Végigtörölte a száját, felhajtott egy merőkanálnyi vizet, aztán, ahogy mindig is tette, köszönés nélkül távozott. Megmondtam a családjának, hogy most mi is megyünk összepakolni, és utána még visszajövünk elbúcsúzni. És Rosettával együtt kiléptünk a kunyhóból.

Egyetlen nagy, türelmetlen és boldog várakozás szállt meg akkor: el innen, minél hamarabb. De, magam se tudom, miért, mégis ezt mondtam Rosettának:

- Oda kell mennünk még Festáékhoz, hátha hallhatunk valamit Micheléről.

Kelletlenül jöttek ki a számon ezek a szavak, mert attól tartottam, hogy ha a Michele mégse jött volna még haza, akkor Festáék bánata elronthatja az örömömet.

- Festáék már nincsenek itt - válaszolta azonban nagy léleknyugalommal Rosetta. - Még hajnalban elmentek. És Michele nem jött vissza. Abban reménykednek, hogy lenn, a városban majd ráakadnak.

Nagyon megkönnyebbültem a szavaira, ami legalább olyan önzés volt a részemről, mint az iménti kelletlen érzésem.

- Hát akkor - szóltam nincs más hátra, mint összekötni a batyut, és menni, amilyen gyorsan csak lehet.

- Te még aludtál - fűzte hozzá Rosetta -, mikor én hajnalban felkeltem, és átmentem jó reggelt kívánni Festáéknak, igen el voltak keseredve azok a szegények. Nekik nagyon csúnya ez a szép nap, mert Michele nem jött vissza.

Kis ideig hallgattam, mert hirtelen elfogott a szégyenkezés, és arra gondoltam, hogy Rosetta sokkalta különb nálam, és csakis azért kelt fel már hajnalban, hogy elmenjen ahhoz a családhoz, és nem félt, mint én, hogy a fájdalmuk megrontja majd az örömét.

- Aranymadaram - mondtam neki és átkaroltam te sokkal jobb ember vagy nálam, és megtetted azt, amihez nekem nem volt bátorságom. Én olyan mérhetetlenül boldog vagyok, mert vége lett a kínszenvedésünknek, hogy szinte féltem odamenni Festáékhoz.

- Ó - felelte erre -, én egyáltalán nem erőszakoltam magamat, azért mentem el hozzájuk, mert szerettem Michelét. Nem menni... ez lett volna nekem az erőszak. Egész éjjel le nem hunytam a szememet, egyre csak az a szerencsétlen fiú járt az eszemben. Sajnos az anyjának lett igaza: nem jött vissza.

Akár így, akár úgy, nekünk indulni kellett. Ahogy beértünk a szobánkba, előhúztuk a két vulkánfíber bőröndöt, amit Rómából hoztunk magunkkal, beléjük gyömöszöltük azt a néhány rongyunkat, amink még maradt, egy-két szoknyát, pár pulóvert, amit odafenn horgoltunk durva parasztfonálból, néhány pár harisnyát, meg zsebkendőt. Valami kis maradék élelmet is tettem az egyikbe, a juhsajtot, amit az evangélikusoktól vettem, egy kilónál kevéskével több szemesbabot, meg egy fekete cipót, az utolsót, amit korpából meg málélisztből sütöttem. Törtem a fejemet, magammal vigyem-e azt a két-három tányért meg poharat, amit a parasztoktól vettem, de végül is úgy döntöttem, hogy ott hagyom őket, és oda is állítottam mindent, szép sorjában az ablakpárkányra. Ezzel végeztünk is: és hogy bezártuk a bőröndöket, leültem egy percre Rosetta mellé az ágyra, körüljártattam a szememet a szobán. Nyomorultan tátongott, mint minden ház, amit örökre elhagynak. Most már nem türelmetlenkedtem úgy, és nem is éreztem örömöt; sőt, mintha valami szorongatta volna a bensőmet. Arra gondoltam, hogy azokon a koszos falakon, azon a sáros padlón ott ragadnak életem legkeserűbb és legborzasztóbb napjai, és fájt elmenni, pedig vágytam a távozást. Napról napra, óráról órára és percről percre átéltem megint az itt eltöltött kilenc hónapomat, elfogtak megint a régi érzések, a reménykedés meg az elesettség, a félelem meg a bátorság, az élnivágyás meg a sóvárgás a halál után. De azért mindenekfelett egy valamire vártam én itt, a szabadulásra, ami a szépségén felül még igazságos dolog is, a saját személyemen túl másokat is érint. És ekkor egyszeriben megértettem, hogy aki ilyen valamire vár, annak sokkal nagyobb az életereje és az igaza, mint az olyan embereké, akik semmit se várnak az életüktől. És az én kis semmi-esetemről a jóval nagyobbra térve, az jutott eszembe, hogy ugyanezt mondhatni azokról is, akik sokkal fontosabb eseményekre várnak, például Jézus visszatértére vagy a szegények igazának diadalára. És megmondom úgy, ahogy van: amikor végleg kitettem a lábamat abból a szobából, úgy tűnt nekem, hogy, ha nem is templomot, de valamiféle szent helyet hagyok magam mögött, hisz nagyon-nagyon sokat szenvedtem benne, de, mint mondtam, várakoztam és reménykedtem is ott, és nem csupán saját magamért, hanem másokért is.

Rátettük a fejtekercseinkre a bőröndjeinket, és éppen a Paridéék kunyhója felé tartottunk búcsúzkodni, amikor a fullasztón hirtelen fejvesztett rohangálás kezdődött. Ezúttal azonban nem az ágyú tette, mert az, mint az elvonult vihar mennydörgése, már messze morgott, hanem szabályos időközönként visszatérő fegyverkattogás igen pontos és igen mérges, ami mintha a hegycsúcson levő sűrűségből hangzott volna. Az egyik evakuált megállt egy pillanatra és ránk kiáltott:

- Géppuskák. A németek lövik velük az amerikaiakat - és már szedte is a lábát.

Szétrohant az egész népség, bebújtak a barlangokba meg az üregekbe, és csupán mi ketten maradtunk ott, a fullasztó kellős közepén, és a kattogás nem szűnt, sőt, mintha egyre erősödött volna. Átvillant az én fejemen is egy pillanatra, hogy valami menedékbe kéne futni; de hirtelen viszolygás támadt bennem a gondolatra, hogy a Fondiba való távozásunk előtt egy minutummal kezdjem elölről a kilenchónapos rettegést, és dühösen rászóltam Rosettára:

- Hogy géppuskák? Na és? Fütyölök rájuk. Indulok és kész.

Rosetta egy szó ellenvetést nem tett, mert az unalom meg a fáradtság őt is nekibátorította. Így hát lemondtunk arról, hogy elbúcsúzzunk a parasztoktól, akik olyan hosszú időn át vendégül láttak bennünket, és most a csuda tudja, hol rejtőzködnek, és fittyet hányva a géppuskáknak, kényelmes léptekkel elindultunk az ösvényen, le a völgybe. Egyik fullasztót a másik után hagytuk magunk mögött, és minél lejjebb értünk, annál biztosabbak lettünk az igazunkban: jól tettük, hogy nem bújtunk be valamilyen lyukba, hisz meg is szűnt már a fegyverkattogás, és úgy látszott, minden a legnagyobb rendben Van körülöttünk. Amolyan igazi május virradt ránk, tűzött a nap és a sövények árasztották a vadrózsaillatot és szállingózott a por és a sövényeket méhek döngicsélték körül, mintha soha, de soha nem lett volna errefelé háború.

De a háború azért itt volt a nyakunkon és ugyancsak hamar mutogatta is magát. Először is két katonába botlottunk. Az egyenruhájukat ugyan nem ismertem, de a szavaikból ítélve, amerikaiaknak hittem őket. Két barna, alacsony fiú volt, szinte az orrunk előtt bukkantak ki a sűrűből. Az egyikük valami olyat mondott, hogy „helló”; a másik valami mást mondott angolul, amit nem értettem. Átvágtak előttünk az úton, aztán letértek az ösvényről és mentek tovább felfele az erdőben, görnyedten, kezükben a fegyver, a sisakjuk árnyékából egyre a hegy csúcsát kutatta a szemük, azt a részt, ahonnan a géppuska kattogott. Ők voltak az első amerikaiak, akiket láttunk és őket is véletlenül; és ahogy így visszagondolok, a háború, is maga a véletlen; minden kiszámíthatatlan, ami az emberrel történik. Mozdulok egyet balra és végem, de ha jobbra lépek, épségben maradtam.

- Láttad őket? - kérdeztem Rosettát. - Amerikaiak.

- Azt hittem - felelte -, hogy magasak és szőkék, pedig barnák és alacsonyak.

Én biz nem tudtam, mit feleljek neki; de később tapasztaltam, hogy az amerikai hadseregben minden fajta és minden szín megtalálható, négerek és fehérek, szőkék és barnák, magasak és alacsonyak. Jóval ezután azt is megtudtam, hogy az a két fiú két amerikás olasz volt, és nem is egy ilyen szolgált közöttük.

Ahogy haladtunk Fondi felé, egy vöröskeresztes kötözőhelyre is ráakadtunk, az ösvény mellett egy szentjánoskenyérfa árnyékában. Odaállítottak egy tábori ágyat meg egy gyógyszerszekrényt, és néhány katonát, és éppen akkor hozott oda hordágyon két katona egy sebesültet. Megálltunk nézni azt a kettőt, amint letér az ösvényről, és cipeli nagy nehezen a hordágyat a kötözőhely felé. A sebesült csukva tartotta a szemét, és halottnak látszott. De csak látszott, mert a két sebesültvivő beszélt hozzá valamit, hogy csak legyen nyugodt, mindjárt odaérnek, az meg kicsit megmozdította a fejét, mint aki azt mondja, hogy érti és csak menjenek tovább nyugodtan. Néztem, néztem a jelenetet, a lejtőt, a napot, a virágba borult bozótost, ami a sebesültvivők derekáig ért és szinte-szinte nemcsak a sebesült katona halálát nem hittem el, hanem azt sem, hogy azok a katonák valóban katonák, hogy az a vöröskeresztes kötözőhely valóban vöröskeresztes kötözőhely, egyszóval, úgy éreztem, hogy semmi se igazi körülöttem, minden furcsa és érthetetlen és megmagyarázhatatlan, és nincs is semmi jelentősége.

- Azt ott a géppuska találta el... velünk is megeshetett volna - mondtam Rosettának.

És úgy hiszem, ezzel csak saját magamat akartam meggyőzni, hogy a géppuskák igazán léteznek és hogy komoly veszély fenyeget bennünket. De nem valami nagyon sikerült.

Így értünk fullasztóról fullasztóra haladva a folyócska fölötti útelágazásnál ahhoz a kis házikóhoz, amelyikben valaha a szegény Tommasino lakott. Legutóbb, amikor erre jártunk, sivár volt itt a környék, elhagyatott, mint a németek alatt minden, mert, miért, miért nem, ahová ők betették a lábukat, sivatagot teremtettek maguk körül, mindenki elbújt és eltűnt előlük. Most viszont sürgött a nép, parasztok és evakuáltak, ki gyalogszerrel, ki szamáron vagy öszvéren, tele csomaggal, és akárcsak mi, ők is jöttek le a hegyről és mentek hazafelé. Együtt haladtunk a tömeggel és mindenki boldog volt, és régi ismerősök módján beszélgettek egymással az emberek.

- Vége a háborúnak - mondogatta egyik is, másik is -, vége az egésznek, itt vannak az angolok, itt a bőség.

És mintha mindenki elfeledte volna már a szenvedések esztendejét. A tömeggel együtt értünk ahhoz a kereszteződéshez, ahol az országút szelte át az egyik kisebb utat, ami a hegyre vitt; és itt találkoztunk az amerikaiak első oszlopával. Libasorban haladtak; és ezúttal láttam már rajtuk, hogy valóban amerikaiak, szóval mások, mint a németek, de elütnek az olaszoktól is. Valahogy olyan ernyedten, lomhán és szinte elégedetlenül szedték a lábukat; és mindegyik másképpen hordta a rohamsisakját, az egyik keresztben, a másik a szemére engedte, a harmadik a tarkójára tolta; sokuk ingujjra vetkezett, és mindegyik gumit rágott. Mintha kedvük ellenére katonáskodtak volna, de félni azért nem féltek, mint az afféle náció, amelyik, eltérően például a némettől, nem háborúra termett, de azért csinálja, mert a hajánál fogva beleráncigáltak. Ránk se hederítettek, messziről lerítt róluk, hogy hegyi utakat, batyukkal megrakott népet, meg ilyen reggeleket már csőstül láttak, amióta partra szálltak Olaszországban, és most már, ahogy mondani szokták, le se köptek bennünket. Nem is tudom, mennyi időn át húztak el mellettünk, fel a hegyre, komótosan egyforma léptekkel. Végül az utolsó három-négy emberük is elmarsolt. Ezek látszottak a legfáradtabbaknak és a legkedvetlenebbeknek; és aztán továbbmentünk mi is az országúton.

Ez vitt Monte San Biagióba. Azokra a hegyekre kúszik ez a falu, amelyek észak felől zárják be a fondi völgyet; úgy emlékeztem, hogy valamicskével Monte San Biagión túl aztán ez az országút az appiai főútvonalba fut. A Via Appiára érve valóban leesett az állunk arra a látványra, amit az egész előrenyomuló amerikai hadsereg nyújtott. Azt mondani, hogy ember ember hátán tolongott az úton, igen kevés lenne, meg nem is felelne meg egészen a valóságnak, hisz tömegről szó sem volt, hanem a legkülönbözőbb járművek özönlöttek rajta, egytől egyig zöldre festve, mindegyiken ötágú fehér csillag, Amerika csillaga, ami egészen más, mint Olaszországé, amelyik a szóbeszéd szerint szerencsét, de csak szerencsét hoz; az amerikai viszont akaratosnak látszik és erőt önt azokba, akik követik. Járműveket említettem, nem autókat. És valóban, szorosan egymás nyomában, hogy szinte moccanni se bírtak, jármű jármű hátán tolongott, de a legkülönbözőbbek. Kis, nyitott csupa-vas gépkocsik, bennük, összegyömöszölve katonák, térdük közt fegyverükkel; óriási lánctalpas páncélosok, amelyeknek ágyúi bele-beleakadtak az út fölé boruló platánok ágaiba; kisebb-nagyobb nyitott és csukott teherautók; apróbb, szinte játékszernek ható páncélosok, amelyekről azért derék kis ágyú meredt az égre; végül vagonnak ható, csupa-páncél óriások, amelyeknek fülkéiből kilátszott a szerelékfaluk ezernyi gombja, emeltyűje meg elektromos huzala. Szavamra, aki nem látta országúton vonulni az amerikai hadsereget, fogalma sincs róla, mi a hadsereg. Ez a kisebb-nagyobb járművekből álló folyam, azzal a rengeteg fehér csillaggal, ami már a megszállottság hatását keltette az emberben, alig hogy mocorgott, lassabban haladt, mint a gyalogjáró, minden szíre-szóra megtorpant és aztán ment megint néhány métert, akárcsak a római Corsón csúcsforgalom idején az autók. És mindenfelé katonák, csoportosan, meg a páncélosok tetején, az autókon, tehergépkocsikon, ültek vagy álltak, az arckifejezésük mindig türelmes volt, közömbös és szinte unott, rágták szüntelenül a gumit, sőt akadtak, akik azokat az ő tarka újságjaikat olvasgatták. Közben meg a sok jármű közt, egy-két bőrruhás katonával, motorkerékpárok cikáztak és egyedül ezeknek volt sietős, ezek találtak maguknak utat és szinte pulik módján terelték a hatalmas, tunya és lusta nyájukat. Látva a gépkocsik sűrű sorát - úgy összetorlódtak, hogy egy gombostűt se lehetett volna köztük leejteni - azon csodálkoztam magamban, hogy vajon ezt miért nem használják ki a németek, miért nem repülnek föléjük, hisz itt aztán igazán öldökölhetnének. Mindennél inkább ebből értettem meg, hogy a németek elvesztették a háborút és már képtelenek ártani, kihúzták a méregfogukat, mert az igazi hadsereget az ágyúk meg a repülőgépek teszik. És újra megértettem, mi is a modern háború. Nem az az ember ember ellen harc, amit én úgy megcsodáltam azoknak a 15-ből való újságoknak a képein, hanem sokkal távolibb és közvetettebb valami: először a repülőgépek meg az ágyúk söpörnek végig mindenütt; aztán jön a katonák zöme, akik azonban csak ritkán csapnak össze az ellenséggel és csupán annyi a dolguk, hogy szép komótosan a térdük közé teszik a fegyvert, felülnek az autóra és mennek előre, közben gumit rágnak meg képesújságot olvasnak. Mondta később valaki, hogy itt-ott súlyos veszteségek is érték ezeket a csapatokat. De nem közelharcban, hanem mert ágyúval lőttek rájuk, hátha így meg lehet állítani őket.

Átvágni ezen az úton vagy ezen menni tovább, szóba se jöhetett, éppen olyan lett volna, mintha az ember egy folyót a legmélyebb pontján akarna átgázolni. Többedmagammal együtt megfordultam hát, és miután ráakadtunk egy eldugott kis útra, elindultunk a város felé. Tíz perc alatt be is értünk, de láttuk, hogy itt se maradhatunk meg. Minden ház a földdel volt egyenlő, romhalmaz romhalmaz mellett; ahol meg nem rom tornyosodott, ott víz bűzlött hatalmas bombakráterekben; a kevés járható helyen pedig amerikai katonák, evakuáltak és parasztok sürögtek-kavarogtak nagy összevisszaságban. Mintha vásáron lett volna az ember, csak éppen nem akadt se eladni-, se vennivaló, ha ugyan a jobb napok reménysége nem, csakhogy akik ezt a reménykedést árulták, az amerikaiak, közömbösen néztek a világba és máshol járt az eszük, a vevők, azaz a parasztok meg az evakuáltak pedig mintha nem is sejtették volna, hogyan juthatnának hozzá. Ott tébláboltak az amerikaiak körül, kérdezgették őket olaszul, amit azok persze nem értettek és angolul feleltek vissza, mire a parasztok meg az evakuáltak csalódottan odábbálltak, és kisvártatva kezdték elölről az egészet ugyanazzal az eredménnyel.

Az egyik ház előtt, amelyik, hogy, hogy nem, épségben maradt, nagy csetepatét vettem észre és odamentem a közeibe. Néhány amerikai állt a második emeleti erkélyen és cukorkát meg cigarettát dobált az evakuáltak és a parasztok közé, ezek meg rávetették magukat arra a semmiségre, hemperegtek a porban, hogy az ember képéről sült a bőr. Látva láttam, hogy voltaképpen fütyülnek a cukorkára meg a cigarettára is, de azért acsarkodtak fölöttük, mert megérezték, hogy ezt várják el tőlük az amerikaiak. Szóval már ez alatt a pár röpke óra alatt megteremtődött a légkör, amelyet később, a szövetségesek megszállásának egész ideje alatt tapasztaltam Rómában: az olaszok azért kértek mindenfélét az amerikaiaktól, hogy tetszelegjenek előttük, azok meg azzal tetszelegtek az olaszok előtt, hogy adtak; és egyikük se vette észre, hogy semmi örömöt nem okoz a másiknak. És én úgy gondolom, hogy ilyen dolgokat szándékosan senki nem tesz és szinte maguktól történnek, mintha valami kölcsönös megállapodás lett volna közöttük. Az amerikaiak voltak a győzők és az olaszok a legyőzöttek és kész.

Odaléptem az egyik kis katonai autóhoz, amely a tömegben vesztegelt; ketten ültek benne, egy vörös hajú, szeplős és kék szemű, meg egy barna, sárgás arcú, hegyes orrú és vékony ajkú katona.

- Ugyan mondjátok már meg - szóltam feléjük -, hogyan jut az ember innen Rómába?

A vörös alighogy ránk nézett, rágta a gumit és elmerülten olvasta a képesújságját; a barna azonban kotorászni kezdett a zsebében, és egy csomag cigarettát húzott elő.

- Kell is nekünk cigaretta, mi nem dohányzunk, elég, ha megmondjátok, eljuthatunk-e valahogyan Rómába.

- Ja, Róma - ismételte meg végül a barna. - Róma nem.

- Miért?

- Róma németek.

Közben kaparta megint a zsebét, és ezúttal az ismert cukorkákat markolta elő.

- Ha adni akarsz valamit - utasítottam vissza ezt is -, adj egy cipót. Mit csináljunk a karamelláiddal? Meg akarod édesíteni a szájam ízét? Kár a fáradságért, jó ideig még keserű marad.

Nem értette, mit mondok, és utána előhalászott az ülés alól egy fényképezőgépet és intett, hogy le akar venni bennünket. Erre már elvesztettem a türelmemet, és kiabálni kezdtem:

- Hé, te, csak nem akarsz bennünket lefényképezni ilyen ágrólszakadtan, ilyen koszosan, hisz olyanok vagyunk, mint a vadak?! Köszönöm szépen, de tedd csak el a masinádat.

Ő azonban csak csinálta tovább a magáét, mire kivettem a kezéből a gépet és odatettem melléje az ülésre, mint aki azt mondja, hogy „tedd csak szépen el”. Ezúttal elértette és odafordult a társához, és angolul szólt hozzá és az kelletlenül válaszolt neki valamit, anélkül, hogy felpillantott volna az újságjából. Aztán felénk fordult a barna, és intett, hogy szálljunk fel; engedelmeskedtünk, mire a vörös, mint, aki most ébred álmából, megfogta a kormányt és nekiindult. A gép, mintha puskából lőtték volna ki, nekilódult a szétugráló tömeg között, be a városba, a romhalmazokon, a vizesgödrökön át; látszott, hogy olyan katonai autó, amelyik árkon-bokron képes átvágni. Közben a barna Rosetta lábát tanulmányozta, amin, akárcsak az enyémen, bocskor volt.

- Cipő? - kérdezte végül és lehajolt megtapintani a bocskort, majd a zsinórja mentén a lábikrától kezdve egyre feljebb és feljebb kezdett tapogatózni. Rálegyintettem a kezére.

- Abbahagyni, hé - szóltam rá -, mi van olyan különös egy bocskoron, mi?... Nem arra szolgál ám, hogy fogdoshasd a lányomat.

Most is tette magát, mintha nem értené a szavaimat, és rámutatott Rosetta bocskorára, előhúzta megint a fényképezőgépét, és így szólt:

- Fénykép, igen?

- Bocskort hordunk, ezt nem is tagadom, de hogy lefényképezd, azt nem akarjuk. Szép is lenne, hogy aztán mikor haza mész, fűnek-fának mesélhesd, hogy minden olasz bocskorban jár, és nem is ismerjük a cipőt. Nektek, odaát, rézbőrűitek vannak igaz? És mit szólnál hozzá, ha mi nekiállnánk őket fényképezgetni, és utána elterjesztenénk, hogy minden amerikai tollat tűz a kobakjára, és úgy jár, mint a kivénhedt kakas? Én büszke vagyok arra, hogy faluról származok; de neked csak olasz, római vagy amit akarsz, az vagyok, és hagyjál békén a fényképezőgépeddel.

A végén rájött, hogy hiába mesterkedik, és el is tette a masinát. Ezalatt nagy huppanások közepette, egyszer törmelék-hegyeken, másszor szennyvíz-tavakon át, bejutottunk a város főterére.

Nyüzsgő vásári tömeg tolongott itt és főként egyetlen ház, valószínűleg a városháza előtt, amely, valamilyen csoda folytán, épségben maradt: alig néhány lyuk látszott a falán, meg itt-ott lehullott a homlokzatáról a vakolat. A vöröshajú, aki mindeddig szótlanul ült, és úgyszólván ránk se nézett, most intett, hogy szálljunk le; engedelmeskedtünk; a barna is leszállt, és azt mondta, várjunk, és eltűnt a tömegben. Nem sokra rá egy másik egyenruhás amerikaival jött vissza. Valódi olasznak látszott a barna fiú. Csillogott a szeme, fehérlett szabályos fogsora.

- Én dumcsizok ám olaszul - mondta máris, és körülbelül ezen mód is folytatta, és azt hitte, olaszul beszél, pedig a legócskább nápolyi szójárást hadarta úgy, ahogy a rakodómunkásoktól hallja ott az ember. De azért megértettük egymást.

- Mi ketten - mondtam neki - rómaiak vagyunk, és szeretnénk visszamenni az otthonunkba. Azt mondd meg nekünk, hogyan jutunk haza.

Erre elnevette magát, hogy kiragyogott a szájából mind a harminckét hófehér foga.

- Egyetlen mód van rá: öltözzél be katonának, szállj fel egy tankra, és harcold végig a csatát, ami Rómáért folyik.

- Mi az, hát még nem foglaltátok el Rómát? - kérdeztem tőle csalódottan.

- Nem bizony, még a németeké. De ha el is foglaltuk volna, akkor se mehetnél be parancs nélkül a városba. Amíg nincs rá parancs, senki be nem teheti oda a lábát.

Még jobban elkedvetlenedtem, és elkiáltottam magamat:

- Szép kis felszabadítók vagytok, hallod. Mi meg közben forduljunk fel éhen, és akárcsak ennek előtte, vagy még kutyább helyzetben, csatangoljunk az országúton, mi?

Rántott egyet a vállán, és aztán azt mondta, hogy felsőbb érdekek kívánják, a háború követeli így. De hozzáfűzte, hogy éhen halni azért nem kell, mert ők mindent megtettek, hogy az általuk elfoglalt országrészeken ez ne fordulhasson elő; és hogy mindjárt bizonyítsa is, ad tüstént némi ennivalót, mondta. És valóban, egyre villogtatva a mosolyával azokat a fehér fogait, ránk szólt, hogy kövessük, és be is mentünk mögötte a városházába, és elmondhatatlan, mit láttunk itt: magát a világvégét. Egy üresen tátongó, tágas fehér szobában, ahol egyetlen hosszú-hosszú lóca volt, kegyetlenül taszigálták egymást az emberek és üvöltöztek és marakodtak. A lóca mögött néhány fondi ember állt, ruhájuk ujján fehér karszalag; a lócán pedig egy csomó amerikai élelmiszer dobozokban.

Az amerikás olasz tiszt odavezetett minket a lócához, és határozott fellépéssel adott néhány skatulyát. Emlékszem, hat-hét doboznyi zöldséges húst, néhány doboz halat és egy nagy kerek dobozban jó kilónyi szilvalekvárt kaptunk tőle. A végén a bőröndünkbe tettük az ajándékát, és nagy lökdösődés meg taszigálás közepette kijutottunk a szabadba. A két autós már eltűnt. És miután egy szépet tisztelgett, meg ránk mosolygott, a tiszt is továbbállt.

Akár a többiek, mi is céltalanul bolyongani kezdtünk a tömegben. Most, hogy azok a konzervek ott lapultak a bőröndünkben, sokkal nyugodtabbnak éreztem magamat, mert mégis a legelső, hogy legyen mit enni; így hát szórakoztatott a felszabadított Fondi látványa. Megfigyelhettem egy s mást, ami arra mutatott, hogy nem az a helyzet, mint amit mi az angolvárásunk idején, fenn, Sant' Eufemián elképzeltünk. Az a híres-nevezetes bőség, amiről annak idején mindenki beszélt, nem létezett. Igaz, ami igaz: cigarettát meg cukorkát osztogattak az amerikaiak, ezekből úgy látszik, rengeteg volt nekik raktáron; de minden másra szemmel láthatóan vigyáztak. És a magatartásuk, az aztán, megmondom úgy, ahogy van, nemigen tetszett. Kedveseknek kedvesek voltak, ez tagadhatatlan, és ezért feltétlenül különbek a németeknél, akik igazán nem vitték túlzásba a kedvességet; de valahogy közömbös volt ez a kedvességük, nem a szívükből jött, hanem úgy bántak velünk, mint megannyi rakoncátlan süvölvénnyel, akiket cukorral kell féken tartani. Meg néha még csak kedvesek se voltak. Hogy elképzelhessék, hogyan festett ez, elmesélek egy esetet, aminek szemtanúja voltam. Fondiba bemenni csak írásos engedéllyel lehetett, vagy legalábbis az kellett hozzá, hogy beosszák az embert arra a munkára, aminek a segítségével olaszok és amerikaiak együtt akarták behegeszteni a város igen súlyos, bombázások okozta sebeit. A véletlen éppen az országút egyik olyan pontjára sodort bennünket, ahol két közkatona meg egy őrmester állt őrséget. Feltűnt két olasz, úriemberek, ami a viselkedésükön látszott, mert egyébként rongyosak voltak ők is. Egyikük, egy ősz, öreg, így szólt az őrmesterhez:

- Mérnökök vagyunk és a szövetséges parancsnokság utasítására jelentkeznünk kell a munkálatokra.

- Hol az engedély? - kérdezte tőle a vállas őrmester, akinek csupasz arca merő egy dudor volt, akár egy zárt ököl.

A két férfi egymásra nézett.

- Nincs semmi engedélyünk - válaszolta az öreg -, szóban utasítottak bennünket a jelentkezésre...

Erre az őrmester durván rájuk ordított:

- És csak most jelentkeztek, mikor reggel hétkor minden munkásnak már dolgozni kell?!

- Nekünk csak nemrég szóltak - mondta a fiatalabbik, egy negyven év körüli, sovány és jó megjelenésű, csupa-ideg férfi, akit valami sokk kínozhatott, mert minduntalan félrerángatta a fejét, mintha csúz lenne a nyakában.

- Hazugság, hazug fráterek vagytok.

- Vigyázzon a nyelvére - szólt meghökkenten a fiatalabbik -, két mérnökkel áll szemben és... - folytatta volna, de az őrmester a következő kedvességgel fojtotta bele a szót:

- Kuss, te, kuss, baromállat, különben kapsz két olyan frászt, hogy örökre bezáródik a pofád.

Ahogy mondtam, az a fiatalabbik igazán nehezen bírt az idegeivel, és ezek a szavak éppen olyan hatást tettek rá, mintha meg is kapta volna azt a két pofont. Falfehér lett, és egy pillanatig azt hittem, megöli az őrmestert. Szerencsére az öreg engesztelőleg közbeavatkozott, szó szót követett, és a végén átengedték őket és mentek tovább. Nem egy ilyen esetet láttam aznap. És csak egyet mondhatok: egytől egyig amerikás olaszok provokálták ki őket. Az igazi angol-amerikaiak, azok a nyurga, szőke soványságok, egészen másként viselkedtek, azokat se érdekeltük valami nagyon, de jól nevelt, tisztelettudó emberek voltak. Ezek az amerikás olaszok viszont ágrólszakadtak és az ember sose tudta, hányadán áll velük. Lehet, hogy mivel túlságosan hasonlóknak érezték magukat hozzánk, az ellenkezőjét akarták bebeszélni maguknak, azt, hogy mások, hogy különbek nálunk és ezért bántak rosszul az olaszokkal; lehet, hogy megundorodtak Olaszországtól, ahonnan csupaszon kellett átbitangolni nekik Amerikába; lehet, hogy odaát semmibe vették őket, és most, legalább egyetlenegyszer az életükben, ők is élni akarták a világukat; akárhogy is, de tény, hogy ők voltak a legmodortalanabbak, vagy, ha úgy tetszik, a legkevésbé kedvesek. És valahányszor csak kérnem kellett valamit az amerikaiaktól, azon imádkoztam, hogy inkább egy sötét bőrű amerikaival hozzon össze a sors, mint egy amerikás olasszal. Mindezen felül még ott volt a nyelv is: ők azzal áltatták magukat, hogy olaszul beszélnek, pedig ahány volt, mind valamelyik délolasz nyelvjárást tudta csak, azaz a calabriait, a szicíliait vagy a nápolyit, amit ember legyen a talpán, aki megért. Persze jobban megismerve őket, kiderült, hogy mindennek ellenére derék népek. De az első találkozás velük mindig kellemetlen volt.

Na, szóval kószáltunk egy kicsit még a tömegben, a romok, az olaszok meg a katonák között, aztán rátértünk az országútra, ahol még akadt elvétve néhány ép ház, mert a bombák főleg a várost verték. Ott, ahol a hegy valami óriási házszeglet módján rátelepedett a síkra, és ahol az út erre a szegletre egy kanyarral rátekeredett, hirtelen megláttunk egy házikót. A kapuja tárva-nyitva.

- Kukkantsunk be - mondtam Rosettának -, hátha behúzódhatunk ide éjszakára.

Felmentünk három lépcsőt, és egy teljesen üres szobára akadtunk. Lehet, hogy valamikor fehérek voltak a falai; de most jobban feketéllett rajtuk a kosz, mint egy istálló falain. A koromfoltok, a lehullott malter helyén támadt csupaszságok, meg a lyukak közt néhány szénrajz tarkállott, meztelen nők, asszonyok arca meg másfajta mázolmányok is, amikről nem akarok beszélni: azok a disznóságok, amiket katonák pingálnak a falakra. Az egyik sarokban, a földön, hamukupac, meg üszkös fekete fadarabok árulkodtak arról, hogy itt tűz égett. A két ablak üvegtelen és csak az egyik zsalu volt meg; a másikból csak azok az üszkös fadarabok maradtak, ezt rögtön láttam. Na, mondtam Rosettának, két-három éjjel itt ellehetünk; megláttam az ablakból egy szénaboglyát, kinn a mezőn, nem is olyan messze, behordunk belőle egy-egy nyalábbal, és még lesz tűrhetős fekhelyünk is. Takarónk meg lepedőnk ugyan nem volt, az idő azonban már felmelegedett, ha ruhástul, hát ruhástul, de alhatunk.

A szót tett követte, amennyire lehetett, kitisztogattuk a szobát, a szemét nagyját kihordtuk, és aztán kimentünk a mezőre és jókora mennyiségű szénával tértünk vissza, bőségesen jutott belőle a két fekhelyre.

- De azért furcsa - mondtam Rosettának -, hogy előttünk senki se telepedett be ide.

Nemsokára megkaptuk erre a furcsaságra a magyarázatot. Sétálgatni kezdtünk az országúton, a hegy hátában. Alig néhány méternyire a házunktól, tágas térségfélén facsoport álldogált. Na és felfedeztük, hogy a térségen az amerikaiak három akkora nagy ágyút állítottak fel, amilyeneket én ebben a háborúban még később se láttam. Égnek meredt a csövük, ami olyan vastag volt, mit valami jókora fatörzs. Üvegzöldre festették mindegyiket és az agyától a torkolatáig egyre keskenyedett, és nyúlt-nyúlt rettentő hosszúra, s a vége azoknak a magas platánoknak a koronája közé veszett, amik alá eldugták. Lánctalpas kerekeken mozogtak és a talapzatuk fölött levő műszereiken annyi kis kerék, gomb meg fogantyú volt, hogy az ember rettentő körülményesnek vélhette a kezelésüket; és köröskörül nem is tudom, hány teherautó meg páncélozott kocsi, amelyekben a bámészkodó parasztok szerint, az ágyúgolyókat tartották; az ágyúkból ítélve, ezek is behemót nagyok lehettek. Az ágyúk szolgálatára rendelt katonák is ott lebzseltek, az egyik a fűben hevert és süttette a hasát a nappal, a másik magán az ágyún helyezkedett el, mindegyik ingujjban, mindegyik fiatal és nemtörődöm, mintha nem is háborúban, hanem kiránduláson lennének, fújták a füstöt, rágták a gumit, olvasták az újságjaikat. Az egyik paraszt felvilágosított bennünket, hogy a katonák szerint mindenki csak a saját kockázatára és veszélyére maradhat az ágyúk közelében levő kis házakban, mert egy német ellentámadás eshetősége fennforgott, és ha netán a bombáik eltalálják az ágyúkat, akkor minden muníció a levegőbe röpül, és akkor néhány száz méteres körzeten belül senki se marad életben. Ebből értettem meg, hogy amikor Fondiban alig-alig akadt lakható ház, miért maradt üresen a mi kis házikónk.

- Mint mondani szokták, csöbörből vödörbe estünk. Ez világos. Itt ugyancsak átrepülhetünk a másvilágra ezekkel a fiúkkal együtt - szóltam.

De ragyogott a nap, a felgyűrt ingujjú katonák a legnagyobb flegmával heverésztek a fűben, köröskörül minden csupa zöld, és simogatott a tavasz lágy levegője, és képtelenség volt elhinni, hogy meghalhat az ember.

- Fütyülök rá - fűztem előbbi szavaimhoz. - Ha eddig életben maradtunk, most se halunk meg. Maradunk a házban.

Rosetta mindig hallgatott rám, most is azt mondta, hogy neki mindegy: a Madonna mostanáig is vigyázott ránk, eztán se hagy magunkra. És nyugodt lélekkel sétálgattunk tovább.

Valóban mintha csak vasárnap lett volna, meg vásár, és senkinek semmi más vágya nem lett volna, csak hogy szívből élvezze az ünnepnapot. Nyüzsögtek az úton a parasztok meg a katonák, és mindenki cigarettázott meg amerikai cukrot rágcsált, és örültek az emberek a napsütésnek meg a szabadságnak, mintha ez a kettő egy és ugyanaz lett volna, mintha a napsütés szabadság nélkül se fényt, se meleget nem adott volna, és mintha a tél idején nem is létezett volna a szabadság, hisz a nap is elbújt akkor a felhők mögé. Egyszóval úgy érezték, hogy minden természetes, mostanáig pedig minden a természet ellenére történt; és oly hosszú idő után, végre a természet győzedelmeskedett. Sokféle-fajta emberrel beszélgettünk, és mindegyikkel arról, hogy élelmet osztanak az amerikaiak, meg, hogy már Fondi újjáépítése is szóba került és sokkal szebb város lesz, mint azelőtt, meg hogy a rossznak már vége, és semmitől se kell többé félnünk.

Rosetta azonban elkezdett gyötörni Michelével, mert öröm ide, öröm oda, ez a tüske benne maradt a szívében; többektől kérdezősködtem is Michele felől, de senki nem tudott róla semmit. Most, hogy lementek a nyakunkról a németek, akárcsak én, senki se akart szomorú dolgokra gondolni, hisz mikor lejöttünk Sant' Eufemiáról, félve mentem elköszönni Filippóhoz, aki a sok örvendező ember között magára maradt a bánatával.

- Hogy Filippo? - mondogatták most a népek. - Biztos már nagyban szervezi a feketepiacot.

A fiáról senki nem tudott, mindenki csak úgy emlegette, hogy „ja, az a diák”, és ahogyan kivettem a szavaikból, semmirekellő különcnek tartották.

Aznap megettünk egy doboz amerikai húst zöldséggel, meg haraptunk hozzá egy kis kenyeret is, amit az egyik paraszt adott, aztán meg, mivel fullasztó meleg járta, és úgyse tudtunk mit csinálni, tetejébe még holtfáradtak is voltunk, bementünk a házikónkba, magunkra zártuk az ajtót és végignyúltunk a szénán aludni. Jócskán bennjártunk már a délutánban, amikor egy hatalmas dörej riasztott fel bennünket hirtelen az álmunkból: úgy remegtek körülöttünk a falak, mintha nem is téglából, hanem papírból lennének. Eleinte nem tudtam, miféle dörej ez, de amikor vagy öt perc múltán, megint ugyanolyan vadul a fülünkbe vágott, rájöttem, hogy az amerikai ágyúk ott, ötven lépésnyire tőlünk, munkába fogtak. Bár néhány órát már átaludtunk, még mindig nagy fáradtság nyomott bennünket, maradtunk hát tovább a fekhelyünkön, a szoba sarkában, kábán, egymást átölelve hevertünk a szénán, és még beszélni se volt erőnk. Egész délután szólt az ágyú. Az első meglepetés után megint szunyókálni kezdtem, és bár kegyetleneket dörrent, mégis mintha csak félálomban hallottam volna az ágyút és a durranások furcsán összekeveredtek a gondolataimmal, amik szinte követték a durranások ritmusát. Azt akarom ezzel mondani, hogy az ágyú szabályos időközönként lőtt; az én gondolataim pedig egykettőre beleilleszkedtek ebbe a szabályosságba, és így nem zavarta őket a robaj. Hihetetlenül erős volt az első robbanás, szívszaggató rekedtséggel tört fel valahonnan igen mélyről, mintha maga az anyaföld okádta volna ki magából a lövést; mind a négy fal beleremegett, és a mennyezetről malterdarabok hullottak ránk. Aztán csend lett megint, majd kisvártatva egy újabb hirtelen dörej, és megint remegtek a falak, és megint hullott a mennyezetről a vakolat. Rosetta szótlanul bújt hozzám; nekem azonban megállíthatatlanul működött az agyam, igaz, hogy álommal terhes gondolat járt benne, amit csukott szemmel gondol végig az ember. Úgy van, ahogy mondom: minden egyes robbanás új és új örömöt okozott nekem; és ez az örömöm robbanásról robbanásra növekedett. Az járt az eszemben, hogy azok az ágyúk a németeket meg a fasisztákat lövik, és most vettem magamon először észre, hogy gyűlölöm a németeket meg a fasisztákat, és mintha nem is az ágyúk, hanem a természet ereje dörgött volna rájuk, maga a menny vagy egy lavina. Úgy gondoltam, hogy az ágyúlövések egyhangú és fenyegető szabályos egymásutánja megszalasztja a telet, és a fájdalmakat és a veszedelmeket és a háborút és az ínséget és az éhséget és minden-minden ocsmányságot, amivel annyi éven át árasztottak el bennünket a németek meg a fasiszták. „Kedves ágyúk gondoltam magamban; áldott ágyúk” - gondoltam magamban; meg azt is, hogy „aranyoskáim”; és minden robbanásra egész testemet a mélységes öröm érzése járta át; és minden csendességre összeszorult kicsit a szívem, hátha abbahagyják, hátha nem lőnek tovább. Csukott szemem mögött hatalmas terem képe tárult fel, egy olyané, amilyet már többször láttam az újságokban, sok-sok szép oszlop állt benne és a falakon kép kép mellett, és a teremben rengeteg feketeinges fasiszta meg barnainges náci, ahogyan az újságok írni szokták, feszes vigyázzban. És egy óriási asztal mögött ott állt Mussolini, széles pofájában az utálatos szeme, az ajkai undorítóan duzzadtak, dölyfösen kidüllesztett mellét elborították a rendjelek, a fején fehér tollforgó; és mellette az a másik átkozott, a barátja, az a kurvafajzat Hitler, azzal a bajt hozó, barom képével, a fekete fogkefe-bajszával, meg a döglött hal szemével, a hegyes orrával s azzal a homlokára hulló hajtincsével, ami a dühös bikához tette hasonlóvá. Úgy láttam magam előtt a termet, ahogyan a fényképekről megismertem; és minden kis részét láthattam, mintha csak ott lettem volna: azok ketten az asztal mögött álltak; kétoldalt a fasiszták meg a nácik, jobbra azok a dög fasiszták, talpig feketében, fekete sapkájukon fehér halálfej; balra a nácik, ahogy Rómában láttam őket, barna ingükön vörös karszalag és a karszalagon az a fekete kriksz-kraksz, amit valami ronda rovarnak gondolhatott az ember, amint éppen szedi a négy lábát, széles arcukra árnyékot vetett lapos egyensapkájuk napellenzője, pocakjukat pedig lovaglónadrágba szorították. Néztem, néztem és néztem őket és örömöm telt a szégyentelen, rohadt kurvafajzatok arcában, aztán hirtelen átszállt a gondolatom az egyik ágyúra, amelyik ott állt a szomszédunkban a platánok alatt és megjelent előttem egy amerikai katona, aki egyáltalán nem állt vigyázzban, és nem viselt horogkeresztet, se fekete vagy barna inget, a sapkáján se volt halálfej, se tőr az övén, a csizmája se ragyogott, nem fityegett rajta a sok biz-baz, amit a németek meg a fasiszták magukra aggattak, hanem egyszerű öltözékben járt és mivel meleg volt, felgyűrte az inge ujját. És ez az amerikai fiú a legnagyobb hidegvérrel rágta a gumiját, ráérősen megfogott egy hatalmas ágyúgolyót és beletolta az ágyú torkába és aztán babrált valamit az irányzókészülék fogantyúin és egyszerre csak eldördült a lövés, hogy minden beleremegett és mintha maga az ágyú is ugrott volna egyet hátrafelé, és akkor az igazi ágyú igazi döreje tört be az álmomba és az álom már nem álom volt, hanem valóság. És én gondolatban együtt repültem azzal az ágyúgolyóval, amint fütyülve és sikongva átvág a levegőégen és aztán láttam, amint egyszerre csak becsapódik abba a terembe, levegőbe röpít fasisztát meg nácit, a Hitlert meg a Mussolinit, a halálfejeikkel, sisakforgóikkal, a keresztjeikkel, a tőrjeikkel meg a csizmáikkal együtt. És mélységes örömmel töltött el ez a robbanás, és tudtam, hogy ez nem jófajta öröm, mert gyűlöletből fakad, de nem tehettem ellene semmit, kiviláglott, hogy kezdettől fogva, tudtom nélkül is, gyűlöltem a fasisztákat meg a nácikat, és most, hogy az ágyú lőtte őket, boldog voltam. És így, robbanásról robbanásra, jártam-keltem gondolatban a teremből az ágyúhoz meg vissza és mindannyiszor magam előtt láttam a Mussolini meg a Hitler, a fasiszták meg a nácik képét, aztán az amerikai tüzér arcát, és mindannyiszor elfogott ugyanaz az öröm és nem tudtam vele betelni. Aztán meg én annyiszor hallottam beszélni eddig a felszabadulásról, de csak most értettem meg, mi az, mert aznap délután szinte a testemen éreztem, ahogyan az összekötözött ember is testi örömöt érez, amikor megszabadul a kötelékeitől; azt a fajta szabadságot éreztem, mint az a valaki, akit kulcsra zárt szobában tartottak és aztán hirtelen ajtót nyitottak neki. És az az ágyú, amelyik a nácikat lőtte, bár ugyanolyan ágyú volt, mint amilyet a nácik használtak az amerikaiak ellen, nekem az is magát a felszabadulást jelentette: valamit, aminek az áldásos ereje felülmúlta az ő átkos erejüket, valamit, ami a sok-sok általuk okozott rettegés után most őket félemlítette meg, valamit, ami a tömegeket és városokat pusztító dúlásuk után most őket pusztította. A nácikat és a fasisztákat lőtte az az ágyú, és minden egyes lövése a hazugságnak és a félelemnek azt a börtönét találta, amit hosszú évek során építettek fel, és tágas volt ez a börtön, akár az égbolt és most annak az ágyúnak a lövései alatt minden téglája remegett és mindenki fellélegzett, még ők maguk, a fasiszták meg a nácik is, hisz nemsokára nekik se kell fasisztának vagy nácinak lenni, hanem ugyanolyan emberekké válhatnak megint, mint a többiek. Bizony, így éreztem én magamban, akkor este, a felszabadulást, és bár később ez a felszabadulás sok minden mást is hozott magával, nem is csupa szép dolgot, sőt, sokszor nagyon is csúnyákat, mégis, amíg élek, így emlékszem arra a délutánra, meg arra az ágyúra, és arra, hogy milyen igazán szabadnak éreztem én magamat akkor, és mint a tiszta boldogságot, így fogadtam magamba a felszabadulás érzését, még a halálnak is örvendtem, amit az az ágyú osztogatott, és először és utoljára az életemben akkor éreztem, hogy mi a gyűlölet és akaratlanul is, de örvendeztem mások pusztulásán, ugyanúgy, ahogyan a tavasz érkeztén, meg a virágokon, meg a szép időn örvendezik az ember.

Így telt el az a délutánom, álomban, jobban mondva csak félálomban, annak az ágyúnak a rettentő altatódala mellett, de ez akkor kedvesebb volt a fülemnek, mint az anyám dala, amivel kislánykoromban elaltatott. A ház minden dörrenésbe belereszketett, darabokban hullott a fejemre meg a testemre a vakolat, szúrt a széna és kemény volt alattam a padló, de mégis életem legszebb óráit éltem át ott, ezt ma már nyugodt lélekkel mondhatom. Valahányszor csak átnéztem az üveg nélkül tátongó ablakrámákon, egy májusi napfényben fürdő platán zöldellő lombkoronáját láttam; később egyre lejjebb csúszott rajta a nap és megsötétedett a dús lombozat, és már nem fényeskedett úgy és az ágyú csak lőtt és lőtt tovább, én meg szorosan átöleltem Rosettát, és örült a lelkem. Úgy elnyomott a fáradtság meg a kábulat, hogy az ágyúzás dacára is aludtam vagy egy órát, mint akit fejbe vertek, igen-igen mélyen, és aztán felébredtem és hallottam, hogy odakinn dörög tovább is az ágyú és tudtam, hogy az alatt az egy óra alatt se szüntette be egyetlen pillanatra se a tüzelést és újra elfogott az öröm. A végén, úgy alkonyattájt, mikor a szobánkat már csaknem ellepte a sötét, hirtelen elhallgatott az ágyú. Csendesség lett, de elkínzott csendesség, mintha az ágyúlövések okozta kín érződött volna rajta, aztán, ahogy füleltem, meghallottam benne a mindennap zajgását: valahol harang szólt, az utcán emberek beszélgettek, felugatott egy kutya, felbődült egy tehén. Mi meg egymáshoz bújva, szunyókáltunk még egy kicsit, aztán felkeltünk és kimentünk a szabadba. Ránk éjjeledett már, az égen ezernyi csillag és a melengető, moccanatlan levegőn át csak úgy áradt felénk a lekaszált fű erős illata. De nem messze tőlünk, a Via Appián tovább zörgött a vas, búgott a motor: nyomultak egyre előre az amerikaiak.

Megettünk még egy doboz konzervhúst, némi kis kenyérrel, és rögtön rá leheveredtünk megint a szénára és tüstént álomba is merültünk, szorosan összeölelkezve, ezúttal ágyúszó nélküli csendben. Nem tudom, mennyit alhattunk, tán négy-öt órát, tán többet. Csak azt tudom, hogy egyszeribe riadtan felültem: a szobát vakító zöld fény árasztotta el, a vibráló zöldesség rámázolódott a falakra, a mennyezetre, a szénára, Rosetta arcára, az ajtóra, a padlóra. Mintha pillanatról pillanatra vakítóbb lett volna ez a fény, akár valami pillanatról pillanatra kínzóbbá váló testi fájdalom, ami olyan erős, olyan elviselhetetlen, hogy az ember erősebbet, elviselhetetlenebbet már el se tud képzelni. Majd nagy hirtelen kialudt és a sötétben felhangzott a légiveszélyt jelző sziréna átkozott bőgése, amit Rómában hallottam utoljára; és akkor kaptam észbe, hogy bombázni fognak bennünket.

- Gyorsan - kiáltottam rá tüstént Rosettára -, ki innét - és már hallottam is a borzalmas erejű becsapódásokat, ott, a közelünkben és a robbanások mögött fel-felbúgtak dühösen a gépek, fel-felugatott szárazon a légelhárítás.

Kézen fogtam Rosettát, és rohantam ki a házból. Éjszaka volt, de a házakra, a fákra, az égboltra csapódó vörös fény nappali világosságot teremtett. Aztán fülrepesztő dörrenés hangzott: bomba vágódott a ház mögé, a szoknyámon éreztem a felkavart levegőt, mintha egy irdatlanul nagy száj fújt volna rá, úgy tekerőzött a lábam köré és ez azt a gondolatot keltette bennem, hogy megsebesültem, sőt talán már nem is élek. De csak futottam tovább, vonszoltam magam után Rosettát a kezénél fogva, a búzaföldön át; egyszerre csak megbotlottam és máris vízben álltam térdig. Egy vízzel színültig teli árokba léptem, és a víz hidege kissé megnyugtatott és megálltam. A víz már a hasamat verdeste, szorosan magamhoz öleltem Rosettát, miközben táncolt körülöttünk a vörös fény és, akárcsak nappal, megláttuk benne Fondi romba dőlt házainak tarka arculatát és a mezőn köröskörül, hol a közelünkben, hol távolabb, hullt a bomba. Felettünk fehér felhőcskékkel pitykézték ki az eget a légelhárítók; és a világ végét idéző borzalmasság közepette egyre csak hallottuk az alacsonyan szálló gépek rekedt és durva moraját, amint hajigálták a bombáikat. A végén egy minden eddiginél erősebb robbanás reszkettette meg a levegőt, mintha valaki egy hatalmas szobának nézte volna az eget, és ennek a hatalmas szobának hatalmas ajtaját vágta volna be nagy erővel maga mögött; és aztán szinte teljesen kihunyt az a vörös fény, csak az ég alja piroslott, valami tüzet foghatott arrafelé; majd a repülők robaja is tompult és beleveszett a messzeségbe, és a légelhárítás is vakkantott még egyet-egyet és kész.

Alighogy ránk sötétedett megint, és elcsendesült a táj és újból kidugták fejüket a csillagok, így szóltam Rosettához:

- Amondó vagyok, hogy ne menjünk mi vissza abba a házba... megeshet, hogy azok a kurvafajzatok elölről kezdik az egész bombázást, és akkor menthetetlenül odaveszünk. Maradjunk csak itt, mert itt legalább nincs ház, ami a fejünkre omlik.

Kikecmeregtünk a vízből, és elnyújtóztunk az árok mentén a gabona között. De azért aludni nem aludtunk, inkább csak a szunyókálást folytattuk ott, ahol elhagytuk, de már nem olyan könnyű szívvel, mint odabenn a házban az ágyúszó mellett. Csupa zaj volt az éjszaka, távoli kiáltások, ordibáló hangok hallatszottak, motor zúgott, lábak dobogtak és mit tudom én még hányféle furcsa hang kavargott a levegőben. Nyugtalan volt az éjszaka és úgy gondoltam, hogy a németek bombái megtelítették halottakkal meg sebesültekkel, és most rohannak le s fel az amerikaiak, hogy összeszedjék a halottaikat meg a sebesültjeiket. Végül elszenderedtünk, majd a pirkadat szürkeségénél hirtelen elszállt a szememből az álom, és megláttam, hogy voltaképp búza közé feküdtünk; és az arcom mellett magas sárga kalászok hajladoztak; és a kalászok közt itt-ott gyönyörű mákvirág; és fölöttem a fehér, rideg égbolton néhány fehérarany csillag még mindig ragyogott. Rosettára néztem. Ott feküdt mellettem, és nagyban aludt; és akkor láttam, hogy az arca merő fekete sár, ami már oda is száradt, meg hogy a lába, a szoknyája csaknem hasig szintúgy sártól feketéllik, akárcsak az én lábam, meg az én szoknyám. De azért kipihentnek éreztem magamat, mert akármi történt is, mégiscsak tegnap kora délutántól kezdve mostanig aludtam.

- Nem mennénk odább egy házzal? - fordultam a lányomhoz.

Mire ő valami érthetetlent morgott és egész testét felém fordította, az ölembe tette a fejét és mindkét karjával átölelte a derekamat. Visszafeküdtem hát én is, pedig nem volt alhatnékom; s így is maradtam ott, a kalászrengeteg között, lehunyt szemmel várva, hogy Rosetta befejezze az álmát.

Jócskán fenn járt már a nap, amikor felébredt. De mikor nagy nehezen felkászolódtunk a búza-nyoszolyánkról, és a mezőn át nézegetni kezdtünk a házikó felé, hiába meresztgettük a szemünket, nem volt sehol. Végül, nagy nehezen felfedeztem egy romkupacot a mező szélén, ott, ahol, biztos emlékezetem szerint a házikó állt.

- Látod - mondtam Rosettának -, ha benn maradunk, elpusztultunk volna.

- Talán jobb is lett volna, édesanya - felelte nyugodtan, anélkül, hogy megmozdult volna.

Ránéztem. Olyan idegen és kétségbeesett volt az arca.

- Még ma elmegyünk erről a környékről, mindenképpen - mondtam neki hirtelen elhatározással.

- Hogyhogy mindenképpen? - fordult hozzám.

- Innen mennünk kell, és megyünk is - válaszoltam neki.

De azért közben odamentünk megnézni a házat, és láttuk, hogy a bomba közvetlenül mellette robbant és az egész alkotmányt kihajította az országútra, amit teljes széltében ellepett a törmelék. Kiszaggatta a füvet a friss barna földből és hatalmas, csorbaszélű gödröt fúrt belé a bomba, és a gödör mélyén már pocsolyavíz sárgállott. Tető nélkül maradtunk hát, de ami még ennél is rosszabb volt, a bőröndjeink, a maradék kevéske holminkkal együtt ott vesztek a romok alatt. Kegyetlen elkeseredés fogott el nagy hirtelen és tehetetlenségemben leültem egy romkupacra, és csak bámultam magam elé. Az országúton, akárcsak az előtte való napon, hemzsegtek a katonák meg az evakuáltak, de egyetlen pillantást nem vetettek ránk vagy a ház törmelékeire, mindenki ment a maga dolga után: nem érdekelt akkoriban már senkit az ilyen látvány, megszokták az emberek. Kis idő múlva azért megállt előttünk egy férfi és ránk köszönt: fondibeli parasztember volt, akivel akkoriban ismerkedtem meg, amikor élelemért jártam le Sant' Eufemiáról. Elmondta, hogy a németek bombáztak az éjjel, és hogy vagy ötven ember elpusztult, harminc katona meg húsz olasz. Elmesélte, mi történt egy evakuált családdal, amelyik, akárcsak mi, csaknem egy esztendőt töltött fenn, a hegyen. A szövetségesek megérkeztekor lejöttek ők is, és nem messze tőlünk behúzódtak egy kis házba az országút mellett: itt találta őket telibe egy bomba, és ahányan csak voltak, férj, feleség és négy gyerek, mind odavesztek. Rosettával együtt szótlanul hallgattuk a történetét. Máskor már rég elkiáltottam volna magamat, hogy „Mivel érdemelték ki ezek a szegények ezt a rettentő csapást”? Most azonban egyetlen hang nem hagyta el a számat. A magunk ezernyi nyavalyája közömbössé tett bennünket a másokéi iránt. Ez az igazság. És így jutottam később arra a gondolatra, hogy minden bizonnyal ez a háború legsúlyosabb átkainak egyike: érzéketlenné teszi az embert, megkeményíti a szívünket, kiöli belőlünk a könyörületet.

Ültünk csak, ültünk, bárgyún és kábán a ház romjain. Így telt el a délelőttünk. Annyira elbódultunk, úgy elfogott bennünket valami kínzó elképedés, hogy még felelni se tudtunk azoknak a katonáknak, meg parasztoknak, akik elhaladtukban egy-egy szóval hozzánk fordultak. Emlékszem egy amerikai katonára, aki látva, hogy Rosetta milyen mozdulatlanul, milyen eltompultan ül a köveken, odaállt beszélgetni vele. De a lányom csak nézte, nézte, és nem felelt neki; a katona először angolul beszélt, majd olaszra fordította a szót; a végén előhúzott a zsebéből egy cigarettát, Rosetta szájába dugta, és ment tovább. A lányom meg maradt úgy tovább, ahogyan volt, az arca csupa száraz, fekete sár, a szájába dugott cigaretta az ajkán fityegett, és ha a szomorúság nem nyomasztott volna úgy, nevethetnékem támadt volna. Délben aztán nagy erőfeszítéssel nekirugaszkodtam, hogy most már aztán tenni kell valamit, ha másért nem, hát azért, hogy ehessünk, mert enni azért mégiscsak kell; rá is szóltam Rosettára, hogy gyerünk vissza Fondiba megkeresni azt az amerikai tisztet, aki nápolyi tájszólással beszél, és aki érzésem szerint rokonszenvezett velünk. Lassú léptekkel, fásultan indultunk meg a város felé. Itt a romkupacok, a vízzel teli kráterek, a furgonok, a páncélgépkocsik között a szokott vásári tömeg sürgölődött. Az útkereszteződéseknél amerikai rendőrök irányították a magatehetetlen és gyámoltalan tömeg hömpölygését. Beértünk a térre, és odamentem a városháza épületéhez, ahol, akárcsak egy nappal előbb, rengeteg ember kavargott, és osztották nekik az élelmet. De most már valamivel szervezettebben ment a dolog: a rendőrök három sorba állították fel a tömeget. Minden sor egy-egy amerikaihoz tartott, aki ott állt a lócán felhalmozott konzervek mögött; minden amerikai mellett egy fehér karszalagos, odavalósi olasz, aki segédkezett a kiosztásnál. A lóca mögött megpillantottam a mi emberünket is, és szóltam Rosettának, hogy abba a sorba álljunk be, amelyiknek ő oszt: így majd beszélhetünk vele. Jókora időbe telt, amíg a sok nyomorult után ránk került a sor. Megismert bennünket a tiszt, és ránk mosolygott, hogy kivillantak azok a csillogó fogai:

- Na, hogy megy a sorotok? Nem indultatok még vissza Rómába?

- Ezekben a rongyokban? Nézz ránk - mutattam a ruháinkra.

Végignézett rajtunk, és tüstént rájött, miről van szó:

- Az éjszakai bombázás, mi?

- Az. A világon semmink se maradt. A kis házat, ahol meghúztuk magunkat, szétbombázták, és a bőröndjeink is ott maradtak a romok alatt, meg azok a konzervek is, amiket tőled kaptunk.

Már nem mosolygott. Főleg akkor párolgott el a jókedve, amikor ránézett Rosetta kedves arcára, amit úgy eltorzított a rászáradt sár.

- Élelmet adhatok neked - mondta -, meg néhány ruhadarabot is. De, sajnos, semmi mást nem tehetek értetek.

- Küldjél vissza bennünket Rómába, ott a lakásunk, a holmijaink, mindenünk - kértem.

De most is ugyanazt felelte rá, mint egy napja:

- Hogy mehetnél Rómába, amikor még nem vettük be a várost?

Elnémultam a szavaira. Kivett néhány dobozt a nagy halomból, átnyújtotta, majd odaszólt az egyik karszalagos olasznak, hogy kísérjen át bennünket a ruha-elosztó helyre. Már éppen indulni készültünk az olasz után, amikor, magam se tudom, miért, hirtelenében ezt találtam mondani:

- A szüleim az egyik Vallecorsa melletti faluban élnek vagy legalábbis ott éltek, mert hogy mostanában hova mehettek, nem tudom. Legalább a falumba segíts vissza. Ott mindenkit ismerek, és még ha nem lennének odahaza a szüleim, akkor is találok valami menedéket.

Rám nézett, majd kedvesen, de határozottan ezt válaszolta:

- Arra nincs mód, hogy bárhová is a hadsereg szállítson benneteket. Ez tilos. Csak azok az olaszok használhatnak katonai járműveket, akik a hadseregnek dolgoznak, és azok is csak szolgálati ügyben. Sajnálom, nem segíthetek rajtatok.

És már oda is fordult a mögöttünk álló két asszonyhoz, amiből megértettem, hogy számunkra nincs több mondanivalója, és elindultam a karszalagos olasz után.

Az országútra érve az olasz, aki végighallgatta a beszélgetésünket, ezzel fordult hozzánk:

- Éppen tegnap történt, hogy egy evakuált házaspárt katonai kocsi vitt haza. Csakhogy azok igazolni tudták, hogy a télen egy angol hadifoglyot tartottak maguknál. Így aztán jutalmul kivételt tettek velük, és elvitték őket a falujukba. Ha netán ti is tettetek volna valami ilyet, akkor egykettőre eljuthattok Vallecorsába.

- Édesanya - kiáltott fel erre Rosetta, aki eddig egyetlen szót se szólt -, nem emlékszel a két angolra? Nem mondhatnánk meg, hogy őket meg mi tartottuk egy ideig magunknál?

A véletlen úgy hozta, hogy az a két angol, a távozása előtt, ideadott nekem egy cédulát, amire ráírtak valamit az ő nyelvükön, és alá is írták a nevüket, és én ezt a cédulát beletettem a zsebembe. Bár pénzem már alig maradt, a cédulának azért ott kellett lenni. Csak éppen elfeledkeztem róla; de most, hogy Rosetta szóba hozta az ügyet, kutatni kezdtem a zsebemben, és meg is találtam a cetlit. Annak idején engem a két angol arra kért, hogy amint hozzánk érnek a csapataik, tüstént adjam át a cédulát az egyik tisztnek.

- De hát akkor megmenekültünk - tört ki belőlem az öröm, és már meséltem is a két angol történetét az olasznak, azt, hogy egyedül mi fogadtuk be őket karácsony napján a házunkba, mert a többi evakuált félt segíteni rajtuk, meg elmondtam neki, hogy már másnap útra is kelt a két katona, és hogy a németek még aznap reggel a nyomukban voltak, és keresték őket odafenn.

- Gyertek most velem - szólt az olasz -, kaptok pár holmit. Aztán átmegyünk a parancsnokságra, és meglátjátok, mennyire a kedvetekben járnak majd.

Át is gyalogoltunk egy másik házba, ahol ruhákat, lábbelit osztottak, és kaptunk is egy-egy pár gumitalpú férfi félcipőt, zöld térdharisnyákat meg két egyszínű szoknyát és mellénykét. Ugyanilyet hordtak azok a nők, akik az amerikai hadseregben szolgáltak, és mi boldogan öltöttük fel az új ruháinkat, hisz a régiek már ronggyá foszlottak rajtunk, meg csak úgy feketéllett rajtuk a száraz sár. Még egy darab szappant is a kezünkbe nyomtak, amivel kezet-arcot mostunk, és utána még meg is fésülködtünk mind a ketten; így már nyugodtabban mehettünk emberek közé. Meg is dicsért bennünket az olasz:

- Na, látjátok, most két civilizált ember áll előttem, és nem két vadember, mint az előbb. Gyerünk a parancsnokságra.

A parancsnokság másik épületben volt. Felfelé haladtunkban a lépcsőn sok tábori csendőrrel találkoztunk, és nemegyszer meg is kérdezték tőlünk, hova megyünk, miért, és igazoltattak is bennünket. Kapaszkodót kapaszkodó után hagytunk magunk mögött, rengeteg katona meg olasz jöttment körülöttünk, amíg felértünk az utolsó emeletre. Itt az olaszunk odalépett az egyik ajtó előtt strázsáló őrszemhez, és aztán jött hozzánk mondani:

- Nemcsak, hogy érdekli őket az ügyetek, hanem mindjárt fogadnak is benneteket. Üljetek le oda a díványra, és várjatok.

Nem sokat vártunk. Alig öt perc múltán a katona bement, aztán már szólított is bennünket, és vitt be a szobába.

A szoba, leszámítva egyetlen íróasztalt, teljesen üres volt. Szőke, középkorú, vörös kefe-bajszú, világoskék szemű, szeplős, pufók, vidámképű férfi ült e mögött az íróasztal mögött. Egyenruhát viselt, de én nem ismerem a rangjelzéseiket, és csak utána tudtam meg, hogy őrnagy az illető. Az íróasztal előtt két szék állt; és amikor mi beléptünk, ő udvariasan felállt, hellyel kínált bennünket, majd, hogy mi már leültünk, leült ő is.

- Dohányoznak? - kérdezte szép olaszsággal, és már kínált is felénk egy doboz cigarettát. Visszautasításomra tüstént a tárgyra tért: - Úgy hallottam, hogy valami cédulát óhajtanak megmutatni nekem.

- Igen - válaszoltam és nyújtottam is neki a papírdarabot.

Kézbe vette és kétszer vagy háromszor igen nagy figyelemmel átolvasta, majd komolyan, egyenest a szemembe nézve így szólt:

- Igen fontos ez a papír, és maguk értékes felvilágosításokat szolgáltatnak ezzel nekünk. Erről a két katonánkról már régóta nincs semmi hírünk, és igen hálásak vagyunk azért, amit értük tettek. Megmondanák, milyen volt ez a két ember?

Ahogy tudtam, leírtam őket:

- Az egyik szőke, alacsony, kecskeszakállas. A másik magas, sovány, barna és kék szemű.

- Milyen ruha volt rajtuk?

- Ha jól emlékszem, fekete viaszosvászon szélkabát és hosszú nadrág.

- Sapka volt rajtuk?

- Volt. Valami katonasapkaféle.

- És fegyvereik?

- Pisztolyuk volt. Meg is mutatták.

- Távozásuk utánra milyen terveik voltak?

- A hegyeken át el akartak jutni a frontra, majd azon át Nápolyba. Az egész telet egy parasztnál töltötték a Tündérhegy lábánál, és mikor nálunk voltak, remélték, hogy sikerül is elérniük a frontot, és átvágni rajta. De én nem hiszem, mert mindenki azt beszélte, hogy a német járőrök miatt képtelenség átjutni a fronton, és a géppuskák, meg az ágyúk is folyvást tüzeltek.

- Így is van - mondta -, nem sikerült átjutniuk, mert Nápolyba soha nem értek be. Mikor voltak maguknál?

Megmondtam neki az időpontot, mire kisvártatva azt kérdezte tőlem:

- És mennyi ideig voltak a maguk vendégei?

- Csupán egy napot, meg egy éjszakát töltöttek nálunk, mert siettek, és mert tartottak a spicliktől. Igazuk is volt, mert alig tették ki a lábukat, már ott is voltak a németek. Így csak a karácsony napját töltötték velünk egy kis tyúkhús meg bor mellett.

- A bor meg a tyúkhús csak igen kis része annak az adósságnak, amivel mi maguknak tartozunk - szólt erre mosolyogva. - Most pedig mondják meg, miben lehetünk a segítségükre?

Erre elmondtam neki mindent: hogy nincs mit ennünk; hogy nem szeretnénk Fondiban maradni, mert a házat, ahova beköltöztünk, az éjjel elvitte a bomba; hogy Vallecorsa környékére a falumba akarunk menni, mert ott élnek a szüleim, és ha semmi más, de a házunk ott biztos meglesz, és abban ellakhatunk. Figyelmesen végighallgatott, majd ezt mondta:

- Tiltott dolgot kér tőlem. De a németek alatt angol hadifoglyokat befogadni szintén tiltott dolog volt, igaz?

Mind a ketten elmosolyodtunk.

- Figyeljen rám - folytatta néhány pillanat múlva. - Azt fogom mondani, hogy maguk egy tisztünk kíséretében azért mennek ki kocsin a hegyekbe, hogy erről a két katonánkról mindent megtudjanak, amit csak lehet. Ezt különben is mindenképpen megtennénk, az igaz, hogy nem a maga faluja tájékán, mert arra nem járhattak. Szóval, a tiszt előbb elkíséri magukat Vallecorsába, aztán megy a maga dolga után.

Nagyon hálás vagyok neki ezért, mondtam.

- Mi vagyunk hálásak maguknak - felelte. - De mielőtt elmennének, adják meg a nevüket.

Meg is mondtam neki, hogy hívnak bennünket, és ő nagy gonddal jegyzett mindent, aztán felállt elköszönni, sőt, igen udvariasan egész az ajtóig kísért, majd, néhány angol szó kíséretében az őrszem gondjaira bízott bennünket. A katona azon nyomban szintén olyan udvarias lett, hogy csak na, és kérte, kövessük.

Fehérre meszelt, pucér folyosó végén üres, de tiszta szobába vitt be bennünket, ahol két tábori ágy volt, és úgy mondta, hogy aznap éjjel aludjunk meg itt, és az őrnagy parancsa szerint majd másnap megyünk tovább. Aztán betette az ajtót, és magunkra hagyott bennünket, mi meg elégedett sóhajtással leültünk az ágyunkra. Most már egész másképpen éreztük magunkat, mint eddig. Volt tiszta ruhánk, megmosdottunk, néhány doboznyi konzervünk is akadt, meg ágyak is, ahol alhattunk, tető a fejünk felett és mindenekelőtt mégis volt a remény, hogy jobb napok virradnak ránk. Egyszóval, testestül lelkestül kicserélődtünk, és mindent annak az őrnagynak, meg a jóságos szavainak köszönhettünk. És énnekem számtalanszor megfordult a fejemben, hogy az emberrel ember módján kell bánni, nem úgy, mint az állattal, és emberrel ember módján bánni az azt jelenti, hogy legyen alkalma tisztálkodni, hogy tiszta lehessen az otthona, érezze, hogy szeretik meg hogy törődnek vele, és ami a legfontosabb, reménykedést kell plántálni bele, hogy higgyen a jövőjében. Ha ezt nem teszik meg, akkor az ember, ez a mindenre, de mindenre képes lény, bizony egykönnyen vadállattá vedlik, és így is viselkedik és akkor már hiába is várják el tőle az emberi viselkedést, mert abban a minutumban, amikor szánt szándékkal bestiává tették, nem ember többé.

Na, szóval, mi szorosan összeölelkeztünk, és én megcsókoltam Rosettát, és ezt mondtam neki:

- Meglásd, most már elrendeződik minden, de ezúttal komolyan. Eltöltünk majd néhány napot odahaza, és jól beeszünk, meg kipihenjük magunkat, és aztán megyünk vissza Rómába, és minden úgy lesz megint, mint azelőtt.

Szegénykém csak annyit felelt rá, hogy „igen, édesanya”, olyan szelíden, akár a gyanútlan bárány, amit a vágóhídra visznek, és ami még meg is nyalja a kezet, amelyik a kés alá cipeli. Sajnos ez a kéz az én kezem volt, és nem tudtam, hogy éppen én, a magam elhatározásából viszem őt a vágóhídra, amint ez a későbbiekből kiderül.

Aznap, miután bekebeleztünk egy doboz konzervhúst, az egész délutánt végigszundikáltuk a tábori ágyunkon. Nem kívánkoztunk ki Fondi utcáira, túlságosan is szomorú volt látni a rongyosok meg a katonák vásári kavargását és azt a rengeteg mocskot, ami minduntalan a háborúra emlékeztette az embert. Meg aztán volt éppen elég ki pihenni valónk is: a szabad ég alatt eltöltött éjszaka, a sok rettegés meg izgalom apróra törte minden porcikánkat. Elaludtunk hát, majd fel-felébredeztünk, hogy utána megint elfogjon bennünket az álom. Az én ágyam ott állt az ablak előtt, és mivel az ablakon nem volt zsalu, szabadon kandikált be hozzám az azúrkék égbolt, és valahányszor csak felébredtem, láttam, hogyan járja meg a nap az útját delelőtől alkonyatig, hogyan vált irányt a fénye, hogyan erőtlenedik. Akkor is, akárcsak az előtte való napon, amikor az ágyút hallgattam, boldognak éreztem magamat, de ezúttal a lányom miatt, aki annyi hányattatás és veszély után egészségesen, épségben aludt ott mellettem a tábori ágyán. Végül is, gondoltam, elértem a célomat, sikerült, amit akartam, ép bőrrel kerültünk ki a háború viharából mind a ketten: jól van ő is, jól vagyok én is, egyikőnknek se esett semmi komolyabb baja, és nemsokára megyünk vissza Rómába a lakásunkba, és én megnyitom újból az üzletet, és nekikezdünk élni ugyanúgy, mint régen. Sőt jobban, mint régen, hisz Rosetta vőlegénye is biztos életben maradt, visszatér Jugoszláviából, és akkor összeházasodnak. Nagy élvezettel és szívbéli gyönyörködéssel időztem el félálomban Rosetta esküvőjén. Láttam, amint a vőlegénye karján kilép az egyik templom napfényes kapuján, tetőtől talpig fehérben, fején narancsvirág koszorú, mögötte én meg a sok boldogan mosolygó rokon és barát. Később nem értem be ezzel a jelenettel, hanem ugrottam egyet visszafelé az időben, és benn, a templomban akartam látni őket, amint ott térdelnek az oltár előtt, miközben a pap, aki összeadja őket, arról tart nekik kis prédikációt, hogy milyen komoly kötelezettségeket vállalnak magukra a szent házasságban. De ez se elégített ki, és megint csak ugrottam egyet az időben, ezúttal a jövőbe és láttam Rosettát az első picijével: hárman ültünk az asztalnál, én, ő meg az ura; és egyszerre csak a szomszéd szobában felsírt a pici, és Rosetta felállt, és átment érte és aztán visszaült a helyére és kigombolta a mellénykéjét, és odaadta a mellét a picinek, az meg rátapadta szájával, és rácsimpaszkodott a kezecskéjével, és a lányom áthajolt fölötte egy kanál levesért, és így már nem is hárman, hanem négyen ettünk az asztalnál, Rosetta ura, Rosetta, a pici meg én. És ahogy félálomban elnéztem ezt a képet, úgy éreztem, máris nagyanya vagyok, és nem is bántam, hisz én magam már nem a szerelem, hanem az öregkor után vágyakoztam, és azt szerettem volna, hogy mint nagymama, mint elöregedett asszony, hosszú-hosszú éveket tölthessek még Rosetta meg a gyerekei mellett. Miközben így álmodoztam, rá-rátévedt a pillantásom a szomszédos ágyon heverő Rosettára, és elfogott az öröm, mert az, hogy itt van mellettem, az - akárhogy is forgattam - azt mondta nekem, hogy álmodozásom nem puszta álmodozás, hanem csakhamar maga lesz a valóság. Csupán az kell hozzá, hogy visszajussunk Rómába, és visszakerüljünk a régi életünkbe.

Ránk esteledett, és én feltápászkodtam, és körülnéztem a félhomályban: Rosetta még aludt, a szoknyája meg a mellénykéje nem volt rajta, az esteli derengésen átfehérlett az egészséges lány csupasz és telt karja; alsószoknyája felcsúszott a lábaszáráról, és olyan összekuporodva feküdt, hogy a térde majd a száját verte; combja is fehér volt meg telt, akár a válla, akár a karja. Megkérdeztem, nem enne-e valamit; mire kisvártatva, anélkül, hogy felém fordult volna, megrázta kicsit a fejét, mint aki azt mondja, nem. Erre azt kérdeztem tőle, hogy nem volna-e kedve felkelni, és járni egyet lenn az utcán: újabb fejmozdulat, újabb nem. Visszaheveredtem hát én is az ágyamra, és ezúttal mély álomba merültem; az igazság az, hogy mind a kettőnket elcsigázott a rengeteg izgalom, és nem tudtunk eleget aludni, ahogyan az ember isten tudja, meddig húz, csak húz egy órát, ami már régóta áll, és úgy érzi, sose ér a végére, mert az óra teljesen lejárt, és egyetlen tiktakra sincs ereje.

 

Kilencedik fejezet

 

Hajnalban úgy dörömbölt valaki az ajtónkon, mintha ránk akarná törni. Az a katona volt, aki az előző napon kísérgetett bennünket. Mikor ajtót nyitottunk, közölte, hogy a kocsi, amelyik Vallecorsába visz bennünket, már lenn áll, szedelőzködjünk hát gyorsan. Nagy sietve magunkra kapkodtuk a ruháinkat; és öltözködés közben éreztem, hogy több bennem az erő, mint valaha, a hosszú alvás alatt szinte újjászülettem. Rosetta is jó erőben volt, és fürgén mozgott, ugyancsak járt a keze, mikor mosdott meg öltözködött. De ezt csak egy anya szeme látja; még ott volt előttem az álmosságtól kába és izgalmaktól elnyűtt Rosetta, a sárfoltos arcával, báva és szomorú szemével; és most örült a szívem, mikor ránéztem, amint az ágya szélén a lábát lógázza, meg felemelt karral nyújtózik egy nagyot, és közben úgy duzzad a két telt, fehér melle, hogy majd kibuggyan az ingéből; aztán odament a sarokba a mosdótálhoz, és öntögette magára a hideg vizet a korsóból, és teljes erőből mosakodott, de nemcsak az arcát hanem a karját meg a vállát is jól végigmosta; és csukott szemmel tapogatózott oda a törülközőhöz, és egészen addig dörzsölte vele a bőrét, amíg csak piros nem lett; aztán fogta a szoknyáját, és a szoba közepén a feje fölé emelte és belebújt. Minden nő így csinálja ezt, és tőle is számtalanszor láttam már. De most a fiatalságát, a visszatért erejét éreztem ki minden mozdulatából, ahogyan a napfényben mozdulatlanul fürdő fa is fiatalságot és erőt áraszt, amikor a tavaszi szellő egy-egy leheletnyi légárama egyszerre csak meglibegteti minden levelét.

Na, szóval felöltözködtünk, és már szaladtunk is lefele a kihalt ház még kihaltabb lépcsősorán. A kapu előtt a szövetséges hadsereg egyik nyitott gépkocsija várakozott ránk, egy kemény kis alkotmány, aminek vasból voltak az ülései. Szőke hajú, pirospozsgás angol tiszt ült a kormányánál, és arcán zavar, meg tán némi bosszúság tükröződött. Rámutatott a hátsó ülésekre, és tört olaszsággal közölte velünk, hogy parancsa szerint Vallecorsába visz bennünket. Nem volt éppen kedvesnek mondható, de, ahogy láttam, nem ellenszenve tette azt, hanem mert félénk volt és zavarodott. Két hatalmas kartondoboz is volt a kocsiban, dugig konzervvel, és a tiszt, egyre csak hebegve, értésünkre adta, hogy köszönettel meg jókívánságaival együtt az őrnagy küldi nekünk mindezt, és kéri, ne haragudjunk, hogy nem jött elbúcsúzni tőlünk, de nagyon sok a dolga. Miközben nekikészülődtünk, jó néhány evakuált, aki valószínűleg a szabad ég alatt éjszakázott, odasereglett a kocsi köré, és bár csendben figyelt bennünket valahány, az arcukra mégis félreérthetetlenül kiült az irigység. Tudtam, miért. Azért, mert kimódoltuk, hogyan mehessünk tovább Fondiból, meg azért is, mert látták azt a sok ennivalót; bevallom, hogy a helyzet kicsit legyezgette a hiúságomat, bár ugyanakkor némi lelkifurdalást is éreztem. Akkor még sejtelmem se volt afelől, hogy milyen kevéssé is vagyunk mi irigylésre méltók.

A tiszt begyújtotta a motort, és a kocsi nekilódult a pocsolyákon meg a törmelékeken át a hegyek felé. Nagy sebességgel az egyik mellékútra tért, és kisvártatva egy két hegy közé ékelődő szűk és mély völgyben, egy hegyi patak mentén felfelé kezdett hajtani. Egyikőnk se ejtett egy szót se, se ő, se mi: mi azért, mert őszintén szólva, nem akaródzott kézmozdulatokkal meg nyögésekkel, süketnémák módján közölni egymással a gondolatainkat, ő meg tán félénkségből vagy azért hallgatott, mert bosszantotta, hogy két ilyen jöttmentnek a sofőrje. De meg mit is mondhattunk volna mi annak a tisztnek? Hogy örülünk, mert magunk mögött hagytuk Fondit? Hogy milyen gyönyörű ez a május, az ég felhőtlen azúrja, meg a nap, ami csak úgy önti a sugarát a bujazöld vidékre? Hogy a szülőfalumba tartunk? Hogy ott végre igazán otthonra lelünk? Őt ezek a dolgok nem érdekelhették; és igaza lett volna, ha meg is mondja nekünk, hogy ő csupán a kötelességét teljesíti, parancsra visz bennünket egy megadott helyre, jobb hát, ha hallgatunk, már csak azért is, mert különben elvonjuk a figyelmét a kormányról, pedig neki vezetnie kell. Lehet, hogy furcsállják, de az effajta gondolataim ellenére is élénk vágy motoszkált bennem, hogy elbeszélgethessek vele és megtudhassam, ki ő, hol él a családja, mivel foglalkozik békeidőben, vőlegénye, satöbbi, satöbbi. Azon kaptam magamat, hogy most, a veszély múltán, a mindennapok mindennapi érzései kerekedtek felül bennem, azaz saját magamon kívül mások, és mások dolgai is kezdtek érdekelni, szóval, már nemcsak a magam meg Rosetta jósorsa izgatott. Ez az igazság. Egy szó, mint száz, újból élni kezdtem, ami persze azzal jár, hogy az ember oktalanul is tesz-vesz, mert megkedvel valakit, vagy szeszélyből, vagy mert hirtelen kedve szottyan valamire, sőt, még játékosságból is. A tiszt pedig felkeltette a kíváncsiságomat, úgy jártam vele, mint a beteg, aki valami hosszú nyavalya után lábadozni kezd, és mindenre, még a legjelentéktelenebb semmiségre is kíváncsi lesz, ami csak a szeme elé kerül. Ahogy elnéztem, feltűnt rajta a csodálatosan szép, aranyszínű, szőke haja, ami rengeteg laza, csillogó fürtbe tekeredett, és ezek a fürtök úgy fonódtak egymásba, mint valami szép kosár rostjai, hogy aztán szabálytalan szabályosságukból kicsapva sűrű, csintalan kunkorokkal borítsák el a nyakszirtjét. Aranyhaja láttán szinte csábítást éreztem, hogy odanyúljak és megsimogassam a fürtjeit; nem mintha megtetszett volna a fiú vagy valami vonzott volna feléje; csupán magát az életet élveztem megint, és az a hajtömeg is a maga külön életét élte. Ugyanilyen érzéssel fordultam az út mentén elébünk futó friss lombú fák, meg a felé a tiszta, jól faragott kődarabokból álló fal felé, ami az árok túlsó partján támogatta a töltést, és ugyanilyen szeretettel néztem a kék eget meg a tündöklő májusi napot. Tetszett nekem az egész világ, és legszívesebben felhabzsoltam volna, amit csak látok, mint mikor egy hosszú böjt után az emberben úgy feldagad az étvágy, hogy csurog a nyála minden után.

A föld-út még egy ideig ott futott a szűk, meredek falú völgyben a hegyi patak mellett, de aztán a főútvonalba torkollott; a hegyi patak meg egy tiszta vizű és széles folyócskába ömlött bele, aminek egy valamivel tágasabb völgyben vitt az útja. A hegyek már nem meredtek úgy az országút fölé; enyhe dombokká szelídültek; és már nem is zöldelltek úgy, kopasz kövek borították őket. Ahogy haladtunk, az egész vidék egyre csupaszabb, egyre kihaltabb és egyre ridegebb lett. Itt cseperedtem én fel, és mindinkább rá is ismertem a szülőföldemre, és ezért a már-már félelemmé torzult elbátortalanodásomat, amit a vidék barátságtalansága meg magánya váltott ki belőlem, kissé megenyhítette a tudat, hogy akárhogy is, de ismerős környéken járok. Valóban brigantiknak való vidék volt ez; és még a májusi napfény bája se tette kedvesebbé a tájat; mindenütt csak kövek meg sziklák, meg kövekkel-sziklákkal teleszórt meredélyek, és csak elvétve sarjadt némi kis fű a sok kő meg szikla között. A kőrengetegben tekergőző fekete, tisztán csillogó út pedig mintha valami óriáskígyó lett volna, amit az első tavaszi langyosság ébresztett életre Sehol egyetlen ház, egyetlen tanya, egyetlen bódé, egyetlen kunyhó, de egyetlen ember vagy egyetlen állat se. Én tudtam, hogy az egész völgy hosszú-hosszú kilométereken át ilyen kopár, csendes és kihalt, és hogy errefelé az egyetlen falu az én falum, ez meg egyetlen hosszú házsor az országút mentén, no meg egy tér, ahol a templom áll.

Szótlanul haladtunk még egy darabig, mikor aztán az egyik kanyar után, alig valamivel előttünk, hirtelen felbukkant a falum. Minden ugyanúgy volt, ahogyan emlékeztem rá: az út mellett, jobbról, balról egy-egy vén falusi ház, mindegyik közeli ismerősöm, a környező hegyek köveiből építették őket, vakolat nélkül és szerényen, tetőcserepeiket belepte a zöld moha. Nagy hirtelen valamilyen fura félelem fogott el az angol tiszt miatt, akit láthatóan felettébb bosszantott, hogy magunkfajta emberek mellett sofőrösködik; és, ösztönszerűen vállon böktem, és értésére adtam, hogy mi itt leszállunk: megérkeztünk. Egy pillanat alatt lefékezett, én meg odaszóltam Rosettának, hogy itt vagyunk, szálljunk le, de közben valami azt súgta nekem belül, hogy mégse itt kellett volna megállnunk. Leléptünk hát az útra; és a tiszt segített levenni a kocsiról a két nagy élelmiszeres dobozt; és feltettük őket a fejünkre. A tiszt pedig nagy sietve, szinte szeretettel, mosolygósan, azzal köszönt el tőlünk az anyanyelvünkön hogy „jó szerencsét”; aztán eszeveszett gyorsasággal leírt egy félkört, és mint valami rakéta, elfüstölt. Néhány másodperc múltán már el is tűnt a kanyarban, mi meg magunkra maradtunk.

Csak ekkor tűnt fel nekem a falu mélységes csendje, teljes elhagyatottsága. Sehol egyetlen lélek, egy csöppnyi zaj, hacsak nem a lágy és könnyed tavaszi szélé, ami a völgyben futkározott. Majd, ahogy szemügyre vettem a két faluszéli házat, feltűnt valami, amit az első pillanatban nem vettem észre: zárt ablakaikat zárt spaletta fedte, csukott kapuik elé meg két-két keresztbe fektetett rudat állítottak torlaszul. Elment hát innen is a nép, gondoltam, és akkor ötlött fel bennem először a gondolat, hogy tán jobb lett volna Fondiban maradni: igaz, ott fenyegette az embert a bombatámadás, de mégis sokan éltek a városban, és nem lettünk volna magunkra hagyatva. Egyszeriben összeszorult a szívem; és hogy lelket verjek magamba, ezt mondtam Rosettának:

- Lehet, hogy nincs a faluban senki, hogy elmentek innen is az emberek. Akkor persze mi se maradunk itt, hanem megyünk tovább Vallecorsába, néhány kilométer az egész. Vagy az is meglehet, hogy felkéredzkedünk egy teherautóra, mert ez az út nagyon forgalmas ám, errefelé mindig jár valaki.

Csaknem ugyanebben a pillanatban, szinte a szavaim igazolására, teherautók és katonai gépkocsik hosszú oszlopa bukkant fel a kanyarban. A látvány visszaadta a bátorságunkat: a szövetségesek, szóval a barátaink jönnek, és ahogyan Fonóiban megtettük, itt is hozzájuk fordulhatunk szorultságunkban. Kihúzódtunk az út szélére, és néztem-néztem az oszlopot, ahogy vonult el előttünk. Kis, nyitott kocsi jött az élen, az a fajta, amilyenben idehoztak bennünket és három tiszt ült benne és a motorházán kis zászló lengedezett. Kék-fehér-piros zászlócska, ahogyan később megtudtam, a francia színek, és a tisztek is, valóban, franciák voltak, fejükön a kerek, lábos alakú csákó, aminek kemény ellenzője árnyékot vetett a szemükre. Ez után a kis kocsi után sok-sok, csupa egyforma teherautó haladt, telezsúfolva katonákkal, de nem olyanokkal, amilyeneket eddig láttunk, hanem sötétbőrűekkel, törökös arcúakkal, legalábbis az arcukat beszegő vörös kendő-féléből nekem a törökök jutottak eszembe, akár a fehér lebernyegükről, ami fölött sötét zubbonyt hordtak. Róluk is megtudtam később, honnan származnak: Marokkóból, és ez a Marokkó tudomásom szerint, elég távoli ország, valahol Afrikában van, és ha nem lett volna háború, ezek a marokkóiak soha, de soha el nem jöttek volna Olaszországba. Nem is volt olyan hosszú az oszlop; néhány perc alatt bekígyózott a faluba; és a sereghajtó egy ugyanolyan kis kocsi volt, mint amilyen az élen haladt; és az út megint kihalt lett, és megint ráborult a csend.

- Biztosan szövetségesek ezek is - mondtam Rosettának -, de hogy mifajták, nem tudom, mert ilyeneket még sose láttam.

Aztán elindultam a falu felé.

Valamivel előtte a hegyoldalból egy kőszirt nyúlt az út fölé, és ez alatt a kőszirt alatt kis barlangféle rejtőzött, a barlangban meg egy forrás. Fejemen az élelmiszeres dobozzal lépkedtem tovább, és közben odaszóltam Rosettának:

- Abban a barlangban, ott, forrás van. Gyerünk oda, mert szomjas vagyok és szeretnék inni.

De ezt csak úgy mondtam, mert igazából meg akartam csupán nézni a barlangot, ahová annyit eljártam, még mint csöppnyi lány, és később mint süldő, de még eladó koromban is, napjában többször, rézvödörrel a fejemen, vízért, hogy aztán ott időzzek tíz percet vagy még többet is, mikor hogy, és el-elprézsmitáljak a többi fehérnéppel, aki ugyanezért járt oda a forráshoz; és néhanapján szomszéd falubeliekkel is összeakadt itt az ember, akik hordócskákat aggattak a szamarukra, és úgy jártak át hozzánk, mert a forrásunk vizének híre volt, hisz az egész környéken a mienk volt az egyetlen, amelyik nyaranta nem apadt el, hanem bőséggel ontotta hideg, dús vizét. Igen szerettem én azt a barlangot; és emlékszem, kislánykoromban nagyon különös és titokzatos helynek tartottam, kicsit féltem is tőle, de kicsit vonzott is magához; és gyakorta egész felsőtestemmel áthajoltam annak a kútgyűrűnek a peremén, amit odakerítettek a forrás fölé, és illegettem magamat a fekete víztükörben, és hosszú ideig elnézegettem a vénuszhaj sűrűjét, ami maga alatt rejtegette a forrást. Szerettem eltűnődni a tótágast álló képmásomon, amit színes csillogással vert vissza a víz; szerettem elnézegetni a gyönyörűséges vénuszhaj zöld levélkéit meg ébenfekete ágacskáit; szerettem végigjártatni a szemem a köveket borító moha bársonyán, amit milliónyi vízcsepp gyöngyözött tele és itt is, ott is apró, piros virágok ékesítettek. De mindenekfelett azért vonzott a barlang, mert valakitől a falumban hallottam egy mesét, ami szerint, ha az ember nagy elhatározással beleveti magát a forrás vizébe, és mind mélyebbre úszik le benne, egyszerre csak átér egy föld alatti világba, ami sokkalta szebb a fentinél, csupa kincsesbarlang, meg törpe, meg szépséges tündér az egész. Igen nagy hatással volt rám ez a mese, és még később is, amikor már felcseperedtem, és nem hittem benne, mert tudtam, hogy puszta mese, még akkor se tudtam a barlang közelébe menni anélkül, hogy ez eszembe ne jutott volna, és ne éreztem volna valami elbizonytalanodást és kétkedést, hogy tán nem is puszta mese az a mese, hanem valóság, és ha akarnám, még mindig belevethetném magamat a vízbe, és leúszhatnék a föld alá meglátogatni a tündérek barlangjait.

Odamentünk hát, és én letettem a földre az élelmiszeres dobozt, és fellépkedtem a két vagy három lépcsőfokon, és benn a barlangban odaszorítottam a mellemet a kútgyűrű pereméhez, és a fejem felett lógó cseppkövekről, amiket benőtt a zölden csillogó moha, akárcsak egykor, most is, csepegett rám a víz. Rosetta is a víz fölé hajolt, és én kis ideig elnéztem a fekete és mozdulatlan tükörből visszaverődő arcunkat és nagyot sóhajtottam arra a gondolatra, hogy mennyi minden, nem is csupa örvendetes élményen is estem át azóta, amióta kislánykoromban e fölé a víz fölé hajoltam, és ugyanúgy nézegettem magamat a tükrében, mint most. A kút mélyén, a sűrű vénuszhaj alatt, mint régen, most is látni lehetett, amint lágyan buzog a forrás, és én akaratlanul is arra gondoltam, hogy ez örökkön-örökké így buzog majd, ilyen lágyan, ilyen békességgel, még akkor is, amikor én, Rosetta meg rengetegen mások már eltávoztunk erről az árnyékvilágról, és amikor ennek a szörnyűséges háborúnak is már csupán a halvány emléke él majd az emberekben. Így végződött hát a dolog, gondoltam magamban, nem vagyok már gyerek, és itt áll mellettem a meglett lányom, a forrás viszont mindig egy és ugyanaz marad, buzog-buzog, mint régen. Lehajoltam inni és úgy hiszem, egy könnycseppem belehullott a vízbe; Rosetta is ivott mellettem, de nem vett észre semmit. Végigtöröltük a szánkat, visszatettük a fejünkre a dobozokat, és elindultunk a falu felé.

Ahogy elképzeltem, sehol egy teremtett lélek. Nem bombázták, nem pusztított benne senki, semmi, csak odahagyták. Minden ház, ezek a nyomorúságos, egymáshoz tapasztott, terméskőből való, vakolatlan tákolmányok, végig az országút mentén, egytől egyig sértetlenek voltak, de ablakaik zárva és kapuik eltorlaszolva. Mentünk, mentünk egy ideig a kihalt utcasoron, és egyre inkább megszállt a félelemérzet, akárha temetőben jártunk volna, ahol azokra gondol az ember, akik a sírkövek alatt fekszenek; elhaladtunk a szüleim háza előtt is, amelyiken csakúgy, mint a többin, zár meg torlasz, úgy, hogy még kopogni se kopogtam be, Rosettának se szóltam egy szót se, csak sietősebbre fogtam a lépteimet; végül meredek térhez értünk, aminek széles lépcsőbordázata a tetején álló templomhoz vitt. Amolyan igazi falusi templom volt ez, parasztos külsejű kövei megfeketedtek, se nem díszes, se nem ékes, öreg építmény. A tér se változott az égvilágon semmit gyerekkorom óta; széles lépcsőfokait sötét macskakövekből rakták ki és fehér terméskővel szegték be őket; a találomra elültetett négy vagy öt fa, mint tavaszkor mindig, most is sűrű, világos lombot eresztett; és valamivel odább egy vén kút, körötte a káva ugyanabból az elfeketedett kőből, amiből a templomot építették és a csigája merő rozsda. Észrevettem, hogy a két oszlopon nyugvó kis árkád mélyén a templom ajtaja félig nyitva van, és így szóltam Rosettához:

- Tudod, mit csinálunk? Nyitva van a templom, beülünk egy kicsit megpihenni, és aztán tovább megyünk gyalog Vallecorsa felé.

Rosetta szótlanul követett.

Ahogy beléptünk, egy s más jelből tüstént észrevettem, hogy ha le nem is rombolták, de ide bizony katonákat szállásoltak be, és isten házából istálló lett. A templom egyetlen, meszelt falú, hosszúkás, szűk terem volt, tetőzetét széles, fekete gerendák tartották, a terem mélyén az oltár, fölötte kép, ami a Madonnát ábrázolta a kisdeddel. Az oltár most misetakaró és egyéb díszei nélkül csupaszon állt; a kép ott lógott a helyén, de olyan ferdén, mintha földrengés lóbálta volna meg; ami meg a padokat illeti, amik egykor jobbról, balról szabályos egymásutánban sorakoztak egészen az oltárig, kettő kivételével eltűntek, de ezt a kettőt is elhúzták a helyéről, nem keresztben, hanem hosszában álltak. E között a két pad között, a földön, hamukupac domborodott, meg néhány elüszkösödött fadarab hevert, jeléül, hogy itt tűz égett. A templom a fényt a bejárat feletti széles ablakon át kapta, ami valaha színes üvegből volt. Ebből az üvegből néhány törött cserép, ha maradt mutatóba; a napfény szabadon özönlött a templomba. Odamentem az egyik megmaradt padhoz, helyrehúztam, hogy az oltárra nézzen, letettem rá a dobozt és ezt mondtam Rosettának:

- Látod, ez a háború: még a templomot se kíméli.

Aztán leültem, Rosetta meg mellém.

Furcsa érzés motoszkált bennem: itt voltam, egy szent helyen, mégse akaródzott imádkozni. A régi Madonna-képre fordítottam a tekintetemet: ferdén lógott a helyén, a Szűzanya alakját feketére fényezte rajta a füst, és most nem egyenesen le, a padokra, hanem ferdén fel, a mennyezetre nézett és úgy gondoltam, hogy ha itt imádkozni akarnék, akkor előbb helyére kéne igazítanom a képet. De tán úgy se ment volna az imádkozás; mintha minden tagom megdermedt volna, teljesen érzéketlenné váltam, elkábultam. Abban reménykedtem, hogy rálelek a szülőföldemre, meg azokra az emberekre, akik közt felnőttem, sőt, magukra a szüléimre is, és nem találtam mást, csak tátongó űrt: elment mindenki, tán még a Madonna is, afölötti bánatában, hogy megsértették a képmását, és hagyták, hadd lógjon ilyen ferdén. Aztán Rosettára esett a pillantásom, és láttam, hogy ő, ott mellettem, mindennek ellenére is, összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel, meg-megrebbenő ajakkal imádkozik.

- Igazad van, lányom - szóltam feléje halkan -, imádkozzál csak... értem is... nékem üres a szívem.

Ebben a pillanatban léptek és hangok zaját hallottam a bejárat felől, megfordultam és egy szemvillanásnyi időre úgy láttam, hogy valami fehérség jelenik meg az ajtóban, aztán hirtelen el is tűnik. De mintha ráismertem volna benne azoknak a furcsa katonáknak az egyikére, akiket nemrég a teherautókon láttunk, kinn az országúton; és hirtelen lázas nyugtalanság vett rajtam erőt, felálltam és odaszóltam Rosettának:

- Gyerünk... jobb, ha megyünk innen.

Ő tüstént fel is állt, keresztet vetett: én meg felsegítettem a fejére a dobozt, én is feltettem a magamét, aztán elindultunk a kijárat felé.

Az ajtót közben becsukták, nyomtam hát kifelé és egyszerre csak szemtől szembe találtam magamat az egyik sötét bőrű és ragyás, török pofájú katonával, vörös csuklyája egészen fekete, villogó szeméig ért, és fehér lebernyege fölött sötét zubbonyt viselt. Egyik kezével mellbe taszított, hogy hátratántorodtam, és mondott is valamit, amit nem értettem; láttam, hogy mögötte többen is vannak, de számba már nem vehettem őket, mert tüstént karon ragadott, és vonszolt be a templomba, közben pedig a társai, egytől egyig fehér lebernyegben és piros csuklyával a fejükön, özönlöttek utána.

- Lassan, hé, mi evakuáltak vagyunk - kiáltottam rá.

És ebben a pillanatban eleresztettem a dobozt, le is esett a fejemről és hallottam, amint szerteszét gurul a sok konzerv, és utána küszködtem a férfival, aki akkor már derékon kapott, és rám nehezedett, sötét és vad arcát egészen az arcomhoz tolta. Ekkor éles sikítást hallottam, Rosetta volt és én minden erőmet megfeszítettem, hogy kiszabadítsam magamat és Rosetta segítségére siethessek, de a katona szorosan tartott és hiába küszködtem, mert erős volt, és állának feszítve kezemet, hiába nyomtam hátrafelé az arcát, éreztem, hogy csak vonszol tovább, hátrafelé, a templom egyik félhomályos sarkába, a bejárattól jobbra. Ekkor én is felsikoltottam, még Rosettánál is hangosabban, és úgy hiszem, hogy ebből a sikoltásomból nem csupán az az elkeseredés hangzott ki, amit most éreztem azért, ami rám várt, hanem benne sűrűsödött minden bánatom, ami a Rómából való távozásom óta ért. Erre a katona borzalmas erővel a hajamba kapott, mintha csak le akarná tépni a fejemet a nyakamról, és egyre csak taszigált hátrafelé, úgy, hogy a végén már éreztem, hogy előbb-utóbb hanyatt vágódok, hanyatt is vágódtam, ő meg rám. Rajtam volt hát; kézzel-lábbal csapkodtam; ő meg szinte odaszögezte a baljával fejemet a templom kőpadlójához, úgy markolta a hajam; és közben éreztem, hogy a jobbjával megfogja a szoknyám szélét és húzza a hasam felé, és aztán a lábam közé nyúl; és hirtelen megint nagyot sikoltottam, mert ugyanolyan erővel rángatta meg a szőrzetemet, mint amilyennel a hajamba csimpaszkodott, hogy lefogja a fejemet. Éreztem, elhagy az erőm, szinte már lélegezni se bírtam; és közben egyre csak rángatta a szőrzetemet, engem meg hasogatott a fájdalom; és akkor hirtelen eszembe villant, hogy a férfiak azon a bizonyos helyen igen érzékenyek, és én is kezdtem a hasam felé tapogatózni, ahol az ő kezéhez értem; és ő az érintésemre tüstént engedett is a szorításán, sőt még rám is mosolygott azoknak a fekete, töredezett fogainak borzasztó mosolyával; én viszont alája nyúltam. Persze felüvöltött, ismét megragadta a hajamat, és verte a fejemet a kőpadlóhoz, de olyan vak dühvel, hogy az már szinte nem is fájt. Elájultam.

Nem tudom, mennyi idő tellett bele, amíg magamhoz tértem, egyszer csak arra eszméltem, hogy ott heverek a templom egyik homályos zugában, a katonák sehol és csend, csend mindenütt. Fájt ugyan a fejem, de csak hátul, a nyakszirtem körül; más fájdalmat nem éreztem, és így tudtam, hogy az a rettenetes fickó nem érte el a célját, mert jól belemarkoltam, és ő odaverte a fejemet a kőhöz, én meg elájultam, és tudott dolog, hogy ájult nővel nemigen lehet mit kezdeni. De, ahogy később felidéztem magamban az esetet, azért se fejezte be, amihez hozzáfogott, mert elhívták a társai lefogni Rosettát, mire ő magamra hagyott, és ahogyan a többiek, ő is a lányomon töltötte ki a gerjedelmét. Sajnos, Rosetta nem ájult el, és nyitott szemmel nézett és érzékelt végig mindent, ami történt.

Én meg csak feküdtem tovább a kövön, szinte mozdulni se bírtam, majd megpróbáltam felállni, de abban a pillanatban, amikor megmoccantam, éles fájdalom hasított a tarkómba. Mégis erőt vettem magamon, talpra álltam és körülnéztem. Először csak a templom kőpadlóját láttam, meg a szertegurult konzerveket, amik akkor estek ki a dobozunkból, amikor a katonák nekünk ugrottak; aztán felemeltem a tekintetemet, és megláttam Rosettát. Odavonszolták az oltár elé vagy tán ő maga menekült oda; hanyatt feküdt, elterülve, szoknyája a fejét takarta, deréktól lefelé meztelen volt. Combjai széttárva, úgy, ahogy otthagyták, és látszott márványfehér hasa és vérfoltok tarkították, ahogyan belül, a combján is vér piroslott. Azt hittem, meghalt, a vér is ezt sejtette velem, bár tudtam, hogy a vér elrabolt szüzességének a vére, de mégiscsak vér volt, ami mindig a halál gondolatát idézi. Melléje léptem, és halkan rászóltam: „Rosetta” - kétségek között várva a feleletét; és ő valóban nem válaszolt, de még csak meg se moccant; és én biztos voltam benne, hogy halott, és lehajoltam hozzá, hogy arcáról lehúzzam a szoknyáját. Akkor láttam meg, hogy tágra nyílt szemmel, szótlanul, mozdulatlanul, úgy néz rám, mint még soha, pillantása, akár a csapdába esett állaté, ami moccanni se bír már, csak várja, hogy a vadász megadja neki a kegyelemdöfést.

Akkor odaültem melléje, az oltár elé, jobbomat a dereka alá csúsztattam, megemeltem kissé, magamhoz szorítottam, és úgy mondtam neki, hogy „aranyamadaram”; és nem is jött ki több szó a számon, mert eleredt a könnyem, és csorgott végig az arcomon, és én ittam a könnyeimet és éreztem, milyen kegyetlenül keserűek, bennük sűrűsödött az én életem minden keserűsége. Közben azért igyekeztem rendbe szedni őt, mindenekelőtt kivettem a zsebemből a zsebkendőmet, és letöröltem vele a friss vért a combjáról meg a hasáról, és aztán eligazgattam a szoknyáit, az alsót meg a fölsőt és aztán, egyre csak sírva, visszacsúsztattam a melltartójába a mellét, amit azok a barbárok kicibáltak, és begomboltam a mellénykéjét. Végül fogtam a kis fésűmet, amit az angoloktól kaptam, és szinte szálanként fésültem át összegubancolódott hajzatát. Ő hagyta, hogy csináljak vele, ami tetszik, és nem mozdult és nem beszélt.

Mire mindennek a végére értem, elapadt a könnyem, és valami kínzó érzés szállt meg, mert már se sírni, se kiabálni, se kétségbeesni nem bírtam,

- Érzel magadban annyi erőt, hogy elmenjünk innen? - kérdeztem tőle.

És ő egy alig hallható igennel válaszolt; és akkor én felsegítettem, remegett a lába és nagyon sápadt volt, de végül is a támogatásommal lépkedni kezdett a kijárat felé. De félúton, amikor a két pad mellé értünk, így szóltam hozzá:

- Mégiscsak össze kéne szedni ezt a holmit, és visszarakni a dobozainkba. Értelmetlen dolog lenne itthagyni. Lesz erőd vinni?

Megint csak azt mondta, igen; így hát helyükre tettem a szanaszét heverő konzerveket, majd az egyik dobozt Rosetta, a másikat meg a magam fejére emeltem; aztán kiléptünk a templomból.

Elmondhatatlanul szaggatott a tarkóm, és amikor kiléptünk az előcsarnokból, az egész világ elsötétült előttem; de arra a gondolatra, hogy velem egy időben milyen kínokat állhat ki a lányom, erőre kaptam. Óvatosan lépdeltünk lefele a tér csúszós lépcsőin, a nap már magasan járt és bőségesen ontotta fénysugarait a megfeketedett macskakövekre. Sehol egyetlen marokkói, megtették, amit tettek, s istennek hála, eltávoztak, tán azért, hogy egy másik környékbeli faluban elölről kezdjék az egészet. Mentünk hát a lezárt és néma házak között, át a szülőfalumon, majd rátértünk a napfürdette, tiszta, verőfényes országútra. Lágyan dudorászott a fülünkbe a tavaszi szellő, és mintha nekem azt dudorászta volna, hogy ne vegyem nagyon a szívemre azt, ami történt, mert hiszen az élet az megy tovább, mint annak előtte, mint mindig. Megtehettünk vagy egy kilométert, szótlanul, igen lassan; de egyre jobban fájt a tarkóm, és láttam, hogy Rosetta is alig vonszolja magát.

- Az első tanyánál megállunk, és pihenünk holnapig - mondtam neki.

Nem felelt, némaság vett erőt rajta abban a pillanatban, amikor megerőszakolták a marokkóiak, és elég hosszú ideig bénult is maradt a nyelve. Vagy száz lépés után egy ugyanolyan kis nyitott autó robogott szembe velünk, mint amilyennel felhoztak bennünket a falumba, két tiszt ült benne, franciák, a lapos csákójukról ismertem rájuk. És akkor az ösztönöm odaállított az út közepére, és a szabadon maradt karommal integettem nekik. Meg is álltak. Odaléptem a kocsi mellé, és elkezdtem dühösen kiabálni:

- Tudjátok, mit tettek velünk a törökjeitek, akiknek ti parancsoltok? Tudjátok, mire vetemedtek egy szent helyen, egy templomban, a Szűzanya szeme láttára? Na, tudjátok?

Nem értették, mit mondok, és elképedten bámultak ránk; az egyik barna volt, fekete bajuszú, pirospozsgás, majd kicsattant az egészségtől; a másik szökés, hosszúkás, sápadt arcú, égszínkék szeme kancsított:

- Ezt itt, a lányomat - kiabáltam tovább - tönkretették, értitek, tönkretették mindörökre, az én gyerekemet, aki maga volt a színtiszta ártatlanság, most meg jobb lenne tán neki, ha nem élne. Értitek már, mit csináltak velünk?

Ekkor a barna tett egy mozdulatot, mint aki azt mondja „elég”, aztán franciás kiejtéssel ismételgette, hogy „béke, béke”.

- Persze - ordítottam torkom szakadtából -, béke, szép béke ez a ti békétek, ti kurvafajzatok.

A szőke valami olyat mondhatott a barnának, hogy hiányzik egy kerekem, mert az ujjával megbökögette közben a homlokát, és elmosolyodott. Mire elvesztettem a fejemet, és ahogy csak kifért a számon, úgy üvöltöttem fel megint:

- Nem igaz, ép az én eszem, ide nézzetek...

És ezzel lelódítottam az útra a fejemről a dobozt, odafutottam Rosettához, aki valamivel mögöttem álldogált az út közepén mozdulatlanul, fején a doboz. Nem moccant, rám se nézett, és én felrántottam egészen a hasáig a szoknyáját, hogy kilátszott a két fehér, egyenes, egymáshoz szorított, szép lába; emlékeztem rá, hogy letöröltem róla a vért, és azt hittem, hogy legfeljebb csak a nyoma látszik majd; de tévedtem, mert szivárgott belőle tovább és a két combja merő vér volt, és egy erecske már lecsurgott egészen a térdéig, és csak úgy csillogott a napon a piros, meleg vére.

- Tessék, nézzétek, és most mondjátok rám, hogy hibbant vagyok - ordítottam magamból kikelve, meg egy kissé meg is rettenve attól a sok vértől.

Ebben a pillanatban felberregett, és már el is füstölt mellettem az autó, és mire kiegyenesedtem, csak eltűnni láttam a kanyarban.

Rosetta meg csak állt-állt, akár valami szobor, a fején a doboz, amit a baljával tartott, és szorosan összezárta a lábait; és akkor hirtelen megszállt a rettenet, hátha megőrült, és miközben eligazgattam a szoknyáját, ezt kérdeztem tőle:

- Mi az, édes gyerekem, miért nem beszélsz? Mi bajod? Szólj már valamit anyádnak.

- Nincs semmi baj, édesanya - szólalt meg higgadtan. - Ilyen a természet rendje, nemsokára eláll.

Erre fellélegzettem, mert valóban attól tartottam, hogy a nagy megrázkódtatás elvette az eszét; és kissé nekibátorodva, ezzel a kérdéssel fordultam hozzá:

- Mehetnénk hát még egy kicsit?

- Persze, édesanya - válaszolta.

Mire visszatettem a dobozt a fejemre, és folytattuk az utunkat.

Megint vagy egy kilométert hagyhattunk magunk mögött, és egyre jobban fájt a tarkóm, és az ájulás környékezett és fekete lett előttem minden, mintha a nap az egyik pillanatról a másikra kihunyt volna. Végül az egyik kanyarban, a magasabb hegyek ereszkedőjén, kerek domb tűnt a szemünkbe, amit sűrű cserjés borított. A domb tetején, a cserjés közt, egy afféle Sant' Eufemiáról ismerős kunyhó emelkedett, amilyet a jószágnak fabrikál a paraszt.

- Én már nem bírom tovább - mondtam Rosettának -, meg te is fáradt lehetsz. Felmegyünk oda, ahhoz a kunyhóhoz; ha van ott nép, az is csak a mi istenünket hiszi, és akkor megtűrnek bennünket éjszakára. Ha meg nincs, annál jobb: ott maradunk ma meg holnap és ha erőre kapunk, megyünk tovább.

Szokásához képest nem felelt semmit; de már nem nyugtalanított úgy a szótlansága, mert tudtam, hogy nem bolondult meg, csak fel van dúlva, amit a történtek után igazán meg lehetett érteni. De azt éreztem rajta, hogy már nem az, aki volt, és nem csupán a testében, hanem a lelkében is megváltozott valami. És bár az anyja voltam, nem volt jogom megkérdezni tőle, mi jár a fejében, és ezért úgy éreztem, hogy azzal mutathatom ki leginkább az iránta érzett mélységes szeretetemet, ha nyugton hagyom.

Kis ösvényre tértünk, ami, a cserjésen át, a kunyhó irányába kígyózott és a végén, egy hosszú emelkedő után, oda is értünk. Ahogy gondoltam, faajtós pásztorkunyhó volt, az alacsony terméskő falára boruló szalmatető eresze majd a földet érte. Letettük a dobozainkat és megpróbáltuk kinyitni az ajtót. Igen ám, de vasretesz zárta el, aminek a végén jókora lakat fityegett, és az ajtót vastag deszkalapokból ácsolták, arról hát, hogy kinyissuk, szó se lehetett, még férfiember se tudta volna betörni. Hogy lökögettük, először csak egy, aztán több, alig-alig kivehető, mekegésszerű hang ütötte meg a fülünket, nem erősek, nem is élénkek, hanem olyanok, mint mikor a sötét ólban halkan, panaszosan mekeg a kecske, mert ki szeretne onnan szabadulni.

- Ezek bezárták a jószágot, és elmenekültek... valahogyan ki kéne őket szabadítani - mondtam Rosettának.

És már mentem is a kunyhó oldalához és cibálni kezdtem a szalmát a tetőről. Nehezen ment, mert hosszú ideje lehetett már fenn, és az eső meg a füst ugyancsak jól összenyomta meg összegabalyította a szálakat, és ráadásul még minden egyes szalmaköteget indákkal kötöttek oda a tartóvázhoz. Itt-ott mégis kimarkoltam belőle egy darabot, meglazítottam, utána meg kioldoztam az indákat és így sikerült kihúzogatni néhány köteget, és a fal pereménél elég nagy lyuk keletkezett; és abban a minutumban, amikor már elég széles lett, egy tarka kecske feje bukkant ki rajta, mellső lábát a fal peremére tette, bámult rám az arany szemével, és nagyon halkan mekegett.

- Na, szépségem, ugorjál egyet, ugorjál - nógattam.

Húzódzkodott is felfelé a szegény pára, de láttam, hogy nincs ereje hozzá, legyengítette az éhség, nem maradt hátra hát más, nekem kellett kihúzni. Erre még szélesebbre kerekítettem a lyukat, az állat meg közben egyre csak támasztotta a mellső lábával a falat, és nézett és mekegett halkan, aztán a fejénél meg a nyakánál fogva megragadtam és húztam kifelé, mire ő is nekirugaszkodott és kiugrott. Rögtön rá ott volt a falnál egy másik, és én azt is kisegítettem, aztán még egy harmadikat, meg egy negyediket is. Több már nem mutatkozott, de a kunyhóból még mindig mekegés hallatszott ki; tovább szélesítettem hát a lyukat, és beugrottam. Meg is láttam tüstént közvetlenül ott a lyuk alatt két csöpp kis gidát, amik, éppen mert csöppecskék voltak, nem tudtak kiugrani. Az egyik sarokban meg valami kupacféle ütötte meg a szememet, közelebb is mentem hozzá és akkor már láttam, hogy egy fehér anyakecske hever ott, az oldalára dőlve, mozdulatlanul. Mellette meg, hasa alá húzott lábbal, gidácska kuporgott, és a fejét a csecse felé nyújtogatta, hátha szophatna belőle. Szoptatni is akar ez az állat, gondoltam, azért fekszik ilyen mozdulatlanul, de, ahogy közelebb léptem hozzá, láttam, hogy nincs benne élet. A feje lefittyedt, a szája résnyire nyitva, a szájszögletén meg a szemén pedig csak úgy hemzsegtek a legyek. Éhen veszett, a három gidája meg csak azért maradt meg, mert az anyjuk utolsó leheletéig szoptatta őket. Fogtam a gidákat, áthajoltam a falon, és egyenként kitettem őket a földre. A négy kiszabadított kecske már dühödt mohósággal tépte-harapta a cserjés leveleit, se láttak, se hallottak az éhségtől; a gidák is ott termettek mellettük, és kisvártatva az egész kis nyáj nagy rágcsálás közepette bevette magát a lombok közé és eltűnt a szemem elől. Egyre vidámabb, egyre hangosabb mekegésük azért meg-megütötte a fülemet, az az érzésem támadt, hogy minden harapással erősödik a hangjuk, és a mekegésükkel akarják tudtomra adni, hogy jobban vannak, és köszönik, hogy megmentettem őket az éhhaláltól.

Ezután pedig nagy nehezen átráncigáltam a falon a dögöt, és amilyen messzire csak tudtam, elvonszoltam, be a cserjésbe, hogy ne zavarjon bennünket a bűze. Aztán fogtam a szalmát, amit kihúzgáltam a tetőből, meg ami akkor maradt a kezemben, amikor a lyukat szélesítgettem, és leteregettem a kunyhó egyik árnyékos zugába fekhelyül.

- Én most ide leheveredek és szeretnék egy kicsit aludni. Te nem jössz? - fordultam Rosettához.

- Inkább idekinn maradok, a napon - válaszolt.

Nem mondtam rá semmit, bementem és végignyúltam a szalmán. Árnyékban feküdtem, de a tető résén át belátszott hozzám a mélykék mennybolt; egy napsugár tévedt a kunyhó földpadlójára, amin sűrűn egymás mellett, mint megannyi fényes, ragyogó babérbogyó, úgy hevert szanaszét a rengeteg, fekete kecskegolyóbis; és jófajta istállószag terjengett körülöttem. Úgy éreztem, mintha minden porcikám összetört volna, és azon kaptam magamat, hogy kimerültségem miatt nem is tudok igazán bánkódni afölött, ami Rosettával történt: nem értem fel ésszel, és képtelenségnek tartottam magamban az egész eseményt; minduntalan felbukkantak a szemem előtt szép, fehér lábszárai, egymáshoz szorított combjai, meg domborodó izmai, amik megfeszültek, amint ott állt mozdulatlanul az országút közepén, és magam előtt láttam a térdéig szivárgó meleg vérének napfényes csillogását. Minél hosszabban idéztem fel magamban ezt a látványt, annál kevésbé értettem meg. Végül elfogott az álom.

Keveset, tán egy félórácskát, ha aludtam, aztán nagy hirtelen felébredtem, és azon nyomban hangosan, szinte szorongva kiabálni kezdtem Rosetta után. Senki nem felelt, mélységes csend vett körül, a kecskéket se lehetett már hallani, tudj isten hol jártak azóta. Újból szólongattam a lányomat, majd rosszat sejtve talpra álltam és kiugrottam a lyukon: Rosetta sehol. Körüljártam a kunyhót, két nagy, konzervekkel teli kartondobozunk ott hevert a fal tövében, de a lányomnak nyoma se.

Görcsös félelem szállt meg, és azon gondolkodtam, hogy tán a szégyene meg az elkeseredése miatt világgá ment vagy éppenséggel ki az országútra, hogy ott egy kétségbeesett pillanatában autó elé vesse magát, mert elege volt már az életéből. Még a lélek is megállt bennem, és a szívem súlyos kalapács módjára verte a mellemet, és odaálltam a kunyhó ajtaja elé, onnan kiabáltam minden irányba az én Rosettámnak. De nem felelt senki, tán azért se, mert nem kiabáltam elég hangosan, fejvesztettségemben összeszorult a torkom. Odahagytam hát a kunyhót, és csak úgy, találomra, nekivágtam a cserjésnek.

Kis ösvényen haladtam, ami hol szemmel láthatóan kiszélesedett, és porosan tekergőzött tovább, hol meg bizonytalan lábnyomokká szűkült a magas fatörzsek között. Hirtelen egy szikla mellett találtam magamat, amely meredeken az országút fölé nyúlt. Tövénél fa meredt az égre és a fa alatt a szikla hatalmas szék módján terpeszkedett, amire ha ráült az ember, beláthatta a szűk völgyben kígyózó országút jó részét, sőt túl az úton a hegyi patak kövekkel teleszórt medrét is, amiben a csillogó víz két-három erecskére szaggatva csörgedezett a kövek meg a buja növényzet között. Ahogy ott ültem azon a sziklán, és nyújtogattam a nyakamat erre is, arra is, valahol lent, messze, megláttam Rosettát. Most már értettem, miért nem hallotta a hívásomat; jóval az országúton túl járt már, a hegyi patak köves medrének kellős közepén, és ráérősen lépkedett, és elővigyázatosan ugrált egyik kőről a másikra, nehogy belecsússzon a vízbe; a járásából tudtam, hogy nem az elkeseredés vagy más lelki zavar vitte a patakhoz. Aztán láttam, amint megáll az egyik helyen, ahol a legszűkebb a meder és legmélyebb a víz, letérdel és oda hajlik a víztükör fölé inni. Aztán, hogy ivott, felállt, kicsit körülnézett, majd felhúzta a szoknyáját egészen a lágyékig, felfedte a lábát, és bár távol voltam tőle, mégis, mintha láttam volna a térdéig érő, sötétre száradt vércsíkot a combján. Leguggolt, és vizet mert a hasához, a lába közé, és akkor jöttem rá: mosakodni ment. Oldalra fordította és lehajtotta a fejét, komótosan, rendesen tisztálkodott, és a jelek szerint nemigen törődött azzal, hogy ország-világ megláthatja. Alaptalannak bizonyult hát minden szívet szorongató feltevésem: Rosetta csupán azért távozott el a kunyhótól, és azért ment le a patakhoz, hogy megmosakodjon; és őszintén be kell vallanom, valami keserű csalódásfélét éreztem. Nem mintha az öngyilkosságát áhítottam volna; sőt, ettől féltem; de hogy ennek éppen az ellenkezőjét művelte, az mindenképpen a csalódás egy fajtáját ébresztette bennem, és szinte féltem a jövőtől. Az volt az érzésem, hogy máris belenyugodott új életébe, ami a templomban kezdődött el a számára akkor, amikor azok a barbárok megfosztották a szüzességétől; meg az, hogy makacs szótlansága inkább a belenyugvás, semmint a düh csöndje. És amikor később ez a feltevésem beigazolódott, akkor arra gondoltam, hogy az a néhány percnyi gyötrelem kíméletlenül asszonyt faragott az én szerencsétlen lányomból, testileg is, lelkileg is, dacos, tapasztalt, keserű, hidegfejű, reménye fosztott asszonyt.

Hosszan elnéztem őt onnan a szikláról, amint gondosan és szinte állati szégyentelenséggel megtörölközött, majd elindult visszafelé a patak mentén, és kapaszkodott fel az országútra. Aztán átvágott rajta, és akkor én felálltam a szikláról és visszamentem a kunyhóhoz: nem szerettem volna, ha azt hiszi, hogy leselkedek utána. Alig telt bele néhány perc, már ott is volt, arcán nem annyira a kiengesztelődés, és a megnyugvás, mint inkább a tökéletes közöny tükröződött; én meg tettem, mintha éhes lennék.

- Étvágyam kerekedett. Nem volna kedved enni valamit? - kérdeztem tőle.

- Ahogy akarod - felelte színtelen, közömbös hangon.

Odaültünk hát két kőre a kunyhó elé, és én megint csak valami homályos, fájdalmas meglepetést éreztem annak láttán, hogy Rosetta milyen farkasétvággyal, mohón fal. Persze, most se azt szerettem volna, ha nem eszik, erről szó sincs, de mégis váratlanul ért a falánksága, amivel az ennivalóra vetette magát, mert úgy gondoltam, hogy a történtek után inkább utálkozik majd minden élelemtől. Nem jött szó a számra, elképedten bámultam, amint szedi ki az egyik húsdarabot a másik után a nyitott konzervdobozokból, tömi őket a szájába, és dühödten, tágra nyílt szemmel rágja.

- Aranymadaram - szóltam hozzá végül -, legjobb, ha elfelejted azt, ami a templomban történt; soha, de soha többé ne is gondolj rá, meglásd...

- Ha nem akarod, hogy gondoljak rá, kezdd azzal, hogy nem emlegeted - vágott a szavamba nyersen.

Nagyon rosszul estek a szavai, mert a hangja is más volt, mint azelőtt: csaknem ingerült, de ugyanakkor száraz és érzéketlen is.

Négy egyforma napot és éjszakát töltöttünk el odafenn. A tetőlyukon át bemásztunk aludni a kunyhóba; a nappal keltünk, fogyasztottuk az angol őrnagy konzervjeit és lejártunk a patak vizéhez, és csak akkor váltottunk egy-egy szót, ha nagyon kellett. Napközben cél nélkül kódorogtunk a cserjésben; olykor délután is leheveredtünk aludni a puszta földre egy fa alá. Hogy átlegelték az egész napot, a kecskék visszatértek maguktól a kunyhóhoz, mi meg segítettünk nekik beugrani, és együtt aludtunk, összebújva, az egyik sarokban. A gidák újból szoptak, hol az egyik, hol a másik kecske emlőjéből és már teljesen elfeledték halott anyjukat. Rosetta egykedvű, közömbös, merengő kedélye nem változott, ahogyan kérte, nem beszéltem többet arról, ami a templomban történt, és attól fogva soha többé nem említettem neki az esetet, de a fájdalom bennem maradt, akár valami tüske, és nem is szűnik meg, amíg élek, hisz nem beszélhetek róla soha. És ha már erről a négy napról esik szó, meg kell mondanom, hogy szerintem ekkor változott meg igazán Rosetta jelleme, akár azért, mert önmagában és az ő sajátos módján ekkor gondolta csak át alaposan, hogy mi is történt vele, akár pedig azért, mert akarata ellenére, anélkül, hogy ezt észrevette volna, maga a rajta esett gyalázat ereje formálta át egészen más emberré, mint amilyen eddig volt. És hadd valljam itt be azt is, hogy kezdetben magam is meglepődtem ezen a teljes és gyökeres átalakulásán, amikor, hogy úgy mondjam, fehérből feketére váltott; de később, amikor már többször megrágtam magamban a dolgot, rájöttem, hogy a Rosetta jellemű ember nem is járhatott másképpen. Már beszéltem arról, hogy a születése óta magában hordozott valami különleges tökélyt: ami volt, az minden ízével, maradéktalanul volt, a kétkedésnek, az ellentmondásnak még a szikrája is hiányzott belőle, és énbennem elejétől fogva olyanfajta meggyőződés élt, hogy ha valaki szent, hát az én lányom az. Most pedig ezt a szentekhez méltó tökélyt, amely, mint már említettem, főként tapasztalatlanságból és az élet nemismeréséből fakadt, halálra sebezte mindaz, ami a templomban történt; és egy másfajta, az előbbivel homlokegyenest ellenkező tökély lett belőle, amiből hiányzott minden mértéktartás, minden megfontoltság és minden okosság, ami a mindennapi, tökéletlen, de az életben járatos ember sajátja. Eddig Rosetta mélyen vallásos volt és jószívű, tiszta és szelíd lélek; most pedig arra kellett számítanom, hogy ezután minden kétkedés és habozás nélkül a másik végletbe csap át, ugyanolyan tapasztalatlanul és ugyanolyan határozottan. És valahányszor meghánytam-vetettem magamban ezt a szomorú kérdést, mindig oda lyukadtam ki, hogy senki az anyaméhből nem hozhat magával ajándékba emberi tisztaságot is, szóval ezt nem a természet adja, hanem az élet megpróbáltatásai által tehetünk csak szert rá; de még ha valaki hoz is magával ilyen tisztaságot, bizony egyhamar elveszti, mégpedig annál hamarabb, minél inkább azt hiszi, hogy a birtokában van; szinte hát jobb, ha az ember nem születik tökéletesnek, hanem az élet során válik, ha nem is tökéletessé, de legalább jobbá, mert ettől a kezdeti, csalóka tökélytől a tapasztalat meg az élet tökéletlenségei amúgy is megfosztják.

 

Tizedik fejezet

 

Közben az angol őrnagy dobozkái szemmel láthatóan fogytak, annál is inkább, mert Rosetta bendője sose telt meg; elhatároztam hát, hogy távozunk innen a dombról, méghozzá hamar. Vallecorsába vagy a környékére menni nem volt bátorságom, attól féltem, hogy megint összetalálkozunk a marokkóiakkal, akik, úgy hittem, hemzsegnek egész Ciociariában.

- Legjobb, ha visszamegyünk Fondiba - mondtam végül Rosettának. - Ott biztos akad valami jármű, amin hazatérhetünk Rómába, ha a szövetségesek már elfoglalták a várost. De akárhogy is, inkább a bombázás, mint a marokkóiak.

Rosetta figyelte a szavaimat és kis ideig hallgatott, aztán mondott valamit, ami bizony nem érintett túl kellemesen:

- Azt már nem. Ami engem illet, a kettő közül inkább a marokkóiak mellett vagyok. Annál rosszabbat, amit már megtettek, nem tehetnek velem. Meghalni meg semmi kedvem.

Ezen még elvitatkoztunk egy darabig és a végén belátta, hogy mégis tanácsosabb visszatérni Fondiba, hisz mivel a szövetségesek egyre északabbra törtek, nem valószínű, hogy még mindig tart a bombázás. Egy reggelen hát elhagytuk a kunyhót, és lementünk a dombról az országútra.

Azt kell mondanom, hogy még szerencsések is voltunk, mert alig engedtünk el magunk mellett néhány katonai teherautót, amiről tudtuk, hogy civileket nem vesz fel, egyszerre csak feltűnt egy teljesen üres tehergépkocsi, ami szinte vidáman, jobban mondva, cikcakkban, nyaktörő sebességgel szelte az országutat. Odaugrottam az út közepére, és integetni kezdtem neki, és a kocsi azon nyomban meg is állt, és láttam, hogy egy szőke, kék szemű fiú vezeti, akin tetszetős vörös pulóver feszült.

- Bevinnél két evakuált nőt Fondiba? - kérdeztem tőle, hogy megállt és végigmért.

- Mázlid van - füttyentett -, mert éppen Fondiba tartok. Azt mondod, ketten vagytok. Hol a másik?

- Máris jön - feleltem, és már intettem is a megbeszélt jelet Rosettának, akinek, valami kellemetlen találkozástól tartva, meghagytam, hogy húzódjon be az egyik ösvényre egy bokor mögé. Intésemre már jött is felénk a napfényes úton, fején az egyetlen doboz, amibe megmaradt konzervjeinket raktuk. Most már jobban szemügyre vehettem a fiút, és úgy találtam, hogy nem valami megnyerő jelenség, mert az égszínkék szeme meg a túlságosan is piros szája féktelenségről, közönségességről meg erőszakosságról árulkodott. Ezt a kedvezőtlen benyomásomat még csak megerősítette a pillantása, amit az autó mellett álló Rosettára vetett: nem az arcát, hanem a mellét nézte, mert ahogy a lányom a baljával a fején levő dobozt tartotta, a melle megemelkedett és kirajzolódott mellénykéjének könnyű kelméje alatt.

- Anyád csak annyit mondott, hogy evakuált vagy, de hogy ilyen szemrevaló is, arról hallgatott - szólt és durván felröhögött.

Majd leszállt, és felsegítette maga mellé a lányomat, engem meg a másik oldalra ültetett. Azon kaptam magamat, hogy tiszteletlen megjegyzésére egy szavam se volt, pedig ha néhány nappal ezelőtt beszél így hozzánk, biztos jól megmondtam volna neki a magamét, és még az is meglehet, hogy nem ültem volna fel a kocsijára; és a következő pillanatban az futott át az agyamon, hogy - legalábbis Rosettát illetően - jómagam is megváltoztam. Közben a fiú begyújtotta a motort, és az autó nekilódult.

Kis ideig szótlanul zötykölődtünk; aztán ahogyan az már ilyenkor lenni szokott, kezdtük kicserélni az értesüléseinket. Magunkról én keveset beszéltem; ő azonban nagy szószátyár volt és elmondott mindent, hogy ki is ő, mi is ő. Elmondta, hogy vidékről való, és a fegyverszünetkor szolgált, de dezertált időben; meg azt is, hogy egy rövid időre bevette magát az erdőbe, de elkapták a németek; meg azt is, hogy behízelegte magát egy német századosnál, aki az erődítések helyett konyhai munkára küldte, és ott is dolgozott egész idő alatt a németeknek, és soha életében se jobbat, se többet nem evett, mint akkor; meg a végén még azt is hozzátette, hogy amikor mások éheztek, ő dúskált az ennivalóban, és így mindig megkapta a nőktől azt, amit akart.

- Nem is gondoljátok, mennyi szép lány jött hozzám egy kis kosztért. Adtam is nekik, de persze hoci-nesze alapon. Ha hiszitek, ha nem, egyetlenegy se utasított vissza soha. Nagy dolog ám a korgó gyomor, az még a legrátartibbnak is letöri a szarvát.

Hogy másra tereljem a szót, megkérdeztem tőle, mivel foglalkozik most, mire azt felelte, hogy a barátaival céget alapított, és hazatérni szándékozó evakuáltakat szállít mindenfele a kocsiján, persze borsos árért.

- De tőletek nem kérek semmit - szólt egy ferde pillantás kíséretében, amit a lányomra vetett.

Harsogó, rekedtes hangja volt; dagadó nyakát szőke fürtrengeteg borította, miáltal feje a kecskebak fejéhez hasonlított; és a pillantásában, amivel Rosettát, jobban mondva, amikor csak lehetett, a mellét mustrálgatta, abban is volt valami a hamisítatlan bak-pillantásból. Közölte, hogy Clorindónak hívják; és Rosettától is megkérdezte a nevét. Válaszára Clorindo így szőtte tovább a gondolatait:

- Hej, de kár, hogy vége a hét szűk esztendőnek. De azért meglásd, így is megegyezünk. Szereted a selyemharisnyát? Vagy inkább egy ruhára való szép szövetet szeretnél? Vagy talán egy pár szép kecskebőr cipőhöz volna kedved?

- Ki nem szereti az ilyen holmikat? - válaszolta neki kisvártatva, legnagyobb megdöbbenésemre, a lányom.

- Megegyezünk, megegyezünk - hajtogatta erre a fiú.

Reszkettem, és nem tudtam megállni, hogy közbe ne kiáltsak:

- Vigyázz a nyelvedre, te... mit gondolsz, kikkel beszélsz?

Rám sandított, majd ezt mondta:

- Na... na... na... azért nem kell mindjárt úgy hepciáskodni. Mi az, hogy „kikkel beszélek”? Két nyomorult, segítségre szoruló evakuálttal.

Szóval jókedélyű, de közönséges, goromba és a velejéig erkölcstelen fráter volt ez a Clorindo. Ez után a rövid szóváltás után felértünk a hágó tetejére, ahonnan lefele visz az út a tengerig, és az útnak ettől a pontjától kezdve őrült módján zavarta a kocsit, csak úgy füstölt el mellettünk a táj, kikapcsolta a motort, úgy vette a kanyarokat, hogy az emberben megállt a lélek, és közben teli torokból harsogott valami trágár dalt. Énekelni persze volt miért, hisz csodálatosan ragyogott a nap, de meg ott lengett a levegőben a hosszú hónapok rabsága után visszaszerzett szabadság illata is. És nem tagadhatom, hogy valamiképpen ennek a fiúnak a bárdolatlansága is a szabadságot éreztette velünk; csakhogy az ő szabadsága az aszfaltbetyár szabadsága volt, aki semmit és senkit nem hajlandó tisztelni; a mi kettőnk szabadsága viszont csupán azt jelentette, hogy visszatérhetünk Rómába és folytathatjuk egykori életünket. Az egyik kanyarban nekilökődtem Clorindónak, és észrevettem, hogy csak a baljával kormányoz, a jobbja Rosetta kezét szorongatta az ülésen. És megint csak elcsodálkoztam azon, hogy a lányom tűri, meg azon is, hogy bár látom, nekem sincs hozzá szavam, pedig még néhány nappal ezelőtt biztos tiltakoztam volna ellene. Ez az ő szabadsága, gondoltam, és az is felötlött bennem, hogy én bizony tehetetlen vagyok: ahogyan a Szűzanya se tett csodát és nem akadályozta meg, hogy azt csinálják a marokkóiak, ott, az oltár előtt Rosettával, amit csináltak, én, aki sokkal, de sokkal gyöngébb vagyok a Szűzanyánál, én se tudom megakadályozni, hogy ez a fiú szorongassa a lányom kezét.

Közben lerobogtunk a völgybe, és kisvártatva kiértünk a főútra, amit olyan jól ismertem: egyik oldalán a hegyek, a másikon a narancsligetek. Emlékeztem, hogy amikor legutóbb láttam, csak úgy hemzsegtek rajta a katonák, az evakuáltak, az autók, meg a páncélosok, és egyszeribe szíven ütött a csendessége meg az elhagyatottsága, ami a vásári nyüzsgés helyett most honolt felette. Ha nem ragyogott volna a nap, ha nem nyúlt volna az út fölé a dús lombú fák zöldje, ha nem virágzott volna kétoldalt a sövény, azt gondolhatta volna az ember, hogy még a télben jár, a német megszállás legsúlyosabb pillanataiban, amikor a rémuralom, mint a veszély a vadat, úgy űzte odúiba a népet. Sehol egy lélek, csak nagy néha egy-egy ide tévedt paraszt nógatta szaporább lépésre a szamarát az úton; se közel, se távol semmi zaj. Csak úgy nyelte a kilométereket a kocsi és beérkeztünk Fondiba. A város is kihalt volt és csendes, és ami talán a legrosszabb volt, ott sorakoztak a szemünk előtt az üszkös házfalak, a romkupacok és a bűzös vízzel teli kráterek. A törmelékkel, romokkal és pocsolyákkal borított utcákon kódorgó emberek éppolyan elesetteknek, éppolyan kiéhezetteknek tűntek, akár egy hónapja, a németek idején. Meg is mondtam Clorindónak, mire vidáman így felelt:

- Persze, mert mindenki azt fújta, hogy az angolok hozzák a bőséget is. Hozzák is, de csak arra a két-három napra, amíg megállnak valahol. Azalatt osztogatnak cukorkát, cigarettát, lisztet, ruhaneműt. Aztán agyő, vége a bőségnek, minden marad a régiben, sőt még rosszabb, mert eddig legalább volt miben reménykedni a népnek: az angolokban, de ezután ez a reményük se maradt meg nekik.

Igaza van, gondoltam; fején találta a szöget: a szövetséges hadsereg meg-megállt azokban a helységekben, amit elhódított a németektől, és akkor egy-két napra vérkeringést vitt a tönkretett falvakba. Aztán fogták magukat, és továbbálltak, és minden visszatért a régi kerékvágásba.

- Na és mink? Mi mihez fogjunk? Ezen a nyomorult helyen mégse maradhatunk. Nincs az égvilágon semmink. Vissza kell jutnunk Rómába.

- Róma még nem szabadult fel. Egyelőre jobb, ha itt maradtok - mondta, kocsiját a romok között irányítgatva.

- De mihez fogjunk?

- Rátok nekem lesz gondom - felelte titokzatosan.

Furcsállottam a hangját, de kis gondolkozás után nem szóltam rá semmit. Közben kivezette a kocsit a városból, aztán egy mellékútra tért, be, a narancsligetek közé.

- Errefelé lakik egy család, ismerőseim - mondta foghegyről -, azoknál ellehettek addig, amíg Róma felszabadul. Az első lehetséges pillanatban pedig én magam viszlek benneteket kocsival a fővárosba.

Ezúttal se szóltam neki semmit; leírt egy félkört és megállt, majd leszállt a kocsiról, és értésünkre adta, hogy innen gyalog kell megtennünk az utat a barátainak a házáig. Elindultunk egy ösvényen a narancsfák között. De mintha már nem ismeretlen tájékon jártunk volna; a narancsliget narancsliget, meg az ösvény ösvény, ez igaz; de néhány jelből az az érzésem támadt, hogy ezen a bizonyos ösvényen, ezek között a narancsfák között én már jártam valaha. Tíz percet, ha mehettünk, amikor hirtelen egy tisztás tárult fel a szemünk előtt és akkor döbbentem rá: Concetta rózsaszínű háza áll előttem, hogy Fondiból eljöttünk, itt töltöttük első napjainkat.

- Itt én nem maradok - szóltam határozottan.

- Már miért?

- Mert hónapokkal ezelőtt mi jártunk már itt, és úgy kellett megszöknünk innen, mert ez az egész család csupa gazember és a Concetta a fasisztákhoz akarta elszerezni Rosettát szajhának.

- Hol vannak már azok az idők, hol vannak?... - nevetett fel. - Ahol a fasiszták... sehol, nem léteznek... Concetta fiai pedig nem gazemberek, hanem az én üzlettársaim, és nyugodt lehetsz, kesztyűs kézzel bánnak majd veled... az az idő elmúlt.

Szerettem volna ugyan kitartani a magam igaza mellett, és elmondani újból, hogy Concetta házába én a világ sűrű kincséért se teszem be a lábamat, de nem jutott rá időm. Concetta ugyanis éppen kilépett a házból, és már rohant is felénk a tisztáson át ünnepélyesen, lelkesen, lobogva:

- Isten hozott benneteket, isten hozott. Csak a holtak nem találkoznak. Lám, megszöktetek tőlünk, és még csak azt se mondtátok, fapapucs, és adósaink is maradtatok. De, tudjátok-e, hogy jól tettétek, mert alig mentetek fel a völgybe, a fiaimnak is szökni kellett az erdőbe azoknak a dög németeknek a razziázása miatt. Jól tettétek hát, több eszetek volt, mint nekünk, akik itt maradtunk, és csak az Isten a megmondhatója, mi mindenen mentünk át. Isten hozott benneteket, isten hozott, igazán örülök, hogy jó egészségben látlak benneteket megint, mert, ugye, amíg egészség van, minden van. Gyertek, gyertek, Vincenzo, meg a fiúk igazán örülnek majd. És mindennek tetejébe Clorindóval jöttök, ami annyi, mintha a saját fiammal jönnétek. Clorindo nálunk családtagnak számít. Tessék, kerüljetek beljebb, isten hozott benneteket...

Szóval a régi Concetta volt, és összeszorult a szívem a gondolatra, hogy voltaképpen csöbörből vödörbe estünk, sőt még ennél is rosszabb a helyzetünk, hiszen mi ebből a házból azért szöktünk meg, hogy elkerüljük a veszélyt, amibe a szülőfalumban újból belekeveredtünk, és ami elől ott már nem is volt menekvés. De nem jött szó a számra, hagytam, hadd csókolgasson, ölelgessen az a gyűlöletes perszóna, és így tett Rosetta is, aki már inkább viaszbábu volt, mint élő ember, hatalmába kerítette a beletörődés, a közöny. Közben Vincenzo is előkerült a házból, jobban hasonlított valami vén, baljós bagolyhoz, mint valaha, félelmetesen zörögtek a csontjai, az orra is csőrszerűbbre görbedt azóta, amióta utoljára láttam, a szemöldöke is bozontosabb lett, és a szeme is mohóbban csillogott. És miközben Vincenzo érthetetlen szavakat morgott meg a kezemet szorongatta, a szégyentelen felesége ilyeneket hadart:

- Vincenzo mondta is nekünk, hogy odafent vagytok Festáéknál és hogy látott is benneteket Sant' Eufemián. Hát bizony azoknak is kemény telük volt. Először mivelünk gyűlt meg a bajuk, merthogy nem tudtunk ellenállni annak a sok szép holminak, amit idedugtak a falba, aztán meg arra a szegény Micheléjükre került a sor. A holmijukat, amit elemeltünk, persze visszaadtuk a szegénykéimnek, az utolsó darabig mindent, csak azt nem, amit közben eladtunk, mert mink azért becsületes népek vagyunk, az idegen holmi minekünk szent. De azt a drága gyereküket, azt kiadja nekik vissza? Ó, a szegények, a szegények.

Nem túlzok, de ezekre az arcátlan és mérhetetlenül kegyetlen szavakra elállt a szívverésem és megfagyott bennem a vér, és éreztem, hogy holtsápadttá válok.

- Csak nem esett valami baja Michelének? - kérdeztem elfúlt hangon.

Ő meg lobogva, mintha csak valami főnyereményről adna hírt, ezt mondta:

- Mi az, ti nem tudjátok? Megölték a németek.

A szérű közepén jártunk, és hirtelen ájulás környékezett, akkor jöttem rá, hogy én voltaképpen úgy szerettem azt a fiút, mintha a sajátom lett volna; nagy nehezen odavánszorogtam az ajtó mellett álló székhez, lerogytam rá, és a kezembe temettem az arcomat. Concetta közben tovább lobogott:

- Akkor ölték meg, amikor futottak az angolok elől. Úgy hírlik, kísérőnek vitték magukkal, hogy mutassa nekik az utat. Hegyről hegyre másztak, és bevetődtek egy elszigetelt kis településre, ahol egyetlen parasztcsalád élt; és mivel Michele arrafelé már nem ismerte ki magát, a parasztoktól kérdezte a német, hogy merre ment az ellenség. Persze, a német az angolra gondolt, mert nekik az angol az ellenségük. De azok a szerencsétlen parasztok, mint minden olasz, úgy tudták, hogy nekik bizony a német az ellenségük, és a kérdésre azt is válaszolták, hogy Frosinone felé menekültek el. Mikor aztán ezt meghallotta a német, már hogy azt, hogy őt nevezik itt ellenségnek, megdühödött, ami érthető, hiszen senki se szereti, ha ellenségnek nézik, és fegyvert szegezett a parasztokra. Mire Michele közibük vetette magát, és azt kiabálta, hogy „ne lőjetek ezekre az ártatlanokra!”, és így a többivel együtt őt is lemészárolták. Az egész családot kiirtották, mert, ugye, háborúban ez így megy, az utolsó szálig felkoncolták őket, férfiak, asszonyok, gyerekek vérében fürödtek, és a hullák tetején hevert Michele, szitává lőtték a mellét, amikor szegény feje közibük vetette magát. Egy gyereklánykától tudunk mindent, aki az egyik kazal mögé rejtőzött, és megmenekült, utána meg lejött a völgybe, és mindent elmondott. De hogy van az, hogy ti erről nem tudtok? Egész Fondi másról se beszél. Sajnos a háború az háború.

Szóval Michele halott. Mozdulatlanul ültem, arcom a kezem között, és éreztem, hogy sírok, mert minden ujjam könnyben ázott, és egy mélységeset sóhajtottam és rákezdtem zokogni, hogy az egész bensőm reszketett. Úgy éreztem, hogy mindhármunkat siratom, mindenekelőtt Michelét, aki fiamként nőtt a szívemhez; aztán Rosettát, mert talán-talán neki is jobb lett volna ha, akár Michele, ő is elpusztul; meg jómagamat, aki egy álló évig mást se tettem, csak reménykedtem a jövőnkben, és a végén minden reményemtől megfosztottak.

- Sírjál, csak sírjál - hallottam közben Concetta hangját -, az jót tesz. Én is bőgtem, mint a záporeső, amikor a fiaim felszöktek a hegybe, és utána megkönnyebbültem. Sírjál hát, csak sírjál, mert ez jó szívre vall, mert Michele különben is megérdemli, hogy elsirassák, hisz olyan tiszta volt, akár a szentek, meg csupa tudás; ha meg nem hal, biztos miniszter lett volna belőle. De hát háború volt, és ezen a háborún mindannyian vesztettünk valamit. De Festáék a legtöbbet; a holmijainkat visszakaphatjuk még, de egy gyereket soha, de soha. Sírjál csak, sírjál, az jót tesz.

Ki is sírtam magamat, amúgy istenigazában; és közben hallottam, hogy a többiek a saját ügyeikről beszélnek, és végül felemeltem a fejemet, és láttam, azazhogy hallottam, hogy Concetta, Vincenzo meg Clorindo a szérű sarkán valami liszt-üzletről tárgyal; Rosetta meg, valamivel mögöttük, várta, mikor fejezem be a sírást. Ránéztem, és a szenvtelen, közömbös arca, a száraz szeme láttán döbbenet fogott el megint, mintha egyetlen szót se hallott volna, vagy Michele neve nem mondott volna neki semmit. Teljesen érzéketlenné vált ez a lány, gondoltam, mint amikor valaki húsig égeti a tenyerét, amire aztán rákeményedik a bőr, és utána már akár izzó szenet is markolászhat. Nem érez semmit. Száraz szenvtelensége újból megsajdította a szívemet, újból fájt Michele halála, mert ez a fiú szerette Rosettát, és úgy gondoltam, hogy ő volt az egyetlen ember, aki visszaadhatta volna neki a régi énjét, de meghalt, bele kell hát törődni a megváltoztathatatlanba. Higgyék meg, abban a pillanatban Michele halálánál is jobban szomorított az a mód, ahogyan Rosetta fogadta a halálhírt. Igaza volt Concettának, a háború tette mindezt velünk, a háború, amiből most már mi is megkaptuk a magunk részét, és úgy viselkedtünk, mintha nem is a béke, hanem a háború lenne az ember igazi életeleme.

Végül talpra álltam, mire Clorindo ezzel fordult hozzám:

- Most pedig körülnézünk kicsit, hogy hol helyezzünk el benneteket - és már indultunk is Concetta után az ismerős szénapajta felé. Most azonban nem széna, hanem három ágy állt benne, betétekkel és rajtuk takaró.

- Annak a szegény fondi fogadósnak az ágyai - pergett Concetta nyelve. - A nyomorulttól elhordtak mindent, nem maradt semmi a szállójában, csak a kopár falak, üres az egész, még az éjjeliket is széthordta belőle a jó nép. Mi legalább egy kis pénzmagot szereztünk magunknak a télen ezekkel az ágyakkal. Idevetődött néhány pucéran kódorgó evakuált, szegény lelkecskéim aztán fizettek valamit az éjszakai szállásért, így került tőlük némi pénz. A tulajdonosok még a mai napig se tértek vissza, elmenekültek a lelkeim, ki azt mondja, Rómába, ki meg, hogy Nápolyba. Ha megjönnek, akkor persze visszaadjuk nekik az ágyaikat, mert így követeli a becsület; de közben csinálunk magunknak egy kis pénzmagot... igaz? ...egy kicsike kis pénzmagot. A háború az csak háború, úgy bizony.

- De ettől a két hölgytől semmit se kérhetsz ám - szólt közbe Clorindo.

- Ugyan már, Clorindo, kinek jut ilyen az eszébe - lobogott tovább Concetta. - Hisz mi egy család vagyunk.

- És enni is adsz nekik - fűzte hozzá a fiú. - Aztán majd elszámolunk.

- Magától értetődik - így Concetta -, de csak egyszerű falusi kosztot, be kell érjék a mi egyszerű falusi kosztunkkal.

Kisvártatva magunkra hagytak bennünket, és én bezártam a pajta ajtaját, és a szürkés homályban leültem Rosetta mellé az egyik ágyra.

- Mondd, mi van veled? - tört ki belőlem hevesen rövid csendesség után a szó. - Megmondanád? Hát Michele halála semmit se számít, nem fáj érte a szíved? Ha jól tudom, szeretted.

Az arcát nem láthattam, mert lehajtotta a fejét, meg a pajta is sötétes volt, csak azt hallottam, hogy mit válaszol:

- De. Fáj érte a szívem.

- És ezt csak így mondod?

- Hogy kéne mondanom?

- Az istenért, mi van veled, beszélj. Egyetlen könnycseppet nem ejtettél a szerencsétlenért, pedig azért lett vége, mert magunkfajta nyomorultakat akart megvédelmezni, és akár valami szent, úgy halt meg.

Nem felelt semmit, mire elvesztettem a fejemet, és rángatni kezdtem a karját.

- Mondd, mi van veled? Mi van veled? - hajtogattam közben.

Erre lassan kivonta a karját a kezemből, és megfontolt határozottsággal ezt a két szót mondta:

- Hagyjál békén.

Ezúttal már belőlem se jött ki egyetlen hang se, csak egy pillanatra megmerevedtem, és tágra nyílt szemmel bámultam magam elé. Ő meg közben felállt, odament a szomszédos ágyhoz, és háttal nekem, leheveredett. A jelenet azzal végződött, hogy magam is végignyúltam a fekhelyemen, és nemsokára el is szenderedtem.

Az éj derekán ébredtem fel, Rosettának azonban hűlt helyét találtam csak a szomszéd ágyon. Egy ideig mozdulatlanul feküdtem a hátamon. képtelen voltam felkelni, és bármihez kezdeni, nem is annyira a fáradtság miatt, hanem azért, mert minden akaraterőm elhagyott. Aztán a pajta falán át Concetta hangja ütötte meg a fülemet, beszélgetett valakivel a szérűskertben, és erre összeszedtem magamat, felkeltem és kimentem. A kertben terített asztalt az asszony, az ajtó mellett, a férjével kettesben üldögéltek az asztalnál, Rosetta és Clorindo azonban sehol.

- Rosetta hol van? Nem láttátok? - léptem oda hozzájuk,

- Azt hittem, tudod: Clorindóval ment el - felelt az asszony.

- Tessék?

Mire ő:

- Úgy bizony. Néhány evakuáltat szállít a kocsijával Lenolába a fiú, és magával vitte Rosettát, hogy visszafelé ne jöjjön egyedül. Holnap délután, úgy hiszem, már itt is lesznek.

Mintha fejbe vertek volna, még az arcom is eltorzult a fájdalomtól: ilyet azelőtt Rosetta sose tett volna meg velem: elmenni egyetlen szó nélkül, méghozzá egy Clorindo-fajtával.

- Egy hang üzenetet se hagyott? - faggattam tovább hitetlenkedve Concettát.

- Semmit. Csak annyit mondott, hogy szóljak majd neked. Nem akart felébreszteni, mert van benne jóérzés. Aztán meg, tudod, hogy van ez: fiatalok. Az ilyesmi a korral jár. Tetszik neki Clorindo, és kettesben akar lenni vele. Mi, anyák, egy bizonyos korban már útjában vagyunk a gyermekeinknek. Az én fiaim is el-elkujtorognak itthonról, lányok után. És Clorindo elég szép gyerek, szép pár azok ketten.

- Ha bizonyos dolgok nem történnek, a lányom észre se veszi - szaladt ki erre a számon.

De ahogy kimondtam, már meg is bántam a szavaimat, csakhogy későn, mert az a boszorka tüstént rám csapott:

- Miért? Mi történt? Ami igaz, igaz, kicsit furcsállottam, hogy a lányod csak így puffra elmegy Clorindóval, de hát végtére is mi van benne? Semmi. A fiatalság ilyen. De mondjad csak, mi történt veletek?

Magam se tudom, miért, tán dühből, mert Rosetta ilyet tett velem, tán azért, mert valakinek ki akartam önteni a bánatomat, még akkor is, ha az illető olyan, mint ez a Concetta, szóval nem állhattam meg, hogy el ne mondjak mindent: a templomot, a marokkóiakat, meg azt, hogy mit csináltak velünk.

Concetta levest tálalt és közben sajnálkozott:

- Ó, az a szegény gyerek, ó, szegény lelkecském, Rosetta, az embernek a szíve szakad meg, a szíve.

Majd leült, és hogy befejeztem a történetet, így szólt:

- Persze, a háború. Mert végtére azok a marokkóiak is csak fiatalemberek, és meglátták ezt a te szépséges lányodat, és nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Az ember...

Mielőtt még befejezhette volna, én hirtelen talpra ugrottam, mint valami fúria, kést ragadtam és kiabálni kezdtem:

- Mit tudhatsz te arról, hogy mit jelentett ez az én lányomnak, te lotyó, te, te lotyók lotyója, te persze azt szeretnéd, ha minden asszony olyan lenne, mint te. De ha még egyetlenegyszer úgy veszed a szádra a lányom nevét, mint most, isten engem úgy segéljen, átvágom a torkodat.

Feneketlen dühöm láttán ugrott egyet hátrafelé, és összekulcsolta a kezét:

- Uram Jézus, de hát miért fújsz rám annyira? Mi rosszat mondtam én teneked? Azt, hogy a háború háború, meg hogy a fiatalság fiatalság, meg hogy a marokkóiak is csak fiatalemberek. Mit fújsz? Clorindo most már majd gondját viseli a lányodnak, és amíg neki gondja lesz rá, addig nem lát hiányt semmiben. Feketézik ám a fiú, és meglátod majd, mennyi az ennivalója, a ruhaneműje, a harisnyája, a lábbelije. Nyugodjál meg, mellette Rosettának nem lesz semmi félnivalója.

Ebből is látszik, hogy erre az asszonyra kár szót pazarolni, letettem hát a kést, és egy kis levest kanalaztam némán. De aznap este minden csepp étel méreggé vált bennem; és egyre csak az járt az eszemben, hogy milyen volt Rosetta egykor, és milyen most. És hogy úgy állt odább Clorindóval, mint egy jöttment szajha, aki az első férfinak, aki hozzáér, lefekszik, és még csak egy szót se szólt nekem, hogy megy, és tán már nem is akar velem élni. Csendben fejeztük be a vacsorát, és utána visszamentem a pajtába, és ledobtam magamat az ágyra, de most nem aludtam, hanem meredt szemmel kémleltem a sötétet és füleltem és valami ismeretlen düh feszegette dermedt testemet.

Rosetta nem tért haza másnap, és én reggeltől estig mást se tettem, csak kódorogtam ide-oda a narancsfák között, miközben majd szétvetett az idegesség, és minduntalan kinéztem az országútra, jön-e. Együtt ettem Vincenzóékkal, és a felesége a maga lobogó, ostoba módján egyre csak vigasztalt, hogy Clorindo mellett Rosettának nem eshet baja, és hogy mostantól fogva semmiben nem lát majd hiányt a lányom. Nem feleltem neki semmit, még a dühöm is elpárolgott, hisz tudtam jól, mit sem érnék vele. Vacsora után bezárkóztam a pajtába, és elaludtam. Éjfél körül meghallottam, hogy lassan nyílik az ajtó, kinyitottam a szememet és a holdfénynél láttam, amint Rosetta lábujjhegyen belép. A sötétben odament az ágyaink közt álló éjjeliszekrényhez és kisvártatva gyertyát gyújtott: lehunytam a szememet, tettem, mintha aludnék. Ott állt előttem, és a gyertyafénynél észrevettem, hogy, amiként Concetta megjósolta, tetőtől talpig új ruhadarabok vannak rajta. Egy kétrészes, könnyű piros szövetből való kosztüm, fehér blúz, csillogó, fekete, magassarkú cipő, meg harisnya is volt a lábán. Először a kosztümkabátját vetette le, alaposan végiggusztálta, aztán az ágy végén levő szék karjára akasztotta. Majd a szoknyájára kerített sort, és odatette a kabátja elé, az ülőkére. Fekete, csipkés kombinét viselt, olyat, amelyiknek az apró lyukain át-átkandikált a hús fehérsége, aztán leült, lehúzta a cipőjét, és miután a gyertya fényénél alaposan végigmustrálta, gondosan az ágy alá tette új cipőjét. Majd a fején át levetette a kombinéját is. És közben, hogy ott állt előttem, és semmire se ügyelve illegette a csípőjét, mozgatta a lábait, megláttam, hogy fekete harisnyatartó feszül a derekán, és a fekete gumiszalagok rásimulnak a combjára. Rosettának azelőtt sose volt harisnyatartója, se fekete, se másmilyen, rendszerint körgumit hordott a térde felett; és ez a harisnyatartó egészen megváltoztatta, mintha nem is az ő testét, hanem egy idegenét láttam volna. Azelőtt, mint minden igazán ártatlan lánynak, neki is egészséges és fiatal, erőtől duzzadó és tiszta volt a teste; most viszont, az a feszülő és fekete harisnyatartó, magam se tudom, miért, de kihívóvá és bűnbeesetté varázsolta: túl fehér lett tőle a combja, túl szőke a szőrzete, túl dús a fara, túl hívogató a hasa. Egyszóval, nem az én régi Rosettám teste volt ez, hanem a mostanié, a Clorindo szeretőjéé. Amikor pedig az arcára néztem, láttam, hogy az is megváltozott. Sóvár, réveteg és óvatoskodó arckifejezése, a gyertya libegő fényénél, rosszféle nőre emlékeztetett, aki, miután hosszú órákon át taposta az aszfaltot, és járt szobáról szobára, most, késő éjjel, hazatér és éppen számolja, hogy mennyit hozott neki ez a nap. Erre a gondolatra már nem tudtam tovább türtőztetni magamat és rákiáltottam:

- Rosetta.

Tüstént rám emelte a tekintetét, aztán lassan, szinte vonakodva így szólt:

- Tessék, édesanya.

- Hol jártál? - faggattam. Három napig nem találtam a helyemet miattad. Miért nem szóltál egy szót se, hogy elmész. Hol jártál?

Rám nézett, és ezt mondta:

- Elkísértem Clorindót. S aztán visszajöttünk.

Felültem az ágyon.

- De Rosetta, mi ütött hozzád? - fordultam feléje. - Te már nem vagy az, aki voltál.

- Pedig az vagyok - mondta halkan. - Miért is ne lennék az?

- De édes gyermekem - kérdeztem tőle szomorúan -, ki ez a Clorindo, melyikőnk ismeri? És mi dolgod vele?

Ezúttal hallgatott, csak ült, ült és lesütötte a szemét, de helyette a meztelen teste felelt, amin a melltartóján meg a harisnyatartóján kívül nem volt semmi, és amire rá se lehetett ismerni. Erre elvesztettem a türelmemet, leugrottam az ágyról, rázni kezdtem a vállát, és kiabáltam:

- Tönkre akarsz tenni a némaságoddal? Igen? Azt hiszed, nem tudom, miért hallgatsz? Azért, mert szajháskodtál, és mert a Clorindp kurvája vagy, meg azért, mert fütyülsz az anyádra, és ki akarod henteregni magadat kedvedre.

Hiába ráztam, nem beszélt; erre aztán végképp elvesztettem a fejemet, és üvölteni kezdtem:

- De ezt - és már nyúltam is a harisnyatartója után, hogy letépem -, ezt aztán vedd le!

Most se moccant, és nem is tiltakozott, csak lehajtotta a fejét, és ült tovább a helyén, majdhogy nem rám dűlt; és én cibálni kezdtem a harisnyatartóját, de erős volt, és nem engedett, mire rálöktem Rosettát az ágyára, és ő a takaróra esett arccal, mire két hatalmasat vertem a fenekére, aztán lihegve végigvágtam magamat az ágyon, és ezt kiabáltam:

- Hát nem látod, mi lett belőled, hát nem látod?

Nem tudom, miért, de azt vártam, hogy erre már kinyitja a száját. Ehelyett felállt, és mintha az égvilágon más gondja nem lenne, foglalatoskodni kezdett a harisnyájával, ami a harisnyatartó rángatása miatt itt-ott megbomlott. Az egyiken valóban lefutott a szem, a combjától egészen a térdkalácsának a végéig; és ő benyálazta az egyik ujját, lehajolt és benedvezte a szakadás végét, nehogy tovább fusson rajta a szem.

- Miért nem alszol, édesanya? - szólalt meg aztán higgadtan. - Nagyon későre jár már.

Beláttam, hogy tehetetlen vagyok, rádobtam magamat az ágyamra, és hátat fordítottam neki. Hallottam még mocorogni, az árnyékát is láttam, amit a gyertya fénye a szemközt levő falra vetett, de nem fordultam meg. Végül elfújta a gyertyát, és ránk borult az éjszaka, és hallottam nyekeregni az ágyát, mert forgolódott és kereste a fészkét, ahol legjobban alhat.

Most már sok mindent szerettem volna mondani neki, amit addig, amíg égett a gyertya és láthattam őt, nem tudtam elmondani, mert rettentő indulat kapott el, hogy ilyen megváltozottan állt előttem. El szerettem volna mondani neki, hogy megértem; megértem, hogy azok után, amit a marokkóiak tettek vele, már nem is lehet a régi, és hogy azért keres magának férfit, mert így akarja érezni az asszony voltát, és felejteni azt, ami történt; és értem azt is, hogy mindenre, de mindenre fütyül, még a vallásra is, hisz a Madonna szeme láttára becstelenítették meg, és a Szűzanya nem tett semmit, hogy megakadályozza az aljasságot. Ezt szerettem volna elmondani neki, és szerettem volna magamhoz ölelni és megcsókolgatni és megsimogatni és együtt sírni ővele. De ugyanakkor éreztem, hogy már nem jön szó a számra, és hogy nem tudok vele őszintén beszélni, mert megváltozott és az ő megváltozása engem is megváltoztatott, és kettőnk között is minden megváltozott. Többször eszembe jutott, hogy felkelek, és odaülök az ágya szélére, és átölelem, de nem tettem és az egész azzal végződött, hogy álomba merültem.

Ugyanaz a nóta szólt másnap meg a rákövetkező napokon is. Rosetta szinte alig beszélt, de a hallgatása nem a sértődött ember hallgatása volt, hanem az olyané, akinek nincs mondanivalója; és Clorindo szüntelenül körülötte lebzselt, és nem átallotta a szemem láttára fogdosni, átölelni a derekát, simogatni az arcát vagy másmijét; Rosetta meg boldog alázatossággal, szinte hálásan tűrte; és Concetta egyre csak imára kulcsolta a kezét és lelkendezett, hogy milyen nagyon szép pár ez a kettő; én meg csak emésztettem magamat, és merő kétségbeesés voltam belül, de képtelen voltam akár tenni, akár mondani bármit is. Az egyik napon, kísérletképpen, célzást tettem a Jugoszláviában levő vőlegényére. Tudják, mit felelt?

- Ugyan, ő is biztos talált magának valami szláv nőt. Egész életemben mégse várhatok rá.

Egyébként igen keveset tartózkodott a rózsaszínű házban. Mindig Clorindóval járt a kocsin, úgy mondhatnám, hogy ott laktak. És azt látni kellett, hogyan engedelmeskedik a fiúnak, hogyan fut utána. Elég volt, ha Clorindo feltűnt a szérűskertben, és Rittyentett egyet, máris hagyott csapot-papot és rohant. Mondom, nem is szóval hívta, hanem füttyel, mint valami kutyát; és a jelek szerint Rosettának tetszett, hogy úgy bántak vele, mint a kutyával. Bizony, Rosetta most már örömét lelte abban, amire a marokkóiak csak erőszakkal bírták rá; és tán ez volt az ő megváltozásának a legszomorúbb vonása, amit sehogy se tudtam megemészteni: a kegyetlen erő elleni lázadása a visszájára fordult, és most már ő kereste ugyanezt az erőt, nem azért, hogy ellökje magától és hogy visszautasítsa, hanem, hogy átadja magát neki.

Fondiba meg a környékére jártak Clorindóval, és néhanapján elvetődtek egész Frosinonéig vagy Terracináig, sőt Nápolyig is és ilyenkor házon kívül töltötték az éjszakát; és visszatértekor mintha még jobban ragaszkodott volna Clorindóhoz, mint eddig, és az én szemem, ami pedig a legcsekélyebb változást is felfedezte rajta, úgy látta, hogy egyre jobban elzüllik.

A hazatérésünkről persze már szó se esett, igaz, a szövetségesek se vették be még Rómát. Clorindo azért közben jónak látta értésemre adni, hogy Róma felszabadulása még nem jelenti a mi visszatérésünket is: civil még jó ideig nem teheti be oda a lábát, mert katonai területté nyilvánítják, és ki tudja, hányféle engedély kell majd ahhoz, hogy valaki átléphesse a város határát, és ki tudja, mikor lehet majd szert tenni ilyen engedélyekre. Szóval a jövő, amit a felszabadulás pillanatában olyan tisztának és csillogónak láttam, most, részint Rosetta magatartása, részint meg Clorindo jelenléte miatt, ugyancsak elsötétedett a szemem előtt; és már magam se voltam benne biztos, hogy igazán vágyakozom-e Róma, meg a régi életünk után, amiről tudván tudtam, hogy soha többé nem lesz a régi, mert mi magunk se voltunk már a régiek. A rózsaszínű házban, a narancsfák között eltöltött napjaim a legrosszabbak voltak, amiket csak abban az időben átéltem, mert hogy Rosettának viszonya van Clorindóval, azt a vak is látta és én se csak képzelegtem, hiszen úgyszólván a szemem láttára csinálták. Megesett például, hogy már lefeküdtünk, amikor felhangzott a szérűskertből az ismerős füttyszó, és Rosetta már indult is kifelé; én persze ilyenkor ingerülten rákérdeztem, hogy „tudhatnám, hová mész ilyen későn?”; de ügyet se vetett rám, csak szótlanul, gyorsan magára kapkodta a ruháit és már ott se volt; és mindig ugyanaz a feszültség és sóvár révetegség sugárzott róla, amit először a Lenolából való visszatértekor láttam a gyertyafényes arcán, és ami végleg meggyőzött: ez a lány nem az, aki volt. Sőt, az egyik éjjel Clorindót benn találtam a pajtában, vagy legalábbis csaknem biztos, hogy ott volt, mert valami zajra ébredtem, ami Rosetta ágya felől hallatszott, valami suttogásfélére, és felültem hallgatózni, hegyeztem a fülemet, és aztán a sötétben megkérdeztem Rosettát, alszik-e, mire kelletlenül azt felelte, hogy „persze, mi mást csinálnék. Jól alszom, és erre felébresztesz”. Nem mintha meggyőztek volna a szavai, de visszafeküdtem; amíg csak biztosak nem voltak abban, hogy újból elaludtam, nem moccantak, és némán feküdtek. Legalábbis így hiszem. Hajnaltájt aztán Clorindo kisettenkedett. Hozzátartozik, hogy én akkor nem is akartam gyertyát gyújtani, mert minek lássam őket együtt az ágyban; és amikor a fiú, mint mondtam, hajnaltájt kilopózott, nem aludtam, csak tettem, mintha aludnék, sőt erőnek erejével csukva tartottam a szememet, nem is láttam semmit, és csupán a nyitódó-csukódó ajtó halk nyekergéséből tudtam, mi megy végbe. Legtöbbször azonban vacsora után kocsira ültek, és tudom is én, hol szeretkeztek, és csak késő éjjel jöttek haza. Szinte mindennap ez történt; csakis testi szerelem volt köztük, de olyan, ami sose elégül ki; és a fiúnak állandóan mély kék karikák sötétlettek a szeme alatt, és mintha le is soványodott volna; Rosetta pedig, szemmel láthatóan, napról napra asszonyosabban viselkedett, tele volt epekedéssel meg kielégüléssel, mint minden asszony.

Egy hónapig tartott ez az élet, és akkor azzal kezdtem vigasztalgatni magamat, hogy végtére is ez a Clorindo jóképű fickó, szépen keres a kocsijával a feketepiacon, és még tán feleségül is veszi a lányomat, ami a helyére billentené az egész ügyet. Nem mintha nagyon örültem volna ennek a gondolatnak, hisz Clorindót nem szívelhettem, de hát, ahogy mondani szokás, jó képet vágtam a rossz játékhoz, mert, ugye, nem nekem kellett volna összeházasodni vele, hanem Rosettának, és ha neki tetszik, mit tehetek ellene. Ha meg egybekelnek, gondoltam, akkor biztos Frosinonéban telepednek le, mert Clorindo családja ott él, és jönnek majd a gyerekek és Rosetta tán még boldog is lesz. A jövőnek ez a képe kissé megvigasztalt; de azért nyugtalankodtam továbbra is, mert se Clorindo, se Rosetta nem emlegették a házasságot; egyik este aztán, vacsora után, a pajtában, bátorságra kaptam:

- Ide figyelj - szóltam a lányomhoz. - Nem vagyok kíváncsi, mit csináltok, mit nem, amikor egyedül vagytok, de azt azért szeretném tudni, komolyak-e ennek a Clorindónak a szándékai és remélem, komolyak. Ha pedig így van, akkor mi lesz a házassággal?

Rosetta az ágyán ült, szemben velem, éppen a cipőjét vetette le Felállt, rám nézett, aztán egész egyszerűen ezt mondta:

- De édesanya, Clorindo nős, felesége van meg két gyereke Frosinonéban.

Úgy higgyék, ahogy mondom, a fejembe kergette a vért ez a válasz, hisz végtére is ciociariai vagyok, és a magunkfajta embert igazán könnyen elkapja az indulat, és ilyenkor egykettőre kést ragadunk. Most is ilyesvalami történt: még jóformán észbe se kaptam, már ugrottam is le az ágyról, rávetettem magamat, elkaptam a nyakát, odavágtam a matracra, és pofoztam, ahol értem. Igyekezett védekezni, maga elé tartotta a karját, de én csak csépeltem.

- Agyoncsaplak, te - üvöltöttem közben -, agyoncsaplak, mielőtt elkurvulsz.

Amikor csak tudta, maga elé emelgette ezután is a karját védekezésül, de különben nem mozdult, és egyetlen hanggal se tiltakozott; a végén kifulladtam és ott hagytam; és ő csak feküdt mozdulatlanul, ziláltan az ágyán, arcát a párnájába fúrta, és nem lehetett tudni, sír-e vagy gondolkozik vagy mit csinál. Mereven néztem őt az ágyam széléről, kapkodtam a levegőt és kimondhatatlan elkeseredés fogott el, mert tudtam, hogy még azzal se értem volna el semmit, ha elveszejtem, teljességgel tehetetlen voltam már vele szemben és semmiféle hatalmam nem volt felette, és örökre kicsúszott a kezemből.

- De most aztán a szeme közé akarok nézni annak a csibész Clorindónak - szóltam végül dühösen. - Kíváncsi vagyok, mit lesz képe mondani nekem.

Erre felállt, és láttam, hogy száraz a szeme, arcán pedig a szokott érzéketlenség, a szokott közöny.

- Clorindót ugyan hiába keresed - mondta, mintha mi sem történt volna. - Visszament a családjához. Fondiban végzett a dolgaival. Elment, vissza Frosinonéba, ma este elbúcsúztunk egymástól, én se találkozom már vele. Megfenyegette az apósa, hogy hazaviszi magához a feleségét a gyerekekkel együtt, és mivel az asszonyé a pénz, Clorindo szót fogadott.

Már nem is tudom, hányadszor, de megint elállt a lélegzetem, mert ezek a szavai is váratlanul értek. Főleg a közömbösségére nem számítottam, amivel elvált Clorindótól, mintha semmi köze nem lett volna hozzá. Akárhogy is, de az első férfi volt az életében; és én titokban azt reméltem, hogy igazán szeretik egymást; de ebből semmi nem volt igaz, úgy éltek együtt, mint a szajha a palijával, akik lefeküsznek, aztán a férfi fizet, a nő elveszi a bérét, és utána már semmi mondanivalójuk nem akad, hanem zokszó nélkül az egyik jobbra, a másik balra megy, mintha sose látták, sose ismerték volna egymást. Hiába ugyan, de egyszer megint elmondtam magamban, hogy a lányom egész lénye megváltozott; de én még mindig a régi Rosettát láttam benne, és nem fért a fejembe, hogy milyen nagy is ez az ő magaváltozása.

- Szóval a kurvája voltál - mondtam döbbenten -, és most kiadta az utadat, és elment, te meg csak rántasz egyet a válladon.

- Mi mást csinálhatnék? - kérdezte.

Dühös mozdulatot tettem, mire összerezzent, mintha attól tartana, hogy megint verni kezdem, és ez is fájt nekem, mert egy anya nem azt akarja, hogy féljen tőle a gyereke, hanem azt, hogy szeresse.

- Ne félj, nem érek többet hozzád... csak vérzik a szívem, hogy ilyennek látlak.

Szótlanul vetkőzött tovább. És akkor egyszerre csak ez csúszott ki hangosan, és kétségbeesetten a számon:

- És most ki visz fel bennünket Rómába? Clorindo megígérte, hogy ha felszabadul a város, felvisz bennünket. Róma már szabad, de a Clorindo eltűnt. Ki visz most fel bennünket? Holnap, még ha cigánygyerekek potyognak is az égből, még ha gyalog kell is végigkutyagolni az utat, akkor is nekivágok.

- Rómába még néhány napig nem lehet bemenni - felelte egykedvűen. - De egyik nap Concetta valamelyik fia felvisz bennünket. Holnap este itt lesznek, Clorindót kísérték csak be Frosinonéba, feloszlik a cégük, és ők megkapták a teherautót. Légy nyugodt, megyünk.

Nem örültem ennek a hírnek se. Eddig a Concetta fiai nem mutatkoztak, a jelek szerint nagyon lekötötte őket a nápolyi feketepiac; de az én emlékezetemben úgy éltek, mint akik, ha lehet, még Clorindónál is ellenszenvesebb fickók; és egyáltalán nem tetszett nekem a gondolat, hogy velük teszem meg majd az utat Rómába.

- Neked az égvilágon már semmi és senki se számít. Igaz vagy nem? - mondtam Rosettának.

- Miért kínozol, édesanya? - kérdezte régi ragaszkodásának csöppnyi szikrájával a hangjában.

- Azért, aranymadaram - feleltem meghatóban -, mert úgy érzem, más ember lettél, akiben egy szemernyi érzés sincs senki iránt, még irántam se.

Mire ő:

- Hogy más ember lettem, azt nem tagadom, de neked ma is a régi vagyok.

A megváltozását hát elismerte; engem meg azzal vigasztalt, hogy éppen úgy szeret, mint régen. Nem tudtam, szomorkodjak-e vagy megnyugodjak, hát hallgattam; ezzel végződött a beszélgetésünk.

Ahogy Rosetta megmondta, másnap befutott Frosinonéból a teherautó, de csak az egyik Concetta-fiúval, Rosarióval, a másik ment tovább a saját szakállára feketézni Nápolyba. Mint már említettem, mind a ketten ellenszenvesek voltak nekem, de, a tetejébe, ez a Rosario volt közülük az ellenszenvesebbik. Középtermetű, testes, zömök fickó volt, az arca vad, négyszögletes, alacsony homlokának egészen a közepéig lenőtt a haja, az orra tömzsi, az álla meg előreugrott, az ilyet hívták Rómában vagánynak vagy bugrisnak, falu bikájának, vagy egyszerűen csak tahónak, mondanom se kell hát, hogy nem volt se jólelkű, se értelmes. Aznap, hogy asztalhoz ültünk, a szófukar Rosarióból szinte ömlött a szó.

- Üdvözöltet a Clorindo - mondta Rosettának -, és azt üzeni, hogy ha majd odahaza leszel, Rómában, felkeres.

- Én meg azt üzenem neki - szólt nyersen a lányom, anélkül, hogy felnézett volna -, hogy ne jöjjön, semmi kedvem látni őt.

Ekkor jöttem rá, hogy Rosetta közömbössége csinált közömbösség, igenis számított neki valamit Clorindo, és tán még mindig számít is, és meglehet, furcsán hangzik, de még a közömbösségénél is jobban bosszantott, hogy bánkódik az után a semmirekellő után.

- Na fene. Mi ütött hozzád? Már nem tetszik neked Clorindo? - kérdezte Rosettát a fiú.

Ingerelt, hogy ilyen tiszteletlenül, ilyen udvariatlanul beszél a lányommal, akár valami lotyóval, akinek nincs joga se tiltakozni, se megsértődni; és az ingerültségemet még csak fokozta Rosetta válasza:

- Clorindónak nem lett volna szabad megtennie velem azt, amit tett. Soha nem említette, hogy nős. Csak tegnap, mikor szakítottunk. Amíg úgy látta jónak, hogy eltitkolja, eltitkolta; mikor meg jobbnak látta megmondani, megmondta.

Nekem az lett a sorsom, hogy soha többé ne érthessem meg se Rosettát, se a dolgait; megint egyszer elképedtem, méghozzá fájóan: szóval, csak az utolsó pillanatban hallott az asszonyról meg a gyerekekről, és olyan hangon beszélt az egészről, mint holmi csipcsup bosszúságról, akár a lotyó, akiben a büszkeségnek, az emberi méltóságnak a nyoma sincs, és tudja, hogy semmibe se veszi a férfi, akit szeret. Elakadt a lélegzetem; Rosario meg közben így folytatta gúnyosan:

- De hát miért mondott volna el neked mindent? Végtére is nem akartatok ti összeházasodni. Vagy igen?

Rosetta a tányérja fölé hajolt, és nem felelt neki. Az a boszorka Concetta csattant fel:

- Régimódi dolgok ezek; mindenki tudja, hogy a háború megváltoztatta a világot, a fiatalember udvarol, de nem mondja meg, hogy nős, a lány meg szerelmeskedik, de nem kéri, hogy vegyék is feleségül. Régimódi dolgok ezek, a világ megváltozott, mit számít az, hogy nős-e valaki vagy legényember, vannak-e gyerekei, van-e asszonya vagy nincs. Régimódi dolgok. Az a fontos, hogy szeressék egymást, és Clorindo igazán szerette Rosettát, csak rá kell nézni, milyen szépen felöltöztette: azelőtt úgy járt, mint valami cigánylány, most meg ha ránéz az ember, akár valami igazi úrinő, olyan.

Ezekkel a szavakkal Concetta, aki mindig is készen állt a bűnösök védelmére, hisz jómaga is bűnözött, voltaképpen az igazat mondta: a háború valóban mindent és mindenkit megváltoztatott, itt volt rá a szemem előtt a bizonyíték, a saját lányom, aki születése pillanatától fogva jóságos, tiszta angyal volt, most meg egy nemtörődöm, szórakozott kurva. Én ezt magamban tudtam, meg igaznak is fogadtam el; mégis hasogatta a szívemet az, amit láttam, meg hallottam, rátámadtam hát Concettára:

- Egy frászt változott meg minden. De ti, te meg a fiaid, meg az a gazember Clorindo, meg azok a gyilkos marokkóiak, ti minden vártátok ezt a háborút, hogy kiélhessétek magatokat, és hogy olyan dolgokat művelhessetek, amilyeneket más időkben nem mertetek volna megtenni. Egy frászt változott meg minden, és én mondom neked, hogy ennek a cirkusznak most már egyhamar vége, és egy szép napon helyreáll a rend, és akkor majd a magadfajta ember, a fiaid, meg a Clorindo-félék olyan pácba kerültök, hogy csak na és rájöttök, hogy van még ezen a világon erkölcs is meg vallás, meg törvény és hogy a tisztességes ember még mindig többet ér az alja népnél.

Szavaimra éppen az az ütődött Vincenzo bólintott rá, aki a ház tulajdonosától a rengeteg holmit elemelte.

- Arany szavak - mondta.

- Mit kell mindjárt úgy heveskedni? - rántott egyet a vállán Concetta. - Élni és élni hagyni, élni hagyni és élni.

Rosario meg éppenséggel nevetésbe fakadt:

- Te háború előtti asszony vagy, Cesira, a fivérem meg én, Rosetta és az anyám, na meg Clorindo, azok háború utániak - mondta. - Nézzél meg, például, engemet: befuvaroztam Nápolyba egy tétel amerikai konzervet, meg egy tétel amerikai pulóvert, és mindjárt el is adtam az egészet, utána meg olyan árut vásároltam, ami itt, nálunk, Ciociariában kelendő, és látod?... ez az eredmény - és már húzott is elő a zsebéből egy bankjegyköteget, és meglibegtette az orrom előtt. - Egyetlen nap alatt többet kerestem, mint apám az utolsó öt évben. Hidd meg, vége annak az időnek, mikor még öreganyánk öreganyja taposott a rokkán. Mit hepciáskodsz hát úgy Rosetta miatt? A lányod nagyon is jól megérezte, hogy más szelek fújnak ma, mint a háború előtt, alkalmazkodik hát, megtanult élni. Lehet, hogy te sose szeretted a szerelmet, és arra tanítottak, hogy pap áldása nélkül a szerelem nem szerelem, és hogy nem is lehet az. Rosetta viszont tudja, hogy pappal vagy nélküle, a szerelem mindig szerelem. Igaz-e, Rosetta? Mondd csak meg szépen anyádnak.

Én egyik ámulatból a másikba estem; Rosetta viszont csak ült, csendesen és nyájasan, mint aki szinte kedvét leli Rosario szavaiban; és a fiú így folytatta:

- Nemrég például benn jártunk Nápolyban, Rosetta, Clorindo, a fivérem meg én, igazi barátok, akik nem ismerik egymás között a féltékenységet, meg a körülményeskedést. És ha ott volt is közöttünk Rosetta, aki mind a hármónknak tetszett, mégis a régi barátok maradtunk. És pompásan mulattunk négyesben, igaz, Rosetta?

Az egész testem reszketett, mint a nyárfalevél, mert ebből megértettem, hogy a lányom nemcsak a Clorindo szeretője volt, hanem az egész banda vele szórakozott; és tán nem is csak Clorindónak feküdt le, mert hogy ezt megtette, azt tudtam, hanem ezek szerint Rosariónak, de esetleg a másik Concetta-kölyöknek is, sőt talán még valami nápolyi vagánnyal is összeállt, egy olyanfélével, aki a nőkből él, és úgy cserélgeti a haverjaival a szeretőit, mint a vásári portékát: szerencsétlen pária lett a lányomból, akivel azt teszik a férfiak, amit akarnak, mert abban a pillanatban, amikor megerőszakolták, megtört az akaratereje, és valami eddig ismeretlen vágy kerítette hatalmába a testét, és égette, mint a tűz, és azután epekedett, hogy minden férfi, akibe csak belebotlik, úgy bánjon vele, mint a marokkóiak. Közben befejeztük a vacsorát. Rosario felállt, és engedett egyet a nadrágszíján.

- Úgy ni - mondta. - Most pedig kerülök egyet a kocsin. Jössz, Rosetta?

Láttam, hogy rábólint, majd ráteszi a szalvétáját az asztalra, és készül felállni, arcán ugyanaz a sóvár, élveteg vágyakozás, amit a gyertya fényénél láttam rajta akkor, amikor először szökött meg Clorindóval.

- Nem mész sehova - mondtam valami ismeretlen ösztönöm sugallatára. - Meg se mozdulsz. Maradsz.

Egy pillanatnyi csend után Rosario rám nézett. Valami elképedésfélét erőltetett az arcára, mint aki azt mondja, hogy „nicsak, tótágast áll a világ”; aztán Rosettához fordult, és ráparancsolt:

- Mozgás, szedelőzködj.

- Rosetta, maradjál - szóltam erre, de már nem utasítóan, hanem kérlelő hangon.

- Nemsokára jövök vissza, édesanya - felelte, és már állt is; aztán anélkül, hogy felém fordult volna, a magabiztosan távozó Rosario után szaladt, belekarolt és eltűntek a narancsfák között.

Ugrott hát Rosario egyetlen szavára, akárcsak azelőtt a Clorindóéra, és most a fiú vitte valamelyik rétre szeretkezni, én meg tehetetlenül néztem.

- Egy anya persze megtilthat a lányának mindent, amit akar - kiáltott fel Concetta -, mi az hogy megtilthat. De a lány is elmehet azzal a férfival, amelyik tetszik neki, mi az hogy elmehet. És egy anya sose egyezik azzal a férfival, aki a lányának tetszik, de hiába, a fiatalságnak is megvan a maga joga, és minekünk, anyáknak ezt meg kell érteni, és meg kell bocsátani, megbocsátani és megérteni.

Nekem, mint a hervadt virágnak, lekókadt a fejem és hallgattam, a homlokomra világító acetilén lámpát körülrepdesték a pillék, és egyre-másra potyogtak le a földre, mert megperzselte őket a láng. Az én szerencsétlen Rosettám is ilyen pille, gondoltam: megperzselte a háború lángja, és meghalt, legalábbis az én számomra meg.

Azon az éjszakán igen későn jött haza Rosetta, nem is tudom, mikor. De elalvás előtt sokat gondoltam rá, meg a vele történtekre, és arra, hogy mi lett belőle; aztán furcsa módon, Michelénél kötöttek ki a gondolataim, és amíg csak nyitva tartottam a szememet, mindig ő járt az eszemben. Nem volt bátorságom meglátogatni Festáékat és megmondani nekik, hogy mennyire fájlalom a gyermekük halálát, és hogy úgy elsirattam, mintha a saját méhem magzata lett volna. De ha nem is látogattam meg őket, Michele kegyetlen és keserű végzete a szívem közepébe szúrt tüske maradt. Eszembe jutott, amit Concetta mondott, hogy a háború az háború, meg az, hogy a háború mindig a legderekabbak közül szedi az áldozatait, mert a legderekabbak a legbátrabbak, ők viselik leginkább a szívükön a mások sorsát, ők a legbecsületesebbek és ezért részint leöldösik őket, mint azt a szerencsétlen Michelét, részint meg örök életükre megnyomorítják, mint az én Rosettámat. A gyáva, hitetlen, istentelen, jellemtelen söpredék pedig, aki mást se csinált, csak rabolt meg gyilkolt, csak saját magát, a saját érdekeit nézte, megússza ép bőrrel, és boldogul és még arcátlanabbul galádkodik, mint azelőtt. És megfordult a fejemben az is, hogy ha Michele életben maradt volna, kaptam volna tőle tán valami okos tanácsot, és nem mentem volna el a falumba Fondiból, és akkor nem hozott volna össze a sors a marokkóiakkal, és Rosetta még ma is az a jóságos, tiszta angyal lenne, mint régen. És sokszor elmondtam magamnak, hogy Michele halála igazi csapás volt nekünk, mert apánk helyett apánk volt, férjünk helyett férjünk, fivérünk helyett fivérünk, gyerekünk helyett gyerekünk, és bár jóságos lélek volt, akár valami szent, amikor kellett, az olyan szemétemberekkel szemben, mint ez a Rosario vagy ez a Clorindo, könyörtelenül kemény is tudott lenni. És valamiféle erő lakozott benne, ami énbelőlem hiányzott, mert nemcsak a szíve volt a helyén, hanem az esze is és rengeteg mindent tudott, és a magasból szemlélte az életet, nem olyan szűklátókörűén, mint én, aki írni-olvasni is alig tudó, nyomorult asszony vagyok és eddig csupán a boltomnak éltem, a lakásból az üzletbe, meg vissza, ez volt nekem minden, mit tudtam én, mi történik közben a nagyvilágban.

Hirtelenében olyan elkeseredés, csaknem azt mondhatnám, téboly szállt meg, hogy el nem mondhatom; egyszer csak azt mondtam magamban, hogy én ilyen világban, ahol a tisztességes ember meg a becsületes asszony nem számít, és a csibészek szabadon garázdálkodhatnak, nem akarok élni; úgy gondoltam, hogy a tönkre nyomorított Rosettámnak az oldalán már semmi értelme az életemnek, és százszor is visszatérhetek Rómába, a lakásunkba, az üzletbe, én már sose leszek az, aki voltam, és nekem az élet már soha többé semmi szépet nem hozhat. Legjobb, ha meghalok, futott át hirtelen az agyamon, és már ugrottam is le az ágyamról és a türelmetlenségtől reszkető kézzel gyertyát gyújtottam, és elindultam a pajta végébe, ahol egy szögön kötél lógott, amire a mosott fehérneműt szokta felteregetni Concetta. Egy szalmafonatú szék állt abban a sarokban; felálltam rá, és fogtam a kötelet, hogy ráerősítsem egy szögre vagy átdobjam az egyik tetőgerendán, és úgy hurkoljam a nyakam köré, aztán ki akartam rúgni magam alól a széket, és akkor ott lógtam volna a levegőben, és vége lett volna számomra ennek az egész istenverte világnak. De éppen amikor a kötéllel a kezemben a mennyezetet kémleltem, hogy hol találok rajta megfelelő alkalmatosságot a zsinórnak, hallom, hogy mögöttem halkan nyílik az ajtó. Megfordultam. Hát nem Michele áll a küszöbön? Éppen olyan volt, mint mikor utoljára láttam, amikor vitték el a nácik; és még az is feltűnt rajta, hogy akárcsak azon a napon, az egyik nadrágszára most is a cipője sarkán alul ért, a másik meg alig a bokájáig. Mint mindig, most is szemüveget viselt, és hogy jobban lásson, lehajtotta a fejét, és szokott mozdulatával a szemüvege fölött nézett rám. És amikor meglátta, hogy kötéllel a kezemben ott állok a széken, gyorsan intett, mint aki azt mondja, hogy „ne tedd, ne, ne, ne tedd”. „Miért?” - kérdeztem tőle. Mire kinyitotta a száját, és mondott valamit, amit azonban nem értettem; és beszélt tovább is, de hiába erőltettem magamat, nem hallottam a hangját; az egész jelenet úgy hatott rám, mintha Michele egy ablak túlsó oldalán állna, és onnan beszélne hozzám, és a szájmozgását látom ugyan az üvegen át, de ha megfeszülök, akkor se értem egyetlen szavát se. „Beszélj hangosabban, nem értelek” - kiáltottam rá; és ebben a pillanatban felébredtem, csak úgy csurgott rólam a verejték. Akkor jöttem rá, hogy álom volt az egész: az öngyilkossági kísérletem, Michele megjelenése, és a szavai is, amiket nem hallottam. De azért szívfacsaró áhítozással gondoltam arra, hogy mégiscsak jó lenne tudni, mit mondott; és egy kis időre vissza is bújtam a takaró alá, és töprengtem, mit mondhatott; biztosan arról beszélt, gondoltam, hogy bármi adódik is, élni érdemes, az élet mindig, de mindig jobb a halálnál, ezért nem szabad végezni magammal. Egész biztosan elmagyarázta nekem néhány szóval az élet értelmét, amit mi élők nem érünk fel ésszel, de ami a holtak előtt a napnál is világosabb; balsorsom azonban úgy akarta, hogy ne érthessem a szavait, pedig az az én álmom valóságos csoda volt; és tudott dolog, hogy a csodák éppen azért csodák, mert bennük minden, még a leghihetetlenebb és a legfurcsább is megeshet. A csoda hát megtörtént, de csak félig: Michele megjelent nekem és megakadályozta az öngyilkosságomat, ez így igaz, de - és ez biztosan az én hibámból történt, hisz méltatlan voltam rá - azt már nem értettem meg, miért nem szabad véget vetni az életemnek. Élnem kellett hát tovább; de mint azelőtt, mint soha, most se tudtam, miért jobb az élet a halálnál.

 

Tizenegyedik fejezet

 

Így jött el a Rómába való visszatérésünk nagy napja, de mennyire más volt, mint amilyennek én a felszabadulásunkról szőtt álmaimban elképzeltem magamnak az alatt a kilenc hónap alatt, amit Sant' Eufemián töltöttünk. Úgy álmodtam, hogy csupa kacagás lesz, ott ülünk egy katonai kocsiban azok mellett a jól megtermett szőke angolok vagy amerikaiak mellett, és a kedves, vidám fickók velünk együtt örülnek az életnek; és az oldalamnál az én angyali nyájasságú derűs Rosettám; sőt még Michelét is odaképzeltem magunk mellé, mint aki ez egyszer ugyancsak szívből örül. És lelki szemeim előtt már feltűnt a láthatár szélén a Szent Péter székesegyház kupolája is, mert az egész városból ezt látja meg először mindenki, aki feléje közelít; és a lelkemben csak úgy buzgott a reménykedés; és a fejemben ezernyi terv keringett Rosettáról meg a házasságáról, meg a boltról, meg a lakásról. Elmondhatom, hogy az alatt a kilenc hónap alatt én a legapróbb részletekig elterveztem ezt a visszatérést, sőt, gondom volt még a részletek részleteire is. És elképzeltem magamban a megérkezésünket is, Giovannit, amint kedvesen mosolyogva, szája sarkában a kialudt szivarjával fogad bennünket, és a körénk sereglett szomszédokat, akiket egytől egyig végigölelgetünk, miközben nevetve hajtogatjuk, hogy „hát igen, sikerült, és majd mindent részletesen elmesélünk nektek”. Így gondoltam el magamnak mindezt, de még ezernyi mást is; emlékszem, nemegyszer azon kaptam magamat, hogy ezekre a gondolataimra már jó előre örömmel elmosolyodok; arra még csak gondolni se gondoltam, de egyetlen pillanatra se, hogy mindez nem szóról szóra így is történik. Bizony, azt számításon kívül hagytam, hogy a háború az háború, hogy Concetta szavaival éljek; azaz, hogy a háború még a befejezte után is hat ránk, létezik és belénk-belénk marhat, akár a döglődő fenevad, ami, bár a végét járja, de azért még mindig odavághat egyet a mancsával. És, éppen amikor az utolsókat rúgta, valóban belénk is mart a háború; Rosetta tönkrement; és Michelét elpusztították a nácik; és nekünk kettőnknek azzal a galád Rosarióval kellett felautóznunk Rómába; én meg, ahelyett hogy az eltervelt boldogságomban fürödtem volna, kimondhatatlanul szomorú voltam, csalódott és levert.

Így virradt ránk az a júniusi reggel. Forrón és vakítón tüzelt a nyári nap a száraz, poros föld felett. Rosetta meg én az utolsó ruhadarabjainkat öltöttük fel a pajtában, mert Rosario már várt bennünket a kocsival kinn az országúton. Rosetta valahol, isten tudja, hol töltötte az éjszakát, és én tudtam ezt, mert láttam visszasurranni a pajtába, és most is ugyanazt a tehetetlenséget éreztem magamban, amelyről már beszéltem: a szívem csordultig volt mondanivalóval, de a szám képtelen volt szavakba önteni az érzéseimet. De végül, miközben Rosetta a mosdótál előtt hajlongott az egyik sarokban, és a lábát mosta, nagy nehezen mégis kinyögtem ezt a kérdést:

- Megmondanád, hol voltál az éjjel?

Azt vártam, hogy most is a szokott csend vagy valami kurta válasz következik; de ki tudja, miért, nem ez történt. Megtörülközött, majd világosan és félreérthetetlenül, ezzel fordult felém:

- Rosarióval szeretkeztem. És a jövőben felesleges is megkérdezned, mit csinálok, hova megyek, és kivel, mert most már tudod: szeretkezem, ahol és akivel csak lehet. És vedd tudomásul: szeretek szeretkezni, és nem bánom, de nem is akarom türtőztetni magam.

- De lányom - kiáltottam fel -, ezzel a Rosarióval? Ismered te voltaképpen ezt az embert?

- Ő vagy más, egyre megy - felelte. - Megmondtam: azért szeretkezem, mert ez az egyetlen dolog, amit szeretek, amiben kedvemet lelem. És ezután ez már mindig így is lesz, ne kérdezz hát tőlem semmit, mert úgyse felelhetek neked mást, csak mindig ugyanezt.

Soha még ilyen nyíltan nem beszélt, sőt az első alkalom volt, hogy egyáltalán szóba állt velem; és rájöttem, hogy amíg ez az őrülete el nem múlik, csak azt tehetem, amit mondott: nem faggatom, hallgatok. És így is cselekedtem; az ágy egyik oldalán én. a másikon ő - így fejeztük be az öltözködést.

Hogy kiléptünk a pajtából, az asztal mellett találtuk Concettát meg Rosariót, aki éppen hagymasalátát evett kenyérrel. Az asszony már jött is elénk, és megint belefogott hadarni a maga kusza, lobogó módján, ami már megismerkedésünk első pillanatától fogva idegesített, képzelhetik hát, hogyan hatott rám most.

- Elmentek hát - kezdte -, vissza Rómába. Ó, ti boldogok, ti dédelgetettjei a sorsnak, ti csak fogjátok magatokat, és mentek, mi szegény vidékiek meg maradunk, itt, ebben a pusztaságban, ahol semmi nincs, és mindenki éhezik, és minden ház csupa rom, és minden ember anyaszült meztelen, akár a cigányok. Ó, ti boldogok, ti, akik mentek úri hölgynek Rómába, ahol minden roskadozik a bőségtől, mert amit mifelénk három napra teremtettek csak meg az angolok, azt ott az egész évben megteszik. De azért én örülök, mert szeretlek titeket, és az mindig öröm, ha a szeretteinknek jól megy a soruk és jól élnek.

Hogy elvágjam a szóáradatot, így szóltam közbe:

- Bizony, mi boldog emberek vagyunk. Ami igaz, igaz, a mi életünk jóra fordult. Főleg, mert olyan családdal akadtunk össze, mint a tiétek.

Nem érezte ki szavaimból a gúnyt, és így folytatta:

- Hogy mink csupa-lélek család vagyunk, ez szent igaz. Élhettétek is a világotokat itt, miközöttünk, hisz úgy bántunk veletek, mintha a testvéreink vagy a saját gyerekeink lettetek volna, ehettetek, ihattatok, alhattatok, amennyi csak belétek fért. Ilyen családra bizony nem minden bokorban akadtok.

„Szerencsére” tettem volna hozzá szívem szerint, de inkább hallgattam, mert nagy volt már a mehetnékem, pedig azzal az undorító Rosarióval kellett útra kelnem, de nem bántam, csak már magam mögött tudjam ezt a narancsfák sűrűjébe zárt lapályt, ami úgy hatott rám, mint valami börtön. Attól az ütődött Vincenzótól is búcsút vettünk.

- Hát már mentek? - bambáskodott. - Hisz mintha csak tegnap jöttetek volna. Miért nem maradtok legalább Nagyboldogasszony napig?

Concetta megölelgetett bennünket, és nagy, cuppanós csókokat nyomott mind a két orcánkra, de akár a szavai, a csókjai is csak bosszantották, sőt szinte megalázták az embert. Végre aztán nekivágtunk az ösvénynek és magunk mögött hagytuk mindörökre azt az átkozott rózsaszínű házat. A kocsi kinn állt az országúton. Felszálltunk, Rosetta odaült Rosario mellé, én meg őmelléje.

A fiú begyújtotta a motort, de mielőtt elindult volna, még rikkantott egyet, hogy „indulás Róma felé”; és az autó már szaladt is gyorsan a makadám úton a beton iránt. Jól benne jártunk már a délelőttben, csak úgy villogott a száraz, júniusi nap, csak úgy árasztotta maga körül a vidámságot, a fiatalságot; fehér por lepte az utat meg a körülötte levő sövényeket és amikor lelassított a kocsi, oda-odahallatszott hozzánk a tücskök vékonyka, szapora ciripelése, amint az út menti néhány fa lombja közül belelopták a nótájukat a levegőbe. Amint meghallottam ezt a ciripelést, és megláttam az út meg a sövények hófehér porszőnyegét, a pacsirtákat, amint le-lecsaptak az öszvérgombócokra, és aztán megint a csillogó égre lódultak, eleredt a könnyem. Igen, ez volt az a vidék, az én drága vidékem, amelyik engem felnevelt, és ahol nagyra nőttem, és amelyikhez az ínség meg a háború szorultságában úgy fordultam, mint valami ezerráncú édesanyához, aki már rengeteg mindent megélt, mégis anya maradt, aki mindent tud, és mindent megbocsát. És mégis elárult engemet ez a vidék; félresikerült az életem; és én már nem az egykori parasztlány voltam, de a vidék mit sem változott, a felette ragyogó nap az én megfagyott szívemen kívül mindent átmelengetett, és a tücskök ciripelése, amit az életnek örvendő fiatal oly szívesen hallgat, most még az is szinte bosszantott, mert kiábrándultam mindenből, és a száraz, meleg porszag, ami a kielégítetlen, szűz érzékeket úgy megrészegíti, engem fojtogatott, mintha csak valaki befogta volna az orromat, meg a számat. Elárult hát a vidék és most reményvesztetten, többet mondok: kétségbeesetten indultam vissza Rómába. Csendben sírdogáltam, és ittam a szememből szivárgó keserű könnyeimet és közben elforditottam a fejemet az út felé, nehogy Rosario és Rosetta meglásson rajtam valamit. De Rosetta mégiscsak észrevette, mi van velem, és hirtelen rám kérdezett, hogy „miért sírsz, édesanya?” Nyájasan, szelíden szólott, már-már abban reménykedtem, hogy csodát tett az ég, és az én lányom újból az, aki volt. Már éppen a számon volt a válasz, de mikor feléjük fordultam, megláttam hogy a lányom keze Rosario combján nyugszik, fent, egészen a lágyékánál; és akkor egyszeribe felvillant bennem, milyen mély csendben voltak ezek ketten a megelőző percekben, és még csak meg se moccantak; a csendességük meg a mozdulatlanságuk az éldelgésük csendessége, az éldelgésük mozdulatlansága volt hát, döbbentem rá, és mindezt az orrom előtt csinálták; és Rosetta szavából nem az ártatlanság, hanem annak a szeretkezésnek a nyájassága szólt, amit arcpirító szégyentelenséggel folytattak, miközben a fiú vezette a kocsit, és mindezt fényes napvilágnál, akár az állatok, amelyek bármikor és bárhol párzanak.

- Éget a szégyen, azért sírok - feleltem a kérdésére.

A szavaimra mintha vissza akarta volna húzni a kezét, de az az undorító Rosario megragadta a keze fejét, és visszatette a combjára. Úgy láttam, Rosetta egy pillanatra vonakodik, de amikor a fiú elengedte, és Rosetta továbbra is csak ott tenyerelt, ahol eddig, megint csak rá kellett jönnöm, hogy a vére erősebben hajtja, mint ahogyan az én szégyenkezésem tartja, sőt még a saját szégyenkezését is sutba vágta, ha egyáltalán ismerte még ezt az érzést.

Közben már bekanyarodtunk a Via Appia hatalmas platánjai közé, aminek sűrű nyári lombja összefonódott a fejünk felett. Mintha csak valami zöld fasoron haladtunk volna; a levelek közt át-átlövellő napsugár megannyi vakító foltot dobott elénk és mintha a szürkéllő aszfalt tündöklő, lüktető valamivé, egy hús-vér állat hátává változott volna. Én változatlanul az út felé fordítottam a fejemet, hogy ne kelljen végignéznem, mit művel az a kettő ott mellettem; és hogy elhessegessem magamtól szomorú gondolataimat, a tájat kezdtem figyelni. Ahhoz a vidékhez értünk, amit, mert a németek felrobbantották a gátakat, köröskörül víz árasztott el és a kéklő szélfodrozta víztükörben itt is, ott is fakoronák az egykor gondosan művelt földeken, a tanyák helyén pedig romok, romok, romok mindenütt. Később San Biagio mellett haladtunk el a tengerparton. Friss szél dobálózott játékosan a csendes víz milliónyi hullámjával, és minden hullámon vakító fényszemecske villogott, mintha csak vissza akarták volna mosolyogni a napnak azt a fényt, amit éppen őtőle kaptak. Aztán Terracina következett; és a látványa még jobban levert, mint Fondié, maga volt a pusztulás, minden házfala csupa gépfegyvergolyó ütötte lyuk, az egyikből kisebb, a másikból nagyobb darabot mart ki a háború himlője, ablakaik, akár a vak szeme, feketék, vagy ha a ház homlokzata épen maradt, akkor kéklett, és ez még a feketeségnél is jobban elijesztette az embert, és poros romhalmaz romhalmaz hátán, meg poshadt vízzel teli kráterek mindenütt. Senki nem volt a városban, legalábbis senkit nem láttam, se a főtéren, ahol a kút kőkelyhét dugig töltötte a törmelék, se a hosszú, egyenes, romokkal szegélyezett utcákon, amelyek a tengerhez vittek. Gondolom, Terracinában is ugyanaz történt, ami Fondiban: az első napon zsibvásár, óriási tömeg, katonák, parasztok, evakuáltak, osztották az élelmet meg a ruhaneműt, öröm és zsibongás mindenütt, egyszóval: élet; aztán a sereg ment tovább Róma felé és egyszeriben az élet is eltávozott és nem maradt más, csak romok, romok, csend, pusztaság. Terracina után eszeveszett rohanásba fogtunk megint, a Cisternába vezető főúton, balra az öntözőművek zöldellő, sűrű csatornahálózata, jobbra meg az itt-ott víz borította széles lapály, ami egészen a látóhatárt szegélyező kék hegyek lábáig ért. Az országút menti árokban minduntalan felbukkant előttünk egy-egy katonai autóroncs, kerekei az égnek álltak és az egész alkotmányt szinte a felismerhetetlenségig belepte a rozsda, mintha isten tudja, hány esztendeje befejeződött volna már a háború; a gabonaföldeken itt-ott páncélkocsik vékony ágyúcsöve meredt mozdulatlanul az égre, és ha az ember közelebb ért, láthatta, hogy a kalászok közt veszteglő kocsi is mozdulatlan, akár valami elejtett fenevad. Rosario most nagy sebességgel hajtott, de a kormányt csak fél kézzel fogta, a jobbja a lányom ölében volt, úgy szorongatta Rosetta kezét. Nem bírtam elviselni a látványt, ami még csak jobban bebizonyította, mennyire megváltozott a gyerekem; és ekkor, hogyan, miként, magam se tudom, hirtelen eszembe jutott, hogy Rosetta igen jól énekel és szép, zengő a hangja, és hogy amikor otthon a ház körül foglalatoskodott, akkor rendszerint dalolással mulattatta magát, én meg a szomszéd szobából nemegyszer elbűvölten hallgattam, mennyi nyugalom, mennyi életöröm árad a hangjából, és soha nem fáradt bele a dalolásba, nem zavarodott bele a nótába, amiben benne volt az ő egész régi énje, az, ami ma már nem létezett. Ilyen dolgok jártak a fejemben Terracina és Cisterna között, s az ösztönöm azt súgta, hogy ha csak egy pillanatra is, de az énekszava tán visszaidézi majd bennem a régi Rosettát.

- Miért nem énekelsz valamit? - fordultam hozzá. - Olyan jól daloltál valaha... Énekelj valami szépet, különben még elalszunk ennél az egyforma napfénynél, meg ezen a nyílegyenes úton.

- Mit szeretnél hallani? - kérdezte.

És akkor én megneveztem egy dalt, ami pár évvel azelőtt volt divatban, és ő tüstént rá is zendített, jól kieresztette a hangját, de mozdulni nem mozdult, és csak szorongatta tovább is Rosario kezét az ölében. Rögtön hallottam, hogy ez már nem az ő régi hangja; nem olyan tiszta, nem olyan szívhez szóló, mint valamikor, sőt, itt-ott hamis is, és valószínűleg ő maga is megérezte mindezt, mert hirtelen abbahagyta az éneklést, és így szólt:

- Nem megy ez már nekem, édesanya, meg kedvem sincs hozzá.

Persze hogy nincs, feleltem volna neki a legszívesebben, már énekelni se tudsz, mert az a kéz ott van az öledben, és mert már nem azok a régi érzések feszegetik a kebledet, amiket úgy szólaltattál meg, akár a pacsirta. Ezért nincs kedved énekelni. De nem volt bátorságom a szemébe mondani az igazat.

- Hát ha éppen annyira akarod, majd éneklek én - szólalt meg Rosario, és már bele is fogott a maga rekedtes hangján valami ocsmány, trágár dalba. Én meg kétszeresen kínlódtam: részint azért, mert kiderült, hogy Rosetta már a hangját is elvesztette, szóval még ebben a tekintetben is megváltozott, részint meg Rosario kornyikálása bántotta a fülemet. Közben a kocsi száguldott és kisvártatva már be is értünk Cisternába.

Akárcsak Terracina, Cisterna is maga volt a pusztulás. Főleg a téren álló kút maradt meg az emlékezetemben. Átlyuggatott, romos házak vették körül: kőkelyhét törmelék tömte tele, a kehely közepén levő talapzaton lefejezett szobor állt, a feje helyén fekete vaskampó, és karja is csak egy volt, de a kézfej erről az egyről is hiányzott. És éppen, mert nem volt se keze, se feje, élő embernek látszott. Egy lélek se volt az utcán, a nép vagy a hegyekben volt még vagy a romok alatt kuksolt. Cisterna után az út ritkás paratölgy erdőbe fordult, sehol egyetlen ház, egyetlen teremtett lélek, ameddig a szem a föld zöldje felett ellátott, mindenütt csak görbe, pirosló fatörzsek, amikről mintha lehántották volna a kérget. Az időjárás is elromlott: kis, szürke felhő-legyező tűnt fel a tenger felett, aztán egyre nyílt, terebélyesedett, míg csak hatalmassá nem terült szét az égen, hegyes vége a tengerre bökött, sűrű, szürke felhőszárnyai pedig belepték az egész széles mennyboltot.

A nap eltűnt és a vidék, azokkal a görbe és pirosló paratölgyekkel együtt, amik szinte szenvedtek a görbeségük meg a pirosságuk miatt, elszíntelenedett, jobban mondva halott-szürkére váltott. Nyomasztó magány honolt a tájon; és bár búgott a motor, az ember mégis mély csendességet érzett maga körül, sehol egyetlen madárfütty, egyetlen ciripelés. Rosetta bóbiskolt, Rosario meg fogta a volánt és cigarettázott; én pedig hol a kilométerköveket lestem, hol meg visszapillantgattam a paratölgyek közé, de nem láttam senkit és semmit. Aztán az egyik kanyarban, amikor éppen a paratölgyeket néztem, akkorát lódultam előre, hogy majd kivertem a homlokommal a szélvédő üveget. Ahogy visszahuppantam a helyemre, láttam, hogy az utat, egész széltében, kidőlt távíróoszlop zárja el; ugyanakkor láttam azt is, hogy három férfi rohan ki a tölgyek mögül, és integet, hogy álljunk meg.

- Mi az? - kérdezte a szemét nyitogató Rosetta, de választ nem kapott, mert én azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Rosario meg közben már leszállt, és határozott léptekkel elindult a három férfi felé. Minden vonásukra emlékszem, és ezer ember között is felismerném őket: mint akkoriban mindenkinek, csupa rongy volt mindenük, egyikük, egy apró termetű, széles vállú, szőke emberke, barna bársonyruhát viselt; a másik, magas, középkorú, agársovány fickó volt, a feje hosszúkás, arca beesett, a szeme mélyen ülő, kócos haja pedig őszbe vegyülő; a harmadik afféle egytucatban-tizenhárom alak, széles képű, fekete hajú, barna bőrű fiatalember, aki nemigen ütött el Rosariótól. Észrevettem, hogy Rosario, mielőtt leszállt volna, egy mozdulatot tett: gyorsan kihúzott a zsebéből egy borítékot, és belökte a szerelékfal kis fiókjába. Tudtam rögtön, hogy pénz van benne, meg azt is, hogy az a három odalenn, tolvaj. Szinte egyetlen perc alatt játszódott le minden, és Rosettával meredt mozdulatlanságban, elhűlve figyeltük az eseményt a koszos, rovardögös, poros, esőfoltos szélvédő üveg mögül, amely még csak mélabúsabbá, még csak félelmesebbé tette a felhős ég alatt amúgy is tompaszürkén borongó tájat. A következőket láttuk az üvegen át: Rosario megy feléjük és bátran a szemük közé néz, az a három meg őfeléje lépdel fenyegetően. Rosariónak csak a hátát láttam, a szőkét viszont szembe, amint éppen mond valamit: piros ajka kissé eltorzult, mintha valami kiütés vagy pattanás lett volna a szája szélén. Szóval, a szőke beszélt és Rosario felelt neki; aztán megint a szőke beszélt, de amikor Rosario újból mondott neki erre valamit, akkor hirtelen galléron ragadta a fiút, közvetlenül a torkánál. Rosario ekkor rántott kettőt a vállán, egyet a jobbon, egyet a balon, ki is szabadította magát a szőke keze közül, és tisztán láttam, amint máris kap a hátsó zsebéhez. És már dörrent is az első lövés és rögtön rá még kettő, és én azt hittem, hogy Rosario az, aki lő. De megfordult és néhány furcsa, ingatag lépést tett, mint aki vissza akar jönni a kocsihoz, a feje lefittyedt, majd hirtelen térdre esett és néhány pillanatig négykézláb állt az úttesten, így, előrecsuklott fejjel, mintha gondolkozna valamin, aztán az oldalára dőlt. Azok hárman ügyet se vetettek rá, hanem jöttek a kocsi felé.

A szőke, aki egyre szorongatta a kezében a pisztolyt, felrántotta az ajtót, és belépett a vezetőfülkébe.

- Nyomás innen, le - kiáltott ránk lihegve, és közben lóbálta a revolverét, nem is annyira, hogy fenyegetőzzék, mint inkább tán azért, hogy leszállásra nógasson bennünket. Közben a másik kettő legörgette az útról a távíróoszlopot. Láttam, hogy itt nincs mit tennünk, és rászóltam Rosettára, hogy „gyerünk”; és már nyitottam is az ajtót. Ekkor a szőke, aki közben már bebújt a fülkébe, hirtelen kihajolt, az utat kémlelte, és láttam, amint a másik kettő integet neki és jelzi, hogy közeleg valami az úton. Mire a szőke káromkodott egy cifrát, leugrott, és szaladt a társai után; és szedték a lábukat lélekszakadva mind a hárman a paratölgyek iránt, hol az egyik, hol a másik fatörzs mögött bukkantak fel cikcakkos utakon, és egykettőre eltűntek a szemünk elől. Kis ideig senki és semmi se látszott a környéken, csupán a távíróoszlop az út jobboldalán, a közepén meg Rosario mozdulatlan teste.

- És most? - fordultam kérdően Rosettához, de alighogy kimondtam ezt a két szót, máris ott volt mellettünk egy kis nyitott katonai kocsi, benne két angol tiszt és egy közkatona a volánnál. Lelassítottak, mert a test elzárta az utat, de nem egészen, mert le, az árok széléig még volt annyi hely, hogy el lehetett mellette hajtani; a két tiszt oldalt fordult, megnézte magának a holttestet, meg végigmért minket is; aztán láttam, hogy az egyikük int a sofőrnek, mint aki azt mondja: „aki meghal, meghal, gyerünk tovább”; és a kocsi tüstént neki is indult, épp hogy elfért a Rosario teste mellett, aztán rákapcsolt és már el is tűnt nem messze, az egyik kanyarban. Akkor, magam se tudom, hogyan, eszembe jutott a pénz, amit Rosario a szerelékfalba dugott; kinyújtottam a kezemet, fogtam a borítékot, és betettem a keblembe. Rosetta látta, mit csinálok, sőt mintha egy szemrehányó pillantást is vetett volna rám. Egyszerre csak visító fékcsikorgás hallatszott, és egy teherautó állt meg hirtelen mellettünk.

Alacsony termetű, nagy fejű, kopasz, sápadt olasz ült benne, csak úgy szakadt az arcáról a verejték, a szeme dülledt és a pofaszakálla az orcája közepéig ért. Ijedt, bosszús, de nem rosszindulatú képe arról árulkodott, hogy ő most valami bátor tettet hajt végre, de ugyanakkor elátkozza magában a sorsát, ami akarata ellenére erre a bátorságra kényszeríti.

- Mi történt itt? - kérdezte sietősen, de a fülkéjét nem hagyta el, a keze pedig a sebességváltón nyugodott.

- Megállítottak bennünket és meggyilkolták azt a fiút, ott, aztán elszöktek. Rabolni akartak. Mi meg szerencsétlen evakuáltak vagyunk...

- Merre szöktek? - vágott a szavamba.

A paratölgyek felé mutattam; ijedt szemét arra fordította, majd ránk szólt:

- Gyorsan, az isten szerelmére, gyorsan, szálljatok fel, ha Rómába akartok jönni, de gyorsan, gyorsan, az isten szerelmére.

Tudtam, hogy ha egyetlen pillanatot is habozok, már el is indul, kapaszkodtam hát máris felfelé, és a kezénél fogva húztam magam után Rosettát. De akkor a férfi letörten ránk kiáltott:

- Húzzátok el az útból előbb azt a holttestet, húzzátok el, különben nem férek el az úton.

Magam is láttam, hogy jóval szélesebb a kocsija, mint az angol tisztek kis járműve volt, és valóban nem elég neki a hely a test meg az árokpart között.

- Gyorsan, az isten szerelmére - rimánkodott tovább azon a panaszos hangján; erre fogtam magamat, és odaszóltam Rosettának: - Gyere, segíts - és már mentem is Rosario teteme felé, ami oldalvást hevert, egyik karja a feje felett, mintha bele akarna kapaszkodni valamibe, amit már nem volt ideje megragadni. Lehajoltam és megfogtam a jobb lábát, Rosetta is lehajolt és megfogta a balt; és így, nagy nehezen, mert ugyancsak jó pár kilót nyomhatott, vonszolni kezdtük az út jobboldalára, az árokpart felé a tetemet, a válla meg a teste csúszott a földön, a karja széttárva, élettelenül súrolta az aszfaltot. Rosetta engedte el először a lábát, és rögtön rá én is; de aztán egy ösztönös mozdulattal gyorsan fölébe hajoltam, szinte félve, hátha még él: pedig a pénzesborítékja ott volt a ruhámban, és nagyon szerettem volna megtartani, mert a mi körülményeink között bizony jól jött; biztos akartam hát lenni benne, hogy halott. Valóban az volt, látszott a tágra nyílt, csillogó szeméről, ami mozdulatlanul meredt a semmibe. Bevallom: érdekhajhászóan és hitvány módon viselkedtem az akkori szorultságomban, ugyanúgy, ahogyan Concetta viselkedett volna, aki szerint „a háború háború”. Elvittem a halott pénzét; féltem, hogy él, mert akkor, ugye, baj lehetett volna a pénzzel; de amikor láttam, hogy valóban elszállt már belőle a lélek, valamilyen kegyes tettel, ami nem kerül semmibe, helyre akartam billenteni a lelkiismeretem mérlegét, mert nagyon nyomta az a csúnya félelmem; miközben a teherautós sürgetett, hogy „nyugodjál meg, halott, nem tudsz vele mit kezdeni”, gyorsan fölébe hajoltam és két ujjammal keresztet vetettem a mellére, oda, ahol a fekete kabátján egy széles, sötét folt éktelenkedett. Ahogy a kabátszövethez hozzáértem, éreztem, hogy nedves; és miközben Rosettával együtt szaladtam vissza a kocsihoz, lopva rápillantottam az ujjaimra, amikkel a keresztet vetettem, és még alig megalvadt vért láttam a hegyükön. A vér láttán sötét lelkifurdalás vett rajtam erőt, szinte borzadtam saját magamtól, mert ilyen képmutató módon keresztet vetettem annak az embernek a testére, akit néhány perccel előbb kiraboltam; és reméltem, hogy Rosetta semmit se vesz észre az egészből. De amikor beletöröltem az ujjaimat a szoknyámba, láttam, hogy néz és hogy meg is látott rajtam mindent. Közben mind a ketten felültünk a férfi mellé. A kocsi elindult.

A férfi rágörnyedt a kormánykerékre, belekapaszkodott mind a két kezével, szeme kidülledt a sápadt arcából, zihált és csak úgy áradt belőle a rettegés; az én gondolataim mind ez ideig a pénz körül forogtak, ami ott lapult a kebelemben; Rosetta meg maga elé bámult, közönyös arcán egyetlen rezzenés se látszott, keresve se lehetett felfedezni rajta semmiféle érzelem jelét. Arra gondoltam, hogy más-más okból ugyan, de hármónk közül senki nem érzett egy szemernyi könyörületet se Rosario iránt, pedig úgy pusztult el, mint valami kóbor kutya és úgy is maradt ott az országúton: a megrémült férfi még csak le se szállt megnézni, hogy él-e, hal-e; én, a miatt a bizonyos pénzösszeg miatt, amit elvettem tőle, mindenekelőtt arra voltam kíváncsi, hogy valóban kilehelte-e a lelkét; Rosetta csak annyit tett, hogy megfogta az egyik lábát, és húzta az árok felé, mintha csak valami bűzlő állati dög volna, ami utunkban van. Könyörületről, meghatottságról, emberi együttérzésről hát szó se volt; valaki meghalt, az embertársai pedig, ki ezért, ki azért, fütyültek rá. Akárhogy is forgattam, megint csak az jutott eszembe, amit Concetta mondott a háborúról, és attól tartottam, hogy ez a háború a mi lelkünkben még azután is tart majd, amikor az igazi háború már rég befejeződött. Hármónk közül a legsúlyosabb Rosetta esete volt; alig fél órája még szerelmeskedett Rosarióval; felingerelte a fiút, és ki is elégítette a vágyát; élvezetet szerzett neki, és kapott is tőle; most meg csak ül és ül, a pillája száraz, ő maga mozdulatlan, közönyös, érzéketlen, és ha az arcát nézte az ember, azt hihette volna, hogy nem is ismer semmiféle érzelmet. Efféle gondolatok jártak a fejemben; és azt mondtam magamnak, hogy minden másképpen megy, mint ahogy kéne, és a feje tetejére állt az egész életünk, se füle, se farka, és a fontos dolgok elvesztették a fontosságukat, a jelentéktelenek megjelentősekké váltak. Aztán egyszerre csak valami furcsaság történt, amire nem számítottam: Rosetta, aki, mint már mondtam, eddig az emberi érzelem halvány jelét se mutatta, énekelni kezdett. Eleinte bátortalanul és úgy, mintha valami szorongatná a torkát, aztán egyre tisztábban, egyre erősebb hangon, magabiztosabban dalolta azt a nótát, amit nemrég kértem tőle, és amit akkor azért hagyott abba az első strófa után, mert úgy érezte, hogy képtelen folytatni. Néhány évvel ezelőtt volt divatban az dal, a és ahogy már mondtam, Rosetta gyakran énekelte is annak idején, míg a ház körül tett-vett; nem volt valami műremek, sőt, nyugodtan rámondhatom, hogy érzelgős volt meg butácska, és eleinte furcsállottam is, hogy éppen most, Rosario halála után énekli: érzéketlenségének és közömbösségének újabb bizonyítékát láttam benne. De, jutott aztán az eszembe, akkor, amikor arra kértem, hogy énekeljen, azt felelte, hogy képtelen, mert nemigen van kedve hozzá; és emlékeztem, hogy még az is átfutott akkor az agyamon, hogy lám, valóban megváltozott, hisz már énekelni se tud, mert nem az, aki volt; és amikor most belekezdett abba a dalba, ezt hirtelen arra magyaráztam, hogy így akarja értésemre adni: nem változtam semmit, hanem még mindig a te régi, kedves, szelíd és angyali ártatlanságé Rosettád vagyok. És miközben effélék jártak a fejemben, ránéztem és láttam, hogy csupa könny a szeme; peregtek a könnycseppek a tágra nyílt szeméből végig az orcáján; és mint a villámcsapás, úgy hasított belém a bizonyosság: nem következett be, amitől féltem, az én lányom ma is az, aki volt; a könnyeit most mindenekelőtt Rosarióért hullatja, akit, mint valami kóbor kutyát, könyörtelenül elpusztítottak, aztán saját magáért, meg értem, meg mindenkiért, akit megsebesített, legyilkolt vagy megnyomorított a háború; szóval, ez voltaképpen azt jelentette, hogy nemcsak ő, hanem én, aki pedig elraboltam Rosario pénzét, valahol mélyen a bensőmben, én se változtam meg, és senki se, csak, amíg tartott, a háború formált mindannyiunkat a saját képére. Az egyik pillanatról a másikra a megvigasztalódás nyugalma ömlött el az egész lényemen; és ez váltotta ki belőlem ösztönszerűen a gondolatot: ahogy hazaérek Rómába, már küldöm is vissza azt a pénzt Rosario anyjának. Aztán szótlanul karonfogtam Rosettát és a tenyerembe szorítottam a kezefejét.

Amíg csak be nem kanyarodtunk Velletribe, Rosetta szüntelenül azt a dalt énekelte; és mikor elapadt a könnye, ő is elhallgatott. Az a jóindulatú, de megrettent teherautós is megérezhetett valamit, mert hirtelen ezzel a kérdéssel fordult felénk:

- Kitek volt az a meggyilkolt fiú?

- Senkink - siettem felelni -, csupán ismerősünk, egy feketéző, aki felajánlotta, hogy elhoz bennünket Rómába.

Erre egy pillanat alatt újból elkapta a félelem, és nagy sietve így folytatta:

- Elég, nem érdekel, nem akarok tudni semmiről, és nem is tudok semmit, meg nem is láttam semmit, Rómában elválunk és én soha többé az életben meg se ismerlek titeket. Egyikőnk jobbra, a másikunk balra.

- Ahogy akarod - mondtam neki.

- Úgy akarom, ahogyan mondtam, ismered ugye a mondást: ne szólj szám, nem fáj fejem.

Végül a széles zöld lapály peremén sárgás-fehéren elmosódó, hosszúkás csík jelent meg: Róma széle. És a csík mögött, azaz hogy felette, a szürke ég mélyén, igen messze, de azért félreismerhetetlenül, a Szent Péter székesegyház szürke kupolája. Isten a megmondhatója, hogy egy álló éven át mennyit reszkettem ezért a pillanatért, amikor majd a láthatár szélén újból meglátom ezt a kedves kupolát, ami kicsi, de ugyanakkor hatalmas is, akár valami halom vagy domb, vagy egy kisebbfajta hegy; oly erőt sugárzó, pedig egy kerekded árnyéknál alig több; oly megnyugtatóan ismerős, hisz milliószor látta, milliószor megnézte magának az ember. Számomra ez a kupola nemcsak Rómát, hanem a római életemet is jelentette, a boldog napokat, amiket békében töltök saját magammal meg másokkal is. Az a kupola, ott, a láthatár szélén, azt mondta nekem, hogy térjek csak bizalommal az otthonomba, és bár megannyi változás, megannyi tragédia van is a hátunk mögött, az életünk mégis visszazökken majd a régi kerékvágásba. De azt is mondta, hogy ezt az új bizodalmamat Rosettának, a dalának, meg a könnyeinek köszönhetem. És hogy Rosetta bánata nélkül nem az a két bűntelen nő érkezett volna vissza Rómába, aki egy esztendővel ezelőtt innen eltávozott, hanem egy tolvaj meg egy szajha, akiket a háború kegyetlensége gyúrt át olyan emberekké, amilyenek lettek.

A bánat. Michele jutott eszembe hazatérésünknek ebben az annyira áhított pillanatában, Michele, aki nincs, Michele, aki soha többé nem is lesz velünk; és visszaidéztem magamban az estét, amikor abban a Sant' Eufemiai kunyhóban felolvasta nekünk az Evangéliumból a Lázárról szóló részt; milyen dühös volt akkor a parasztokra, mert nem értettek ki belőle semmit, és azt kiabálta, hogy akárcsak Lázár, mi is mindannyian a feltámadásra várakozó halottak vagyunk. Akkor nem értettem, mit akar mondani a szavaival; de most már tudom, hogy igaza volt; és hogy egy ideig mi ketten, Rosetta meg én szintén halottak voltunk, meghaltunk annak a könyörületnek a számára, amivel embertársainknak, de saját magunknak is tartozunk. De a bánat az utolsó pillanatban megmentett bennünket; ránk is illett hát bizonyos értelemben a Lázárról szóló példázat, hisz csak a bánat tette, hogy megúsztuk ezt a háborút, ami a közöny meg a gonoszság sírjába temetett bennünket is, és a bánatnak köszönhetjük, hogy elindulhatunk újból azon az életúton, ami tán csupa sötétség és tévelygés, de mégiscsak az egyetlen, amit járhatunk. Biztos Michele is ezt mondaná, ha élne.

 

HARMADIK KIADÁS

 

A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója

Felelős szerkesztő: Lator László

A fordítást az eredetivel egybevetette: Balázs György

A védőborító és a kötésterv Urai Erika munkája

Műszaki szerkesztő: Szegedi Lászlóné

Műszaki vezető: Siklós Béla

Készült 22000 példányban, 20,05 (A/5) ív terjedelemben,

tekercsnyomó ofszetgépen az MSZ 5601-59 sz. szabvány szerint

EU 9—d—6970

69.2059.66-14-1 Alföldi Nyomda, Debrecen