáit fel:

- Al ah őrizzen és tartson meg engem!

Aztán olyan sivatag következik, ahol a homok vegyül a varral. Amott nyugaton, egynapi

járásra, ott a széles homoksíkság. A jobbára uralkodó nyugati szél végigsöpör rajta,

felkapja a legfinomabb, legkönnyebb szemcséket, hogy aztán valamelyik szilárd ponton,

egy mégoly csekély kiemelkedésen lerakja. A kiemelkedés nagyobb lesz, | napról napra nő.

A szél egyre magasabbra építi, a magával hordott homokszemeket a csúcsra emeli, s ami

nem ül meg, az lehul a túloldalon. Ez egyenletes, halk, fémes hangot ad. „Suttognak az

angyalok", mondja a beduin, ha éjszakánkén félálomban hal ja. Ez a homoklialmok

sivataga. A legfinomabb, csengő homokszemek egyre távolabb vándorolnak, elérik a varrt,

kitöltik az üregeit, mélyedéseit, a romjain felkúsznak és köpenybe burkolják, tompítják

vonalai élességét, és a nyers romhalmokat fokról fokra lágy halmok hul ámaivá változtatják:

a suttogó angyalok szeretetteljes munkával elfedik az ördög művét.

És végül egészen kívül terül el a holt homok sivataga. Csil ogó tömörségben, mint súlyos

teher ül rajta a nappali hőség. Folyékony ólom ég borul fölé, amely a látóhatáron mintha

izzó érctengerrel egyesülne, választóvonalat közöttük egész nap nem látni. Az ember

szeme ég, a látóidegek fáradtan mondják fel a szolgálatot, mert a sóvárgó pil antás nem

talál egyetlen pontot sem, ahol megnyugodna. Elveszítjük távolságérzékelésünket, az

ember azt hiszi, hogy az alaktalan örökkévalóságban halad, amelyben elveszíti a saját

támaszát. Eltűnik a tetterő, elmál ik az I akarat, az érzékek élessége csökken, és a hiányzó

észlelés helyét érzékcsalódások váltják fel, amelyek, amit kívánunk, annak káprázatát

hozzák elénk. A sivatag ezért a fata inorgana tulajdonképpeni hazája, mint ahogy a pusztító

homokviharoké is, amelyeknek már annyi magányos vándor és annyi teljes létszámú

karaván esett áldozatul. Hogy micsoda elragadtatást vált ki egy igazi, nem csak

káprázatban előtűnő oázis látványa, azt nem lehet szavakkal kifejezni.

És pontosan olyanok az ott lakók, mint maga a sivatag. Bensőjükben ugyan olyan tűz izzik,

amely alatt a lélek alakzatai különös formákban merevednek ki. Gyámoltalan, éhes és

eltikkadt, mint a varr, és életét örökké Al ah kegyelmében bízva az égő homok tágítja az ég

felé az első naptól az utolsóig. Innen ered mély val ásossága, amelynek külső kifejeződései

azonban fárasztó szabályokhoz kötődnek. A sivatag kérlelhetetlen szigora komol yá és

kemény-nyé teszi, amennyire kegyetlen az vele, olyan kíméletlen Ő is azokkal szemben,

akik nem ál nak közel hozzá. Éppoly hajlíthatatlan, mint a sivatag törvényei, ragaszkodik

véleményének tévedhetetlenségéhez, akartának érvényesítéséhez. A sivatagi időjárás

változékonysága indulataiban tükröződik; ami nappal lelkesítette, azt este hidegen és

megvetően dobja el. A nőt, akit most izzón szeret, néhány óra múlva az „elváltál" törvény szerint érvényes formulájával elűzheti magától. A felebaráti szeretetet, Krisztus tanításának ezt a legfőbb követelményét, egyáltalán nem ismeri, mint ahogy a sivatag sem kevésbé

szeretetteljes vele szemben. Ahogy az semmit sem ad, hanem csak áldozatot követel, ő is

önző, még a mennyországot is magánalt sajátítaná ki. A sivatag egész napon át szomjazik,

ám az éjszaka harmatát az utolsó cseppig felissza; épp ilyen türelmesen visel az ottani

ember minden nélkülözést, hogy aztán mérték és önuralom nélkül vesse magát az

élvezetekbe. Mivel egész belső élete nem más, mint örök vándorút a sivatagban, amit csak

néhány kút szakít meg, a túlvilágot izzó színekkel díszíti fel, mint valami paradicsomi

oázist, ahol szakadatlanul tobzódik az örömökben, hisz azokból a földi élet csak időnkét

nyújt neki egy kevéske, gyönge kóstolót. Ahogy a szenvedései és nélkülözései testiek,

úgy törekvéseinek, óhajainak céljai is I legtöbbször tárgyi természetűek. A sivatag

fiának nincs I kedélye, így nem is tud tiszta szívvel sem földi boldogságot, I sem majdani

üdvözülést elképzelni magának. Lelke mélyén I a szikla- és a mélyhomok-sivatagra

hasonlít. Különös I módon, zavarosan, kalandosan kavarog föl onnan lentről I a forró

számum1, végigsöpör rajta, és halálos, pokoltüzes I homokfelhőket görget maga előtt. Am

ahogy a sivatag- I ból, úgy ebből a lélekből sem hiányzik a harmat, így tőle I sincsenek

megtagadva a gazdasági, etikai és val ási kulturáltság szel emi előfeltételei. Hol vannak azonban I azok az igazi i ttörők, akiknek sajátjuk az az önzetlen elhí- I vatottság, hogy

felkutassák ezeket a harmatcseppeket? Ald I itt valóban segíteni akar, az nem teheti azt

függővé attól a I számítástól, hogy milyen százalékban térül meg befektetett I tőkéje; annak

le kel mondania a val ási türelmetlenség- I ről, ami ott fanatikus el enál ást váltana ki, és a sikert I legalábbis beláthatatlan időre elnapolná. Vannak tőkebe- | fektetések, amelyeket a

Jóisten bejegyez a könyveibe, ám a tartozik és követel összevetését csak az elszámolás

nagy napján végzi el, s az az ember a legjobb misszionárius, ald a máshitűeket inkább a

saját életével, mintsem a tanaival próbálja meggyőzni. A vetés egyetlen hasznos

előkészítése az Istennek tetsző és az embertársainknak hasznos élet, bár maga a vetés

természetesen szavakban, prédikációval történik aztán.

1 Sivatagi szél, tkp. „méregszél", homokvihar.

Gyere velem lélekben a sivatagba, kedves olvasó! Ott megtanulod, hogy tested

szükségleteit a legkisebb mértékre csökkentsd. Az éhség már nem támad rád, és

megtanultad, hogy uralkodj a szomjúságodon is a lehetőségek adta mértékig. Elkezdesz

böjtölni, és most tapasztalni fogod, hogy a szel em tevékenysége meghaladja a testét. Ez

az oka annak, hogy még a félig vagy egyáltalán nem civilizált népek is az egyén vagy a

közösség életének fontos fordulópontjai előtt böjtöt írnak elő. Még az indián is hosszabb

ideig böjtöl a névadás ünnepélyes aktusa, vagy az orvosság kiválasztása előtt. Olyan ez,

mintha a lélek szabadabbá válna, és tevékenysége kevésbé lenne akadályozott, mint

előtte. Érzékeid kétszerte élesebbek lesznek, gondolataid meg mintha szárnyakat

kapnának. Inkább belül, mint kívül élsz. Hozzászoktál a teve hintázó járásához, már nem

zavar. A hedzsín magas nyergében ülve nem az ál at mozdulataira ügyelsz, hiszen annak

lágy, rugalmas léptei nem hatnak fel hozzád. Ha a magas szildák sivatagában, vagy

varrban vezet az utad, testi lényként aprónak, jelentéktelennek, elhagyottnak érzed magad

ebben a lesújtó kő- és romtengerben. Ha a széles homoktengeren haladsz, nem látod,

hogy elmaradna mögötted, ám előtted egyre és egyre jobban kiterjed. Nincs kezdet és

nincs vég, itt nincs határ, hiszen a szemhatáron az ég úgy összeolvad a földel, hogy nincs

vonal a kettő között. Nem tudod, hol ér véget a lent, és hol kezdődik a fent, és az az

érzésed, mintha a feletted izzó nap a földet és vele téged feltartóztathatatlanul egyre

feljebb és feljebb húzna. És ahogy képtelen vagy egymástól eget és földet

megkülönböztetni, éppúgy tekintesz egyszerre ki- és befelé. A testi szemeid előtti

végtelenség azonos a lelki szemeid előtt elterülő megmérhetetlen távolsággal. Testedet

tovaszál ítják, anélkül, hogy éreznéd ezt, a lelked pedig szárnyal. A testedet? Már nincs is

tested, lélek vagy csupán. A test ebben a határtalanságban mind jelentéktelenebb és

jelentéktelenebb lesz, egészen addig, amíg gondolataidból semmiként a végtelenbe nem

tűnt. Am hogy lelkednek meg kel maradnia és meg is fog maradni, az világossá vált

számodra, és ezzel szemben a kétség árnyéka is lehetetlennek bizonyul. Te magad vagy

ez a lélek, nem érsz véget, hiszen itt egyáltalán nincs vég. A kételkedés csak a földön

létezhet, ám te már nem érzed ott magad, és tudod, hogy mostantól nincs hatalom,

amelynek sikerülne, hogy megrendítse a halhatatlanságba vetett hitedet.

Szavakat hal asz, nagy, nagy távolságból érkeznek hozzád, ám mégis visszahívnak a

földre. Már nem a határainkon túl, hanem ezen az oldalán vagy, és látod, hogy a seh el

dzsimál1 az, aki szólott. Előre mutat, és miközben szemeddel követed uj ának irányát,

meglátsz egy karavánt, amely messze kint a sivatagban vonul. Vezetője kiválik belőle, és a

tietek is a sajátjából. Egymás felé haladnak, hogy kérdéseket és válaszokat cseréljenek,

mialatt mindkét karaván halad tovább a maga útján. Elcsodálkozol az idegen utazók

látványán, azt kérdezed, vajon valóság ez vagy álomkép. A testeket két vízszintes vonal

metszi át, amelyek között nincs semmi. Alattuk látod a tovalépő lábakat és a tevék testének

a felét, fölöttük viszont a testek felső része látszik lebegni a rajtuk ülő utazókkal. A kép

egyik fele íi ggőleges, a másik megdőlt. Az okot a földről visszavert napsugarakban kel

keresned, eiTŐl val a szétvágott testek sajátos remegése. Kik ők? Honnan jönnek, hová

mennek? A seh el dzsimál majd megtudakolja és elmondja nektek. De bárkik is legyenek,

itt vannak ebben a sivatagban, és ugyanazt érezték és gondolták, amit te. Egy sincs

közöttük, aki kételkedne Isten létében és az örök életben, mert valamennyiük lelke ott fönn

járt, ahol a tiéd.

Elmúlt a nap, és a mogreb idején megál tok. Kialakítják a tábort és szétosztják a vizet.

Milyen felemelően hangzik majd a kiáltás: „Haij 'il asz szálat, haij 'il al feláh, Al ah akbar, la ilaha il a-l áh! Imára, az üdvösségre; Al ah nagy, nincs Isten rajta kívül!"

A gyorsan rátok törő sötétedés után még elmondjátok az esti imát, aztán beburkolóztok a

takaróitokba. A beduinok alszanak, neked azonban nyitva szemed, mert feljöttek Isten

csil agai, itt nagyobb pompával és fényességgel, mint bárhol másutt. Kényszerítő erővel

vonzzák föl magukhoz a tekintetedet, s vele a lelkedet valamennyi gondolatoddal együtt.

1 Karavánvezető.

Először az otthoni égboltra gondolsz, amelyen más csil agképek ragyognak, mint ezen a

délin. Eszedbe jut a kedves szülőház, mindazokkal, alóli benne élnek, akiket szeretsz.

Hazatérsz a sivatagból, a messzi idegenből a szülőföldre. Ara a csil agok ragyogása újra

idevonz, anélkül, hogy elil anna az otthonlét érzése. De hát nem vagy-e otthon itt is az égi

Atya oldalán, akiről Ézsaiás mondja: „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne

könyörüljön méhe lián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem."1

így lesz számodra is otthon a sivatag, és a csil agok sem idegenként köszöntenek. Olyan

ez, mintha biztató szavakat suttognának le hozzád az Atya házában való lakásról, amelyet

Krisztus készített nekünk. Nem csoda-é, hogy a napok és világok, amelyek mil iószor

nagyobbak, mint a mi parányi íoldünk, nem ijesztenek, hanem sokkal inkább erősítik

hitedet és bizalmadat? Nem nyomaszt, hogy azok évek mil iárdjai óta léteznek és még

évbil iókig létezni fognak, míg a te életed legfeljebb hetven évig tart, vagy ha jól megy,

nyolcvanig. Mégis, jól teszed, ha bizakodsz, mert Krisztus mondja: ,;Eg és föld elmúlnak,

de az én szavaim el nem múlnak." És ezek a szavak, amelyek örökké megmaradnak, az

Atya szeretetéről szóló szavak, akinek mindörökre gyermekei vagyunk. Ha jó ember vagy,

tekints az égre és mondd meg, nem szeretsz-e minden egyes fénylő csil agot? Mondd,

hogy nem, ha képes vagy erre! Hal jad hát azokat a szavakat, amelyeket más verseimmel

együtt fogok megjelentetni:

Megkérdeztem a csil agokat merészen egy csöndes éjszakán, vajon ott a nagy magasban

a szeretet gondol-e rám.

Egy fénysugár jött le, s a szívemben felfénylett, dalaimat hozzád vitte Istenem az égbe fel.

Megkérdeztem a csil agokat merészen egy csöndes éjszakán, miért is vitette magához.

Válasz érkezett le hozzám: „ A földi dicsőséggel mi gondod; Kölcsönkaptad tőlem e

dalokat, azok az én tulajdonom!"

Megkérdeztem a csil agokat merészen egy csöndes éjszakán, „Megil et-e engem is ott fenn

a pompás mennyország?"

Akkor tisztán csendült a szó: „Belőlem lettél valamikor és visszatérsz, mint a dalaid a szülői házba magad is"!

Lásd csak, ilyen szilárd az én hitem, olyan megrendít-hetetlen a bizalmam, hogy ezek a

csil agok bizonnyal köny-nyebben veszítik el a fényüket, jól ehet az ő létük évmil iókkal

mérhető, minthogy én, a még hatvan kiírta évet sem élt ember1, elveszíteném bizalmamat

az Atyában, akinek házában számomra is - hacsak méltatlanná nem válok rá - készült egy

hely.

Nézd a sivatagot ezeknek a csil agoknak a fényében! Hát ez talán nem az Atyától való? Azt

gondolod talán, hogy van valamilyen másik ősforrása, amit az úgynevezett tudományoddal

elérhetsz és képes leszel kémiailag vizsgálgatni? Én mondom, az egyetlen, csalhatatlan,

igaz tudomány Isten bölcsessége, és azt a fényt, amely ebből a bölcsességből a

világmindenségre kisugárzik, nincs emberfia, alá a tudományával a forrásáig

visszakövesse. Ha Camil e Flammarion, a híres francia asztronómus elektromos fény

segítségével beszélgetni akar a Mars lakóival, akkor először is bizonyos kérdéseket kel

tisztázni, amelyeket talán évezredek múltán sem tudunk majd megválaszolni, és ha ez

sikerülne is, a tudomány csak a legközelebbi planétákig jutna el, amit a számtalan

ál ócsil agot és azok roppant távolságát tekintve még kezdetnek sem nevezhet-

1 Karl May a szóban forgó kötetet 1898-ban, 56 éves korában írta.

nénk. Ez körülbelül ugyanaz lenne, mintha a kis, fürge aranyhalnak az almáriumomban az

a gondolata támadna, hogy a távoli Titicaca-tavat ichtológiai vizsgálatnak veti alá. Az én

Ilálefem a csil agokat legszívesebben ujún es szemá-nak, az ég szemeinek nevezi, és

amikor ennek okáról kérdeztem, így válaszolt: - „Amiltor csendes éjszakákon a ragyogó

égbolt alatt fekszem, az az érzésem, mintha Al ah ezer jóságos szemmel tekintene le rám,

mintha mondani akarná, hogy nyugodtan alhatom az ő védelmében."

Ha aztán a hold a világos fényét hozzávegyíti a csil agokéhoz, akkor az olyan, mintha egy

folyékony ezüstből lévő átlátszó tenger lenne, amelynek fodrozódása a legnagyszerűbb

gyöngyházfényben csil og elterülve a sivatag felett. Ilyen varázslatos fénye sehol másutt

nincs a holdnak. A nyugtalan légben ide-oda lengenek a sugarai. A sivatag tündére vonul a

világos éjszakában. Ruhája fodra végigsimít a homokon, koboldok csapata röpköd körben,

hogy elfogja a hold sugarait és azzal ékesítse úrnőjét. Pókháló finomságú fémszálakból

ragyogó szöveteket szőnek és csil agfényű flitterekkel díszítik. Smaragd láncocskák

gyémánt berakással kötik a fátylat, amely hosszú és lebegő, mint valami ragyogó il at.

Bril iáns-ragyogásból készül a homlokpánt, mesés pompával, így libben tova a szelíden

csil anó ezüstszövedéken, s szebb, mint Seherezádé legpompásabb álma. A nappal halott

sivatag most egy nagyszerű, titokzatos költemény, amelynek versszakaiból te csak a záró

versszakot érted: „Dicsérje az Urat az én lelkem és mindaz, ami bennem lakozik, dicsérje

az Ő szent nevét! Dicsérjétek az Urat, ti angyalok és minden seregei, akik hatalmasok

vagytok erőtökben!" Hal od a dicshimnuszát azoknak az angyaloknak? Hunyd le szemedet,

és hal gasd a szívedet! Benne is fénylő csil agok kelnek, és az Isten közelségének fénye

elönti tudásvágyó lelkedet. Hangok szólalnak meg benned, csak hal gasd meg azokat!

Elszólítanak téged eddigi ösvényedről a hívők karavánjának útjára, amely az ígéret földjére

vezet. Lelked elindul, hogy engedelmeskedjen ezeknek a hangoknak, fáradt testedet

pedig karjába veszi az álom. Al ah jebárik fikíj Al ah jidilak núro! Letetak sza'ide! Al ah

áldjon meg! Al ah adományozza neked a fényét! Jó éjszakát!

A sivatag, amelyen ma átjöttünk, a Nefúd egyik keleti nyúlványa volt, amelytől még a

bemiszűlöttek is rettegnek. Volt gondtmk vele elég, hogy tartani tudjuk az irányt! Hosszan

elnyúló homokdombokból ál ugyanis, amelyek gyakran párhuzamosan egymással,

gyakran azonban teljesen egyenetlenül sorakoznak, és szabálytalan keresztsorokkal

kapcsolódnak egymáshoz. Ezáltal közöttük mélyebben fekvő négyszögek

keletkeztek, amelyek következtében az egész, madártávlatból nézve, olyan

süteményre hasonlított, amit közönségesen nápolyinak neveznek. El lehet képzelni,

hogy nehezen jutottunk előre, mivel nem volt összefüggő, lapos szakasz, és hogy az egyik

négyszögből a másikba jussunk, meg kel ett mászmmk a köztük lévő magaslatot, a másik

oldalon meg újra le kel ett ereszkednünk. Ez rendkívül elfárasztja a tevéket, hisz ez az ál at rosszul küzdi le az emelkedőket, a lejtők viszont sokszor igen meredekek voltak,

úgyhogy a „nápolyi" mélyedései valóságos szakadékoknak tűntek, és azért is nehezen

járhatóak voltak, mert a falaikat laza homok alkotta, ami nem adott szilárd támaszt és a

hedzsinek minden lépésénél kifolyt a lábuk alól.

Könnyű volt hát fölösleges, vagy éppen veszélyes kerülőutakra tévedni, de nekünk volt

elég tapasztalatunk, másrészt Ben Hárb valóban jó vezetőnek bizonyult, harmadrészt

pedig El Gániék nyomát követtük, akik útvonaluk kiválasztásával is azt bizonyították,

kiválóan ismerik ezt a vidéket, és bizonnyal többször jártak már erre.

A sivatagból nem hiányzott teljesen az élet. Akadt időnként egy-egy embermagasságú

bokor, egy gyík., láttuk apró rókák nyomát. Felfedeztük egy párduc csapását, ám az egy

kisebb, kevésbé ritka fajtához tartozott.

El Münedzsi csendesen viselkedett, mintha folyamatos félálomban feküdne.

Még nem volt dél, amikor az egyik, már leírt domb tetején jártunk, és hátrapil antva

észrevettük, hogy rajtunk kívül mások is jelen vannak a vidéken. Láttuk, hogy a balra a

hátunk mögötti dombon egy csapat tevés jelenik meg. Gyors ütemben haladtak. Huszonkét

embert számoltam meg. Mi tartottuk az eddigi tempót, ők pedig közeledtek, és észleltült,

hogy közülült húszan egyenruhát viselnek. Török katonáit itt az arab sivatagban! Ennek

különleges oka lehetett, mert az arab beduinok a legnagyobb határozottsággal utasították

el a nagyhatalmi hadsereg fennhatóságát. Minket azonban nem érdekelt a dolog, és

nyugodtan folytattuk az utunkat.

Kis idő múltán beértek bennünket. A két civil haladt elöl, és az egyik megszólított

berniünket. Az első pil antásra láttam rajta, hogy perzsa. Ruházata selyemből készült,

fegyverei szépek és igen értékesek voltak. Hedzsínje pedig egyenesen ritkaság volt. Ilyen

hibátlan felépítésű, csodálatos alakú harci tevét még soha sem láttam. Színe világosszürke

volt sötétkék pettyezéssel. A világospiros szemű kanca nem volt ötévesnél öregebb. Olyan

hűséges és okos tekintete volt, amilyet én még egyetlen tevénél sem láttam. Meg kel

val anom, ez az ál at elbűvölt.

Hasonlóan jó hatást tett rám a gazdája is, no nem gazdag ruhája és fegyverzete miatt, mert

az ilyen külsőségek nem szoktak belőlem tiszteletet kiváltani. Egyenesen ült magas

nyergében, büszkén, mint egy király, alti parancsoláshoz és engedelmességhez szokott.

És ez a büszkeség természetes volt, belülről fakadt. Sötét, jól ápolt szakál al keretezett

arca a szel emi tevékenység jegyeit viselte, tekintete szelíden barátságos volt, ám arról is

árulkodott, hogy a tetterő vagy a harag tüze sem idegen tőle. Summa summárum, ebből az

ember a valódi előkelőség sugárzott.

- Eszeiám 'aleikum - köszönt udvariasan perzsa hangzással, miközben kutató tekintete

végigsiklott rajtunk, és elismerő kifejezéssel megál t a lovainkon.

- Ve 'aleikum eszeiám - viszonoztam köszöntését hasonló udvariassággal, és ugyanabban

a perzsa dialektusban.

Hálef már nyitotta volna a száját, de megelőztem, mert az ő szélessége egy ilyen emberrel

szemben nem lett volna helyénvaló. Válaszom hal atán az idegen vonásai] barátságos

mosolyra húzódtak.

- Perzsául beszélsz. Perzsa vagy talán?

- Nem, de hosszabb időt töltöttem ebben az országban, megszerettem, és hű barátaim

élnek ott.

- Muhebbet-i-tu kem ne seved! Barátságod ne fogyatkozzék meg! Én Kutab aga vagyok, a

szentély bas naszír-ja1 Meshed Aliban. Al ah áldja és védelmezze ezt a helyet!

Még ha nem tekintett volna is olyan kérdőn rám, azl udvariasság azt parancsolta volna,

hogy én is nevezzem' meg magam. Meg is tettem.

- Engem Hádzsi Akii Satír effendinek hívnak, és a( távoli Maghrib földjéről jövök, hogy

lássam a kelet birodalmait, és megismerjem lakóit.

Háleíunknek azonban mindez nagyon szerényen hangzott. Még ki sem mondtam az utolsó

szó, máris buzgón) közbevágott:

- Ez azonban csali az eleje a nevének, hamis alázatból a j legtöbbször elhal gatja a

dicsőséges folytatását és a nagyszerű végét. Teljes nevén, amit még soltkai hosszabbá is

lehetne tenni, Hádzsi Akii Satír el Medzsárrib benl Hádzsi Alim Sadzsi er Gáni ibn Hádzsi

Dáim Mashúr el Adzim ben Hádzsi Taki Abu Fádl el Mukárram effendinek hívják.

Szülőhelye a nagy Draa vádi, ahonnan csak híres emberek származnak, és fejében ott

vannak fölhalmozva az Összes tudományok oldalai, sorai és paragrafusai. Al ah tartsa meg

szel emének ezeket az előnyös vonásait!

Kutab aga türelmesen mosolyogva megvárta, amíg ez | a hosszú szalag kitekeredett, aztán

tovább érdeklődött:

- És ki vagy te, és kik a többiek?

-Én Hádzsi Hálef Omar ben Hádzsi Abul Abbász ibn I Hádzsi Davúd al Gosszárrah vagyok

a sámmarok nagy törzséből való haddedíhnek sejkje. Ezek az emberek a harcosaim közül

valók, akik velünk zarándokolnak Mekkába.

1 Főfelügyelő.

A perzsának a nevem hal atán kissé gúnyossá vált mosolyából most eltűnt ez a kifejezés.