Le is értünk, és ott, a narancsligetek szélén, narancsfa lombokkal, meg kék, zöld és gesztenyeszínű álca-vászonnal borított német tankra leltünk, és körülötte hat-hét katona főzögetett, egy meg a fa tövében ült és harmonikázott. Egytől egyig nyírott üstökű és sápadt fiatalember, duzzadt arcuk csupa sebhely és forradás, mielőtt Fondiba kerültek volna, megjárták Oroszországot, ahol, mint mondták, százszorta rosszabb volt a háború, mint itt, Olaszországban. Ismertem őket, mivel egyszer már cseréltem velük tojást kenyérre. Már messziről emeltem feléjük a tojásos kaskát; a harmonikás azon nyomban felhagyott a muzsikálással és már ment is a sátorba, és egy kilós négyszögletes komisszal a kezében tért vissza. Odaléptünk melléje; ő pedig ránk se nézett, hanem oldalvást tartva a kenyeret, mintha attól tartana, hogy kikapom a kezéből, leemelte a tojásokat takaró fügefaleveleket, és számolni kezdett németül egytől nyolcig. Nem érte be ennyivel, hanem fogott egyet és a füle mellett rázogatni kezdte, vajon friss-e?

- Friss - mondtam erre neki -, légy nyugodt, ne félj, a bőrünket kockáztattuk, hogy ide cipeljük, adhatnál is ma két kenyeret értük, ehelyett az egy helyett.

Nem értette, mit beszélek, és kérdő képet vágott, és akkor én felmutattam az égre, aztán a bomba zuhanását utánzó kézmozdulatot tettem, és így szóltam:

- Bum, bum - hogy érzékeltessem a robbanást.

Végre rájött, miről van szó, és valamit mondott, amiben a „kaputt” szó is szerepelt. Ezt folyton hallom a szájukból, és ahogyan egyszer nekem Michele elmagyarázta, ez valami olyasfélét jelent olaszul, hogy „kikészült”. Rájöttem, hogy a lelőtt repülőgépről beszél, és ezt feleltem neki:

- Ha egyet lelőtök, száz jön a helyébe... ha nektek lennék, abbahagynám a háborút, és hazamennék Németországba... mindenkinek jobb lenne, nektek is, meg nekünk is.

Ezúttal egy szót se szólt, mert újra csak nem értette a szavamat, de a kenyeret azt ideadta, és elvette a tojást, közben pedig mutogatott, mint aki azt mondja, hogy „gyere csak megint cserélni”. Elköszöntünk hát tőlük és megindultunk az öszvérúton, vissza, Sant' Eufemia felé.

Tommasino még aznap felrohant a Sant' Eufemia fölötti helységbe a családjához. A rákövetkező reggelen leküldött egy parasztot, két öszvérrel a völgyi házába minden holmijáért, még az ágybetétjeit meg a sodronyait is felvitette magához a hegycsúcsra. De azt a házat se találta elég biztonságosnak, ahol a családja lakott; néhány nap múlva átköltözött hát a feleségével és a gyerekeivel együtt egy barlangba, közvetlenül a hegy teteje alá. Tágas és mély volt ez a barlang, bejáratát teljesen eltakarták a fák meg a csipkebokrok, úgy, hogy észre se lehetett venni. Roppant nagy, szürke, cukorsüveg alakú, hosszú-hosszú szikla meredt fölötte az égre, a hatalmas kőtestet még a völgyből is tisztán látni lehetett; így aztán a barlang mennyezetét a húszharminc méter magas szikla is védte. Ide költözött a családjával Tommasino, ebbe a barlangba, amely azelőtt útonállók búvóhelye volt és azt hihetné az ember, hogy itt már bizton érezte magát a bombáktól, és elmúlt a félelme. Ez az ő félelme azonban, hogy úgy mondjam, beette magát a vérébe, akár a láz; és védhette őt már akármilyen barlang, akármilyen szikla, naphosszat csak reszketett az egész ember, takarót borított a fejére meg a vállára, és mindig keresett valamit, aminek nekitámaszkodhat. Elhaló és panaszos hangon egyre azt hajtogatta csak, hogy „rosszul vagyok, rosszul vagyok”, se nem evett, se nem aludt, és bizony szemlátomást sorvadt, fogyott, mint a gyertyaszál, mindennap egy keveset. Egyik nap meglátogattam. Olyan sovány és levert volt, hogy megesett rajta az ember szíve, amint az orra hegyéig bebugyoláltan a barlang bejáratát támasztva reszketett; és emlékszem, még ugrattam is egy kicsit, mert nem láttam meg rajta, hogy komolyan beteg:

- De hát, Tommasino, mi a csudától félsz? Bombabiztos a barlangod, mitől félsz hát? Attól tartasz tán, hogy a bombák kígyók módjára tekergőznek az erdőben, és besuttyannak a barlangodba, és odabújnak hozzád az ágyba?

Úgy nézett rám, mint aki nem érti, mit mondok, és csak motyogta a magáét: „rosszul vagyok, rosszul vagyok”. Néhány nap múltán végül is halálhírét vettük. A félelem végzett vele, hisz se meg nem sebesült, se beteg nem volt: azok a bombák nyomták halálra a lelkét. Nem mentem el a temetésére, mert az ilyen dolog elszomorít, és szomorúságunk amúgy is volt bőviben. A családja meg Filippóék kísérték ki; és nem is fektették koporsóba, mert se deszka, se ács nem volt odafenn, hanem két faág közé kötözték; és a hórihorgas szőke sírásó, aki maga is evakuált volt, és most a fekete lovával tekergeti a hegyek közt, s hol ezzel, hol azzal feketézett, odakötötte Tommasinót a nyeregbe, és szép lassan leléptetett vele az öszvérúton, a temetőbe. Később elmondták nekem, hogy sehogy se tudtak papot keríteni, mert mind elmenekült a környékről, és így szegény Tommasinónak be kellett érni a rokoni imákkal; meg hogy háromszor is félbeszakította a szertartást a légiriadó; meg hogy jobb híján, lőszeres ládáról lefeszített lécdarabokból fabrikáltak keresztet a sírjára. Majd tudomásomra jutott, hogy pénzt azt hagyott a feleségére elég szépen, de élelmet semmit: kereskedett és üzletelt, mindenét eladta, még az utolsó kiló lisztjét és az utolsó deka sóját is; pénze hát volt az özvegynek, de ennivalója egy falat se, ha pedig élni akart, rákényszerült, hogy kétszeres áron vegye vissza, amit a férje eladott, és úgy hiszem, hogy a háború végére Tommasino hagyatékából alig maradt valami, hisz mindenen túl még a pénz el is értéktelenedett. Tudják, mit mondott Michele, amikor meghalt a nagybátyja?

- Sajnálom, mert jó ember volt. De úgy halt meg, ahogyan holnap sok más hozzá hasonló is meghalhat: futott a pénz után, mert azt hitte, hogy az egész világot csak a pénz teszi ki; aztán hirtelen meglátta, mi van a pénz mögött, és akkor halálra dermesztette a félelem.

 

Hatodik fejezet

 

Az angolok bombáin kívül, másik csapást is hozott a szép idő: a németek razziáit. A Félnótás beharangozta ugyan ezeket a razziákat, de voltaképpen senki nem hitt bennük, most viszont néhány közénk menekült parasztember elmondta, hogy a németek átfésülték a vidéket, és minden munkaképes embert összeszedtek és teherautókra raktak és Isten tudja, hová küldték őket dolgozni. Egyesek szerint a frontra, erődítményeket építeni, mások szerint egyenesen Németországba. Majd újabb rossz hírt kaptunk: éjjel a németek bekerítették az egyik szomszédos völgyet, felmentek a hegytetőre, majd szétszóródva visszatértek és a hálójukba, mint megannyi apró halat, belekerítették a férfiakat és már szállították is őket tovább a teherautóikon. Az evakuáltak ugyancsak megijedtek, hisz közöttük legalább négy-öt fiatalember volt, aki a fasizmus bukásakor szolgált, majd utána otthagyta a hadsereget, és a németek éppen az ilyeneket keresték, mert árulóknak tartották és rabszolgamunkára akarták őket fogni, ki tudja, hol, milyen körülmények között és így akarták megfizettetni velük az árulást. Kiváltképpen ezeknek a fiataloknak a szülei féltek és köztük is leginkább Filippo szíve dobogott a fiáért, Micheléért, akivel ugyan hadilábon állt, de azért nagyon büszke volt rá. Végül egy összejövetelt rendeztek Filippo házában, és úgy döntöttek, hogy a legközelebbi napokban, mindaddig, amíg razziaveszély fenyeget, ezek a fiatalok hajnalban felmennek a hegycsúcsra, ki-ki a maga szakállára, és csak alkonyatkor térnek haza. Ott fenn, még ha fel is másznak egészen addig a németek, rengeteg az ösvény, ami másik völgybe vagy más hegyekre visz át, és végtére a németek is emberek, akik majd kétszer is meggondolják, hogy egy-két férfiért kutyagoljanak-e még hosszú kilométereket, bejárjanak-e még hegyet hegy után. Michele voltaképpen nem akart velük tartani, nem hencegésből, hanem, mert sose akarta azt tenni, amit a többi. De az anyja sírva kérlelte, hogy ha már saját maga miatt nem, legalább az ő kedvéért tegye meg; végül is belement.

Rosetta meg én úgy határoztunk, hogy megyünk vele, nem félelemből, hisz nőkre nem vadásztak, hanem csinálni akartunk valamit. A fullasztón majd’ meghalt unalmában az ember; meg aztán együtt is akartunk lenni vele, mert ő volt odafenn az egyetlen, akit megszerettünk. Így kezdődött el az a furcsa élet, amire holtom napjáig emlékezni fogok. Még sötét éjszaka volt, amikor Paride, aki mindig pirkadat előtt kelt, bekopogtatott hozzánk, mire az olajmécses sápadt világánál magunkra kapkodtuk a ruhát. Sötét volt még és kegyetlen hideg, amikor kiléptünk a fullasztóra, ahol csak úgy nyüzsögtek az árnyak és egymás után fényesedtek meg a házak ablakai. Végül rátaláltunk az apró termetű, szvetterekbe, sálakba bugyolált fiúra, botjával a kezében, olyan volt, mint a mesebeli törpe, aki a barlangokban őrzi a kincset. Már indult is, mi meg hangtalanul lépkedtünk mögötte, fel a hegyre.

Mászni kezdtük a sötétben a meredélyt, a sűrű, magas, mellünket verdeső bozót között, a keményre fagyott ösvényen. Az orráig se látott az ember, de Michelének volt zseblámpája, amivel időnként rávilágított a földre, és így bandukoltunk, szótlanul. Közben, a hegyek mögött, sápadt fény szökött az égre, majd ez lassacskán piszkosszürkébe váltott, de azért a rengeteg csillag napfelkelte előtt, utoljára, még jól kiragyogta magát. A hegyek tovább is ott feketéllettek a világosodó és csillagpitykés ég mélyén, de később rajtuk is fogott a fény, kitárulkozott a zöldjük, amin itt-ott cserjések és erdők sűrűje ejtett sötétlő foltot. Aztán eltűntek a csillagok, és az ég szürkesége már csaknem elfehéredett, és szemünk előtt a bozótos hegyoldal, kiszáradtan, fagyottan, elgyötörten, némán, még aludt. A láthatár szélén a rózsa színe azonban mind jobban és jobban rászökött az égre, a fejünk fölött pedig azúrkék lett a mennybolt, és mikor az első napsugár éles és szikrázó arany nyílvesszője kilövellt a hegyek mögül, egyszeribe tombolni kezdtek a színek: a bogyók élénk-pirosa, a moha mohó-zöldje, a nád bolyhos bóbitájának krém-fehérje, a csupasz ágak fénylő feketéje. Majd a bozótosból tölgyerdőbe léptünk, ami beborította az egész hegyet, fel a csúcsáig. A sudár tölgyek egymástól jókora távolságra nőtték be a meredek hegyoldalt, nem is ért egyik a másikig, és imitt-amott karok módján nyújtogatták egymás felé az ágaikat, mintha csak támogatólag kezet szeretnének fogni, nehogy a meredély meg a szél valamelyiket kidönthesse. A girbegurba, ritkán nőtt tölgyek erdeje átengedte az ember pillantását a fehér kövek borította meredélyen át fel, egészen a hegy csúcsáig, amely cakkosra szabta a kék eget. Az ösvény csaknem egyazon magasságban vitt át ezen az erdőn; a nap felébresztette a faágakon a madarakat. Látni ugyan nem látta őket az ember, de egyszeriben kedvük szottyant a röpködésre meg a csivitelésre, méghozzá tömegével; Michele, magam se tudom, miért, vidám szívvel, fürgén lépkedett előttünk, egy botnak szolgáló faágat forgatott az ujjai között és valami katonaindulót fütyörészett. Egy darabot még másztunk és a tölgyek lassacskán elgyérültek körülöttünk és jóval kisebbek meg görbébbek is lettek és a végén már egyetlen tölgy se maradt, csak a meredély hátában, vakítóan fehér kőtörmelék között tekergő ösvény és valamivel feljebb a hegycsúcs, azaz, jobban mondva, a két csúcs közé ékelt hágó. Efelé tartottunk. Az ösvény végén fennsíkra értünk, aminek lágy, mélyzöld gyepszőnyege, a rengeteg kő után, meglepett bennünket. Rajta elszórtan fehér sziklák, kerekdedek, mint valami állat fara. A smaragdzöld rét közepén öreg kút, aminek a kőkáváját valaki csak tessék-lássék módon habarcs nélkül köréje vágta. Igazán szép kilátás nyílt erről a lapályról, és még nekem is, aki pedig, talán mert magam is hegyek közt születtem és nagyon jól ismerem az ilyen vidéket, nem tartom sokra a természet szépségeit, szavamra mondom, még nekem is az első alkalommal, hogy itt jártunk, tátva maradt a szám a csodálkozástól. Jobbra, a bozót borította, méltósággal ereszkedő lejtőn, ami mérhetetlenül nagy lépcsősorra emlékeztetett, egészen a völgyig, sőt tovább, egészen a kéklően csillogó tengerszegélyig zuhant az ember tekintete; bal kézre pedig csak hegyek és hegyek, Ciociaria hegyei, az egyik hófoltos, a másik hóborította, a harmadik meg csupaszszürke. Hideg volt odafenn, de nem nagyon, hisz zavartalan fénnyel sütött a nap, és jól is esett a napfény, meg jól elnélkülöztük a szelet is, ami a körülbelül két hétig tartó ottlétünk idején egyszer se fújt.

Egész napunkat fent kellett eltölteni; takarót terítettünk hát a fűre, és ráheveredtünk. Pihentünk egy kicsit, aztán megszállt bennünket a nyugtalanság, és kószálni kezdtünk a környéken. Michele meg Rosetta elment virágot szedni vagy csak csevegtek, azaz hogy a fiú beszélt, a lányom meg hallgatta; én azonban legtöbbnyire ott maradtam a fennsíkon, nem mentem velük. Szerettem magamban lenni, amit Rómában kedvem szerint megtehettem, de ami Sant' Eufemián lehetetlenség volt, hiszen éjjel Rosettával aludtam, nappal meg mindig körülöttem voltak az evakuáltak. A magány abba a csalóka érzésbe ringatott, hogy most megállhatok és elgondolkozhatok az életemen; de a valóságban így is múlt az idő, akár, ha társaságban lennék, csak nem vettem észre. Nagy csend volt a hegyek alatt; valamelyik kis lenti völgyből olykor nyáj kolompolását hallottam, de ez volt az egyetlen zaj és ez se zavaró lárma, hanem olyan hangosság, ami még csak kiteljesítette a hely nyugalmát és a csend mélységét. Kedves szórakozásom volt oda-odamenni a kúthoz, rákönyökölni a kávájára, és hosszú ideig belebámulni. Nagyon mély volt, legalábbis nekem úgy tűnt, és csupa száraz kővel rakták körül, egészen a víz színéig, amit már alig lehetett látni. A gyönyörű vénuszhaj ébenfekete ágacskái és pehelyszerűen finom, zöld levelei sűrűsödtek a kövek között, és visszatükröződtek a kút mélyének sötétlő vizében. Ráhajoltam hát a kútra, és hosszú ideig bámultam bele, és eszembe jutott a gyermekkorom, amikor féltem kútba nézni, de azért csalogatott is feléje valami, és azt gondoltam magamban, hogy a kutak mélyén föld alatti világ van, ahol tündérek meg törpék élnek, és már-már szerettem volna belevetni magamat a vizükbe, hogy átkerülhessek abba a világba, és itt hagyhassam ezt az enyémet. Vagy pedig addig néztem a mélyet, amíg a szemem meg nem szokta a sötétséget, és meg nem láttam a vízben az arcom pontos tükörképét, és akkor fogtam egy követ, és rápottyantottam az arcom közepére, és figyeltem, hogyan mállasztják darabokra az arcomat a kőverte, reszketeg vízfodrok. Ezenkívül szívesen mászkáltam a lapály fehér, kerek, igen fura sziklái között is, amik itt-ott kiemelkedtek a zöld fű közül. Ilyenkor is a gyerekkoromra emlékeztem: mindig abban reménykedtem, hogy valami drága holmira lelek a fű között, kicsit, mert magát a fű smaragdját is ritka valaminek tartottam, kicsit, mert a rét olyan hely, legalábbis kislánykoromban ezt mondták nekem, ahol kincset szoktak elásni. De hát nem volt itt semmi, csak az értéktelen fű, ami állatok eledele; egyetlenegyszer találtam egy négy levelű lóherét, amit Michelének ajándékoztam, és ő, inkább csak hogy a kedvemben járjon, mert a babonában nem hitt, bele is tette a tárcájába. Lassan múlt hát az idő; a nap egyre magasabbra hágott az égen, és forrón tűzött, úgyhogy néha kigomboltam a mellénykémet, és elnyúltam a füvön, le akartam sülni, mintha csak a tengerparton lettem volna. Evés idejére Michele és Rosetta visszatért a sétából, és akkor leültünk a fűre enni egy kis kenyeret meg sajtot. Ettem én sok jót azelőtt is, azután is, de - ahogy így visszaemlékezem - az a korpából meg kukoricalisztből készült fekete és csontszáraz kenyér, az a kemény juhsajt, amit csak kalapáccsal lehetett szétverni, a legízesebb ínyencfalatnak tűnt nekem. Lehet, hogy az étvágyam tette, ami a mozgástól meg a hegyi levegőtől kerekedett; lehet, hogy a veszélyérzet, ami szintén ritka módon fűszerezi az ételt; az biztos, hogy különleges gusztussal ettem, mintha csak életemben először jönnék rá, hogy mi az: enni és táplálkozni, és erőt gyűjteni az evéssel és a táplálkozással, és érezni, hogy jó és szükséges dolog az étel. És itt meg akarom mondani, hogy ott fenn, Sant' Eufemián vettem észre furcsa módon először az életemben a legegyszerűbb dolgokat, amiket rendszerint gépiesen megtesz vagy tudomásul vesz az ember, anélkül, hogy elgondolkozna rajtuk. Az alvásra például eddig sohase úgy gondoltam, mint valami étvágyfélére, amit, ha kielégít az ember, örömet és felüdülést érez; testünk tisztántartását pedig, éppen, mert nehezen végezhettük el, ha egyáltalán elvégezhettük, szinte kéjesnek éreztem; egyszóval minden testi dologra így néztem, pedig ilyesmire városon kevés időt szánunk, és az ilyesmit félvállról vesszük. Gondolom, ha megtetszett volna nekem odafenn egy férfi, és megszeretem, akkor még a szerelemnek is más lett volna ott az íze, mélyebb és erősebb érzés lett volna. Olyan lettem hát, mint az állat, mivel az állatnak, szerintem, a testén kívül nincs más gondja, biztos ugyanúgy érez, mint én akkor. A körülmények kényszerítettek, hogy ne legyek más, csak egy test, ami táplálkozik, alszik, szépítgeti magát, és keresi, hogyan élhet a legjobban.

A nap lassacskán bejárta az eget, hanyatlóban volt a tenger felé. Mikor a tenger sötétedni kezdett, és az alkonyat pírja pirosítani kezdte, visszaindultunk, de nem az öszvérúton, hanem magán az úttalan lejtőn talpaltunk, a füvön meg a köveken csúszkálva, törmeléken és bozóton át bukdácsolva. Így aztán az utat, ami hajnalban két óra hosszat tartott, visszafelé alig félóra alatt tettük meg. Vacsoraidőre értünk haza, porosan, és a ruhánk csupa falevél meg tüske, és azon nyomban mentünk vacsorázni a kunyhóba. Nem sokkal rá lefeküdtünk; és hajnalban talpon voltunk megint.

De a fennsíkon se volt mindig ilyen csend, oda is el-ellátogatott a háború. Gyakorta húztak el a fejünk felett repülőgépek, hol egyenként, hol csapatostul, de nem ezekről akarok beszélni; se a robbanásokról, amiknek eltompult a hangja, amíg a völgyből felért hozzánk, és amik azt jelezték, hogy azok az átkozott németek még egyre eregetik a levegőbe az öntözőműveket és vízzel meg maláriával árasztják el az egész völgyvidéket; hanem azt akarom mondani, hogy a háború egy-egy találkozás révén éreztette velünk odafenn a jelenlétét. És mindezt az az elhagyatott hágó tette, amelyikre mindenki rátért, aki csak - elkerülve a völgyeket - végigbolyongott a hegyek gerinceinek útjain és a németek megszállta Rómából vagy Észak-Olaszországból dél felé, az angolokhoz tartott. Legtöbbjük szökött katona volt vagy nincstelenek, visszatérőben a vidékükre, ahonnan elkergette őket a háború, avagy valamelyik koncentrációs tábor szökevényei. Az egyik találkozásra igen élénken emlékszem. Éppen a szokott kenyerünket meg sajtunkat rágcsáltuk, amikor az egyik szikla mögül hirtelen két, furkósbottal felfegyverzett alak bukkant elő. A külsejükből ítélve, akár vadaknak is gondolhatta volna őket az ember. A ruhájuk csupa rongy, ami nem riasztott volna meg, hiszen odafenn ez a viselet járta; de ilyen széles vállú férfiakat én még sose láttam és az arcuk is egészen más volt, mint a mienk, olaszoké. A döbbenettől mozdulni se bírtam, azok megjöttek egyre közelebb, én meg csak ültem, megbénított a félelem, a kezem, benne a sajt meg a kenyér, megállt a levegőben. Michele, aki semmitől és senkitől se félt, talán nem is bátor volta miatt, hanem mert mindenkiben megbízott, elindult feléjük, és a kezével magyarázgatni kezdett nekik. Mi, nők is összeszedtük magunkat, és odamentünk hozzájuk. Sárga, sima és szőrtelen volt az arcuk, amelynek fényes bőrét itt-ott mély ráncok szelték át; fekete és sűrű a hajuk, apró szemük sarka a halántékuk irányába húzódott felfelé; pisze volt az orruk és a szájuk, akár a holtaké, tele törött és sötétlő fogakkal. Michele azt mondta, hogy orosz hadifoglyok, de mongol fajúak, azaz kínaiak, és Michele szerint valamelyik német koncentrációs tábornak a foglyai voltak, onnan szöktek meg. Nem tudtam levenni a szememet a széles vállukról, és azt gondoltam, hogy talán oktalanság volt nem elbújni vagy elfutni előlük: olyan roppant erős két férfi volt, hogy ha ránk vetették volna magukat, mármint rám meg Rosettára, biztos nem menekülhettünk volna a kezükből. A két mongol azonban derék ember módján viselkedett; és bár szüntelenül csak a kezünkkel beszélgettünk, velünk töltöttek egy órát vagy még valamivel többet is, hogy kifújják magukat. Michele kenyérrel és sajttal kínálta őket; és ettek is, de szerényen és mintha még meg is köszönték volna. Szüntelenül nevetgéltek szegények, talán mert nem értették a szavunkat és mi se az övékét; mintha csak a nevetésükkel akarták volna tudtunkra adni a jószándékukat. Michele, persze kézzel mutogatva, elmagyarázta nekik, merre menjenek és így, kisvártatva, el is indultak a sziklák között. Messziről akár két majom, amelyik a hátsó lábán imbolyog, és fáról tört bottal segíti magát a járásban.

Egyszer meg egy olasz munkás haladt el arra, aki az erődítésekben dolgozott a fronton, nem emlékszem, hol; és aki azért szökött meg, mert nem kapott semmi ennivalót, és úgy bántak velük, mint a kutyával és úgy dolgoztatták őket, mint a rabszolgákat. Alig állt a lábán ez a feltűnően szép, finom, barna arcú gyerek, agársovány volt, arcából kimeredtek a pofacsontjai, szeme árkolt és szomorú, és csontbőr a teste. Úgy mondta, hogy Apuliában él a családja, és reméli, hogy hegyről hegyre hágva, odaér hozzájuk. Egy hete gyalogolt, és teljesen lerongyolódott, cipője szétmállott, ruhája csupa cafat. Nem kerített nagy feneket a dolognak, már csak azért se, mert gyengesége miatt igen halkan és nehezen beszélt, és mindig csak néhány szót mondott, mint aki még a lélegzetvételével is takarékoskodni akar. Csak annyit közölt velünk, hogy úgy hallotta, Rómában felkelés volt, és pár németet megöltek, mire a németek megtorlást alkalmaztak az olaszokkal szemben, de hogy mikor, hogyan, hol, azt nem tudta. A végén, egyre még a németekről, ezt mondta:

- Nyomorultak. Tudván tudják, hogy a háborút már elvesztették, de mivel szeretik a háborút, és a mi nyakunkon élősködve semmijük se hiányzik, amíg egyetlen katonájuk lesz, addig csinálják tovább. Így aztán, hacsak hamar be nem fejeződik a háború, mindannyiunkat vagy éhen veszejtenek, vagy agyonkínoznak. Vagy a háborúnak lesz vége vagy nekünk.

Michelétől elfogadott egy darab kenyeret meg sajtot, meg egy kis dohányt is; majd, miután vagy egy félórát eltöltött a fennsíkon, útnak indult, húzta maga után a lábát, mint aki bármelyik lépésnél összerogyhat, hogy aztán soha többé meg ne mozduljon.

Az egyik reggel éppen napoztunk, amikor váratlanul füttyszó ütötte meg a fülünket. Rögvest az egyik szikla mögé rejtőztünk, és onnan figyeltük, mi lesz. Soha nem lehetett tudni, mindig nyitva tartottuk a szemünket, és mindig attól féltünk, hogy a német jön összeszedni bennünket. Kisvártatva Michele kidugta a fejét, és meglátta, hogy vele szemben, nem is olyan messzire, egy fej nagy hirtelen lebukik az egyik szikla mögé. Így hát kissé előbbre húzódtunk, kölcsönösen kémleltük egymást, azok is minket, mi is őket, és a végén láttuk már, hogy nem németek, meg ők is, hogy mi olaszok vagyunk, és előbújtak. Két dél-olaszországi katona volt, az egyik hadnagy, a másik alhadnagy, ahogy elmondták, de civilben, mert mint annyi sokan, ők is szöktek dél felé, a hegyeken át, túl akartak jutni a fronton, és szülőföldjük felé tartottak, ahol a családjuk élt. Egyikük magas, sötét bőrű, kerek képű, szénfekete szemű, fehér fogú és szinte lila ajkú, a másik szőke, hosszúkás arcú, égszínkék szemű és hegyes orrú férfi. A sötét bőrűt Carmelónak, a szőkét meg Luiginak hívták. Hegyi találkozásaink közül talán ez volt a legkevésbé rokonszenves, nem mintha a két férfi afféle igazi ellenszenvet ébresztő alak lett volna, sőt, békében, a maguk földjén, semmi kivetnivalót se találtam volna rajtuk, hanem, mert ahogy mindjárt kiderül, igen rossz hatással volt rájuk a háború, ahogy egyébként sok más emberre is rosszul hatott, jellemüknek olyan vonásait hozta felszínre, amik más körülmények között rejtve maradtak volna. És hadd mondjam meg itt, hogy nagy próbatétel a háború; háborúban és nem békeidőben kellene szemügyre venni az embereket; nem amikor él a törvény és a felebaráti tisztelet meg az istenfélelem; hanem amikor mindez nem létezik, és mindenki féktelenül és gátlástalanul igazi természete szerint cselekszik.

Szóval, ezek ketten, a fegyverszünet pillanatában egy Rómában állomásozó ezredben szolgáltak, és dezertáltak és elbújtak, majd kiszöktek a városból, hogy hazamenjenek. Vagy egy hónapig a Tündérhegy oldalában egy parasztembernél húzódtak meg, és nekem már az a megvető hang se tetszett, ahogyan erről a parasztról beszéltek, aki akárhogyan is, vendégül látta őket a házában. Mégis úgy emlegették, mint valami durva és tanulatlan lényt, aki még olvasni se tudott, és a háza se ház volt, hanem inkább valami odú.

- De - tette hozzá nevetve az egyik -, az világos, hogy ínséges időben, ha ló nincs, a szamár is jó.

Azért hagyták oda a Tündérhegyet, mondták tovább, mert a paraszt értésükre adta, hogy kifogyott az élelme, és így nem tudja már ott-tartani őket, pedig, jegyezte meg a sötét bőrű, ez nem volt igaz, és ha lett volna pénzük, egyszeriben előkerült volna az élelem: minden paraszt zsugori. Elindultak hát a végén dél felé, abban a-reményben, hogy átjutnak a fronton.

Eljött az étkezés ideje, és Michele, bár nem a legjobb szívvel felajánlotta nekik, hogy osszák meg velünk a kenyeret meg a sajtot. A kenyeret szívesen veszik, mondta erre a sötét bőrű, ami azonban a sajtot illeti, abból nekik is van egy egész karika, amit a távozásuk pillanatában loptak el a fukar paraszttól, anélkül, hogy észrevette volna. És már rántotta is elő a tarisznyájából, és nevetve lóbálta a levegőben. Keserű lett a szám íze erre a nagyon őszinte megnyilatkozásra, és talán nem is a puszta tény miatt, hisz azokban az időkben mindenki lopott, és a lopás már nem is számított lopásnak, hanem hogy még kérkedett is vele, ami sehogy se illett egy férfihoz, aki hadnagyi rangot visel és aki, a modorából ítélve, úriember volt. Aztán meg, gondoltam magamban, mégse volt szép azzal fizetni a szegény parasztember vendéglátásáért, hogy elvitték azt a kevéskéjét is, amije még volt. De egy szót se szóltam; leültünk hát a fűbe, és enni kezdtünk és közben társalogtunk, jobban mondva, hallgattuk a sötét bőrűt, mivel szüntelenül csak ő beszélt, és szüntelenül csak saját magáról, mint valami felettébb fontos valakiről, aki odahaza mint földesúr, a háborúban pedig mint tiszt volt fontos személyiség. A szőke hunyorgott a napban, úgy figyelte, és egyre-másra, szinte gonoszkodva belekötött a szavaiba; ez azonban a sötét bőrűt egy cseppet sem zavarta, nyugodtan hencegett tovább. Mikor például azt mondta, hogy „odahaza birtokom van...”, akkor a szőke: „Ugyan, legfeljebb két-három zsebkendőnyi földdarabod.” „Nem igaz, birtokom, amit ha be akarsz egészen járni, lóra kell ülnöd.” „Eredj már, néhányat lépsz és kész.” Vagy: „Magam mellé vettem egy járőrt, és bementem az erdőbe. Minimum száz ellenséges katona húzódott meg benne.” „Én is ott voltam, hé, mindössze, ha négy-öt lehetett.” „Én pedig azt mondom neked, hogy minimum százan voltak... bár amikor kibukkantak a bokrok mögül, ahol megbújtak, nem számoltam meg őket, mert olyankor nem az ellenséget számlálja az ember, hanem más dolga van, de hogy százan megvoltak, az biztos, ha ugyan nem többen.” „Ne vágj fel, hallod, ne vágj fel, öten vagy hatan lehettek.” És ez így ment állandóan. A sötét bőrű egyre-másra el-elvetette a sulykot, a világ legmagabiztosabb hangján és teli szájjal. A szőke meg, bágyadtan és petyhüdten, de sorra-rendre lelőtte őket. Végül a sötét bőrű rátért arra, hogy mit is tett ő a fegyverszünet kihirdetésének a napján, amikor az olasz hadsereg felbomlott:

- Akkoriban az intendatúrán szolgáltam, odahaza, a rám bízott katonai raktár zsúfolva minden jóval. Mikor megtudtam, hogy vége a háborúnak, egy pillanat nem sok, annyit se haboztam: azonnal teherautóra rakattam mindent, amit csak lehetett, dobozokat, konzerveket, sajtot, lisztet, egyszóval minden élelmiszert és nyomás, haza az egészet, anyámhoz.

Elégedetten nevetett ezen a jó ötletén, hibátlan, fehér fogsora kivillant; és akkor az eddig szótlanul figyelő Michele szárazon ezt mondta:

- Szóval ön lopott.

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt, hogy az egyik percben ön még az olasz hadsereg tisztje volt, a másikban pedig már tolvaj.

- Kedves uram, én nem tudom, ön kicsoda és azt se, hogy mi a neve, de megtehetném, hogy...

- Hogy?

- Senki nem mondhatja rám, hogy loptam… azt tettem, amit mindenki más; ha én nem viszem el azt a holmit, valaki más teszi rá a kezét.

- Ez lehet, de ön akkor is lopott.

- Válogassa meg a szavait, különben megkaphatja...

- Ugyan mit kaphatnék meg, ha szabad tudnom?

- Fáj ugye, Carmelo - szólalt meg somolyogva a szőke -, de be kell látnod, hogy ez az úr itt legyőzött: eltalált.

A sötét bőrű megvonta a vállát, és ezt mondta Michelének:

- Elnézem önnek, még csak vitatkozni se akarok egy ilyen emberrel.

- Ezt helyesen is teszi - felelte neki tekintélyt parancsolóan Michele -, de azért én mégis megmondom önnek, hogy most miért viselkedett tolvaj módján... azért, mert nem érte be magával a lopással, hanem még el is dicsekedett vele... valami különleges agyafúrtságot lát abban, amit csinált ... ha már megtette, és most szégyellené, az is megfordulhatna az ember fejében, hogy talán szükségből tette... vagy talán a tömeghangulat fertőzte meg... de nem, ön még dicsekszik is vele, ami arra vall, hogy nincs tisztában a cselekedetével, és hogy bármelyik pillanatban újból elkövetné.

A sötét bőrűt teljesen kihozta a sodrából ez a hang, talpra ugrott, megragadott egy faágat, és Michele felé suhintott vele.

- Vagy befogja a száját - mondta -, vagy...

Michele észbe se kaphatott még, mikor a szőke sebtiben leszerelte a sötét bőrűt, és azzal a csípős vigyorgásával az arcán ezt mondta neki:

- Eltaláltak megint, mi?

Erre Carmelo a barátja felé fordította a dühét:

- Te is csak fogd a szádat. Te talán nem voltál ott, amikor elemeltük a holmit, mi? Nem együtt voltunk?

- Csakhogy én nem értettem egyet az egésszel, engedelmeskedtem... a fölöttesem voltál... úgy, úgy... eltaláltak.

Csendben fejeztük be a reggelizést. A sötét bőrű csaknem elfeketedett, a szőke meg gúnyosan vihogott.

A reggelizés után kis ideig csendben voltunk. Carmelónak azonban sehogy se fért a bögyébe, hogy letolvajozták, és kisvártatva kihívóan ezzel fordult Micheléhez:

Szabadna tudnom, hogy ön, aki olyan félvállról ítélkezik és saját magánál sokkal, de sokkal különb embereket olyan könnyedén tolvajnak nevez, kicsoda? Én bemutatkozhatom: Carmelo Ali vagyok, tiszt, mezőgazda, jogi doktor, az Olasz Korona vitézségi érmével kitüntetett lovag. És ön?

- Elfeledted megmondani szólt heherészve a szőke, hogy odahaza te vagy a fascio titkára is. Ezt miért nem említed?

- A fascio - felelte kényszeredetten Carmelo - már nem létezik, ezért nem beszéltem róla... de te tudod, hogy mint a fascio titkárának sem hányhatott soha senki semmit a szememre.

- Eltekintve attól - igazította ki szavait göccentgetve a szőke -, hogy az összes jóképű parasztlányt megszerezted magadnak, aki valamilyen szívességet kért tőled... jobb, ha hallgatsz, nagy donjános vagy te.

Carmelo hiúságát legyezgette ez a vád, hallatára alig látható mosoly futott át az arcán, nem utasította vissza; majd Micheléhez fordult, és tovább feszegette a kérdést:

- Nos, kedves uram, ki vele, egy címet, egy diplomát, egy kitüntetést, egy érdemet, valamit, amiből megtudhatjuk, hogy ki ön, és milyen jogon bírálja a másikat.

Michele, a rövidlátók vastag szemüvegén keresztül mereven nézte.

- Mi szükség van arra - kérdezte végül -, hogy megmondjam önnek, ki vagyok?

- Legalább diplomás?

- Igen diplomás vagyok... de ha nem volnék, az sem változtatna semmit a helyzeten.

- Hogyhogy?

- Úgy, hogy ön meg én két ember vagyunk, és olyanok, amilyenek, és nem az érdemrendek meg a diplomák, hanem a tetteink határozzák meg azt, hogy kik vagyunk... amit pedig tett és mondott, az arra vall, hogy ön, enyhén szólva, felszínes és igen rugalmas lelkiismeretű valaki... ennyi az egész.

- Találat - szólalt meg ismét kuncogva a szőke.

A sötét bőrű ezúttal a nemtörődöm szerepét választotta. Hirtelen talpra ugrott, és így szólt:

- Én vagyok a bolond, hogy leállók vitatkozni egy olyan emberrel, mint ön... gyerünk, Luigi, különben ránk esteledik, és még sokat kell kutyagolnunk... köszönöm a kenyeret, és ha egyszer mifelénk jár, biztos lehet benne, hogy kamatostul visszaadom.

- Csak nehogy olyan lisztből készítsék, amit az olasz hadseregtől emelt el - szúrt oda neki nyugodt hangon Michele.

Carmelo azonban eddigre már eltávolodott, megvonta a vállát, és csupán ennyit felelt:

- Menjen a pokolba az olasz hadsereggel együtt.

Azt még hallottuk, amint a szőke nagy nevetve odamondja neki, hogy „eltaláltak”, aztán befordultak egy szikla mögé, és eltűntek a szemünk elől.

Egyszer meg észrevettünk jó messzire tőlünk egy csomó embert, amint libasorban lépdel az egyik ösvényen, amelyik körültekergőzte az egész hegyet. Ballagtak, akár körmenetkor. Át is jöttek a hágón. Lehettek vagy harmincan, a férfiak ünneplőben, leginkább feketében, a nők csaknem puccosan, hosszú szoknyában, mellénykékben és kendővel a nyakuk körül. Ők vitték a fejük tetején a batyukat és a kosarakat, a karjukon meg a piciket; a nagyobbacskákat a férfiak vezették kézen fogva. Maguk mondták el, a szegények, hogy minden az egyik frontvonalba eső falucska lakosai voltak. Egy csúnya nap hajnalán aztán felrázták őket álmukból a németek és félórát adtak nekik az öltözködésre és arra, hogy a legszükségesebb holmijaikat összekapkodják. Majd, ahányan voltak, mind teherautókra rakták őket, és az egyik Frosinone melletti koncentrációs táborba szállították a falu egész lakosságát. Néhány nap múlva azonban megszöktek, és most megpróbáltak a hegyeken át hazajutni, hátha rátalálnak a házaikra, és újból elkezdhetik a megszokott életüket. Michele a csoport vezetőjét faggatta erről-arról. A szép öreg, sűrű szürke bajusza alól jellegzetes okoskodással ezt mondta neki:

- Ha másról nem beszélek, hát ott a jószág. Ha mi nem vagyunk, ki gondozza? Tán a németek?

Michele nem merte nekik megmondani, hogy hazaérni hazaérhetnek, de házat azt már nem találnak, se jószágot, se semmit. Egy rövidet szusszantak, aztán indultak tovább. Nagyon együtt éreztem én ezekkel a higgadt és a maguk dolgában olyan biztos, elesett emberekkel, már csak azért is, mert kicsit hasonlítottak ránk, Rosettára meg rám: őket is a háború űzte ki az otthonukból, ők is hegyek között bolyongtak, cigány módra és szegényen, mint a templom egere. Néhány nap múltán azonban megtudtam, megint elkapták őket a németek, és visszaszállították mindannyiukat a frosinonei táborba. Később már nem hallottam felőlük semmit.

Na, szóval vagy két hétig éltünk úgy, hogy hajnalban felmentünk a hágóra, és alkonyatkor tértünk haza; végül is kiviláglott, hogy legalábbis a hegységnek ezen a részén a németek letettek a razziákról, lejöttünk hát, és folytattuk megszokott életünket. Bennem azonban megmaradt továbbra is a vágyakozás a hegycsúcson eltöltött szép napok után, amikor olyan meghitt bizalmasságban éltem a magánnyal és a természettel. Odafenn nem voltak evakuáltak meg parasztok, hogy telebeszéljék a fejemet a háborúval, az angolokkal, a németekkel meg az ínséggel; nem kellett naponta gyötrődni azzal, hogy hogyan gyújtsa meg a nedves fát, és hogyan kotyvassza meg magának az ember azt a kevés és silány ennivalóját a sötét kunyhóban; egyszóval semmi se emlékeztetett bennünket odafenn az igazi helyzetünkre, hacsak az a két-három találkozás nem, amiről beszámoltam. Mintha csak naponta kirándulgattam volna Michelével meg Rosettával. Az a kis zöldellő rét pedig, ahol a téli nap májusi meleggel tűzött, ahol a látóhatár egyik szélét a hósipkás ciociariai hegyek, a másikat a fondi lapály mélyén csillogó tenger szegte be, az én szememben elvarázsolt hely volt, ahol valóban kincset áshattak volna el, azt a kincset, amiről kislány koromban meséltek nekem. De azért én tudtam, hogy nem rejteget itt a föld semmiféle kincset; ehelyett saját magamban akadtam rá, a bensőmben, és ez ugyanúgy meglepett, mintha a két kezemmel ástam volna ki valahonnan; ez a kincs pedig a mélységes nyugalom, a félelemnek és a szorongásnak a teljes hiánya volt meg a bizalom önmagamban és a világban, ami mind-mind, ahogy teltek-múltak a napok, magányos sétáim során nőtt ki a lelkemben. Sok-sok év után talán ezek voltak a legboldogabb napjaim, pedig bármilyen furcsán hangzik is, ezekben a napokban voltam a legszegényebb, ezekben láttam a legtöbb szükséget, hisz kenyér és sajt volt az eledelem és a réti fű az ágyam, sehol egyetlen kunyhó, amiben meghúzódhattam volna, inkább az erdei állat, mint az ember életét éltem.

Ekkoriban már december vége körül jártunk és éppen karácsony napján megérkeztek az angolok. De nehogy tévedés essék, nem a gariglianói hadsereg angoljai; hanem két fiatalember, aki ugyanúgy, mint sokan mások, a hegyeken át menekült. Ők keveredtek fel Sant' Eufemiára december 25-én reggel. Továbbra is gyönyörű időnk volt, a száraz hidegben csillogott a levegő; és az egyik reggelen, ahogy kiléptem a vityillónkból, észrevettem, hogy a fullasztón egész kis tömegbe verődtek az emberek. A közelükbe érve, megláttam, hogy az evakuáltak és a parasztok két idegenes külsejű legényt állnak körül: az egyik szőke és alacsony, kék szemű, egyenes és vékony az orra, piros az ajka, a kecskeszakálla is szőke, a másik magas és sovány, kék szemű és fekete hajú. A szőke törte valahogy az olaszt, elmondta hát, hogy angolok, ő maga tengerésztiszt, a másik meg egyszerű tengerész. Ostia környékén, Róma közelében tették őket partra, hogy dinamittal a levegőbe röpítsenek ezt-azt, ami persze a mienk volt, szegény olaszoké, és mikor ezzel végeztek, visszatértek a tengerpartra, de a hajó, amelyik hozta őket, nem jött értük, így hát, mint sokan mások, ők is elmenekültek onnan, és elrejtőztek. Az esős évszakot egy Sermoneta környéki parasztházban húzták ki, de most, hogy szép lett az idő, megpróbálnak átvágni a fronton és beérni Nápolyba, a parancsnokságukra. Rengeteg kérdés és válasz követte a magyarázgatásukat; az evakuáltak és a parasztok a háború állását tudakolták meg azt, hogy mikor lesz vége. De azok ketten annyit tudtak, mint mi: a hegyekben élték át az elmúlt hónapokat, és csak analfabéta parasztokkal érintkeztek, akik még azt se igen tudták, hogy háború van. Így aztán, amikor az evakuáltak rájöttek, hogy ez a kettő a világon semmit se tud, sőt, segítségre szorul, akkor egyenként elszállingóztak mellőlük, azt hajtogatták egymás között, hogy ezek angolok és veszélyes együtt lenni velük, mert az ember sose tudhatja, egykettőre kikémlelhetik a dolgot, és ha a németek megtudják, akkor csúnya világ jöhet rájuk. Így hát a végén magukra maradtak, azok ketten, a fullasztó közepén, a vakító, tűző napon, a rongyokban és szakállasan, megzavarodva, a köröttük tekergőző pillantások rengetegében.

Bevallom, nekem se igen akarózott együtt lenni velük, nem is annyira magam miatt, inkább Rosettát féltettem egy kicsit; de éppen ő pirított rám ezért a félelmemért:

- Édesanya - mondta -, olyan tétován nézgelődnek ezek a szegények... aztán meg ma karácsony van, és nincs ennivalójuk, és biztos ők is vágynak a családjuk után, de nem lehetnek velük... Miért nem hívjuk meg őket ebédre?

Őszintén mondom, elszégyelltem magamat, és igaza van Rosettának, gondoltam, és semmit se ér, ha megvetem az evakuáltakat, ha egyszer én magam is úgy viselkedem, mint ők. Értésére adtuk hát a kettőnek, hogy jöjjenek hozzánk a karácsonyi ebédre, és ők tüstént, boldogan ráálltak.

Azon a karácsonyi napon nagyon-nagyon kitettem magamért, kiváltképpen Rosetta miatt, aki születése óta szebben ünnepelte ezt a napot, mint akármilyen úri kisasszony. Vettem Paridétól egy tyúkot, és megfőztem krumplival az üstben. Főtt tésztát is készítettem, igaz, keveset, mert alig volt lisztem, és hússal töltött gombóc lett belőle. Volt néhány aprócska szalámirudam, amiket vékony szeletekre vágtam, és pár kemény tojást tettem melléje. Édesség is került: jobb híján egész finomra reszeltem egy csomó szentjánoskenyeret, a lisztjét nullás liszttel kevertem össze, bele szőlőlét, mandulát meg cukrot, és lapos meg kemény, de ízletes lepénnyé sült a tűzön. Az egyik evakuálttól sikerült vennem egy palack marsalait: az asztalit Paride adta. Gyümölcs az aztán volt bőviben: a fondi fák csak úgy roskadoztak a narancs alatt, szinte ingyen adták, és napokkal előbb vásároltam ötven kilót, és egész nap mást se tettünk, csak narancsot majszoltunk. Jónak láttam, ha Michelét is meghívom, és éppen az apja háza felé sietett, amikor szóltam neki. Rögtön elfogadta a meghívást, és tudtam, hogy főként a saját családja iránt érzett ellenszenvéből teszi. Nem is állta meg, hogy legalább ennyit ne mondjon:

- Te, kedves Cesira, ma derekasan viselkedtél... ha nem hívtad volna meg azt a két fiatalembert, minden becsülésemet megvontam volna tőled.

Azért mindenesetre bekiabált az apjának, és ő kidugta a fejét az ablakon, és Michele megmondta neki, hogy meghívtuk és el is fogadta a meghívásunkat. Filippo, halkan, mert félt, hogy meghallják az angolok, könyörögni kezdett neki, le akarta beszélni:

- Ne menj, az a kettő szökik, ha a németek fülébe jut az ügy, pácba kerülünk.

Michele azonban csak rántott egyet a vállán, és be se várva az apja szavainak a végét, elindult a vityillónk felé.

A karácsonyi asztalra nehéz lenabroszt terítettem, amit az egyik paraszt adott kölcsön. Rosetta a tányérok köré gallyakat rakott, amiket az erdőn tépett, és amiknek a piros bogyói kissé hasonlítottak azokra a bogyókra, amilyeneket ünnepkor Rómában lát az ember. Az egyik tálon ott volt a tyúk, ami öt embernek bizony nem volt valami sok; a többin a szalámi, a tojás, sajt, narancs és tészta. Aznapra friss kenyeret sütöttem, még meleg volt és mindenkinek szeltem egy szeletet. Mivel a vityillónkon nem volt ablak, nyitott ajtónál ettünk, ki kellett tárni, különben sötétben maradunk. Az ajtón túl ragyogott a nap, és Fondi egész tája gyönyörűségesen fürdött a fényében, le, egészen a tenger szegélyéig, ami vakítóan csillogott a napban. Michele, a gombóc után, támadni kezdte az angolokat a hadviselési módjuk miatt. Kerek perec, mint egyenrangú fél, mondta meg nekik a véleményét; és mintha el is csodálkoztak volna egy kicsit ezen, mert nem számítottak ilyen beszélgetésre, ilyen helyen, egy ilyen ágrólszakadttól, amilyennek Michele látszott. Megmondta bizony nekik, hogy hibát követtek el, amikor nem Róma közelében, hanem Szicíliában szálltak partra; mert akkor puskalövés nélkül, könnyedén elfoglalhatták volna a várost és egész Dél-Olaszországot. De most, hogy lépésben haladnak délről észak felé, romba döntik Itáliát, és ráadásul tengernyi szenvedést hoztak az emberekre, is, akik azt lehetne mondani, az üllő és a kalapács, a németek és az angolok közé szorultak. Az angolok erre azzal válaszoltak, hogy ők minderről semmit se tudnak, ők katonák, akik parancsot teljesítettek.

Erre Michele másfajta okoskodással esett nekik: miért viselnek háborút, mi a céljuk vele? Azért viselnek háborút, mondták, hogy megvédjék magukat a németektől, akik a világon mindenkit, őket is, maguk alá akarnak gyűrni. Mire Michele azt felelte, hogy ez kevés: a nép azt várja tőlük, hogy a háború után új világot teremtsenek, amelyben több igazság, több szabadság és több boldogság lesz, mint a régiben. Ha pedig nem sikerül megteremteniük ezt az új világot, akkor még abban az esetben is elvesztik a háborút, ha egyébként győztesként kerülnek ki belőle. A szőke tiszt bizalmatlanul figyelte Michele szavait, és kurtán és ritkán felelgetett; a tengerésznek azonban, mintha ugyanarra a csavarra járt volna az esze, mint Micheléé, bár tekintettel volt a tisztre, a felettesére, és nem volt bátorsága kifejezésre juttatni gondolatait. Végül a tiszt azzal vágta el a beszélgetés fonalát, hogy most a fő dolog megnyerni a háborút; a többit illetően pedig ő megbízik a kormányában, amelynek bizonyára megvan a maga terve azzal az új világgal kapcsolatban, amiről Michele beszélt. Mindannyian kiértettük a szavából, hogy nem akar belebocsátkozni egy buktatókkal teli vitába, és Michele is, bár keserű szájízzel, szintén elértette, és mikor rákerült a beszéd sora, azt mondta, hogy akkor hát igyunk arra az új világra, ami ebből a háborúból születik. Tele is töltöttük marsalaival a poharainkat és a holnap világára ürítettük őket. Michele még meg is hatódott, és könnyes lett a szeme, és ezután az első pohárköszöntő után a szövetségesek egészségére akart inni, mindegyik szövetségesére, az oroszokéra is, akik, a hírek szerint, éppen ezekben a napokban arattak hatalmas győzelmet a németek felett. Boldogok voltunk hát mindannyian, ahogy az karácsony napján illik; és, legalábbis egy rövidke időre, úgy tűnt, mintha egy nyelven beszélnénk, egyformán neveltek volna bennünket, és igazi testvérek lennénk, és hogy az a nap, amelyik évszázadokkal ezelőtt látta Jézust megszületni az istállóban, az a nap most megint valaminek a születését látja, ami hasonlít Jézushoz, ami jó és ami új, és ami majd jobbá teszi az embert. Az ebéd végén még ittunk egy utolsót a két angol egészségére, aztán megöleltük egymást, és én magamhoz öleltem Michelét, Rosettát és a két angolt és ők is magukhoz öleltek minket, és mindannyian „boldog karácsonyt és boldog új esztendőt” kívántunk egymásnak, és én először éreztem magamat igazán boldognak, ott fenn, Sant' Eufemián. Michele azonban kisvártatva megjegyezte, hogy mindez szép és jó, de az áldozatvállalásnak és a felebaráti szeretetnek is határt kell szabni; és meg is magyarázta a két angolnak, hogy én és Rosetta legfeljebb aznap éjszakára fogadhatjuk be őket, és jobb is, ha tovább mennek, mert nekik is meg nekünk is veszélyes lenne, ha maradnának: a németek minden pillanatban megtudhatják, és akkor egyikünk se menekül a bosszújuk elől. Mire az angolok azt felelték; hogy megértik az indokainkat, és biztosítottak bennünket, hogy másnap útra kelnek.

Azt az egész napot velünk töltötték. Sok mindenről elbeszélgettek Michelével; akaratlanul is felötlött bennem, hogy lám, Michele milyen kiválóan ismeri az angolok háza táját, szinte náluknál is jobban, azok viszont keveset vagy éppenséggel semmit se tudtak Olaszországról, pedig itt éltek és itt háborúztak. A tiszt például elmondta nekünk, hogy egyetemet járt, szóval tanult ember volt. Michele azonban, mikor kicsit megvakargatta, rájött, hogy még azt se tudja, ki volt Dante. Én igazán nem vagyok valami művelt, és sose olvastam, amit Dante írt, de a nevét azért ismerem, és Rosetta elmesélte nekem, hogy az apácák az iskolájukban nemcsak Dante nevével ismertették meg, hanem meg olvastattak is vele valamit a műveiből. Michele nagy halkan értésünkre adta ezt a Dante-ügyet; sőt az egyik pillanatban, amikor az angolok nem hallhatták meg, egyre csak suttogva, még azt is hozzáfűzte, hogy így aztán sok mindent meg lehet érteni, például a bombázásaikat is, amikkel annyi olasz várost romba döntöttek. A repülők, akik lehajigálták a bombákat, mit sem tudtak rólunk meg a műemlékeinkről; a tudatlanság tette őket nyugodttá és könyörtelenné; és talán a tudatlanság okozta nekünk, de másoknak is a legtöbb szenvedést, hiszen az elvetemültség csupán a tudatlanság egyik formája, és akinek van valami a fejében, az nem tehet igazán rosszat.

A két férfi az egyik csűrben töltötte az éjszakát, és korán reggel, köszönés nélkül távozott. Holtfáradtak voltunk mind a ketten, mert későig fenn maradtunk, és ez szokatlan volt nekünk: rendszerint már a tyúkokkal lefeküdtünk. Így hát másnap már dél is-elmúlt, de mi csak aludtunk mélyen. És akkor, legjóízűbb álmunk kellős közepén, óriásit döndült a szobánk ajtaja, és rá egy félelmetes hang beszélni kezdett valami ismeretlen nyelven, nem tudom, mit.

- Édesanya, az istenért, mi az? - kiáltott fel Rosetta, és szorosan átölelt.

Egy pillanatig hallgatóztam, szinte nem akartam hinni a fülemnek, és akkor megint egy nagy döndülés, és megint az az érthetetlen üvöltözés. Erre odaszóltam Rosettának, hogy most már meg akarom nézni, mi az, és lekászolódtam az ágyról, és úgy; ahogy voltam, alsószoknyában, borzasan és mezítláb, kinyitottam az ajtót, és kinéztem. Két német katona állt ott, az egyiket őrmesternek, a másikat meg közönséges bakának néztem. Az őrmester volt a fiatalabbik: a kopaszra nyírt férfi, arca fehér, mint a fal, fakókék szeméről hiányzott a pilla, tekintete kifejezéstelen és elborult. Az orra kissé ferde, a szája meg mintha találkozóra sietne az orrával; az arcát két halványra hegedt sebhely szelte át, amitől az embernek az a furcsa érzése támadt, hogy a szája egészen a nyakáig nyúlik. A másik középkorú, zömök, barna, képtelenül magas homlokú férfi volt, sötétkék szeme szomorú és árkolt, az állkapcsa akár a juhászkutyáé. Elfogott a félelem, higgyék meg, ha másért nem, az őrmester rideg és kifejezéstelen szeme miatt, aminek olyan csúnya volt a kékje, hogy inkább vadállati, mint emberi szemnek látszott. Félelmemet azonban elpalástoltam, és teli tüdőből beleordítottam a képébe:

- Mi az? Mi ütött hozzád, te marha? Ránk akarod dönteni a házat? Nyisd ki a csipádat! Két nő alszik odabenn. Talán már aludni se lehet?

A vizenyős szemű őrmester kézmozdulatot tett, és rossz olaszsággal így szólt:

- Jól, jól.

Majd a bakához fordult, intett neki, hogy kövesse, és belépett a házunkba. Az ágyban gubbasztó Rosetta kimeredt szemmel bámult, egészen az álláig húzta magára a takarót. A két német minden zugot átkutatott, még az ágy alá is benéztek; és az őrmester, a keresés dühében, még Rosetta takaróját is felemelte, mintha a lányom azt a bizonyos valamit, ami után kajtatnak, ott is eldughatta volna. Aztán kikeveredtek a szobánkból. Közben egy csomó evakuált összeverődött; és most, hogy visszagondolok, szavamra mondom, csoda volt, hogy a két német nem faggatta őket a két angol felől, mert, kiváltképpen ostobaságból, de biztos, hogy valamelyik kikottyantotta volna az egészet, és akkor jaj nekünk. Különben maga a tény, hogy a két német éppen az angolok érkezését követő napon vetődött közénk, mindig valami spicliskedést sejtetett velem, vagy legalábbis azt, hogy valakinek eljárt a szája. A németek azonban, érzésem szerint, nem akartak maguknak felesleges kellemetlenségeket okozni, és ezért néztek szét csak kutyafuttában, anélkül, hogy bárkit is kihallgattak volna.

Az evakuáltak azonban, hisz nem mindennap láttak odafenn németet, tudni akarták, hogyan áll a háború és hamar vége lesz-e? Valamelyikük közben elment Micheléért, aki tudott egy kicsit németül; végül éppen akkor, mikor az a kettő már indult volna elfele, akarata ellenére odataszigálták elébük a fiút.

- Kérdezd meg tőlük - kiabálták -, mikor fejeződik be a háború?

Micheléről már messziről lerítt, hogy semmi kedve sincs beszédbe elegyedni a németekkel. De összeszedte magát, és motyogott valamit. Most a magam nyelvén adok számot a beszélgetésükről, mert részint Michele az evakuáltak kedvéért ott helyben fordított, részint pedig, a németek távozása után, nekem külön is lefordította a szavaikat. Szóval, megkérdezte tőlük, hogy mikor lesz vége a háborúnak, mire az őrmester azt felelte, hogy Hitler nemsokára győz. Vannak bizonyos titkos fegyvereik, tette hozzá, és ezek segítségével, legkésőbb tavaszkor, a tengerbe szorítják az angolokat. Aztán még valamit mondott, ami igen nagy hatást tett az evakuáltakra:

- Offenzívát kezdünk, és beleszorítjuk az angolokat a tengerbe. A vonatok pedig ezalatt lőszert szállítanak majd és mi olasz élelemből élünk, az olaszokat pedig, mert elárultak minket, éhen veszejtjük.

Szó szerint ezt mondta, arcán meggyőződés tükröződött, higgadt volt és könyörtelen, mintha olaszok, azaz emberek helyett legyekhez vagy férgekhez beszélt volna. Minden evakuált elnémult a váratlan szavakra; csuda tudja, miért, de azt hitték, hogy a németek rokonszenveznek velük. Michelének erre kedve kerekedett a beszélgetéshez, és megkérdezte őket, hogy kifélék. Az őrmester azt válaszolta, hogy ő berlini, és békében kis kartondoboz-gyára volt, de most szétbombázták, neki hát nem maradt más hátra, mint háborúzni még az erején felül is. A baka eleinte húzódozott a választól, majd félrefélrefordítva árkolt és szomorú szemét, lesújtottan, mint a megvert kutya, elmondta, hogy ő is berlini, és neki se maradt más hátra, csak a katonáskodás, mert a bombák megölték a feleségét és egyetlen lányát. Nagyjából ugyanazt a választ adta hát mind a kettő, azt, hogy mivel a bombázások során mindenük odaveszett, nekik csak egyetlen gondjuk maradt: háborúzni; de az a napnál is világosabban látszott, hogy az őrmester becsvággyal és szenvedéllyel, sőt gonoszul katonáskodik; azt a komor, képtelenül magas homlokú, csupa-szomorúság-bakát viszont jobbadán az elkeseredettség hajtotta csak, az a tudat, hogy otthon már senki se várja. És én úgy gondoltam, hogy ő talán nem is rossz ember; de az, hogy a feleségét meg a lányát elvesztette, rosszá tehette; és ha, mondjuk, Isten ments, letartóztattak volna bennünket, talán képes lett volna meg is ölni Rosettát, ha eszébe jut, hogy neki is volt egy ilyen korbeli lánya, és azt is megölték.

Miközben efféléken járt az eszem, az őrmester, aki valóban ferde szemmel nézte az olaszokat, hirtelen azt kérdezte, hogy mikor minden német a fronton van, hogyan lézenghet ennyi fiatal tétlenül itt, az evakuáltak között. Erre Michele emelt hangon, csaknem kiabálva, azt felelte, hogy ő, meg a többiek is mind, harcoltak már Hitlerért és a németekért Görögországban, Afrikában és Albániában, és készek újból harcolni az utolsó csepp vérükig; és hogy itt fenn mindenki várva várja azt az órát, amikor a nagy és dicső Hitler megnyeri ezt a háborút, és egy szálig a tengerbe veti azokat a kurvafajzat angolokat és amerikaiakat. Az őrmester kissé elképedt erre a dicshimnuszra; kétkedve mustrálgatta Michelét, a talpától a feje búbjáig, szemmel láthatóan nem hitt minden szavában. De hát ezek a szavak mégiscsak szépen szóltak, és akár hitt bennük, akár nem, le kellett nyelni őket. Végül is, miután még be-bekukkantottak a házakba, és majdnem mindent feltúrtak, de csak nagy ímmel-ámmal és elég felületesen, mindannyiunk megkönnyebbülésére visszaindultak a völgybe.

Engemet azonban megütött Michele viselkedése. Nem azt mondom, hogy szidnia kellett volna a németeket, de azok a hihetetlenül arcátlan, harsány hazugságai megleptek. Meg is mondtam ezt neki, mire rántott egyet a vállán, és így felelt:

- A nácikkal szemben mindent szabad: nekik szabad hazudni, őket szabad elárulni, sőt ha lehet, meg is szabad őket ölni. Miért, te mihez kezdenél egy mérges kígyóval, egy tigrissel, egy dühöngő farkassal? Biztos keresnéd a módját, hogy akár erőszakkal, akár ravaszsággal, de ártalmatlanná tedd. Nemigen diskurálgatnál vele, és engesztelni se engesztelgetnéd, hisz tudnád jó előre, hogy ez képtelenség. És így van ez a nácikkal is. Ők, akár a vadállatok, kiközösítették magukat az emberek közül, ezért hát velük szemben minden eszköz megengedett. Akárcsak az az igen művelt angol tiszt, te sem olvastad soha Dantét. Ha ugyanis olvastad volna, tudnád, mit mond: „és jótett volt gonoszul véle bánni”.

Megkérdeztem tőle, mit akar ez jelenteni, mire elmagyarázta, hogy a nácinépséget még becsapni és elárulni is túl nemes cselekedet. Még erre sem érdemesek. Csak éppen, hogy mondjak valamit, az szaladt ki a számon, hogy mint mindenütt, a nácik között is akadhatnak jó emberek meg rosszak; honnan vette hát ő, hogy ez a kettő rossz? Erre elnevette magát:

- Ebben az esetben nem jó és rossz emberekről van szó. Lehet, hogy jók a feleségükhöz meg a gyerekeikhez, ahogy a kölykeikhez meg a nőstényükhöz jók a farkasok és a kígyók is. De az emberiséghez, és ez az, ami a legsúlyosabban esik a latba, azaz hozzád, hozzám, Rosettához, az evakuáltakhoz és a parasztokhoz, csak rosszak lehetnek.

- Hogyhogy?

- Úgy - szólt egy pillanatnyi gondolkodás után -, hogy az ő meggyőződésük szerint az a jó, amit mi rossznak nevezünk. És ezért céltudatosan cselekszik a rosszat, abban a hiszemben, hogy jót cselekszenek. Egyszóval a kötelességüket teljesítik.

Kicsit kóválygott a fejem, mintha nem értettem volna jól, amit mondott. De nem engedett szóhoz jutni, és mintha csak magamagához szólna, így fejezte be a beszélgetést:

- Bizony, a rossz és a kötelességérzet keveréke, íme, ez a nácizmus.

Na, szóval, furcsa valaki volt a Michele. Igen jó ember, de ugyanakkor igen kemény is. Emlékszem, hogy összetalálkoztunk egy másik alkalommal is a németekkel, mégpedig egészen más körülmények között. Szokás szerint kevés volt akkoriban a lisztünk és kenyérsütéskor már nemcsak a korpa legjavát, hanem a durváját is benne hagytam a tésztában. Az egyik nap elhatároztuk hát, hogy lemegyünk a völgybe, hátha kapunk egy kis lisztet cserébe tojásért. A tojásokat Paridétól szereztem, méghozzá tizenhatot, és reméltem, hogy ha még melléjük teszek egy kis pénzt is, találok néhány kilónyi nulláslisztet. Azóta a bombatámadás óta, amelyik annyira megrettentette szegény Tommasinót, nem jártunk lenn a völgyben, és az igazat megvallva, már csak ezért se igen akaródzott lemennem. Már nem is tudom, hogyan kerítettem rá a szót Michele előtt, mire ő felajánlotta, hogy lekísér bennünket, és én ezt őszinte örömmel el is fogadtam, mert az ő társaságában sokkal nyugodtabbnak éreztem magamat, és bár okát nem tudom adni, de ő volt odafenn az egyetlen ember, aki bátorságot és bizakodást ébresztett bennem. Beraktuk hát a tojást egy kaskába, rá szalmát, és jókor reggel nekivágtunk. Január első napjaiban jártunk, a tél legderekán és érzésem szerint, bár ezt az érzést még magamnak se igen tudtam megmagyarázni, a háború legderekán is, szóval a hosszú-hosszú évek óta tartó átok legsötétebb, legridegebb és legelkeseredettebb pillanatában. Legutóbb, amikor Tommasinóval odalenn jártam, igaz, már megsárgultak, de mégis ott voltak a levelek a fákon; a réteket, hisz annyit esett, még fű borította; és a lankákon itt-ott még virítottak az ősz utolsó virágai, a ciklámenek meg az erdei ibolyák. Most azonban, ahogy a hideg és tompa fényű levegőben, a borús és színehagyott égbolt alatt lefelé lépkedtünk, mindent aszottnak, szürkének, dércsípettnek és csupasznak láttunk magunk körül. Elég jókedvűen indultunk útnak, de egykettőre elnémultunk: csendes volt ez a nap, a tél derekának csendje ülte meg, és ez a csend fagyasztott meg minket is, ez bénította meg a nyelvünket. Eleinte a hegyoldalban mentünk, a völgy jobbfelén, majd átvágtunk a fügekaktuszok és sziklák között azon a lapályon, amelyikre a bomba esett, amikor Tommasino is velünk volt, majd a völgy bal oldalára tértünk. Vagy egy fél órát mentünk így, szótlanul, és végül odaértünk a völgytorokhoz, ahhoz a bizonyos kis hídhoz, az útelágazáshoz és ahhoz a házhoz, amelyikben annak a végzetes bombázásnak a napjáig Tommasino lakott. Az én emlékezetemben úgy élt ez a település, mint valami vidám és szép kis hely, ami ráadásul még tágas is, és bevallom, meglepődtem, amikor most szomorúnak, fakónak, kopárnak és nyomorúságosnak láttam. Láttak már kopasz nőt? Mert én láttam. Az egyik falumbeli lányt. Fele haját a tífusz vitte el, a másik felét meg nullásgéppel nyírták le. Szinte más ember lett, még az arckifejezése is megváltozott, a kopasz, tükörsima feje, amit asszonynépnél sohase látni, püffedt, ronda tojásra emlékeztette az embert, arcát meg mintha ellapította volna valami durva fényesség. Ugyanígy most, hogy a három platán, ami beárnyékolta Tommasino házacskáját, elvesztette sűrű zöld lombját, a patak partjának köveit elfedő zöld növényzet sehol, s az út két oldala is csupasz volt, és csupaszok az árkok, amiknek a zöldjét akkoriban észre se vettem, pedig biztos zöldelltek, mert most a szemembe ötlött a meztelenségük - ez a hely maga volt a sivárság, minden szépségét elvesztette, akár a nő, ha lekopasztják. És nem tudom, miért, de ennek a megnyomorítottságnak a láttán elszorult a szívem, azt éreztem, hogy mindez kicsit hasonlít a mi akkori életünkhöz, hisz az is kegyetlenül sivárrá foszlott ebben a soha véget nem érő háborúban.

Na, szóval, rátértünk az országútra, és nemsokára ezután megtörtént a nap első találkozása. Egy férfi két jól tartott, valóban igen szép pejlovat vezetett kantárszáron. Német állatok voltak, de én a férfin levő egyenruhához hasonlót még sose láttam, és ahogy egymás mellé értünk; az illető először megnézett magának bennünket, aztán üdvözölt is, és mivel egyfelé mentünk, tört olaszsággal beszédbe elegyedett velünk, és így haladtunk egymás mellett, és váltottuk a szót jó darabon. A huszonöt éves forma fiatalember olyan férfiszépség volt, amilyenhez foghatót én még alig láttam életemben. Magas, széles vállú, a dereka karcsú, akár a nőké, elegáns, hosszú lábán sárga borjúbőr csizma. Haja aranyszőke, különös, álmodozó, mandulavágású szeme zöldeskékbe játszott, hosszú orra egyenes és keskeny, szája széprajzú, piros; mikor meg mosolygott, elővillant gyönyörű, szabályos fogsora, amire öröm volt ránézni. Elmondta, hogy ő nem német, hanem orosz, valami igen távoli vidékről való, meg is mondta, honnan, de már nem emlékszem rá. Nagy léleknyugalommal közölte, hogy a németek kedvéért elárulta az oroszokat, mert nem vette be őket a gyomra, pedig a németeket se szíveli. Elmondta, hogy más oroszokkal együtt, akik ugyancsak árulók voltak, ő is a németek szolgálatába állt és, mondta, most már biztos benne, hogy a németek ezt a háborút elvesztették, mert a kegyetlenségükkel maguk ellen lázították a világot és az egész világ ellenük van. A németeket, fejezte be, hónapokon belül végleg legyőzik, és akkor neki befellegzett; és akkor egy mozdulatot tett, amire megfagyott az ereimben a vér, elhúzta a nyaka előtt a kezét, mint aki azt mondja, hogy az oroszok elvágják majd a torkát. Higgadtan beszélt, mintha már közömbös lenne számára a saját sorsa és még mosolygott is, nemcsak a szájával, hanem azzal a furcsa, égszínkék szemével is, ami, akár két tengercsepp, de onnan, ahol legmélyebb a víz. Láthatóan gyűlölte a németeket, de gyűlölte az oroszokat, sőt gyűlölte magát is, és egy fikarcnyit se izgatta a halál. Nyugodtan lépdelt és vezette a két lovat; és a kihalt országúton, a szürke és fagyos tájon nem volt más, csak ő meg a lovai, és az ember nem érte fel ésszel, hogy a gyönyörű férfi felett már úgyszólván elhangzott az ítélet, és nemsokára, talán még mielőtt véget érne ez az esztendő, meg is kell halnia. Az útelágazásnál, ahol elváltunk, végigsimított az egyik ló sörényén, és ezt mondta:

- Ezen a két állaton kívül semmi nem maradt nekem az életben, és ezek se az enyémek.

Aztán a város irányában eltávozott. Kis ideig még néztünk: utána, amint megy, megy egyre messzebb. És akaratom ellenére arra gondoltam, hogy őt is a háború tette ilyenné: ha nem tört volna ki, ez a gyönyörű gyerek is talán otthon maradt volna a falujában, még talán meg is házasodott volna, nekilátott volna dolgozni, és talán éppen olyan derék ember vált volna belőle, mint annyi másból. A háború hajtotta el a szülőföldjéről, az tette árulóvá, és most az öli meg és ő már bele is törődött a halálba, és ennyi borzalom között talán ez a legborzalmasabb, mert mindig a legkevésbé természetes dolog a legkevésbé érthető.

Letértünk balra, egy mellékútra, amely a narancsligetek felé vitt, reméltük, hogy a német tankisták, akik legutóbb ott táboroztak a liget szegélyén, adnak majd kenyeret tojásért. De egy teremtett lelket se találtunk, a tankisták eltávoztak, és csak a feltúrt, pázsitja vesztett földet leltük a sátraik helyén meg néhány csupasz, összetört fát. Erre, bár nem sok meggyőződéssel, azt mondtam, hogy ha már eddig eljöttünk, menjünk tovább, hátha a tankisták vagy valamilyen másik német csapat kissé arrább ütötte föl a sátrait. Negyedórát kutyagoltunk, egyre némán, és végül vagy egy kilométer után egy szőke lánnyal akadtunk össze. Egymagában bandukolt, céltalanul, mint aki maga se tudja, hová visz az útja. Lassan baktatott; különös érdeklődéssel hordozta körül a szemét a szürke és kopár tájon, és ugyanilyen különös figyelemmel csípett egy-egy morzsát a kenyérdarabjából. Odamentem hozzá.

- Ugyan megmondanád - kérdeztem tőle -, hogy találunk-e németeket errefelé?

A kérdésemre földbe gyökerezett a lába, és végigmért. Kendőt viselt az arca körül, szép, egészséges és erőteljes lány volt, széles, kissé duzzadt arcú és nagy szeme gesztenyebarna.

- Hogy németeket? - vágta rá sietősen. - De mennyire találtok... de mennyire...

- Hol? - kérdeztem.

Rám nézett és akkor mintha elfogta volna a félelem, hirtelen, minden válasz nélkül sarkon fordult. Erre elkaptam az egyik karját, és megismételtem a kérdésemet. Mire ő, suttogva:

- Nem árulod el nekik, hol tartom az ennivalómat, ha megmondom?

Leesett az állam ezekre a szavakra, amelyeket a körülmények ugyan megmagyaráztak, de azért mégis merő képtelenség volt, amit kérdezett.

- Ugyan, mit beszélsz. Mi köze ennek az egésznek a te ennivalódhoz - válaszoltam.

És ő, a fejét rázva:

- Jönnek és viszik... jönnek és viszik... ilyenek ám a németek... de tudod, mit mondtam nekik a legutóbb, mikor jöttek? Nincs semmim, mondtam, se lisztem, se babom, se szalonnám, semmim... csak tejem van a gyerekemnek... ha kell, azt vihetitek... tessék.

És miközben szemét rám meresztette, gombolni kezdte a pruszlikját. Megdöbbentem, de megdöbbent Michele és Rosetta is. A lány meg csak nézett bennünket, mozgott az ajka, mintha magában beszélne, és közben kigombolta a pruszlikját egészen derékig, és aztán jobb kezének szétnyitott ujjaival, úgy, ahogy minden anya odanyújtja emlőjét a picijének, előhúzta a mellét.

- Semmim sincs, csak ez... vigyétek - ismételte közben halk, álmodó hangon.

Addigra már az egész, szép és kerek és duzzadó melle kinn volt a pruszlikjából, és áttetszően, csillogóan fehérlett rajta a bőr, ami rendszerint arra vall, hogy anyává lett az asszony és szoptat. De alighogy előhúzta a mellét, már fordult is és ment, dudorászva, mintha elsüllyedt volna körülötte a világ, nyitott pruszlikja csak az egyik mellét takarta el, a másik szabadon maradt. És ahogy elnéztem, amint a kenyerét majszolgatva távolodik, úgy éreztem, hogy a tél hidegében meztelen melle az egyetlen élő és fehér és fényes és meleg valami, ami annak a borús és színtelen, csupasz és rideg napnak abban a pillanatában létezik.

- Ez tébolyodott - szólt végül Rosetta.

- Az - erősítette meg szavait szárazon Michele.

Szótlanul mentünk tovább.

Mivel a környéken sehol se láttunk németet, Michele azt tanácsolta, hogy keressük meg bizonyos ismerőseit, akik tudomása szerint egy vityillóba húzódtak a narancsligetek közé. Azt mondta, jó népek, és ha mást nem, legalább azt megmondják talán, hogy merre találunk németet, aki kenyeret cserél tojásért. Így hát kis idő múltán az országútról a kertek közt vivő egyik zegzugos ösvényre tértünk. Michele elmondta, hogy az a sok narancsfa mind azé a nőtlen ügyvédé, akihez megyünk, és hogy az illető az öreg édesanyjával él együtt. Vagy tíz perc múltán egy kis tisztásra értünk, aminek az elején hitvány, téglafalú, hullámlemezzel fedett kis vityilló állt. Két ablaka meg egy ajtaja volt. Michele odalépett az egyik ablakhoz, benézett rajta, és közölte velünk, hogy a háziak itthon vannak, és kettőt kopogott. Egy darabig vártunk és akkor lassan, szinte kelletlenül kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent az ügyvéd. Ötvenes forma, testes, kopasz, elefántcsontfehér homlokú férfi volt, erre a sápadtfehérségre azonban sok-sok göndör hajtincs hullott, vizenyős szeme kissé kidülledt, az orra görbe, ajka pedig lágyan hajolt duzzadt állára. Fekete bársonygalléros kék posztókabát volt rajta, olyan, amilyet este hord a városi ember, ez alól a nagyon előkelő kabát alól azonban rojtos nadrág lógott ki, a lábán pedig borjúbőrből készült, szöges talpú katonabakancsot viselt. Láttunkra elég kényszeredett képet vágott, ezt tüstént észrevettem; de egykettőre összeszedte magát, és túlontúl nagy kedvességgel ölelte magához Michelét.

- Michele... lám ez derék dolog, ez igazán derék dolog... mi szél hozott erre?

Michele bemutatott bennünket, erre tartózkodó zavarral és szinte ridegen felénk biccentett. Közben azért ott maradtunk a küszöbön, és ő egy szóval se mondta, hogy kerüljünk beljebb.

- Erre jártunk - szólalt meg ekkor Michele - és gondoltuk, meglátogatjuk.

Mintha összerezzent volna.

- Nagyon helyes - felelte -, éppen asztalhoz készülődtünk... tessék, jöjjenek, tartsanak velünk.

Töprengett és aztán így folytatta:

- Michele, hogy tudjál róla... mivel ismerem az érzelmeidet, amik különben azonosak az enyéimmel... egy német hadnagy, a szomszédos légelhárító üteg parancsnoka is hivatalos hozzánk... meg kellett hívnom... sajnos, az idők...

Nagy mosakodás és sóhajtgatás közepette vezetett be bennünket a vityillóba. Az ablak melletti kerek, terített asztal volt az egyetlen tiszta és rendes tárgy a szobában; különben minden a feje tetején állt, itt rongyhalmok, amott könyvkupacok, bőröndök és táskák egymás hegyén-hátán. Az asztalnál már ott ült az ügyvéd anyja, egy idős, töpörödött, fekete ruhás, ráncos és félénk arcú asszony, akár valami ijedt kis majom meg az ösztövér, szőke náci hadnagy, aki feszes zubbonyában is olyan lapos volt, mint a papírlap, és hosszú lábát, amin lovaglónadrág meg csizma volt, hanyagul szétvetette az asztal alatt. Kutyához hasonlított, egészen kutyaképe volt: csupa orr, két csaknem sárga szeme közvetlenül egymás mellett, se szempillája, se szemöldöke, arcán ugrásra kész ellenségesség tükröződött, széles szája csaknem a füléig ért. Üdvözlésünkre udvariasan és szolgálatkészen felállt, és összeütötte a bokáját; de egyikünkkel sem fogott kezet, hanem nagy serényen visszaült a helyére, mint aki azt mondja, hogy „nem miattatok, pusztán jólneveltségből tettem”. Közben az ügyvéd elmondta, hogy a hadnagy úr a légelhárító ütegeknél teljesít szolgálatot, amit mi már tudtunk; no meg azt is megemlítette, hogy az ebéd a jó szomszéd ebédje a jó szomszéd tiszteletére.

- És reméljük - fejezte be -, hogy a háború mihamarabb véget ér, és akkor majd a hadnagy úr hív meg minket németországi otthonába.

A hadnagy egy szót se szólt, még csak el se mosolyodott; és én azt hittem, hogy nem tud olaszul, és nem értette, mit mondott az ügyvéd. De egyszerre csak az öregasszonynak, aki panaszos hangon vermutot kínált neki, hibátlan olaszsággal ezt mondta:

- Köszönöm, aperitivet nem iszom.

És akkor, magam se tudom, miért, de megéreztem, hogy ez a német azért nem mosolyog, mert valami miatt orrol az ügyvédre. Michele ezután elmesélte az őrült lánnyal történt találkozásunkat; mire az ügyvéd közönyösen így szólt:

- Igen, Léna. Az mindig is bolond volt. A múlt esztendőben, amikor a katonaság keresztül-kasul járt a vidéken, valamelyik baka elkapta, mert akkor is mindig egyedül kószált, és teherbe ejtette.

- És most hol a gyereke?

- A családja tartja, és nagy gonddal neveli. De az a szegény bolond azt beszélte be magának, hogy azért akarják elvenni tőle a kisfiút, mert nincs teje, amivel táplálja. A furcsa viszont az, hogy rendesen szoptat; szóval a nap bizonyos óráiban a lány anyja odateszi a gyereket Léna karjába, és akkor Léna mindent úgy csinál, ahogy az anyja mondja neki. De mégiscsak azt hiszi, hogy az ő tején éhen maradna a pici.

Az ügyvéd olyan hangon beszélt erről a szerencsétlen Lénáról, mintha csak valami élettelen tárgy lenne. Rám viszont olyan mély benyomást tett, hogy soha az életben el nem felejtem. Úgy éreztem, hogy a meztelen melle, amit az országúton mindenkinek odakínált, a legmakulátlanabb jelképe annak az életnek, amit mi, olaszok, azon az 1944-es télen éltünk: mindenünkből kifosztva, akár az állatok, amiknek másuk sincs, csak a tejük, odaadni a kölykeiknek.

Közben az ügyvéd reszketegre ijedt, aggodalmaskodó anyja járt ki-be, és úgy hordta a konyhából a tálakat a két kezében, mintha az oltáriszentséget tálalta volna fel. Felvágottat, szalámit és sonkát tett az asztalra meg szögletes német kenyeret, éppolyat, amilyet mi is kerestünk, utána békebeli húslevest adott, metélttel, végül pedig egy kövér főtt tyúkot savanyúsággal körítve. Egy palack finom vörös bort is tett az asztalra. Látszott, hogy az ügyvéd meg az anyja ki akar tenni magáért ez előtt a német ficsúr előtt, aki most, az ütegével a szomszédjuk volt, és ezért nem ártott vele jóban lenni. De a hadnagy igazán ronda fráter volt, mert mielőtt bármihez is hozzányúlt volna, a négyszögletes kenyérre mutatott, és ezt kérdezte:

- Tudhatnám, ügyvéd úr, hogyan tett erre szert?

Az ügyvéd, aki, mintha magas láza volna, nagykabátban ült az asztalnál, bizonytalanul és tréfásan ezt felelte neki:

- Azt kérem, azt ajándékba kaptuk egy katonától, akinek aztán mi is ajándékoztunk valamit... tetszik tudni, hogy van ez háború idején...

- A cserebere - mondta erre könyörtelenül a hadnagy - tilos... és ki volt az a bizonyos katona?

- Ó, ó, hadnagy úr, a bűnről még csak beszél az ember, de a bűnösről nem... kóstolja meg a sonkát, ez nem német, olasz.

A hadnagy erre már egy szót se szólt, hanem enni kezdte a sonkát.

Az ügyvéd után hirtelen Michele felé fordult a hadnagy figyelme. Megkérdezte tőle, de csak úgy odavetve, hogy mi a foglalkozása; mire Michele habozás nélkül rávágta, hogy tanár.

- Mit tanít?

- Olasz irodalmat.

Ekkor a hadnagy, az ügyvéd legnagyobb csodálkozására, nyugodt hangon így szólt:

- Ismerem az irodalmukat... sőt fordítottam is egy olasz regényt németre.

- Melyiket?

A hadnagy megnevezte a szerzőt, és megmondta a könyv címét is, de én se erre, se arra nem emlékszem; és Michele, aki eddig alig méltatta valami figyelemre a németet, most szemmel láthatóan kíváncsi lett rá, ki is ez az ember; az ügyvéd pedig, látva, hogy a hadnagy szinte bizonyos tisztelettel, mint egyenrangú félhez, úgy szól Micheléhez, szintén változtatott a magatartásán, mintha már örült volna annak, hogy a fiú itt ül az asztalánál, sőt ezekkel a szavakkal fordult a hadnagyhoz:

- Bizony, a mi Festánk irodalmár... méghozzá nagy tudású irodalmár - és megveregette Michele vállát.

A hadnagy azonban tüntetően keresztülnézett rajta, pedig hát mégiscsak az ügyvéd volt a házigazda, az ő vendége volt.

- Két évig éltem Rómában - folytatta Micheléhez fordulva a német -, és akkor tanultam meg a maguk nyelvét... én magam filozófiával foglalkozom.

Az ügyvéd mindenáron bele akart furakodni a beszélgetésükbe, és tréfálózva így szólt:

- Akkor ön megérti, miért fogadjuk mi, olaszok filozofikusan mindazt, ami velünk az utóbbi időkben történt... igen, ez a helyes kifejezés, filozofikusan...

A hadnagy azonban ezúttal se méltatta egyetlen pillantásra se. Nyakig merült a beszélgetésbe Michelével, csak úgy röpködtek a szájából az írók nevei, könyvek címei, látszott, hogy alaposan ismeri az irodalmat, és azt vettem észre, hogy Michele, szinte akarata ellenére, fukarul, érzést váltott, és ha nem is megbecsüléssel, de legalábbis kíváncsian figyelte. Így ment ez kis ideig, aztán, hogy, hogy nem, a háborúra terelődött a szó és arra, hogy mit jelenthet a háború egy irodalmár vagy egy filozófus számára; és a hadnagy, miután megjegyezte, hogy a háború fontos, sőt szükséges tapasztalat, a következő mondattal rukkolt ki: „De a legújszerűbb és felettébb esztétikus élmény is” - igen, ezt a szót használta, hogy „esztétikus”, amit ugyan én akkor nem értettem meg rögtön, de maga a mondat, mintha tüzes vassal égették volna belém, úgy ragadt meg az emlékezetemben - „a Balkán-hadjárat során éreztem ezt, és tudja-e tanár úr, minek a kapcsán? Akkor jöttem rá, amikor egy üregből lángszóróval füstöltük ki az ellenséges katonákat.”

Alig mondta ki az utolsó szót, máris mind a négyen, Rosetta, én, az ügyvéd meg az anyja sóbálvánnyá meredtünk. Később arra gondoltam, hogy csak szájhősködés az egész, és reménykedtem, hogy soha nem tett ilyet és nem igaz az egész: felhajtott néhány pohár bort, egészen vörös volt az arca, és kicsit csillogott a szeme; de aztán elállt a szívverésem, és belém fagyott a lélek. Ránéztem a többiekre. Rosetta lesütötte a szemét, az ügyvéd anyja idegességében reszkető kézzel igazgatta a terítő redőit; az ügyvéd, akár valami teknősbéka a páncélja alá; a felöltőjébe húzta a fejét. Csak Michele meredt nyílt tekintettel a hadnagyra, majd megszólalt:

- Érdekes, ami igaz, igaz, érdekes... és gondolom, még újszerűbb, még esztétikusabb lehet majd annak a repülőnek az élménye, aki egy falu fölött oldja ki a bombáit, és a távozása után a házak helyén egyetlen porkupac marad.

Annyira ostoba azért a hadnagy se volt, hogy el ne értette volna a Michele szavaiban rejlő gúnyt.

- A háború - mondta kisvártatva - pótolhatatlan tapasztalat, ami nélkül egyetlen férfi sem mondhatja magát férfinak... erről jut eszembe, tanár úr, hogyhogy ön itt van, és nem a fronton?

- Melyik fronton? - kérdezte vissza magától értetődően Michele.

Furcsa, de a hadnagy ezúttal egyetlen szót se szólt, és beérte annyival, hogy egy csúnya pillantást vessen Michelére, aztán a tányérja fölé hajolt.

De azért nem volt elégedett, messziről sugárzott róla a tudat, hogy ha ellenségeinek nem is, de barátainak se tarthatja azokat, akikkel itt együtt ül. Egyik pillanatról a másikra elfordult Michelétől, talán, mert nem látta eléggé beijedtnek, és újból az ügyvédre rontott.

- Kedves ügyvéd úr - mondta váratlanul, és az asztalra mutatott -, ön itt tejben-vajban fürdik, amíg a környéken éhen vész a nép... honnan szerzett össze ennyi finom falatot?

Az ügyvéd meg az anyja jelentőségteljes pillantást váltott. Az asszony szemében zavart félelem, a férfiéban bizakodás tükröződött, és ő is szólalt meg.

- Biztosíthatom felőle, hogy egyébként nem így élünk... mindezt csupán az ön tiszteletére készítettük.

A hadnagy egy pillanatig hallgatott, majd ezt kérdezte:

- Önnek birtoka van itt a völgyben, nemde?

- Igen. Bizonyos értelemben véve, igen.

- Hogyhogy bizonyos értelemben véve? Azt beszélik, hogy a völgy fele az öné.

- No, nem, kedves hadnagy úr, ezt csak egy hazug vagy egy irigy ember mondhatta önnek, vagy olyan, aki hazug is, irigy is... van néhány narancsos kertem... mi ugyanis kertnek hívjuk ezeket a szép narancsligeteket.

- Azt beszélik, hogy ezek a kertnek titulált ligetek rengeteg pénzt hoznak... ön gazdag ember.

- Gazdag éppenséggel nem vagyok, hadnagy úr... elélek a magaméból.

- És tudja ön, hogyan élnek a parasztjai itt, a környéken?

Az ügyvéd végre rájött, hogy milyen irányba fordult most a beszélgetés.

- Jól - szólalt meg méltósággal -, akik ebben a völgyben élnek, azoknak jobb a soruk, mint a többieknek.

A hadnagy éppen egy darab tyúkhúst vágott magának, majd a késével az ügyvéd felé bökött.

- Ha ezeknek jó az életük - szólt mereven -, képzelem, hogy élnek azok, akik rosszul élnek. Láttam, hogy él önöknél a paraszt. Akár az állat, a háza is inkább istálló, mint ház, enni is állatnak valót eszik, a ruhája meg rongy, semmi más. Németországban egyetlen paraszt sem él ilyen körülmények között. Nekünk lesülne a képünkről a bőr, ha otthon a mi parasztjaink így élnének.

Az ügyvéd, már csak az anyja miatt is, aki csak úgy lövellte feléje a könyörgő pillantásait, hogy „ne add alá a lovat, hallgass”, megvonta a vállát és nem felelt.

- Nos, kedves ügyvéd úr - feszegette tovább a hadnagy a kérdést -, minderre semmi válaszolnivalója sincs?

- Ők azok - szólt az ügyvéd -, akik így akarnak élni, efelől biztosítom, hadnagy úr... nem ismeri a mi parasztjainkat.

- Ez nem így van - erősködött a hadnagy -, önök, földbirtokosok azok, akik ezt az életet szabták meg nekik. Minden ezen múlik - és megkopogtatta a homlokát - a fejen. Márpedig Olaszországban önök a fej és az önök hibája, ha a parasztjaik állati életet élnek.

Az ügyvéd ezúttal, mintha valóban megijedt volna, és nagy erőfeszítéssel gyűrte magába az ételt, ami azon is meglátszott, hogy minden falatnál úgy mozgatta a torkát, mint a tyúk, mikor a szemet nyeli. Anyjának arca meg maga a zavar, és láttam, amint a terítő alatt, suttyomban, összefonja az ölébe ejtett kezét: imádkozott, Isten kegyelmébe ajánlotta magát.

- Volt idő - folytatta a hadnagy -, amikor csak egy-egy városukat ismertem, a legszebbeket, és ezekben is csupán a műemlékeket. De most, hála a háborúnak, alaposan megismertem az önök hazáját, bejártam keresztül-kasul. És tudja, mit mondok önnek, tisztelt ügyvéd úr? Önöknél olyan különbségek vannak az egyes társadalmi osztályok között, hogy az egyenesen botrány.

Az ügyvéd némán ült, de rántott egyet a vállán, mint aki azt mondja, hogy „mit tehetek én erről?” A hadnagy ezt észrevette, és felcsattant:

- Nem úgy van az, kedves uram, ez a dolog éppen önön és az önhöz hasonlókon múlik, ügyvédeken, mérnökökön, orvosokon, tanárokon, értelmiségi embereken. Bennünket, németeket, például felháborított az a képtelen megkülönböztetés, amit az olaszok a tisztjeik, illetve a közkatonáik között tesznek: a tisztek ruhája csupa paszomány, különleges szövetből készül, különleges ételeket fogyasztanak, különleges, kiváltságos bánásmódban részesülnek minden tekintetben. Az egyszerű olasz katona meg rongyokban jár, állatnak valót eszik, és úgy is bánnak vele, mint az állattal. Ehhez mit szól, kedves ügyvéd úr?

- Azt - szólalt meg most az ügyvéd -, hogy mindez igaz. És én vagyok az első, aki ezt mélyen elítéli. De mit tehetek ellene én, egymagam?

- Nagyon rosszul teszi, ha ezt kérdezi, kedves uram - szúrt feléje a másik. - Az ügy ugyanis éppenséggel önre tartozik, mert ha ön és az önhöz hasonló emberek komolyan akarnák, hogy megváltozzék ez a helyzet, meg is változnék. Tudja ön, miért vesztette el Olaszország a háborút, és miért kell eltékozolnunk most itt, az olasz fronton annyi drága katonánkat? Pontosan a miatt a nagy megkülönböztetés miatt, amit a katonáik és a tisztjeik között tettek, a miatt a nagy különbség miatt, ami az olasz nép és önök, azaz uralkodó osztályuk között van. Az olasz katona azért nem harcol, mert úgy gondolja, hogy ez a háború az önök háborúja, nem pedig az övé. És éppen azzal nyilvánítják ki az ellenségességüket, hogy nem harcolnak. Ehhez mit szól, tisztelt ügyvéd úr?

Az ügyvéd, talán, mert nagyon felpiszkálták ezek a szavak, ezúttal legyűrte a félelmét, és ezeket mondta:

- Igaz, ezt a háborút a nép nem akarta. De én sem. A fasiszta kormány kényszerítette ránk. Márpedig a fasiszta kormány nem az én kormányom, efelől biztosíthatom.

- No, nem, kedves uram - emelte fel kissé a hangját a német -, ez túlontúl kényelmes állapot. Ez a kormány igenis az ön kormánya.

- Az én kormányom? Ön nyilván tréfál, hadnagy úr.

- Francesco - szólt ekkor közbe az anyja -, az égre kérlek... az Isten szerelmére...

- Bizony, hogy az öné - kardoskodott tovább a hadnagy. - Bebizonyítsam?

- Ugyan mivel bizonyítaná?

- Én önről mindent tudok, kedves uram, tudom például, hogy antifasiszta, hogy liberális. De azért itt a völgyben mégsem a parasztokkal vagy a munkásokkal fog össze, hanem a fascio titkárával... nos, erről mi a véleménye?

Az ügyvéd ismét csak a vállát vonogatta:

- Azt, hogy nem vagyok sem antifasiszta, sem liberális, nem politizálok, hanem csak a magam dolgaival törődöm... Ami pedig a fascio titkárát illeti, az egészhez semmi köze. Együtt jártunk iskolába, sőt a húgom révén, aki az ő egyik unokatestvéréhez ment férjhez, még távoli rokonom is... önök, németek, bizonyos dolgokat képtelenek megérteni... Nem ismerik eléggé Olaszországot.

- Nem, kedves uram, igen szép és jó bizonyíték az enyém... önök, fasiszták és antifasiszták egymáshoz vannak kötözve, mert egyazon osztályhoz tartoznak... és ez a kormány, akár fasiszták, akár antifasiszták, az önök kormánya, mert az önök társadalmi osztályának a kormánya... Így van ez, kedves uram, ezt mondják a tények, és minden más üres fecsegés.

Izzadság gyöngyözött az ügyvéd homlokán, pedig a vityillóban hideg volt; az anyja, mivel nagy zavarában már nem tudott mihez kezdeni, felállt és reszkető hangon így szólt:

- Hát akkor én kimegyek és készítek egy csésze finom kávét - és már el is tűnt a konyhaajtó mögött.

- Én nem vagyok olyan ember - jött tovább a szó a hadnagyból -, mint a legtöbb hazámfia, aki éppoly buta, mint önök, olaszok... ők a sok szép műemlék miatt szeretik Olaszországot, meg tetszik nekik a sok gyönyörű táj is, amilyenekhez fogható nincs a világon... vagy ráakadnak egy olaszra, aki beszél németül, és az anyanyelvük hajlatán elérzékenyülnek... avagy feltálalnak nekik egy jó ebédet, mint ön ma énnekem, és poharazgatás közben összebarátkoznak önökkel. Hát én nem effajta ostobán naiv német vagyok. Én tisztán látok, és ezt, kedves uram, a szemébe is mondom.

Ekkor magam se tudom, miért, talán mert megesett a szívem azon a nyomorult ügyvéden, szinte minden meggondolás nélkül hirtelen így szóltam:

- Tudja ön, hogy miért hívták meg ide ebédre?

- Miért?

- Azért, mert önök, németek, félelmet keltenek az emberekben, és fél is önöktől mindenki, és az ügyvéd úr csak csillapítani szerette volna önt, akár a vadállatot, egy jó falattal.

Különösen hangzik, de, ha csupán egy pillanatra is, elszomorodott, elkeseredett az arca: senki, még egy német se hallja szívesen, hogy félelmet kelt az emberekben, akik egyedül a félelmük miatt kedveskednek neki. A megrettent ügyvéd menteni akarta a menthetőt, és közbeszólt:

- Ne hallgasson rá, hadnagy úr... egyszerű asszony, bizonyos dolgokat nem ér fel ésszel.

A hadnagy azonban egy kézmozdulatával csendre intette, és ezzel a kérdéssel fordult felém:

- És okát is tudná adni, hogy miért keltünk mi, németek, félelmet az emberekben? Épp olyanok vagyunk, mint mindenki más.

Nekem ekkor már nekieredt a nyelvem, és bele is kezdtem:

- Szó sincs róla, egy ember, aki igazán ember, nem lelheti örömét abban, hogy egy élő katonákkal zsúfolt üreget lángszórókkal füstöljön ki, pedig ön az imént éppen erről beszélt.

Nem is tudom, mi történt volna, ha, szerencsénkre, a szavaimba vágva, hirtelen dörögni nem kezdenek, elszórtan és tompán, a völgy légelhárító ágyúi, amiknek a sorozatait még az ágyútűznél is nagyobb dörejjel szakították meg a lezuhanó bombák. Ugyanakkor távoli moraj töltötte meg a levegőt, ami egyre közeledett, egyre erősödött.

- Repülők - ugrott azonnal talpra a hadnagy -, rohanok az ütegemhez - és feldöntve maga körül a székeket és mindent, ami útjában állt, elviharzott.

A hadnagy sebes távozása után az ügyvéd tért elsőnek magához:

- Gyorsan, gyorsan, gyerünk az óvóhelyre.

Felállt és már ment is előttünk ki a vityillóból, a szabadba. Ott, az egyik sarokban, a föld felszínén kis nyílás látszott, amit feltornyozott gyeptéglák és homokzsákok védtek. Az ügyvéd egyenesen a nyílásnak tartott, és egy kis falépcsőn megindult lefelé.

- Gyorsan, mert egy pillanat alatt itt vannak a fejünk felett - ismételgette.

És csakugyan, a légelhárító ágyúk dörgésén át is hallani lehetett a gépek eszeveszettebb moraját, mintha közvetlenül a tisztást körülvevő fák mögül jött volna. Aztán elcsendesedett minden, és a kis föld alatti szobában, ami, úgy hiszem, éppen a tisztás alá volt vájva, mindőnket sötétség fogott körül.

- Persze, bomba ellen nem véd - szólalt meg az ügyvéd -, de a gépfegyvergolyókat legalább felfogja... egy méternyi föld van a fejünk felett meg a zsákok.

Elég az hozzá, nem is tudom, meddig álldogáltunk lélegzetünket visszafojtva ott, a sötétben; egyszer-egyszer ugyan hallottuk a légelhárító ágyúk dörrenését, de csak tompán és ez volt minden. Végül az ügyvéd kis rést nyitott az apró ajtón, megállapította, hogy a zaj elült, és feljöttünk a szabad levegőre. Rámutatott néhány tépett és lyukas homokzsákra és még egy sárgaréz, ujjnyi hosszú lövedéket is felvett a földről.

- Ha egy ilyen eltalálja az embert, az biztos halál - mondta.

- Áldott gépek - emelte az égre a szemét -, gyertek csak gyakran. Remélhetőleg megszabadítottak bennünket ettől a vadállat hadnagytól.

- Ne beszélj így, Francesco - korholta az anyja. - Ő is felebarátunk, s az ember ne kívánja senki halálát.

- Még hogy ő az én felebarátom? - replikázott az ügyvéd. - Legyen átkozott, és legyen átkozott az ütege meg az a nap is, amikor ide került. Ha elmegy, ezerszer különb ebédet adok, mint ma. Értitek? Mindannyian a vendégeim vagytok.

Mást se tett, csak szívből jövő gyűlölettel szidta a német hadnagyot. Aztán visszamentünk a vityillóba és kávéztunk, majd az ügyvéd anyja átvette tőlünk a tojást, és adott érte egy kis lisztet meg egy kis babot. Végül búcsút vettünk egymástól, és elindultunk hazafelé.

Későre járt már és miután elcseréltük a tojást, már alig vártam, hogy megint odafenn legyek Sant' Eufemián. Lenn, a völgyben, csupa kellemetlen találkozásunk volt csak: először az orosz a két lovával, aztán az a szegény tébolyodott lány, végül meg a német hadnagy.

- Ezzel a némettel kapcsolatban főként egy dolog dühített - szólalt meg útközben Michele.

- Micsoda?

- Az, hogy náci létére is igaza volt.

- Na és?! - mondtam én. - Néhanapján ők is ráhibázhatnak az igazságra.

- Soha - szólt és leszegte a fejét.

Szerettem volna megkérdezni tőle, mivel magyarázza, hogy az a vad náci, aki kéjelegve égetett meg embereket a lángszórójával, világosan látta, hogy mennyi igazságtalanság van nálunk, Olaszországban. Michele mindig azt magyarázta nekünk, hogy azok, akik átérzik az igazságtalanságot, azok jóravaló emberek, a legkülönbek, egyedül őket tiszteli. És lám, ez a hadnagy, aki ráadásul még filozófus is volt, látta az igazságtalanságot, de ugyanakkor öröme telt az öldöklésben is. Hát ez meg hogyan lehetséges? Talán az igazság nem is olyan jó dolog. De nem mertem közölni vele a gondolataimat, már csak azért se, mert láttam, hogy nagyon letört és szomorú. Így értünk vissza a völgyből Sant' Eufemiára, jóval sötétedés után.

 

Hetedik fejezet

 

Az egyik tramontánás januári napon, amikor az áttetsző és fényes égbolt olyan volt, mint valami hatalmas kristály, ébredéskor Rosetta meg én távoli és szabályos időközönként megismétlődő morajt hallottunk a tenger felől, onnan, ahol az ég beszegte a vizet. Az első, tompa dörej úgy hatott, mintha valaki egy óriási ökölcsapást mért volna a levegőégbe, a másodikról pedig, ami nemsokára rá már jóval erősebben és jóval hallhatóbban szólt, azt hihette az ember, hogy az első visszhangja. Domm, domm, domm, szólt egyre-másra szüntelenül; ez a komor és fenyegető moraj még szembetűnőbbé tette, hogy milyen szép nap virradt ránk, milyen ragyogó a napfény, és milyen azúrkék az ég. Két álló napon át, éjjel-nappal, szünet nélkül döngött; és aztán az egyik reggelen kis pásztorfiú érkezett hozzánk az erdőből, kezében nyomtatott papírdarab, amit az egyik cserjésben talált. A röpcédulát az angolok készítették, de német nyelven a németek számára; és mivel ott fenn csak Michele tudott úgy-ahogy németül, neki hozták el; ő pedig miután végigolvasta, elmondta nekünk, hogy rengeteg angol szállt partra Rómához közel, Anzio vidékén, és hogy éppen most nagy csata folyik, amiben az angol hadihajók is részt vesznek, meg a tüzérségük, a harckocsijaik és a gyalogságuk is, és hogy törnek előre Róma felé, és a jelek szerint már nincsenek messze Velletritől. Erre a hírre az evakuáltak egymás karjába estek, szorongatták egymás kezét, és nagy örömükben csókolóztak. Azon az estén, a szokástól eltérően, senki nem feküdt le korán, hanem szomszédoltak, járták a kunyhókat, magyarázgatták a partraszállást, és örvendeztek rajta.

A következő napok azonban nem hoztak semmi újdonságot. A tompa ágyúmoraj ugyan továbbra is odahallatszott az ég aljáról, valahonnan Terracina felől, de, ahogy tüstént meg is tudtuk, a németek nem tágítottak. És azután, néhány nap múlva, pontos híreink jöttek; az angolok valóban partra szálltak, de a készenlétben álló németek bevetették ellenük isten tudja, hány divíziójukat, és kemény harcok után meg is állították őket. Most az angolok ott rostokoltak a tengerpart egy meglehetősen kis területén, elreteszelve; és a németek rengeteg ágyúval lőtték ezt a partszegélyt, mintha célba lőnének, szóval, úgy állt a helyzet, hogy egykettőre visszaszorítják az angolokat a hajóikra, amelyek ott horgonyoztak a part közelében, készen arra, hogy felvegyék a katonákat, ha kudarcba fullad a vállalkozásuk. Ezekre a hírekre mindenkinek megnyúlt a képe Sant' Eufemián, és az evakuáltak másról se beszéltek, csak arról, hogy az angolok nem értenek a szárazföldi hadviseléshez, mert ők tengerész-nemzet, a németeknek viszont a vérükben van a szárazföldi háború, így hát az angolok sohase is bírnak el velük, és a németek biztos meg is nyerik a háborút. Michele szóba se állt az evakuáltakkal, mert, ahogy mondta, nem akarja összerúgni velük a patkót. De minket biztosított afelől, hogy a német győzelem teljesen lehetetlen; és mikor egyszer megkérdeztem tőle, hogy mire alapozza ezt a véleményét, csupán ennyit mondott:

- A németeket már a kezdet kezdetén legyőzték.

Annak a jellemzésére, hogy mennyire tájékozatlanok voltunk odafenn, és hogy azok a szinte egytől egyig írástudatlan parasztok mennyire eltorzították azt a néhány kósza hírt is, szeretnék most elmesélni egy kis történetet. Mivel semmi bizonyosat nem tudtunk az anziói partraszállás felől, Filippo és egy másik evakuált, aki ugyancsak kereskedő volt, elhatározta, hogy szívesen megfizet Paridének, ha a hegyi öszvérutakon elmegy az egyik elég távoli ciociariai faluba, ahol, tudomásuk szerint, élt egy körorvos, akinek volt rádiója. Paride ugyan se írt, se olvasott, ez igaz, de a fülét azt hegyezte, és mint mindenki, ő is meg tudta hallgatni a rádiót és a körorvossal még el is tudta magyaráztatni magának, amit hallott. Még némi pénzt is adtak neki, hogy útközben, ha szerét ejtheti, vásároljon valami ennivalót, lisztet, babot, zsírféleséget, szóval, amit csak talál. Paride felnyergelte a szamarát, és az egyik pirkadaton nekivágott.

Három napig járt oda és egy késő délután tért meg. Alig látták felbukkanni, amint kantáron húzva szamarát jött le a hegyről, minden evakuált feléje rohant, köztük elsőnek Filippo, meg a kereskedő barátja, akik a fizetségét adták a rádió-hallgatásért. Alig tette a lábát a fullasztóra, már mondta is Paride, hogy élelmet sehol se talált, mert mindenütt ugyanúgy koplal a nép, mint Sant' Eufemián, sőt még rosszabb a soruk. És már ment is a kunyhója felé, utána meg az egész emberfalka. A kunyhójában letelepedett egy lócára, körébe a családja, Michele, Filippo meg még sokan mások, férőhely híján azonban többen kinn rekedtek, de azért maradtak azok is, hisz kíváncsiak voltak, mit hallott Paride.

Elmondta, hogy hallotta a rádiót, de az nem sokat beszélt a partraszállásról, csak annyit, hogy az angolok meg a németek tartják az állásaikat, és nem mozognak. Beszélgetett azonban a körorvossal és sok más emberrel, akik az előző napokon hallgatták a rádiót, és megtudta tőlük, miért nem sikerült a partraszállás. Na és miért, kérdezte tőle Filippo; mire Paride egyszerűen azt felelte, hogy az egésznek egy nő az oka. Erre a hírre mindőnknek leesett az álla; Paride beszélt tovább és elmondta, hogy a partraszállást egy amerikai admirális irányította, aki a valóságban német ember, csakhogy ezt senki se tudta róla. Az admirálisnak volt egy csillagszép lánya, a lány pedig egy tábornok fiának a jegyese. Ennek a fiúnak az apja kommandírozta az összes Európában lévő amerikai csapatokat. Az alávaló kölyök azonban megsértette az admirálisékat, felbontotta a jegyességet, visszaadta a nászajándékokat, még a gyűrűt is és egy másik nőt vett feleségül. Mire a menyasszony apja, az admirális, akiben német vér folyt, bosszút forralt, és titokban értesítette a honfitársait a partraszállásról, úgyhogy mire az angolok Anzio elé értek, a németek már pontos hadrendben és harcra készen várták őket az ágyúikkal. De azért most már rájöttek a dologra, bebizonyosodott az admirálisról, bár ugyancsak megjátszotta az amerikait, hogy német, és le is tartóztatták és nemsokára perbe is fogják és biztos, hogy a végén agyonlövik. Paride híreit vegyes érzésekkel fogadták az emberek. Egyesek, a legtudatlanabbak és a legegyszerűbbek, fejcsóválva hajtogatták, hogy „tudott dolog - minden mögött asszonynép bújik meg... régi nóta, bajt hoz a szoknya”. De sokan mérgesen morogtak, képtelenségnek tartották, hogy a rádió ekkorát lódítson. Michele csupán ennyit kérdezett Paridétól:

- Biztos vagy abban, hogy ezt a rádió mondta be?

Paride kitartott amellett, hogy a körorvos, de mások szerint is a hírt a londoni rádió röpítette világgá.

- Mondjad csak - faggatta tovább Michele -, nem valami pletykafészektől hallottad véletlenül a piactéren?

- Miféle pletykafészektől?

- Csak úgy kérdezem. Ugyanis Gano di Maganza esetének új változata az egész. Szó, ami szó, nagyon érdekes.

Paride nem érezte a gúnyt Michele szavaiban, és elismételte, hogy a hír minden szava a rádió szava, az pedig nem hazudik; én azonban kisvártatva megkérdeztem Michelétől, hogy ki ez a Gano di Maganza, mire elmagyarázta, hogy az illető valamikor sok-sok évszázaddal ezelőtt szintén tábornok volt, és a törökök elleni csatában elárulta a császárját.

- Látod - szóltam erre mégiscsak megtörténik az ilyen... nem állítom, hogy Paride biztos igazat beszélt, de nem is mondott lehetetlenséget.

Erre elnevette magát, és így szólt:

- Bárcsak manapság is ilyen eseteken múlna a világ sora.

Szóval, hogy a partraszállás ezért vagy azért, kudarcba fulladt, nem maradt más hátra, mint várni. De, mint ahogy a közmondás is tartja, hogy „a várakozást s a kínt egyazon anya szülte”, mi is egész januárban, de még februárban is csak egyre várakoztunk ott fenn, Sant' Eufemián, hát felénk is közeledett nap mint nap kicsit a vég. Egyhangúan teltek a napok, hisz akkoriban már minden egyformán ismétlődött és mindennap az utolsó hónapok eseményei történtek meg újból és újból. Mindennap felkeltünk, fát aprítottunk, tüzet gyújtottunk a kunyhóban, főztünk és ettünk, utána meg, hogy vacsoráig elüssük az időt, kódorogtunk a fullasztókon. Szintúgy naponta jöttek és bombáztak a repülőgépek. Mindennap; reggeltől estig és estétől reggelig hallatszott azoknak az istenverte anziói ágyúknak a dörgése, lőttek szünet nélkül, de bennünket már nem ültettek fel, mert tudtuk, hogy se az angol, se a német nem mozdul a helyéről. Szóval mindennap ugyanolyan volt, mint az előző; de a felzaklatott és türelmetlen reménykedés azért mindegyiket feszültebbé, elkeserítőbbé, fájdalmasabbá, unalmasabbá és kimerítőbbé tette a megelőzőnél. És azok az órák, amik Sant' Eufemiai életünk kezdetén oly gyorsan illantak el, most ólomlábakon jártak, mintha sose lenne végük, és az emberen mondhatatlan levertség vett erőt.

Ami a leginkább elnyűtte az idegeinket, az a folytonos fecsegés volt, ami a zabáról folyt. Minél kevesebb volt belőle, annál többet prézsmitáltak róla; és a beszélgetésekből most már nem a jobb falat utáni vágy érződött ki, hanem a félelem, hogy nem jut majd elegendő senkinek. Meleget már mindenki csak egyszer evett napjában, és óvakodtak barátokat hívni az asztalukhoz. Filippo szavával élve: „Mindenki testi-lelki barátom itt, de ilyen időkben terítsen ki-ki saját magának.” A soruk persze azoknak ment még úgy-ahogy, akiknek pénzük volt, azaz Rosettának meg jómagamnak, Filippónak és egy Gerenda nevű evakuáltnak; de azért mi, az úgynevezett módosabbak is éreztük, hogy előbb-utóbb a pénzünkkel se megyünk semmire. A paraszt ugyanis, aki kezdetben olyan pénzsóvár volt, mert szegény feje, békeidőben sose jutott pénzhez, szintén kezdte érteni a dürgést, és lassacskán felfedezte, hogy az ennivaló többet ér a pénznél.

- Most jött el a mi időnk - mondták kissé komoran, némi bosszúálló éllel - ...most mi parancsolunk, mert az élelem a mi kamránkban van... és csak azt lehet megenni, a pénzt nem.

De azért én tudtam, hogy ezekben a szavakban egy kis hencegés is rejtőzik, hisz ők is éppen hogy megvoltak: a szegény hegyi paraszt se győzi tömögetni a réseket az újig és április-május táján már ő is vadássza a garast élelemre, amivel kihúzhatja júliusig.

Hogy mit ettünk? Naponta egyszer vízben főtt babot, amibe egy kávéskanálnyi zsírt, egy kevés konzervparadicsomot meg egy darabka kecskehúst is tettünk, és utána néhány szem aszalt fügét. Reggel pedig, ahogyan már említettem is, szentjánoskenyeret vagy hagymát egy vékonyka szelet kenyérrel. Főleg a só hiányzott borzasztóan, mert a sótlan étel alig megy le az ember torkán, és ahogy a szájába veszi, már hányingere támad tőle, olyan íztelen és szinte édeskés, mintha csak romlott és penészes lenne a falat. Egy csepp nem sok, de annyi olajunk se volt már; zsírom meg kétujjnyi ha maradt egy csupor fenekén. Olykor-olykor rám nevetett a szerencse, mint akkor is, amikor két kiló krumplihoz jutottam. Vagy amikor hegyi pásztoroktól egy negyven dekás juhsajtot vettem, ami ugyan kőkemény volt, de finom, pikáns ízű. Mindezt azonban a puszta szerencse hozta, ritkán esett meg, számítani nem lehetett az ilyenre.

Ekkoriban, március elején, a táj már mutogatni kezdte a tavasz első jeleit. Az egyik reggelen például, ahogy nézegettünk le a fullasztóról, a lejtő ködéből a szemünkbe libegtek az első, fehér mandulavirágok: akkor éjjel nyíltak ki, és mintha csak a hideg reszkettette volna tündér-fehérségüket a szürkés ködben. Mi, evakuáltak, a virágnyílást jó jelnek vettük: jön a tavasz, kiszáradnak az utak, az angolok elindulnak megint előre. A parasztok azonban a fejüket rázták: a tavasz éhséget jelent. Tapasztalatból tudták, hogy a tartalékuk nem elég újig, és ugyancsak meghúzták a nadrágszíjukat, és törték a fejüket, mit ehetnének anélkül, hogy a tartalékukhoz kellene nyúlni. Paride például nádcsapdákat állított fel a fullasztón a vörösbegyeknek meg a pacsirtáknak: de ezekből a csöppnyi állatkákból négy-öt is kellett ahhoz, hogy egy rendeset nyelhessen belőlük az ember. Meg kelepcét állított a vidék rókáinak, ezeknek az apró tűzpiros jószágoknak is, amiket aztán megnyúzott és néhány napig vízben puhított, majd erős-édes mártásban főzte meg a húsukat, hogy a vad-ízét így elvegye. A legfőbb segélyforrás azonban a cikória volt, de nem az a fajta, amit Rómában esznek, ami egyazon növény mindig és sose változik, hanem minden ehető füvet így hívtak. Én is egyre gyakrabban szorultam erre az úgynevezett cikóriára; és a délelőttöt Rosetta meg Michele társaságában olykor cikóriaszedéssel töltöttem a fullasztón... Korán felkeltünk, ki-ki fogott egy bicskát meg egy szatyrot, és elkezdtük járni a lejtőt, hol a házaink alatt, hol felettük, és vágtuk a füvet. Az ember el se hinné, hogy mennyi az ehető fű, voltaképpen csaknem mind az. Én ugyan némileg már kiismertem magamat a fűféleségek között, mert kislánykoromban szedtem eleget, de már csaknem egészen elfeledtem a nevüket, meg a fajtáikat. Az első alkalommal velem jött Luisa, Paride felesége, hogy eligazítson; és így elég hamar kiismertem magamat, akárcsak a parasztok, és ráismertem név szerint, meg a formájukról is a cikória különböző fajtáira. Csak néhányra emlékszem: a sötétzöld suszterfűre, aminek zsenge és édes a levele meg a szára, és amit a városon zsázsának hívnak; a nyúlcsalogatóra, ami a fullasztók kövei közt burjánzott és vékony hosszúkás és húsos leveleinek zöldje már-már kékbe játszott; a tejoltó galajra, erre a lapos fűre, aminek négy-öt pelyhes, zöldessárga levele egészen a földhöz lapul; az igazi, hosszú szárú, fogas és hegyes levelű cikóriára; az apró levelű mentára; a macskamentára, meg még tudom is én, hányra. Ahogy mondtam, jártunk le-fel a fullasztókon, és nemcsak mi, hanem mindenki szedte a cikóriát, és furcsa volt látni a hegyoldalt tele néppel, amint leszegett fejjel lépnek egyet-egyet, akárha a purgatóriumi lelkek lettek volna. Úgy tűnt, hogy valami elvesztett holmijukat keresik, pedig az éhség hajtotta mindőjüket találni olyasvalamit, amit soha nem vesztettek el. Hosszú ideig, két-három óra hosszat, sőt még tovább is tartott ez a cikóriaszedés, mert egy mély tányérra valóhoz egy púpozott köténynyit kellett vágni, aztán meg annyi, hogy mindenkinek, aki akart, jusson, nem is igen termett, és így idővel mindig messzebbre kellett elmenni érte és mindig tovább kellett kutatni utána. Végül is kevés haszna lett a nagy fáradozásnak; ha az ember két vagy három kötényre való cikóriát kifőzött, két vagy három narancsnyi gombóc lett belőle. A kifőzés után a cikóriát egy serpenyőben, ami éppen, hogy szaglott még a zsírtól, megpároltam, és így, ha táplálni nem is táplált, de legalább megtömte a hasunkat, és becsapta az éhségünket. A cikóriaszedéstől azonban egész napra holt fáradtak lettünk. És amikor este odafeküdtem Rosetta mellé a kemény ágyba, a száraz kukoricahánccsal tömött zsákunkra, alig hunytam le a szememet, nem a sötétet láttam, hanem végtelen cikóriamezők táncoltak előttem. És hiába is próbáltam elaludni, mert egy jó darabig csak ide-oda hajladozó cikóriák fonódtak össze a szemem előtt, míg végül, a hosszú szendergés után, álomba zuhantam.

De, mint már mondtam, ez idő tájt az volt a legutálatosabb, hogy az éhség miatt az evakuáltak egész álló nap csak ennivalóról beszéltek. Én is szeretek enni; készségesen elismerem, hogy enni fontos, mert étel nélkül úgy megbénul az ember, hogy ennivalót keresni se jut ereje. De, ahogy Michele is nemegyszer megmondta, akadnak sokkalta fontosabb megbeszélnivalók; aztán meg, ha az ember üres hassal beszél ennivalóról, kettős kínnal vereti magát: az éhség meg a jóllakottság ilyenkor egyszerre jár az eszében. Főleg Filippo volt az, aki minduntalan a zabát emlegette. Néhanapján, hogy a fullasztót jártam, láttam, amint ott ül egy kövön, körülötte egy csomó evakuált, és ahogy a közelükbe mentem, hallom a hangját:

- Emlékeztek? Az ember csak áttelefonált Nápolyba, és rendelt magának asztalt az egyik vendéglőben. Aztán, negyed-ötödmagammal, csupa nagybélű legénnyel, kocsiba vágtuk magunkat, és gyerünk. Egy órakor ültünk asztalhoz, és ötkor álltunk fel. Hej, mit összeettünk? Spagettit halas mártással, meg külön halat, tintahalat, meg rákot, meg osztrigát; sült és főtt orádát, meg cefaluszt majonézzel; palombót borsóval, kardhal-szeleteket, rostonsült tonhalat; finom, puhára főtt polipot. Szóval, két-három órán át más se ment, csak egyik halfajta a másik után, egyik mártás a másik után. Kifogástalan úriemberek módján ültünk az asztalhoz; de kigombolt mellénnyel, laza nadrágszíjjal álltunk fel, akkorákat böfögtünk, hogy beleremegtek az ablaküvegek, mindőnkön több volt két vagy három kilóval. Persze, fejenként egy-egy flaska bort is lenyeltünk. Ezt nevezem, igaz? Végigehet-e az ember valaha is még egyszer egy ilyen ebédet?

- Ha ideérnek az angolok, jön velük a bőség is, Filippo - szólalt meg valaki.

Ekkoriban, az egyik nap, amikor szokás szerint ugyancsak az ennivalóról beszéltek, tanúja voltam egy szóváltásnak, ami Filippo és Michele közt folyt le:

- De jó volna most egy disznó - így az apa. - Már vágnám is, és csinálnám belőle a finom, ujjnyi vastag, ötvendekás sült szeleteket... a mindenségét, fél kiló disznóhústól újjászületik az ember.

Michele, aki ezúttal véletlenül hallgatta az apja szavait, váratlanul megszólalt:

- Ez esetben semmiben sem különböznél a kannibáloktól.

- Ugyan miért?

- Mert disznó falna disznót.

Filippo elképedt, hogy így legorombította a saját fia, el is vörösödött, és nyomatékkal rászólt:

- Te nem tiszteled a szüléidet.

- Nemcsak hogy nem tisztelem - szólt Michele -, hanem szégyellem magam miattuk.

Filippót megint fejbe verte a kemény és engesztelhetetlen hang, és csupán ennyit jegyzett meg higgadtan:

- Ha nem lett volna apád, aki fizet érted, nem tanulhattál volna, és most nem kéne szégyenkezned miattunk... de ez az én bűnöm.

Ezekre a szavakra Michele kis időre elnémult, majd így szólt:

- Igazad van... nem kellett volna itt hallgatnom titeket, ezután majd távol tartom magam tőletek, és annyit beszélhettek zabáról, amennyit akartok.

Tán első ízben történt meg odafenn, hogy igazat adott neki a fia, és ezért Filippo békülékenyen és szinte meghatottan felelt neki;

- Ha úgy akarod, beszélhetünk másról... igazad is van, mi fenének emlegetjük folyton azt az ennivalót?... beszéljünk másról.

Michelét azonban elfogta a viperaméreg, megfordult, és kiabálni kezdett:

- Helyes, de miről? Arról, hogy mit teszünk, ha majd ideérnek az angolok? Vagy a bőségről? Az üzletről? Vagy arról, hogy mit lopott el tőled a felesbérlőd? Miről beszéljünk, mi?

Ezúttal belefagyott Filippóba a szó, mert ezeken és néhány hasonló dolgon kívül valóban nem tudott miről beszélni, és Michele csaknem mind felsorolta, és neki se jutott az eszébe semmi más. Michele, hogy kiadta a mérgét, eltávozott, Filippo pedig, alig tudta a fiát elég messze, egy kézmozdulatot tett, mint aki azt mondja, hogy „kicsit kótyagos, el kell neki nézni”; és az evakuáltak egymás után biztatgatták, erősítgették az igazát:

- Sok minden van a te fiad fejében, Filippo... jól tetted, hogy taníttattad, jóra adtad a pénzedet... ez a fontos, a többi nem számít.

Michele még aznap, kissé leverten ezt mondta nekünk:

- Igaza van apámnak, nem tisztelem én őt úgy, ahogy kellene. De amikor a hasáról beszél, elkap az indulat, elvesztem a fejem.

Megkérdeztem, hogy miért olyan ingerült, ha az ennivalót emlegeti az apja. Egy pillanatig gondolkozott, majd így válaszolt:

- Ha tudnád, hogy holnap meg kell halnod, az ennivalót emlegetnéd-e?

- Nem.

- Na, látod, márpedig mi éppenséggel ilyen helyzetben vagyunk. Holnap vagy évek múlva, nem fontos, de meghalunk. Miért beszélünk hát ilyen hülyeségekről, miért éppen ilyenekkel foglalkozunk akkor, amikor a halálunkra várunk?

Nem értettem, mit akar ezzel mondani és faggattam tovább:

- És mi az akkor, amiről beszélhet az ember?

Megint elgondolkodott egy kicsit és aztán megszólalt:

- Jelenlegi helyzetünkben például elbeszélgethetnénk arról, hogy miért is jutottunk idáig?

- Nohát, miért?

- Erre már ki-ki feleljen saját magának - válaszolta nevetve.

- Jó, de apád éppen azért beszél annyit ennivalóról, mert nincs, és az ember, úgyszólván akarata ellenére is folyton arra gondol.

- Lehet - fejezte be. - De a baj az, hogy apám szájából mindig ugyanezt hallod, akkor is, ha van mit enni, meg a többiek se szűkölködnek.

Közben persze ugyancsak fogytán volt az élelmünk, és mindenki tartogatta azt a kevéskéjét, amije még volt; és elsősorban mindenki azt akarta elhitetni a másikkal, hogy az utolsó falatját is felélte. Filippo, például, szinte naponta elismételte a nálánál szegényebb evakuáltaknak, hogy „már csak erre a hétre van lisztem meg babom... ha vége a hétnek, isten kezében vagyok”.

Persze, ebből egy szó se volt igaz, és mindenki tudta, hogy egy egész zsák lisztje, meg egy kisebb zsák babja is van még otthon; ő azonban reszketett, hogy még valaki el találja vinni, és senki emberfiát be nem hívott a házába, és nappal is kulcsra zárta az ajtaját, és a kulccsal a zsebében kószált a fullasztókon. A parasztok, szegények, azonban igazán az eleségük utolját ették, mert más esztendőkben ez idő tájt szoktak lemenni Terracinába vásárolni ezt-azt, amivel kihúzhatták újig. De ez évben mindenütt éhezett a nép, és úgy esett, hogy Terracinában még jobban kopogott az emberek szeme az éhségtől, mint Sant' Eufemián. Ezen felül még itt voltak a németek is, akik, hacsak szerét ejthették, vitték az ennivalót, nem mintha egytől egyig tolvajok lettek volna meg gonoszok, hanem mert háborús idők jártak, és ők háborút viseltek, és a háború nemcsak öldöklést, hanem rablást is jelent. Például, akkoriban egyszer feljött hozzánk egy német katona, egymagában, mintha csak sétálna: fegyvertelenül. A barna, kék szemű, kerek és jóságos arcú, nyugtalan, kissé szomorkás nézésű férfi hosszú ideig járkált a kunyhók között, és elbeszélgetett a parasztokkal meg az evakuáltakkal. Nem sántikált rosszban, ez látszott rajta, sőt együtt érzett a szegény néppel. Elmondta, hogy békeidőben, odahaza, Németországban, ő kovács; meg hogy kiválóan harmonikázik is. Erre az egyik evakuált előkereste a harmonikáját, és a német leült egy kőre, és játszott nekünk. Tátott szájjal bámulták a körülötte álló gyerekek. Valóban jól játszott; és eljátszotta a „Lili Marlen” című dalt is. Ha jól tudom, akkoriban minden német katona ezt dudorászta. Igen szomorú, szinte panaszos volt ez a dal; és ahogy hallgattam, az jutott az eszembe, hogy ezek a németek, akiket Michele annyira gyűlöl és akiket emberszámba se vesz, ezek is csak emberek, nekik is van odahaza feleségük meg gyerekük; és ők is gyűlölik a háborút, ami távol tartja őket a családjuktól. A Lili Marlen után még sok más dalt is eljátszott; csupa szomorút és meghatót; némelyiknek a dallama olyan bonyolultan szólt, mint a hangversenyzene. Ő meg, amint ráhajtotta a fejét a harmonikára, és teljesen belefeledkezve figyelte a billentyűket, amiken könnyedén futtatta le-fel az ujjait, azt a benyomást keltette, hogy komoly valaki, aki ismeri a dolgok értékét, és nem gyűlöl senkit, és ha tehetné, szívesen abbahagyná a háborút. Hát ez a rokonszenves német, miután vagy egy órán át zenélt, elindult, vissza a völgybe, de előbb végigsimogatta a gyerekek fejét és hozzánk is szólt néhány jó szót a maga tört olaszságával: „Bátor lenni, a háború nemsokára vége.” Az az ösvény, amelyiken megindult, történetesen az egyik kunyhó mögött vitt el; az itt lakó evakuált a kerítéslécre akasztotta ki száradni az egyik szép, piros kockás ingét. Ahogy a német ellépett mellette, megállt, megtapintgatta, hogy jó-e az anyaga, aztán megcsóválta a fejét, és ment tovább. De félóra múltán ismét felbukkant, kapkodta a levegőt, mert futott végig, fel a kaptatón. Egyenesen oda a kunyhóhoz, a hóna alá az inget a lécről, és már rohan is vissza a völgybe. Értik? Ott harmonikázott nekünk, és simogatta a gyerekeket, derék ember volt, ez látszott rajta, de szemet szúrt neki az az ing, és míg ment lefele, egész idő alatt csak az ingre gondolt, és a végén a kísértés legyőzte a lelkiismeretét, és visszajött érte és elvette. Amíg harmonikázott, a békés kovácsember volt; mikor meg rátette a kezét az ingre, katonává vedlett, aki nem ismeri az enyém-tiedet, és nincs tekintettel semmire és senkire. Szóval, ahogyan már mondtam is, a háború nemcsak öldöklést, hanem rablást is jelent; és aki békeidőben a világ sűrű kincséért se ölne vagy rabolna, háború idején a lelke mélyén rálel a rablás és a gyilkolás ösztönére, ami ott él minden emberben; és azért lel rá, mert erre ösztökélik; sőt folyton-folyvást azt duruzsolják a fülébe, hogy ez az ösztön jó dolog, és ő csak bízzon benne, különben sose lesz belőle igazi katona. „Most én háborúban élek - gondolja, majd békében megint az leszek, aki igazában vagyok... de addig szabadjára engedem magamat.” Sajnos azonban, legalábbis énszerintem, aki egyszer, akár csak háborúban is, lopott vagy ölt, az nem hiheti, hogy ugyanolyan ember lesz majd belőle megint, mint azelőtt. Ez ugyanolyan, mintha, teszem azt, egy szűz nő abban a balga hitben adná oda az érintetlenségét, hogy később valamilyen csoda folytán majd visszakapja, ami persze még sose történt meg. Akiből egyszer tolvaj és gyilkos lett, akármilyen egyenruhát visel és akárhány érem díszíti is a mellét, tolvaj és gyilkos marad mindörökre.

A parasztok nagyon jól tudták, hogy a németnek enyves a keze, és afféle riasztó szolgálatot szerveztek: a völgytől fel egészen Sant' Eufémiáig sok-sok kisfiút állítottak ki lépcsőzetesen. Abban a pillanatban, amikor egy német feltűnt az öszvérúton, az első már ordította is teli tüdőből, hogy „malária!” És a fölötte levő máris kiáltotta tovább: „malária!” És a rákövetkezők egymás után adták tovább, hogy „malária!... malária!” Rögtön rá nagy sürgés-forgás támadt Sant' Eufémián: ki a babos-, ki a liszteszsákját ragadta meg, ki a zsíros csuprot, ki a kolbászféleségeit, és ment eldugni a bokrok közé vagy a barlangokba. Olykor-olykor jött is a német, egy-egy katona, aki csuda tudja, miért merészkedett fel egészen odáig, és kicsit járkált a házak között, a nép meg, akár körmenetkor, a nyomában, és még akadt olyan is, aki elkezdett figurázni neki, a szájára mutogatott, mint aki azt mondja, hogy éhes. Gyakorta azonban hamis volt a riadó, és egy órácska múltán, mivel német fizimiska sehol se mutatkozott, az evakuáltak megkönnyebbülten felsóhajtottak, és kezdték előszedni a holmijukat.

Mivel azonban egyre kevesebb lett az élelem, és a magam tartaléka is kimerülőben volt, úgy döntöttem, hogy most már komolyan utánanézek a dolognak: pénzem volt, hátha egy eldugottabb helyen vásárolhatok még valamit. Így hát az egyik szép reggelen, alighogy pirkadt, Rosettával és Michelével felkerekedtünk egy Sassonero nevű hegyi falu felé, ami vagy négy óra járásnyira volt tőlünk. Úgy számítottunk, hogy körülbelül délre ott leszünk, bevásárolunk, ha lehet, eszünk valamit, és utána indulunk vissza, és még az éjszaka beállta előtt elérjük Sant' Eufemiát.

Amikor útnak indultunk, a nap már egy ideje felkelt, de még ott bujkált a hegyek mögött. Jeges szellő fújdogált, meg is csípte az orrunkat és a fülünket; és, lám, fenn a hágón hóra bukkantunk: néhány fehér folt olvadozott a fű smaragdján. Végre előbukkant a nap, és kicsit felmelegedett a levegő: Ciociaria hegyei, amint a ragyogó égbolt alatt hópöttyös hátukat mutogatták, olyan szép képet tártak elénk, hogy egy pillanatra megálltunk bámészkodni. Emlékszem, hogy Micheléből a hegyek láttán szinte akarata ellenére, apró sóhaj fakadt:

- De szép is ez az Olaszország - mondta.

- Ezt úgy mondod, Michele, mintha bánnád - szóltam én nevetve.

- Jól mondod, egy kicsit bánom is, mert a szépség kísértésbe visz - felelte.

A hágóról egy sziklák közt tekergőző ösvényre tértünk, ami eleinte, a fű között, el-elveszett a szemünk elől, aztán egyre inkább kirajzolódott, a hegygerincet követte, és mind a két oldalán nyaktörő volt a meredély: a baloldali egyvégtében egész Fondiig terjedt, a jobb felől eső, a kevésbé mély pedig egy sűrű erdővel borított tágas és kihalt völgyig zuhant. Egy darabig tekergőzött csak az ösvénykígyó a gerincen, később lassan ereszkedni kezdett a bokrokkal és tölgyekkel benőtt buja völgy felé. Leszálltunk a völgy mélyébe, jobban mondva a vízmosásba, ahol egy teremtett lelket se lehetett látni, csak kis hegyipatak bujkált a cserjék között, könnyed vidámsággal csörgedezett a kövein a mély csendességben. Aztán, a vízmosás túlsó oldalán, megint felfele vitt az ösvény, egy másik hágóhoz, majd megint ereszkedett, de csak azért, hogy újból hegynek kússzon, fel, fel, egészen a csupasz és köves csúcsig, ahol, ki tudja miért, vén, fekete fakeresztet állítottak a kövek közé. Ahogy magunk mögött hagytuk ezt a hegycsúcsot is, és mentünk a gerincen tovább, furcsa helyhez értünk, amit, mielőtt leereszkedtünk volna, a magasból jól szemügyre vehettünk. Olyan lapos fennsík volt, mint a tenyerünk, rajta gyéren tölgyek meg kövek, fölötte pedig egy cipó alakú vörös szikla. A sudár, vén tölgyek kopár, szürke ágai úgy meredtek a levegőbe, mint a boszorkányok torzonborz hajzata. A kisebb-nagyobb sziklák egytől egyig cukorsüveget formáztak, csak éppen feketék voltak és olyan simák, mintha kiesztergálták volna őket. A tölgyek és a kövek között sok szalmatetős kunyhó húzódott meg és megfeketedett tetejükből füst szállt az égre; a kunyhók előtt asszonyok varrtak a szabadban, vagy ruhát teregettek száradni kötelekre, és sok gyerek játszadozott a koszos földön; férfit nem lehetett látni, mert a falu pásztorok faluja volt, akik ebben a napszakban a hegyek közt jártak a nyájaikkal. Amikor leértünk a kunyhókhoz, láttuk ám, hogy az alatt a bizonyos cipó alakú szikla alatt egy barlang fekete szája tátong; és az egyik asszony megmondta, hogy a barlangban evakuáltak laknak. Megkérdeztem tőle, hogy nincs-e valami eladnivalója, de csak a fejét rázta mogorván, így jelezte, hogy nincs; annyit azért kibökött, hogy az evakuáltaktól talán kaphatok valamit. Ejnye, gondoltam, hisz az evakuáltak, azok vesznek, nem pedig eladnak.

De azért elindultunk a barlang felé, ha másért sem, némi útbaigazításért, mert ezekből a vadóc és bizalmatlankodó pásztorasszonyokból még a szót is alig lehetett kihúzni. Ahogy közeledtünk a barlanghoz, úgy szaporodtak a lábunk előtt, kőkupacok módjára egymásra hányva, a kisebb-nagyobb csontdarabok, biztos azoknak a kecskéknek meg birkáknak a maradékai, amiket az idők során az evakuáltak elfogyasztottak; de a csontokon kívül más szemét is hevert szerteszét a földön, rozsdás konzervdobozok, rongyok, szétmállott cipők, mocskos papírdarabok. Mintha csak egy üres római telken jártam volna, ahová a környék minden szemetét összehordják. Itt-ott tüzek égett helye feketéllett, közepén elüszkösödött fadarab, körülötte szürke hamukupacok. Elég nagy volt a barlang szája, de köröskörül füsttől fekete és piszkos. A kőbe vert szögeken edények, kanalak, rongydarabok lógtak, sőt egy frissen vágott kecske darabja is, amiből még csöpögött a vér. Az igazat megvallva meglepődtem, mikor beléptünk: magas volt és mély is, a mennyezetet egészen megfeketítette a füst, a végét látni se lehetett a sötétben, mintha egyetlen hatalmas hálóterem lett volna, véges-végig, sűrűn egymás mellett ágyak és fekhelyek, akár a kórházban vagy a laktanyában. Bűzlött, mint a szegényházak vagy a népszállók; ahogy ránéztem az ágyakra, megijedtem, milyen rendetlenek, hogyan hever rajtuk összedobálva a szutykos ágynemű. Rengeteg evakuált zsúfolódott benne össze: az egyik ült az ágya szélén és a fejét vakarta, a másik éppen álldogált; a harmadik a takaróiba burkolózva hevert; a negyedik járkált le-fel a szűk helyen. Egy csoport pedig két ágyon kis asztalt ült körül, és kártyázott, akár a mieink Sant' Eufemián, kabátban és kalapban. Az egyik ágyon félmeztelen asszony szoptatta a picijét; a másikon meg három-négy gyerek feküdt, összegubancolódva, mozdulatlanul, mintha nem is lenne bennük élet, talán aludtak. Ahogy már mondtam, a barlang végét sötétség fedte, de azért néhány egymásra hányt bútordarabot meg egy nagy farakást mégis megláttam, valószínűleg egyik-másik nyomorultnak, amikor elmenekült, sikerült magával hozni pár holmiját.

A bejárat mellett szokatlan dolgot vettem észre: ládákból összefabrikált oltárt, amit szép, hímzett terítő fedett. A térítőn feszület, meg két ezüst kehely, amikbe virág híján tölgyfalombot tettek, a kereszt alatt azonban, nagy csodálkozásomra, nem szenteket ábrázoló szobrocskákat vagy egyéb kegytárgyakat, hanem egy csomó órát láttam, lehetett egy tucat is, szép rendben felsorakoztatva. Régimódiak voltak, amilyeneket mellényzsebben szoktak hordani, leginkább fehér fémből valók, de akadt egypár, amelyik szemre aranynak látszott. Az oltár mellett egy zsámolyon ücsörgött a pap. Most olyan biztosan mondom, hogy pap volt, de akkor csak a hajviseletéről ismertem rá. Ötvenes, barna, komor, beesett arcú férfi volt. Nem viselt fekete reverendát, hanem minden fehér volt rajta, fehér mellény, fehér cingulus, lebegő szárú nadrág, azaz inkább gatya, fekete harisnya és fekete cipő. Szóval, miért, miért nem, a ruháját levetette és az alsóneműjében maradt. Meg se moccant és lehajtotta a fejét, a kezét összefonta az ölében, a szája viszont, mintha csak imádkozna, gyorsan mozgott. Majd rám nézett, mert közben odasomfordáltam megnézni az oltárt, és akkor láttam, hogy eszelős a szeme, olyan, mintha nem is látna maga körül semmit.

- Ez hibbant - súgtam oda Rosettának. De csodálkozni már nem csodálkoztam rajta. Egy ideje már semmin se csodálkoztam. A pap közben rám nézett, furán, mereven, aztán lassan-lassan különös lett a tekintete, mint azé az emberé, aki apránként ismer rá a másikra. Hirtelen felállt és karon ragadott:

- Igazán szép tőled, hogy végre eljöttél... de most aztán gyorsan húzd fel nekem ezeket az órákat.

Kissé döbbenten fordultam a barlang felé, az meg még csak hozzátett a döbbenetemhez, hogy olyan borzalmas erővel szorította a karomat, amilyennel a sólyom vagy karvaly karma szorít. Az egyik kártyázó evakuált, aki a szeme sarkából figyelte a jelenetet, anélkül, hogy odafordult volna, ezt kiáltotta felénk:

- Csináld meg, amire kér, húzd fel az óráit... szegény fejének lerombolták a templomát, meg a parókiáját, és az óráival együtt belerohant a vakvilágba, és eszét vesztette... de senkit se bánt... nyugodj meg.

Kissé megnyugodtunk, és Rosettával együtt fogtunk egy-egy órát, és felhúztuk, azaz csak tettük, mintha húznánk, mert már fel voltak húzva, és percre pontosan jártak is. Ő meg csak állt, paposan, szétvetette a lábát, összekulcsolta a hasán a kezét, kissé meghajtott fején összeráncolta a homlokát és nézett bennünket. Mikor pedig végeztünk, zengő hangon így szólt:

- Most, hogy felhúztátok az óráimat, végre misézhetek... végre valahára eljöttetek, kedveskéim.

Szerencsére ebben a pillanatban egy másik barlanglakó közeledett felénk: egy fiatal apáca. Láttára tüstént megnyugodtam. Tökéletesen tojásdad, sápadt arcán, mint valami korlát, úgy futott egymásba fekete szemöldöke, és ez alatt a fekete korlát alatt nyáréji csillagként tündöklött fekete és nyugodt szeme. Ami azonban leginkább megkapott, sőt meghökkentett rajta, az állkendőjének és apácaöltözetének fehérsége volt: ragyogott rajta minden, mint a patyolat, és bár ezen a helyen még említeni is képtelenségnek hatott, tökéletesen ki volt keményítve a ruházata. Hogy ebben a szutykos barlangban hogyan tartotta magát ilyen tisztán, ilyen makulátlanul, arról fogalmam sincs. Kedveskedően, nyájas hangon fordult a paphoz:

- Nocsak, Don Matteo, jöjjön szépen, egyék valamit velünk... de elébb vegyen magára valamit... mert alsónadrágban mégsem illik enni.

Don Matteo, akár valami gyarmati katona, szétvetette a lábát, tátott szájjal hallgatott, és elborult a tekintete.

- És az órák? - hebegte végül. - Az óráknak addig ki viseli gondját?

- Éppen most húzták fel mindet - felelte neki nyugodtan az apáca. - Csodálatos pontossággal járnak, nézze csak, Don Matteo, egytől egyig ugyanazt az időt mutatják, mégpedig az ebéd idejét.

Közben az egyik szegről leakasztotta a pap reverendáját, és segített neki belebújni, készségesen, akár a gondozónő a bolondházban. Don Matteo tűrte, hogy ráadják poros és zsírfoltos gúnyáját; majd a kezével végigtúrta borzas haját és elindult az apácával, aki a hóna alá nyúlt és úgy támogatta a barlang mélye felé, ahol egy háromlábon nagy fazék gőzölgött.

- Jöjjetek csak ti is, mind a hárman - fordult felénk az apáca. - Jut nektek is.

Így aztán mi is odamentünk a fazékhoz, amit közben már egy csomó evakuált állt körül. Az egyikre, egy sápítozó és tolakodó fickóra, felfigyeltem: apró termetű, hájas, rongyokba öltözött, borzas és borotválatlan emberke volt. A nadrágja, éppen a fenekén, kirepedt és a hasadékon át kilógott a fehér inge.

- Nekem, Teresa nővér, maga mindig kevesebbet ad, mint a többieknek. Miért teszi ezt éppen énvelem? - tartotta siránkozva a tányérját.

Az apáca nem felelt neki, adagolta tovább figyelmesen az ennivalót, mindenkinek egy darab húst és két kanál levest; de egy másik evakuált, egy középkorú, fekete bajuszos és piros arcú férfi gúnyosan így szólt:

- Én a te helyedben, Ticó, már megbírságoltam volna a kedves nővért... elvégre községi rendőr vagy, és kevesebb levest ad neked, mint a többinek.

Majd Micheléhez fordult nevetve:

- Ugyancsak szépen összejöttünk mi itten: a pap bolond, a csendőröket Németországba deportálták, a rendőrnek kilóg a feneke a nadrágból, a községi bíró meg, aki én lennék, sokkal éhesebb, mint a többi. Hatóság sehol, még csoda, hogy nem egymást faljuk fel.

- Ebben semmi csoda nincs - szólt a nővér, anélkül hogy felnézett volna a fazékról -, csupán Isten akarata teljesedik, ami szerint egyik embernek segítenie kell a másikon.

- Magának, Don Luigi - dohogott közbe Ticó -, magának mindig csak tréfára áll a szája... Mintha nem tudná, hogy a rendőr egyenruha nélkül ugyanolyan ágrólszakadt senki, mint ez vagy az. Adja vissza az egyenruhámat, akkor majd rendet tartok megint.

Voltaképpen igaza van, gondoltam. És, legalábbis bizonyos esetekben, az egyenruha minden. És bármilyen nyájas és hitbuzgó is ez a jóságos nővér, neki se lenne tekintélye, ha az apácaöltözék helyett olyan viseltes holmiban járna, mint én és Rosetta.

Na, szóval ettük a levest, ezt a sűrű kotyvalékot, amiben vén kecske, valószínűleg bak húsa főtt és bűzlött is, de úgy, hogy bár korgott a gyomrom, mégis alig bírtam magamba gyömöszölni; és evés közben itt is ugyanarról folyt a szó, amiről már unalomig hallottunk: az ínségről, az angolok ideérkezéséről, a bombázásokról, a razziákról, a háborúról. Végül, mikor elérkezettnek láttam a pillanatot, megkockáztattam a kérdést, hogy nincs-e valakinek egy kis eladni való élelme. Az történt, amit vártam: elképedtek, nem volt azoknak semmijük; akárcsak mi, ők is itt-ott szedték össze a magukét vagy a hazait élték fel. Azt tanácsolták, hogy forduljak a pásztorokhoz, akik odakinn, a kunyhókban éltek.

- Mi is tőlük vásárolunk - mondták -, náluk mindig akad egy kis sajt, egy-egy gödölye... nézzetek szét, hátha kaptok tőlük valamit.

Erre megmondtuk, hogy egy asszony éppen azzal irányított bennünket ide, a barlangba, hogy a pásztoroknak semmi eladnivalójuk nincs.

- Ezt csak a bizalmatlanság mondatta velük - szólt vállát vonva a bíró -, meg az, hogy tartani akarják a magas árakat. De az ő kezükön vannak a nyájak, és ezen a vidéken csak ők árulnak ennivalót.

Megköszöntük hát a kedvesnővérnek meg az evakuáltaknak a levest, elléptünk megint a hibbant pap órákkal telerakott oltára előtt, és kijutottunk a szabadba. A sziklák és kunyhók között éppen akkor terelt egy kis nyájat, juhokat, kecskéket vegyesen, egy hatalmas férfi. Fekete nadrágban, fehér bocskorban, hasán széles öv, fekete kiskabátot és fekete süveget viselt. Az egyik evakuált, egy nő, aki éppen a barlang szájánál majszolta a kenyérdarabkáját és hallotta a beszélgetésünket, a férfira mutatott és így szólt:

- Nézzed, az ott az egyik Evangélista... ha jól belenyúlsz a bukszádba, attól vehetsz sajtot.

Már futottam is, és kiabáltam a pásztor felé:

- Nem volna egy kis eladni való sajtod?

Mintha süket lenne, nem felelt, meg se fordult, csak ment tovább.

- Adjál el nekem egy kis sajtot, Evangélista úr - kiáltottam újból feléje.

- Az én nevem nem Evangélista, hanem De Santis.

- Nekem pedig úgy mondták, hogy téged Evangélistának hívnak - szóltam.

Mire ő:

- Nem, csupán az az igaz benne, hogy az evangélikus hitet valljuk.

A végén azért, csak úgy foghegyről, odavetette, hogy talán akad nála sajt, mentünk hát utána a kunyhójába. Előbb a jószágot eregette be a sajátja mellettibe: gyere, na, Patyolat, Gömböc, Kerge, Kékike... szólongatta őket egymás után a nevükön; aztán rájuk zárta az ajtót és elindult előttünk, be a kunyhójába. Ez is olyan volt, mint a Paridéé, csak jóval nagyobb és, magam se tudom, miért, de jóval szegényesebbnek, üresebbnek és ridegebbnek láttam, lehet, hogy a nem éppen baráti fogadtatás miatt. A szokott tűzhelyet a szokott lócákon és a szokott fatönkökön sok asszony meg gyerek ülte körül. Mi is leültünk, a pásztor pedig legelőször is imára kulcsolta a kezét, és rá mindannyian, még a picik is.

Ez engemet meghökkentett, hisz, legalábbis mifelénk, ritkán imádkozik a paraszt, és akkor is csak templomban; de aztán eszembe jutott, hogy ezek evangélikusok, más emberek, mint a magamfajta, másképpen hiszik az Istent. Alig fejezte be az imát, Michele, akit kíváncsivá tett a dolog, megkérdezte, hogyan lettek evangélikusok. Úgy látszik, ő tudta, mit jelent ez a szó. Mire azt felelte a hatalmas termetű pásztor, hogy két fivérével együtt kint dolgozott Amerikában, és ott összeakadtak egy protestáns lelkésszel, aki meggyőzte őket és áttértek az evangélikus hitre. Michele tudakolta tőle, hogy milyen benyomást tett rá Amerika.

- Nápolyban szálltunk hajóra - válaszolta - és a Csendes-óceán partján, egy kis városban szálltunk partra. Onnan, vonaton, valamelyik erdős vidékre szállítottak bennünket, mert favágóknak szegődtünk. Amit hát jómagam láttam, abból azt hiszem, hogy az egész ország csupa erdő.

- Városokat láttatok-e?

- Nem, csak azt az egy kicsikét, ahol partra szálltunk... két esztendőt töltöttünk erdőn, aztán ugyanazon az úton, amin kimentünk, eljöttünk haza.

Michele mintha meglepődött volna, de mulattatta is az eset, mert, ahogy nekem később elmondta, Amerikában irdatlan nagy városok vannak, ezek hárman meg a fákon kívül semmit se láttak odaát, és ezért az ő szemükben Amerika egyetlen nagy erdőség. Még egy kis ideig elbeszélgettek Amerikáról, azután, mivel már későre járt, szóba hoztam a sajtot; erre a pásztor matatni kezdett a sötétben, a tető szalmája között, és előhúzott két kis karika sárgás juhsajtot, aztán, csak úgy mellékesen, megjegyezte, hogy, ha akarjuk, hát ennyibe meg ennyibe kerül. Felugrottunk a helyünkről, mert ínség ide, ínség oda, de ennyit a mi fülünk hallatára még sose kért el senki.

- Tessék? Tán aranyból van a sajtod? - szisszentem fel.

- Az én sajtom jobb az aranynál, sajt. Az aranyat nem eheted meg, a sajtot igen - felelte méltósággal.

- Tán az Evangélium tanít ilyen árakat szabni? - szúrt feléje Michele.

A pásztor azonban nem felelt rá, és akkor én folytattam a magamét:

- Az előbb, ott, a barlangban, Teresa nővér azt mondta, hogy Isten akarata szerint az embereknek segíteni kell egymáson. Te ugyancsak gyönyörűen gondolod ezt.

Az arca, mintha bronzból öntötték volna, meg se rezdült, és higgadtan ezt mondta:

- Teresa nővér más vallású. Mi nem vagyunk katolikusok.

- És mit gondolsz, evangélikusnak lenni mit jelent? - kérdezett közbe újból Michele. - Azt, hogy kétszer annyit kérek, mint a katolikusok?

- Az, hogy az ember evangélikus - mondta a szokott méltóságával -, az, testvérem az Úrban, annyit jelent, hogy szem előtt kell tartani az Evangélium tanításait. Mi pedig szem előtt tartjuk őket.

Szóval - hiába - mindig megvolt a kész válasza, a kőnél is keményebb volt ez az ember.

- Ha kívánjátok, kaphattok tőlem egy szép, kövér bárányt is... húsvét szent ünnepére... hat kilósig van minden súlyban... nem kérnék érte sokat.

Valóban, gondoltam, nemsokára itt a húsvét, jó lenne egy bárány. Megkérdeztem hát az árát, és megint ugrottam egy nagyot: hisz ez az anyajuh árát is beleszámította ebbe a summába.

- Tudjátok - vágott közbe hirtelen Michele -, kik vagytok ti, evangélikusok? Szemforgató vámszedők.

Mire a pásztor:

- Békesség, testvérem az Úrban, az Evangélium úgy akarja, hogy mi, emberek, szeressük egymást.

Végül is elkeseredetten közöltem vele, hogy vennék tőle egy karika juhsajtot, de adja olcsóbban. Tudják, mit felelt?

- Hogy olcsóbban? Ez a legolcsóbb ára, amiért odaadhatom neked. De jobb, ha itthagyod, húgom, mert ha megfizeted, amit kérek érte, utána majd megharagszol rám, ha meg úgy adnám, ahogyan kéred, én haragudnék meg terád. Pedig, ugye, az Evangélium is arra tanít bennünket, hogy szeressük egymást. Hagyd hát az egészet, és akkor továbbra is szeretet honol közöttünk.

Sehogy se fért a bögyömbe a bölcselkedése, és még sokáig alkudoztam vele, de hajthatatlan maradt, és semmivel se lehetett levenni a lábáról, és mikor a sarokba szorítottam és bebizonyítottam neki, hogy közönséges tolvaj, akkor mindig valami evangéliumi szentenciával vágta ki magát. Olyanokat mondott, például, hogy „ne ragadjon el tégedet a harag, húgom... a harag súlyos vétek”.

Nem maradt más hátra, mint kifizetni azt az elképesztő árat. Csak annyit értem el, hogy a sajt mellé adott egy darab túrót is, amit ott helyben meg is ettünk egy falat kenyérrel. Aztán elindultunk; és a pásztor, bár elég hidegen váltunk el egymástól, az ajtajából még utánunk köszöntött:

- Isten legyen veletek, testvéreim az Úrban.

Titeket meg vigyen el az ördög, de egyenest a pokolba - gondoltam, szinte akaratlanul is, magamban.

Ez az utunk, az egyetlen karika sajton kívül, semmit se hozott, legfeljebb még azt, hogy jó néhány kilométert kutyagoltunk a hegyek között és mindegyikőnknek csaknem teljesen ráment egy pár bocskora. De, ahogy ilyenkor történni szokott, néhány nap múlva - s nem is kellett nagyon erőlködnünk - a gondviselés kárpótolt bennünket: a sírásótól, aki a fekete lovával járta a hegyeket élelem után, olcsón kaptunk elég tekintélyes mennyiségű fejtett babot. Internált jugoszlávoktól vásárolta, akik a fegyverszünetkor Ponza szigetéről az egyik szomszédos völgybe menekültek, és most, a németektől való félelmükben, mentek tovább, nem tudni, hová, és nem bírtak magukkal cipelni minden élelmet. A sírásó, ez a szőkés, hórihorgas és csupa mozgékonyság fiatalember, hozott a háborúról is néhány hírt, amit ugyancsak az internáltaktól szerzett. Elmondta, hogy egy Sztálingrád nevű orosz városban kegyetlenül megverték a németeket, és hogy az oroszok egy egész német hadsereget ejtettek foglyul, tábornokostul, és a megrettent Hitler már el is rendelte a visszavonulást. Most már csak napok, legfeljebb hetek kérdése, mondta, és vége a háborúnak. Híreinek az evakuáltak igen megörültek, de nem így a parasztok. A Sant' Eufemiáról bevonult férfiak többsége éppen Sztálingrádban volt, írtak is onnan és név szerint emlegették a várost, és most sok asszonyt elfogott a félelem, hogy él-e még a férje, élnek-e a testvérei, és nem alaptalanul, mert mint később megtudtuk, egy se menekült meg közülük.

Egész márciusban, mialatt egyre hosszabbak lettek a napok és a hegy zöldellni kezdett megint és megenyhült a levegő, mind Anziónál, mind Cassinónál szüntelenül dörögtek az ágyúk. Mi úgy félúton voltunk a kettő között és éjjel-nappal, innen is, onnan is tisztán odahallatszottak Sant' Eufemiára a lövések, amint egymással versenyezve, pillanatnyi szünet nélkül ontották az ágyúk a golyóikat. Domm, domm, szólt az anziói ágyú, lőtt, majd becsapódott a lövedéke, domm, domm, felelt rá, a másik oldalról a cassinói. Mintha csak valami hatalmas dob feszülő bőre lett volna az égbolt, és ezt bombázták volna alattomosan és komoran az ágyúk, olyan volt a hangjuk, mint az üstdobé, ha ököllel ráver az ember. Bizony elszorult a szívünk, amikor azon a gyönyörű tavaszon a fülünket verte ez a fenyegető és baljós dörej; az a gondolat támadt bennünk, hogy a háború immár hozzátartozik a természethez, az a dörej rátekeredett a nap sugaraira, ott bujkált a fényességében, hogy a tavasz is belebetegedett a háborúba, ahogyan belebetegedtek az emberek. Szóval betört az életünkbe az ágyúdörej, ahogy betolakodtak a rongyos ruhák, az éhínség, a veszedelmek is, és mivel szüntelenül szólt az ágyú, éppolyan mindennapossá vált a hangja, mint a rongyos ruha, az éhínség, meg a veszedelmek, hozzászoktunk hát, de úgy, hogy ha abbamaradt volna, amint egy szép napon abba is maradt, szinte meglepődtünk. Lám, így van ez, az ember mindent megszokik, és a háború is szokás dolga, és minket se annyira a különös, egyszer-egyszer megtörténő események változtatnak meg, hanem éppen a megszokás, és ez arra vall, hogy beletörődünk abba, ami történik velünk, és nem lázongunk többé ellene.

Most, április elején, megszépült a hegy, kizöldült és virágba borult és enyhe lett a levegő és egész napunkat a szabadban tölthettük. De a szemet vidító virágok se feledtették velünk, evakuáltakkal, az éhséget, mert mikor a virág nyílik és a növény már kemény és rostos, nem lehet megenni. Jólesett ránézni a sok gyönyörű virágra, de ez egyúttal azt is jelentette, hogy utolsó mentsvárunknak, a cikóriának, vége; meg azt is, hogy most aztán már valóban csak az angolok gyors megérkezése menthet meg bennünket. A barack-, a mandula-, az alma-és a körtefákon is kibomlott a virág, mintha csak a simogató, moccanatlan levegőben fehér meg rózsaszínű felhőcskék lengték volna be szerteszét a lejtőt; de mi a fák virágait is csak úgy néztük, mint amikből tápláló gyümölcs lesz, de csak néhány hónap múlva. A gabona zöldje is csak éppen hogy kiserkent, kurta volt és lágy és úgy húzódott végig a földeken, mint valami bársonyszőnyeg, és ennek láttán is epekedni kezdtem: de sok idő eltelik még, amíg sárga kalászba szökken, amíg learatják és kicsépelik, amíg elviszik a malomba, és a lisztjéből tésztát gyúrhatok és a tészta kilós cipókká sül a kemencében. Bizony, bizony, a szépséget csak teli hassal élvezi az ember, de a korgó gyomor minden gondolatot magához vonz és a szépséget puszta csalásnak, ha nem éppen csúfolódásnak láttatja:

A sarjadó búzáról jut eszembe valami, amiből azokban a napokban igazán megtudhattam, mi is az ínség. Az egyik délután, ahogy szoktuk, lementünk Fondiba, hátha vehetünk egy kis kenyeret. A völgybe érve földbe gyökerezett a lábunk, mert az orrunk előtt a németek három lova békésen legelészett az egyik búzamezőn. Egy paroli nélküli katona, tán egy ugyanolyan áruló orosz, mint a minapi, őrizte őket, ott ücsörgött az út korlátján és fűszálat rágcsálva egykedvűen lökögette előre az időt. Higgyék meg, akkor döbbentem rá igazán arra, hogy mi is a háború és hogy háború idején a szív már nem is szív, felebarát nem létezik és minden, de minden megtörténhet. Gyönyörű, verőfényes idő volt, körülöttünk töméntelen virág, mi pedig, mármint Michele, Rosetta meg én, tátott szájjal bámultuk a korlát mellől a három szép és jól táplált állatot, amint a szerencsétlen jószágok, nem tudva, hová is hajtották őket a gazdáik, harapdálták a zsenge hajtást, amiből, ha beérik, emberek kenyere készül. Emlékszem, kislánykoromban nekem úgy mondták édes szüleim, hogy a kenyér szent, hogy szentségtörés eldobni vagy eltékozolni, és hogy még az is vétek, ha a veknit a hátára fekteti az ember; most meg azt láttam, hogy mikor a völgyben meg a hegyeken éhség gyötri a népet, állatokkal etetik fel ezt a kenyeret. Michele öntötte szavakba végül mindhármunk érzését:

- Ha vallásos lennék, azt mondanám, hogy íme, az Apokalipszis, mert akkor legelik le majd a lovak a búzát. De mivel nem vagyok az, hát csak annyit mondok, hogy íme, a nácik, ami, talán, egy és ugyanaz.

Aznap, nem sokkal ezután, még jobban tisztázódott előttünk a németek furcsa, olaszokétól annyira elütő jelleme, amiben ugyan találni sok szép vonást is, de azért mindig hiányzik belőle valami, mintha nem volnának egész emberek. Megint bekukkantottunk az ügyvédhez. Nála találkoztunk azzal a gonosz tiszttel, aki kéjelegve füstölt ki lángszóróval barlangokat: ezúttal is összeakadtunk a vityillójában egy némettel, mégpedig egy századossal.

- Ez nem olyan, mint a többi - közölte velünk jó előre az ügyvéd. - Igazi civil, Párizsban élt és beszél is franciául, a háborúról pedig ugyanúgy vélekedik, mint mi.

Beléptünk a vityillóba, és a százados, mint minden német, felállt a láttunkra, összeütötte a bokáját, és kezet szorított velünk. Valóban finom ember volt, igazi úr, ritkás a haja, a szeme szürke, vékony, arisztokratikus az orra, a szája büszke, a maga módján szép férfi volt, szinte olasznak is elment volna, ha nem talált volna benne az ember valami rideg félszegséget, ami olaszokban sosincs. Jól beszélte a nyelvünket, és csak úgy áradozott Olaszországról. A mi országunk az ő második hazája, mondta, és minden évben eljön a tengerhez Capriba, és ha másra nem is, de arra jó volt neki a háború, hogy eljusson nálunk sok olyan helyre, amit eddig még nem ismert. Cigarettával kínált bennünket, érdeklődött Rosetta felől, meg felőlem is, végül pedig a családjáról beszélt, és megmutatta a fényképüket: szép asszony volt a felesége a csodálatos szőke hajával, meg szép a három szőke, angyalarcú gyereke is.

- Gyerekeim e pillanatban boldogok - mondta, mikor visszavette tőlünk a fényképet.

Tudakoltuk, hogy miért, és erre azt felelte, hogy mindig egy csacsira vágytak, és éppen mostanában szerzett egyet nekik Fondiban, és már haza is küldte, Németországba. Nagy lelkesedésében apróra elmondta, hogy s mint történt: szardíniai fajtát keresett és talált, katonai konvojjal küldte el az állatot, de mivel a jószág még szopott, küldött vele külön egy katonát is, hogy az úton rendesen adjon neki tejet, mert hogy a konvoj tehenet is szállított. Elégedetten nevetgélt, majd megjegyezte, hogy a gyerekei biztosan már szamaragolnak ebben a pillanatban a szardíniai csacsin, és ezért mondta, hogy boldogok. Elképedtünk mindannyian, beleértve az ügyvédet meg az anyját is: éheztünk, nem volt ennivalónk, ez meg kimódolta még azt is, hogy csacsit küldjön Németországba, a mi szűkölködő gyerekeink helyett még a tej is az ő csacsijának jutott. Hol maradt a szeretete a mi országunk, a mi népünk iránt, ha ezt az egyszerű dolgot se vette észre? De nem hiszem, hogy gonoszkodásból tette; mindenképpen a legjobb német volt, akivel eddig összehozott a sors; amit tett, azért tette, mert németnek született és, mint már mondtam, a német különös fajzat, az egyik fele csupa jótulajdonság, de a másikban ennek nyoma sincs, kicsit az olyan fához hasonlítanak, amelyik valamilyen fal mellett nő fel, és csak a szabad részén ereszt ágakat, és ott, ahol a fal van, ott csupasz.

Michele most, hogy élelem dolgában megszorultunk, mindenféleképpen igyekezett rajtunk segíteni. Akár úgy, hogy mindenki szeme láttára, a család szemrehányó pillantásainak kereszttüzében elhozta nekünk a reggelijének vagy a vacsorájának egy részét, akár úgy, hogy suttyomban el-elcsórt valamit a számunkra az apja kamrájából. Például egyszer, mikor benézett hozzánk, elébe tettem a maradék kenyerünket, egy öklömnyi cipót, ami nemcsak, hogy kevés volt, de a tetejébe kétharmadrészt még kukoricalisztből is készült. Mire azt mondta, hogy ezután majd ő szerzi meg a kenyerünket, egy keveset mindig hozhat az anyja sublódjából. Meg is tette. Mindennap hozott néhány szeletet, méghozzá hófehéret, nem kukoricásat, olyat, amilyet más már odafenn nem is sütött, pedig Filippo ugyancsak hullatta a könnyeit a nyomora miatt, és aki csak kíváncsi volt rá, mindenkinek elsírta, hogyan éhezik ő az egész családjával együtt. Egy napon aztán, magam se tudom, miért, a szokott három-négy kenyérszelet helyett egész cipót hozott Michele. Aznap sütöttek, és ő abban a hitben ringatta magát, hogy észrevétlen marad a tette. De észrevették; és Filippo pokoli ricsajt csapott, ordibált, hogy lopják az élelmét; de az a szó, hogy cipó, az ki nem jött a száján, hisz akkor saját magát hazudtolta volna meg, mert széltében-hosszában azt beszélte, hogy nincs lisztje. Mindenesetre nyomozni kezdett, mint valami rendőr, lemérte az ablakát, hogy milyen magas és milyen széles; fürkészte a talajt az ablak alatt, a füvet, hogy nem taposta-e le valaki; végigmustrálta az ajtófélfákat, nem hullott-e le körülöttük a vakolat; és végül úgy találta, hogy mivel az ablak igen kicsi, meg magasan van, csak egy gyerek juthatott be rajta a házba, csak gyerek lophatott, a gyerek viszont csak felnőtt ember segítségével érhetett az ablakig. Nyomozásának végén arra lyukadt ki, hogy ez a gyerek minden bizonnyal Mariolino volt, az egyik evakuált kisfia, a felnőtt pedig kétségtelenül az apja. Az egész ügy ennyiben is maradt volna, ha Filippo ezeket az ő feltételezéseit nem közli a feleségével, meg a lányával. Mert ami az ő szájából lehetőségnek hangzott, az asszonyok előtt tüstént bizonyossággá vált. Azzal kezdték, hogy nem köszöntek az illetőnek, de a feleségének se, mindig némán és tartózkodóan vonultak el mellettük; majd megeresztettek néhány célzást: „ízlett máma a kenyér?” vagy „Jó lesz ám vigyázni Mariolinóra... még kitöri a nyakát, ha folyton ablakokba mászkál”. Egyszer aztán kertelés nélkül a szemébe vágták:

- Tudod, mi vagy te? Tolvaj... az egész pereputtyoddal együtt.

Leírhatatlan botrány tört ki, olyan, hogy csak na, sivítoztak és üvöltöztek, még az ég is zengett. Az evakuált felesége, egy apró, beteges, borzas és rongyos nő folyton csak azt sipítozta igen éles hangon, hogy „csékrájj, csak csékrájj” amiről fogalmam sincs, mit jelent; Filippo felesége pedig szüntelenül azt ordítozta a képébe, hogy „tolvajok, tolvajok”. „Csékrájj”, nyelvelt az egyik, „tolvajok”, üvöltötte rá a másik, és ez így ment egy darabig. Az evakuáltak gyűrűjében, akár két dühös tyúk, úgy kárált egymásra a két asszony, de egyik se nyúlt a másikhoz. Mi meg ezalatt, bár némi lelkifurdalással, ettük a Filippo kenyerét, de sötétben, nehogy valakinek is szemet szúrjon, és a két nő minden rikoltására a szánkba tömtünk egy falatot; és nem tagadom, hogy a magunkénál is szinte ízesebbnek tűnt az a lopott kenyér, éppen mert lopták, és mert titokban ettük. Ettől kezdve azonban Michele nagyobb vigyázattal hordozgatta el a cipókat, nehogy bármit is megneszeljen a családja, szeletenként, egyet most, egyet később és nem is vettek észre semmit, és több szóváltásra nem is került sor.

Április kibontotta a virágokat, és megkorgatta a gyomrunkat, és megjött május melege, mikor az éhségen meg az elkeseredésen kívül a legyek és a darazsak is kínoztak bennünket. A kulipintyónkban annyi volt a légy, hogy naphosszat úgyszólván egyebet se tettünk, csak kergettük őket; és este, mikor lefeküdtünk, a legyek is aludni tértek a kötelekre, amikre a ruháinkat aggattuk, és csak úgy feketéllettek tőlük a kötelek. A darazsaknak meg a tetőnk alatt volt a fészkük, és rajokban röpködtek ki-be, de közelükbe se lehetett menni, mert kegyetlenül szúrtak. Egész nap folyt rólunk az izzadság, talán gyengeségünk miatt is; okát nem tudnám adni, de a melegben, lehet, hogy mert nem tudtunk rendesen mosakodni meg fehérneműt váltani, hirtelen rádöbbentünk, hogy milyen madárijesztő is lett belőlük, olyan, akinek már se kora, se neme és a kolostorkapukban koldulja az élelmét. Kevés ruhánk csupa orrfacsaró foszlány; bocskoraink (már jó ideje cipőnk se volt) ugyancsak szívszorító látványt nyújtottak. Paride talpalta meg őket, úgy-ahogy, autógumi-darabokkal; a szobánkat, ami télen jó menedéket nyújtott, most a legyek, a darazsak, no meg a meleg tette lakhatatlanná, és a börtönnél is rosszabb lett. Rosetta, bármilyen szelíd és türelmes volt is, tán még nálam is jobban szenvedett emiatt, mert én parasztnak születtem, ő meg városon jött a világra.

- Édesanya, te csak mindig ennivalóról beszélsz - mondta egy napon -, pedig én már akár egy évig is szívesen éheznék, csak lenne egy tiszta ruhám, meg egy tiszta lakásom.

Igaz, már vízben is szűkölködtünk, mert jó pár hónapja nem esett; nem önthetett hát magára vödörnyi vizeket, mint télen, pedig most még nagyobb szüksége lett volna rá.

Májusban megtudtam valamit, ami képet adhat arról, hogy ekkoriban már milyen elkeseredés szállta meg az evakuáltakat. Az történt, hogy Filippo házában gyűlést tartottak, amin csak férfiak vettek részt; itt elhatározták, hogy ha az angolok májusban se érnek ide, akkor az evakuáltak, hisz mindegyiküknek volt fegyvere, kinek revolvere, kinek vadászpuskája, kinek kése, akár szépszerével, akár erőszakkal, de rákényszerítik a parasztokat, hogy adják be a közösbe az élelmüket. Michele is jelen volt a gyűlésen, és azon nyomban tiltakozott ez ellen, és az ő szavaival élve, tudtukra adta, hogy ebben az esetben ő a parasztok pártjára áll. Mire az egyik evakuált ezt felelte neki:

- Helyes, de majd akkor úgy is bánunk el veled, mint ővelük, úgy tekintünk, mint a közülük valót.

Nem mintha ez a gyűlés valami nagy jelentőségű esemény lett volna, mert akárki akármit mond is, rendes népek voltak ezek az evakuáltak, és kétlem, hogy fegyverhez nyúltak volna; csak példázza, hogy elkeseredésükben hova jutottak. Tudtom szerint akadtak köztük olyanok is, akik most, hogy szép lett az idő, és felengedett a föld, távozni készültek Sant' Eufemiáról, vagy délnek, a fronton át, vagy északnak, ahol a szóbeszéd szerint volt még ennivaló. Megint mások arról beszéltek, hogy elgyalogolnak Rómába, mert, mint mondták, vidéken nyugodtan éhen halhat az ember, de városon muszáj rajta segíteni, mert ott félnek a forradalomtól. Szóval a perzselő májusi napon minden mozgott, minden hullott szét apró darabokra, mindenki csak saját magával törődött, csak a saját bőrére gondolt; sőt már sokan hajlottak arra is, hogy az életüket kockára tegyék, csak kiszabaduljanak ebből a kátyúból, és véget vessenek ennek a végtelen várakozásnak.

Egyszer csak az egyik szürke hétköznapon megérkezik a nagy hír: az angolok komoly támadásba fogtak, és mennek előre. Le nem írhatom az evakuáltak örömét. Bor híján nem ihattak, élelem híján enni se ehettek, hát kénytelen-kelletlen beérték azzal, hogy ölelgették egymást, meg a kalapjukat hajigálták a levegőbe. Nem sejtették a szegények, hogy az angolok előretörése új bajokat hoz ránk. Igazi nehézségeink még csak most kezdődtek.

 

Nyolcadik fejezet

 

Kislány koromban az egyik boltosnak a falumban megvoltak a Képes Vasárnap összegyűjtött példányai, még az első háború idejéből; a boltos gyerekeivel sokszor nézegettük a gyűjteményt, és a sok szép, színes képen a 915-ös háború csatáit lehetett látni. Talán ezért képzeltem, hogy a csata olyan, amilyennek azok a képek ábrázolták: golyókat okádó ágyúk, porfelhők, füst és tűz; katonák, akik a lobogó mögött szuronyrohamra indulnak; közelharc, emberek, akik holtan a földre buknak, míg mások rohannak tovább. Bevallom, nekem ezek a képek igazán tetszettek, és azt hittem, hogy, mondjon ki mit akar, a háború nem is olyan csúnya dolog. Azaz, hogy csúnyának csúnya, de, gondoltam, ha valaki az öldöklésben leli a kedvét, vagy fitogtatni akarja a személyes bátorságát, avagy a cselekvőkészségét szeretné próbára tenni, meg kimutatni, hogy fütyül minden veszélyre, hát akkor a háború jó alkalom lehetett az illető számára. És az is megfordult a fejemben, hogy tévedés azt hinni, mintha mindenki szeretné a békét. Mert bizony sokan jól érzik magukat a háborúban, ha másért nem, hát azért, mert erőszakosságukat kiélhetik, és vérszomjukat csillapíthatják. Egészen addig így gondoltam, amíg saját szememmel meg nem láttam, mi is igazában a háború.

Akkoriban az egyik napon Michele azt mondta, hogy most már a vége felé jár a dolog, és az angolok benyomják a német frontot; de ezt nekem valahogy nem akaródzott elhinni, mert akármilyen messzire meresztgettem is a szememet, csatának még csak halvány árnyékát se láttam. Csodálatosan szép, lélekmelengető nap volt, csak itt-ott úszkált, a láthatár szélén, egy-egy rózsaszín bárányfelhő az égen, csaknem súrolta a hegyek tetejét, amik mögött ott volt Itri, ott a Garigliano, azaz a front. Jobb kéz felől, a nap aranyfényében, fenségesen zöldelltek a hegyek; bal felől, a síkon túl, azúrkéken csillogott a tavaszi tenger tükre. De hol folyt az ütközet? Michele szerint már legalább két napja tartott, és az itri hegyek mögött egyre nagyobb térségre terjedt ki. Én azonban ezt sehogy se hittem, mert, mint már mondtam is, én egész másképpen képzeltem el egy csatát; és ezt meg is mondtam neki. Mire nevetni kezdett, és elmagyarázta, hogy afféle ütközetek, mint amilyeneket én a Képes Vasárnapban annyira megcsodáltam, manapság már nincsenek: az ágyúk meg a repülőgépek ma már teljesen megtisztítják a katonáktól a terepet, még jókora távolságra a voltaképpen, az igazi frontvonaltól is; szóval, manapság a csata inkább olyan, mint amikor a háziasszony féregirtót spriccel szét és minden legyet megöl, pedig hozzájuk se ér és tiszta is marad a keze. A modern háborúban, mondta Michele, feleslegessé vált a sortűz, a roham, a kézitusa; a bátorságnak semmi haszna; az győz, akinek több az ágyúja és messzebbre hord, mint a másiké, és akinek nagyobb hatósugarúak és gyorsabbak a repülőgépei.

- A háború - fejezte be - a gépeken dől el, és a katona alig számít többet, mint egy-egy rátermett műszerész.

Na, szóval ez a láthatatlan csata egy vagy két napig ha tartott. Majd az egyik reggelen ugrottak egyet előre az ágyúk, mert hirtelen ott dörögtek a közvetlen közelünkben, hogy beleremegett a szobánk fala. Bum, bum, bum, mintha csak a hegy sarka mögül szólna. Nagy sietve kiugrottam az ágyból, és rohantam ki a szabadba, szinte azzal az érzéssel, hogy most végre látom majd a kézitusát, amiről beszéltem. De semmi: a szokott nyájas verőfény; csupán a láthatár szélén, a síkság túlsó peremén, a lapályt szegélyező hegyek mögött láthatott az ember hajszálvékony kis pirosló csíkokat egy villanásnyi időre, mintha valaki megsebezte volna az eget, aztán a csíkok szétfoszlottak és belevesztek a kékségbe. Ahogy elmagyarázták, az ágyúk lövedékei voltak, amelyeknek a pályáját a légköri viszonyok pillanatnyi alakulásához képest, csupasz szemmel is látni lehetett. Ezek a pirosló csíkok olyan érzést keltettek az emberben, mintha valaki borotvával belemetszett volna az égboltba, és mintha a sebből meg is eredt volna a vér, de csak egy pillanatra, aztán mindjárt elállt. Először ezt a borotvametszést láttuk; majd odaért hozzánk a kilövés tompa puffanása; tüstént azután valami dühödten, vijjogva, átsüvített a fejünk fölött; és szinte ezzel egy időben, a hegy mögül felhangzott a becsapódás borzalmas döreje, amibe, akár egy üres szoba, maga az ég is belereszketett. Szóval, fölöttünk lődöztek át valakire vagy valamire, aki vagy ami a hátunk mögött volt; ez pedig, magyarázta Michele, annyit jelentett, hogy a harc északra tolódott, és hogy a fondi völgy már felszabadult. És a németek, azok hová mentek, kérdeztem tőle, mire azt felelte, hogy szinte biztosan Róma felé futottak; azt is hozzátette, hogy ezzel a frontjukat végleg benyomták, és hogy azok a bizonyos ágyúk éppen a németek visszavonulásának az útját verik. Szóval, sehol kézitusa, sehol szuronyroham, sehol halottak és sebesültek.

De aznap éjjel Itri felett világosabb volt az ég, mint máskor, és olykor fel is vöröslött, mintha hirtelen tűz lobbant volna valahol; közben az ágyúgolyók röppályái szüntelenül hasogatták az eget, mintha csak tűzijátékot figyelt volna az ember a csillagokkal sűrűn megtűzdelt éjfekete égbolton, a különbség csupán annyi volt, hogy a vékonyka lövedéknyomok szüntelen szökellését sose koronázta a rakéták szerteomló fény világa; meg hát szólni is másképpen szólt az egész, sokkal tompábban, sokkal komorabban, fenyegetően, nem pedig vidáman, mint a tűzijáték. Egy ideig bámultuk az eget, aztán holtfáradtan belerogytunk az ágyba, és aludtunk, ahogy tudtunk, hisz odakinn meleg volt és Rosettának egész nap be nem állt a szája. Reggel, elég korán, igen erős és nagyon közeli dörrenésre ébredtünk. Kiugrottunk az ágyból és rádöbbentünk, hogy ezúttal ránk lőnek. Első ízben ekkor jöttem rá, hogy az ágyú sokkal rosszabb, mint a repülőgép; ezt legalább látja az ember, és ha meglátta, elbújhat előle valahová vagy legalább megvan az a vigasza, hogy figyelheti, merre tart; de az ágyúkat sose látni, kívül esnek az ember látóhatárán; bár a szemed előtt rejtve van, az ágyú, hogy úgy mondjam, mégiscsak megkeres téged, sose tudsz hova rejtőzni előle, mindenüvé követ, mint egy kinyújtott mutatóujj. Most is, mint már mondtam, a közvetlen közelünkbe csapódott egy ágyúgolyó és ahogy megtudtuk, Filippo házától nem messze robbant. Michele futva érkezett oda hozzánk, és nagy örömmel közölte, hogy most már csak órák kérdése az egész; viszont lehet, hogy a halálunk csak másodpercek kérdése, feleltem neki; mire vállat vont és azt mondta, hogy mi már halhatatlannak tekinthetjük magunkat. Szinte válaszul a szavaira, hirtelen irtózatosat robbant felettünk egy lövedék. Megremegtek a falak, és belereszketett a föld is; vakolat és por hullott ránk a mennyezetről; és egy pillanatra úgy elsötétedett körülöttünk minden, mintha magát a házat találták volna el. Kirohantunk, és láttuk, hogy nem messzire tőlünk, a fullasztón robbant a lövedék, jókora részét, köröskörül, le is szakította, nagy lyukat vájt bele, ami friss földdel, meg tépett fűvel volt teli. Nem mintha inába szállt volna a bátorsága, de azért arra rájött Michele, hogy nem is beszéltem én bolondot, amikor azt mondtam, hogy néhány másodperc, és az ember odaát lehet a másvilágon; szólt is, hogy menjünk utána: ő tudja, hová kell menni; holt térbe kell húzódnunk, mondta. Átszaladtunk a fullasztón, a völgytorok másik végébe, és egy gallyakból összetákolt kalyibába húzódtunk, ami jószág menedékéül szolgált, és az egyik szikla sarkantyúja alatt szerénykedett.

- Ez itt holt tér - fitogtatta örvendezve Michele a haditudományát -, itt elüldögélhetünk a füvön... ide nem tudnak belőni.

Még hogy holt tér. Alig mondta ki az utolsó szót, fültépő dörej rázta meg a levegőt és mindannyiunkat elborított a füst meg a por, és a poros füstön át láttuk, amint a kunyhó egyik fele megroskad, és úgy is marad, roskadtan, mint a gyerekek kártyaházikói, amik sose egyenesek. Most már Michele sem emlegette a holt terét. Ránk szólt, hogy hasaljunk le.

- Kövessetek a barlangig - kiabált fektéből -, oda megyünk be... de nehogy felálljatok, kússzatok, mint én.

A szóban forgó barlang közvetlenül a kalyiba mögött húzódott meg. Az alacsony bejáratú, csöppnyi lyukat baromfiólnak használták a parasztok. Kúsztunk a földön Michele után, és bekúsztunk a barlangba, a kotkodácsoló tyúkok közé, mire azok ijedten az üreg végébe húzódtak. Állni nem lehetett, fekve maradtunk hát egymás mellett, csupa tyúkszar lett a ruhánk, mert persze az állatok telepiszkították a földet, aztán bátorságra is kaptak, és sétálgattak rajtunk, és bele-belecsipkedtek a hajunkba. Közben odakinn csak úgy záporoztak a lövések a barlang köré.

- Még jó, hogy ez a környék holt tér - szóltam oda Michelének.

Végül ritkult a dörej, aztán el is halt, csak valahol a távolban szólt még az ágyú, de minket ez már, hogy úgy mondjam, le se köpött, hanem valamelyik hátunkban levő helységet verte. Michele akkor magyarázni kezdte, hogy azokat a lövedékeket, amik a kalyibát megrongálták, nem az angolok, hanem a németek eresztették ide, méghozzá hegyi ágyúkból, amikkel meredeken is lehet lőni; most hát már nyugodtan kibújhatunk a barlangból, mert a német nem lő többé, az angol meg nem ránk lő. Így is tettünk: akárcsak befelé, kifelé is hason csúsztunk, és elindultunk haza.

Egy órára járt, gondoltuk hát, hogy eszünk valami kis kenyeret meg sajtot. Éppen rágtuk az ételt, rohan ám felénk a Paride fia, és lélekszakadva hadarja, hogy itt vannak a németek. Eleinte nemigen értettük, mert ha az ember józanul végiggondolt az eseményeken, akkor, ennyi ágyúzás után, az angolok megérkeztére kellett számítania; én még kötözködtem is vele, aki még kölyökkorban volt és félreérthette, amit hallott:

- Talán az angolok, te?

- Dehogyis, a németek.

- De hát a németek felkötötték a nyúlcipőt.

- Kötötték a csudát. Itt vannak...

Paride azonban már magyarázta is a rejtélyt: valóban egy csoport menekülő német ért fel hozzánk, egy csűr árnyékában hevernek a szalmán és senki se tudja, mit akarnak.

- Fütyülünk a németekre, igaz? - fordultam Micheléhez. - Mi az angolokat várjuk, nem őket... főjenek csak a saját levükben.

Sajnos azonban Michele nem hallgatott rám: felcsillant a szeme Paride szavaira; az embernek azt kellett hinni, hogy a gyűlölet vonzotta feléjük; szemmel láthatóan izgatta és megörvendeztette a gondolat, hogy az egykor olyan büszke és győzedelmes németet most menekülés közben, tönkreverten láthatja.

- Nézzük csak azokat a németeket - szólt Paridének, és már ment is. Rosetta meg én a nyomában.

Ahogy Paride jelezte, ott találtuk őket a csűr árnyékában. Öten voltak, és én még soha életemben náluknál elnyűttebb és kimerültebb embereket nem láttam. Végigvágódtak a szalmán, az egyik erre, a másik arra, karjukat-lábukat szétvetették, akár a holtak. Három aludt, vagy legalábbis lehunyta a szemét, egyikük nyitott szemmel, hanyatt fekve bámulta az eget, az ötödik, aki ugyancsak a hátán hevert és szalmából vánkosfélét gyömöszölt a feje alá, maga elé meredt. Kiváltképpen ez az ötödik tűnt fel az embernek: csaknem albínó volt, rózsaszín és áttetsző a bőre, kék szeme körül fehéres pihék, finom, sima haja ezüstszőke. Arcán por szürkéllett, és mintha könny szántott volna barázdákat ebben a porban, és a barázdák rászáradtak volna a bőrére; orrcimpáin föld vagy csuda tudja, miféle kosz feketéllett; a szája kicserepesedett; szeme csupa véraláfutás, alatta fekete árok, az ember azt gondolhatta, hogy valaki odakarmolt neki. Tudott dolog, hogy a németek egyenruhája mindig rendes, tiszta és frissen vasalt, mintha csak akkor vették volna ki a naftalinból. De ezét az ötét mintha a kutya szájából húzták volna ki, és egyetlen gomb se volt begombolva a zubbonyukon; szinte még a színük is elváltozott, mintha valaki a fejükre borított volna egy porral és korommal teli szemetes vödröt. Sok evakuált meg paraszt álldogált körülöttük, némi távolságból nézegették csendesen a németeket; a németek némán és mozdulatlanul pihentek. - Michele odalépett hozzájuk, és megkérdezte, honnan jönnek. Németül beszélt, de az albínó, egyetlen moccanás nélkül, mintha csak a tarkója hozzánőtt volna a szalmavánkosához, halkan így felelt neki:

- Beszélhet olaszul... én is beszélek.

Erre Michele elismételte olaszul is a kérdést, és a német azt felelte rá, hogy a frontról jönnek. Michele megkérdezte, mi történt. Az albínó, egyre csak bénult mozdulatlanságban, szaggatottan, tompa hangon, sötéten és fenyegetően elmondta, hogy tüzérek; hogy két napon és két éjjelen át borzalmas légitámadásokat álltak ki; hogy nemcsak az ágyúik, hanem még az anyaföld is a levegőbe repült körülöttük; és hogy a végén, miután végignézték legtöbb bajtársuk pusztulását, kénytelenek voltak otthagyni az állásaikat és menekülni.

- A front - fejezte be lassú szóval - már nem a Gariglianónál van, hanem északabbra és mi oda akarunk eljutni... fenn, északon ugyancsak vannak hegyek, ott majd megvetjük a lábunkat.

Lám, még így is, hogy hálni jár beléjük a lélek, még így is a háborúról beszéltek, meg arról, hogy valahol ők még megvetik a lábukat.

Michele ekkor azt kérdezte tőlük, hogy kik törték át a frontot, az angolok vagy az amerikaiak; és ez bizony meggondolatlan kérdés volt, mert az albínó gúnyosan felnevetett rá és ezt mondta:

- Mit számít ez magának? Érje be azzal a tudattal, kedves uram, hogy a barátai rövidesen itt lesznek és kész.

Michele tette, mint aki nem érti el a gúnyos és fenyegető hangot, és afelől érdeklődött, hogy miben lehetne a segítségükre.

- Adjon valamit enni - válaszolta erre az albínó.

Ez idő tájt már valóban mindenki az utolsó morzsáinál tartott; és, tán az egyetlen Filippo kivételével, az evakuáltak meg a parasztok egyetlen cipóra valót se tudtak volna közösen összehozni. Riadtan nézegettünk hát egymásra; és mindőnk érzésének adtam kifejezést, amikor így kiáltottam fel:

- Enni? És ugyan honnan kerítsük a hozzávalót? Ha az angolok nem hoznak, de igen gyorsan, akkor ahányan itt vagyunk, minden éhen veszünk. Várjátok meg ti is az angolokat, és akkor majd lesz ennivalótok.

Észrevettem, hogy erre Michele helytelenítő mozdulatot tesz a kezével, mint aki azt mondja, hogy „te, buta, te”, és rájöttem, hogy valami olyat mondtam, amit nem kellett volna mondani. Közben a német le nem vette rólam a szemét, láthatóan jól az emlékezetébe akarta vésni az arcomat.

- Megvárni az angolokat... pompás tanács - szólt vontatottan.

Kis ideig még nem mozdult, majd nehézkesen megemelte a jobbját, és a mellénél matatni kezdett a zubbonya alatt:

- Azt mondtam, hogy valami ennivalót akarunk.

Ekkor azonban már hatalmas fekete pisztolyt szorongatott a kezében, és ránk fogta, bár mozdulni nem mozdult, és hevert tovább.

Rettenetes félelem szállt meg, és talán nem is a pisztoly tette, hanem az albínó szeme állása, ami éppen olyan volt, mint a csapdába esett fenevadé, mikor fenyegetően vicsorgatja az emberre a fogát. Michele azonban nem zavartatta magát, és nagy léleknyugalommal így szólt Rosettához:

- Eredj, fuss oda apámhoz, és mondd meg neki, hogy adjon egy kis kenyeret ennek a pár éhes németnek.

Különös nyomatékot adott azonban minden szavának, szinte Rosetta szájába adta: elmagyarázd ám apámnak, hogy a németek pisztollyal kérik a kenyeret. Tüstént szaladt is a lányom Filippo háza felé.

Míg a kenyeret vártuk, a helyünkön maradtunk mindannyian, ott a csűr körül.

- Nemcsak kenyér kell - szólalt meg kisvártatva az albínó -, hanem egy ember is, aki eljön velünk, és megmutatja, melyik ösvény vezet északra a csapataink felé.

- Az ott, ni - mutatott rá Michele az öszvérútra, amelyik a hegy iránt vitt.

- Azt én is látom - mondta az albínó. - Csakhogy mi nem ismerjük ezeket a hegyeket. Kell valaki. Például az a lány.

- Melyik?

- Az, amelyik kenyérért ment.

Megfagyott bennem a vér a szavaira: ki tudja, mi történik, ha ezek most, a háború kellős közepén, magukkal cipelik Rosettát, ki tudja, látom-e még valaha?

- Az a lány nem idevaló. Még úgy sem ismeri a környéket, mint maguk - felelte neki nyomban, önuralommal Michele.

- Hát akkor - válaszolta az albínó -, maga jön velünk, kedves uram. Maga idevalósi, nemde?

„Mondd neki, hogy nem”, szerettem volna odakiáltani Michelének; de nem jutott rá időm. Túlontúl becsületes volt ahhoz, hogy hazudjon, már válaszolt is:

- Igen, idevalósi vagyok, de ezeket az öszvérutakat én sem ismerem. Mindig városban éltem.

Szavaira csaknem elnevette magát az albínó, és így szólt:

- Ha az ember magát hallja, akkor az az érzése támad, hogy ezeket a hegyeket senki nem ismeri. Szépen eljön velünk. Meglátja, egykettőre rájön, hogy nagyon is jól kiismeri magát.

Erre már nem felelt Michele, csupán a szemöldökét vonta magasra a pápaszeme fölé. Közben Rosetta nagy lihegve visszatért két kis cipóval, amiket kicsit előrehajolva, kezét maga elé tartva tett le a szalmára, úgy, ahogy olyan erdei vadaknak vetik az ételt, amiktől tartani kell. A német észre is vette ezt a mozdulatán, és kimerült hangon ezt mondta neki:

- Ide add, a kezembe, azt a kenyeret. Nem veszett kutyákkal van dolgod, mi nem harapunk.

Rosetta felszedte a cipókat a szalmáról, és odanyújtotta neki. A német visszadugta a pisztolyát a zubbonya alá, megfogta a cipókat, és felült.

Felült a többi is, szóval nem aludtak, hanem, ha csukott szemmel is, de figyelték az egész párbeszédet. Az albínó kést húzott elő a zsebéből és öt egyenlő részre szelte a két cipót, és szétosztotta a társainak. Igen lassan ettek, mi meg csak álltunk körülöttük, körben és szótlanul. Mikor aztán a végére értek, ami jó ideig tartott, mert szinte morzsánként csipegették el a kenyérdarabjaikat, az egyik parasztasszony vízzel telt rézkancsót nyújtott oda nekik hangtalanul, amiből három-négy nagy korttyal húztak, ki mennyit: halálosan kiéheztek és megszomjaztak. Majd az albínó megint előhúzta a pisztolyát.

- Hát akkor gyerünk, különben késő lesz - szólt a bajtársaihoz, akik tüstént kászolódni kezdtek. Majd Micheléhez fordult:

- Maga pedig velünk jön mutatni az utat.

Az ijedtségtől mindannyiunknak földbe gyökerezett a lába, mert úgy gondoltuk, hogy amit az albínó az elébb mondott, azt csak úgy mondta; de most kiviláglott a tévedésünk. Filippo is ott volt köztünk, ő is végignézte csendesen a németek étkezését. Mikor azonban meglátta, hogy az albínó Michelére szegezi a pisztolyát, valami nyögésféle szakadt fel belőle és olyan bátorsággal, amilyet senki se ismert még eddig őbenne, a pisztoly és a fia közé vetette magát.

- Ő az én fiam, érti? Az én fiam.

Az albínó egy szót se szólt. Csak a pisztolyán lóbált egyet, mint aki legyet hesseget el; így akarta jelezni, hogy Filippo táguljon az útjából, Filippo azonban rákiáltott:

- Ez itt, ez az én fiam, nem ismeri ki magát a hegyek között, az Evangélium szent igazsága se igazabb ennél. Olvas, ír, tanul, hogy is ismerhetné ki magát?

- Jön velünk és kész - szólt az albínó. Most már állt és anélkül, hogy leengedte volna a pisztolya csövét, a baljával a derékszíját igazgatta.

Filippo bámult rá, mintha rosszul hallana. Láttam, hogy nyel egyet, és végignyalja a szája szélét: akár a fulladozó, és nem tudom, miért, de abban a pillanatban kedvenc szójárása jutott eszembe: „a pénztárnál senki se hülye”. Szegény feje, most nem volt se hülye, se agyafúrt; apa volt, semmi, de semmi más. És valóban: miután egy röpke pillanatig szinte villámsújtottan állt a helyén, újból kiabálni kezdett:

- Engemet vigyen. Engemet vigyen őhelyette. Én ismerem a hegyet. Előbb vándorárus voltam, csak azután lettem boltos. Én minden helyet bejártam. Kézen fogva viszem el magukat, árkon-bokron át egészen a parancsnokságukig. A legjobb, a legtitkosabb ösvényeket is ismerem. Én elviszem magukat, szavamra elviszem.

Odafordult a feleségéhez:

- Én megyek velük. Ti meg csak legyetek nyugodtak, holnap estefelé idehaza vagyok.

Szavait mindjárt tett is követte, felhajtotta a nadrágszárát, és miután széles mosolyt plántált az arcára, aminek láttán az ember szíve összeszorult, odalépett a némethez, a karjára tette a kezét, és erőltetett közönnyel ezt mondta:

- Hát akkor gyerünk, mert elég szép út áll előttünk.

A német azonban nem így fogta fel a dolgot.

- Maga már túl koros - mondta nyugodtan. - A fia jön velünk, ez az ő kötelessége.

És pisztolycsövének egyetlen mozdulatával már tolta is félre az útjából Filippót, odament Micheléhez, és ugyancsak a pisztolycsövével intett neki, hogy induljon meg előttük:

- Gyerünk.

Nem tudom ki, de valaki elkiáltotta magát, hogy „szökjél, Michele”. Látták volna csak a németet. Alig röppent el a szó, villámgyorsan abba az irányba fordult, ahonnan a kiáltás hallatszott és lőtt. Szerencsére a golyó a fullasztó kövei közé fúródott; a német azonban így is célt ért, megfélemlítette a parasztokat és az evakuáltakat, és meggátolta őket abban, hogy bármit is tegyenek Michele érdekében. Lélekszakadva rohantak szerteszét az emberek, de kissé távolabb megint körbe verődtek; és aztán csendesen figyelték a távozó németet, amint pisztolyának csövét Michele hátának szögezte, és úgy taszigálta maga előtt a fiút. Így mentek el, és mintha csak most is ott lennék, úgy van a szemem előtt a távozásuk jelenete: a pisztolyát szorongató német, az előtte lépkedő Michele, és emlékszem, hogy az egyik nadrágszára olyan hosszú volt, hogy szinte a talpa alá ért, a másik meg olyan rövid, hogy kikandikált a bokája. Michele lassan lépdelt, talán azt remélte, hogy ráugrunk a németekre, és így megszökhet; a mód, ahogyan a lábát vonszolta, azt az érzést keltette az emberben, mintha súlyos láncot húzna magával. Az alattunk húzódó ösvényen haladt el a menet, a négy német, Michele meg az albínó, a völgy felé és a sűrűben lassan-lassan eltűntek. Filippo, akárcsak a többiek, a lövöldözésre szintén odább rohant, majd, nem messze megállt és figyelt, de abban a pillanatban, mikor az albínó és Michele elveszett a szemünk elől, hirtelen felüvöltött, és rohanni kezdett utánuk. A parasztok és az evakuáltak azonban egy szempillantás alatt ráugrottak és lefogták az ordítozó férfit, aki egyre csak a fiát szólongatta, miközben sűrű könnyei végigcsorogtak az arcán. Addigra már odaért a felesége, meg a lánya is, boldog-boldogtalant kifaggattak, mert nem értették, mi is történt; de mikor megtudták, sírni kezdtek ők is, ők is üvöltözni kezdték Michele nevét. Kétségbeesetten zokogott a húga és közben egyre azt hajtogatta, hogy „éppen most, amikor már vége az egésznek, éppen most”. Mi szólni se tudtunk, mert amikor igazi fájdalom fogja el az embert, aminek igazi oka van, akkor a szavak úgyse segítenek, a fájdalom okát kéne megszüntetni, erre meg képtelenek voltunk. Végül Filippo összeszedte magát, átkarolta a felesége vállát, így támogatta a járásban és ezt mondta neki:

- Meglásd, hazajön... egész biztosan... az nem lehet, hogy ne jöjjön haza... megmutatja nekik az utat és már jön is.

A lánya, akinek ugyan egyre folyt a könnye, erősítgette az apja szavait.

- Meglásd, mama, mielőtt beesteledik, már itthon is van.

Az asszony azonban azt válaszolta erre, amit az anyák gyakorta válaszolnak az ilyen beszédre, és sajnos legtöbbnyire nekik van igazuk, mert azt mindenki tudja, hogy az anyai ösztön minden okoskodásnál erősebb:

- Dehogy jön, dehogy jön, tudom én jól, hogy nem jön, érzem, hogy soha többé nem látom én őt.

Dörögtek az ágyúk, a németek szaladtak szerteszét, a front összeomlott és mi utolsó napjainkat töltöttük fenn a hegyen, és most már be kell vallanom, hogy ebben a kavargásban bizony Michele esete nem tett ránk olyan hatást, mint amilyet tennie kellett volna. Mi is azt hittük, vagyis inkább abba a hitbe ringattuk magunkat, hogy minden bizonnyal visszatér; és mindezt talán azért, mert úgy éreztük, hogy ha nem hittünk volna a visszatértében, nem vehettük volna ki illendőképpen a részünket Festáék fájdalmából: az eszünk meg a szívünk már máshol járt. Mind a ketten a felszabadulás annyira áhított és várt újdonságával voltunk tele; és rá se gondoltunk, hogy számunkra annak a Michelének az eltűnése, aki szinte az apánk meg a fivérünk volt, még a felszabadulásunknál is fontosabb volt, vagy legalább elkeseredettséget és fájdalmat kellett volna éreznünk miatta. De nem: az önzés, ami a veszély idején hallgatott, most, hogy a veszély elmúlt, hallatni kezdte a hangját. Jómagam se álltam meg, amikor Michele eltűnt a szemünk elől, és megindultam a kis házunk felé, hogy el ne mondjam magamban, milyen nagy szerencse, hogy Rosetta helyett Michelét vitték el a németek, hiszen, végtére is, az ő eltűnte főként az ő családját érinti, mi meg amúgy is tán örökre elválunk tőlük, és soha többé nem is látjuk egymást, és hazamegyünk Rómába, és elkezdjük megint a régi életünket és a hegyen töltött napjainkra csak néhanapján egy-egy szóval, ha visszaemlékezünk, amikor majd elkérdezgetjük egymástól, hogy „emlékszel-e Michelére? Vajon hogy végezte? És emlékszel-e Filippóra, a feleségére meg a lányára...? Velük vajon mi lehet?”

Azon az éjszakán, a meleg ellenére is, szorosan összeölelkezve aludtunk, talán, mert szüntelenül szólt az ágyú, és a golyók egyre-másra ott potyogtak le a közelünkben, és arra gondoltunk, hogy ha minket találna az egyik, legalább együtt halunk meg. Különben is csak rámondtuk, hogy alszunk; el-elszenderedtünk öt-tíz percre, aztán egy erős dörejre riadtan felültünk az ágyban; vagy csak úgy, minden ok nélkül is felébredtünk, valószínűleg a zaklatottságunk, meg az idegességünk miatt. Rosetta aggódott Micheléért; és most már látom, hogy ő, szemben velem, megérezte, hogy a fiú eltűnése nem olyan semmiség, mint amilyennek én azt őelőtte fel akartam tüntetni. Minduntalan ezt kérdezgette tőlem a sötétben:

- Édesanya, mit csinálnak azok most Michelével?

Vagy:

- Édesanya, te igazán hiszel abban, hogy Michele visszajön?

Vagy pedig:

- Édesanya, mi lesz azzal a szegény Michelével?

Egyfelől éreztem ugyan, hogy alapjában véve joggal aggódik, másfelől viszont a düh kerülgetett, mert, mint ahogy mondtam, érzésem szerint a mi időnk Sant' Eufemián már lejárt, és már csak saját magunkra kellett gondolnunk. Így aztán hol így, hol úgy felelgettem neki, de arra azért mindig vigyáztam, hogy nyugtassák a szavaim; a végén mégis elvesztettem a türelmemet, és így szóltam hozzá:

- De most már aludjál, mert azzal, hogy ébren vagy, igazán nem segítesz rajta. Meg különben is biztos vagyok benne, hogy a haja szálát se görbítették meg. Jön is már hazafelé a hegyekben.

- Szegény Michele - motyogta félálomban; és ezzel véget is ért a beszélgetésünk, mert rögtön rá valóban elaludt.

Másnap reggel, hogy felébredtem, Rosettát nem találtam magam mellett az ágyban. Kirohantam; jól belealudtam a délelőttbe, a nap már magasan járt az égen és feltűnt, hogy az ágyúszó elhallgatott és a táj köröskörül csupa nyüzsgés. Jártak le s fel az evakuáltak, az egyik búcsúzkodott a parasztoktól, a másik cipelt valamit és voltak, akik libasorban nekivágtak a Fondiba vezető ösvénynek. Egyszeribe megszállt a rémület, hogy ki tudja, mi miatt, de talán Rosetta is éppen úgy eltűnt, mint Michele; rohangászni kezdtem ide-oda, és közben kiabáltam a nevét. De senki nem törődött velem, ügyet se vetettek rám, és hirtelen rájöttem, hogy a Michelével kapcsolatos gondolataim most ellenem fordultak: Rosetta nincs többé, mindenki csak a saját dolgával törődik, és még csak meg se áll egyetlen lélek se, hogy meghallgasson, mi is történt énvelem. Szerencsére éppen akkor, amikor már-már teljesen lesújtott a kétségbeesés, hirtelen kidugta a kunyhójukból a fejét Luisa, Paride felesége, és odaszólt hozzám:

- Mit akarsz Rosettától? Itt eszi nálunk a kukoricakását.

Nagyot sóhajtottam, és még mindig reszketett a térdem egy kicsit, amikor én is beléptem a kunyhóba, és odaültem a többiek közé az asztalhoz, amelyen ott gőzölgött a tál. A szokáshoz képest senki nem beszélt, így hát én is szótlan maradtam; a parasztok, mint mindig, most is mintha teljesen belefeledkeztek volna a kosztolás műveletébe, ezen a napon is, amikor pedig annyi minden új történt, és még ennél is több újdonság állt előttünk. Mintha mindannyiunk gondolatát mondta volna ki, Paride törte meg a csendet, amikor egyszerre csak, minden szomorkodás nélkül, az olyan ember hangján, aki a szép időről vagy valami efféléről beszél, így szólt:

- Szóval visszamentek nagyságának a városba... mi meg húzzuk itt tovább az igét.