1.

Oleyman szultán körül három apródja sürgölődött, ketten a palástot adták rá, a harmadik pedig a csizmája orrát fényesítette, hogy egy piszokfolt se maradjon rajta. Hamarosan megérkezett negyedik társuk, aki két testőr és a mullah kíséretében Khittara koronáját hozta a kezében, bársonypárnán.

A mullah a szultán fejére helyezte a tömör aranyból készített, ékkövek díszítette ötvös remeket. A rubinok szinte lángolni látszottak az ólomüveg ablakon beáradó délutáni napfényben. Az uralkodó megigazította fejékét, majd odahajolt a trónterem hátsó falába fürt kémlelőnyíláshoz, melyen át szokásához híven, megjelenése előtt szemrevételezte a rá várakozókat. A túloldalon, a trónszéktől balra egy festmény függött, mely magát Oleyman szultánt ábrázolta − és csak közelről nézve tűnhetett fel, hogy − az ilyen pillanatoktól eltekintve − a vásznon feszítő alak szemgödrei üresen sötétlenek.

A messze földről, az Üvöltések-tengere északabbra fekvő partvidékéről érkezett nemesek mit sem sejtve az avatatlan szemtanúról, áhítattól fénylő arccal, hátrabicsaklott fejjel, nyakukat forgatva a mennyezet freskóit bámulták.

A falfestményen ötven éven át dolgoztak Khittara legnagyszerűbb mesterei. A vallásos témák közül a nemesek csak néhányat ismertek fel, azokat, melyeken Hemlegarth, a kecskeszakállas, nagyorrú főisten is megjelent. Beshyth, az Idő istene megteremti a világot, az emberek megjelennek az új létsíkon, Hemlegarth fiakat és lányokat nemz, Hemlegarth és fiai csatája (egyedül Erran tartott ki apja mellett), a világ felosztása az istenek között. Minden freskó apró mozaikdarabokból lett összerakva, melyeken a mesterek ujja nyomot hagyott, így a felületén szétszóródott a ráeső fény, és ezáltal élővé varázsolta a jeleneteket.

Több száz évvel ezelőtt a khittaraiak még másfajta isteneket imádtak, ám új uralkodó ház került hatalomra, mely északról, Dergániából származott. Ekkor kezdődtek a mélyreható változások, melyek nem csak a vallást − a dergánok istenüket is magukkal hozták, így került Erran a legfőbb helyre − hanem a birodalom egész életét áthatották. Khittara továbbra is Szultánátus maradt, és a legfőbb udvari tisztségek is megőrizték eredeti nevüket, de lassanként északi típusú királysággá alakult át. A változás nem ütközött erős ellenállásba, mivel a lakosság a tengerparti részen összpontosult, és a kereskedelem révén a Szultánátus sokkal szorosabb kapcsolatokat ápolt Észak-Maldiberan országaival, mint a Délen elterülő birodalmakkal.

Oleyman szultán meglepetten vonta össze a szemöldökét: a követek egyike ismerős volt számára: a magas, sovány termetű, körszakállas férfiban Barran grófjára ismert. A gróf húsz éve járt először Khittarában, azon nevezetes esemény jóvoltából, midőn Oleyman, aki akkor még csak herceg volt, házasságra lépett a Pers Királyság uralkodójának nővérével. A fiatalember, aki a jelenlegi követséget vezette, nyilvánvalóan nem lehetett ő, de a hasonlóságból fakadóan rokona, talán a fia kellett legyen.

Remélhetőleg nem csak külsőleg hasonlít az apjához, gondolta a szultán.

Barran gróf egyenes és szavatartó, elveihez a végletekig ragaszkodó és ebből kifolyólag kissé merev ember volt. Minden hívságot, pompát és cicomát megvetett, ezért még az uralkodó előtt is dísztelen, nyakig begombolt fekete mentében jelent meg. Kezében tartott kalapját sem ékítette színes toll, és csizmája orra sem kunkorodott fölfelé, a legújabb udvari divattal ellentétben. Mindig fukarul bánt a szavakkal, és mondandóját soha nem burkolta cikornyás mellékmondatok sűrűjébe.

− Ellenségnek sem kívánhat nemesebbet az ember, hát még barátnak! − zárta le gondolatai sorát a szultán, látván, hogy vendégei nyaka már kellőképpen elfáradt. Elérkezett a megfelelő pillanat. Intett apródjának, aki kitárta előtte a trónterembe nyíló ajtót Az uralkodó méltóságteljes lassúsággal lépdelt márvány trónusáig, majd hosszú palástját kissé megemelve helyet foglalt, mialatt testőrei felsorakoztak két oldalán. Apródjai, valamint a mullah a trónhoz vivő lépcsőkön, kissé lejjebb álltak meg. Az oldalajtón ekkor sietett be Arhan herceg, és apja neheztelő pillantásától kísérve elfoglalta helyét a szultán jobbján.

− Üdvözöljük önöket, urak! − csendült fel Oleyman szultán érces hangja.

A követek térdre ereszkedtek, és homlokukkal megérintették a vastag, bíborszín szőnyeget.

− Emelkedjenek fel, és osszák meg velünk jövetelük célját!

Barran gróf engedelmeskedett egyedül a felszólításnak. Előrelépett, míg társai továbbra is lehajtott fejjel, térdelve várakoztak.

− Kegyelmes Oleyman szultán! − szólt a gróf. − Jómagam, Barran kilencedik grófja, és társaim rossz hír hozói vagyunk. Radomir király, királyi hitvesed öccse, Persion uralkodója alig két hete elhalálozott.

Oleyman szultán felvonta a szemöldökét.

− Hogyan történt? – kérdezte.

− Festővászna előtt ülve, ereje teljében ragadta el őt a váratlan halál.

Itt Barran gróf szünetet tartott, és elmorzsolt egy rövid imát a bajusza alatt.

− De nem a rossz hír meghozása szólított minket ily' távolra hazánktól. Mivel Radomir királynak míg élt, nem született fiú gyermeke, ezért női ágon kell öröklődnie a trónnak. Azért jöttünk, hogy a koronát felajánljuk fenséged fia, Arhan herceg számára.

Oleyman szultán homloka ráncba szaladt, és ettől még a koronája is megbillent a fején. Nem viselte meg túlságosan uralkodótársa halálhíre, hiszen csupán felesége nem túl hízelgő jellemzéséből ismerte, inkább a követ szavai voltak azok, melyek elgondolkodtatták.

− Megtisztelő, hogy a fiamra gondoltatok. De úgy tudom, vannak mások is, kik igényt tartanak Persion koronájára... − dörmögte, és a mondatot befejezetlenül lógva hagyta a levegőben.

− Való igaz, fenség. Radomir királynak ugyan nem született sem egyenes ági, sem fattyú gyermeke, leányágon azonban hárman is trónra kerülhetnének... − A persi nemes hangján nem érződött se meglepődés, se kényszeredettség, amikor elismerte a közismert tényt. − Fenséged fiánál azonban nincs igazabb várományosa a királyi címnek.

Az ifjú Barran gróf nem bocsátkozott részletekbe, és nem említette meg a vetélytársak neveit, mivel a szultán nyilvánvalóan tudta, hogy kik jöhetnek számításba Persion jövendő uralkodójaként.

Arhan herceg az elhunyt Radomir király nővérének méhéből származott, míg a másik két trónkövetelő Radomir apjának, Deleron királynak a leánytestvéreitől eredeztette igényét. Mindkét leány a szomszédos országok uralkodóihoz ment feleségül. Selena két évvel később született Deleronnál, és az ő unokája volt az egyik trónigénylő, Vosca Elhongar, a Themsey Szövetség uralkodójának kisebbik fia. Margót újabb hat év elteltével követte nővérét a sorban, és később ő adott életet Mayhewnak, aki időközben a Skald Birodalom trónját is megszerezte magának.

− Ó, fenség! − kiáltott fel a főúri küldöttség vezetője, Barran gróf. − Országunk megosztott, a bárók kiskirályokként uralkodnak, saját birtokaikként uralva a szolgálatuk fejében kapott földet. Ők azt szeretnék, ha egyáltalán nem koronáznánk senkit királlyá. De a népnek újra egy erőskezű uralkodóra lenne szüksége, aki magasba emeli országunk sárba tiport zászlaját!

A gróf úgy állt a szultán előtt, mint aki karót nyelt, de szavait élénk taglejtésekkel kísérte, arcáról pedig lerítt, hogy hisz is abban, amit mond.

Oleyman szultán unottan legyintett.

Ismerte a Pers Királyság problémáját, túlontúl jól. Apja tudakozódott, mielőtt fiának feleséget választott volna.

A királyság már húsz évvel ezelőtt is gyenge lábon állt, ereje szétforgácsolódott, és függetlenségét csak azért őrizhette meg, mert szomszédait, a Themsey Szövetséget és a Skald birodalmat szintén belviszály átka sújtotta, vagy éppen egymás ellen háborúztak. Az egykor virágzó ország ebek harmincadjára jutott, mert gyengekezű uralkodók egész sora követte egymást a trónon, akik a kezdetben hatalmas királyi birtokokat minden csip-csup érdem elismeréseként bő kézzel osztogatták. Egész addig, mígnem hat főúri család osztozott a királyság termőföldjének majd' egészén. Persion királyi hadserege felbomlott és szétszéledt, mert a lovagok mind a bárók hűbéreseivé váltak, hisz' csak így remélhették, hogy a szolgálatuk fejében kapott jutalomból fenn tudják tartani költséges fegyverzetüket, és növelhetik csatlósaik számát.

Külön-külön a bárók mindegyike jól kormányozta birtokát, de a királyság haldoklott, s csak a szokás és a nagyság emléke óvta meg a szétdarabolódástól.

Deleron, Radomir király apja egy világos pillanatában rádöbbent, hogy erős szövetségesre van szüksége, ezért szorult helyzetéből kiutat kutatván lányának, Dorianak a tenger túlpartján keresett férjet. Oleyman apja elfogadta az ajánlatot, és házassággal pecsételték meg a Pers Királyság, valamint Khittara szövetségét. Khittara uralkodója fegyvereseket ígért, kiknek zsoldját is állta volna, míg Persion királya cserébe lemondott volna tengerparti kikötői egy részéről.

A mennyegzőt követően azonban még tovább romlott a helyzet. Mielőtt a khittarai csapatok megérkezhettek volna, Deleron király vadászbalesetet szenvedett, és belehalt sérüléseibe. Fia, Radomir még kiskorú volt, így a báróknak nem került nagy erőfeszítésébe rábírni őt, hogy a hatójukból alakított Kormányzótanácsnak adja át az ügyek intézését. A Kormányzótanács aztán felbontotta a Khittara és Persion közötti szövetséget, így a két uralkodó által megkötött alku kútba esett.

Radomir király nagykorúvá érvén megpróbálta visszaszerezni a hatalmat, de a bárók, amit egyszer a markukba kaparintottak, többé már nem engedték ki a kezükből. A király csak Jymelinben, a fővárosban és az ország terméketlen hegyvidéki részén számított teljhatalmú uralkodónak. Hadsereggel nem rendelkezett, udvaroncai mind a bárók emberei közül kerültek ki, így tudtuk nélkül semmit nem tehetett ellenük. Radomir király hamarosan belefáradt a küzdelembe, megkeseredett ember lett, kinek csak a festészet jelentett örömet. A tájképek pingálása szenvedélyévé vált, és ebben végre megtalálta a megnyugvást: a festésen kívül szinte semmi nem érdekelte...

Oleyman szultán agyán átfutott a gondolat, hogy ha fiát elengedi, lehet, hogy soha többé nem látja viszont, olyan zavarosak a viszonyok a Pers Királyságban. A bárók csak az erő szavára hallgatnak, és mindannyiuknak van magánhadserege. Sok időbe telik majd megtörni őket. Viszont ha Arhan sikerrel jár, az Üvöltések-tengere közeli partszakaszán elterülő két királyság egyesül majd, Maldiberan legnagyobb birodalmát alkotva ezzel. Aztán pedig ki tudja? Lehet, hogy egész Észak behódol majd...

− Gróf uram, szavaid szépen csengenek fülünknek. De halljuk, milyen támogatást tudsz felajánlani fiunk számára, és mi lesz a többi trónkövetelővel?

Barran gróf elmosolyodott.

− Fenség, ha jó szelet kapunk visszafelé, egy hét alatt átszeljük az Üvöltések-tengerét. Persion város kikötőjéből szintén egy hét kell, hogy a fővárosba, Jymelinbe érjünk. Fenséged fia lesz az első, aki bejelenti az igényét a trónra. Hemlegarth főpapja mellettünk áll. Ő fogja megkoronázni Arhan herceget. Ha pedig megkoronázták, az eddig habozó persi nemesek is csatlakozni fognak hozzánk, efelől kezeskedem.

− A persi nemesek, kivéve a bárókat, ugye, így értette?

− Igen, fenség − ismerte el kényszeredetten a gróf. − De úgy vélem, a bárók többsége is behódol majd az uralkodónak. A Kormányzótanács már nem működik, a bárók két legerősebbike, Ayuman és Pheristes ellentéte miatt. E két báró már a seregét is felsorakoztatta a birtokhatáron. Bármikor kirobbanhat közöttük a háború. A többiek ebbe nem akarnak belekeveredni, így hát tanácstalanul meghúzzák magukat sasfészkükben, és kivárásra játszanak.

A szultán arca nem árulta el, hogy a gróf által felvázoltak milyen megkönnyebbüléssel töltötték el. Ha a két legerősebb báró meggyengíti egymást, a királyság érett gyümölcsként hullik majd fia ölébe.

− Urak, halljátok hát döntésünket. Persion koronáját, melyet felajánlottatok, fiunk nevében köszönettel elfogadjuk. Arhan herceg ötszáz jó lovagunk és az udvari mágusunk kíséretében holnap hajnalban önökkel egyetemben hajóra száll. Seregünk nagyobbik része pedig néhány héttel később, szárazföldi úton, Khamedet megkerülve, Lekhtanon keresztül érkezik majd, hogy a hatalom megszilárdításában segédkezzék.

− Hemlegarth áldja fenségedet! − kiáltotta Barran gróf lelkesülten. − Végre sikerül megtömi az önkényeskedő bárók hatalmát! Újra szép idők köszöntenek a Pers Királyságra!

− Reméljük, nem csalatkozunk reményeinkben − jegyezte meg hűvösen a szultán, majd elbocsátóan intett. − Most menjenek, pihenjék ki magukat. Nem sok kényelemben lesz részük a visszaúton...

2.

A hívás váratlanul ért.

Vernhya tekercsei tartalmazzák a varázsigéket, melyekkel mód nyílik más síkok teremtményeinek megidézésére, de az soha nem jutott eszembe, hogy egy másik sík lényei hozzánk hasonlóan ismerhetik ezen igéket, és ők ugyanígy képesek megidézni bennünket.

Magam mögött hagytam Malvyl, a démonvár füstölgő romjait. Fekete sátánlovam nyakára hajolva Dél felé, a nappal szemben vágtattam. Hátasom hat zömök lábának léptei nyomán szikrák pattogtak a gránitköves úton, lobogó sörénye, lobogó fonatai sötét lángnyelvek gyanánt nyaldosták arcomat. Paripám szemében a vulkán tüze lobogott, vörösebben ragyogva, mint a felkelő nap hegyek fölé kúszó bíbor tányérja. Most épp démonúr alakomat viseltem, tüskés kinövésekkel a végtagjaimon és végig a gerincem mentén. Testemet pikkelyek borították, de arcom emberi arc volt, eltekintve attól, hogy fülem hegye kicsúcsosodott, mint az elfeké, orrom helyén csupán két apró nyílás sötétlett, és szemgödreim üresen tátongtak. Nem volt szükségem orra, hogy szagolhassak, sem szemre, hogy lássak. Sokkal intenzívebben érzékeltem a környezetemet, mintha emberi érzékszervekkel vert volna meg a Sors. Bár most nem sok előnyét láttam nem emberi érzékeimnek, mert mindent belengett az égett hús émelyítően édes bűze, és bármerre pillantottam, csupán a pusztulás lehangoló nyomai tárultak elém.

A táj kihalt volt, a földet felperzselték Ardún sárkánylovasai. A homok megfeketedett, a talaj kiszáradt és táblákra töredezett, s a kövek is majdnem megolvadtak a tűzviharban, amit ránk szabadítottak. A fák koromszín csonkok voltak csupán.

Kemény csata dúlt a síkon és a várfalak tövében. Beszorítottak bennünket Malvyl várába, és ostromzár alá vettek A sárkányok, a hegy nagyságú, méregzöld színű, lófejű, lebernyeges szárnyú fenevadak, korcs elfekkel a nyergükben, a levegőben kerengtek, és bendőjük forró tartalmát démonaimra okádták. Nem menekülhettünk előlük az épületek belsejébe, mert akkor a falak védtelenül maradtak volna, könnyű prédául a létrákon, valamint kampókra erősített köteleken felkúszó patkány lényeknek.

Szárnyas démonaim, a ba'alstrák túl kevesen voltak, és semmit sem tehettek a hatalmas, lángokádó szörnyetegek ellen. Karmuk kicsorbult a vastag pikkelyeken, agyaruk elvásott a szaruhártyák borította bőrön. A sárkánylovasok szerencsére nem voltak ilyen ellenállóak. Jó néhányukat sikerült kivetni a nyeregből − volt akinek a szárnyas démonok csak a fejét tépték le, és a teste továbbra is délcegen ült bestiája hátán, és volt, aki kiomlott beleit markolva, sikoltva zúzódott véres hús- és csontkupaccá a sziklás talajon. Ha démonaim többen vannak, talán sikerül meghátrálásra késztetni a sárkánylovasokat, de így nem volt esélyük. Néhány ba'alstra az elfek bűvös íjaitól találva hullott le az égből a többségüket azonban a sárkányok perzselő lehelete égetette porrá. Halálukkal senki nem tarthatta vissza a zöld szörnyeket, hogy tüzet köpködve ránk ne rontsanak.

Démonaim vesztét látva őrjöngve vetettem magam a csata sűrűjébe. Teljes mágikus erőmet egy lángoktól védő pajzs fenntartására fordítottam, így a szárnyas fenevadak nem árthattak nekem. Pajzsom védelmében mindig a legveszélyesebb ponton bukkantam fel − ott, ahol a patkánylények tömege már-már elözönlötte a falat −, hogy erőt öntsek aldémonaimba. Kimeresztett karmú mancsom egyetlen csapásával tíz patkánylényt sepertem le a mellvédről, némelyiküknek véres péppé morzsoltam fejét, másoknak gyomra tartalmát fordítottam ki, vagy végtagjukat haraptam le, és köptem vele szembe őket. Karom könyékig patkány vérben ázott, és patkányvér csorgott a pofámból is. Hiába tomboltam azonban féktelenül, ellenfeleink végeláthatatlan, sivító hordákban hömpölyögtek fölfelé, és hamarosan már mindenütt ott nyüzsögtek a várfalon. Ennek a ténynek mindössze egy pozitívuma akadt, a sárkányok ezt látva már csak tétlenül köröztek a fejünk fölött, és többé nem csaptak le ránk, mert azzal a saját seregüket is ritkították volna. Ardún talán nem bánta volna emberei halálát, ha én is együtt veszek velük, de furcsa módon nem ő irányította az ostromot, és helyettese hosszabb távra tervezett. Ha legyilkoltatja a patkányokat, akkor lesheti, hogy mikor tartanak vele legközelebb a démonok elleni harcában.

A patkánylények ocsmány pofájúak, apró termetűek, de annál veszélyesebbek voltak. Sunyi ábrázatukhoz méltón harcoltak: a náluknál hatalmasabb démonok térdhajlatát vették célba. Sarlóhoz hasonló fegyvereikkel átvágták a lábinakat, majd a földre került démon fejét elválasztották testétől. Katonáim sorra hanyatlottak le, és hiába vittek magukkal tízannyi támadót a túlvilágra, ellenfeleink ezt meg sem érezték. Olybá tűnt, mintha minden halott társuk helyébe kettő bukkanna elő, egyre csak jöttek és jöttek. Hamarosan már csak én maradtam talpon, egyedül, hátamat egy félig leomlott bástyának vetve, szemben a tolongó patkánylények armadájával. Körülöttem szénakazlakként tornyosultak elesett társaik hullái, azonban a patkányok végzetükből nem okulva, átgázoltak a tetemeken, és megpróbálták begyűjteni a legértékesebb trófeát, a fejemet.

Nem sok hiányzott hozzá, hogy lebírjanak. A fáradság kezdett úrrá lenni rajtam, villogó karmaim − melyek véres nyomot hasítottak támadóim soraiba − egyre lassabban mozogtak, tagjaim elnehezedtek, mintha ólomból öntötték volna őket. Egyetlen vágyam lett, hogy megpihenhessek végre, de tudtam, hogy ki kell tartanom, mert közelít a segítség. Aztán majdnem az utolsó utáni pillanatban meg is érkezett.

Beruda serege a felhők mögül előrontva oldalba kapta Ardún sárkánylovasait. Fekete szőrű, vámpír-denevérek ezrei rajzottak elő a semmiből, és a hegynyi fenevadakat irányító elfekre rontottak. A sárkányok nem tudtak mit tenni ellenük, támadóik túl sokan és túl gyorsak voltak. Tízesével-húszasával belecsimpaszkodtak a sárkánylovasokba, fehérlő szemfogaikat a vékony bőrön át a vénába mártották és az utolsó cseppig kiszívták áldozataik vérét. A korcs elfek ereiben keringő savó számtalan denevért megmérgezett, de ez már nem segített a lovasokon: sorra potyogtak ki a nyergükből. Az irányítás nélkül maradt sárkányok egy ideig fékeveszetten tomboltak, tüzet leheltek minden irányba, de aztán elröpültek fészkelő helyük, a Wardar-hegység felé. A patkánylények látva a hatalmas bestiák távozását, rendezetlen csürheként visszafelé özönlöttek, hátat fordítva az elfoglalt és lerombolt falaknak. A denevérek azonban most őket vették célba, és a menekülők többsége nem érte el a mezőn sötétlő lyukak biztonságát.

Oly hirtelen ért véget a csata, hogy egy pillanatig fel sem tudtam fogni, hogy magamra maradtam. Vérmocskosan álltam a tengernyi hulla közepén, fáradtan, leejtett karokkal. Aztán egy hatalmas, fióksárkány nagyságú denevér landolt mellettem Egy pillanat alatt démoni alakot öltött, és átölelt.

− Nagy győzelmet arattunk ma, testvér! − mondta vigyorogva Beruda.

− Igen − értettem egyet, és körbepillantottam az elhulltak tetemei borította megfeketedett síkon. − Nagy győzelmet arattunk. Hányinger környékezett, de erőt vettem magamon. Aztán csak álltunk, egymást átölelve, miközben lassan eleredt az eső, és eloltotta a még mindig parázsló tüzeket...

3.

A gondolataimba merülve vágtattam, így nem vettem észre, amikor elkezdődött. Csak arra emlékszem, hogy furcsa érzés környékezett. Kezdetben nem volt kellemetlen, leginkább a viszketéshez hasonlítanám. Az ülepemnél éreztem meg először, majd az égető érzés egész testemen eluralkodott, és egyre erősödött.

Visszafogtam lovamat, és körbepillantottam, ellenséges mágus vagy démon után kutatva. Amit láttam, megrémített.

A nyomasztó, fekete vidék kezdett kifakulni körülöttem, mint amikor a nap kiszívja a vászonra felvitt kép színét. Eltűntek a füstölgő facsonkok, a megolvadt kövesút a lábam alól, és éjszínű sátánlovamnak is csak értetlenül hátrafordított, fújtató pofájából elővillanó szemét láttam már. Hűvös, szürke köd kavargott körülöttem, olyan érzést keltve, mintha megvakultam volna.

A semmiben lebegtem, súlytalanul.

Aztán jött egy fényes villanás, és forgószél kapott fel. Megpörgetett, próbált ízekre szaggatni, kisvártatva azonban, oly hirtelen, ahogy keletkezett, teljesen váratlanul elült.

A látásom hamar visszatért. Gyorsan felmértem, hová kerültem.

Csiszolt kockakövekből összerótt épület kereszthajói találkozásában, a nem túl magas kupola alatt álltam. A kupolát tartó pilléreket tízlábnyi magasan festett üvegablakok sora szakította meg. Megfordultam. Hátam mögött tömörnek tűnő, fából ácsolt asztalszerűséget láttam, azon túl pedig egy félkör alakú mellvéd magasodott, mely pacsirtafészekként tapadt az épület hátsó falához. Előttem viszont sivár folyosó nyújtózott hosszan, míg egy kilazult zsanérjain lebegő ajtószárny útját nem állta. Az ablakokon és a megvetemedett ajtó résein beáradó fény megvilágította a kétlábnyi széles folyosó mentén, félköríves beugrókban álló emberszobrokat. Mesterien megmunkált, márványból faragott alkotások voltak. Sok ember, sok évi munkájába telhetett, míg elkészültek. Megvető vigyorra húztam a számat. Erre fecsérlik az idejüket, mikor háborúzni is lehet!

Alig pár lépésre tőlem egy térdeplő ember vonta magára a figyelmemet. Kisebb termetű volt, mint az én világom rabszolgái, így a vállamig sem ért, de egyébként alig különbözött tőlük. A férfi koponyája tetejét kopaszra borotválta, testét pedig bő, barna színű, durva anyagból varrott ruha fedte, melyet derékban színes zsinórral fogott össze.

A térdeplő férfi körül idéző pentagramma ábrája volt felrajzolva. Az ötszög csúcsaiban gyertyák égtek. Közelebb léptem hozzá, de ahogy a pentagramma vonalához értem, láthatatlan erő vetett hátra, és erős fájdalomhullám öntött el.

Ekkor döbbentem rá, hogy megidéztek. Megpróbálkoztam a Távozás igéjével, de nem történt semmi. A mágiám nem működött ezen a síkon! Ráadásul démoni alakom viselése is fájdalommal járt, valószínűleg azért, mert ez a forma nem létezett ebben a világban.

A férfi mondott valamit, amit nem értettem. Aztán intett a kezével. A mutatott irányba fordítottam a fejem, és akkor megláttam a nekem szánt áldozati ajándékot.

Meztelen, fiatal férfi feküdt a földön, a nagyorrú márványszobor lábánál. A férfi csuklóját és bokáját gúzsba kötötték, ezáltal teljes mozdulatlanságra kárhoztatván őt. Szakadt rongyai sem tudták elrejteni soványságát, bordái majd' kiszúrták bőrét. Száját betömték, de szemében láttam az iszonyatot, amit a megjelenésem váltott ki.

Közelebb léptem hozzá, felvettem valódi alakomat, és csápjaimmal körbefontam a fejét.

Emlékek

Fiatal fiú vótam, alig tíz éves. Három testvéremmel együtt vacogva bújtunk meg az ágy alatt. Odakinnrő' behallatszott anyám sírása, aztán egy pofon csattant.

− Nem engedem! − kiáltotta anyám. Újabb pofon fojtotta belé a szót. Tompa puffanást hallottam, és anyám elhallgatott.

Apám betántorgott a szobába. Részeg vót, mint mindig.

− Hun' vagytok, büdös kölkök! − kiáltotta rekedt hangon. − Itt van egy pap, aki megvén' vanamelyikőtöket! Odaadnám mindegyikőtöket, hogy ne pusztíccsátok itt nekem tovább a kenyeret, de neki csak egyikőtök kéne...

Én vótam legkijjebb. Megpróbátam még jobban elrejtőzni, és a sarok felé nyomakodtam, de a testvéreim eltótak maguktól, és apám megragadta a bokámat.

Hiába kapaszkodtam tíz körömmel a döngölt agyagpadlóba, kihúzott az ágy alól. Apám rossz néven vette, hogy nem engedelmeskedtem, és le kellett hajolnia, hogy megfogjon, ezért lekevert egyet, amitől eleredt az orrom vére, majd megragadva a hátamon a ruhát, felkapott, mint az üregi nyulat szokta vót, és kitántorgott velem a viskó elejbe.

Egy kövér, malacszemű pap várt rám. Átvett apámtól, és ő is pofán vágott miheztartás végett.

− Jó dolgod lesz, kölyök, meglásd! − mondta, miközben csuhájába törűte vérfoltos mancsát. Utána csuhája mérhetetlen mélységű zsebébe süllyesztette a kezét, és amikor előhúzta, öt réz garas csillogott benne. Apám morgott valamit, amit köszönetnek is lehetett érteni, aztán elbattyogott a kocsma irányába.

Korbács csattant a hátamon.

− Dolgozz, büdös paraszt! Reggelre fel legyen súrolva a padló! Ha püspök urunk piszokfoltot talál, egy hétig nem kapsz vacsorát!

Tovább dogoztam, bár tudtam, hogy semmi értelme. A püspök mindig tanált piszokfoltot.

− Fiam! − mondta Benchon atya. − Hemlegarth isten megjelent álmomban, és feladattal bízott meg. Kívánsz-e segíteni?

− A legnagyobb örömmel − mondtam, pedig egy tagomnak sem akaródzott. De már jól belím verték az engedelmességet, ezért bármit kértek is, a papoknak nem mondtam nemet.

− Derék dolog, fiam! − mondta bólogatva Benchon atya. − Istenünkért feláldozni magad, ez a legnagyobb dicsőség. Hemlegarth bizonyára a jobbján biztosít majd neked helyet, bármilyen méltatlan dolgokat cselekedtél is az eddigi életedben.

A pappal elhagytuk a hegytetőn épült kolostort, és három napon át gyanogoltunk. Végül megálltunk egy útszéli, romos, régi templom előtt.

− Hajts fejet Hemlegarth isten előtt! − szólt Benchon atya, és én engedelmeskedtem. Aztán rám zuhant a sötétség...

Undorító, félelmetes és hátborzongató démon jelent meg a semmiből. Páncélinget viselt, melyből hegyes tüskék meredeztek mindenfelé. Ezek a tüskék azonban nem kovácsmester művei vótak, hanem ocsmány, pikkelyes bőréből sarjadtak. Taréjként futottak végig lábai külső élén, az alkarján és a gerince mentén. Ábrázata a miséskönyvben látott pokolfajzatra emlékeztetett − amit nemrégen Benchon atya mutatott nekem −, üres szemgödreit látva megborzongott a lelkem. Pokolbéli ördög vót nem vitás. Az atyák sokat bestétek róla. Értem gyött, pedig mindig igyekeztem azt tenni, amit Isten szolgái parancsoltak nekem.

Aztán a lény a szemem láttára átalakult. A teste kocsonyás lett, a nedvek kavargása átlátszott sárga bőrén, feje helyén meg egy halom csáp tekergett ide-oda, mint nyüzsgő kígyófészek.

Közelebb lépett hozzám − Hemlegarth segíts! −, és a csápjai...

4.

A maslami kikötőben hatalmas tömeg verődött össze, hogy lássa útra kelni a királyi flottát. Végig, a soktornyú palota kapujától a part mellett horgonyzó hajókig hömpölygött a nép. Szűk volt a hely, az emberek hiába tolakodtak, lökdösődtek szitkozódva, hamarosan egymásnak szorultak, mint a heringek. Aztán izzadságtól bűzlő masszaként nyomakodtak előre, de hullámaik megtörtek a kockakövekkel kirakott út mentén, kősziklaként álló, vörös köpenyes gárdisták során, akik egymásnak vetett vállal, két kézzel markolva lándzsájukat, élő kordont vontak a palotától egészen a mólókig. Megpróbálták fenntartani a rendet, egyelőre sikerrel. A gárdisták hátat fordítottak az érkezőknek, és így, bár a legközelebb álltak, ők láttak a legkevesebbet a felvonulásból.

Amikor kitárultak a királyi palota három ember magas kapui, az emberek egy utolsó rohamra indultak. Egymás sarkára tiporva, kiáltozva és átkozódva próbáltak előrébb jutni, hogy jobban lássanak. Az elöl állók nekiszorultak a gárdistáknak, akik a nagy nyomástól ugyan kissé meginogtak, de kitartottak. Néhányan sikoltva tűntek el a lábak alatt, de senki nem törődött velük. A kimeredt szemek a húsz láb magas aranyozott kapuszárnyak között kisorjázó lovagokra tapadtak.

A házak ablakaiban és a tetőkön fürtökben lógtak az emberek, de néhány élelmes hajótulajdonos még náluk is jobb helyre lelt: vendégeikkel együtt az árbockosárból figyelték a kikötőbe vezető utat.

Volt is mit nézni! Háromszáz lovag vonult az élen, csillogó páncélba öltözve, a nap fénye szikrát hányt tükörsima mellvértjükön, leeresztett, ék alakban előreugró sisakrostélyukon, és lovuk oldalára akasztott, csepp alakú, címeres pajzsaikon. Ötös sorokban haladtak, vállt vállnak vetve, és szinte egyszerre koppantak a nemes paripák patái a kockaköveken. A lovak lépésének ütemére az acélsisakok csúcsán vidáman bólogattak a színes tollforgók, s csengve ütődtek össze a kengyelbe bújtatott lábakat fedő vértek és a lovagok oldalán függő, díszes tokokba bújtatott, kétkezes pallosok.

A tenger felől fújó sós szellő meglobogtatta az élen haladó lovas által magasba emelt királyi, fecskefarkú, csíkos lobogót. Láttára egy emberként fakadt fel a tömegből az áhítat sóhaja, mely észvesztő éljenzésbe csapott át. A zászlóvivő rezzenetlen arccal lovagolt tova, pedig bizonyára nem lehetett könnyű a hosszú rúdon lobogó vásznat kinyújtott karral a magasba tartani.

A háromszáz lovag mögött haladt kecses lábú, fakó sárga paripáján Arhan herceg, Persion jövendő királya. Az ifjú hajadonfőtt lovagolt, páncél helyett buggyos ujjú zekét, testhez simuló piros nadrágot és fekete, hosszú szárú csizmát viselt. Skarlátszín, nehéz köpenye kitárt szárnyú madárként terült szét mögötte. Fekete, egyenes szálú, pomádétól fénylő haj keretezte pirosítóval behintett, keskeny arcát, melyből tágra nyílt, kissé dülledt szemek fürkészték az éljenző tömeget. Késpenge vékony, hosszan elnyúló ajkai gúnyos és elégedett mosolyba görbültek.

A herceget Tertios, az udvari mágus követte hintója rejtekébe húzódva. A hintó méltóságteljesen rugózva gördült, utasa meg sem érezte a kockakövek illesztési hiányait követő döccenéseket.

Az udvari batár ablakai be voltak függönyözve, így senki sem láthatta a mágus savanyú ábrázatát. Ő volt az egyetlen, akit az utazás egy csepp örömmel sem töltött el. Úgy érezte, vetélytársa, Goroldo kitúrta őt Oleyman szultán kegyeiből, és az uralkodó ezért küldte el messzire magától. A mágus sejtette, hogy soha nem látja viszont Khittara földjét, de elhatározta, hogy nem mutatja ki száműzetése felett érzett felháborodását, és mivel színlelni sem volt kedve, hintója rejtekébe húzódva tette meg a kikötőbe vezető utat.

A mágus hintója mögött a herceg és a lovagok apródjai gyalogoltak majd’ kétannyian, mint gazdáik, és mindegyikük egy málhás lovat vezetett kantárszáron. A lovakon uraik tartalék fegyverei, pajzsok, kardok és dárdák meredeztek. Mögöttük jött még néhány szekér, zsákokkal megpakolva, végül a maradék kétszáz lovag zárta a sort.

A kikötőbe érve a lovagok apródjaik segítségével lekászálódtak a nyeregből, és egymás után felsorjáztak a rájuk váró hajókra.

Ezután a rakodómunkásokon volt a sor. Míg néhányan láncot alkotva bepakolták a málhát és a zsákokat, addig a többiek az apródok segítségével − akik a csataméneket nyugtatgatták − hevedereket húztak át a lovak hasa alatt, és csörlők segítségével nyergestől, felkantározva beemelték azokat a nyitott fedélzeti nyíláson át a hajók gyomrába. Mindenki olajozottan és teljes odafigyeléssel tette a dolgát. A paripák harcra kitenyésztett, nagycsontú, erős és kitartó állatok voltak, mindegyikük több száz aranyat ért, többet, mint a többi lovagi felszerelés − páncélok, pajzs és fegyverek − együttvéve.

A művelet hosszú időt vett igénybe, és a hódító sereg indulásának megszemlélésére kisereglett emberek kezdték elveszteni az érdeklődésüket. Néhányan hazaindultak, de a többség kitartott, s tovább figyelte a szitkozódó és kurjongató rakodómunkásokat. Végre az utolsó harci mén is a hajófenékbe került, a szekerek tartalmával együtt.

A rakodónyílásokat lezárták, tengerészek kúsztak fel a kötéllétrákon, majd az árbocok keresztrúdjain kioldották az összegöngyölt vásznakat.

A következő pillanatban a szél belekapott a vitorlákba, és a nehéz hajók méltóságteljes lassúsággal kiúsztak az öbölből. A húsz hasas szállítóhajót karcsú, harci szkoggok raja követte.

Ekkor a lovagok a hátsó korláthoz siettek, és búcsút intettek az otthon maradottaknak.

Az emberek sírva és nevetve kiáltottak istenhozzádot a messze földre indulóknak.

Barran grófot teljesen lenyűgözte az érzelemnyilvánítás ilyen féktelen formája.

− Nagyon szerethetik fenségedet − jegyezte meg a mellette álló Arhan hercegnek.

A herceg megrázta a fejét.

− Nem engem szeretnek, hanem az apám hatalmát, ami mögöttem áll. Uruk vagyok, és ők az alattvalóim. Tudják, hogy tisztelniük kell engem, és ennek eleget is tesznek. Ki szívből, ki csak színleg. Ennél többet Persion népétől sem várok majd el...

5.

− Benchon atya! − szóltam haragosan. − Mér' idéztél meg? Mit akarsz tűlem?

A pap arca mosolyba szaladt.

− Hemlegarth igazat szólt! − kiáltotta két kezét az ég felé nyújtva. − Minden úgy történt, ahogy megálmodtam!

A szerencsétlen férfi, akinek az emlékeit elraboltam, fennakadt szemmel, habzó szájjal tekergett a padlón. Néha artikulátlan üvöltést hallatott, de aztán hangja bamba motyogásba fúlt.

Nem rázott meg a látvány, sokszor volt részem hasonlóban. Asgaria földjén − a síkon, ahonnan jöttem − mi, alakváltók együtt élünk a démonokkal, elfekkel és a rabszolgasorba taszított fajokkal: törpékkel, emberekkel és más lényekkel. Közöttük élünk, irányítjuk őket, és kiterjedt hatalmunkat még a démonlordok sem sejtik. Azt tudják, hogy létezünk, arctáncoltatónak, alakváltónak vagy kaméleonnak nevezik a fajtámat, megvetnek és gyűlölnek bennünket. Megölnek, ha lelepleznek, de mi vigyázunk, hogy erre soha ne kerüljön sor. Jellemző, hogy legnagyobb ellenségünk a saját sorainkból került ki, és Ardúnnak hívják...

Szóval, már tapasztaltam, mi történik az emberekkel, ha elrabolom az emlékeiket: legtöbbjük elveszti az eszét, dühöngő, zavaros agyú őrültté válik, hiszen teljesen kiürül az agya. Másokból magatehetetlen csecsemő lesz, aki menthetetlenül elpusztul, ha valaki nem gondoskodik róla. A démonokról azt hinné az ember, hogy erősebbek, de nem. Ők nem élik túl az emléklopást.

Hogy valójában milyen érzés, és mit jelent az emléklopás?

Leírhatatlan. Mint ahogy a vaknak nem lehet megmagyarázni, hogy mi a szín, a süketnek elmutogatni, hogy mi a hang, ugyanúgy lehetetlen elmondanom mit érzek, amikor valaki más emlékei és gondolatai kitöltik az elmémet. Mégis, ha hasonlítanom kellene valamihez, azt mondanám, olyan, mint amikor a gát átszakad, és a kiszáradt folyómedret elönti az örvénylő és fehéren habzó áradat. A víz egy részét felszívja a szomjas homok, de épp elég marad még a mederben, hogy a folyó tovább létezzen.

Az emlékek és gondolatok az enyéim lesznek, bennem élnek tovább. Kívül-belül azonosulni tudok az áldozatommal. Külsőleg bármikor, kisebb korlátozással bármilyen alakot ölthetek − ezért hívnak alakváltónak −, de az emléklopáshoz eredeti valómat kell felöltenem, hogy csápjaim révén az agy oly áhított tartalmához hozzáférhessek.

Néha elgondolkodom azon, hogy volt-e valaha saját személyiségem. Akiktől emléket loptam, mind itt élnek bennem, én vagyok ők, és belőlük lettem én. Sajnos, régi énjeim emlékei az évek múltával megfakulnak: nem csak az idő hat rombolóan rájuk, ha új emlékek töltik ki elmémet, a régiek egyre színtelenebbül léteznek tovább. De azért valami mindenkiből megmarad bennem, így amíg én élek, ők sem halnak meg.

Egy pillanatra magamra öltöttem az emberi pária alakját, de rádöbbenve meztelenségemre − bár fájdalmat okozott a dolog −, inkább visszaváltoztam démonúrrá.

− Te pap! − mondtam ingerülten. − Néköm nem parancsol a te Hemlegarth istened. Nem tartozom neki semmivel. És ha nem akarod úgy végezni, mint ez a szerencsétlen nyomorult, akkor jobb, ha visszaküdesz!

Benchon atya magához tért a vallásos révületből, és most ijedten meredt rám.

− Nem tehetem! − hebegte. − Az istenem nem árulta el, hogyan tudlak visszaküldeni, csak azt, hogyan tudlak megidézni.

− Igen? − kérdeztem vészjósló hangon, és egy félreérthetetlen pillantást vetettem a már félig leégett gyertyacsonkokra.

− Ha a gyertyák elfogynak, és lángjuk kialszik, az idéző ötszög nem véd majd meg tűlem!

Benchon atya homlokáról egy kövér izzadságcsepp indult el lefelé, karvalyorra irányába. Szememmel követtem az útját, egészen az áll alatt türemkedő tokáig.

− Hemlegarthnak feladata van számodra − nyögte a pap. – Csak akkor árulja el visszaküldésed módját, ha beteljesíted az akaratát. Azzal semmit nem nyersz, ha engem megölsz.

− Dehogynem. Megtudom, hogy hazudtál-e. Aztán keresek egy mágust, aki megteszi azt, amire te nem vagy kípes.

Újabb izzadságcseppek jelentek meg a pap homlokán. Némelyiket megállította sűrű szemöldöke, de a legtöbbje akadálytalanul gördült végig az arcán, egészen behízott, vastag nyakáig.

− Uram − nyekeregte. − A guarni birodalom bukása után csak a dréneknek voltak igazi mágusai. Miután azonban Kargil Yhron, a máguskirály is kudarcot vallott a Káosz erői ellen vívott harc során, a tudás elveszett, és a varázslóiskolák megszűntek. Az elátkozott tornyokat mára már csak denevérek és patkányok lakják. Akik ma mágusoknak nevezik magukat, mindössze a régiek tudásának morzsáival rendelkeznek, melyet megsárgult pergamenek lapjairól sajátítottak el, és képességeiket az uralkodók szolgálatába állítják, hogy megélhessenek. Ezért tudomásom szerint nincs olyan mágus Maldiberan földjén, aki elmerült volna a síkok közötti közlekedés vagy a megidézés rejtelmeiben. Nincs erejük, sem képességük, hogy bírják a tudást. Esküszöm Hemlegarth nevére, hogy igazat szólok. Csak Hemlegarth tud visszajuttatni a világodba, de ő is csak akkor hajlandó erre, ha teljesíted a rád kiszabott feladatát. A visszaküldéshez pedig szükség lesz jelentéktelen személyemre. Ha engem is megölsz, úgy mint ezt a nyomorult szolgát, akkor végképp itt ragadsz.

Eluntam a beszédet Láttam, hogy a pap nem hazudik. Annyira meg van ijedve, hogy képtelen lenne mást mondani az igazságnál.

− Téjünk akkó' a tárgyra! Miben segélhetek én egy istennek?

A pap csak most mert megmozdulni, letörölte verejtékben úszó arcát, aztán először akadozva, majd egyre jobban belelendülve beszélni kezdett.

− Lehet, hogy amit mondok, hihetetlennek hangzik majd számodra, de tudd meg, hogy bár még semmilyen jel nem utal erre, vihar közeledik Dél felől. Álmomban Hemlegarth isten megmutatta a jövőt. A khamedi nomád törzsek egyesítették erőiket, és Észak felé haladva elsöprik az Ősi Királyságokat. A Pers Királyság azonban szálka lehet a torkukban. Déli határaink mentén a Farkasfog-hegység húzódik, így a támadóknak előbb nyugat felé haladva le kell igázniuk Lekhtant, és csak aztán fordulhatnak északnak, hogy a szorosokon át eljussanak a védtelen Pergis-alföldre. A Hoon-y-Kooy hágó az egyetlen hely, ahol meg lehetne állítani a nomádokat, különben elpusztítják, felperzselik és leigázzák Észak-Maldiberan nem Káosz-hitű országait. A falvakat és városokat felgyújtják, a nőket meggyalázzák, a férfiakat és a gyermekeket rabláncra fűzve hurcolják magukkal. Láttam, hogy az utak mentén mindenütt karókat vernek le, melyekre lovagok és főurak fejeit tűzik. Nem hódítani jönnek, hanem gyilkolni. Vérszomjuk csillapíthatatlan.

A lázban égő arcú pap egy pillanatra elhallgatott, aztán kimondta azt, amire már számítottam.

− A papokat és Hemlegarth híveit elpusztítják vagy rabszolgává teszik. Ha az új isteneket imádó nomádoknak sikerül elsöpörni Persiont, az ősi istenek elbuknak. A vallást meg kell védeni!

Felhorkantam.

− Akkó’ mér’ nem segít nektek Hemlegarth, személyesen?

− Mert az Egyezmény megköttetett. Az istenek nem avatkozhatnak be közvetlenül a világ sorsába, csupán követőiken át. Ha valaki megszegné az Egyezményt, minden isten az áruló ellen fordulna.

− Szerintem az én megidézésem is elég közvetlen beavatkozásnak tűnik... − mondtam csak úgy magamnak. − De moncsak, mér' kellek én? Mér' nem magatok szálltok szembe a nomádokkal?

− A Pers Királyság megosztott. A hat báró soha nem egyesítené erőit, bármilyen veszély fenyeget. A szomszédoktól sem kérhetünk segítséget, hiszen ők egymásra acsarkodnak, és ha egyikük katonáival mellénk állna, akkor ellensége minden bizonnyal megtámadná magára hagyott országát. Nincs más bizodalmunk, csak egy erőskezű király, aki egységbe kovácsolja az országot, és sereget toboroz, hogy megállítsa a délről jövő vihart.

− Beszítél mán a veszélyről valakinek?

− Nem, mert tudom, hogy nem hinnének nekem... − A pap elkeseredett arccal legyintett.

Akarva-akaratlanul magával ragadott a dolog. Asgaria síkján Beruda bizonyára nélkülem is boldogul, főleg most, hogy nagy győzelmet arattunk Ardún sárkánylovasai felett. Ott nincs már rám szükség, de itt, egy idegen világban, rám vár egy feladat, amit szinte lehetetlen teljesíteni.

− Tegyük föl, hogy elfogadom istened ajánlatát, mer' szeretem a kihívásokat. Van mán ötleted, hogy ki lenne az, aki egyesíti az országot?

− A királyunk, Radomir meghalt, Hemlegarth nyugosztalja. A trónért most három leányági örökös vetélkedik. Arhan, Khittara szultánjának fia, Mayhew, a Skald birodalom királya és Vosca, a Themsey Szövetség uralkodójának második fia. Az lenne a legjobb, ha a harcból Arhan kerülne ki győztesen, mert apja, Oleyman szultán halálával erős és hatalmas birodalom jöhetne létre. Persion ereje egymagában lehet, hogy nem lesz elég, hogy megállítsa a khamedi nomádok rohamát. Hemlegarth azt javasolta, hogy vedd fel Arhan herceg alakját, és kardod erejével egyesítsd az országot. Ez a templom, ahová megidéztelek, Hemlegarth tisztelettudó fiának, Errannak van szentelve. Rég nem használja senki, de szerencsére a főváros, Jymelin felé vivő út mentén fekszik. A khittarai herceg nem mulaszthatja el, hogy meg ne álljon itt, és istene áldását ne kérje vállalkozására. Ideális hely számodra, hogy a bőrébe bújj. Ha bevégzed a küldetésed, visszatérhetsz a síkodra.

Kezdtem elfogadni a helyzetet, egy kérdést azonban még fel kellett tennem.

− Mér’ nem elég egy illuzionista? Mér’ kellek én?

− Az illuzionista talán fel tudná venni a király alakját, de a hangja és a viselkedése elárulná. A feladat egy igazi alakváltót kíván. Olyan hatalmasat, mint te vagy!

A szemem összeszűkült, és hogy kimutassam mérgemet, démon-pofámat szélesre tátottam, és azt hörögtem:

− Hízelgéssel nálam semmire se mégy, pondró!

Az idéző ötszög csúcsaiban a gyertyák tövig égtek. Szinte egyszerre lobbant ki a lángjuk. Benchon atya szűkölve meredt rám. Nem tudhatta, hogyan döntök majd. Az igazság az, hogy egy pillanatig én magam sem tudtam. Egyedül voltam alakváltó ezen a világon, magányos, de egyben hatalmas is. Bármilyen hatalmas, mégsem elég erős, hogy visszajussak Asgariára.

− Az istened tuggya, hogy kire van szüksége − mondtam végül. – Örvendezz, te pap! És mongy egy imát Arhan herceg lelki üdvéért…

6.

Homyla királyné a nyári palota kertjének közepén álló pavilonban üldögélt. A vékony falécekből ácsolt, fehérre festett épület oldala mentén rózsalugas futott a magasba, zöld lepellel takarva az odabent tartózkodókat.

Radomir király özvegye túl járt már élete delén, szépsége megkopott: szeme körül a ráncokat már a vastagon felvitt kék festék sem tudta eltüntetni, bőre is megereszkedett, és lötyögött a szikár izomzaton. Hajdan dús, csillogó szőke haja hullani és őszülni kezdett.

− Miért ne lehetnék királynő? − kérdezte már sokadjára társalkodónőjétől, Clarice-tól.

− Úrnőm! − hajolt meg a szólított. − Mint tudja, Persionban még soha nem volt példa női uralkodóra. A szokások ezt nem engedik.

Clarice, úrnőjével ellentétben, kortalannak tetszett. Általános mércével mérve nem volt szépnek mondható, arca túl keskeny volt, vértelen és halovány ajkakkal, orra túl hegyes és hajlott, karvalycsőrre emlékeztető, ráadásul kissé nagyobb a kelleténél, csakúgy mint szemei, melyek fekete kútként sötétlettek arcában. Talán csak dús, fekete szemöldöke és vállig érő, selymes, éjszínű haja nyerte el első pillantásra a férfiak tetszését. Alakjára nézvést nem volt idomtalan, de túl soványnak és csontosnak számított a közízléshez képest.

− Ha királynő leszek − horkant fel Homyla −, akkor majd változtatok a szokásokon!

Clarice elmosolyodott − Úrnőm, soha nem lehetsz királynő, és így nem is változtathatsz a szokásokon. Hemlegarth főpapja nem lesz hajlandó megkoronázni téged.

− Egyszer feldühítesz az ellenkezéseddel! Vigyázz, mert ha megharagítasz, hívatom az udvari hóhért!

Clarice úgy tett, mintha megrémítette volna a fenyegetés − ez a játék hozzátartozott mindennapi beszélgetéseikhez. Valójában Clarice többnek számított társalkodónőnél − boszorkánynak nevelték, de egyben tanácsadó is volt, lelki társ és gyermekkorától a királyné barátnője. Együtt nőttek fel, és Homyla szüntelenül a segítségére szorult, így üresnek hatott minden fenyegetés, mivel mindketten tudták, hogy az csak bosszúságból fakad, és nem indulatból.

Radomir király özvegyének mérge gyorsan elpárolgott, és legyintett egyet.

− Felejtsd el a hóhért! − mondta. − Ahhoz mit szólsz, ha kijelentem, hogy a főpap is csak ember, és hamar meggondolja magát, ha majd egy tőr csiklandozza a szíve tájékán!

− Már engedelmet, úrnőm, de senki nem merne kezet emelni a főpapra! Ám ha mégis sikerülne kényszerrel a fejedre tetetned a koronát, zsoldos testőreiden kívül, kiknek léte tőled függ, senki nem engedelmeskedne a parancsaidnak. Sőt, lehet, hogy még a bárók is összefognának ellened!

− Bármit mondok, mindig van ellenérved! − fakadt ki a királyné. − Ahelyett, hogy a tervem lehetetlenségét ismételgeted, inkább azon törnéd a fejed, hogyan őrizhetném meg a hatalmamat. Ami, Hemlegarth verje meg a bárókat, nem túl nagy, de a semminél, amiben hamarosan részem lesz, mégiscsak több! Márpedig a koronázás után az új király jóindulatától függ majd, hány szolgát és mekkora birtokot tarthatok meg...

− Úrnőm! Én töprengtem, és ráleltem a megoldásra − mondta a boszorkány, de nem folytatta.

− Mi az, nyögd már ki! Feleselés közben jár a szád, bezzeg ilyenkor minden szót tüzes fogóval kell kihúzni belőled! Mondd hát gyorsan, különben az udvari hóhér oldja meg a nyelved!

A társalkodónő ismét elmosolyodott.

− Három jelölt verseng Persion trónjának megszerzéséért Arhan, Khittara uralkodójának fia, dölyfös és kényes, Vosca El-hongar, a Themsey Szövetség hercege mogorva és számító, és mindkét trónigénylő hataloméhes, mivel alig várják, hogy királyivá koronázzak őket. Harmadik társuk, Mayhew, a Skald Birodalom királya falánk, de befolyásolható, ráadásul nemrég megözvegyült. Úrnőm, nálad van elhunyt férjed koronája, és véleményem szerint ez kívánatos partivá tesz bármelyik trónkövetelő szemében. Hiszen ahhoz, hogy a nép által elismert uralkodóvá váljanak, a szent koronával kell, hogy megkoronázzák őket. Ha feleségül mégy Mayhew királyhoz, hatalmad továbbra is megmarad. Sőt, ha ügyesen bánsz új férjeddel, még erősebb lehetsz, mint voltál.

− Miért is ne? − gondolkodott el a királyné, és szemében számító fények gyúltak. − Ha sikerül megegyeznünk a feltételekben, Mayhewnak nyújtom a kezem, és őt támogatom a trónért folyó harcban.

A társalkodónő elégedetten bólintott.

− Engedelmeddel úrnőm, már üzenetet is küldtem a Skald királynak, hogy rögvest siessen Jymelinbe. Arhan hercegtől nem kell tartanunk, ma délelőtt kaptam hírt Persion városából, hogy nemrég szállt partra, így több napi lovaglásra jár a fővárostól. Vosca herceget hátráltatja, hogy Gargon báró nem engedte át haladni a birtokán, így nagyot kell kerülnie. Mire ezek ketten megérkeznek Jymelinbe, fenséged már Mayhew király felesége lesz, és a két herceg többé már nem királyjelölt, hanem hódító és betolakodó!

7.

Arhan herceg fáradtan lovagolt. Már nem élvezte az utazást. Az indulás, a sok integető és éljenző ember látványa felemelő érzéssel töltötte el, de aztán hajóra szálltak, ahol szűk kabinba zárva töltött el egy unalmas hetet, aztán jött a hűvös fogadtatás Persion városában...

− Ne törődjön vele, fenséged! − vigasztalta Barran gróf. − Ezek bugrisok! Halászok és mindenféle aljanép. Az ő szeretetük érdekből fakad. Ha közéjük vetne pár réz garast, bizton tudom, hogy éljenezni kezdenének. Majd a fővárosban meglátja, micsoda üdvrivalgás fogadja, ha megérkezünk!

Így hát nem is pihenték ki a hajóút fáradalmait, hanem kirakodás után azonnal útra keltek, és a poros úton Jymelin felé vágtattak.

A partra szálláskor még szemkápráztatóan fénylő, csillogó-villogó pajzsokat és páncélokat hamarosan belepte a por, melynek apró szemcséi utat találtak maguknak a posztóruha résein át, s az izzadt bőrre tapadva szüntelen és kibírhatatlan viszkető érzést okoztak. Hamarosan Arhan herceg nem vágyott már semmi másra, csak egy kád forró vízre, amiben elnyújtózhat, néhány karcsú lányra, akik rendelkezésére állnak, hogy kielégíthesse vágyait, és egy kupa tüzes borra, hogy legyen ereje mindegyikükkel behatóan foglalkoznia. Ennél nem szándékozta lejjebb szállítani az igényeit.

− Mikor érünk már oda? − kérdezte orrhangon. − A nyereg már teljesen feltörte a hátsómat, éjszakánként már csak hason tudok aludni!

− Még három nap, fenség − válaszolta udvariasan Barran gróf, pedig egyre jobban unta jövendő királya ismétlődő, nyápic megjegyzéseit.

− Hmm, nagyon sok, nem tudom, hogy fogom kibírni − morgott a herceg, majd a másik oldalán lovagló főúrhoz fordult − Mi a véleménye, Ramzy gróf, nem lenne-e helyesebb megoldás, ha a legközelebbi fogadónál a csapat felével pihennék egyet, míg ön a többiekkel előrevágtatna, és a fővárosban várna rám?

− Fenség − hajolt meg a nagybajszú vitéz. − Parancsnokként amondó volnék, hogy nem szabad megosztani csekély erőnket. Király apja azt kérte tőlem, hogy én és embereim mindig legyünk ön mellett, és ne hagyjuk magára. Ez egy ellenséges ország... − folytatta volna, de aztán látva Barran gróf összevont szemöldökét, újrakezdte mondandóját.

− Nem Khittaraban vagyunk, bármi megtörténhet. Amondó volnék, maradjunk együtt.

A herceg bosszankodva megcsóválta a fejét.

− Király apja ezt mondta, király apja azt mondta! − kántálta gúnyosan a lovagot utánozva. − Elegem van ebből! Most és itt, én vagyok a király, és nem az apám!

Ramzy gróf meghajolt nyergében.

− Elnézést, fenség. Természetesen igaza van.

− Mostantól jobban gondold át, mit mondasz! − szegte fel a fejét büszkén a herceg, aztán elgondolkodó arccal megkérdezte: − Esetleg meg kellene kérni mágus uramat, hogy röpítsen minket szélsebesen célunkig... Mondjon igét lovaink patkójára, rövidítse le az utat, tegye súlytalanná a páncélunkat, vagy ilyesmi... Vagy legalább cseréljen velünk helyet. Bármennyire állítja, hogy nem tud lovagolni, azért talán egy rövid ideig csak nyeregben tudna maradni...

Ki tudja, mi lett volna a mágus válasza, ám ekkor az elővéd egy katonája tűnt fel, és egyenesen Ramzy grófhoz vágtatott. A fülébe suttogott valamit, mire a lovag elégedetten bólintott.

− Fenség − szólt. − Nem messze előttünk egy kissé romos, de amúgy ép templom mellett visz el az út. A templomot istenünknek, Errannak szentelték. Ott megpihenhetnénk, és Erran áldását kérhetnénk küldetésünkre.

− Na végre egy értelmes javaslat − mondta a herceg. − Kár hogy három napig kellett várnom rá!

Az elővéd katonájának szavait igazolva hamarosan elérték az egyenlő szárú, kereszt alaprajzú, kupolás templomot. A lovagok felderítették a környéket, a templomban is körülnéztek, de egy teremtett lelket sem találtak.

A táj kihalt volt, a szent helyet bizonyára már nem látogatta senki, a hívőket elüldözték, vagy áttérítették Hemlegarth hitére.

Arhan herceg harmadmagával lépett be a sarokvasáról félig leszakadt tölgyfaajtón. Az élen Phestulan apát haladt, őt a herceg, majd Ramzy gróf követte, kissé lemaradva.

A fal mentén, a fülkéikben álló szobrok gyönyörűek voltak, az ismeretlen művész az egész Panteont kifaragta. Természetesen a két legnagyobb szobor, Erran és apja, Hemlegarth ember nagyságú alakja a sor végén, az oltár két oldalán állt. Erran volt a legszebben megmunkált darab mind között, márványalakja szinte élni látszott.

− Jól van, elmehetsz kapitány uram! − szólt az apát. − Mint látod, semmilyen veszély nem fenyeget.

Miután a marcona hadfi távozott, Phestulan apát a nézelődő herceghez fordult.

− Én hátramegyek a sekrestyébe, hátha hagytak itt szent dolgokat, és megmenthetem őket egyházunk számára, te fiam, elmélkedj addig. Ne feledd, a testet a hittel teli lélek még erősebbé teszi!

Arhan herceg úgy cselekedett, ahogy a pap kívánta. Letérdelt elém, és kezét imára kulcsolta. Ott álltam fölötte, márványszobor alakjába dermedve. A megtévesztésig azonos voltam az eredeti szoborral, melyet Benchon atyával az oltár mögé cipeltünk, és egy rongyos barna lepellel letakartunk. Testemen repedések futottak keresztül-kasul, szemem mélyén nem csillogott élet, egyedül a testhőmérsékletem árulhatott volna el, ha valaki veszi a bátorságot és megtapint.

Könnyű dolgom lett volna, túlontúl könnyű. Egy pillanat alatt visszaalakulhatok eredeti alakomba, és mielőtt a herceg felocsúdna, már körbe is fonnám csápjaimmal. Onnantól kezdve a gondolatai az enyémek. Én lennék Arhan herceg, Persion jövendő királya. Mégsem mozdultam. Erran márványszobraként továbbra is vakon meredtem magam elé.

Arhan herceg befejezte az imát. Felegyenesedett, és körbejárt a templomban. Ekkor jelent meg az apát. Nem volt egyedül.

− Fenség, nézze, hitünk újabb terjesztőjére bukkantam itt, a templom mélyén! − mondta lelkendezve. − A kegytárgyak tárolására szolgáló fülkében lapult, mert nem tudhatta, mit keresnek itt a felfegyverzett harcosok. Én persze rögtön ráakadtam, mert tudtam, hogy híveink hová rejtik a kelyheket, melyeket magam hoz kívántam venni, Erran nagyobb dicsőségére!

Társa, Benchon atya nem figyelt a szavakra, helyette meghökkenve meredt a hercegre, majd rám, a kőszoborra. Meglepte, hogy még nem cselekedtem.

− Örvendek… – mondta a herceg, szemöldökét felvonva.

− Benchon atya – segítette ki a pap, mélyen meghajolva.

− A lovagoknak bizonyára szükségük van egy kis megerősítésre − szólt ájtatos hangon Phestulan apát. − Azt javaslom, fenség, hogy mivel már ketten vagyunk, celebráljunk számukra misét!

Ekkor Ramzy gróf sietett be a templom kapuján.

− Fenség, nem pihenhetünk tovább! − kiáltotta már messzi ről. − Barran gróf postagalamb útján hírt kapott, hogy Homyla királyné holnap este a lakodalmát üli Mayhew királlyal. Igyekeznünk kell, hogy még a koronázás előtt a fővárosba érjünk! Különben akár vissza is fordulhatunk!

A herceg megrázta a fejét.

− Már megint nyeregbe kell szálljak, és már megint vágtatnom kell! Nem is tudom, megéri-e Persion koronája ezt a fáradságot!

A lovagot és a herceget követve az apát is távozni készült, de Benchon atya visszatartotta.

− Apát uram! − mondta. − Egy pillanatot várjon még, feltétlenül mutatnom kell valamit!

− Siess, atyám! − kiáltotta válla fölött hátra pillantva Ramzy gróf. − Amint minden emberem felkészült, indulunk tovább. Nem várhatunk rád, és útközben sem pihenünk majd! Aki nem tudja tartani az iramot, lemarad, és majd a székvárosban ér utol bennünket!

− Jól van, fiam, ne aggódj! Nem tart soká − intett Phestulan apát, majd paptársához fordult.

− Remélem, gyorsan végzünk. Mi az a sürgős dolog, amely nem tűrhet halasztást?

Benchon atya megkerülte az oltárt, és szuszogva kihengerítette a barna lepelbe bugyolált szobrot. Közben a lovag és a herceg sietős léptekkel elhagyták a templomot.

A pap a szakadozott szövettel letakart alakra mutatott.

Phestulan apát kérdő tekintettel meredt rá, majd mivel választ nem kapott, lehajolt, és kíváncsian felhajtotta a leplet.

− De hát... − kiáltotta. − Ez Erran isten szobormása!

Zaj nélkül leléptem a talapzatomról, és észrevétlen a pap mögé kerültem.

− Teljesen ugyanolyan, mint az oltár előtt álló! − csodálkozott még mindig a pap. − Szinte hihetetlen. Két ilyen gyönyörűen megmunkált iker-szobor! Már eleve kettő készült belőle, vagy amit most találtunk, az egy másik templomból származik?

− Rossz kérdés − szólaltam meg, miközben márványarcom megremegett, és átalakult kocsonyás hússá. Kezeimen karmok sarjadtak, fejem tetején megremegtek kígyófürtjeim.

− Egyikünk nem szobor, csak eleven másolat!

A pap rémülten fordult meg, de kiáltani már nem maradt ideje. Karjaimmal körbefontam, tétlenségre kárhoztatva őt, míg csápjaim cuppanva a fejbőrére tapadtak. Aztán elborított az emlékek árja...

8.

A lakodalom, bár sietve rendezték, mégis fényesre sikeredett. A meghívókat − szakítva a szokásokkal − nem futárokkal küldték szét, hanem épp ellenkezőleg, azoknak kellett érte folyamodni, kik az estélyen részt kívántak venni, így nem kellett felesleges irományokat gyártani. A kancellária folyosóján ennek ellenére hosszú sorok kígyóztak − persze nem maguk a nemesek, csupán szolgáik és apródjaik tipródtak az írnokok ajtói előtt.

Igénylőben tehát nem volt hiány, hiszen a nemes ifjak majd' mindegyike a királyi fővárosban töltötte az időt, valami névleges tisztet − mint a királyi kert felügyelőjének harmadik segítője − ellátva, vagy csak egyszerűen szórakozva. A birtokot szüleikre, feleségükre vagy intézőjükre hagyták, és a pénzt amit rendszeresen utánuk küldtek, gondosan elverték, sőt még az uzsorások üzletét is fellendítették.

Valamikor a tengerparton fekvő Persion volt a Királyság fővárosa, de Jereb, a nagy király székhelyét a birodalom szívébe helyeztette át, hogy könnyebben irányíthassa országát. Ekkortól kezdve özönleni kezdtek az emberek a városba, és hamarosan már saját jogán is fővárossá vált. Az országot pedig egyre gyakrabban Pers Királyságként emlegették, hogy megkülönböztessék a hűtlenül elhagyott kikötővárostól, Persiontól.

Zajlott az élet Jymelinben, kocsmák, szalonok, nyilvános házak, cirkuszok, arénák és színházak gondoskodtak arról, hogy akinek van pénze, annak kora estétől hajnalig ne legyen kedve lefeküdni.

A mindig pénzzavarban leledző nemeseket az ingyen lakoma ígérete, másokat a befolyásosság igazolásának kényszere késztetett arra, hogy meghívóért folyamodjon. Clarice pedig meghagyta, hogy egyeden nemes kérelmét se utasítsák el, mert úgy vélte, aki részt vesz a lakomán, úgy érzi majd, hogy a királyné lekötelezte őt. A nemesek sem különbek a póroknál. Könnyű elnyerni a támogatásukat, csak juttatni kell nekik valamit.

Persion jövendő királya is örömmel vetette bele magát a lakodalom előkészületeibe. Azonban az ő idejét nem a gyűrű, a menyasszonyi csokor vagy a ruha kiválasztása kötötte le, mint a királynéét, de nem is a terem díszítését, vagy a templomi bevonuló zene kiválasztását intézte, hanem az étlapokat tanulmányozta. Több órát töltött a szakácsokkal beszélgetve, egyes ételeket kihúzott, és újakat írt az általuk összeállított fogások helyébe de az elfogadott ínyencségek elkészítési módját illetően is mindent tüzetesen ellenőrzött. Figyelme a legkisebb apróságra is − mint például fűszerezés és sütési idő − kiterjedt. Miután az esküvői menü összeállt, Mayhew király megebédelt és lepihent.

Már jóval elmúlt dél, amikor kimerülten felébredt, ezért rögvest asztalhoz ült, és a vacsora előtt bekapott egy kis uzsonnát. Csirkemájjal töltött jércemellet evett áfonyás mártással, majd sült burgonyát velővel, és végül babot oldalassal. Ennek következtében aztán nem fért bele az udvari szabó által, az aznapi reggeli előtt mért mérték szerint elkészült ruhába.

A végszükségben a király − mivel nem tudta, mit tegyen − hívatta Prechert, udvari mágusát, akit még apjától, Endon Anurtól örökölt. Endon Anur, a Kalmár a legnagyobb kereskedőház feje volt, aki királlyá kiáltatta ki magát, és nagyzási hóbortjától vezérelve a ,,Birodalom” elnevezést biggyesztette országa neve mögé. Sokáig ült a trónon, és mindvégig maga mellett tudhatta mágusát.

Precher hátát már meghajlította az idő, és csak a legegyszerűbb varázslatokat tudta fejben tartani. De mivel nagy befolyással bírt Mayhew királyra – aki feltétel nélkül bízott apja tanácsadójában −, pozíciója a biztosnál is biztosabb volt.

− Precher − szuszogta az uralkodó. − Nem férünk bele vőlegényi ruhánkba! Nem kellene inkább elhalasztanunk az esküvőt?

− Fenség! − eresztette mélyebbre a fejét a mágus, mivel derékzsábája miatt meghajolni már nem tudott. − Ne feledje, hogy mindössze száz lovagot és ötszáz talpast számlál a seregünk. Ellenségeink erői egyenként is meghaladják a mienket. Ez a házasság az egyetlen lehetőségünk. Ölébe hull a korona, és vele a főváros. A helyzetünk biztos. Ellenfeleinknek előbb-utóbb fel kell adni terveiket, és dolguk végezetlen térnek majd haza... Úgy vélem hát, az esküvőt hiba lenne lemondanunk, vagy akár elhalasztanunk.

Még van időnk, hogy a szabó igazítson a ruhán.

− De a házasság csupa fárasztó kötelesség! − fakadt ki a király. − Örültem, hogy első feleségemet elragadta a váratlan betegség, és semmi kedvem újra megházasodni!

− Ne féljen, fenséged! Azt hiszem, házastársi kötelességének gyakorlásához a királyné nem fog ragaszkodni. Így elég, ha csupán néha, fogadások és étkezések alkalmával mutatkoznak együtt a meghívott vendégek előtt. Másrészt úgy vélem, Homyla királynéra a koronázás után már nem sokáig lesz szükségünk. Én majd gondoskodok róla, hogy hamarosan őt is ágynak döntse a betegség, vagy szörnyű baleset képében elragadja a halál!

9.

Ott álltam Phestulan apát felett, és egyre csak szívtam magamba az emlékképeket.

Apám a vállamra tette a kezét.

− A föld és a cím a legidősebb bátyádat illeti. Másik fivéred a király gárdistája lesz, belőled pedig papot neveltetek! − mondta. − Holnap elviszlek magammal az Erranitákhoz, és Wormon apát gondjaira bízlak.

Tudtam, hogy ez mit jelent. Holnaptól kezdve négy éven át nem látom majd a szüleimet, sem testvéreimet, sem a családi birtokot. Ellenkezni szerettem volna, azt kiáltani: ne küldj el, apám, hadd legyek én is gárdista! De nem tettem. A hagyomány tisztelete lakatot tett a számra. Mióta világ a világ a legidősebb fiú örökli a vagyont. A többiek pedig vagy katonának vagy papnak állnak. Néha mágus válik belőlük, de bennem nem volt elég tehetség. A szívem tiltakozott ellene, hogy csuhás legyek, az eszem azonban belátta apám igazát. Nem nehezítem meg a dolgát, gondoltam.

− Úgy cselekszem majd, ahogy kívánod, apám − szóltam lehajtott fejjel.

Először megalázónak éreztem, hogy kopaszra borotválnak de később, amikor felszenteltek, és elkezdett végre nőni a hajam, már beláttam ezen szokás hasznos és lelket edző voltát.

A novíciusok még tisztátalanok. Nincs meg bennük a hitbéli tudás, az elhivatottság Erran szolgálatára, sem a tisztelet a rendtársak és feljebbvalók iránt. Meg kell őket alázni, koponyájukkal együtt lemezteleníteni a lelküket, hogy megtalálják a támogatást Erran szeretetében.

Amikor a novíciusok beavatást nyernek és hitükben megerősödve nem marad más vágyuk, mint istenünk szolgálata, akkor megnöveszthetik a hajukat. A fejük búbját azonban továbbra is borotválniuk kell, hogy mindig emlékeztesse őket a beavatás előtti időkre, nehogy elbizakodottá váljanak, és elfeledkezzenek a Erran iránti alázatról.

Hűségesen szolgáltam Errant, és a szolgálatnak meglett a jutalma.

Oleyman szultán apja egy este magához hívatott. Csodálkoztam a dolgon, mert egy voltam tíz társam közül, kit apát urunk az udvari mullah szolgálatára rendelt.

A trónterem felé menet szembe találkoztam a mullahval, akit két gárdista kisért közrefogva. (Mielőtt Khittara népe Erran hitére tért volna, mullahnak hívták a szultán lelki tanácsadóját, és ez a tisztség az áttérés után is megmaradt, akárcsak a szultán név.)

− Mondj nemet! − kiáltotta felém a mullah.

Akkor még nem értettem, miért mondja ezt, de hamarost kiderült.

− Oleyman fiam felesége terméketlen, ráadásul vejemnek, a Drujbourki Kalifátus uralkodójának ötven évesen fia született − szólt a szultán dühösen. − Biztos megcsalta a felesége, de ez senkit nem érdekel. A trónörökös megszületett, és ezzel a fiam trónigénye semmissé vált. Azt akarom, hogy mondd ki a válást Oleyman fiam és a felesége között!

− De, fenség... − hebegtem. − Hisz' a hercegné csupán tíz éves. Nem mondhatjuk ki, hogy terméketlen! Indokolatlan esetben pedig Erran tiltja a válást! Haragja lesújthat rám és fenségedre is!

− Erran haragja! Ezt nem akarom többé hallani! − A szultán, ha lehet, még ingerültebbnek tűnt. − Ugyanezt szajkózta a mullah is! Megmérgezni nem akarom a hercegnét, mert a végén még tényleg elkárhozom, és egyébként is, az apja bizonyára nem venné jó néven. Úgyhogy mondd ki a válást, különben tömlöcbe vettetlek, mint a mullahot!

Lehunytam a szemem, és iránymutatásért imádkoztam. Azonban semmi nem történt. Erran nem súgta meg, mit kell tennem.

− Nos? − kérdezte a szultán, és közelebb intette gárdistáit.

− Együtt hált már fenséged fia a hercegnével? − kérdeztem.

A király meghökkent.

− Természetesen nem − mondta. − Hisz' Oleyman még csak nyolc éves.

− Akkor az elhalás nem történt meg, így a házasság semmis! − mondtam verejtékező arccal. − Háromszáz éve ugyanezen indokkal bontották fel fenséged egyik ősének házasságát. Igaz, a herceg akkor már harminc éves volt, de úgy hiszem, az életkor ebben az esetben lényegtelen...

− Jól hiszed! − szólt vigyorogva a szultán. − Akarsz udvari mullah lenni?

− Nem, fenség − mondtam meghajolva. − Szívesebben maradnék az apátságban.

− Jól van. De ha az apátot magához szólítja majd Erran, te követed őt az apátság élén.

Másodjára akkor találkoztam személyesen Khittara uralkodójával, amikor a persi követek megérkeztek Ekkor azonban már Oleyman volt a szultán.

− Apámat híven szolgáltad − mondta. − És engem is. Eljött az idő, hogy most a fiamnak, Arhannak tégy szolgálatot. Elkíséred őt Persionba és lelki támaszt nyújtasz neki, valamint lovagjainak.

− Ahogy kívánod, fenség... − szóltam meghajolva.

Ott feküdt előttem a márványszobor, mely az oltár előtt állónak pontos mása volt. Vagy amaz volt ennek a mása, nem tudhattam.

− Egyikünk nem szobor, csak eleven másolat! − hallottam a hátam mögül.

Megfordultam, és láttam, hogy az oltár elöl eltűnt Erran szobra, és előttem egy istentelen, csúf teremtmény magasodik ki bizonyára a pokol mélységes mélyéről jött, hogy elragadja a lelkem. Bőrének gyomorfordítóan sápadt sárga színe volt, nyálkás, kígyóként tekergő fejéke leginkább medúzára emlékeztetett.

Csápjai betakarták az arcomat, de én Erranhoz fohászkodtam, és felvettem a harcot ellene! Hiszek istenemben, és hitem legyőzi majd a gonosz teremtményét! Tudom, hogy legyőzi! Legyőzi...

Elengedtem a halott papot. Túl erősen küzdött ellenem, ez lett a veszte. Amikor rádöbbent, hogy istenébe vetett hite nem elég erős, hogy legyőzzön, feladta a harcot. Nem volt értelme tovább küzdenie, nem volt értelme tovább élnie.

Meghalt, és ez engem is fájdalommal töltött el. Vele együtt én is megtapasztaltam a halálközeli élményeket. Minden élőlény elmúlása fájdalmas és félelmetes. Azt mondtam, fájdalmas és félelmetes? Nem igaz. Több annál. Kibírhatatlanul borzalmas. Olyan mint...

Egyszer talán majd elmesélem, milyen érzés meghalni.

Talán.

− Miért nem a herceget választottad? − kérdezte tőlem a pap.

Hangja csak távoli, érthetetlen morajként jutott el hozzám, mert valódi alakomban másképp érzékeltem a hangokat, mint az emberek. Egy pillanat alatt magamra öltöttem a káplán alakját.

Áldozatom elfehéredett arccal, fennakadt szemekkel zuhant a földre.

Hangom még kissé kásás volt, amikor megszólaltam.

− Fiam! Erran útjai kifürkészhetetlenek! − mondtam, és közben vetkőztetni kezdtem a halottat. − Ne felejtsd el, hogy ahonnan jöttem, király voltam. Tudom, hogy az uralkodó kezét gúzsba kötik a szokások. Alattvalói árgus szemekkel figyelik minden lépését. A király tulajdonképpen rab, akinek mozgástere sokkal jobban behatárolt, mint azt bárki más gondolná. Szükséges lesz beavatkoznom az esetleg rosszul alakuló eseményekbe, ehhez utaznom kell majd, és mindehhez természetesen egyedül kell lennem. Gondolod, hogy ha Arhan herceg napokra magára hagyná csapatait, ezt könnyedén elviselnék? Nem oszlanának inkább szét, nem térnének haza?

− Erre nem gondoltam... − nyögte Benchon atya. − Azt hittem, elég, ha felveszed a herceg alakját, és nincs több áldozatra szükség...

Végre megértettem, mi bántja.

− Fiam − szóltam kenetteljes hangon −, ne féltsd szerencsétlen holtak lelki üdvét! Bármilyen módon jött is el értük a halál, mindez Hemlegarth isten szemében nem számít. Ő az érdemeik szerint ítéli meg az elhunytakat. A halál módja nem teszi elkárhozottá őket!

Benchon atya arca kétkedőnek tűnt, de tudtam, hogy hamarosan belátja érvelésem igazát.

Valójában hazudtam neki. Tudtam, mit akar hallani, és azt is mondtam. Az istenek azonban nem törődnek a halandókkal. Csupán akkor, ha érdekük fűződik hozzá, vagy ha szórakozni vágynak. Tudom, hisz' én is néha istennek érzem magam...

− Jól van. Ne húzzuk tovább az időt! Gyorsan tegyük helyére a szobrot! A holttestet pedig, mivel eltemetni nincs időnk, takarjuk le a lepellel!

A pap engedelmeskedett. Alig végeztünk, amikor odakinn kürtszó harsant. Kisiettünk a templom elé, és a ránk várakozó paripák nyergébe szálltunk. A tartalék lovakból jutott egy Benchon atyának is, így ő is velünk tartott. Alig dugtam lábaimat a kengyelbe, Ramzy gróf megadta a jelet az indulásra. A lovagok rögtön vágtába ugratták paripáikat.

Megindultunk Jymelin felé.

10.

A bazilika virágokkal volt díszítve. A bejárattól az oltárig vezető folyosóra aranyszín szőnyeget terítettek, melynek mentén orchidea és kála virágokat fektettek a padlóra, míg a padsor másik oldalán nárcisz és írisz csokrok sora húzódott. A mennyezet alatt vékonyszálú aranyhálót feszítettek ki, melybe a falon felkúszó szolgák tengernyi rózsaszirmot tornyoztak. A finom virágszirmok lassan és lágyan lebegtek alá a padlóra, szüntelen virágesővel áztatva az ifjú párra várakozókat.

Megszólalt az orgona hangja, és a padokban feszengve üldögélő nemesek egy emberként fordultak hátra. A bejárat napfényes négyszögében feltűntek a nyoszolyólányok, kezükben fonott kosárral. Ahogy haladtak az oltár felé, kosarukból narancsszín szirmokat szórtak a mögöttük haladó pár lába elé. Édes, bódító illat terjengett, szinte szédítő és részegítő.

Az oltárnál Nergon, Hemlegarth főpapja várta a házasulandókat. A főpap megnyerése érdekében le kellett mondani a maradék királyi birtok egy tizedéről, de Clarice javaslatára Homyla királyné nagyvonalú volt, és nem alkudozott. A boszorkány szerint amit az egyik kéz ad, a másik kéz elveheti, és egyelőre még szükségük volt Nergonra.

Mayhew király nehézkesen, szuszogva vonszolta magát előre. Ruháját a szabó hátul, a derekánál kiengedte, de még így is elszorította a pocakját, és akadályozta a légzésben. Ráadásul a király mindenhová − még a palotában is − hordszéken közlekedett, ezért most nehezére esett a járás. Sajnos, a házassági ceremónia szokásai megszabták, hogy gyalog kell az oltárhoz járulni, így a király kénytelen volt a kényelemről lemondani.

Végre elértek az oltárig. Mayhew király homlokán veríték-cseppek gyöngyöztek, teljesen kimerítette a testmozgás, ráadásul teste is izzadságban úszott a díszes, hermelinprémes palást és a vastag, aranyszálakkal átszőtt mellény alatt. De ezeket sem lehetett mellőzni, szintén hozzátartoztak az évszázadok során kialakult hagyományokhoz.

Mayhew király alig várta a ceremónia végét. A pap beszéde azonban nem akart véget érni. Hosszan és lassan példabeszédet olvasott fel Hemlegarth szent könyvéből. Amikor végre elhallgatott, megszólalt az orgona. Aztán megint a pap beszélt, majd amikor az uralkodó már azt fontolgatta, hogy a szégyennel nem törődve távozik a templomból, Nergon feltette az annyira várt kérdéseket.

− Igen, akarom. Esküszöm. Míg a halál el nem választ − hadarta a válaszokat a vőlegény egy szuszra.

Hátán a zeke már teljesen átázott, lucskosan tapadt bőréhez. Gyomra is megkordult, jelezve, hogy az uzsonna távol van már, itt az ideje a vacsorának.

De még mindig nem volt vége. A templomi gyermekkórus is rázendített egy Hemlegarthot dicsőítő énekre. Majd újra a pap vette át a szót, aztán váratlanul elhallgatott. A hirtelen támadt csöndbe szinte berobbant a király sebzett bálnaként hangzó, türelmeden fujtatása. Az orgonista gyorsan rázendített a kivonuló indulóra Mayhew király elkínzottan vonszolta magát a bazilika bronz domborművekkel borított kapujáig, majd beszállt az ott várakozó hordszékébe.

− Férjuram! − szólt utána Homyla királyné. − Ne feledje, egy óra múlva kezdődik az esküvői vacsora!

− Ne félj, ott leszek, Homyla − intett a király, majd kis szünet után egy fintor kíséretében hozzátette: − kedvesem...

11.

Jymelin rég nem látott olyan fényes és gazdag lakomát, mint amelyet a királyi pár esküvője tiszteletére rendeztek. Az asztalokon számolatlan sorakoztak a boroskancsók, mindegyik más és másfajta nedűt tartalmazott − telt fehéret, karcos vöröset és még ki tudja mifélét − és ahogy a hasas edények ürültek, úgy hágott egyre magasabbra a hangulat. Az asztalokon hamarosan tócsákban állt a bor, és a kecskelábakon lecsorogva, sáros mocsokká elegyedett a padlót borító porral. A vendégek kézzel tépték a csirkecombokat és a vaddisznósültet, a csontokat pedig a lábuknál heverő, eltelten lihegő négylábúaknak dobálták. A nemesek finnyásabbjai az asztalra helyezett citromos vízben öblítették le a zsírt kezükről, mások a ruhájukba, az asztalterítőbe vagy a kutyák bundájába törölték mancsukat.

Miközben az urak étkeztek, az U alakú asztal körülkerítette téren csepűrágók próbálták szórakoztatni őket. Először egy tűznyelő lépett színre, de miután húsos cubákokkal dobálták, sértődött arccal távozott Aztán jött négy testvér, akik bukfencet vetettek és egymás vállára álltak. Nagy nevetés kísérte a produkciót, mivel Nestor gróf a tartóemberre uszította kutyáját. Az állat az artista lábába mart, aki ettől kibillent az egyensúlyából és testvérei egymás hegyére-hátára zuhanva értek földet. Egyikük karját törte, de a többiek megúszták pár zúzódással.

A birkózók produkciója egyöntetű lelkesedést váltott ki, az olajjal bekent bőrű, bronzbarna gladiátorok hosszú időn át nyűtték egymást − a síkos testen nehéz volt fogást találni −, de aztán egyikük gáncsot vetett, és földre került ellenfelét sikerült két vállra fektetnie.

Utolsó fellépőként hárfások és herélt énekesek következtek, akik először a királynő tetszését keresvén, többszólamú himnuszokat daloltak, majd − miután néhány boros kupát hozzájuk vágtak − disznó nótákkal szórakoztatták a közönséget.

A király pillanatnyi szünetet sem tartva falt, minden fogásból szedett magának, és tányérját minden egyes alkalommal tisztára nyalta, ezért a maradékra leső kutyák elsomfordáltak a közeléből. A királyné megvetően szemlélte a zabáló, ordítozó és kurjongató vendégsereget.

Nemsokára elérkezett az ifjú pár tiszteletére mondott pohárköszöntők ideje. Több nemesúr addigra már annyira tűzbe jött, hogy a mellettük ülő udvarhölgyeket csókolgatták, és néhány pár el is tűnt az asztal alatt. A többieknek csak a pikáns megjegyzések maradtak: ahogy a poharak ürültek, úgy vált a tréfálkozás egyre durvábbá. Néhány, már-már fenségsértésnek minősülő megjegyzés hallatán megrándult a királyné arca, de szólni nem szólt. Tekintélye annyi volt csupán, mint hatalma.

Még ezeket a fajankókat sem tudom megrendszabályozni! − súgta dühösen Clarice fülébe. − Ha megpróbálom, rögtön ellenem fordulnak. A boszorkány azonban tűrésre intette.

− Királynőm, bárhogy csipkednek is, mégis téged támogatnának, ha valaki más törne a trónra, és megpróbálná Jymelint a sarka alá gyűrni. Tudják ugyanis, hogy uralmad alatt azt tehetnek, amit akarnak, és másvalaki nem tűrné el szemtelen viselkedésüket…

Homyla éjfélig kitartott, és csak ekkor emelkedett fel a helyéről.

− Férjuram – mondta. – Ideje lenne visszavonulnunk!

Mayhew király meglepetten nézett fel rá. Lenyelte a szájából kilógó zsíros falatot, aztán megszólalt.

− Hová sietsz, kedvesem? Hiszen most jönnek majd a desszertek!

A királyné összeszorította a száját, és villogó szemekkel meredt a királyra.

A helyzetet Precher, a mágus oldotta meg. Odahajolt Mayhew füléhez, és belesuttogott.

− Fenség, az ifjú párnak közösen kell elhagyni az asztalt, és vissza kell vonulnia a szobájába, hogy együtt töltsék a nászéjszakát. Ez a szokás.

− Ez a szokás! − méltatlankodott a király. − A szokások miatt a végén éhen halok! Ha a szokások nem a király kényelmét szolgálják, meg kell változtatni őket!

− Azt hiszem, ez nem fog menni − válaszolta a mágus még mindig suttogva. − És ne feledje, fenséged, csak holnap koronázzák meg! Ma még jobb, ha felesége kedvében jár...

− Jól van, jól van − dörmögte a király, és feltápászkodott − Szólj a szolgáknak, hogy tegyenek el három szeletet minden tortából!

12.

Leszállt az éj, és a lovagokkal együtt vágtattunk előre. A mágus hintója, néhány apród és Benchon atya már régen lemaradtak mögöttünk, de a többiek bírták az iramot.

Élveztem a vágtát. Hátasom ugyan nem hatlábú sátánló volt, nem fujt mérgező leheletet, szeme nem ragyogott, mint izzó zsarátnok, mégis élveztem, ahogy a fülem mellett süvít a szél, és újra hallom a paták dobogását. Aztán rádöbbentem, hogy iszonyúan sajog az ülepem. Phestulan apát nem volt valami gyakorlott lovas, és a legkevésbé sem szokta meg, hogy hosszú időt töltsön a nyeregben. Majdnem hibáztam. Nem úgy cselekedtem, ahogy az apáttól elvárható lett volna. Ettől kezdve a látszat fenntartása érdekében, egy-egy ugrásnál, vagy amikor kissé magasabbra lendültem, felnyögtem és hangosan Erran segítségéért fohászkodtam.

Hamarosan a lovak is kimerültek, és egyre gyakrabban kellett pihenőt tartanunk.

Egy ilyen pihenőkor Barran gróf odaléptetett Arhan herceghez.

− Fenség, még nagyon messze vagyunk, és nem fogunk időben odaérni a koronázásra.

− Ezt én is tudom! − csattant fel a herceg. − De látod, nincs több váltáslovunk, és a hátasaink nem bírják az iramot. Ha így hajszoljuk őket, hamarosan kidőlnek!

Barran gróf leforrázva elhallgatott.

Úgy láttam, itt az ideje, hogy előadjam a tervet, ami nem oly régen fogant meg a fejemben.

− Fiam, Erran megvilágosította elmémet, és megsúgta nekem, hogy mit kellene tennünk!

− Mit, atyám? − fordult felém lehiggadva az ifjú herceg.

− Hmm − köszörültem meg a torkomat. − Lehet, hogy Ramzy grófnak nem fog tetszeni, amit mondok, de csak ez az egy lehetőségünk van, hogy a koronázás előtt érjünk Jymelinbe.

− Ramzy gróf nem fog akadékoskodni − nyugtatott meg a herceg, miközben felvont szemöldökkel a lovag felé fordult − Igaz, Ramzy gróf?

A sok csatát megélt zordon hadfi kihúzta magát.

− Igaz, fenség!

− Nos, a lovagok fele itt marad, és csak a másik fele tart fenségeddel. Persze, magunkkal visszük majd mindegyikük paripáját, így lesz elegendő váltáslovunk.

− Remek ötlet, apát uram! – kiáltotta elragadtatottan a herceg.

− Még nem mondtam el mindent, fiam! − intettem a korai lelkesedésért. − A téged kísérő kétszáz lovag ki kell bújjon páncéljából, mert ez az, ami lelassítja és kifárasztja a lovakat. Sőt, a paripákról is le kell szedni a takarókat és páncéllemezeket, valamint a fölösleges fegyverektől is meg kell szabadulnunk. Úgy gondolom, fejenként egy kard elegendő lesz.

− Ez képtelenség! − hördült fel Ramzy gróf. − Ki látott már lovagokat páncél nélkül?! Ez rendünk megcsúfolása lenne!

− Ramzy gróf! Megfeledkezik magáról és ígéretéről! − intette a herceg.

− Elnézést, fenség − fujt visszavonulót a lovag. − De az előbbieken kívül azért sem egyezhetem bele e tervbe, mert apja-urának megígértem, hogy megfelelőképp gondoskodom majd a védelméről.

− Azt is megígérted apámuramnak, hogy segítesz Persion koronájának megszerzésében! − csattant fel a herceg. − Ötszáz lovag nem koslathat állandóan a nyomomban. Azt hiszem, kétszáz is megteszi közülük. Elvégre mindegyikük tíz átlagos harcossal ér fel, nem így van?

− De így, fenség! − húzta ki magát büszkén a kapitány.

Arhan herceg a győzelmet elkönyvelve folytatta.

− Phestulan apát javaslata tetszik nekem. Talán még a nyergeket is levehetnénk, hogy még kevesebb legyen a teher, amit a hátasoknak cipelni kell... De nem! A nyereg mégis maradjon, szőrén nehezebb megülni a lovat!

Miután a herceg így eldöntötte a kérdést, nekiláttunk a megvalósításnak. Ramzy gróf kiválasztotta a legjobb lovasokat a csapatból, ők ledobálták értékes vértjeiket, egyedül kardövüket és csizmájukat tartották meg, majd könnyű ruhájukban nyeregbe pattantak. A kétszáz vezetéklovat kantárjuknál fogva húzták maguk után.

Egyetlen probléma adódott csak, és ezt sajnos, személyem jelentette.

− Apát uram, eddig is erőn felül teljesítettél! − szólt Ramzy gróf. − Pihend ki a fáradalmaidat, és maradj hátra a többiekkel! Várjátok be a lemaradottakat, és aztán együtt induljatok utánunk!

Tudtam, hogy a lovag ezzel vág vissza az előbbi leforrázásért, de azt is tudtam, hogy hiba lenne ellenkeznem, hacsak nem akarom felkelteni a herceg gyanakvását. Az apát köztudottan nem volt jó lovas, nem volt értelme úgy tennem, mint ha hirtelen megváltozott volna.

Lenyeltem hát a békát, és búcsút intettem a hercegnek és embereinek.

− Hemlegarth áldja, apát uram! − szólt még utoljára Arhan herceg, − És ne féljen, a koronát csak az ön jelenlétében helyezhetik a homlokomra!

13.

− Ebből elég, nem csinálom tovább!

A királyi pár hálószobájából kihallatszó kiáltás felverte a palota csendjét.

Clarice, aki épp befelé igyekezett, sietősebbre vette a lépteit. A hatalmas, aranyozott, berakásokkal díszített ajtó előtt megtorpant, és letörölte arcáról a mosolyt. Kopogott, aztán benyitott.

Odabent az a látvány fogadta, melyre már a kiáltásból következtetett. A két szobalány rémülten meghúzódott a tágas szoba sarkaiban, Homyla királyné pedig vadul tépkedte le magáról a selyemruhát, melybe dús idomait akarták belekényszeríteni.

− Te is itt vagy! − fakadt ki a királyné a belépő láttán. − Elegem van az egészből! Nem csinálom tovább!

− Mit, fenséges úrnőm? – hajolt meg a boszorkány.

− Mit, mit! Teljesen megzápult az agyad? A koronázást, természetesen. Hozzámentem ehhez a hájas fajankóhoz, mert azt javasoltad, de már nagyon megbántam a dolgot...

A királyné Clarice-ra pillantott, figyelve, hogy a boszorkány félbe meri-e szakítani, de az nem követte el ezt a hibát.

− Az még hagyján, hogy tuskó módon viselkedett a lakodalmon, falt mint egy állat, és csak az étkekről lehetett vele beszélgetni, de ráadásul vérig sértett azzal, hogy az orrát sem dugta be a hálószobámba! Mindezt a nászéjszakánkon!

Clarice nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjon.

− De hát fenséged sem akart ágyba bújni vele… – jegyezte meg.

− Persze, hogy nem! − toppantott mérgesen a királyné. − Hogy egy ilyen hájas disznó rám másszék? Attól óvjon Hemlegarth! De mégis... Illett volna elkísérnie a hálószobámig, és ott átemelni a küszöb fölött. Aztán persze rövid úton kidobtam volna, de még arra sem vette a fáradságot, hogy elköszönjön tőlem. Alig hagytuk el az ebédlőt, szó nélkül faképnél hagyott. Csupán a mágusát, azt a vén trottyot kérdezte meg, hogy a desszertek a szobájában várják-e...

A királyné ledobta magát az ágyra, és színpadiasan hüppögni kezdett Clarice intett a szobalányoknak, hogy tűnjenek el, majd odalépett úrnőjéhez, és együtt érzőn megfogta a kezét.

− Királynőm, nézzük a dolgokat inkább a jó oldalukról − mondta. − Ha Persion jövendő királya ennyire nem érdeklődik hitvese iránt, akkor bizonyára az sem fogja érdekelni, hogy milyen intézkedéseket és rendeleteket hoz az ő nevében. Ez az, amire vágyott, nem?

Homyla felemelte a fejét, és kivörösödött szemmel, elgondolkodva méregette társalkodónőjét.

− Igaz − mondta, és megtörölte a szemét − De akkor sem tudom megbocsátani, hogy semmibe vesz! Senki sem alázhat meg engem!

− Úrnőm, felül kell emelkednie érzésein. Nincs visszaút. A koronázásnak meg kell lennie. Még két óránk van délig, addig el kell készülnie. Hívatom a varrónőt, hogy hozza rendbe a ruháját.

− Ó, Clarice − mondta a királyné, és átölelte a boszorkányt. − Mihez kezdenék nélküled... Rajtad kívül senki sem szeret, és el akar veszejteni... Jól van, végigcsinálom a ceremóniát. Kérlek, afelől is intézkedj, hogy a koronát erős őrizet alatt szállítsák a székesegyházba!

Clarice éppen helyeselni akart, amikor észrevette a hollót a hálószoba ablakában.

A madár csőrével a liliomkeretes ablakot kopogtatta, mintha sietős közlendője volna.

− Elnézést, úrnőm! − szólt a boszorkány, és kibontakozott az ölelésből.

Odasietett az ablakhoz, és kitárta azt. A holló a vállára röppent, és a fülébe cserregett. Clarice figyelmesen hallgatta, majd útjára bocsátotta a madarat.

− Úrnőm, kevesebb időnk van, mint gondoltam. Arhan herceg alig egyórányi lovaglásra jár Jymelintől. Hemlegarth orrára mondom, fogalmam sincs, hogyan tett meg egyetlen éjszaka alatt ilyen hatalmas távolságot, de már itt van, szinte a város kapujában!

− Mit tegyünk? − kérdezte hisztérikus hangon a királyné.

− Fenséged amilyen gyorsan csak tudja, öltse magára az aranyhímzéses ruháját, melyet a dergán követ fogadásán viselt, én rohanok a főpapért és Mayhew királyért. Előbbre kell hozzuk a koronázást!

14.

A hosszú vágtától elcsigázott harcosok felkaptattak a dombtetőre, és ott megálltak egy pillanatra, hogy a lovak az utolsó szakasz előtt kifújhassák magukat.

Lábuk előtt terült el Jymelin, a Pers Királyság legnagyobb városa. A székvárost sokan Ikervárosnak nevezték, mert a lomha folyású, iszapos Jymel folyó szemközti partjain épült. A város két felét télen jégpáncél, nyáron nagy ladikokra erősített híd kötötte össze. A ladikokat kötelekkel fűzték egymáshoz, és a parton álló cölöpökhöz erősítették. A híd olyan széles volt, hogy egy időben két szemközt jövő fogat vagy szénásszekér is elmehetett egymás mellett, anélkül, hogy tengelyeik súrolták volna egymást. Jégzajlás vagy áradás idején azonban a városrészek teljesen el voltak vágva egymástól, mivel a folyón lehetetlenné vált az átkelés.

A lustán hömpölygő víz jobb partját dimbes-dombos, homokos síkság övezte, melyen túl a puszta terült el, a magas fű, nád és bokrok birodalma, míg szemközt magas hegyek, és a lábuknál termékeny lapály húzódott a messzeségbe, ameddig a szem ellátott. A vándorló pillantás azonban csak rövid ideig pihent meg a zöldellő mezőkön, mert aztán mágnesként vonzották magukhoz a város égbeszökő kupolái és robosztus épületei.

Jymelin mindkét felét csipkézett oromzatú kőfal és mély árok vette körül. A városba csak két felvonóhídon keresztül lehetett bejutni. A hidakat éjszakára vasláncokkal felhúztak, és bezárták a nehéz, tömör, megvasalt kapukat.

A bal parton, a lőréses falakkal körülvett tér közepén sziklás hegy emelkedett a magasba, és rajta az udvartartás épületei. A királyi palota karcsú tornya kiemelkedett az aranyozott kupolák és háztetők tengeréből. A torony még a Káosz-háborúk előtt épült, és királyi rendelet tiltotta, hogy magasabb épületet emeljenek nála, így azóta is büszkén trónolt a székváros felett.

Jymelin alapításakor, és még aztán sokáig, tágasnak számított, de ahogy növekedett a lakossága, egyre többen szorultak a falakon kívülre, és most agyagviskók és kisebb házak tengere környékezte a sok száz éve lerakott ősi városfalat. Persze csak tekintélyes távolságban, mert minden uralkodó betartatta I. (Nagy) Jereb rendeletét, miszerint a várfalhoz nyíllövésnyi távolságnál közelebb tilos házat építeni, nehogy a támadók fedezéknek használhassák, vagy könnyedén a falra hághassanak a segítségükkel. Szintén a nagy király vezette be a másik óvintézkedést, hogy a szűk, tekergő utcákat éjszakára láncokkal lezárják, ám ezt már csak vész idején tartották be.

A fellegvár körül épült ki a Palota-negyed, a folyó mentén pedig a köznép szórakozási központjai – kocsmák, fogadók, kuplerájok és kaszinók – tornyosultak egymás hegyén-hátán. A bal part valamivel biztonságosabbnak számított, a létesítmények vendégei között gyakoriak voltak a nemes úrfiak, de a jobb part veszélyesnek hírlett, idesereglett az aljanép, ha szórakozni vágyott. Most az egész város fel volt díszítve, a Skald Birodalom arany alapon ezüst csillagokkal tarkázott, valamint Persion bíbor és márvány csíkos lobogóival.

− Gyönyörű, nem igaz, fenség? – kérdezte csillogó szemmel Barran gróf.

A herceg bólintott.

− Igen, az… És már csak egy jó iramodásnyira van, Errannak hála.

− Nem vagyunk túl kevesen egy ekkora város meghódításához? − kérdezte kétkedve a lovagok parancsnoka.

− Kétszáz jó harcos elég lesz − szólt gyorsan Barran gróf. − A királyság hadseregét majd' száz évvel ezelőttig a nemesek és hűbéreseik állították ki. Aztán a túl hatalmassá vált főurak megtagadták e kötelességüket, és az uralkodóknak zsoldos hadsereget kellett felállítaniuk. Az utóbbi időben azonban már nem jutott pénz az ellátmányukra, és szélnek eresztették őket. A zsoldosok raboltak és fosztogattak, de aztán elkövettek egy hibát: áttévedtek Ayuman báró birtokára. Ő aztán, míg azok részegen fetrengtek, rajtuk ütött, és mind egy szálig felkoncolta őket Azóta nincs hadserege Persionnak... A városlakók nem fognak harcolni, nekik teljesen mindegy ki lesz a király. Az aljanép nem szenvedheti a nemeseket, mert úgy tartják, mind abból él, hogy őket nyúzza. Velük hát nem kell számolnunk... A falakon, királyi katonák híján, a városi céhek legényei látják el az őrszolgálatot. Ha hüvelyéből kivont pengét látnak, rögvest megfutnak... A királynő testőrsége szedett-vedett banda, testőrnek lenni egy ideje már nem bizalmi állás, hanem bőkezűen osztogatott udvari kegy. Fiatal nemes ifjak kapják, illetve öröklik e címet, akik csak akkor jelennek meg az udvarban, ha valami mulatságra, vagy lakomára van kilátás, esetleg szerény összegre rúgó juttatásukat szeretnék megkapni... A királynőnek van ugyan száz zsoldosa is, de ha látják majd, hogy minden elveszett, nem harcolnak tovább... Egyedül a Mayhew királlyal érkezett skald zsoldosokkal kell majd megküzdenünk. Barátaim szerint száz lovagot és ötszáz talpast számlál a király serege.

− Ők sem állíthatnak meg − jelentette ki megfellebbezhetetlenül a herceg. − Tegnap volt a lakodalom, szerintem még magukhoz sem tértek a nagy ivászat után.

Ramzy gróf erre nem szólt semmit, csak a bajusza alatt dörmögött valamit arról, hogy nem is igazi harcos az, aki eszméletlenre issza magát.

− Jól van hát − emelte fel a jobb kezét Arhan. − Előttünk terül el Jymelin, a bűnös város. Menjünk, és szerezzük meg magunknak!

Azzal intett, és serege lezúdult a domboldalon.

A hátasok mintha megérezték volna, hogy nemsokára véget érnek megpróbáltatásaik, utolsó erőtartalékaikat mozgósítva szinte repültek a várfalak felé.

A lovagok hamarosan alámerültek a vályogviskók tengerébe, az utcán ténfergő emberek rémülten ugrottak félre előlük. Arhan herceget és embereit semmi nem állíthatta meg, aki nem kotródott el idejében az útjukból, azt vagy a falnak taszították, vagy eltaposták a lovak. A khittarai harcosok úgy vágtattak tova, hogy egyikük sem nézett vissza. Átgázoltak a rozoga piaci bódékon, átugrattak a kétkerekű kordék felett. Hamarosan kiértek a szegénynegyedből, és újra tiszta területre értek.

Ekkor kürt harsant, és a lovagok látták, hogy néhány jymelini kapuőr − észrevéve a közeledőket − alabárdnyéllel toszogatja arrébb a befelé és kifelé igyekvő embereket, hogy becsukhassák a még mindig nyitva álló kapuszárnyakat.

Az egyik kereskedő azonban megmakacsolta magát, és éppen a kapuboltozat alatt cövekéit le szekerével.

− Gyerünk, igyekezzünk! − ordította a herceg, és úgy vágta lova oldalába sarkantyúját, hogy annak a vére is kiserkent Ramzy gróf megelőzte urát, és már csak kőhajításnyira járt a falaktól.

A kereskedővel vitatkozó katonák a falról integető társaik kiáltására megfordultak, és a nyakukon levő sereg láttán felhagytak a hiábavaló erőfeszítéssel. A szekér oldala mellett átpréselték magukat, és berohantak a várfalak mögé.

Nem tudták, mihez kezdjenek, de szerencséjükre odabentről segítséget kaptak. A királyné zsoldos testőrségének tíz tagja érkezett rohanva − ketten megragadták az igáslovak zabláját, míg társaik a kocsirúdnak feszültek. Mivel a lovaknak nem akaródzott hátrálniuk, hát befelé húzták a szekeret.

Ramzy gróf látta, hogy mire készülnek, de azt is tudta, hogy ezzel csak az utat tisztítják meg a számára, mert nem lesz idejük becsukni a kapuszárnyakat. Kardját kivonta hüvelyéből és felrikoltott.

− Khittaráért és a szultánért!

Nemsokára a felvonóhídon kopogtak lova patái.

Egy pillanattal később elérte a kapuboltozatot. A győzelemtől már csak kardnyújtásnyi távolság választotta el.

Ekkor a semmiből egy vasrostély zuhant le elé!

A lovag már nem tudta megfékezni hátasát, és az belerohant a váratlanul előtte termett akadályba. Ramzy gróf kirepült a nyeregből, és nagyot nyekkenve földet ért, majd meghempergőzött a porban, míg a falnak ütközve meg nem állapodott. Ha páncélban esik ekkorát, minden bizonnyal nyakát törte volna.

A várfalon nevetés harsant. A szedett-vedett, páncélba bújt céhlegények igen mulatságosnak találták a nemesúr bukását.

Közben a többi lovag is megérkezett, és paripáik gőzölgő orrlyukakkal toporogtak az ujjnyi vastag vasrudak előtt.

Arhan herceg előre léptetett, és indulatos hangon felkiáltott a kapuőröknek.

− Én Arhan herceg vagyok, Khittara uralkodójának fia, és a ti jövendő királyotok! Távolítsátok el utamból ezt a fémrácsot, különben fellógatlak benneteket az első fára, mely az utamba kerül!

Válaszul egy újabb vasrostély zuhant le, egy lépésnyivel az első mögött. A mellvéd mögött állókat az előbbinél is harsányabb röhögésre ingerelte az eset.

A herceg már tajtékzott dühében.

− Azonnal eresszetek be, ti korcs kutyák rühes ivadékai, különben Erranra esküszöm, harmadíziglen kiirtom az egész családotokat, és koszos viskóitokat a földdel teszem egyenlővé!

A durva szavakra a nevető katonák elhallgattak, és ijedten néztek egymásra. Ekkor jelent meg a várfalon Clarice, a boszorkány.

− Herceg uram, jobb lesz, ha visszafordul! − kiáltotta csengő hangon. − Hamarosan megszólalnak a székesegyház harangjai, és ezzel jelzik majd, hogy új királya van Persionnak, II. Mayhew személyében. A jövőben is jó kapcsolatokat kívánunk ápolni Khittarával, ezért javaslom, hogy térjen haza békével.

− Nem! − kiáltotta Arhan herceg kissé lehiggadva. − A Pers Királyság koronája engem illett, és meg is fogom szerezni, ha szép szóval nem megy, akkor ha kell, fegyverrel!

Clarice megcsóválta a fejét.

− Nincs abban a helyzetben, herceg uram, hogy követelőzzék − intett, és jelzésére négy íjász egyenesedett fel mellette a gyilokjárón. − Ha akartam volna, ön mostanra halott lenne, és nem Khittara trónjának várományosa. Mint mondtam, nem szeretném holtan látni önt, mert apja bizonyára rossz néven venné e cselekedetünket. Azonban ha rákényszerít, akkor megteszem!

A herceg elsápadt, és önkéntelenül hátrább léptetett a városfal tövéből. Emberei gyorsan köré tömörültek, hogy testükkel védjék őt.

A következő pillanatban felzúgtak a harangok. Lármájuk fülsüketítő és fenséges volt.

− Barran gróf! − kiáltotta túl a boszorkány a harangok hang ját. − Ön maradjon, és hódoljon új királya előtt! Önt is fogadjuk, herceg uram, ha békés szándékkal, csupán követként érkezett. Persze, az embereit és fegyvereit a falakon kívül kell hagynia...

Arhan herceg ajkai késpenge vékony vonallá szűkültek, és úgy sziszegte:

− Elmegyünk, hölgyem, de Erran óvja, ha még egyszer úgy hozza sorsa, hogy az utamba kerül! − Azzal megfordította lovát. Emberei követték. Barran gróf egy pillanatig tétovázott, de aztán ő is a távozók után eredt.

Clarice kifújta az eddig visszatartott levegőt. Valóban nem akart háborúba keveredni Khittarával. Most minden erőt a belső ügyek rendbetételére kell majd fordítani, nincs idő a háborúra.

− Maradjon zárva a kapu, amíg nem engedélyezem a kinyitását! − parancsolta, és elhagyta a mellvédet. A fal tövébe érve, a bevonszolt szekér mellett álló zsoldosoknak is meghagyta, hogy maradjanak, aztán lobogó köpennyel elsietett.

Nem ment messzire. A következő sarkon befordulva behúzódott egy ház árnyékába, és körbenézett. Az utca kihalt volt, mindenki a templom körül gyülekezett, hogy megnézze a koronázást. Clarice látva, hogy magára maradt, felrikoltott, erre egy holló röppent a vállára.

− Menj, és kövesd a lovas embereket! − cserregte neki, és nézte, ahogy a madár a dolgára röpül. Miután a holló fekete ponttá zsugorodott az égbolton, félrehajtott fejjel elgondolkodva megjegyezte: − Kár, hogy az ország érdekét kell mindig szem előtt tartanom! Jól állt volna a pökhendi herceg szívében egy vagy két, hosszúszárú nyílvessző!

15.

A boszorkány elővigyázatossága feleslegesnek bizonyult: Arhan herceg ugyanolyan gyors vágtában hagyta maga mögött Jymelint, mint amennyire igyekezett, hogy elérje.

A herceg egész nap hallgatagon lovagolt, nem szólt senkihez. A kérdések hallatán csak összevonta a szemöldökét, így egy idő után mind Ramzy gróf, mind Barran gróf felhagytak az egyoldalú társalgással.

Leszállt az est, és Arhan éjszakára engedélyezte a pihenőt. Alig verték föl sátrát, eltűnt a mélyén. Hajnalban aztán folytatták útjukat, míg meg nem érkeztek Deorea városába, ahol a hátrahagyott emberek és a fegyverzet várta őket.

A herceg leugrott a lováról, és a kantárszárat odavetette egy apródjának. Nem készültek fel a fogadására, emberei rendetlenül felsorakozva várták, és Benchon atya, valamint én is majdnem későn érkeztünk. Arhan azonban nem tett megjegyzést − arca szórakozottnak tűnt, mintha észre sem vette volna a hanyagságot Tertios, a mágus meghajolt ura előtt, és megkérdezte:

− Mi történt? Miért jött ily’ sietve, fenséged?

A herceg bosszúsan megrázta a fejét.

− Majd Ramzy gróf elmeséli, mi történt. Hol a szállásom?

Apródja máris ugrott, és mutatta az utat. Arhan követte, és faképnél hagyott bennünket. Később a visszasiető fiútól megtudtuk, hogy a számára lefoglalt házhoz érve a herceg magára zárta az ajtót, és később is csak azért nyitotta ki, hogy bort rendeljen, egyszerre három kancsóval.

Ramzy gróf szerencsére nem utasított el bennünket, és részletesen ecsetelte a történteket, hogy kielégítse, kíváncsiságunkat.

A beszámoló után Benchon atya félrehúzott, és elkeseredett hangon megkérdezte:

− Most mitévők legyünk?

Megvontam a vállam.

− Nincs még veszve semmi. Amennyire én ismerem a ti ügyeiteket, a helyzet gyorsan változik. Ha sok az ellenségük, a királyok csak rövid ideig maradnak a trónon. Egyébként is, hol van az megírva, hogy Arhan hercegnek kell egyesítenie az országot?

− De hát a Khittarával kötendő szövetség…

− Lehet, hogy anélkül is boldogulok − mondtam magabiztosan, mert ekkor még nem tudtam, mivel kell majd szembenéznem. − Mindenesetre még egy próbát teszek Arhan herceggel. Reggel beszélek vele, meggyőzöm, hogy ne adja fel a harcot, és engedélyt kérek, hogy kémként visszatérhessek Jymelinbe! Az új királynak sok ellensége van, lehetséges, hogy szerencsétlen baleset éri, vagy merénylet áldozata lesz. De ha mégsem, akkor Mayhew képében én ülök majd a trónra.

− Hemlegarth téged választott. Tégy hát belátásod szerint! − hajtotta meg a fejét Benchon atya.

Erre nem szóltam semmit, csak szórakozottan bólintottam. Unatkoztam, míg Arhan visszatértére vártunk. Jobb is, hogy nem sikerült bevennie Jymelint − nem szeretem, ha ölembe hull a siker.

Reggel a herceg méltóztatott fogadni.

Szeme karikás volt, nem sokat aludhatott az éjszaka. Haját is elfeküdte, és bárhogy igyekezett a remegő kezű deoreai fodrász, nem sikerült a herceg frizuráját rendbe hoznia. A sarokban törött agyagkorsók darabjai hevertek, és mindent belengett a savanyú bor és az áporodott verejték szaga.

Bizonyára a megaláztatás − melyben része volt − lehetett az oka, hogy Arhan így elengedte magát. Nem akart dolgavégezetlen apja szeme elé kerülni, és nem akart lemondani fényes álmairól sem.

− Fenség! − szólítottam meg. − Azért bátorkodom zavarni, mert lenne egy javaslatom.

− Ki vele, atyám! − förmedt rám rosszkedvűen a herceg. − Fáj a fejem, úgyhogy bármilyen sületlenséget mondasz is, nem ronthatsz többet a helyzetemen...

Együtt érzőn mormogtam valamit − loccsanjon szét a fejed, vagy egy hasonló kedvességet −, aztán rátértem jövetelem céljára.

− Azt javaslom, Fenség, hogy ne hátráljunk meg rögtön. Nincs még veszve az ügyünk.

− Igen? És miből szűrted le ezt a következtetést? − vágott közbe szarkasztikusan Arhan, aztán feljajdulva a homlokához kapott.

− Mintha ezer darázs nyüzsögne odabenn... − nyögte, majd intett: − Ne törődj vele, folytasd!

− Két hét múlva érkeznek meg fenséges apja katonái, kiket megsegítésünkre küldött. Én amondó volnék, hogy addig maradjunk és játsszunk kivárásra. Mint Fenséged is tudja, Mayhew királynak nincs számottevő serege, viszont Vosca Elhongar, aki szintén a koronára tör, tekintélyesebb létszámú csapattal indult el. Bár kerülőt kellett tennie, de hamarosan megérkezik Jymelin falai alá. Véleményem szerint őt nem abból a fából faragták, hogy visszakozzon. Össze fog csapni az újdonsült persi királlyal, és Fenséged lehet a nevető harmadik.

A herceg elgondolkodott.

− Tetszik a javaslatod, atyám. Megfogadom. És látod, a fejfájásom is csillapodott valamelyest. Szavaid gyógyírként hatottak rám. Van még valami a tarsolyodban?

− Igen, Fenség. Szeretnék engedélyt kérni arra, hogy kémként elmehessek Jymelinbe. Ott felmérhetném a helyzetet, és mivel postagalambokat is vinnék magammal, első kézből tájékoztathatnám Fenségedet a helyzet alakulásáról. Távollétemben rendtársam, Benchon atya látná el a gyóntatói és egyéb lelkipásztori feladatokat.

− Jól van. Menj, és Ramzy gróffal beszéld meg a részleteket! Annyi embert vigyél magaddal, amennyire szükséged van.

− Köszönöm Fenséged jóságát.

− Semmiség. Atyám! Szólnál a mágusnak, hogy kéretem? Hátha ő is tudna valamit tenni a fejfájásom ellen...

16.

A székesegyház kapujában Pers új királyát és a királynét hintó várta, hogy visszaszállítsa őket a fellegvárba.

Mayhew király azonban akárcsak előző nap, most is hordszékébe szállt.

Homyla majd' felrobbant dühében. Precher ezt látva urához sietett, és a fülébe súgta:

− Fenség, a királynéval együtt hintóba kell szállnia, és együtt üdvözlik majd a népet, ez a szokás!

− Szó se lehet róla! A hintó ráz, és ráadásul utálom azt a vén csoroszlyát, mert állandóan parancsokat osztogat nekem!

− Fenség! − szólt visszafojtott hangon Precher. − Arhan herceg a kapukat ostromolja! Nekem a falakon a helyem az embereinkkel együtt. De szükségünk lesz a királyné testőreire is. Kérem, ma még tegyen a kedvére, aztán eltűnik az útjából, ígérem!

A király dühösen fujt egyet.

− Legyen. De holnapra állj elő valami javaslattal, hogyan tudunk rövid úton megszabadulni ettől a csúfságtól és a tyúkmellü boszorkányától!

A mágus megvárta, míg a hintó elindul, aztán intett a skald zsoldosoknak, és futva iramodtak a Déli-kapu felé. Félúton találkoztak Clarice-szal, a boszorkánnyal.

− Mi történt? – kérdezte a mágus.

A boszorkány elmosolyodott.

− Arhan herceget meggyőztem, hogy Persionnak újra van törvényes királya. Belátva, hogy küldetése kudarcot vallott, visszafordult.

− A veszteségeink?

− Nem voltak. A szavak elegendőnek bizonyultak.

A mágus elismerően végigmérte a boszorkányt, majd megjegyezte.

− Látom, elég tehetség szorult beléd. Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy akiket szolgálunk ugyan nem szenvedhetik egymást, mi azonban ettől még lehetünk jó viszonyban?

A boszorkány féloldalt hajtott fejjel tűnődve végigmérte Prechert.

− Amíg érdekeink közösek, addig nincs ellenemre...

17.

Két nappal később, dél körül érkeztem meg Jymelinbe. A Déli-kapun át, ahol a herceg és katonái kudarcot vallottak, könnyedén bejutottam. Az őrök látva a csuhámat, egyetlen kérdés nélkül beengedtek. A városfalon belülre érve rögtön a piac felé vettem az utam, hogy a legfrissebb pletykákat felcsipegessem.

Nem volt nehéz odatalálnom, csupán követnem kellett az orromat A halpiacra pillanatok alatt rátaláltam, a kibelezett, rothadó haltetemek bűzét mérföldekről érezni lehetett. Levegőért kapkodva átbotladoztam a bódék között, közben majd' nyakamat szegtem a síkos kövön − a pultokat állandóan locsolták, hogy az áru frissnek tűnjön, ezért tócsában állt a víz az árusok előtt. Kicsivel arrébb a gyümölcspiac következett, a nagyszájú kofák és muslicák birodalma. A bódék háta mögött kidobott, nedvedző gyümölcshegyek tornyosultak, és édeskés szaguk eltömítette a vásárlók orrát. Úgy látszik, a bűz rajtam kívül mást nem zavart, mert nagy tömeg hullámzott a szabadon hagyott utcarészen, és az emberek kényelmesen válogattak, miközben egymással és az árusokkal beszélgettek. Körbejártam, és közben hegyeztem a fülemet.

Az első dolog, amit hallottam, eléggé meglepett. Vosca El-hongar, a félvér elf herceg megtudva, hogy Mayhewt megkoronázták, szintén királlyá választatta magát. Mivel azonban a törvényes koronával nem rendelkezett, kihantoltatta I. (Nagy) Jereb hitvesének holttestét, akit az ősi királynői székhelyen, Veynorban, a székesegyházban temettek el, és elrabolva a halott nő fejdíszét, ott helyben megkoronáztatta magát a veynori püspökkel.

Az eset nagy felháborodást keltett Jymelinben. Az emberek, akik eddig közönyösen figyelték a Persion bársony trónjáért vívott harcot, most fennhangon szidták Vosca herceget, sőt, egyesek fennhéjázva kijelentették, hogy ha a fővárosba meri dugni az orrát, saját kezűleg tekerik ki a nyakát. Nem csak a sírgyalázás váltott ki hatalmas felzúdulást, hanem az is, hogy a koronázás törvénytelen módon, nem a szent koronával történt, és ráadásul nem Hemlegarth főpapja helyezte a királyi jelvényt a herceg fejére.

Vosca herceg azonban mindezzel nem törődve, csapataival megszállta Veynor környékét, és a várost kinevezte a Pers királyság új fővárosának. Mondanom sem kell, ezzel a cselekedetével sem lopta be magát a jymelini lakosok szívébe.

A másik hírt már kellemesebb volt hallani, mert arról szólt, hogy a király és a királyné az egész udvar füle hallatára hangosan kiabáltak egymással. Ráadásul nem alszanak együtt − egyesek azt is rebesgették, hogy valójában elhalásra sem került sor, és ezt a tényt kihasználva a király meg akar szabadulni asszonyától. Amíg azonban Veynorban Vosca az úr, erre biztosan nem kerül sor − találgatták.

Arhan herceggel már senki nem számolt. Egy-két tréfát még elsütöttek a rovására, de annak ellenére, hogy tudták, nem hagyta el az országot, és Deoreában táborozik, nem hitték, hogy beleszólhat a trónért folyó küzdelembe.

Mire végigjártam a piacot, és minden utamba kerülő árus beszélgetésébe belehallgattam, már alkonyodni kezdett, így hát vacsora és szállás után néztem. Nem volt kedvem átkelni a pallón a folyó túlpartjára, gondoltam, a jobb parton is találok majd megfelelő helyet magamnak. A király közelébe akartam jutni, és erre legegyszerűbb módként az kínálkozott, ha sikerül találnom egy apródot, aki bejáratos az udvarba. Az apródok is csak emberek, nekik is vannak szükségleteik − ezért úgy véltem, egy örömtanya felelne meg leginkább a céljaimnak.

Nem kellett sokáig keresgélnem. A harmadik épület, ami mellett elhaladtam, kellőképpen mocskos és lepusztult volt, de a neve magáért beszélt: Peckes Kakas. Belöktem a lepattogzott, festéket talán még újkorában sem látott ajtót. A székek zsírosak voltak, a pult nem különben, és a kiömlött bor pudvás ereket vájt az asztallapba. A fogadós ápolatlan szakállú, hatalmas férfi volt. Savanyú verejtékszagot árasztva kígyózott át a zsúfolt termen, egészen az asztalomig.

Szavait alig értettem, amikor rám mordult:

− Mi dóga itt, atyám?

Megnyugtattam, hogy csupán vacsorázni szeretnék, majd bort és sültet rendeltem, de ecetes lőrét és feketére égett, kormos húsdarabot kaptam helyette. Körbepillantva rájöttem, hogy nem elűzésem szándéka vezette házigazdámat, mivel körülöttem mindenki hasonlóan elkészített étkeket rágcsált. A túlsütött hús lehetett a ház specialitása.

Nem kérettem tovább magam, elkezdtem hosszan tartó küzdelmemet a sült hússal, miközben az érkezőket és távozókat figyeltem. Hamarosan megnyugodtam, ösztönöm jó helyre vezetett: jó néhány palotabeli inas is látogatta a Peckes Kakast. Egy óra múltán a helyiség zsúfolásig megtelt, és a hátsó részen emelkedő, gyalulatlan deszkákra kipenderült három táncosnő. A mozgásuk nem volt éppen harmonikus, és kecsesnek is csak az tarthatta, akibe egy csepp jó ízlés sem szorult, mégis sikert arattak: a közönség hangos dobogással és kiáltozással adta tanújelét tetszésének. Véleményem szerint sokkal inkább a bor és a lenge ruhák csaltak heves örömkiáltásokat az ajkakra, semmint a produkció. De az is lehet persze, hogy keveset láttam még Maldiberanból.

Az előtáncosok után újabb lányok következtek, nekik már többször sikerült eltalálniuk a kobzosok játszotta vérszegény zene ütemét. A levegő megszorult a szűk helyiségben, az arcok kipirultak, a homlokokról izzadságpatakok indultak meg lefelé, és a hónaljak is verítéktől tocsogtak.

Áttörtem az összetömörült embereken, és megkerültem a színpadot. Két hatalmas termetű, csorba fogú testőr-féle zárta el utamat, ám elég volt egy-egy rézpénzt a markukba nyomnom, rögvest utamra engedtek. A folyosón izgatottan beszélgető lányokba botlottam. Egyiküket félrevontam, és megkérdeztem:

− Benchon atya vagyok, és egy elkárhozott lelket akarok megmenteni. Segítesz nekem, leányom?

A lány megvonta a vállát.

− Háát…

− Hm. Több lelkesedést várok tőled, leányom. Tudd, nemcsak Hemlegarth túlvilági üdve lehet a tied, hanem ezen ezüstpénz is, ha meg leszek elégedve a válaszoddal.

Erre már felkapta a fejét beszélgetőtársam, és igyekezett több kedvességet csempészni a hangjába.

− Kérdezzen, atyám!

− Egy lesújtott apa bízott meg a küldetéssel. A fia inas a palotában, ő szokott felszolgálni király urunk asztalánál. Apja megtudta, hogy pénzét ezen a helyen szokta elverni, ki tudja, milyen bűnös vágyait kielégítendő. Megbízott, hogy beszéljek a fejével.

A lány elgondolkodott.

− Fester lehet az! − kiáltotta felcsillanó szemmel. − Mindig elmeséli, hogy ő teszi a király asztalára a kedvenc édességét. Azt viszont nem hittem volna, hogy az apja, a fogadós ennyire aggódik érte...

− Itt van most ez a Fester? Nem olyan jó már a szemem, mint ifjú koromban.

− Igen, ott ül! − mutatta meg a lány, s ezért a mozdulatért egy ezüst lett a jutalma.

Visszatértem az asztalomhoz, és egész este szemmel tartottam a prédámat. Fester éjfél körül indult el, s én hazáig követtem. Az apja valóban fogadós volt, és még e késői órán is akadt üres szobája.

Megvártam, míg mindenki elalszik, aztán fellopóztam a fiú szobájába. Álmában leptem meg, így észre sem vette, mi történt vele. Voltaképpen kegyes halála volt, lefeküdt, és nem ébredt fel többé. Sokan imádkoznak ilyen végért. Kár, hogy nem jöhetek el mindegyikükért...

Egy pillanat alatt mindent megtanultam, amit egy inasnak tudni illik. Sőt, még többet is annál. Megtudtam, hogy a táncosnő igazat mondott − valóban Fester szolgálja fel a desszerteket − és azt is, hogy a fiú abban reménykedik, az ő tálcájára helyezik majd Mayhew király kedvencét, a csokoládé bevonatú Rasorch-golyókat, melyek belsejükben földimogyorót rejtenek.

Az éjszakát együtt töltöttem áldozatommal. Nem zavart a közelsége, de mivel szeretek kényelmesen pihenni, a halott fiút levetkőztettem, majd az ágy alá rejtettem, míg aludtam. Reggel a jéghideg, merev testet visszadugtam a takaró alá, hogy melegedjen egy kicsit. Amikor távoztam, kulcsra zártam magam mögött az ajtót, és magára hagytam halott hasonmásomat, ki békésen feküdt ágyában. Lesiettem a lépcsőn, elbúcsúztam a szüleimtől − kissé könnyesebbre sikerült a szokásosnál, mintha sejtették volna, hogy utoljára látnak −, majd elindultam a palotába.

18.

A király és a királyné már megint összekülönböztek, ezt mindenki láthatta. A hosszú asztal két ellentétes végén foglaltak helyet, és gyilkos pillantásokkal méregették egymást.

Homyla a mellette ülő boszorkány fülébe suttogott valamit, de hogy mit, azt nem hallottam, mert elnyomta a lantot pengető zenészek játékának hangja.

Clarice felállt, és félrehívta az ősz hajú mágust.

Elmélyülten társalogtak egymással, talán arról, hogyan békítsék meg az uralkodópárt, vagy esetleg a boszorkány vallatóra fogta a mágust, meg akarván tudni, igaz-e a szóbeszéd, miszerint a király az elhalás elmaradása miatt el kíván válni feleségétől.

Nevetséges vád volt, ezt még én is tudtam, hiszen nem a királyné utasította ki ágyából férjét, éppen fordítva történt a dolog. De a tény akkor is tény marad, és ha a király megesküszik rá, hogy a házasság alatt egy éjszakát sem töltött a királyné ágyában, úgy Hemlegarth főpapja elválaszthatja nejétől.

Tudtam, hogyan zajlik le az ilyesmi, hiszen én is segédkeztem már hasonló dologban, Oleyman szultán apjának kérésére. Illetve nem én cselekedtem ezt, hanem Phestulan apát, de az ő emlékei most már az enyémek.

Ekkor a királyné tapsolt egyet, és én, aki eddig az ajtóban álltam, most besiettem, tálcámon egy apró ezüstedényt egyensúlyozva. Egyenesen a király asztala felé vettem az utam.

Kezemben tartottam Mayhew életét és a királyság sorsát.

Az ezüst fedővel takart, mogyoróval töltött csokoládé golyók ugyanis mérgezettek voltak − hogy szert tegyek rá, még este, a fogadóbéli szobámban átváltoztam démon alakomba. A tüskék, melyek végigfutottak alkaromon és gerincemen, méregtől tocsogtak, könnyű volt összegyűjtenem a nedvből egy kisebb üvegcsére valót. Ezzel locsoltam meg aztán tálalás előtt a rumba áztatott golyókat, és tudtam, hogy mivel színtelen-szagtalan-íztelen méregről van szó, senki nem veszi majd észre a különbséget.

Őfensége kíváncsian megemelte az edény tetejét, majd elmosolyodott.

A desszertes tál Rasorch-golyókat tartalmazott, a király kedvenc csemegéjét.

Mivel a mágus mással volt elfoglalva, a torkos király, alig hogy az apródja megízlelte az ételt, már be is kapott egy szemet a csemegéből.

Még le sem nyelte az elsőt, máris a másodikért nyúlt. Egy pillanat alatt annyi mérget vett magához, amennyi egy tucat embernek is elég lett volna. Engem nem is lepett meg, hogy az apródját megelőzve, hamarabb lett rosszul: az arca elkékült, és fulladozni kezdett.

A mágus, aki nem tudta, mi történt, gyorsan odasietett hozzá, és megpróbált rajta segíteni. Ekkor én már hátraléptem, és átadtam a helyem a langedoci óbort hozó inasnak.

A boszorkány úrnőjéhez lépett, és haragosan rátámadt. Annyira indulatba jött, hogy nem ügyelt rá, hogy szavait esetleg mások is meghallják.

− Mit tett fenséged a golyókba? − kérdezte.

A királyné megvonta a vállát.

− Semmit Nem tudom, mi baja van ennek a hájas disznónak.

A boszorkány arca szétesett, és rekedt hangon azt suttogta:

− Pedig nyilvánvaló. Valaki megmérgezte.

A királyné állta a vádló tekintetet.

− Nem én voltam. De sajnálom, hogy nem nekem jutott eszembe. Megérdemelte a sorsát Bélpoklos állat volt, az evésen kívül semmi más nem érdekelte. Számtalanszor megsértett, és én senkitől nem tűröm el, hogy megalázzon!

A király ekkor szenvedett ki. Felsőteste előredőlt és feje nagyot koppant az asztalon. Az ezüst edény felborult, és a maradék Rasorch-golyók szétgurultak a teremben.

A mágus arckifejezése megdermedt, jégcsap pillantása engem kutatott a teremben. Félúton jártam a kijárat felé, amikor kiszúrt az apródok sűrűjében, akik között megpróbáltam elvegyülni. Tudtam, hogy baj lesz − mágiám ezen a síkon nem működött, ki kellett hát találnom valamit.

− Fenséges úrnőm, mentsen meg! − kiáltottam. − Azt ígérte, nem lesz bántódásom!

Ezzel sikerült alaposan megkevernem a dolgokat. A mágus először velem akart végezni, hisz' számára nyilvánvaló volt, hogy csakis én mérgezhettem meg az uralkodót. Kiáltásom hallatán azonban meggondolta magát, és inkább a vélt felbujtó, Homyla királyné ellen fordult.

Hátranézve láttam, hogy a mágus mormol valamit, majd két kezét a királyné felé nyújtja. Tenyeréből tűzgömb vágódott ki. A bíborszín jelenség fél lábnyival az asztallap felett, megállíthatatlanul suhant Homyla irányába. Amerre elhaladt, a damaszt abroszon elszenesedett csíkot húzott, feketére pörkölte az asztalon hagyott ételmaradékot, és elpárologtatta a kézmosó vizet a tálakból.

A boszorkány azonban a bajban sem hagyta magára úrnőjét. Felrikoltott, erre a tűzgolyót orkán kapta fel, és visszafújta szárnyra bocsátója felé. Precher az asztal alá vetette magát.

A tűzgömb felrobbant, és perzselően forró lángcsóvák repkedtek szerteszét az ebédlőben. Meggyulladt az asztalterítő, az inasok ruházata és a mennyezetről lógó falikárpitok. A halott király mellett ülő vendégek sikoltozva ugrottak fel helyükről, és rendezetlen csürheként a kijárat felé tódultak.

A mágus élve bukkant elő az asztal alól, és újabb tűzgömböt varázsolt elő a semmiből. Mielőtt azonban útjára bocsáthatta volna, hollók rontottak neki az ablaknak, és bár néhányuk szárnyaszegetten zuhant a földre, nyomásuknak engedve az üveg megroppant. Az éjszín szárnyasok rikoltva zúdultak a terembe, és egyenesen Precher arcának rontottak, megpróbálván kivájni a szemét. A zavarodott mágus az ablakon lőtte ki a tűzgolyót. A lángoló lövedék röptében sok madarat elhamvasztott − égett toll és hús bűze érzett − majd a szemközti palota falának ütközött.

Az épület ablakai betörtek a robbanástól, s olvadt üveg- és rézeső hullott a belső udvar márvány kövezetére.

Homyla közben négykézláb csúszva-mászva, rémülten menekült. Csupán néhány zsoldos és a boszorkány tartott vele. A mágus újabb tűzgolyót idézett meg, de az már ártalmatlanul robbant szét a királyné és kísérete után becsukódó rejtekajtón. Nem volt értelme tovább maradnom: az egész teremben elharapóztak a lángok, mindenki mentette az irháját, és senki nem foglalkozott az oltással.

Végigrohantam a végtelen folyosókon, nyomomban vágtatott a tűz. Amerre elhaladtam, láttam, hogy a szobákban az inasok és főurak az értékeiket csomagolják, vagy csak egyszerűen fosztogatnak: az aranykeretbe foglalt festményeket emelik le a falról, összeszedik az értékesnek látszó tárgyakat, és földre döntik a szobrokat, hogy kivájják szemgödreikből a behelyezett drágaköveket.

− Bolondok! − ráztam meg a fejem kapzsiságuk láttán. − Ha arra vágynak, hogy gazdag emberként haljanak meg, hamarosan teljesül a vágyuk...

Átvágtam a konyhán, és futottam tovább. A lángok belemartak a padlószőnyegekbe, végigfutottak a falikárpitokon, s új erőre kaptak a bútorok és az ajtók felfalásával. A tetőgerendákon mindenhová eljutottak, és váratlanul bukkantak fel a palota különböző szobáiban.

A főfolyosón őrjöngő és sikoltozó emberek torlaszolták el az utat, aki elbukott, menthetetlenül eltaposták. Nem volt többé nemesember és szolga, s senki sem törődött a nőkkel vagy a gyerekekkel. Állattá válva, ütve, karmolva, könyökölve törtettek előre. Fejük felett feketén hömpölygött a füst, ami elől nem volt menekvés. Mindenki köhögött és krákogott.

Nem volt értelme beállnom a sor végére, ezért egy díszes szalonon átvágva az oldalszárny felé vettem az irányt. Hirtelen piszkosszürke köd vett körül, és úgy ölelt át, mint rég nem látott barátot. Megpróbáltam levegőt venni, de a tüdőm rémülten tiltakozott. A bőröm, a szemem úgy égett, mintha savba mártották volna, és amikor már elég soká ázott, visszahelyezték a helyére. Tántorogva próbáltam menekülni, de az ajtó felől, ahol bejöttem, iszonyú forróság áradt felém. Visszahőköltem, és a hőség majdnem a földre terített. Csapdába estem, körbevettek a lángok, de egyelőre gúnyosan szemléltek, mintha győzelmüket szeretnék kiélvezni.

A harmadik emeleten voltam, de nem maradt más választásom. Nekiszaladtam, és ugrottam. Arcom előtt keresztezett alkarom és a könyököm találkozott elsőként a csukott ablakkal. Üvegroppanás, égető fajdalom, aztán a levegő süvítése.

Fekete füstcsápok kanyarogtak utánam, mint markoló kezek.

19.

Hatalmas, gömbformára nyírt, rododendron bokorba érkeztem. A királyi kertész a csekély fizetség ellenére is jól végezte munkáját, a kert jól ápolt volt, tele lugasokkal és füves sétányokkal. Az ágak reccsenve törtek szét alattam − szinte lekaszáltam őket − a levelek úgy hullottak, mintha beköszöntött volna az ősz, de a bokor megfékezte a zuhanásomat. Az arcomat összekarmolták a törött ágcsonkok, a kezemen az üvegszilánkok vágta sebekből vér szivárgott, de egyébként megúsztam nyak-, láb- és bordatörés nélkül. A ruhám is bepiszkolódott, és több helyen elszakadt Nagy ügy. Feltápászkodtam, és futottam tovább.

A fellegvár kapujához érve újra hosszú sorokban menekülő felszolgálók, inasok, étekfogók, zenészek és szobalányok tömegébe botlottam. Némelyikük hátán batyut cipelt, és észvesztő volt a hangzavar. Egymás hegyén-hátán tolakodva szerettek volna kívül kerülni a pokollá vált palota kapuján. Most nem indultam külön útra, beálltam közéjük, és hagytam magam sodortatni. Kis idővel később már a domboldalon, a nemesi paloták árnyékában futottunk lefelé. Idekint már szinte nappali volt a világosság. Nem a nap kelt fel hamarabb, hanem a vörös kakas kúszott fel a fellegvár ormára.

A hír ennek köszönhetően megelőzött bennünket. Mire lihegve a folyóhoz értünk, teljes volt a pánik, esztelenül rohangáló és sikoltozó emberek árasztották el a szűk és szeméttel telt utcákat. A város felbolydult, mint a megpiszkált hangyaboly. Mindenki a városkapuk felé igyekezett, annak ellenére, hogy a tűz még nem ért el a fellegvár alatt elterülő városba.

Az emberek ahelyett, hogy a tüzet megállítani vagy oltani igyekeztek volna, álmukból riadva rögtön a menekülésre gondoltak. Hiába súgta a józanabbik énjük, hogy van még idejük, úgy, ahogy voltak, hálóruhában, kevéske értékeikkel a hátukon, illetve a kezükben, hosszú sorokban a kapuk felé iramodtak, hogy maguk mögött hagyják a lángoló várost. Nem hibáztathattam őket, ha a nemesek és tengernyi szolgájuk nem tudott mit tenni a márványpaloták védelmében, mit tehetne a pórnép vályogviskóik megóvása érdekében?

Felpillantottam a fellegvárra: éppen ekkor omlottak össze a királyi palota felső emeletei. Ledőlt az évezredes torony is, és többé már nem ez volt a legmagasabb épület Jymelinben. A gerendák elszenesedett ujjként, irgalomért könyörögve nyúltak az ég félé, körülöttük szikraeső pattogott.

Tíz fős lovascsapat vágtatott el mellettem, és szétkergették a menekülőket. Egy út menti ház falának tántorodtam, és úgy bámultam utánuk. A Déli kapunál már tömött sorokban nyomakodtak előre az emberek, de a lovasok nem fogták vissza hátasaikat: egyenesen beléjük rohantak!

A tömeg megrendült a borzalmas ütéstől. Sokan elestek, és nem keltek fel többé. Azonban a lovasok közül sem sikerült mindenkinek nyeregben maradnia, néhány katona lebukfencezett paripájáról.

A csapat élén haladók egyikének hátrahullott a kámzsája, és feltárta kemény arcát, éjszínű haját, és összeszorított, vértelen ajkát: Clarice, a boszorkány volt az. Látván, hogy a tekintély most nem elég ahhoz, hogy az alattvalók utat engedjenek uralkodójuknak, előrenyújtotta a kezét, s a következő pillanatban forgószél szórta szét és verte le a lábukról az embereket.

A lovasok átvágtattak közöttük, kíméletlenül eltiporva az útjukba kerülőket. Egy másik lovasban a királynét véltem felismerni, mivel paripája oldalán gyémántokkal kirakott díszes ládika himbálózott − tradicionálisan ennek bársonnyal bevont belsejében tartották a szent koronát, melyet csak különleges alkalmakkor viselt a király. Ezen kívül évente egyszer, körmenetben hordozták végig az országon.

Úgy látszik, a boszorkány kész menekülési tervvel rendelkezett. A titkos járatokon a királynő szobájába futottak, ahol mindnyájan gyorsan átöltöztek, majd az istállóba siettek, ahol felnyergelt lovak várták őket. Mindezzel mindössze pár percet vesztettek, így megelőzték a gyalog menekülőket, és sikerült az igazi csődület előtt elérniük a kaput Átjutván az élő kordonon, a lovascsapatot elnyelte az éjszaka.

Megpróbáltam követni őket, de a seb, amelyet Homyla és emberei az embertömeg eleven testén ejtettek, úgy zárult össze, mintha sosem létezett volna. Egy pillanattal később újabb emberek tolakodtak elém oldalról, és az előttem tornyosuló, hullámzó akadály még az előzőnél is nagyobbra duzzadt.

Reménytelennek tűnt a kijutás a városból, mégis ki kellett találnom valamit, hogy utolérjem a királynét, hiszen szükségem volt a szent koronára. Berohantam egy üresen álló házba − a tölgyfa ajtószárnyak félig leszakítva fityegtek sarokpántjukon −, lépcsőkön rohantam felfelé, míg el nem értem a padlásra − por, pókháló mindenütt −, és végül kimásztam a tetőre.

A házak oly' szorosan tapadtak egymáshoz, hogy könnyedén egyik tetejéről a másikra ugorhattam: így értem el a várfal közelébe. Hátam mögül hőség áradt: a tűz, melynek megfékezésével senki nem törődött, láncát vesztett szörnyetegként már felfalta a fél várost A várfaltól mintegy tízlábnyi távolság választott el. Alattam kétségbeesetten és rettegve hullámzott az embertömeg, teljesen kitöltve a kőfal és a házak közti részt. A tetőn is éreztem félelmük szagát Lepillantva láttam, hogy a kapunál ismét furcsa események játszódnak le. Újabb lovascsapat érkezett, csillagdíszes köpenyű vezérük szemmel láthatóan a skald mágus lehetett. Precher egyik szemét kivájták a hollók, ősz haja megperzselődött, és a szemöldöke is leégett. Mintegy huszadmagával érkezett. Katonái lándzsát szegezve rontottak a tömegbe.

Túl későn érkeztek. A királynénak még sikerült áttörnie az épp' hogy felriadt menekülőkön, de a Déli kaput most már mindenfelől eleven hús folyta körül, így a skald zsoldosok nem jutottak előbbre. Sőt, a féktelen rohammal csak az emberek dühét sikerült kiváltaniuk. A rémült tömeg félelme őrjöngésbe csapott át. Vérszomjasán sorra lerángatták a lovasokat nyergükből, és a katonák eltűntek a lábak sűrűjében. A mágusnak még volt ereje néhány tűzgömböt kilőnie − az emberek égő ruhában, üvöltve tágultak mellőle. A környékbeli házak zsúpfedele azonnal tüzet fogott, és a vörös szörnyeteg ennek köszönhetően hamarosan harapófogóba fogta Jymelint.

Ekkor kiáltás harsant:

− Ő gyújtotta fel a várost!

A hang hallatán ezernyi kéz kapott Precher felé, és hiába sütött el néhány villámvarázst, kicibálták a nyeregből − úgy, hogy a lába a kengyelbe akadva, törötten lógott alá −, és puszta kézzel fojtották belé a szuszt. Ruháját is apró cafatokra szaggatták, mindenki szeretett volna emlékül egy darabot szerezni belőle.

Kitépett, vértől ragacsos ősz hajtincseket kapott fel a pernyét sodró, forróságtól remegő szél.

Nem várhattam tovább.

Tudtam, hogy emberi formámban képtelen lennék átugrani ezt a távolságot, ezért felvettem démoni alakomat. A palotában is megtehettem volna ezt, de őszintén bevallom, akkor csak a menekülésre gondoltam, semmi másra. A ruhák, amelyeket az üvegszilánkok széthasogattak és a bokor ágai is megtéptek, most szétrepedtek, és koszlott rongyként foszlottak le rólam. Túl kicsiknek bizonyultak démontestem számára. Teljesen meztelen voltam, de nem értem rá ezzel törődni, nekifutottam, és ugrottam.

Sötét jelenésként röppentem át az emberek feje felett, majd négykézláb érkeztem meg a gyilokjáróra. Karmaim fülsiketítőén csikorogtak a kövön, ennek ellenére senki nem vett észre, mert csak egymással és a kapun való kijutással voltak elfoglalva.

Leugrottam a várfalról. Behajlított lábbal értem földet, és rögtön tovább gurultam. Ez a magasság még egy démonúr izmai számára is megerőltetőnek bizonyult. Nem messze tőlem lábak dobogtak és ordítás harsant, ezért ahogy átfordultam a vállamon, mozgás közben visszaalakultam emberi alakba. Démonként értem földet, de emberként egyenesedtem fel. Ezt hívják visszafejlődésnek.