1.

Arra számítottam, hogy Vosca herceg Daster falai alatt táborozó serege vezére halálát követően azonnal felkerekedik, és elindul hazafelé. Én pedig üldözőbe vehetem végre a boszorkányt, hogy visszaszerezzem a koronát.

Tévedtem, mégpedig súlyosan. Nem feltételeztem, hogy van olyan vezéregyénisége a vegyes összetételű seregnek, akire egyaránt hallgatnak a büszke elfek, a néma lovagok és mogorva törpék. De a bosszú mégis egységbe kovácsolta őket. Nem számított, hogy a herceg halálával kudarcba fulladt a persioni küldetés, sem az, hogy messze járnak otthonuktól, távoli földön, és mind alig várták, hogy hazatérhessenek végre. Az igazsághoz tartozik, hogy néha még mindig démoni mércével mértem az embereket: a démonok, ha érdekük úgy kívánja, hajlamosak szemet hunyni még a legnagyobb sértés felett is, az emberek azonban esztelenül mennek előre, ha elvakítja őket a düh.

Egy fertályórával azután, hogy összeszedték a falakról ledobált holttesteket, megszólaltak a törpe Tülkösök harci kürtjei, és megindult az általános támadás Daster ellen. Nem tudtam, ki irányítja a Themsey Szövetség seregét, de azt igen, hogy nem túl nagy gyakorlattal rendelkezik a várostrom terén. Ahelyett, hogy körbezártak volna és kiéheztetnek, vagy megpróbálkoztak volna a falak lerombolásával, első rohamukkal el akarták foglalni a várat. Az ostromlóknak létrájuk nem sok volt − a tény, hogy volt, arra utalt, hogy előrelátóan felkészültek az eshetőségre, miszerint éjszaka, titokban kell átjutniuk a falakon − viszont rendelkeztek feltörő kossal. A hosszú farönk alatt bőrszíjakat vezettek át, és ezek mindegyikét tíz-tíz ember markolta a rönk két oldalán. Mint mohó sáskák a gabonatáblát, úgy rohamozták meg a várat. Ordítottak ahogy a torkukon kifért, és közben kardjukkal verték a pajzsukat.

Teljesen felkészületlenül ért bennünket a támadás. Vigyorogva néztük, ahogy a hullaszállítók eltűnnek terhükkel a sátrak között − aztán felsorakoztak a gyalogosok és a lovagok, s lefagyott a mosoly az arcunkról. Elkerekedő szemekkel bámultuk a hatalmas embertömeget, mely medréből kilépő folyóként körbefolyta a dombot, majd hullámai egyre magasabbra csapva elnyeléssel fenyegették a várat. Az ár már a falak tövét nyaldosta, amikor sikerült összeszednem magam.

Malvylt, a démonvárat is megvédtem a patkánylények és a tűzokádó sárkányok armadája ellen, hát most sem vallhattam kudarcot.

− Íjászokat a falra! – rendelkeztem sietve. – Minden íjász foglalja el a helyét! Van katapultunk vagy egyéb hajítógépünk?

Gumseh megütközve meredt rám.

− Báró úr is tuggya, hogy csupán néhány nehéz nyílpuskánk van.

− Jól van, itt állítjuk fel őket a kapubástyán. Jó lenne a korcs ivadékok parancsnokát vesszővégre kapni... Gumseh, intézkedj, aztán szedj össze néhány embert, és induljatok a kapukhoz! Próbáljátok deszkákkal, vagy amivel lehet, megerősíteni, nehogy áttörjék!

Miután a félork távozott, a mellettem állókhoz fordultam.

− Nerger, te verd fel az alvókat, és menjetek, keressetek köveket!

− Köveket? Hol?

− Mindenhol! Nem érdekel, ha a templomot bontjátok is le, de sziklatömbök kellenek, akkorák, amelyeket még meg bírtok emelni, hogy aztán a támadókra zúdíthassuk őket. Várj! Néhány embert irányíts a konyhára, és melegítsenek vizet! Szurok van a várban?

− Iigen, báró úr, a hordók tömítése miatt.

− Akkor amennyit tudtok, vigyetek belőle a konyhára, és forraljátok fel azt is! Vagy inkább rakjatok máglyát a várudvaron, és hozzátok ki az edényeket, hogy közelebb legyenek. És kötelek is kellenek! Minden épkézláb ember mozduljon, és csináljon valamit! Ha más dolga nincs, irány a falakra. Az udvaron csak száz tétlen katonát akarok látni, akiket tartalékként mindig oda irányítok majd, ahol a legsúlyosabb a helyzet!

Több időnk nem volt, a támadók elérték a falakat, és elkezdték felállítani a létrákat, míg a faltörő kost cipelők a bezárt kapunak rontottak. A gyülekező íjászokkal együtt a várkapu két oldalán magasodó bástyákhoz siettem. Embereim lőni kezdték az alattunk ügyködőket, de azokat társaik pajzsokkal védték a felülről érkező áldás ellen. Akadtak közöttük elf mágusok is, mert a nyílvesszők lepattantak az általuk alkotott védőburokról, sőt, néha visszaröppentek oda, ahonnan kilőtték őket. A veszteségeink így súlyosabbak voltak, mint a támadóké, mert a mágusok védelmének köszönhetően csak néha hatolt be a pajzsok közti réseken egy-egy vessző, és az elhullott katonák helyére mindig újak álltak. A lábnyi vastag, tölgyfa kapu döngött és recsegett, csodának tűnt, hogy ilyen hosszú ideig ellen tud állni a rohamoknak. Kinéztem a várudvarra: láttam, hogy ölnyi deszkákat cipelő és vállukon gerendákat egyensúlyozó férfiak sietnek a kapuhoz, hogy megpróbálják megerősíteni. Tudtam, hogy ha nem sikerül időben végezniük, a támadók beözönlenek a résen, és elsöpörnek bennünket, mint szennyes ár a vályogviskókat.

Ekkor feltűntek néhányan a konyha felől, hatalmas fadézsában forró vizet cipelve. A gőz még ezen az enyhe reggelen is jól láthatóan gomolygott a víz felszíne felett. Végignéztem a mellvéden: ameddig elláttam, katonák gyülekeztek a gyilokjárón, és a falhoz támasztott létrák végét alabárdokkal és fa rudakkal igyekezték eltolni a mellvédtől. Vosca herceg katonái, mint túlérett barackok a fáról, úgy potyogtak le a létráról. Helyükbe azonban mindig újak akadtak, és ha a létra a borulás során nem szenvedett kárt, ismét a falhoz lendítették.

Az első forró vízzel telt dézsa felért a bástyára. Embereim azonnal ki akarták zúdítani az alant tolongókra, de én visszafogtam őket.

− Várjatok még, amíg nekilódulnak!

A kovácsolt, vas végű ostromszerszám ismét nekicsattant a kapunak, mely megingott, mintha máris engedni akarna. Ekkor zubogott alá a forró zuhany, és a fröcskölő víz beterítette az ostromlókat. A mágusok védőburka ugyan kitartott, de még jobban szétszórta a vízcseppeket. A katonák sikoltva és átkozódva ugrottak félre, a bőrszíjakat is ledobálva a vállukról, az őket védők pedig elhajigálták a pajzsaikat. A hátul állók − akik megúszták a forrázást − nem buták megtartani a nehéz rönkfát, így az a földön csattant.

− Íjászok! − ordítottam, de feleslegesen, mert embereim tudták a dolgukat.

Amint volt mire lőniük, máris megfeszítették az ideget, és tömegével suhogtak alá a vesszők halált osztogatva.

Az ostromlók közül sokan elestek, de az elf mágusok kitartását látva sikerült rendezniük a sorokat, és a pajzsok fedezékében pihent harcosok jöttek, hogy a bőrhámba bújjanak. Ekkora azonban újabb dézsákat cipeltek fel a falakra, és megérkezett az első szurkos bödön is.

A pajzsok nem nyújtottak elegendő védelmet a folyékony pokoltűz ellen. A víz fröcskölt, a szurok becsöpögött, egyszerűen nem lehetett elrejtőzni előle. A mágusok sem bírták az állandó koncentrálást, és amint fáradtak, ők is áldozatául estek a halálhozó égi áldásnak. A Bíbor Álom Rend megingása már soknak bizonyult, és az ostromlók feladták a kilátástalan küzdelmet. Először a kaput támadók kezdték meg a visszavonulást, majd ezt látva mindenki meghátrált. Rendezetlen csürheként özönlöttek vissza a domb aljában felvert sátraik felé. Sokan még a fegyvereiket is eldobálták, hogy gyorsabban tudjanak szaladni, pedig senki nem üldözte őket.

A parancsnokuk − mint mondtam − vagy tapasztalatlan, vagy túl vérszomjas volt, ezért rendelt el általános rohamot felkészületlenül, ostromeszközök nélkül. Egy rendes várostromot nem így szoktak elkezdeni. Először is légmentesen körbezárják a várat − hogy egy egér se csúszhasson át a gyűrűn észrevétlenül −, aztán attól függően, mennyire sürgős a dolog, illetve milyen készletekkel rendelkeznek a védők, lehet dönteni az árulásra való felbujtás, a kiéheztetés és az ostrom között. Ha az utóbbit választják, ostromgépekkel módszeresen több helyen le kell rontani a falakat, hogy a védők ember-ember elleni harcra kényszerüljenek. Mivel a támadók általában számbeli fölényben vannak, akkor érdemes rohamot indítani, ha már mindezt megcselekedték.

A parancsnokot nem érdekelte a stratégia, sem az időveszteség, ostoba módon a düh irányította cselekedeteit, de a gyorsaság és az, hogy hajnali órán rontottak ránk − így felkészületlenül találtak −, majdnem őt igazolta. De csak majdnem.

− Van sebesültünk? − kérdeztem a kapitánytól.

Gumseh megrázta a fejét.

− Nem sok. Rondó, miközben eltóta a létrát, megszédüt, oszt lezuhant, a másik fatökű a kapunál a deszka helyett az ujját vágta le baltával, no meg a konyhán egy nőstény leforrázta magát.

Legyintettem egyet.

− Belefér. Ha folytatódik az ostrom, sokan kívánják majd, bárcsak cserélhetnének velük...

2.

Vosca emberei, bár véres fejjel kotródtak vissza a falak alól, mégsem adták fel, és minden jel arra utalt, hogy igazi ostromra rendezkednek be. Láttuk, hogy a fél tábor kiürült, és a katonák elporzottak a közeli hegyek felé, ahol erdők sötétlettek, a többiek pedig nekiálltak árkot ásni Daster körül, bizonyára azért, hogy megakadályozzák a kitörést, vagy hogy megvédjék a táborukat egy esetleges éjszakai támadás ellen.

Kezdett bosszantani az ostrom. Clarice már messze jár, én meg ide vagyok bezárva, ebbe a koszfészekbe, az elkárhozottak várába. A harc izgalma elfeledtette velem a honvágyamat, de az most újult erővel tört rám. Elvesztegetett idő minden egyes perc, amelyet Dasterben töltök. Amilyen gyorsan csak lehet, szét kellene vernem a Themsey Szövetség seregét, de ezt könnyebb elgondolni, mint kivitelezni. Egyszerűen nem láttam magam előtt kiutat Hacsak...

Rossz oldalról közelítettem meg a problémát. Győzni akartam, pedig egyáltalán nem tartoztam felelősséggel Monhyer báró embereiért. Értéktelen áldozatok a sakktáblán, az ország sorsáért vívott harcban. Ha magukra hagyom őket, sem vádolhat senki. Nem mintha eltűrném − de néha, az emberi létből fakadóan furcsa érzelmeim támadtak, melyeket nehéz volt leküzdenem.

Elrendeltem, hogy mivel újabb rohamtól nem kell tartanunk, mindenki pihenjen le, és csak az őrök maradjanak a falakon. Éjszaka kitörünk, és rajta ütünk az ellenségen, ehhez pedig pihent emberekre van szükségem.

Elérkezett az éj közepe, és a kék holdat is felhők takarták el. Feltámadt a szél, és megcibálta az alant elterülő tábor lángjait − Nem megyünk sokan, most fontosabb a gyorsaság és az észrevétlenség, mint az erő! − mondtam a várudvaron gyülekező embereimnek.

− Száz ember elegendő. Kézi számszeríjat, kardot és tőrt hozzatok magatokkal. Nem kell a fémpáncél, túl súlyos és zajos. Húzzatok bőrvértet, és a pajzsokat is hagyjátok itt. Bizonyára számítanak a támadásunkra, de mi hangtalanul csapunk le és meglepjük őket. Az árokkal még nem készültek el, megkeressük a gyenge pontot, elnémítjuk az őröket, és mint a szélvész, végigsöprünk a táboron!

Helyeslő morgás hallatszott. Az embereim kezdtek hinni az értelmetlennek tűnő támadás sikerében.

Kinyitottuk a kapukat, és egyenként, óvatosan kisorjáztunk a résen. Gyalogosan, lovainkat kantárszáron vezetve ereszkedtünk le a domboldalon. Jó ideig gyalogoltunk a sötétben, halotti csendben, akkor sem káromkodva, ha megbotlottunk egy buckában. A tábor az emelkedő aljában terült el, ott, ahol a várhegy a síkságba torkollott. Reméltem, hogy a Themsey-beliek nem számítanak az öngyilkos rohamra, és bár állítottak őrszemeket, csakis azért, hogy jelenthessék, ha patkányként el akarnánk hagyni a süllyedő hajót. Megálltunk, és négy emberemet előreküldtem, hogy kutassák fel az utunkba eső őrszemeket.

Mindannyian tapasztalt vadászok voltak, nesztelenül olvadtak bele az éjszakába.

Vártunk, míg fel nem bukkantak ismét. Egyikük keze könyékig véres volt, a többinek nem esett baja.

− Ketten voltak − mentegetőzött a sebesült. − A száját befogtam ugyan, de a karját kiszabadította.

− A fontos, hogy sikerült elnémítani. Te siess vissza, így nem vesszük hasznodat. A többiek kövessenek!

Elég nagy rés tátongott a megkezdett árok két fél karéja között, az őrszemek is elhullottak − így nem akadályozhatott bennünket senki és semmi. Orrunk előtt nyíllövésnyi távolságban parázslottak az ostromlók tábortüzeinek kihunyni készülő fényei. A falatozás és mulatozás véget ért, mindenki elvonult a sátrába, csak az őrök gunnyasztottak a tűz mellett. Lóra parancsoltam embereimet, és halkan, még egyszer elismételtem az utasításaimat.

− Mindenki gyújtsa meg a magával hozott fáklyákat, majd vágtatva rájuk rontunk. Keresztülvágunk az alvó embereken, amennyi sátrat tudunk, azt mind felgyújtjuk, aztán visszafordulunk, és eltűnünk a sötétben, zavart és rémületet hagyva magunk mögött. Rajta!

A terv tökéletesen működött. Mint a szélvész, robogó démonokként a semmiből rontottunk az alvó táborra. Csupán néhány, félálomból riadó őr próbálta utunkat állni, de pillanatok alatt lekaszaboltuk őket, aztán bevágtattunk a sátrak közé. Ahogy haladtunk előre, mögöttünk lángra lobbantak a ponyvák, hátborzongató ropogás kelt, és alaktalan, torz árnyékunk hosszan előrenyúlva megelőzött bennünket. Hamarosan az egész tábor felébredt, és a katonák kitódultak a sátrak belsejéből, de még többnyire fegyvertelenek és az álomtól kábák voltak. Véres aratást rendeztünk közöttük − mint a parasztok a lábon álló gabonát, úgy kaszáltuk le őket. A karom már fájt a rengeteg csapástól, és kardom éle is kezdett kicsorbulni. Ingem ujja könyékig vérben ázott, de ebből egy csepp sem volt az enyém.

Erős szél fujt és a tűz gyorsan terjedt, hamarosan már a fél tábor lángokban állt Égett gyapjú és bőr szaga keveredett a szőrme fojtó illatával és a sülő emberhús émelyítő bűzével.

− Vissza a várba, fordulás balra! − kiáltottam embereim felé.

Még majdnem mind nyeregben ültünk, nem sokan hullottak el eddig. Most parancsomnak engedelmeskedve, félkörívet leírva, acélékként hasítottak a rémülten elősiető és összetömörülő katonák tömegébe. Én nem követtem őket, egyenesen tovább vágtattam, mivel nem szándékoztam már visszatérni Dasterbe. Sürgősebb dolgom volt, semmint, hogy a végsőkig védjem az elkárhozottak várát.

Hátranézve még láttam, hogy embereim előretörése lelassult, szinte már csak lépésben, minden centiméterért keményen küzdve tudnak haladni. Igaz, hogy ellenfeleik gyalogosan, páncéltalanul, mindössze egy karddal felfegyverkezve harcoltak, de rengetegen voltak. Túl sokáig tobzódtunk az öldöklésben, ahelyett, hogy rögtön visszafordultunk volna. Egy iramodással eltűnhettünk volna a sötétben, de most már lehetetlenné vált az áttörés. A Királyi Öklök kitalálták a szándékunkat, és élő falat alkotva elzárták Daster felé vezető utat. Embereim sorra elhullottak, mégis reméltem, hogy néhányuknak sikerül hazakeverednie − bár ha az ostrom tovább folytatódik, csak haladékot és nem egérutat nyernek a haláltól.

Bár a csata sűrűje mögöttem tombolt, és a vár felé tolódott, engem is hamarosan körbevettek a feldühödött és vérre szomjazó katonák. Szerencsémre a tábor ezen részén a törpe Tülkösök táboroztak, és fegyvereikkel nem értek fel a nyeregig. Lovam csüdig gázolt a törpék tömegébe. Megpróbáltak lerángatni a nyeregből, de én jobbra-balra osztogatva a csapásokat, valahogy kikeveredtem a sűrűből. Fejek és arcok bukkantak fel az oldalam mellett kaleidoszkópszerűen, aztán tűntek el, vérmocskosan, üvöltve.

Habzó szájú lovam félőrült volt már az ordibálástól, a rengeteg apró sebtől, melyet kapott, és legfőképpen a körülötte lángoló pokoltól. Nem tehettem mást, lazítottam a gyeplőn. Paripám forgolódni kezdett, és többször kirúgott − ennek köszönhetően tekintélyes méretű kört sikerült tágítania maga körül − aztán fejét leszegve megindult előre. Én a nyakára hajoltam, és kanlommal vöröslő ösvényt vágtam magunknak a síkság felé.

Áttörtünk végül, és száguldva menekültünk.

Senki nem üldözött. Hamarosan elmaradt mögöttem az ostromló sereg táborának égig csapó lángjai által kirajzolt vámpírvár sötét sziluettje, és dél felé vettem az irányt, arra, amerre Arhan herceget sejtettem.

3.

Útközben többször kellett kerülőt tennem a feltünedező rablók és portyázók miatt − sietős volt az utam − de végül megérkeztem Kerimpolba. Ez egy álmos falucska volt, félúton Jymelin és Daster között. Éhes voltam és fáradt, bár még bírtam volna az iramot, a lovam azonban nem. A néhai Monhyer báró katonájának, Nergernek az alakját öltöttem magamra, és ruhám sem árulhatott el, hiszen bőrvértem, acélsisakom és dísztelen kardom szokásos zsoldos felszerelésnek látszott.

A falunak csak egy ütött-kopott fogadója volt, de akadt vetett ágy számomra, és zab a lovamnak. Rendeltem egy kupa bort a legjobbikból − ihatatlan, ecetes vacaknak bizonyult. Mégsem panaszkodtam, mert most ez is jólesett. A vacsora már jobbnak bizonyult, sonkát ettem fehércipóval, és csak miután legyűrtem néhány falatot, akkor kezdtem faggatózni.

− Fogadós uram! − szóltam. − Látom, nincs sok vendége, üljön ide hozzám, mert igen szeretek evés közben beszélgetni.

Miután rendeltem neki is egy kupával, a szikár férfi kötélnek állt.

− Tudja, katona uram, az asszony most elvan a konyhán, oszt’ tényleg nincs mit csinálnom…

− Mi hír járja a környéken? – kérdeztem tele szájjal.

A fogadós legyintett.

− Úgy zajlanak mostanság a dogok, hogy az ember csak kapkodja a fejét! Mayhew király megmérgezése, a jymelini tűzvész, Arhan herceg bevonulása, Vosca herceg hajszája a korona után...

− Hogy? − kérdeztem meglepetten és kissé kiesve szerepemből. − Arhan herceg bevonulása?

− Nem hallotta, kegyelmed?

− Nem, hát. Kelet felől jövök, ahol láttam, hogy Vosca herceg Monhyer báró várát ostromolja, találkoztam jymelini menekültekkel is, de Arhan hercegről most hallok először.

A vendéglős a híreim hallatán egészen tűzbe jött.

− Látta Vosca herceg seregét? – kérdezte izgatottan.

− Láttam bizony, és szívesen mesélek róla, ha előbb fogadós uram megosztja velem, mit tud Arhan hercegről.

− Nem sokat mondhatok, ezt a keveset is a betérő vendégektől hallottam, nem úgy, mint kegyelmed, aki a saját szemével látta a Themsey Szövetség uralkodójának fiát.

Nem javítottam ki a fogadóst − Nergerként nem juthattam volna a nagyurak közelébe −, hagytam, hogy higgye, valóban találkoztam a trónkövetelővel, és vártam, hogy folytassa.

− Jymelin majdnem porig égett, az emberek szétszéledtek, és telekürtölték a vidéket a tragédia hírével. Többen látták a királynét menekülni, aztán az inasok és a szobalányok elmesélték, hogy Mayhew királyt megmérgezték. Szerencsétlen király urunk, csupán néhány napig élvezhette az uralkodás örömeit... Emberei magára hagyták, holtteste ott maradt a fellegvár romjai között, míg el nem kaparták valahol egy jeltelen sírba.

− A tárgyra, fogadós uram! − szóltam rá, mert kezdtem úgy érezni, sosem jutunk el addig, amit hallani akarok. − Arhan hercegről meséljen!

A fogadós megbántottan felhúzta az orrát.

− Rögtön rátérek... − morogta. − Szóval Mayhew király meghalt, Homyla királyné elmenekült... Én mondom, a kettő között csak a bolond nem látja az összefüggést...

Már nyitottam a számat, hogy újra félbeszakítsam bőbeszédű házigazdámat, de ő megelőzött, mentegetőzőn felemelte a kezét.

− Tudom, tudom, máris a tárgyra térek. Fogadni mertem volna, hogy az a trónbitorló Vosca eszmél hamarabb, de ő inkább a királyné után indult egész seregével egyetemben. A székvárosba elkezdtek visszaszivárogni az emberek, és Arhan herceg az elsők között volt, aki belovagolt a várkapun.

− Mikor történt mindez? – kérdeztem türelmetlenül.

− Ohó! Nem úgy van az! − mondta vigyorogva a fogadós. – Most kegyelmed jön: miért ostromolja Vosca herceg annak az istentelen Monhyer bárónak a várát?

− Biztosat én sem tudok − kezdtem, majd közel hajolva házigazdám arcához suttogva folytattam. − Állítólag Monhyer báró börtönbe vetette és meggyilkoltatta a királynét, hogy megszerezze a királyi koronát magának... Ő akart a trónra ülni, de ezt Vosca nem hagyhatta, hiszen egyszerre csak egy ember ülhet a trónszéken csakúgy, mint az árnyékszéken...

A fogadós felnyerített, aztán ijedten befogta a száját.

− Elnézést. Folytassa, uram…

− No mindegy, annyit én is láttam a saját szememmel, hogy Vosca katonái rohamozzák a gróf várát. Hogy melyikük győz majd, nem tudhatom. A legjobb az lenne, ha mindketten otthagynák a fogukat.

− A szívemből beszél, ecsémuram! − csapott a vállamra a fogadós. − Az egész ország örülne annak, ha a farkasok egymás torkát harapnák át, és nem a becsületes, jóravaló embereket háborgatnák...

Egyetértőn bólogattam.

− Most térjünk vissza Arhan herceghez. Mikor vonult be Jymelinbe?

− Tegnap tért be hozzám egy kereskedő, ő mesélte a dolgot. Sietős volt az útja, Khalgartownba tartott, így hát a bevonulás nem lehetett régebben három napnál. De miért érdekli ez annyira kegyelmedet?

− Hmm. Arhan hercegnek bizonyára szüksége lesz zsoldosokra, felkeresem és felajánlom neki a kardomat.

− Gondolhattam volna. De csak nem siet annyira, egy éjszakát megpihenhet nálam?!

− Magam is így gondoltam. Ha bírom is a megpróbáltatásokat, hű lovamnak pihenésre van szüksége. Lenne még egy kérdésem, fogadós uram. Nem járt itt átutazóban egy nőszemély?

− Rengeteg nőszemély megfordul a házamban, utazófeleségek, szolgálólányok és mások.

− Akire én gondolok, az magában utazott, vállig érő, hollószín haja és hollócsőrre emlékeztető orra van.

A fogadós elbizonytalanodott. Mondani akart valamit, de aztán megdörzsölte a homlokát, és legyintett egyet.

− Megfájdult a fejem, szólok a fiamnak, hogy vegye át a helyemet a pultnál. Megyek lepihenek − szólt, és felállt.

− Nem válaszolt a kérdésemre − mondtam.

− Milyen kérdésre?

− Hát arra, hogy járt-e erre egy magányos, hajlott orrú, fekete hajú, égető pillantású nő?

− Nem. Ilyen utazó nem tért be hozzám, és mások társaságában sem láttam őt.

A fogadós leeresztett vállakkal, bizonytalan léptekkel, vissza sem nézve ment tovább, és hamarosan elnyelte őt a konyhába nyíló ajtó homálya.

Ha lett volna valaki, aki állja a tétet, hatalmas summába lefogadtam volna, hogy a boszorkány űzött gonosz játékot az emlékezetével.

4.

Három nappal később, hosszú és kimerítő lovaglást követően megérkeztem Jymelinbe. Most már Phestulan apát alakjában utaztam − útközben behúzódtam egy bokor árnyékába, és a magammal hozott csomagból előhúztam papi csuhámat, majd a helyére gyömöszöltem a katonaruhát.

Már messziről látszott a pusztulás. A fellegvár helyén kiégett rom magasodott csupán, néhány oldalfal még állt ugyan, de mind feketére kormozódva. Lábaiknál félbetörött boltívek, szobor-torzók, gerenda csonkok és színes üvegszilánkok. A tetők többnyire beomlottak, ahol viszont nem, ott a homlokzaton hatalmas repedések és lyukak tátongtak, melyeken átviláglott az ég tengerkék kárpitja. Szomorú volt látni az egykor büszke palota pusztulását. Nem maradt más belőle, mint kihűlt hamu- és kőhalom. Csakúgy mint a többi büszke nemesi fészekből, melyek nem is oly régen, mint kotlóst a csibék, úgy vették körül a királyi palotát. Osztozni akartak annak fényében, és végül osztoztak a pusztulásban is.

Közelebb érvén a déli városkapuhoz, a még mindig álló várfalak fokozatosan fölém tornyosultak, és eltakarták előlem a palotadombot csúfító romokat. A kapuszárnyak tárva-nyitva álltak, és a vasrostélyokat is felhúzták. Folyamatos volt a forgalom, társzekerek zötyögtek a kockaköveken be és ki. Őrt sehol nem láttam, az érkező és távozó embereket nem állította meg, és nem ellenőrizte senki. Miért is tették volna? Akik befelé tartottak, most tértek vissza otthonukba, balsejtelemmel telve, esetleg beletörődve, hogy mindenüket elvesztették, a kifelé haladókra pedig senki nem volt kíváncsi.

Kartávolságra zörgött el mellettem az egyik szekér, és elég volt egy pillantást vetnem a belsejébe, hogy megértsem, miért húzódott félre mindenki az útjából, és a rakomány láttán miért olvadt le a hazatérők − mint tűző napra kitett viaszbábok − arcáról a mosoly.

Elszenesedett emberi és állati tetemeket dobáltak fel a saroglyára. Undorító gondossággal rendezték el őket, hogy minél többen felférjenek. Ott hevertek, szénfeketére sülve, összeaszalódva, felismerhetetlenül és irtózatos bűzt árasztva. Nem álltam meg, hogy alaposabban is szemügyre vegyem a hullarakást, de valószínűnek tartottam, hogy a halottak többsége a lovak patái vagy emberi lábak alatt lelte halálát, és csak aztán falta fel testüket a tűz. Biztos volt köztük olyan is, aki nyomorék vagy beteg lévén, nem tudott elmenekülni, és a saját vackán, beletörődve várta a kaszást, és az sem kizárt, hogy sokakkal haragosuk vagy fosztogatók végeztek, a zűrzavart kihasználva. Amerre elhaladt a szekér, sárga lé csorgott alá nyomában a kövezetre.

A várostól messze hatalmas gödröt ástak, oda tartottak a szekerek, melyek mellett zsákvászonból varrt, csuklyás köpenybe öltözött emberek haladtak. Vállukon átvetve vasvillák meredtek az ég felé, és a rozsdás szerszámok hegye szintén gennyszín-sárgán csillogott.

Magamban bólintottam: akár Arhan herceg parancsára, akár saját elhatározásukból cselekedtek, a járványok megelőzése végett szükséges volt a halottak elföldelése. Beálltam a kifelé haladók miatt feltorlódott sorba, és a látszat kedvéért én is befogtam az orromat, míg elhaladtam a hullaszállítók mellett. A városlakókkal ellentétben én nem idegenkedtem sem a csuklyás sírásóktól, sem a szekerek oszladozó rakományától. A démoni síkon egyáltalán nem ritka látvány az ilyesmi. A csaták helyszínét sokszor évtizedekig elkerüli minden élőlény − nem mintha félnének a porladozó csonthalmoktól, hanem mert ott fészkel, és prédára les a fekete halál.

A külváros házai viszonylag épen megmaradtak, a pusztulás nem bizonyult teljesnek: menekülésem estéjén esőfelhők érkeztek Jymelin fölé, és a még mindig izzó városra zúdították terhüket Lovam patkói fülsértően csattogtak a fellegvárba vivő út kockakövein. Több helyen a törmelékeket kellett kerülgetnem, de többnyire már letakarították és járhatóvá tették az utakat. Néhol üres tekintetű, a romok között turkáló férfiakba ütköztem. Némelyikük fosztogatni jött, mások meg azért, hogy lássák, mi maradt meg csekélyke vagyonukból a tűzvész után. Felém fordították üres arcukat, aztán tovább folytatták a kilátástalan keresést. Temetetlen holttestet alig láttam, a hullaszállítók jól végezték munkájukat. Pedig nem lehetett könnyű, sokan otthagyhatták a fogukat, és volt mit csinálniuk − a megpakolt szekerekből következtetve.

Közvetve én is felelős voltam a város pusztulásáért és lakói haláláért, s ez kissé kényelmetlen érzéssel töltött el. Kesernyés nyál gyűlt össze a számban, és kaparta a torkomat. Köptem egyet. A habzó váladék szinte sisteregni látszott a kockakövön.

− Nem én varázsoltam tűzgömböt! − mentegettem magam, és ez igaz is volt, azonban a vacak érzés nem távozott.

Megtorpantam. Az alakváltóknak nincsenek érzéseik. Nem sajnálnak senkit és nem bánnak meg semmit. Különben nem tudnánk mások bőrébe bújni, és átvenni az énjüket. Úgy látszik, néhány érzés mégis a sajátommá vált − ezen alkalomadtán el kell majd gondolkodnom. Csakúgy, mint Monhyer, a vámpír szavain. De nem most.

Egy nagyobb cél érdekében cselekedtem: ha valóban jönnek a nomádok, nem egy város, de az egész ország elpusztul majd − legalábbis ezt állította Benchon atya. Nem könnyű döntéseket hozni, és még nehezebb vállalni értük a felelősséget. Ha megállok, és a múlton töprengek, nem jutok előbbre.

Megszaporáztam a lépteimet Hamarosan meredekebbé vált az út, újabb boltíves kapunyílás alatt haladtam át − ennek köveit friss habarcs fogta össze −, és megérkeztem a hajdani palotanegyedbe.

A pusztulás itt még nagyobb volt, mint amekkorának messzebbről látszott. A pokoli hőségtől néhol még az út burkolata is megolvadt, a házak porig égtek, csonka, fekete gerendák álltak ki az egykori épületek helyét jelző törmelék halmokból. A sziklatömbök között törött ólomüveg táblák, szétolvadt, majd lehetetlen formákba dermedt fémcseppek. Főleg ón és réz, a tetők valamint az ablakok díszítése, de néhol aranydíszek maradványain csillant meg a nap fénye. A fosztogatókat Arhan herceg katonái tartották távol, akik engem is rögtön feltartóztattak.

− Mit keres itt, atyám? − kérdezte egyikük ellenségesen, lándzsáját a mellkasomnak szegezve.

− Fiam! − szóltam rá dorgáló hangon. − Bizonyára új ember lehetsz, ha nem ismered fel Arhan herceg gyóntatópapját!

− Engedd le a fegyvert! − szólt rá rögtön emberére az időközben előkerült parancsnoka. − Ő valóban Phestulan apát, urunk gyóntatója.

− Köszönöm, fiam! − mondtam elégedetten. − Vezess Arhan herceghez, sok mesélnivalónk lesz egymásnak!

− Azt meghiszem, atyám. Kövessen!

5.

Arhan herceget nagy munkában találtam. A kiégett palota tróntermében álldogált − melynek mozaik padlója épen megmaradt −, és néhány, mérőléccel felszerelkezett férfival beszélgetett. A teremből kihordták a törmeléket, felsöpörtek, rendet raktak, ideiglenes tetőfélét ácsoltak fölé, és a gerendák közé vásznat feszítettek. Ez alatt beszélgettek a férfiak. Asztalt és székeket is kerítettek valahonnan, mégis mindannyian álltak, és az asztallapon kiterített papíros fölé görnyedtek.

Amikor közelebb értem, láttam, hogy a papíron grafittal húzott vonalak és számok sorakoznak − soha nem láttam még hasonlót, de emberi emlékeimből rémlett, hogy tervrajznak hívják az ilyet −, és a beszélgetés elkapott foszlányaiból azt is kikövetkeztettem, hogy a herceg éppen a palota újjáépítését beszéli meg a mesteremberekkel.

Kísérőm vállára tettem a kezem, és visszafogtam.

− Ne zavarjuk most meg a herceget, kapitány uram. Látom, fontos dolga van. Amely ügyben én járok, az várhat még.

Arhan herceg felnézett, és amint észrevett, arcán széles mosollyal felém intett.

− Jöjjön, atyám! Mondja, merre járt? Azt hittem, hogy bevonulva Jymelinbe, itt találom önt is. Már arra gondoltam, hogy odaveszett a tűzvészben. Örülök, hogy nem így történt.

− Hát még én, fenség! – jegyeztem meg mosolyogva.

− Valóban, önnél jobban senki nem örülhet. De mondja végre, mi történt önnel?

− Nem akarom félbeszakítani a megbeszélést...

Arhan legyintett.

− Ugyan, már úgyis végeztünk. − A mesteremberekhez fordulva folytatta: − Köszönöm, uraim, elmehetnek. Keressenek faanyagokat, ahogy megbeszéltük, és fogadjanak fel annyi embert, amennyire előreláthatólag szükségük lesz!

A szakállas férfiak elsiettek. Én utánuk néztem, és megkérdeztem:

− Hogyan fizeti ki majd őket, fenséged?

− Nemsokára meg kell érkezzen apám serege, ők hoznak elegendő aranyat is magukkal. Egyben a hatalmam is megszilárdul a megérkeztükkel, és lefoglaljuk a környékbeli arany-, ezüst-és rézbányákat, legyenek azok akármely báró tulajdonában is. De ne erről beszéljünk most...

− Elnézést, fenség, csak elkalandoztak a gondolataim. Gondolom, arról értesült, hogy Mayhew királyt megmérgezték, és Homyla királyné a koronával elmenekült a tűzvész elől...

− Ha kérhetem, ne nevezze Mayhew herceget királynak! − tört ki dühösen Arhan, aztán kissé nyugodtabb hangon hozzátette: − Sok szóbeszéd kering az esetről, ön talán tud biztosat, atyám?

− Bocsánatáért esedezem, fenség.

− Felejtsük el! Inkább mondja el, mit látott vagy hallott.

Megköszörültem a torkomat, aztán folytattam, ahogy kérték.

− Ott voltam a lakomán. Mayhew hercegtől távol... de szerencsére szemközt... ültettek le, így láttam, amikor görcsben fet-rengve az asztal alá esik. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy megmérgezték. Azt is sejteni lehetett, ki tette, hiszen Jymelin tele volt a pletykával, miszerint Homyla királyné nem szívleli férjurát.

− Igen, erről én is hallottam egy s mást! − jegyezte meg vigyorogva Arhan.

− Mayhew herceg mágusa bosszút akart állni ura haláláért, tűzgömböket varázsolt, de a királynét megóvta a boszorkánya, viszont a tűz elszabadult, és ön is láthatja a következményt..

A herceg bólintott.

− Ha nem láttam volna saját szemeimmel a palotát, nem bánkódnék annyira, hogy ennyi szépség az enyészeté lett... Aztán mi történt, atyám?

− Bevallom, bármily esendő dolog is, de első gondolatom a menekülés volt. Kiözönlöttünk a palota kapuján, aztán le a palotadombon. Senki nem foglalkozott a tűz oltásával, így az, miután éhét a főúri paloták nem csillapították, felfalta az egész várost. Másnap visszatértem és találkoztam emberekkel, akik látták, amikor Homyla királyné és kísérete kivágtatott a kapun, s a koronával eltűnt déli irányban. Gondoltam, hogy fenséged bizonyára tudni akarja, hova indult, és mi lett a koronával. Követtem őket egészen Daster váráig. Ott Vosca herceg csapataiba ütköztem, akik erősen ostromolták Monhyer báró sasfészkét.

− Hmm. − Arhan hitetlenül csóválta a fejét. − Meglep, atyám − mondta végül. − Többet tud, mint a felderítőim. Más is van még a tarsolyában?

− Több napon át a környékbeli erdőkben bujkáltam, hogy megtudjam, mi történik. Láttam, amikor a várbeliek kitöréssel próbálkoztak, sikertelenül. Mind lemészárolták őket, csak egyiküknek sikerült elvergődnie az erdőig. Vosca katonái tűvé tették utána a bozótost, de leszállt az est, és nem találták meg. Én viszont ráakadtam. A karjaim közt lehelte ki a lelkét, és mivel bűntelenül akart távozni e világról, mindent elmondott nekem... Szörnyű dolgokat tudtam meg tőle. Monhyer báró megfojtatta a királynét, aki nála keresett menedéket, és felajánlotta a koronát Vosca hercegnek. Cserébe azt kérte, hogy a herceg vegye feleségül a lányát, és az legyen az új királyné. Homyla boszorkánya azonban börtönéből kiszabadulva ellopta a koronát, ezért a báró, valamint a herceg egymás torkának esett. Mindketten otthagyták a fogukat a harcban, így ha mindez igaz... márpedig egy haldokló miért hazudna?... most már senki sem vonhatja kétségbe fenséged jogát Persion trónjára.

A herceg megkövülten hallgatott. Teljesen lenyűgözte a dolgok abszurditása. Újra végiggondolta magában a hallottakat, eljutott az utolsó szavakig, és végül sértődötten kijelentette:

− Uralkodásom jogosságát eddig sem vonhatta senki kétségbe!

− Természetesen, fenség. Csupán arra kívántam célozni, hogy ellenfelei, akik álnok módon fenséged örökségére pályáztak, mind halottak, csakúgy, mint az előző király özvegye.

A szavaim elnyerték Arhan tetszését. Elégedetten elmosolyodott.

− Jó híreket hoztál, atyám. Nagy örömöt okoztál. Ma este lakomát csapunk. Az elsőt, amióta elindultam otthonról. Hamarosan Persion királya leszek, és senki nem állhat az utamba!

6.

Egy hét telt el, mire hírt kaptam Clarice-ról, a boszorkányról. Egy futár érkezett, akit rögvest a herceg elé kísértek.

Az udvartartás még szerénynek volt mondható, hiszen a trónterem fölött ideiglenes jelleggel vászontető feszült, és egész idő alatt hallatszott az ácsok kopácsolása. Persion jövendő királya − mivel a koronázást elhalasztották, nehogy Vosca herceghez hasonlóan Arhant is álkirálynak nevezzék, és kigúnyolja a nép – az egykori trónszék újrafaragott másában ült, körülötte főemberei, akiket még Khittarából hozott magával. Barran gróf kivételével egyelőre nem bízott a persi nemesekben.

A futár térdre ereszkedett az uralkodó előtt, de amikor Arhan intett, felállt, és beszélni kezdett.

− Fenség, messziről jövök, három napot lovagoltam megállás nélkül, hogy minél hamarabb ideérjek.

− Derék dolog − intett unottan a herceg. − Mondd, mi az a hír, amely miatt három napot a nyeregben töltöttél?

− A Pers Királyság bárói a Hattyúvárban gyűltek össze, hogy maguk közül válasszák meg az új királyt.

Arhan herceget alaposan feldühítette, amit a futártól hallott.

− Hogy merészelték?! − kiáltotta trónszékéből felpattanva. − Hiszen én vagyok a királyuk!

A futár lesütötte a szemét, és nem válaszolt.

Barran gróf azonban nem volt ilyen tapintatos.

− Hitszegő kutya mindahány! − mondta. − Már előző király urunk idején is úgy cselekedtek, mintha az ő kezükben lenne a teljhatalom, de akkor még nem vetemedtek arra, hogy törvényes királyuk ellen támadjanak! Hah, maguk közül akarnak valakit a trónra ültetni? Ezt megbánják!

− Persion koronája náluk van? − kérdeztem én, mikor láttam, hogy a paprikavörös arcú gróf kifogyott a szavakból.

− Igen, atyám. Ezért gyűltek össze. Clarice, a megboldogult Homyla királyné társalkodónője üzenetet küldött az öt legnagyobb bárónak, és felajánlotta, hogy ha meg tudnak egyezni a király személyét illetően, önként odaadja a koronát.

− Hogyan tudtak ily’ hamar és titokban összejönni?

− Az üzenetet megkapván mindannyian vágtatva, és csak kis létszámú csapattal érkeztek, állítólag ezt is a boszorkány kérte tőlük.

− Fel nem tudom fogni, mi vezérelheti az álnok szukát − csóválta a fejét Barran gróf. − A leszármazás alapján csak egyetlen jelölt van a királyi címre. Persion krónikái eddig nem ismertek olyan esetet, hogy a bárók maguk közül választottak volna királyt...

− Nem is fognak − jelentette ki keményen összeszorítva ajkait Arhan herceg. − Amint megérkeznek apám katonái, indulunk és leszámolunk velük. Minden pártütőt felnégyeltetek vagy karóba húzatok. Akkor többé már nem lesz kedvük ellenem lázadozni...

A futárt elbocsátották, a herceg pedig visszavonult szobájába, hogy gondolkodjon még a dolgon. Én utána siettem, hogy kegyet kérjek a magam számára.

− Fenség! – kezdtem. – Ismeri a történetet a demuri örökségről?

− Nem, de nem is érdekel − szólt Arhan mogorván. − Fáradt vagyok. Megértheti, atyám, ha kissé indulatosabban válaszoltam, de pihenni szeretnék.

− Nem tartom fel fenségedet sokáig. − Meghajoltam, és belevágtam a mesébe.

Élt egyszer Demurban egy gazdag kereskedő, akit Eremusnak hívtak Eremusnak hét feleségétől hét fiúgyermeke született. A testvérek nem túlságosan szívlelték egymást, ezért apjuk az ország hét különböző részébe küldte őket, hogy ott igazgassák raktárait és embereit. A testvérek kapzsiságukat apjuktól örökölték, hiszen ő volt az, aki kiskorúktól az önzést és saját hasznuk keresését plántálta beléjük Eremus váratlanul halt meg, és így eszébe sem jutott végrendelkezni. A testvérek úgy csaptak le az örökségre, mint kiéhezett kutyák a velőscsontra.

Eremusnak, míg élt, volt egy hűséges titkára, Imros, aki ha pénzt keveset is, de jó szót annál többet kapott urától. A hosszú évek alatt barátokká váltak, és talán a titkár volt az egyetlen, aki elnézte gazdája kapzsiságát. A testvérek azonban nemcsak hogy megfeledkeztek róla, amikor az örökséget próbálták felosztani, de ráadásul úgy bántak vele, mint egy közönséges szolgával Kiköltöztették a kastélyból, megalázták, és olyan munkákat bíztak rá, melyet régebben ő is másokkal végeztetett el.

Imros szörnyű tervet eszelt ki a megleckéztetésükre: azt javasolta, hogy az eddigi négyszemközti tárgyalások helyett a testvérek jöjjenek össze egy közös megbeszélésre. Azért pedig, hogy mindenféleképpen megegyezésre jussanak, zárják magukra az ajtót, és addig ki se jöjjenek, míg meg el nem döntöttek minden vitás kérdést!

A nagyterem falára az öreg szolga előrelátóan rengeteg, gonoszul ragyogó és éles fegyvert aggatott, aztán megvárta, míg a testvérek bezárkóznak, utána elégedetten lefeküdt. Amikor reggel felkelt és kinyitotta az ajtót, ott találta vérébe fagyva a hét fivért, akik lekaszabolták és felaprították egymást…

− Tanulságos történet volt, atyám − mondta ásítását elnyomva Arhan herceg. − De nem értem, mi köze ennek az én helyzetemhez?

− Pedig egyértelmű. Biztosra veszem, hogy a bárók bármeddig tárgyaljanak is, képtelenek lesznek megegyezni a király személyét illetően.

Régebben sem tudtak, ezért hozták létre a Kormányzótanácsot. Szeretnék engedélyt kérni, hogy fenséged serege előtt ellátogathassak a Hattyúvárba. Egy magányos pap talán bejuthat a konferencia színhelyére, és talán néhány elejtett megjegyzéssel siettethetem az eseményeket, hogy a demurihoz hasonló következményekbe torkolljanak...

Arhan herceg felnevetett.

− Atyám, te mindig jobb kedvre derítesz. Elengedlek, miért ne engednélek el. Csak arra vigyázz, Mayhew király, Homyla királyné és Vosca herceg halála után, ha megismétlődik a demuri eset, akkor mindenki két lábon járó pestisnek fog tartani!

− Való igaz, sokan elhullottak arra, amerre megfordultam. Még szerencse, hogy fenségedre nem vagyok ilyen rossz hatással!

A herceg együtt nevetett velem, pedig kettőnk közül csak nekem volt okom rá...

7.

Mielőtt útra keltem volna, felkerestem Benchon atyát.

− Te pap! − mondtam neki. − Indulok a Hattyúvárba, hogy beteljesítsem a küldetésem. Minden trónkövetelő halott, nemsokára a legnagyobb bárók lelke is a pokolra száll, és csak annyi tennivalóm marad hátra, hogy Arhan herceget is utánuk küldjem. A bőrébe bújva aztán leszámolok a nomádokkal. Istened nem fog csalódni bennem, és te is elégedett lehetsz…

A pap azonban cseppet sem látszott boldognak.

− Nem lehetett volna kevesebb áldozattal teljesíteni, amit Hemlegarth rendelt?

− Csak nem sokallod a halottakat? – kérdeztem vigyorogva.

− Elborzasztasz − rajzolt egy kört a levegőbe Benchon atya. − Azt hittem, Hemlegarth csupán egy ember életét követeli, Arhan hercegét. Nem gondoltam, hogy előbb a Skald Birodalom királya és a Themsey Szövetség uralkodójának fia is odavész, nem beszélve Jymelin pusztulásáról, szeretett Homyla királynénk haláláról, valamint Monhyer báró és várnépének felkoncolásáról.

Nyugtalanság fogott el, belülről fakadó, lelkemet maró érzés. Az epe feltolult a torkomba, és fojtogatott. Végre levegőhöz jutottam. Mélyet lélegeztem, amitől megnyugodtam.

− Ne légy álszent, atyám, és ne torzítsd el az igazságot sem! − intettem a papot az indokoltnál hevesebben. − Homyla királynét nem én öltem meg, mint ahogy nem tehetek arról sem, hogy Jymelint tűzvész emésztette el! Megfordultam az események sűrűjében, de az én kezemhez kevés vér tapadt Mások hajtották végre a szörnyűségeket.:.

− Mégis mennyi halál! Hemlegarth nem akarhatja ennyi főúr, herceg és közrendű ember halálát!

Legyintettem egyet.

− Atyám, túl naiv vagy. Istened hívott engem, hogy segítsek. Tudhatta, milyen vagyok: számomra a cél a fontos, nem pedig az, hogyan érem el. Kegyeden vagyok. Igaz. Néha talán szívtelen is. Mégis mit gondolsz, Hemlegarth ne tudta volna ezt rólam? Ilyen lényre volt szüksége. Mivel ő választott ki engem, minden, amit teszek, az ő akaratából történik.

− Istenkáromló! − fortyant fel most már a pap is. − Ne hárítsd tetteidért a felelősséget Hemlegarthra! Ezzel hitünk alapjait cáfolod meg! Hemlegarth mindenkinek megadja a lehetőséget a szabad cselekvésre. Lehetsz jó, és lehetsz gonosz is, de halálod után tetteid mérlegre tétetnek. Hemlegarth ítél majd felőled, nincs kibúvó!

Felnevettem. Láttam, hogy Benchon atya arca elsötétül és paprikavörössé válik.

− Atyám, higgy csak ebben, ha így kényelmesebb neked! Én a magam részéről megpróbálom élvezni az életet, azt teszem, amihez kedvem van és nem rettenek vissza az Istenek haragjától. Hidd el, szívesen itt hagynám ezt a porfészek világot! Azonban ne feledd, csak én segíthetek országodon és népeden! Ha a módszereim nem tetszenek, keress mást helyettem, a kedvedért én nem változom meg!

− Tudod, hogy nincs más választásom... − hajtotta le a fejét a pap. − Melletted állok, és bízom benne, hogy Hemlegarth megbocsát.

− Ez a helyes hozzáállás, atyám.

8.

Felemás érzésekkel hagytam magam mögött Jymelint. Benchon atya nem kérdezte meg, hogyan szándékozom eltenni a bárókat láb alól. Az igazság az, hogy magam sem tudtam. Arra viszont már volt tervem, hogyan férkőzöm a közelükbe. Amióta ember-testbe bújtam, rájöttem, mennyire fontos a szexualitás a hímek számára. Legkönnyebben hát női alakban, kurtizánként juthatok be a Hattyúvárba. Ahhoz azonban, hogy a bárók figyelmét is felhívjam magamra, nemes hölgynek kell látszanom.

Ehhez két dolog szükséges: szép ruha és testőrök vagy inasok hada.

Mit mondjak, egyik megszerzése sem volt egyszerű dolog.

Papi ruhában nem mehettem a szabóhoz, mint ahogy női alakban sem, hiszen lötyögött volna rajtam a csuha. Volt még a táskámban bőrvért és gyolcsing is, de gondolataimat megvizsgálva úgy találtam, a katonák az olcsón kapható örömöket részesítik előnyben, és nemigen vásárolnak ruhát „szívük választottja" számára. Egyetlen megoldás kínálkozott kínos helyzetemben, az, ha lopok magamnak egy megfelelő női öltözéket Végigjártam Veynor, a királynői székhely − és rövid ideig főváros − fogadóit, arra lesve, hol szállt meg nemes hölgy, vagy gazdag kereskedőfeleség, kinek ruhatárából megfelelő darabokra szert tehetek. Szerencsém volt, a Királynőhöz címzett fogadóban sikerült rábukkannom Lady Elois-ra, aki ugyan negyven felé járt, de alakját megfelelő karban tartotta, és nem fukarkodott a cicomával. Férje szép vagyont hagyott reá, mely megnövelte vonzerejét, és még arra is képes volt, amire a mágusok és a boszorkányok kenceficéi nem, eltüntette a ráncait. Legalábbis feleannyi idős, lenyalt hajú, kackiás bajuszú udvarlója ezt bizonygatta neki, amikor az asztaluk mellett elhaladtam.

Kivettem egy szobát − rákacsintottam a fogadósra, és a körül rajongott vendége mellettit kértem −, és amíg a fiatal lovag bókokkal halmozta el az öregedő hölgyet, én a távollétét kihasználva bemásztam Lady Elois ablakán. Sietve összeszedtem mindent, amit találtam, aztán fizetés nélkül, az ereszcsatornán leereszkedve távoztam. Mire előkerültem a fogadó háta mögül, már Monhyer báró lányának csodálatos alakján feszült a vörös bársonyból varrott, fodros nyakú ruha. A férfiruhák és a kényelmes csuha után meglepett, hogy milyen szűk és merev a fűzős derék, alig kaptam benne levegőt. Kissé átalakítottam a csontszerkezetemet, és leapasztottam a zsírpárnákat, így már határozottan jobban éreztem magam.

Egy másik fogadóba siettem, ahol lady Monhyerként mutatkoztam be, és megkérdeztem házigazdámat, nem tudna-e néhány markos legényt ajánlani, akiket felfogadhatnék kísérőnek.

− Ez csupán pénz kérdése − mondta a fogadós. − Ismerek pár rézpénzért kapható zsebmetszőket, akik hamar megfutnak, és tán veszélyesebbek a gazdájukra, mint az ellenségei, ismerek egy ezüstért bárkit szolgáló iszákos vén katonákat, és mostanában megszaporodtak a valódi zsoldosok is errefelé, miután Vosca herceg serege szétszéledt. Utóbbiak fejenként és hetente egy aranyat kóstálnak.

− Nekem megfelelnek a kipróbált, idősebb és főleg olcsóbb katonák.

A fogadós nem adta jelét, hogy döntésem csalódást okozott volna neki.

− Hányra van szüksége? – kérdezte rezzenetlen arccal.

− Négyre, és egy hétnél nem venném tovább igénybe a segítségüket Mikor találkozhatom velük?

− Holnap reggel, miután fellocsoltam őket. Sajnos, későn érkezett, hölgyem, a ma este már nem alkalmas.

Sejtettem már, kikre gondol. A fogadó hátsó sarkában négy marcona hadfi vitatkozott egymással bortól kásás hangon.

− Nem sürgős − mondtam. − Holnap reggel várom őket a szobámban. Legyen szíves a vacsorámat is felküldetni, mert fent étkezem.

9.

− Hová megyünk, és mit köll csinálnunk, kisasszonka? – kérdezte embereim egyike, miután a fogadós bemutatott minket egymásnak, és magunkra hagyott.

− Ha látni akarjátok a fizetségeteket, lady Monhyernek szólítsatok! − szóltam kemény hangon, de aztán meglágyulva folytattam. − Ne féljetek, nem kell sem harcolnotok, se verekednetek! Csupán kíséretül szolgáltok majd számomra. Mint mondtam, Monhyer báró lánya vagyok, apámat Vosca herceg katonái ölték meg.

− Igen, hallottunk róla.

− Én is csak nehezen tudtam elmenekülni, alig hoztam magammal valamit Most a Hattyúkastélyba sietek, hogy beszéljek Ayuman báróval, apám jó barátjával. Az ő pártfogásába szeretném ajánlani magamat. Nektek csak annyi lenne a dolgotok, hogy elkísértek, mert egy nemes kisasszony kíséret nélkül nem állíthat be a főurak elé.

− Az mán bizony szent igaz! − értett egyet a leghosszabb bajuszú vitéz.

− Nem teszlek hát ki titeket semmiféle veszélynek, cserébe pedig csupán annyit kérek, ha megkérdeznek benneteket, mondjátok, hogy apám katonái vagytok, és Daster várát könnyűszerrel újjá lehet építeni.

− Tehát hazudjunk? − kérdezte összecsippentett szemmel a rókaképű.

Rögtön tudtam, merről fúj a szél. Még több pénzt akar kiszedni belőlem. Ha nem kellett volna ügyelnem a látszatra, úgy képen törlöm, hogy a fogait a markában viszi haza, így azonban egy mosolyt erőltettem magamra.

− Nem kell hazudnotok, csak elmondjátok, amit tőlem hallottatok. A vár megsérült ugyan az ostrom során, de lakható, és földjeim még ennyi kárt sem szenvedtek. Egyetlen torzítás, hogy ti nem apám katonái vagytok, de azzal, hogy most felfogadlak benneteket, azzá váltok.

A rókaképű nem adta fel. Úgy gondolta, talán elértettem a szándékát, ezért másképp, most már otrombább módon próbálkozott.

− Azért némi pénzmag segítene, hogy hihetőbben adjuk elő, amit kisasszonka... − látva villámló szememet, gyorsan hozzátette: − Illetve ladységed... tőlünk kér...

− Rendben van. Ha nem estek ki a szerepetekből, a béreteket a végén megduplázom. Szóval vigyázzatok a szátokra, ha felöntötök a garatra, nehogy elszóljátok magatokat!

− Bízhat bennünk, lady Monhyer! − kiáltotta a nagybajuszú lelkesen. − Ne folyjon le többé bor a torkomon, ha nem úgy teszünk mindig, ahogy kéri!

Végigmértem érett paradicsomhoz hasonlóan pirosló, borvirágos orrát. Hát mit mondjak? Nem sikerült megnyugtatnia...

10.

A kastély nevéhez illőn, hattyúként lebegett a tó vizén. Fehér márvány tornya kecses nyak gyanánt emelkedett ki a víztükör felett lebegő hajnali párafelhőből. A ködön átsejlettek finom vonalai, mindenütt csipkék és legömbölyített élek, sehol egy erőszakos derékszög vagy egyenes. Soha nem láttam még ilyen gyönyörűséget, még Asgaria komor szépségéhez szokott szemem is elismerte ezt.

Vékony töltés vezetett a hófehérre festett kapuig, de a tó partján is rengeteg sajka és csónak lebegett kikötve. A tó környékén mindenütt katonák táboroztak, gondosan elkülönülve egymástól. Öt különböző színű lobogót sikerült felfedeznem a csapatok feje felett lebegve. A megegyezés még nem született meg, különben nem talpig fegyverben, gyanakodva méregették volna egymást. Közelebb érve láttam, hogy a tavat bizonyára mesterségesen, mágikus vagy más úton, emberi kéz alakította ki, mivel a partján alig nőtt sás és más vízinövény, s a felszínét sem borította hínár, sem pedig tavirózsa.

A töltés lábánál katonákba ütköztünk, ők az öt báró embereitől elütő egyenruhát viseltek. Clarice nagybátyjának, a kastély tulajdonosának ruháját.

− Kihez jöttek, hölgyem? − kérdezte a katonák parancsnoka. Kardját nem vonta ki, hangját sem emelte fel, udvarias volt, de ennek ellenére határozott. Hatott rá, de nem nyűgözte le teljesen a szépségem.

− Ayuman báró úrhoz jöttünk – válaszoltam dölyfösen.

− Várja önöket?

− Nem, de ha megtudja, hogy megérkeztünk, biztos vagyok benne, hogy rögtön fogadni fog.

− Ebben én nem lennék olyan biztos... − mondta kételkedve a kapitány. − Fontos tárgyalás folyik a kastélyban, melyet nem lenne szerencsés csip-csup ügyekkel félbeszakítani. Úgyhogy mielőtt valakit elküldenék a báró úrhoz, meg kell kérdeznem a nevüket és jövetelük pontos célját...

Elsápadtam haragomban. Így kellett tennem, hogy fenntartsam a nemes hölgy látszatát, aki nem szokott hozzá, hogy közrendűek kiléte és szándéka felől faggassák. Intettem egyik emberemnek, aki előlépett, és helyettem válaszolt.

− Őladysége Monhyer báró lánya, és azért jött, hogy Ayuman báró úr pártfogásába ajánlja magát.

A kapitány bólintott − Köszönöm. Máris elküldöm egy emberemet Amíg visszaér, kérem, távolabb várakozzanak.

Hátrébb léptettem, és nyugtalanul figyeltem a töltésen ki-be haladó futárokat akik fontoskodó arccal, lepecsételt borítékokkal a kezükben szaladgáltak az úton. Nem voltam biztos benne, hogy a báró fogadni fog. Lehet, hogy látni sem akarja majd lady Monhyert, kinek apja meggyilkoltatta Homyla királynét. Mindenesetre abban bíztam, hogy ha mások előtt elítélik is e cselekedetet, valójában a bárók számára hasznot hajtottam az öregedő királyné eltakarításával. Másrészt sokat nyomhat a latba, hogy Monhyer lányának szépsége messze földön híres volt.

Nem kellett sokat várni. A kapitány embere megérkezett, és mondott valamit, amit a távolság miatt nem hallottunk. A kapitány kifürkészhetetlen arccal végighallgatta, aztán felegyenesedett, és felénk intett.

− A tárgyalások most éppen szünetelnek, és Ayuman báró hajlandó fogadni önöket − mondta, amikor karnyújtásnyi távolságba értünk. – Legyenek szívesek leszállni a lovaikról, idekinn majd gondoskodunk róluk.

Nem vitatkoztam. Leszálltunk, és az előbbi futárt libasorban követve megindultunk a vékony földhányáson.

A kastélyhoz közeledve fokozódott ámulatom. Az épület úgy tűnt, mintha a vízből emelkedett volna ki, ugyanis az alap, amelyre épült, szervesen összeolvadt a falakkal. A vízfelszín alatt is ablakok látszottak, melyeken fény áradt ki, birokra kelve a szűrt napfénnyel. Olyan látvány volt, mint amikor árvíz idején csak a fák koronája emelkedik a felszín fölé.

− Odalenn tényleg vannak szobák, vagy csak illúzió, amit látunk? – kérdeztem döbbenten.

Vezetőnk büszkén mosolygott.

− Két szint van a víz alatt − mondta. − Törhetetlen, mágikus üvegek tartják vissza a tó vízét, hogy el ne öntse a felszín alatti helyiségeket. A szobák szárazak és teljesen biztonságosak.

− És milyen a kilátás? − kérdezte rókaképű emberem, aki szintén a látvány hatása alá került.

− Majd megtudják. Egyébként olyan, mint az akvárium, csakhogy itt nem a halak, hanem mi vagyunk belül, és ők néznek bennünket...

Áthaladtunk a márvány kapuboltozat alatt, és szűk, félkör alakú térre értünk. A nyolcszögű kockakövek koncentrikusan voltak lerakva, ettől a tér homorúnak látszott, mint egy teknő, és a tekintetet a főépület bejáratához vonzotta. Nem véletlenül. Csodálatos, domborművekkel díszített, osztott kapu állta utunkat. A domborművek tulajdonképpen félbevágott, apró szobrok voltak, melyek kiemelkedtek az ajtó felszínéből. Ehhez hasonlót eddig még nem láttam. Szinte féltem megérinteni az aranyozott kilincset.

Áthaladván a kapun, hosszú folyosóra léptünk. A folyosó mentén nem voltak kihelyezve fáklyák, mégis világos volt, pedig a napfény ide nem tűzött be. A fény a falakból áradt, meghatározhatatlan forrásból.

Újabb ajtó állta utunkat, de alig léptünk be, egy hatalmas termetű, hajdan erőteljes, de mára elhájasodott férfi sietett elénk kitárt karokkal. Arca pirospozsgás volt, és kissé puffadt, jellegtelen, egyedül fekete, göndör pofaszakálla tette karakteressé. Első benyomásom Ayuman báróról az volt, hogy bizonyára élvezi az életet és a hatalmat. Szeret mindenféle szórakozást, nem veti meg a test és az asztal örömeit. Egyetlen hibájául mások azt rótták fel neki, hogy semmiben nem ismert mértéket.

− Lady Monhyer! − kiáltotta a báró bömbölő hangján, úgy, hogy a márványfalak is beleremegtek. − Mily' rég nem láttam! Mi szél hozta erre? És miért van szüksége az én pártfogásomra?

Hagynom kellett, hogy medvekarjával jól meglapogasson és megtapogasson, valamint bűzlő szájával nyálasra nyaljon, csak aztán tudtam felelni.

− Hosszú történet ez, báró uram. Szívesebben mesélném el kényelmesebb körülmények között.

A báró felnevetett.

− Igaza van, hölgyem! Magam is jobb szeretem a dolgokat ülve, és egy kupa jó bort kortyolgatva megbeszélni! De mielőtt elvonulnánk, engedje meg, hogy bemutassam a feleségemet.

A báró mögül egy sápadt, üres arcú nő lépett elő. Önmaga árnyékának látszott, aki visszajött csapodár férjét kísérteni. Savanyú száját merev mosolyra húzva üdvözölt, és jéghideg ajkait az arcomhoz érintette. Férje régóta megtörhette az ellenállását, mára nem volt más, csupán egy báb, mely azt teszi, mit ura parancsol neki.

− Lányaim nem jöttek el, hiszen mit kezdenének magukkal ennyi férfiember között! − hahotázott a báró cinkosán rám kacsintva.

Az illendőség kedvéért elmosolyodtam, bár arckifejezésemben nem volt sokkal több élet a báró feleségének fagyott maszkjánál.

− Igen, hallottam a megbeszélésekről, míg ide tartottam − jegyeztem meg. − Bevallom azért is siettem ide, mert egy füst alatt több dolgomat is rendezhetem.

− Miféle dolgokat? – kérdezte a báró gyanakvóan.

− Apám, Monhyer báró halott. Bármit is tett, én nem vettem részt benne, és szeretném tisztázni magamat. Én mindent másképp gondolok, ezt szeretném bebizonyítani, és ezért legföképp Clarice-szal szeretnék találkozni.

− Hah! Erre magam is kíváncsi lennék, mert az apja nevéről elég sok sarat kell lemosnia... megbocsát, ugye, hogy ezt mondom... amit Clarice egy nap sem mulaszt el újra és újra rákenni!

− Valamint − mondtam halkabban − az új királytól is az elsők között szeretnék kihallgatást kérni...

A báró arca elkomorult.

− Menjünk a szobámba − indítványozta. − Asszony, te intézkedj, hogy a szolgák tüzes bort és némi ennivalót szolgáljanak fel nekünk!

11.

Természetesen Persion leghatalmasabb kényurának szobája a vízfelszín alatt volt. Az ablaknál álltam, és egy aranyszínű, vörös uszonyú hallal szemeztem, miközben drágakővel kirakott serlegből kortyolgattam a langedoci vörösbort.

− A guarni mágusok. Nekik tényleg volt hatalmuk! − jegyezte meg Ayuman báró a hátam mögött.

Kissé összerezzentem, mert úgy elmerültem a nézelődésben, hogy nem hallottam meg közeledő lépteit.

− Ők emelték mágikusan megerősített anyagból ezt a kastélyt, ők készítették a törhetetlen üveget, és ők árasztották el a környéket vízzel. Az évezredek során csupán annyi változott, hogy a kastély új urai építettek hozzá egy töltést. Bah! A régi dicsőség kicsúfolása, hogy csak ennyire vagyunk képesek...

− Igen − értettem egyet. − De mindnyájan azon munkálkodunk, hogy ismét ránk köszöntsön az Aranykor.

− Hogyan halt meg az apja, Monhyer báró? − kérdezte váratlanul a báró, magához térve az elrévedésből.

− Apám nem volt rossz ember, bármit állítanak is róla − kezdtem a mesémet, miközben az egyik puha kanapéhoz léptem és elhelyezkedtem rajta úgy, hogy vékony selyemszoknyám hasítéka egész a combomig láttatni engedte a lábszáramat.

A hatás nem maradt el, a báró kidülledt szemmel próbált tovább vetkőztetni.

− Igaz, Monhyer báró nem egy persi nemest akart a trónra ültetni, de megfizetett a tévedéséért. Foglyul ejtette Homyla királynét, hogy a koronát felajánlja Vosca hercegnek, a kezemmel egyetemben. Nem akarta megöletni a királynét, de egy túlbuzgó embere elértette a szándékát… Vosca herceg belement az alkuba, de utána álnok kígyónak bizonyult. Vendégként érkezett a várba, de aztán a felé nyújtott kézbe mart, és megpróbálta erővel megszerezni a koronát. Katonái az éj leple alatt rajtunk ütöttek, a kísérlet azonban kudarcot vallott, és emberei véres fejjel kotródtak el falaink alól. Apám ekkor felkoncoltatta a herceget.

− Hmm − mondta elgondolkodva Ayuman báró. − Miért fordult apád ellen a herceg, hiszen egyébként is megkapta volna a koronát?

− Ki tudja? − vontam meg a vállam. − Sajnos, nem voltam ott kettejük tárgyalásán. Lehet, hogy apám látva a herceg hataloméhségét, meggondolta magát, az is lehet, hogy a herceg nem akarta apám feltételeit teljesíteni, vagy talán eleve hitszegésre készült A báró elgondolkodva bólogatott. Elejtett megjegyzéseim alapján már felépítette a saját teóriáját. Azt hitte, hogy szavaim mögött felfedezte az igazságot, melyet eddig rejtegetni próbáltam előle.

− A herceg katonái azonban... látván uruk végzetét… nem kotródtak el, hanem ostrom alá vették a várunkat. Egymás után, több hullámban jöttek és jöttek számolatlanul. Hullott az ellenség, de sajnos, mi is egyre kevesebben lettünk. Apám is elesett egy éjszakai rajtaütés során. Amíg lehetett, kitartottunk... Néhány hűséges emberem látva, hogy nincs remény, elhatározta, hogy megment engem, és akaratom ellenére a titkos járaton át magukkal hurcolva kimenekítettek, míg a többiek kitartottak a várfalakon, hogy egérutat biztosítsanak számunkra. Mondanom sem kell, mind odavesztek. Kis csapatunkat is hosszan üldözték, csak három emberem maradt meg a húszból, kikkel elindultam. Váram most már csak üszkös romhalmaz, katonáim elhullottak…

Itt egy kis szünetet tartottam, és kitöröltem néhány könnycseppet a szemem sarkából, csak aztán folytattam.

− Ezért jöttem önhöz, báró úr, hogy a pártfogását kérjem.

Ayuman báró felállt, és mellém ült a kanapéra. Kezemet a kezébe fogta, én pedig a vállára hajtottam a fejemet − Miben segíthetnék? – kérdezte a báró rekedt hangon.

− Vosca herceg serege elkotródott, és birtokaim még mindig megvannak − feleltem. − Emberekre és pénzre lenne szükségem, melyből várunkat újjáépíthetem. Földjeim gazdagok, busásan visszafizetem majd a kölcsönt.

− Nem hangzik rosszul − mondta a báró még közelebb csúszva hozzám. − Természetesen segítek, de még át kell gondolnom a dolgot. Azt hiszem, többször kell majd találkoznunk, hogy megbeszéljük a részleteket Például ma este, azt hiszem, ráérek…

− Köszönöm! − mondtam, és angolnaként kicsúszva a báró körém fonódó kezei közül, felálltam.

− Tudtam, hogy önhöz kell fordulnom, hiszen mindenki ismeri bőkezűségét és nagylelkűségét!

− Más jó tulajdonságaim is vannak ám! − állt föl indulatba jőve a báró. Sikerült rövid idő alatt felkeltenem a vágyát.

− Akkor hát ma este újra találkozunk... − mondtam, és elindultam az ajtó felé. − Másoknak nem kell tudni a dologról.

− Igen, ma este − mormogta a báró, és lehajtotta maradék italát.

12.

Kopogtak az ajtón. Sejtettem, ki lehet, de az illendőség kedvéért megkérdeztem.

− Ki az?

− Ayuman báró.

Beeresztettem. A báró pocakját behúzva becsúszott a résnyire nyitott ajtón.

− Mire való ez a nagy elővigyázatosság? − kérdezte fejcsóválva.

Az asztalhoz léptem, és töltöttem neki egy kupa bort − Vigyáznom kell a jó híremre – néztem hátra a vállam fölött.

A báró elfogadta az aranyló színű italt, és az első kortyot megforgatta a szájában.

− Remek! − mondta csettintve. − Jól kezdődik az este, remélem, megbeszélésünk is eredményes lesz.

− Ha rajtam múlik, soha nem felejti el, báró úr! − mondtam kacéran. A báró gyorsan leküldte a bor maradékát, aztán az asztalhoz lépett, és újabb pohárral öntött magának. Közben, mintegy véletlenül hozzám simult.

− Azt hiszem, mi szavak nélkül is megértjük egymást − mondta, közvetlen közelről az arcomba bámulva. Tekintetét azonban hamar magára vonták a szorosra húzott fűzőből kibuggyanni készülő melleim.

− Mire vársz? − néztem rá kihívóan. − Vedd el, ami a tiéd!

A báró, mint begerjedt hím a tüzelő szukára, úgy vetette rám magát. Letepert az ágyra, és csizmáját le sem húzva, meglazította az övét, és a nadrágjával kezdett babrálni.

− Mindjárt meglátod, mire vagyok képes! − hörögte felajzva.

− Hát még te hogy fogsz csodálkozni, ha én is megmutatom, mire vagyok képes! − mondtam, és köré fontam a karomat.

A következő pillanatban átalakultam. A báró ziháló, hájas teste alatt már nem a kívánatos lady Monhyer, hanem egy undorítóan nyálkás, kocsonyás testű lény feküdt. Fejemen izgatottan remegtek a csápjaim.

− Hemlegarth redves farkára! − kiáltotta döbbenten a báró. − Miféle démon vagy te?

Nem feleltem neki, egyrészt, mert fölösleges lett volna, másrészt, mert való alakomban nem rendelkeztem emberi hangszálakkal. Kígyófürtjeim beborították Ayuman báró fejét, bekúsztak a fülébe, orrába, eltömítették a száját, és körbetekeredtek a homlokán.

Apám összevonta szemöldökét, és beharapta az alsó ajkát. Ez utóbbi elárulta, hogy valóban dühös rám. Kezében viszont nem láttam nádpálcát, ez kissé megnyugtatott. Talán mégsem fog megütni.

− Felnőttél, fiam! − mondta apám kurtán és fenyegetően. − Hat hónapja, és én nem tudtam a dologról semmit.

Kezdtem sejtem, miről akar velem beszélni. Hat hónappal ezelőtt nálunk vendégeskedett apám hűbérese, Zoytar gróf és leánya, Mathilda. Gyönyörű lány volt, pár évvel idősebb nálam. Ő ismertette meg velem a szerelmet. Kár, hogy két hét után távozniuk kellett. Azóta nem hallottam róla, de nem felejtettem el fehér testét, széles csípőjét és telt mellét.

− Én is hibás vagyok, hogy nem vettem észre, hogy az a ribanc elcsavarta a fejed. Könnyű dolga volt veled, olyan mamlasz vagy!

− Csupán néhány alkalommal voltunk együtt... − védekeztem.

− Az a néhány alkalom is elegendő volt ahhoz, hogy felcsináld! − kiáltotta apám ingerülten, aztán kissé elgondolkodva hozzátette: − Legalábbis ezt állítja Zoytar, az a kurvapecér!

− És most mi lesz? − kérdeztem megszeppenve. − El kell vennem feleségül ?

Apám megrázta a fejét.

− Nem egy ilyen rablólovag lányát szántam neked feleségül. Zoytar gróf elvetette a sulykot. Már útnak indítottam a katonáimat, hogy füstöljék ki a várából, és hányják kardélre a lányával együtt. Most az egyszer megúsztad. De hogy máskor jobban meggondold, kivel töltöd kedvedet, egy kis leckét adok neked..

Azzal apám megindult felém. Pálca nem volt nála, de attól a naptól kezdve megtanultam tisztelni a puszta keze erejét...

A férfi ábrázata ostoba vigyorba torzult, szemét lesütötte, kezében zavartan gyűrögette sapkáját Ha valaki először látja, nem találja ki a foglalkozását: ő volt a veynori hóhér.

− Báró uram − kezdte bátortalanul −, lenne egy kis baj a holnapi kivégzéssel.

− Ki vele, de gyorsan, mert mások is várnak rám!

− A boszorkányságért halálra ítélt leányról lenne szó... Saját bevallása szerint még szűz.

− Ez miért baj? – kérdeztem türelmetlenül.

− A törvény szerint, melyet még nagy Jereb alkotott, tilos szűz lányt kivégezni.

− Hmm – mondtam. – Ezen könnyen segíthetünk. Csinos ez a lány?

− Hát, eléggé vékonyka. Én jobb szeretem azokat, akiken van mit fogni, de az arca szép, a pillantása meg vérforraló, amitől a férfiember... érti a báró úr, mire gondolok..

− Értem hát! − állítottam meg a szóáradatot. − Kísérd a szobámba! Reggelre már semmi akadálya nem lesz a kivégzésnek...

A két lány odaadónak és engedelmesnek bizonyult, mindent megtettek amit kértem tőlük. Választhattak: vagy én, vagy a katonáim. Azt hiszem, a maguk módján okosak voltak.

Nyílott az ajtó: Lucille, a feleségem lépett be. Nem zavartattam magam, tovább markolásztam az egyik lány mellét, miközben a másik tovább dolgozott a paplan alatt.

Feleségem elsápadt, és egy pillanatig úgy tűnt, meg sem tud szólalni a döbbenettől.

− Miért? − kérdezte végül panaszos hangon.

− Azért, mert apád és anyád teletömte a fejed az erkölcsös viselkedés és az erény fontosságáról szóló példázatokkal! Egyébként is örülhetnél, hogy máshol élem ki a vágyaimat, és esténként téged békén hagylak. Eddig is sejthetted volna, hogy nem élek remete életet, de te inkább befogtad a füled és a szemed Menj a szobádba, vagy szállj be te is a játékba!

− Ez fertelmes! Báró, nem nevezlek többé uramnak, és elhagylak!

Lucille menni készült. Bennem felhorgadt a düh, és ahogy voltam, anyaszült meztelenül kiugrottam az ágyból.

− Vissza akarsz menni apádhoz? − kiáltottam rá gúnyosan. − Megalkudtunk vele, megvettelek, mint egy birkát szokás. Ne bízz benne, vissza fog küldeni hozzám! Ha apád házánál maradnál, szégyent hoznál a nevére és az enyémre is. Ezt pedig nem engedhetem.

Ráléptem az asszony földet söprő abroncsszoknyája aljára, hogy ne tudjon elszaladni, aztán feltekertem a csuklómra hosszú, fonott haját.

− Azt hiszem, apád túl lágyszívűn bánt veled, ideje, hogy megneveljelek − mondtam, és pofon ütöttem.

Addig vertem Lucille-t, amíg abba nem hagyta a sikoltozást. Amikor már csendben, hüppögve tűrte az ütlegeket, a hajánál fogva a szobájába rángattam, és rázártam az ajtót.

Nem is olyan nehéz a nőkkel bánni...

Ayuman báró kiürült aggyal, eszméletlenül hevert az ágyon. Megkötöztem, levetkőztettem, és felvettem az alakját. Amikor elkészültem, szemrevételeztem magam a tükörben.

− A vén élvhajhász méltóképp fejezi be az életét − mondtam magamnak. − Mindig a különleges helyszíneket és szeretőket kereste.

A végén megtalálta a legkülönlegesebbet: engem.

13.

Kiléptem a folyosóra, és magamhoz intettem a néhány ajtóval arrébb strázsáló embereim egyikét.

− Keresd meg Pheristes grófot! − mondtam neki. − Fontos ügyet kívánok megtárgyalni vele. Ha kérdezné, miről van szó, csak annyit mondj, elfogadom a tegnap esti ajánlatát.

Emberem elsietett, én pedig visszahúzódtam a szobámba. Ayuman báró testét behengerítettem az ágy alá. Most szétnéztem, látok-e bármi gyanúsat, ami felkeltheti hamarosan megérkező vendégem figyelmét. Az ágy kissé gyűrött volt, megigazítottam, és a borospoharat is elraktam, amiből Ayuman báró ivott.

Alig végeztem a rendrakással, sietős léptek hallatszottak be a folyosóról. Kopogtattak, és Pheristes báró lépett a szobába. Mielőtt bezárult volna az ajtó, láttam, hogy fia, valamint két testőre várja odakinn.

− Foglaljon helyet, báró úr! − szóltam, miközben ráfordítottam a kulcsot, majd intettem az egyik szék felé. Pheristes báró arcizma rángott, szeme nyugtalanul cikázott a helyiségben. Leült, bár alig bírt uralkodni izgatottságán. Teletöltötte kupáját, de nem ivott a borból.

− Tehát mégis elfogadja az ajánlatomat?

− Igen. Én régens leszek, továbbra is egyedüli úr maradok a saját területeim felett, míg önt királlyá koronázzák. Az egyezséget megpecsételjük gyermekeink frigyével, ezen kívül ön írásban, a kastélyban jelenlévők színe előtt nyilatkozik, hogy amennyiben ön, valamint fia előttem haláloznának el, én öröklöm a koronát. Ha én távoznék hamarabb az élők sorából, úgy ön után a fia, majd közös unokánk következik a trónon.

− Ahogy mondja! − dörzsölte a kezét Pheristes báró. − Máris szólok a fiamnak, hogy együtt ünnepeljük meg az egyezségünket!

Üdvözült arccal felállt, de én mosolyogva útját álltam.

− Néha én is csodálkozom magamon − mondtam. − Nincs rá semmi okom, mégis szeretem, ha áldozataim boldogan távoznak a túlvilágra!

− Hogy?! − kérdezte a báró, de rögvest mindent megértett.

Kezem hátralendült, és tőrömet markolatig döftem a szívébe.

A báró teste szinte azonnal elernyedt. Pheristes hang nélkül, egy pillanat alatt kiszenvedett.

A holttestet lefektettem a földre, gyorsan levetkőztem, és előhúztam Ayuman bárót az ágy alól. Előző áldozatom már magához tért, és tébolyultan rángatta a kötelékeit. Nem gondolkodott, csupán ösztönösen szabadulni akart − nem hinném, hogy más vágy vagy gondolat hajtotta volna. Tarkón vágtam, és a magatehetetlen testet nagy nehézségek árán beleerőltettem saját ruháiba, aztán felvettem lady Monhyer alakját, valamint öltözékét.

A szoba közepére rángattam a két testet. Kivontam Ayuman báró kardját, és egy vágást ejtettem Pheristes báró nyakán, majd a pengét a szívébe szúrtam, tovább tágítva a már ott tátongó nyílást. Ezután felsikoltottam, és néhányszor a Pheristes melléből kiálló kard vasához ütöttem a másik pengét, olyan zajt keltve, mintha a főurak párbajoznának. Nagy igyekezetemben az asztalt is felborítottam.

Odakintről kiabálás hangja szűrődött be, és megreccsent az ajtó, ahogy a katonák vállal nekifeszültek. Gyorsan átdöftem az eszméletlen Ayuman torkát − a bíborvörös vér vastag sugárban spriccelt az átvágott nyaki ütőérből − aztán Pheristes markába nyomtam a véres kardot.

Alig ugrottam hátra, az ajtó beszakadt, és négy őr, valamint az ifjabb Pheristes báró rontott be a szobába.

Én eltakartam a szememet, és nem hagytam abba a sikoltást.

A katonák uraik testéhez futottak.

− Még él, de alig! − kiáltották Ayuman emberei.

− Halott! − engedte visszacsúszni apja testét a földre az ifjú Pheristes.

− Hogy történt? – nézett rám mindenki kérdőn.

Elvettem a kezem a szemem elől, és üveges tekintettel szétnéztem a szobában, mintha nem tudnám, hol vagyok. Az egyik testőr otthagyta halott urát, és keményen megrázott.

− Hölgyem! Nem hallotta a kérdést?

− Ne zaklasd! − kelt a védelmemre az ifjabb Pheristes gróf. − Nem látod, hogy teljesen magán kívül van?

− Jól vagyok − szóltam erőtlen hangon. − Köszönöm, hogy védeni próbál, de elmondom, amit láttam. Ayuman báró azzal hívta ide Pheristes bárót, hogy megegyezzenek. Csakhogy éppen a fordítottját ajánlotta annak, amit az ön apja kért tőle. Ezen összeszólalkoztak, és Ayuman báró kardot rántott. Ellenfele úgyszintén. Ayuman bárónak sikerült megvágnia Pheristes báró nyakát, de a második összecsapásban mindketten találtak. Az eredményt önök is saját szemükkel láthatják...

− Én ezt nem hiszem el! – kiáltotta az egyik testőr.

− Hazugsággal mersz vádolni egy nemes hölgyet?! − kérdezte fenyegetően az ifjabb Pheristes báró. − Fogd be a szád, különben én tapasztom be! Én hiszek lady Monhyernek.

− Köszönöm − mondtam hálásan. − Olyan félelmetes volt, amikor egymásnak rontottak!

− Semmi baj, lady Monhyer! − vigasztalt a fiatal báró, és közel lépve hozzám átkarolt.

Ekkor Clarice a boszorkány érkezett sietve, több főúr és katona kíséretében. A halottakat látva megtorpant.

− Baljós nap ez a Pers Királyság életében! − mondta komoran. – Országunk két legnagyobb embere halott!

Minden terve veszni látszott, mégis uralkodott magán. Nem átkozódott, nem káromolta az isteneket, nem zokogott, és nem futották el könnyek a szemét. Rezzenetlen, fagyos arccal meredt maga elé, míg szeme meg nem akadt rajtam.

− Lady Monhyer! Elérte, amit akart!

− Nem ő tette, egymás kezétől estek el! − szólt közbe az ifjabb Pheristes báró.

− Túl fiatal vagy, nem tudsz semmit a világról − torkollta le Clarice. − Nem kell kardot fogni ahhoz, hogy valaki kard által vesszen el...

Intett az embereinek.

− Kötözzétek meg, és vigyétek a szobámba! Tömjétek be a száját is, de meg ne üssétek! Személyesen fogom kihallgatni.

A fiatal báró szólni akart, de aztán összezárta az ajkait, és hagyta, hogy a boszorkány emberei lefogjanak, és szíjat hurkoljanak a csuklómra. Nem ellenkeztem velük sem akkor, sem később, amikor elvezettek.

14.

A boszorkány néhány órát hagyott gondolkodni, és csak hajnaltájt látogatott meg.

− Ki vagy te? − kérdezte, miután kivette a pecket a számból.

Megvontam a vállam.

− Lady Monhyer, ki más?

− Úgy értem, valójában?. Érzem rajtad az idegenséget. Engem nem tudsz megtéveszteni. Ugyanezt éreztem a lakomán is, ahol Mayhew királyt megmérgezték, de akkor nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Monhyer báró várában, a távozásom előtt szintúgy megkörnyékezett ez a furcsa érzés, de akkor sem értem rá elemezni a gondolataimat.

− Mégis, mi az, amit érzel? – kérdeztem cinikusan.

− Nem tudom. Talán egy illat. Valamiféle idegenség és természetellenesség. Talán üldözési mánia, de az is lehet, hogy csak a boszorkányokra jellemző hatodik érzék.

− Ha igazad lenne is, miért adnám ki magam? − kérdeztem A boszorkány elgondolkodva végigmért.

− Meg is kínozhatnálak, és úgy szedném ki belőled, amit tudni akarok.

Elmosolyodtam.

− Nem hiszem, hogy sikerrel járnál. De egyébként sem folyamodnál ilyen eszközökhöz, hisz' ezzel azok szintjére alacsonyodnál le, akiket te is megvetsz.

− Igaz. Csupán felvetettem, mint lehetőséget − ismerte el kényszeredetten Clarice. − Nincs más hátra, meg kell győzzelek arról, hogy velem tarts. Mindig az az elv vezetett, hogy a Pers Királyság ne kerüljön idegen uralom alá. Kezdettől fogva elutasítottam mindhárom trónkövetelőt, mégis választanom kellett valakit. Mayhew király tűnt közülük a legelfogadhatóbbnak és legirányíthatóbbnak, ezért javasoltam úrnőmnek, hogy legyen a felesége. Miután a királynét meggyilkolták, arra az elhatározásra jutottam, hogy ha a legnagyobb bárók megbékélnek egymással, és maguk közül választanak királyt, újra békés idők köszönthetnek Persionra. Te azonban meghiúsítottad a szándékomat. Tudni akarom miért.

− Ezt elárulhatom. Ismered Benchon atyát?

− Találkoztunk néhányszor az udvarban.

− Hemlegarth megjelent álmában, és elmondta, hogy Dél felől iszonyú vihar közeleg. Véreskezű nomád hordák hömpölyögnek végeláthatatlan oszlopban Lekhtan és Persion felé. Felégetnek mindent, az embereket megölik vagy elhurcolják rabszolgának, és lerombolják a templomokat. Csak egy erőskezű király állíthatja meg őket, vagy talán még ő sem.

Clarice félrehajtott fejjel végigmért. Nem tudta eldönteni, hogy higgyen-e nekem vagy sem.

− Ha így is van... − mondta elgondolkodva − ...ki lenne az az erőskezű király, aki megállítja őket? Arhan herceg?

− Igen − feleltem. − Apja seregével és az ország egyesítése által neki sikerülhet.

− Szóval te az ő ügynöke vagy − állapította meg Clarice keserűen. − Legyilkoltad a bárókat, akik utadba álltak, akkor, amikor csupán karnyújtásnyira voltunk a megegyezéstől...

− Úgy sem sikerült volna − szóltam közbe. − Ha a főurak meg is kötöttek volna valamilyen paktumot, valamelyikük hamarosan felrúgta volna. Eleve hibás volt az elképzelésed...

− Majd meglátjuk! − kiáltotta Clarice villámló szemmel. − Nincs még veszve minden. A bárók ugyan csomagolnak, de az ifjabb Pheristes báró megfelelő lenne uralkodónak. Ő még nem keveredett bele semmiféle ősi viszályba, és nincs lekötelezve senkinek...

− Sok sikert hozzá! − mondtam vigyorogva.

Clarice szája elkeskenyedett. Odalépett hozzám, hogy megüssön, de inkább mást gondolt: újra a számba tömte a rongyot.

Hegyes acélsisakot viselő, pormocskos ruhájú katona rontott be a szobába. Annyira sietett, hogy először meg sem tudott szólalni, de aztán kinyögte:

− Arhan herceg nagy sereg élén közeleg! Meneküljünk!

Clarice arca merev maradt, csak szeme villant haragosan. Elindult kifelé, de egy pillanatra megállt az ajtóban.

− A trónörökös, akit választottál, megérkezett. Ő majd ki szabadít, hajónak látja. Nekem most mennem kell. Nem tudom ki és miféle vagy, de remélem, te sem csalatkozol majd Arhan hercegben. Nekem elhiheted, ő sem jobb azoknál, akik elhulltak a trónért vívott harcban...

15.

Az ajtó becsapódott. Odakintről kiáltások és szaladó lábak dobogása hallatszott be, majd csend lett. Vártam még egy ideig, nem tudván, hogy próbatételről van-e szó, de aztán úgy döntöttem, tényleg bekövetkezett az, amire vártam. Megérkeztek Oleyman szultán szárazföldi úton küldött emberei, és Arhan elhatározta, leszámol a főurakkal.

Démonúr alakomat öltöttem magamra, és megfeszítettem az izmaim. A cserzett marhabőr szíjak recsegve foszlottak szét, és csuklóm egy pillanat alatt kiszabadult. Megszabadultam a szájpecektől is, aztán elindultam, hogy megkeressem a csuhámat.

Óvatosan tettem be magam mögött az ajtót, de elővigyázatosságom feleslegesnek bizonyult: a folyosón egy lélek sem járt. A szobámban mindent úgy találtam, ahogy hagytam, és hamarosan Phestulan apátként léptem ki a folyosóra. Arhan herceg így bocsátott utamra, és igencsak meglepődne, ha démonúrként vagy lady Monhyerként találkozna velem újra.

Elindultam arra, amerre a főbejáratot sejtettem. Ehelyett azonban egy emeleti mellvédre jutottam. Fejem fölött magasodott a kastély karcsú hattyú-nyaka, előttem pedig a mesterséges tó csendes vizét borzolta a szél.

A parton ott ringatóztak a sajkák, de a töltésen és a parton nyoma sem volt a táborozó sokaságnak. Néhány sátorkaró, törött fegyverek, ételmaradékok és bűzölgő pöcegödrök árválkodtak kihűlt helyükön.

Távolabb fekete pöttyök tűntek fel a horizonton. Egyre közeledtek, és hamarosan ki tudtam venni, hogy khittarai lovagok léptetnek délceg paripákon, előttük gyalogos íjászok és lándzsások haladnak, míg mögöttük társzekerek zötyögnek. Még közelebb érve felfedeztem, hogy a szekerek mellett megkötözött férfiakat hajtanak. A foglyok a megérkezésemkor látott főúri bandériumok egyenruháját viselték. Úgy látszik, Arhan herceg csapdát állított nekik. Látótávolságon kívül elrendezte a csapatait, aztán egy csali hadtest megindult a kastély felé. A menekülőkre aztán váratlanul lecsaptak a lesben álló katonák.

Lesiettem a mellvédről, és a tárva-nyitva álló kapukon a közeledő sereg elé indultam.

Arhan király haladt az élen, és engem meglátva megállította a lovát.

− Phestulan apát! − kiáltotta vidáman. − A két lábon járó halálos ragály! Hallom, újabb nevekkel gyarapodott áldozataid listája!

Hangja határozottan és kényelmetlenül gúnyosnak hangzott. Körbepillantottam: a herceg emberei lassan kört formáltak körülöttem, mintha arra készülnének, hogy megakadályozzák a menekülésemet. Baljóslatúnak tetszett a helyzet, mindenesetre tovább kellett játszanom a szerepemet. Fürkésző pillantást vetettem a herceg balján álló Benchon atyára, ám az arcáról nem olvashattam le semmit. Elnézett a fejem felett, valahová a semmibe meredt.

− Most nem volt részem a történtekben − hajtottam meg magam a herceg előtt. − Monhyer báró lánya volt az, aki miatt Ayuman és Pheristes báró összeszólalkoztak, és lekaszabolták egymást.

− Ügyes magyarázat! − kiáltotta vidáman Arhan herceg. − El is hinném, ha nem tudnám, ki és miféle vagy! Fogjátok el!

A herceg jobbján lovagló Tertios mágus ujjai ekkor követhetetlenül gyors betűket írtak a levegőbe, másik keze pedig aranyport szórt a légbe. Furcsa dermedtséget éreztem, mintha egy pillanatra minden tagom jéggé fagyott volna, de az érzés elmúlt, és én újra tudtam mozogni.

Benchon atya ekkor végre a szemembe mert nézni, és sajnálkozva megrázta a fejét.

− Sajnálom, fiam − mormogta.

A gyalogos lándzsások fegyverüket előreszegezve megindultak felém, míg a lovagok áthatolhatatlan acélfalat vontak mögéjük. Megfeszítettem az izmaimat, és megpróbáltam átalakulni. Amikor magamra öltöm áldozatom alakját, az izmai szerkezetét is lemásolom, és ugyanolyan fizikai jellemzőkkel bírok, mint az áldozataim. Ugyanolyan ügyes és ugyanolyan erős leszek, ezért akartam démonként felvenni a harcot ellenfeleimmel.

Azonban bárhogy erőlködtem is, nem történt semmi. Továbbra is Phestulan apátként álltam szemben a közeledő lándzsák csillogó acélhegyével. A mágus tényleg jéggé dermesztett, bezárt felvett alakomba, a saját testem börtönné vált számomra. Asgarián hallottam már erről a varázslatról, de hogy ezen a síkon is birtokában legyen valaki a tudásnak, az eszembe sem jutott. Mágiám nem működött, erőm csekély volt, mégis megpróbálkoztam a meneküléssel.

Az egyik lándzsát − mely már-már a pocakomat csiklandozta − a hegye alatt váratlanul megragadtam, és kicsavartam a katona kezéből. Fegyveremmel félreütöttem két másikat, és az így keletkezett résen megpróbáltam kitörni a katonák gyűrűjéből. A hozzám közel álló gárdisták lándzsájukat a földre ejtve rám vetették magukat Lándzsám nyelét egyik támadóm bordái közé döftem − rögvest kiszaladt a levegő a tüdejéből, és összerogyott. Társa megpróbálta átkarolni a derekamat, és ledönteni a lábamról − őt úgy rúgtam szájba, hogy vérbe borult az arca, és három foga is kihullott. A vérmocskos, elszíneződött fogak úgy hevertek a feltúrt göröngyök között, mintha elvetett magok volnának.

A többi gárdistát nem torpantotta meg a látvány, egy pillanat alatt rajtam voltak. Számtalan lándzsanyél csattant a hátamon, a bordámon és egy a térdhajlatomba csapott hátulról. A lábam összecsuklott alattam. Még több farúd koppant a fejemen, és elvesztettem az eszméletem.

16.

A vereség sós és keserű ízét éreztem a számban.

Köptem egyet. Amikor a vörhenyes nyálcsomó szétkenődött a vizes szalmával leszórt kockaköveken, akkor jöttem rá, hogy nem csak a vereségnek sós és keserű az íze, hanem a vérnek is. Legalábbis az embervérnek. A démonvér ugyanis édes, igazi énem vére pedig maró, savas.

Körülnéztem. Félhomály. Magasan felettem ablakot vágtak a hideg kőfalba: a beáradó erőtlen napfény csak arra volt elég, hogy kivehessem a környező tárgyak körvonalait.

Jobbra tőlem formátlan tömeg gubbasztott, kócos, mocskos haja derekáig hullott alá, koszlott rongyai alól elővillant sovány, számtalan fekete var és gennyes kelés tarkázta teste. Kezét a földön nyugtatta, kisebesedett csuklójától és bokájától vastag, rozsdás lánc vezetett a falba vert csapokhoz. Megráztam a kezemet: csak ekkor vettem észre, hogy engem is megbilincseltek. A lánc csörgése egy haldokló hörgését juttatta eszemben.

Ismét cellatársamat néztem, de nem mozdult, és nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán életben van még. Távolabb még egy rongycsomó hevert a fal mellett, és azon túl vasrácsokon szűrődött át a nap fénye. Karvastagságú acélrudak voltak, melyeket egymástól tenyérnyi távolságban a bazaltba ágyaztak. Egy gyermek sem tudott volna kiférni közöttük. A zár szerkezetét nem tudtam kivenni, de az eddig látottakból következtetve bizonyára azzal kapcsolatban sem végeztek félmunkát.

Ezután balra pillantottam, és ugyanaz a látvány tárult a szemem elé, mint az előbb − emberi roncsok lógtak rozsdásodó láncaikon − attól eltekintve, hogy a helyiség végén nem látszottak acélrácsok. Arrafelé a teljes sötétség volt az úr.

Nem tudtam, hol vagyok, és arra sem emlékeztem, hogy kerültem ide, sőt, még azt sem tudtam megmondani, mióta lehetek itt. A fejem iszonyúan sajgott, mintha egy kaptár méhet zártak volna a koponyám belsejébe. Csípős fullánkjaik újra és újra puha agyamba fúródtak, és nem tehettem ellenük semmit. Csupán üvölthettem.

A hangom rekedt volt és erőtlen. Újra próbálkoztam hát. A levegő késként hasított a torkomba, mégis jóleső fájdalmat éreztem. Ez már jobban sikerült, mert hallatán az eddig élettelenül heverő rongycsomó is felkapta a fejét, és csatlakozott hozzám.

Hamarosan az egész cella artikulátlan ordításunktól zengett. A rácsokon túl megjelent egy pocakos, bőrvértes foglár, és a kezében tartott ólmos bottal elkezdte püfölni az acélrudakat.

− Csend legyen, férgek! − próbált túlordítani bennünket. Persze sikertelenül. − Jól van, ti akartátok! − fenyegetőzött őrünk, és harciasan rángatta az övén függő kulcscsomót. Elforgatta a megfelelő kulcsot a zárban, és berontott. Nekiesett a legközelebbi nyomorultnak, és addig ütötte, míg az el nem veszítette az eszméletét. Aztán a következőhöz lépett.

Az üvöltés úgy halt el, mintha késsel vágták volna ketté. Már csak az én hangom hallatszott.

A börtönőr a soron következő rabot kihagyva hozzám sietett.

− Nagy a pofánk, igaz, atyám? Vagy talán még nem is szentelték fel? Akkor majd én felkenem!

Az ólmosbot lecsapott. Tüzes, égő fájdalom öntötte el a vállamat Az egész karom elzsibbadt. Aztán a bordáim is megreccsentek − alighanem meg is repedtek. A következő ütést a gyomromba kaptam. Összegörnyedtem a fájdalomtól, és majdnem elhánytam magam.

− Ezért kicsinállak! − hörögtem.

Nem volt valami épületes szöveg, de ilyen állapotban ennyi tellett tőlem.

A foglárt azonban nem sikerült megrémítenem.

− Atyám most én vagyok az, aki kegyelmet gyakorol és feloldoz. Ha úgy akarom. De akár büntethetek is! Ezt azért kapod, mert megfenyegettél!

Az ólmosbot lesújtott a tarkómra, és az ütés újra az eszméletvesztés homályába taszított. A sivár sötétség beburkolt és elrejtett...

17.

− Nézz a szemembe!

A hang nyers volt és parancsoláshoz szokott. Nem sokszor hallhattam, mégis ismerősnek hangzott. Felemeltem a fejem − nehéz volt, mintha ólomsúlyok húznák lefelé, főleg a tarkómat éreztem merevnek. Tertios, a khittarai mágus nézett velem farkasszemet Egy vörös bársonnyal bevont karosszékben terpeszkedett, kaftánszerű, bő ruhájából csak ujjai villantak elő. Főképpen a karfán nyugtatott bal keze, s annak mutatóujjára húzott zafírgyűrű vonzotta magához a tekintetemet. A gyűrű zöld köve úgy ragyogott, mintha egy másik dimenzióból átpillantó démon szembogara lenne.

− Beszélj, ki vagy! − lökte felém a szavakat a mágus, mintha afféle sárrögök volnának, melyekkel kedve szerint megdobálhat.

− Phestulan apát − válaszoltam halkan de határozottan.

Tertios türelmetlenül dobolni kezdett széke karfáján.

− Ne akarj kihozni a sodromból! Még mindig nem fogtad fel, hogy Benchon atya elárult téged? Tudom, hogy alakváltó vagy, különben nem tudtalak volna bebörtönözni jelenlegi alakodba. Ebben az alakban pedig sebezhető vagy, és csak egy szavamon múlik az életed!

Gondolkodtam, hogy rávessem-e magam, és láncaimat torka köré tekerve szorítsam ki belőle a szuszt, de elvetettem az ötletet – egyrészt mert a verésektől és az alultápláltságtól gyenge volt a testem, másrészt mert a varázsló mögött álló két őr csak erre várt. Láttam időszabdalta arcukon, hogy semmi sem okozna nagyobb örömet számukra, mint az, ha jól megrugdoshatnának.

− Ha mindent tudsz, akkor miért kérdezel engem?

− Mondtam már: azt tudom, hogy alakváltó vagy. Kaméleon. A pap le tudta írni, milyen az eredeti alakod, és azt is elmondta, hogy akár démonná is változhatsz. Én azonban azt is tudni szeretném, honnan jössz, és a magadfajták mi mindenre képesek még. Nem tudtam, hogy Tertios mire akarja felhasználni a tőlem szerzendő tudást, de magától értetődőnek találtam, hogy bizonytalanságban kell tartanom, és nem szabad kiadnom magam. Akkor Benchon atya azt is elmondta, hogy nem önszántamból jöttem Maldiberanra. Hemlegarth segített át ide, hogy királlyá emelkedvén megvédjem a nyugati birodalmakat a nomád hordák támadásával szemben. Nem akarok mást, csak visszajutni a síkra, ahonnan megidéztek. − Meg akartad ölni Arhan herceget! − acsarkodott a mágus.

− Csupán azért, mert a pap azt ígérte, istene csak akkor segít nekem, ha megteszem. Engem azonban nem érdekelnek a kicsinyes viszályaitok, se az embereké, se az isteneké. Ha van elég erőd, hogy megakadályozz az alakváltásban, talán abban is tudnál segíteni, hogy hazatérhessek. Ebben az esetben eltekintenék a sérelmeim megtorlásától, valamint egyszer és mindenkorra megoldódna minden probléma...

− Elég! − intett ingerülten Tertios. − Később döntők arról, hogy mi legyen a sorsod. A válaszaidra viszont most van szükségem. Jobban teszed hát, ha nem haragítasz magadra, és őszintén elmondasz mindent a világról, ahonnan származol.

Nem tetszett a dolgok ilyetén fordulata, de őszintén szólva nem is számíthattam másra. Nagy levegőt vettem, és belefogtam.

− A sík neve, ahonnan jövök, Venuria. Hasonlít a ti világotokhoz, főként emberek népesítik be, de van egy kontinens, melyet hatalmas óceánok vesznek körül, és ott csak alakváltók élnek.

A mágus ujján a zafírköves gyűrű zöld izzással felragyogott. Tertios előredőlt, mint akit bolha csípett meg, és a képembe ordított.

− Hazudsz, Kaméleon!

A dühös kiáltás után rögtön lehiggadt, és intett embereinek.

− Vegyétek el a kedvét a hazudozástól! De vigyázzatok, fel ne dobja a talpát!

A két férfi korbáccsal esett nekem, anélkül, hogy a ruhát lerángatták volna rólam. így sem volt sokkal kellemesebb. A bőrszíjak csíkokra szabdalták a bőrömet, és a koszos szövet beleragadt az eleven sebekbe. A szíjak végén lógó acéltüskék alapos munkát végeztek, hamarosan nem volt olyan terület a testemen, melyet meg ne kóstoltak volna. A padlóra hasaltam, és összegörnyedve tűrtem az ütlegeket. Kínzóim sem szóltak, sokáig csak a korbácsok suhogása hallatszott.

Hideg víz áztatta az arcomat, és arra kényszerített, hogy kinyissam a szemem. Hajam csapzottan tapadt a homlokomra, az orromon vízcseppek táncoltak.

Tertios emberei ott álltak a fejemnél, de a korbácsok most mozdulatlanul lógtak a lábuk mellett Magam alá húztam a lábam, míg ülő helyzetbe nem kerültem, aztán megpihentem.

− Megástátok a sírotokat… – suttogtam.

− Mit mondasz, Kaméleon? − kérdezte nagyothallást tetetve a mágus.

− Kérdezz, mit akarsz tudni?

Tertios elvigyorodott.

− Látom, beláttad, Kaméleon, hogy nincs más választásod, mint őszintén és egyenesen válaszolni a kérdéseimre. Lássuk hát. Mi a sík neve, ahonnan megidéztek?

Legszívesebben bevertem volna a pofáját, de visszafogtam magam.

− Asgaria.

− Hány alakváltó lakja, és mi a helyzet a mágiával?

Mindent elmondtam, részletekbe menően és kimerítően. A mágus azonban nem bánta, hogy hosszúra nyúlik a mesém. Még a jelentéktelen apróságok is érdekelték Asgariával kapcsolatban. A démonok ezt úgy hívják, majom-kíváncsiság. Az emberek mindent tudni akarnak, még azt is, ami nem szükséges, sőt, akár felesleges is számukra. Szomjúhozzák a tudást, bizonyuljon akár értéktelennek és elméletinek.

Három órán át beszéltem folyamatosan, Tertios csak néha szakította meg szavaim árját, hogy más irányba terelje a beszélgetésünket. A zöld köves gyűrű egyszer sem izzott fel ezalatt. Végül a mágus felemelte a kezét.

− Jól van, egyelőre elég lesz. Holnap újra beszélünk majd, és folytatjuk a témát. Kísérjétek vissza a cellájába! Adjatok neki rendes vacsorát és bort, hogy megmaradjon az ereje! És ne bántsátok, csak akkor, ha ellenszegül!

A katonák bólintottak, aztán két oldalról közrefogtak, és talpra rángattak. Lábaim túlságosan gyengék voltak, állandóan össze akartak csuklani, ezért a két férfira támaszkodva tettem meg a visszafelé és lefelé vezető utat.

18.

Három napon át tartott a kihallgatás, minden alkalommal két-három órán keresztül. Reggeliztem, ebédeltem, a mágus elé kísértek, aztán vissza, majd vacsoráztam és aludtam, és mindezek közben unatkoztam. Már a bosszúvágy sem adott elég erőt, belefásultam a napi rutinba.

A negyedik nap reggelén aztán történt valami szokatlan: látogatóm érkezett. Kissé sántikálva közeledett felém − nem ismertem rá, amíg szemtől szemben nem állt velem.

− Bocsáss meg nekem, fiam! – mondta.

− Ezt már hallottam tőled, atyám − válaszoltam erőtlenül. − Miért árultál el engem és az istened?

Benchon atya arca megremegett, szeme fennakadt, szája szélén habos nyál csordult ki. Az egész azonban csak egy pillanatig tartott, aztán magához tért.

− Hemlegarth büntetése − mondta bűnbánó képpel. − Azt hittem, hogy felülbírálhatom a döntését. Amikor láttam megérkezni a több száz khittarai lovagot és a lándzsások tömegét, eltöltött az érzés, hogy senki sem állhat ellen nekik. Láttam Arhan herceget, milyen hévvel vetette bele magát Jymelin újjáépítésébe, és arra gondoltam, hogy ő nem csak rombolni, hanem építeni is képes. Úgy hittem, hogy te egy vérszomjas, kegyetlen szörnyeteg vagy, aki…

− Nem tévedett, atyám − mondtam egy kínos grimasszal, ami jelenlegi helyzetemnek szólt. Mert mocskosan és sebekkel tarkítva... önmagámon kívül... senki nem tartott volna vérszomjasnak és kegyetlennek.

− Hmm, igen − köszörülte meg a torkát a pap. − Szóval csak gyilkoltál és gyilkoltál, s én úgy véltem, bármily nemes is a cél, még Hemlegarthnak sincs joga ennyi életet elvenni... Végül arra a következtetésre jutottam, ha Arhan herceg lenne a király, az sokkal jobb választás lenne Persion számára. Istenem azóta megbüntetett kevélységemért, amiért nem hittem feltétlenül benne, és kevélységemben arra vetemedtem, hogy bírálni mertem... Gyenge vagyok, mert embernek születtem. Aznap este, amikor megérkeztek Oleyman szultán csapatai, felkerestem Arhan herceget, és mindent elmondtam neki. Először hitetlenkedett, de túl sok részlet vágott egybe. Ő is úgy érezte, hogy egy láthatatlan erő egyengeti az útját a trónra... vetélytársai sorra elhullottak... de addig makacsul kapaszkodott az isteni gondviselés és a kiválasztottság gondolatába. Tertios, az udvari mágus azonban olvasott már hozzád hasonló lényekről az ősi legendákban, és kettőnknek már sikerült felnyitnunk a herceg szemét. A varázsló azt is tudta, mit lehet tenni ellened... Azt hittem, a Pers Királyság érdekeit szem előtt tartva cselekedtem, amikor elárultalak, de Hemlegarth nyavalyatöréssel sújtott, amiért nem az akarata vezetett utamon. Aztán jöttek a perek, és én rájöttem, hogy Arhan herceg sem mentes a kicsinyességtől és a mohóságtól. Kivégeztette az elfogott főurakat, és a birtokaikat a sajátjához csatolta. Ráadásul mindegyre Clarice, a boszorkány nyomát kutatta, aki első ízben visszaűzte Jymelin falai alól...

− Szóval a boszorkánynak sikerült kereket oldania? − kérdeztem felcsillanó szemmel. És kényelmetlenül éreztem magam, mert mélabús melegség öntött el. Mint említettem, nincsenek érzéseim, ezért nem tudhattam, mi ez a betegség, mely az emberek lelkét rágja, és összezavarja a gondolataikat.

− Igen. Állítólag sasmadárrá változott, és így kiröppent a herceg markából. Azóta azonban senki nem látta. De ez nem lényeges − legyintett Benchon atya. − Ami fontosabb, hogy Hemlegarth bízik benned, és így én is melletted állok.

− Igazán megtisztelő − mondtam. − Csakhogy jelenleg erőtlen vagyok, átalakulásra képtelen, ráadásul megbilincseltek és egy bűzös föld alatti cellában őriznek. Nem tudom, ilyen helyzetben mit tehetnék még az istenedért. Esetleg előbb neki kellene tennie értem valamit...

Benchon atya közelebb lépett hozzám.

− Ezért jöttem − suttogta. − Megmotoztak ugyan, de nem túl alaposan. Eszükbe sem jutott, hogy az segítene rajtad, aki elárult.

Lehajolt, mintha a saruját kötné, aztán elefánthoz hasonló talpa alól, a bőrszandál anyagába vágott lyukból egy tenyérnyi hosszú, hegyes, háromoldalú ráspolyt húzott elő.

− Szóval ezért sántított, atyám – mondtam elismerően.

− Csitt! − intett ijedten a pap, miközben a kezembe csúsztatta a reszelőt.

Amikor a markomban éreztem az eszközt, csak akkor döbbentem rá az egész terv nevetséges voltára.

− Maga szerint, atyám, mennyi időmbe telik majd ezektől a karpántoktól vagy a láncaimtól megszabadulnom? − mutattam fel bilincseimet. Az acélszemek átmérője alig maradt el a ráspolyé mögött. − És akkor még nem is említettem a rácsokat...

Benchon atya ijedten tördelte a kezét.

− Akkor mit tegyek?

− Esetleg hozhatna magával egy tőrt, és amikor az őr kinyitja az ajtót, hátulról leszúrja, majd a kulcsaival kiszabadít engem.

− Nem, azt nem tehetem! − A pap arca, ha lehet, még az előbbinél is sápadtabbra váltott. − Nem, ezt még Hemlegarth sem kívánhatja tőlem...

A foglár ekkor odakint megzörgette az ajtót.

− Atyám, lejárt az idő!

− Kapsz még ezüstöt, csak adj még egy fertályórát! − kiáltott vissza a válla felett a pap.

− Sajnálom, atyám, bármennyi ezüstöt ad is, mennie kell. Nemsokára jönnek a fogolyért Tertios mágus emberei, és ha itt találják, nagy baj lesz belőle!

− Jól van, máris megyek − mondta Benchon atya, majd felém fordulva halkan hozzátette: − Gondolkodj más megoldáson is, holnap visszajövök!

A pap távozott, és mögötte gúnyosan becsapódott a cella ajtaja, mintha engem akarna bőszíteni.

19.

Benchon atyának nem árultam el, de egy terv kezdett el körvonalazódni az agyamban. Nem akartam, hogy akaratlanul bár, de megint az árulómmá váljon. Kockázatos és merész ötlet volt, de azonnal kellett cselekednem, mert nem tudhattam, hogy hány nap van még hátra az életemből. Ha kifogyok a mesélnivalóból, vagy ha Tertios ráun az Asgariáról szóló történetekre, azonnal távozom az élők sorából, ezt biztosra vettem. Nem lesz már szükség rám, és veszélyt jelentek, amitől meg kell szabadulni.

Amikor megérkeztek a mágus emberei, fásultan, lehajtott fejjel fogadtam őket, és hagytam, hogy kezemet és lábamat eloldozzák a faltól, majd a fémpántokhoz rövidebb, a végtagjaim között feszülő láncot csatoljanak. A bokáimat összefűző lánc olyan rövid volt, hogy csak csoszogva tudtam haladni. Gondolom, ennek az volt az oka, nehogy elszaladjak, de hát úgyse lett volna hová, ellenben igencsak megnehezítette a lépcsőmászást. Kiértünk a cellából, majd két kísérőm a hónom alá nyúlva, félig-meddig emelve felsegített a hosszú lépcsősoron.

Átvezettek még egy vasalt ajtón, és máris a palota folyosóján botladoztam. A falakon az állattrófeák vigyorogva figyelték vergődésemet.

− Megálljatok, veletek is leszámolok! − fenyegettem meg a kitömött vadászzsákmányokat.

A mágus emberei nagyot derültek kijelentésemen.

− Szerencséd, atyám, hogy nekik nincs korbácsuk, különben tisztelettudóbban beszélnél velük!

− Hmm − mondtam. − Jobban teszed, ha vigyázol a nyelvedre, ugyanis ez okozza majd a halálodat.

A testőr elgondolkodva mért végig. Talán érezte, hogy ezúttal komolyan gondolom, amit mondtam.

− Majd meglátom, milyen nagy lesz a szád mágus urunk előtt!

− Azt hiszem, ma ő lesz, aki letérdepel, és az életéért könyörög... − jelentettem ki megfellebbezhetetlenül.

Az őr társa, aki eddig csendben figyelte társalgásunkat, felnevetett.

− Igazi élvezet lesz újra megkorbácsolni téged, Kaméleon!

− Nem hiszem, hogy sor kerül majd rá. A társadat is figyelmeztettem, hát neked is elmondom, hogyan távozol ebből a világból: téged a láncommal fojtalak meg.

− Pofa be! − kiáltott rám idegesen a katona.

Ezután csendben tettük meg a kihalt folyosón az utat a mágus lakosztályának ajtajáig.

Az utolsó lépések megtétele előtt engedtem, hogy a lábaim erőtlenül összerogyjanak, és a földre is omlottam volna, ha őreim utánam nem kapnak, és meg nem tartják a testsúlyomat. A kezük a ruhámat fogta, és nem fegyvert markolt, míg én előkaptam a nadrágomba rejtett reszelőt, és tőrként használva az egyik testőr torkába döftem!

A hegyes ráspoly az áll és a nyak találkozásánál lyukasztotta át a bőrt, és átszúrta a nyelvet, majd átjárta a szájpadlását is. Itt azonban nem álltam meg, tovább nyomtam alkalmi fegyveremet, míg a vége el nem tűnt a sebben. A hegye ekkor elérte az agyat − az őr teste ívbe feszült.

− Mondtam, hogy vigyázz a nyelvedre! − suttogtam elhomályosuló szemébe.

Másik ellenfelem a tőréért kapott, sikerült is előrántania, de én a csuklómon feszülő acélpánttal a halántékára sújtottam. A katona hátratántorodott, de nem esett össze. Tétován felém szúrt − én félreléptem az útjából, és most a másik oldalról kapott egyet a halántékára. Ez már sok volt neki, és összeesett.

Az elzuhanó testet sikerült elkapnom, ezért nem okozott nagy robajt, amikor finoman a földre fektettem. Körbenéztem, de senki sem kukkantott ki a folyosóra, szinte hangtalanul és észre vétlenül zajlott le a harcunk.

Az eszméletlen őr fejéhez térdepeltem, és a csuklóim kőzött feszülő láncot körbetekertem a nyakán.

− Ne haragudj, fiam − mondtam neki −, de Hemlegarth arra tanít, hogy az ígéretet illik megtartani...

Miután kiszorítottam belőle a szuszt, felálltam, és magamhoz vettem kísérőim fegyverei közül két tőrt, a korbácsokat azonban náluk hagytam. A bilincsek kulcsát a foglár őrizte, ez ellen nem tehettem semmit. Mégsem várhattam, ott és akkor kellett végeznem a mágussal.

Odaléptem az ajtóhoz, és ahogy korábban láttam, kettőt, majd megint kettőt kopogtam.

Lenyomtam a kilincset, és bebotladoztam, mintha az őreim maguk előtt löktek volna.

A mágus először nem is fogott gyanút. Az asztalánál foglalatoskodott valamilyen megsárgult pergamendarabbal, mely messziről térképfélének látszott. Jöttömre azonban felkapta a fejét, és automatikusan kezdte összehajtogatni a fóliánst.

Nem hagytam időt rá, hogy felmérje a helyzetet. Egyik tőrt a másik után hajítottam felé. A célzással nem volt baj, ezt a tudást Ayuman báró elég jól elsajátította, és most már az enyém volt, ám az izmok nem Ayuman báróéi voltak, ezért a koordináció és a beleadott erő nem volt elégséges. Az egyik fegyver ártalmatlanul süvített el a mágus füle mellett, míg a másik a bal vállába csapódott.

Tertios élt, és dühösebb volt, mint valaha.

Én pedig ott álltam vele szemben, fegyvertelenül.

A mágus felemelte a kezét, és varázsszavakat mormolt. A maldiberani mágia ismét meglepett: Tertios előtt zöld felhő formálódott, és mintha erős szél hajtaná, keresztülhömpölygött a szobán, egyenesen a fejem felé. Nem tudtam, mi lehet, mindenesetre páni gyorsasággal oldalt vetettem magam, és begurultam az egyik karosszék mögé. Fedezékemből kikukkantva láttam, hogy a felhő nagy ívben ugyan, de követi a mozgásomat, és újra felém indul. Felkaptam a széket, ami mögött guggoltam, és a zöld gomolygás közepébe hajítottam.

A szék, amikor áthaladt a felhőn, felizzott, és szétmállott, mintha a leggyilkosabb savba mártották volna! Szétroncsolódott, füstölgő fadarabok és színtelen szövet-cafatok hullottak a szőnyegre. A zöld gomolygás kissé megritkult ugyan, de nem vesztett a sebességéből, és továbbra is felém tartott. Felkaptam egy újabb karosszéket, és ezt is a savfelhőbe dobtam. A zöld gomolygás szertefoszlott, a székkel egyetemben.

Diadalittasan a mágusra pillantottam, de hamar lehervadt az ajkamról a vigyor, ugyanis láttam, hogy közben újabb felhőt küldött ellenem. A szoba bútorzata szegényes volt, tudtam, hogy nem sokáig menekülhetek meg ezen a módon. Viszont kínálkozott még egy esély, mégpedig az, hogy ha elég gyors vagyok, ki tudom kerülni a gyilkos felhőt.

Az ajtó felé indultam, de elfeledkeztem láncaimról, és elestem. Ez mentette meg az életem. A savfelhő a vastag tölgyajtónak ütközött, beburkolta és szétoszlott. Az ajtó felső része egyszerűen elolvadt. A mágus bosszúsan felkiáltott, de aztán újra varázsolni kezdett.

El kellett hallgattatnom, mert egyébként nem volt sok esélyem ellene, még akkor sem, ha repertoárja eléggé szegényesnek bizonyult. Az is lehet persze, hogy ez volt a leggyorsabb és leggyilkosabb igéje, amit bevethetett ellenem. Felkaptam egy antik darabnak tűnő vázát a fal mellől, és Tertios felé hajítottam. A mágus félrehajolt előle, de kizökkent a ritmusból és félbehagyta a kántálást. Sietve próbálta befejezni, én pedig újabb tárgyakat kaptam fel és küldtem az irányába. Végül egy vaskos könyv úgy találta szájba, hogy én is hallottam állkapcsa reccsenését A mormogás félbeszakadt, de az újabb zöld felhő már megformálódott, és elindult felém. Úgy tettem, mintha menekülni próbálnék, aztán egy gyors irányváltással Tertios asztala felé vetettem magamat. Persze ez kissé túlzásnak hangzik, mert haladásom sebessége inkább emlékeztetett egy totyogó pingvinére, semmint rohanásra.

A mágus felismerve szándékomat, felhagyott a gyilkos igékkel és inkább menekülni próbált. Teste körvonalai elmosódtak, és alakja kezdett kifakulni. Olybá tűnt már csak, mint káprázat, vagy remegő délibáb − halálos illúzió, melyet a nap varázsol a sivatagi vándor szemei elé. Ha sikerül teljesen láthatatlanná válnia, összeszedheti magát, és egy erős varázslattal örökre a nemlétbe taszíthat. Párducként vetettem magam előre, de karjaim csak a semmit markolták!

A semminek azonban olyan tapintása volt, mint a mágus buggyos nadrágjának. Megmarkoltam, és nem engedtem.

A savfelhő már a fejem felett lebegett.

Mintha kötélen másznék felfelé, egyre előrébb küzdöttem magam a mágus lábain, és sikerült elkapnom a derekát. Tertios rugdosott, és az öklével püfölt, ahol ért; de szerencsére soha nem tanult pusztakezes harcot, így nem tudta, melyek azok az érzékeny pontok, amelyeket támadnia kellene. Az ütései így is fájdalmasak voltak, de élethalálharc zajlott köztünk, így kitartottam. A zöld pöfeteg szele a tarkómat bizsergette. Megperdítettem a mágust, és pajzsként tartottam magam elé.

A zöld gomolygás kirajzolta és beburkolta Tertios fejét és mellkasát.

Egy pillanatnyi artikulátlan üvöltés − aztán csend.

Tertios felsőteste elpárolgott, embertorzó volt csupán, amit az övénél fogva a kezemben tartottam. Halálával ismét láthatóvá vált, én azonban cseppet sem örültem a látványnak. A seb széle roncsolt volt, úgy nézett ki, mintha egy óriási vadállat falatozott volna a mágusból, vér azonban nem pettyezte a szőnyeget.

− Remélem, Tertios, megpihensz majd a pokolban! − mondtam a húsdarabnak, ami megmaradt belőle. − Mert nem szívesen találkoznék a kísérteteddel...

20.

A mágus távoztával hatását vesztette a mágia − bármi lett légyen is −, mely bebörtönzött Phestulan apát alakjába. A bilincsek még mindig a lábamon és a kezemen feszültek. Átváltoztam démon-úrrá, szürke bőröm majd' szétrepedt dagadozó izmaimon. Egyszerűen átharaptam agyaraimmal a csuklóimat összekötő láncot, majd lehajoltam, és puszta kézzel széthajtottam a bokám köré fonódó kovácsolt fémpántokat.

Felvettem Tertios alakját, aztán a szekrényben kerestem valami mágushoz illő öltözéket a börtönben összekoszolódott és szakadt csuhám helyett. Találtam egy nem túl feltűnő, szürke színű buggyos nadrágot, fehér gyolcsinget és egy csillagokkal tarkázott fekete palástot. Magamra öltöttem a ruhákat, majd behúztam a folyosón heverő holttesteket a szobába, aztán rájuk zártam az ajtót, és elindultam Arhan herceg lakosztálya felé.

Arhan herceg titkára fogadott − ez is olyan újítás lehet, gondoltam, ami valószínűleg nem nyerte el Benchon atya tetszését.

− Bejelentkezett király urunkhoz? − kérdezte az alacsony, gnómszerű emberke fontoskodó arckifejezéssel.

− Hogy bejelentkeztem-e? − emeltem fel a hangom. − Még egy szó és varanggyá változtatlak! Engedj utamra!

A titkár ijedten félrehúzódott előlem, és intett az alabárdos testőröknek is, hogy engedjenek be.

Ezután áthaladtunk egy üres várószobán − és a következő terem végében ismét katonák álltak, úgy látszik, a király merénylettől tartott. A lelepleződésem óta lett ilyen óvatos. Ennek ellenére bejutottam hozzá.

21.

A szobában félhomály honolt, mert a vastag sötétítő függönyök félig le voltak eresztve. A király az ágyában feküdt, de nem délutáni sziesztáját töltötte, ez szemmel látható volt, mert egy hosszú, szőke hajú lány mellét kóstolgatta éppen. Lehet, hogy az ebédet is kihagyta, olyan mohón nyalta a sötét színű, felmeredő bimbókat.

− Elnézést, uram − mondtam nagyot nyelve − de nagyon fontos dologról szeretnék önnel szót váltani.

A király nem hagyta abba a tevékenységét, mint ahogy a lány sem zavartatta magát − most vettem csak észre, hogy Arhan lába között motoszkál a kezével.

− Nemmmm... várhat... mmmm... a dolog öt percet? − kérdezte végül a király, hátra sem fordulva.

− Ha várhatna, akkor megbeszéltem volna egy időpontot a titkárával − feleltem nyersen.

− Jól van − sóhajtott lemondóan a herceg. − Az államügyek duplán okoznak kellemetlenséget. Egyrészt unalmasak, másrészt elveszik az időt más, több gyönyörrel járó foglalatosságtól. Na tűnj el!

Az utóbbi felszólítás nem nekem, hanem a szőke lánynak szólt.

− Mikor jöjjek vissza? – kérdezte a lány nyafogva.

− Majd hívatlak. Gyerünk, szedd a lábad! Odakint öltözz fel!

A lány felkapkodta földre szórt ruháit, és meztelenül kisietett az ajtón. A király is kimászott az ágyból, és egy selyem köntösbe bújt, majd papucsot húzott.

− Nos, Tertios, mi váratlan jöveteled oka?

Nem válaszoltam, de fejemmel a hatalmas, mennyezetes baldachin ágy két oldalán, cövekként álló testőrök felé intettem.

− Jól van, ti is menjetek ki! Nem kell félnetek, megbízom az udvari mágusban! − szólt embereinek Arhan.

Amikor a testőrök mögött becsukódott az ajtó, Arhan egy székbe vetette magát − Most már én is kíváncsi vagyok. Mondd hát, miért jöttél?

Én állva maradtam, és úgy válaszoltam.

− Meg akarnak ölni.

− Kicsoda? Honnan veszed ezt a badarságot? És vajon mi célja lenne a te megölésednek, mágus? − kérdezte nevetve a király.

− Senki nincs a szobában? – néztem körül aggódó arccal.

− A kérésedre kiküldtem mindenkit, még a testőreimet is.

− Jó. Tehát azt kérdezted, hogy kicsoda, és mi végre törne az életemre? Hát a Kaméleon, és azért, hogy a bőrömbe bújva jusson eléd!

A következő pillanatban való alakomat öltöttem magamra. A varázsló köntös mint könnyű lepel hullott le vézna testemről, emlékekre sóvárgó csápjaim pedig máris lendültek céljuk felé.

A király azonban gyorsabban reagált, mint vártam.

Ahelyett, hogy megdermedt volna a döbbenettől, és mozdulatlanul várt volna, mint birka a vágóhídon, székével együtt hátravetette magát. A bútor felborult, és Arhan odébb hemperedett. A félelem gyorssá tette: egy pillanat alatt felpattant, és máris az ágy mellett, ruhái kőzött heverő kardja után nyúlt.

− Miféle pokol teremtménye vagy te? – kérdezte iszonyodva.

− A végzeted! − mondtam volna, ha még emberi külsőmben vagyok, de való alakomban hangszálaim híján, még morogni sem tudtam.

A király felé vetettem magam, meg akartam akadályozni, hogy testőreiért kiáltson.

Arhan félrelépett az utamból, és kardjával felülről-lefelé vágott. Pengéje nyomán hosszú, gennyes seb nyílott harántirányban végig a mellkasomon. A fájdalom elviselhetetlen volt. Sűrű, sárgás vérem füstölni kezdett ott, ahol az acél hártyaszerű medúza-bőrömet széthasította. Embertelen hangon felrikoltottam.

Nem kellett volna.

Ennyi elég volt a testőröknek, hogy berontsanak a lakosztályba. Ketten alabárddal felfegyverkezve − ők az ajtó előtt strázsáltak −, és a személyi testőrök, akiket én küldettem ki a szobából. A királlyal együtt most már öten voltak ellenem.

Valódi testemben semmi esélyem nem lett volna ellenük, gyorsan magamra öltöttem hát a démoni síkon viselt alakomat. A kapott seb azonban megmaradt. Vastag rinocéroszbőröm alól kilátszott a kékes, elszíneződött hús.

A katonák lába a földbe gyökerezett a megdöbbenéstől.

Felhördültem. Hangom mint a vérszomjas oroszláné, mint a mennydörgés, mint a forgószél sivítása.

A következő pillanatban emberfeletti szökkenéssel a testőrök gyűrűjében termettem. Karjaimat széttártam: az alkaromon és felkaromon végigfutó kemény tüskék két ellenfelem hasát felhasították, hiába próbálták visszatartani kibuggyanni készülő beleiket. A harmadik katonának egyszerűen átharaptam a torkát, és a véres húscsomót az utolsó, még életben levő testőr arcába köptem. Ellenfelem hátratántorodott, és vakon kaszált egyet az alabárdjával. Az éles fegyver elsüvített a fejem felett, én pedig ütéstávon belülre lépve öklöm egyetlen csapásával bezúztam a koponyáját.

Egy kard vágott a hátamba, majd éles pendüléssel kettétört kemény háttaréjomon. A király még soha nem harcolt démonnal, így nem tudhatta, hogy a gerincoszlopot acélnál is keményebb csontkinövések védik. Az ütés erős volt ugyan, de a múló fájdalmon kívül komolyabb kárt nem tett bennem. Ráadásul Arhan elvesztette egyetlen fegyverét.

Megperdültem, és visszaváltoztam kocsonyás testű valómba.

Csápjaim a király felé lendültek.

Ő nem próbált menekülni, közelebb lépett, és a mellkasomba mártotta a kardcsonkját. Oda szúrt, ahol sejtése szerint a szívemnek kellett volna lennie. Ismét hibázott: emberi mércével gondolkodott, emberként cselekedett. Ennek ellenére majd' megőrültem a fájdalomtól, melyet a hideg acél érintése okozott. Bosszúból a kegyetlenebb és gyorsabb utat választottam gondolatai megszerzésére. Ezt általában el szoktam kerülni, mert áldozatom emlékei töredezettek lesznek és bizonyos részletek elveszhetnek − de kínzásként nincs borzasztóbb, mikor teljesen kiszipolyozom valaki agyát.

Kaleidoszkópként, teljesen összekeveredve ömlöttek át agyamba a király emlékei.

Fiam, ne feledd, szolgáld híven a birodalmat, ahogy családunk minden tagja tette!

Apám, kérlek, vedd meg nekem!

Te ribanc, az enyém leszel!

Anyám, ehhez semmi közöd!

Aki ellenem szegül, azt mind hányjátok kardélre!

Húzzátok jó magasra!

Mágus, neked adom az alakváltót, de azt akarom, hogy szenvedjen a halála előtt!

Szörnyeteg, megöllek!

Arhan király arca elsápadt, mintha minden vér kifutott volna belőle. Az eddig rángatózó végtagjai elernyedtek. Az agyában az erős inger hatására elpattant néhány ér, de nem halt meg − kómába esett. Nem érdemelte ki, mégis, az egyik testőr tőrével kíméletből elvágtam a torkát.

Elengedtem a holttestet, és kifújtam magam. Körülöttem megcsonkított holttestek hevertek, és vér, vér, vér, literszám.

Király lettem, teljesítve ezzel Hemlegarth akaratát.