2

Nem volt még olyan késő, mint gondolta; amikor a fürdőtelepre ért, látta, hogy anyja még nem jött meg. A part lassanként elnéptelenedett; már csak néhány fürdőző úszkált itt-ott magányosan a tenger tündöklő vizében; a bágyadt, hőségtől elkínzott emberek a déli napsütésben libasorban ballagtak a deszkajárdán az országút felé. Agostino leült a napernyő alá és várt. Úgy tűnt neki, hogy anyja csónakázása hosszabbra nyúlik, mint máskor, s megfeledkezve arról, hogy a víziszános férfi a szokott időnél jóval később jelentkezett, és nem anyjának jutott eszébe, hogy nélküle menjen csónakázni, hanem ő szökött meg az evezés elől, meggyanúsította a két felnőttet, hogy távollétét kihasználva azzal szórakoztak, amit a fiúk és Saro magyaráztak el neki. De mégsem érzett féltékenységet erre a gondolatra, hanem valami ismeretlen, furcsa, hidegleléshez hasonló cinkosság, kíváncsiság, tompa és elnéző helyeslés lett úrrá rajta. Jól tette az anyja, hogy engedte a férfit maga mell; szegődni, jól teszi, hogy mindennap kievez vele, és tolakodó tekintetektől távol, a kedvező pillanatban, amikor nincsen más tanúja, mint a mennybolt meg a tenger, a karjába borul. Ilyen gondolatokat forgatott fejében Agostino, miközben a két szeretőt kémlelte a tengeren.

A víziszán végre megjelent; eleinte csak világos pontnak látszott az elhagyott tengeren, azután gyorsan közeledett, Agostino már látta anyját az ülésen és a férfit, aki evezett. Az evező ütemesen emelkedett és süllyedt, a felkavart víz minden evezőcsapásnál megvillant. Agostino felállt, és lement a partra. Alaposan szemügyre akarta venni anyját, amikor kiszáll a víziszánból, megfigyelni rajta annak a meghitt együttlétnek a nyomait, amelynek hosszú időn át értetlen tanúja volt, és amely most, a Sarótól és a fiúktól kapott felvilágosítás után új megvilágításban mutatkozott, kétségtelenül és beszédesen szemérmetlen dolognak tűnt. Még mielőtt a víziszán kiért a partra, anyja már integetett feléje, majd vidáman a vízbe ugrott, és néhány lépéssel mellette termett. – Nem vagy éhes?... Gyerünk gyorsan ebédelni... a viszontlátásra... a viszontlátásra holnap... – tette hozzá a férfi felé fordulva, dallamos hangon elköszönve tőle. Agostino úgy látta, hogy vidámabb, mint máskor, és amint ott lépkedett mögötte a parton, arra kellett gondolnia, hogy anyjának a férfihoz intézett szavaiban volt valami mámoros és ünnepélyes öröm, mintha most valóban megtörtént volna az, amire eddig fia jelenléte miatt nem volt alkalom. De megfigyelései és gyanúja ennél tovább nem jutottak; különben anyja szokott méltóságától feltűnően elütő félszeg örömén kívül semmiből sem lehetett a csónakázás alatt történtekre következtetni, semmi jel nem mutatott arra, hogy a két felnőttnek viszonya van egymással. Agostino egészen új és kegyetlen tudatossággal fürkészte anyja arcát, nyakát, kezét, egész testét, de nem sikerült felfedeznie rajta a férfi csókjainak és gyengédségének nyomait. Minél tovább nézte anyját, annál nagyobb csalódást érzett.

Amikor a kabin közelébe értek, ki merte mondani:

– Ma kettesben eveztetek... nem vittetek magatokkal. – Már-már azt hitte, hogy anyja így válaszol majd: – Igen... és végre kedvünkre szerelmeskedhettünk. – De az asszony a pofonra és a szökésre való célzásnak értette fia szavait. – Ne beszéljünk arról, ami történt – mondta, és egy pillanatra megállt, aztán mindkét kezével megfogta Agostino vállát, és vidám, izgatott tekintetével a fia szemébe nézett. – Rendben van? Tudom, hogy szeretsz... csókolj meg, és ne beszéljünk erről többet. – Agostino arca egy pillanatra odaért anyja nyakához, amely egykor olyan édes volt számára tiszta illatával, melegével, de most úgy érezte, hogy anyja arca gyengén megrándul a szája alatt, mintha még egyszer fellobbanna benne az a lázas izgalom, amelyet a férfi csókja ébresztett fel testében. Az asszony a lépcsőn felsietett a kabinba, a kisfiú pedig – maga sem tudta, miért – szégyenében égő arccal elterült a homokban.

Később, hazafelé menet, még sokáig ott kavarogtak feldúlt lelkében új és homályos érzelmei. Különös, de azelőtt, amikor még nem tudta, mi a jó és mi a rossz, anyja és a férfi kapcsolatát titokzatos módon ugyan, de bűnösnek találta, most pedig, miután Saro és tanítványai kinyitották a szemét, és leleplezéseik igazolták érzékenységből támadt első fájdalmas gyanúját, kielégítetlen kíváncsiság és kételyek töltötték el. Mintha akkor féltékeny és ártatlan fiúi szeretet ébredt volna fel lelkében, most azonban, az új és kegyetlen tudás fényében szeretete, ha nem szűnt is meg, részben valami mohó és tárgyilagos kíváncsisággá alakult volna át, amelyhez képest ostobának és felületesnek tartotta az első apró jeleket. Azelőtt minden hamisnak érzett szó és mozdulat sértette, pedig nem is értette őket, és jobban szerette volna, ha nem szerez tudomást róluk, most azonban, hogy szemét szüntelenül anyján tartotta, szinte be sem érte az asszony léha és őszintétlen viselkedésével, amelyen azelőtt megbotránkozott, és valósággal örült volna, ha rajtakaphatta volna abban a természetes és kendőzetlenül szemérmetlen helyzetben, amelyről Saro és a fiúk csak az imént világosították fel.

Valójában nem támadt volna ilyen hamar kedve arra, hogy leselkedjék anyja után, szemmel tartsa, és szántszándékkal megfossza a méltóság és a tisztelet nimbuszától, amellyel eddig körülvette alakját, ha a véletlen éppen ezen a napon szinte rá nem kényszeríti erre. Miután hazaértek, szótlanul megebédeltek. Az asszony mintha szórakozott lett volna, Agostino pedig teljesen elmerült hihetetlennek tűnő új gondolataiban, és szokása ellenére makacsul hallgatott. De ebéd után hirtelen ellenállhatatlan vágy ébredt benne, hogy elmenjen hazulról, és felkeresse a bandát. A fiúk azt mondták, hogy kora délután összegyűlnek a Vespucci-fürdőtelepen, és megbeszélik, merre csavarogjanak és szórakozzanak aznap; Agostino, miután első undora és félelme elmúlt, ismét vonzónak találta ezt a durva és megalázó társaságot. Szobájában hevert az ágyon, a behúzott zsaluk ritkás, meleg félhomályában; szokása szerint hanyatt feküdt, és a mennyezetet nézte, közben a körte alakú fa villanykapcsolóval játszott. Kívülről alig hallatszott be valami lárma, egy magányos kocsi kerekének zörgése, tányér- és pohárcsörgés a szemben levő penzió utcára nyíló ebédlőjéből; a nyári délután csendjében a ház zajai szinte elkülönültek egymástól, könnyen meg lehetett különböztetni őket. Agostino hallotta, amikor anyja belépett a mellette levő szobába, és cipője sarkával hangosan kopogva járkált a padló tégláin. Az asszony járt-kelt, nyitotta-csukta a szekrényeket, elmozdította a székeket, hozzáért a helyiségben levő tárgyakhoz. „Mindjárt lefekszik – ötlött a kisfiú eszébe, és fölrázta magát a lassanként ránehezedő bágyadtságból –, aztán nem szólhatok neki, hogy ki akarok menni a strandra.” Ettől a gondolattól valósággal megijedt. Föl is kelt, és kiment a szobából. Szobája a fürdőszoba fölött volt, a lépcsővel szemben, anyja szobájába a mellette levő ajtón lehetett bemenni. Odalépett az ajtóhoz, és mivel csak behajtva találta, nem kopogott rajta, mint máskor, hanem talán mert újkeletű kíváncsisága nem hagyta nyugodni, és intim helyzetben akarta meglepni anyját, csendesen félig kinyitotta az egyik ajtószárnyat. Anyja szobájában, amely sokkal nagyobb volt az övénél, az ajtó mellett volt az ágy; az ajtóval szemben fiókos szekrény, rajta széles tükör. Agostino először anyját látta meg a szobában: ez előtt a szekrény előtt állt.

Amikor Agostino benyitott, érzései és reményei azt súgták, hogy anyját meztelenül találja, de az asszony még nem vetkőzött le egészen; a tükör előtt éppen nyakláncát és fülbevalóját akarta levenni. Csak a csípőig érő rövid, fátyolszerű ing volt rajta. Tompora két egyenlőtlennek és aszimmetrikusnak tetsző domborulata alatt – az egyiket ugyanis följebb emelte, szinte összehúzta, a másikat lazán, hanyagul lejjebb engedte – kirajzolódott hanyagul tartott lábának hosszú és erős combjától lábikráján át karcsú bokájáig vékonyodó elegáns vonala. Karját felemelte, hogy kinyissa a nyaklánc csatját; ettől a mozdulattól az áttetsző, fátyolszerű anyagon át láthatóvá vált hátizmainak játéka, a telt, barna húsát két részre osztó barázda mintha eltűnt és két külön hátban oldódott volna fel, amelyek közül az egyik alul, a dereka alatt, a másik fent a tarkójánál helyezkedett el. Hónalja úgy tátongott, mint valami kígyó torka: vékony fekete nyelvként nyúltak ki belőle hosszú, puha szőrszálai, és szinte mohón terjeszkedtek volna tovább, ha erős, izzadt karja fogva nem tartja őket. A nagy, ragyogó női test valósággal reszketett és vonaglott a szoba félhomályában Agostino káprázó szeme előtt, és meztelenségében mintha duzzadni kezdett volna; hol roppantul kitágult, úgy, hogy a tompor kettéhasított, kiszélesedő domborulata magába olvasztotta a lábat, a hátat, a fejet, hol a magasba nyúlt, talpa a padlót, feje szinte a mennyezetet érte. A tükörből pedig, akár valami megfeketedett régi festmény titokzatos árnyékából, a sápadt és távoli arc mintha behízelgő szemmel és csábítóan mosolygó szájjal tekintene rá.

Agostino először menekülni akart a látvány elől; de eszébe ötlött az az új gondolat, hogy anyja is csak nő, megállt, ujjait a kilincsre szorította, szemét tágra meresztette. Érezte, hogy régi fiúi szeretete fellázad ez ellen a leskelődés ellen, és azt súgja neki, hogy menjen innen, új keletű, félénk, de erős kíváncsisága pedig arra készteti, hogy csökönyös szemmel, kíméletlenül fürkéssze anyja meztelen testét, amelyre tegnap rá sem mert volna tekinteni. Ahogy ott vergődött iszonyat és vonzódás, meg döbbenés és öröm között, egyre határozottabban és világosabban bontakoztak ki a szeme elé táruló kép részletei: a láb vonala, a gerinc laza tartása, a hónalj körvonalai; úgy tetszett neki, hogy mindez összhangban van új érzelmeivel, amelyeknek csupán erre a bizonyságra volt szükségük, hogy teljesen eluralkodjanak képzeletén. És amint az áhítatos tiszteletből hirtelen az ellenkező végletbe csapott át, szinte azt szerette volna, ha anyja fesztelen testtartása a szeme láttára valami közönséges pózzá, ruhátlansága szégyentelen magamutogatássá, ártatlansága szemérmetlen meztelenséggé alakul át. Csodálkozó tekintete kíváncsisággal, szinte tudományos figyelemmel telt meg, amelynek látszólagos tárgyilagossága érzelmei kegyetlenségéből fakadt. Vére lüktetve borította el agyát, közben egyre azt hajtogatta: – Ő is nő... ő is csak nő – és úgy tűnt fel neki, hogy szavai megvető és sértő ostorcsapásokként zúdulnak anyja hátára és lábára.

Az asszony levette és a szekrény márványlapjára tette nyakláncát, azután mindkét kezét kecses mozdulattal fülcimpájához emelte, és ki akarta kapcsolni egyik fülbevalóját. Közben fejét a vállára hajtotta, és kissé a szoba felé fordította. Agostino megijedt, hogy észreveszi a közeli ablakmélyedésben álló nagy csuklós tükörben, amelyben csakugyan jól lehetett látni, ahogy ott leselkedik a két ajtószárny között. A kisfiú nagy erőfeszítéssel felemelte kezét, azután halkan kopogott az ajtófélfán, és megkérdezte: – Szabad?

– Várj egy pillanatig, drágám – mondta anyja nyugodtan. Agostino látta, hogy megmozdul és eltűnik szeme elől, majd rövid ideig tartó ruhasuhogás után hosszú, kék selyempongyolájában újra megjelenik.

– Mama – szólt Agostino szemét lesütve –, kimegyek a strandra.

– Most akarsz lemenni? – mondta anyja szórakozottan. – Hiszen nagyon meleg van... nem kéne inkább aludnod egy kicsit? – Egyik kezét a kisfiú felé nyújtotta, és megsimogatta az arcát, másikat a tarkójához emelte, és megigazította egyik fényes fekete hajfürtjét.

Agostino szükségből visszaváltozott gyerekké, nem szólt egy szót sem, szemét lesütve, állat mellére szegve makacsul hallgatott. Mindig így tett, ha kérését nem teljesítették. Anyja jól ismerte ezt a szokását, és úgy értelmezte, mint máskor. – Eredj, ha mindenáron menni akarsz – mondta –, de előbb nézz be a konyhába, és kérj uzsonnát... ne edd meg mindjárt, vidd le a kabinba és ami a legfontosabb: öt óra előtt ne fürödj meg, különben ötkor én is lemegyek... majd együtt megfürdünk. – A szokásos anyai intelmek.

Agostino nem válaszolt, csak mezítláb lerohant a kőlépcsőn. Hallotta, hogy anyja szobájának ajtaja csendesen becsukódik mögötte.

Végigrohant a lépcsőn, az előcsarnokban felvette szandálját, kinyitotta a kaput, és kilépett az utcára. Hirtelenül megcsapta a fehéren izzó hőség, a kánikula nesztelen forrósága. Az út végén mozdulatlanul szikrázott a tenger a távol remegő levegőben. Az út másik végén, a fenyőerdőben, fatörzsek görnyedeztek gömbölyű koronájuk fülledt zöld tömbje alatt.

Agostino habozott, azon tűnődött, hogy a part mentén vagy a fenyőerdő mellett menjen-e a Vespucci-strandra, azután a tenger mellett döntött, igaz, hogy így végig a tűző napon kellett gyalogolnia, de legalább nem fenyegette az a veszély, hogy nem veszi észre a strandot, és túlmegy rajta. Végigszaladt az úton egészen a sétányig, azután a falak mellett sietett tovább.

Az új társaságon kívül főleg az vonzotta öntudatlanul is a Vespucci-strandra, hogy újdonsült barátai csúfot űztek anyjából és anyja feltételezett szeretkezéseiből. Azt észrevette, hogy fiúi szeretete egy idő óta valami egészen más, tárgyilagos, de egyszersmind kíméletlen érzelemmé kezd átalakulni; úgy tűnt neki, hogy társai vaskos gúnyolódása csupán azért érdekli, azért vesz részt benne, mert meggyorsítja ezt az átalakulást. Arra a kérdésre már nem tudott volna válaszolni, hogy miért nem akarja anyját szeretni, miért gyűlölte meg ezt a szeretetet. Talán azon háborodott föl, hogy becsapták, hogy anyja a valóságban egészen más, mint hitte; talán azért döntött úgy, hogy nem fogja szeretni, hogy csak a nőt fogja látni benne, mert szeretetében annyi báj és fájdalom érte. Ösztönösen arra törekedett, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon megcsúfolt régi, gyermeteg vonzalmának nyűgétől és szégyenétől, mert úgy érezte, hogy mindaz csak hiszékenység és ostobaság volt. Ugyanaz a kíméletlen erő vonzotta a kis csavargók durva és megalázó társaságába, amely az imént arra késztette, hogy anyja hátában gyönyörködjék. Hiszen a fiúk tiszteletlen szavai, akár anyja kilesett meztelensége segítettek szétrombolni régi s mégannyira utált fiúi szeretetét. Keserű orvosság; vagy belehal, vagy meggyógyul tőle.

Amint megpillantotta a Vespucci-strandot, meglassította lépteit, s bár szíve nagyokat dobbant, és izgalmában szinte elakadt a lélegzete, igyekezett közömbös arckifejezést erőltetni magára.

Saro szokása szerint a ponyva alatt üldögélt, mellette a sánta lábú asztalon egy üveg bor, egy pohár és egy tányér a halleves maradványaival. De a fürdőmester körül senkit sem lehetett látni. Helyesebben, amikor Agostino odaért a ponyvához, észrevette Homsot, a kis négert: feketéllett a fehér homokban.

Saro régi, szakadt szalmakalapját mélyen szemébe húzva, elmerülten szivarozott, és ügyet sem vetett Homsra. – Hol vannak a fiúk? – kérdezte Agostino csalódottan.

Saro fölnézett rá, figyelte egy darabig, aztán megszólalt: – Átmentek Rióba – Riónak nevezték a part egyik elhagyott részét, néhány kilométernyire a Vespucci strandtól, ahol a homokbuckák és nádasok között egy kis folyó ömlött a tengerbe.

– Szóval, átmentek Rióba – mondta Agostino csüggedten –, és mit csinálnak ott?

A kérdésre Homs válaszolt. – Uzsonnáznak – felelte, és kifejező mozdulattal emelte kezét szájához. De Saro megrázta a fejét, és így szólt: – Nem fértek a bőrötökben, míg valaki ki nem lyukasztja! – Az uzsonna nyilvánvalóan csak ürügy volt, a fiúk lopni mentek a gyümölcsösbe. Agostino legalábbis így értette.

– Én nem mentem velük – szólalt meg újra hízelgő hangon a kis néger, mintha kedveskedni akart volna Sarónak.

– Azért maradtál itt, mert nem akartak magukkal vinni – mondta csendesen Saro.

Homs tiltakozott, közben hányta-vetette magát a homokban: – Azért nem mentem velük, mert itt akartam maradni veled.

Mézesmázos, éneklő hangon beszélt. Saro sértődötten förmedt rá: Ki engedte meg, hogy letegezz... te szerecsen, alig hiszem, hogy testvérek volnánk.

– Nem... dehogy vagyunk testvérek... – válaszolta Homs. Egyáltalán nem jött zavarba, hangjában szinte ujjongást lehetett érezni, mintha Saro megjegyzése örömöt okozott volna neki.

– Hát akkor maradj veszteg – torkolta le Saro. Azután odafordult Agostino hoz: – A fiúk elmentek gyümölcsöt meg kukoricát lopni... Az lesz az uzsonna.

– És mikor jönnek vissza? – kérdezte Agostino szorongva.

Saro hallgatott egy darabig, hosszasan méregette Agostinót, mintha számolna magában. – Nem jönnek meg egyhamar – felelte aztán vontatottan –, legfeljebb este... de utánuk mehetünk, ha kedvünk tartja.

– Hogyan?

– Csónakon – felelte Saro.

– Nagyszerű, menjünk utánuk csónakon – ujjongott a kis néger. Izgatott buzgalmában felugrott, és odalépett a férfihoz. De Saro rá sem hederített. – Itt a vitorlásom. Ha jó szelet kapunk félóra alatt vagy még hamarabb ott vagyunk.

– Menjünk – mondta boldogan Agostino. – De a mezőn hogy találjuk meg őket?

– Ne félj semmit – válaszolta Saro, közben felállt, és megszorította hasán a fekete övet –, biztosan megtaláljuk őket. – Azután odafordult az izgatottan várakozó néger gyerekhez: – Na, szerecsen, segíts levinni a vitorlát meg az árbocot.

– Rögtön, Saro... Máris megyek – ujjongott Homs, és bement vele a barakkba.

Agostino, amint egyedül maradt, felállt és körülnézett. Gyenge északnyugati szél támadt, és felborzolta a tenger ibolyásan kéklő vizét. A víztükör és a fenyőerdő között, ameddig csak a szem ellátott, elhagyatottan terült el a napsütötte homokfelhőbe burkolózó parti lapály. Agostino, aki nem tudta, hol keresse Riót, elragadtatott pillantással fürkészte végig a kihalt tengerpart szeszélyes vonalát, valamennyi kiszögellését és bemélyedését. Hol lehet Rio? Talán ott lenn, ahol a nap heve egyetlen hatalmas ködfelhővé olvasztotta az eget, a tengert és a homokot? Nagyon szeretett volna csónakázni, a világ minden kincséért sem mondott volna le róla.

Tűnődéséből a barakkból visszatérő két társának hangja riasztotta fel. Saro egyik karján nagy csomó kötelet és vitorlát cipelt, másik kezében egy palackot szorongatott, mögötte jött a kis néger egy hosszú vitorlarúddal, amelyet úgy tartott, mintha lándzsa volna. – Hát akkor gyerünk – mondta Saro, és elindult a part mentén. Közben rá sem nézett Agostinóra. Agostinónak feltűnt, hogy a fürdőmesteren szokatlan, lázas izgalom vett erőt. Azt is észrevette, hogy undorító nyitott orrlyuka pirosabbnak és gyulladtabbnak látszik, mint máskor, mintha vére egyszerre bővebben és forróbban áramlana a szerteágazó erecskékben. – Gyerünk, gyerünk – énekelte Saro háta mögött a kis néger, s közben hóna alatt az árbocrúddal furcsa táncot rögtönzött. Amikor Saro már a kabinoknál járt, Homs meglassította lépteit, és megvárta Agostinót. Amint a kisfiú utolérte, a kis néger intett neki. Agostino meglepődve állt meg.

– Ide figyelj – mondta Homs bizalmas hangon –, meg akarok valamit beszélni Saróval... Szóval, ne gyere velünk... Menj innen... kérlek szépen...

– Miért? – kérdezte Agostino meghökkenve.

– Mondom, hogy négyszemközt akarok beszélni Saróval – kiáltotta a kis néger türelmetlenül, és lábával dobbantott egyet.

– Én meg el akarok menni Rióba – válaszolta Agostino.

– Majd elmész máskor.

– Nem... Azt nem lehet.

A kis néger ránézett Agostinóra. Villogó szeme fehérje, piszkos, reszkető orrlyuka szenvedélyes izgalmat árult el, ami undort keltett a fiúban. – Ide figyelj, Pisa – mondta –, ne gyere velünk... kapsz tőlem valamit... olyat, amit még sohasem láttál. – Ledobta az árbocot, és kotorászni kezdett a zsebében. Villa alakú fenyőgallyból és két összekötözött gumiból készült csúzlit vett elő. – Ugye, szép? – kérdezte, és megmutatta Agostinónak.

De Agostino el akart menni Rióba. És Homs csökönyössége gyanút is ébresztett benne. – Nem... azt nem lehet – válaszolta.

– Na, itt a csúzli! Nesze! – mondta a kis néger. Elkapta Agostino kezét, és megpróbálta markába nyomni a gumipuskát. – Fogd és eredj innen!

– Nem – hajtogatta Agostino –, nem lehet.

– Neked adom a csúzlit meg ezt a kártyát is – mondta Homs. Újra belenyúlt a zsebébe, előhúzott egy csomag rózsaszín hátú, aranymetszésű kártyát. – Nesze mind a kettő... aztán eredj... A csúzlival lőhetsz madarat, a kártya meg vadonatúj...

– Mondtam már, hogy nem – válaszolta Agostino. A kis néger zavartan, könyörögve nézett rá. Homlokára kövér izzadságcseppek ültek ki, arcát panaszos fintor torzította el. – De hát miért nem akarsz itt maradni? – kérdezte elcsukló hangon.

– Mert nem akarok – felelte Agostino, és hirtelen futni kezdett a fürdőmester felé, aki már ott állt a parton veszteglő bárka mellett. Mielőtt lihegve odaért Sarához, még hallotta, hogy a kis néger utánakiált: – Majd megbánod.

A vitorlás két nyers fenyőfa görgőn nyugodott a szárazon. Saro szemmel láthatóan türelmetlenül dobta a vitorlákat a csónakba: – Hát az mit csinál? – kérdezte Agostinótól, a kis négerre mutatva.

– Jön már – válaszolta Agostino.

Homs valóban rohant már az árbocrúddal hóna alatt, nagyokat ugrott a homokban. Saro megragadta az árbocot jobb kezének hat ujjával fölemelte, és beleállította a középső ülésen szúrt lyukba. Azután beszállt a bárkába, megkötötte a vitorla felső csücskét, felhúzta az árbockötelet: a vitorla felkúszott az árboc csúcsára. Saro odafordult a négerhez, és ráparancsolt: – Na, nyomjuk meg!

Saro oldalról fogta meg a csónak orrának szélét, a kis néger nekigyürkőzött, hogy megtolja a farát, Agostino nem tudta, mitévő legyén, csak nézte őket. A félig fehérre, félig zöldre festett csónak közepes nagyságú volt. Orrán fekete betűkkel a neve: „Amelia”. – Hórukk! – kiáltotta Saro. A csónak a görgőkön előrecsúszott a homokban. Amikor a gerinc túljutott a hátsó görgőn, Homs lehajolt, karjába kapta a görgőt, melléhez szorította, akár egy kisgyereket, aztán ugrálni kezdett a homokban, mintha valami újfajta balettet járna, odaszaladt vele a csónak orrához, és alája tette. – Hórukk! – kiáltotta újra Saro.

A csónak megint előrecsúszott egy darabot, a kis néger, karjában a görgővel, újra odaugrált a hajó farától az orrához. Azután az utolsó lökés következett, a csónak orral beleereszkedett a vízbe, és lebegve megállt. Saro beszállt a hajóba, és az evezőket beleillesztette a villákba. Odaintett Agostinónak cinkos mozdulattal, amely mintha kizárta volna kettejük kapcsolatából a kis négert. Agostino belegázolt a térdig érő vízbe, és megpróbált bemászni a csónakba, de nem tudott felkapaszkodni. Végül Saro hat ujjával hirtelen megragadta, és karjánál fogva, akár egy macskát, beemelte a hajóba. Felpillantott, de Saro rá sem nézett, bal kezével az evezőt igazgatta. Agostino odament a hajó végébe, és le akart ülni. A fürdőmester ujjainak szorítására elfogta az undor. – Bravó – mondta Saro –, ülj le... most kievezünk a mély vízre.

– Várjatok, én is megyek – kiáltotta a kis néger a partról. Lihegve beugrott a vízbe, odarohant a csónakhoz, és belekapaszkodott a szélébe. De Saro rámordult: – Nem jössz velünk. – Hát mit csináljak? – kiáltotta Homs kétségbeesve. – Mit csináljak?

– Szállj villamosra – felelte Saro, és állva jól meghúzta az evezőt –, majd meglátod, előbb odaérsz, mint mi.

– De miért, Saro? – makacskodott a kis néger siránkozó hangon, és futni kezdett a csónak mellett a vízben. – Miért? Én is veletek akarok menni.

Saro nem szólt egy szót sem, csak elengedte az evezőt, előrehajolt és hatalmas, széles kezével pofon vágta Homsot. – Mondtam már, hogy itt maradsz – jelentette ki csendesen, és egyetlen mozdulattal hanyatt lökte a kis négert a vízben. – De miért, Saro?! – ordított tovább Homs. – Miért? – Siránkozó hangja, amely túlharsogta a víz csobogását, kellemetlenül csengett Agostino fülében, és valami homályos szánalmat keltett benne. Ránézett Saróra; a fürdőmester nevetett, aztán megszólalt: – Milyen unalmas ez a néger kölyök... Mihez is kezdenénk vele?

A csónak eltávolodott a parttól. Agostino megfordult, és látta, amint Homs kimászik a vízből, és közben öklét rázza, mintha őt akarná megfenyegetni.

Saro szótlanul kivette az evezőket a villából, és letette a csónak fenekére. Aztán előrement a csónak orrába, megkötötte a vitorlát és kibontotta. A vitorla vászna egy darabig tétován laffogott, mintha mindkét oldalról fúj na a szél, aztán hirtelen kifeszült, megduzzadt és erős lökéssel balra hajlott. Engedelmesen balra dőlt a csónak is, és megindult az északnyugati szél keltette szelíd és játékos hullámokon. – Ezzel megvolnánk – mondta Saro. – Heverjünk le, és pihenjünk egy kicsit. – Letelepedett a csónak fenekére, és intett Agostinónak, hogy heverjen mellé. – Ha a fenekére ülünk, a csónak gyorsabban megy – jelentette ki, mintha magyarázkodni akarna. Agostino engedelmesen odatelepedett melléje a hajó fenekére.

A vitorlás, bár hasas volt, oldalt dőlt, és fürgén siklott tovább a kis hullámokon, közben minduntalan felágaskodott, akár valami zabláját rágó csikó. Saro fejét az ülésnek támasztva hevert, egyik karját, Agostino tarkója mögött behajlítva, a kormányrúdon tartotta. Egy darabig hallgatott. – Iskolába jársz? – kérdezte végül.

Agostino ránézett. A fürdőmester csaknem hanyatt feküdt, tág és gyulladt orrlyukú orrát szinte kéjesen tartotta a szélben, mintha hűteni szeretné. Száját bajsza alatt félig kinyitotta, szemét is csak félig hunyta le. Kigombolt ingéből kilátszottak piszkos, bozontos szürke szőrszálai. – Igen – felelte Agostino, és összerezzent hirtelen támadt félelmében.

– Hányadikba?

– Harmadik gimnáziumba.

– Add ide a kezedet – mondta Saro, és mielőtt Agostino tiltakozhatott volna, megragadta a kezét. A kisfiú úgy érezte, hogy nem is emberi marok szorítja, hanem valóságos egérfogó. A fürdőmester hat rövid, tömpe ujja elfedte, átkulcsolta a kezét, és alul összecsukódott. – És mit tanultok? – kérdezte tovább Saro, közben még jobban kinyújtózkodott, mintha elmerült volna valami különös boldogságban.

– Latint... olaszt... földrajzot... történelmet... – dadogta Agostino.

– Verseket is tanultok?... Szép verseket? – kérdezte Saro gyengéden.

– Igen – felelte Agostino –, verseket is tanulunk.

– Szavalj el egyet.

A bárka felágaskodott. Saro nem zökkent ki boldog mozdulatlanságából, csak rántott egyet a kormányon. – Nem is tudom – mondta Agostino rémült zavarában –, annyi verset tanultunk... például Carduccit.

– Igen... Carducci – ismételte gépiesen Saro. – Hát szavalj el egy Carducci-verset.

– A Clitumnus forrásai-t – nyögte ki Agostino halálra rémülten. Saro ujjainak szorítása nem engedett, bár a kisfiú megpróbálta lassan kiszabadítani kezét.

– Igen. A Clitumnus forrásai-t – mondta Saro álmodozva.

 

A hegyről, mely szél zúgatta komorl

kőrisekkel hullámzik. Íme távol

 

– kezdte Agostino bizonytalanul.

A csónak siklott tovább, Saro elnyújtózkodott, orrát a szélbe tartotta, és lehunyt szemmel bólogatni kezdett mintha a vers ütemét jelezné. Agostino lassan és tisztán szavalt. Egyszeriben úgy kapaszkodott bele a versbe mintha ez volna az egyetlen lehetőség, hogy megszabaduljon a kínosnak és veszélyesnek ígérkező beszélgetéstől. Közben igyekezett kiszabadítani kezét Saro hat ujjának szorításából, de az egyre erősebben fogta. A kisfiú rémülten érezte, hogy közeledik a vers végéhez. A Clitumnus forrásai-nak utolsó versszaka után hirtelen belekezdett A San Guido előtt című költemény első sorába. Afelől is meg akart evvel a kísérlettel bizonyosodni – ha egyáltalán lehetett még kételye – hogy Sarót egy cseppet sem érdekli a vers, hogy egészen más céljai vannak vele. De hogy miféle célok lehetnek ezek, arra nem tudott rájönni. A kísérlet sikerült. Mikor hirtelen azt a sort mondta, hogy: „A ciprusok, melyek kettős sorát ott...”, Saro szemmel láthatóan észre sem vette a változást. A kisfiú erre abbahagyta a szavalást, és kétségbeesett hangon megszólalt: – Legyen szíves, engedjen el. – Közben megpróbálta kiszabadítani magát.

Saro megrezzent. Nem engedte el a kisfiút, csak kinyitotta szemét, megfordult és ránézett. Agostino tekintetéhen valami tébolyult undor, alig leplezett rémület tükröződött; Saro ebből mindjárt megértette, hogy tervei meghiúsultak. Egyik ujját a másik után lassan levette a kisfiú zsibbadt kezéről, aztán mély hangon megszólalt, mintha magában beszélne: – Mitől félsz? Most kiviszlek a partra. – Feltápászkodott és megrántotta a kormányrudat. A csónak orrával a part felé fordult.

Agostino, zsibbadt kezét dörzsölve, szótlanul felkelt a csónak fenekéről, és kiült az orrára. A vitorlás már nem volt messze a szárazföldtől. Kibontakozott az egész fehér, napsütötte, homokos tengerpart, amely ezen a helyen szélesen terült el. A homokpart mögött a fenyőerdő görnyedt fáinak lilászöld tömege emelkedett ki. Rio olyan volt a mély homokban, mint valami kúp alakú hasadék; feljebb zöldeskék csomókban állt a nád. Agostino még Rio előtt összebújó alakok csoportját pillantotta meg a parton. A csoport közepéből hosszú, fekete füstoszlop emelkedett az ég felé. A kisfiú Saro felé fordult, aki a csónak végében ülve fél kézzel igazgatta a kormányrudat, és megkérdezte:

– Itt kötünk ki?

– Igen, ez Rio – válaszolta közömbösen Saro.

Amint a csónak közeledett a parthoz, Agostino észrevette, hogy a tüzet körülülő csoport felbomlik, és hirtelen mindenki a part felé rohan. Látta, hogy integetnek. Biztosan kiabáltak is, de a szél elvitte a hangjukat. – Ők azok? – kérdezte a kisfiú szorongva.

– Igen, ők – válaszolta Saro.

A vitorlás egyre közelebb ért a parthoz, és Agostino már világosan meg tudta különböztetni a fiúkat. Senki sem hiányzott; ott volt Tortima, Berto, Sandro meg a többiek. És Homs is ott ugrált, kiabált közöttük a parton. Ez a felfedezés, maga sem tudta, miért, kínosan érintette Agostinót.

A csónak egyenesen a part felé siklott. Saro egyszer csak elfordította a kormányt, azután odaugrott a vitorlához, karjával átfogta, összeszorította és leeresztette. A vitorlás mozdulatlanul lebegett a sekély vízen. Saro egy kis horgonyt vett elő a csónak fenekéről, és beledobta a tengerbe. – Kiszállunk – mondta. Kiugrott a vitorlásból, és megindult a fiúk felé, akik a parton várakoztak rá.

Agostino látta, hogy a fiúk lelkes ünneplésben részesítik Sarót, de a fürdőmester csak fejét rázza. Az ő partraszállását még zajosabb ünneplés fogadta; ezt Agostino egy pillanatig a baráti szeretet jelének vette. De hamarosan rájött, hogy tévedett, A fiúk valamennyien gúnyosan és megvetően nevettek. Berto felkiáltott: – Derék fickó ez a Pisa... és hogy szeret csónakázni! – Tortima kezét szájához emelve furcsa diadalordításban tört ki, a többiek utánozták. Még Sandro is, aki különben mindig tartózkodóan viselkedett, mintha megvetően mérte volna végig. A kis néger buzgón ugrált Saro körül, aki a csoport élén ballagott a tűz felé, amelyet a fiúk gyújtottak a parton.

A fiúk összedöngölt nedves homokból kezdetleges tűzhelyet építettek. Száraz fenyőtoboz, fenyőtű és gizgaz égett benne. A tűzhely nyílása fölött keresztben vagy tíz cső kukorica pirult lassan. A tűz mellé kiterített újságpapíron rengeteg gyümölcs és egy hatalmas görögdinnye. – Derék fickó ez a Pisa – szólalt meg újra Berto, amikor leültek –, te meg Homs, mostantól fogva kollégák vagytok... üljetek csak szépen egymás mellé... legyetek, hogy is mondjam, jó testvérek... az egyik ugyan fekete, a másik meg fehér, mégis mennyire hasonlítanak egymáshoz... mind a ketten szeretnek csónakázni...

A kis néger elégedetten vigyorgott. Saro is lekuporodott, és gondosan forgatta a tűz fölött a kukoricacsöveket. A fiúk vihogtak. Berto odáig vitte a mókázást, hogy Agostinót nekilökte Homsnak; egy pillanatig egymáson feküdtek, az egyik jólesően vigyorgott alul, a másik értetlenül és undorodva nézett körül. – Nem értem, mit akartok? – csattant föl Agostino. – Csónakázni voltam... hát mi rossz van abban?

– Hogy mi rossz van abban?... Csónakázni volt... mi rossz van abban? – hajtogatták többen is gúnyos hangon. Egyesek a hasukat fogták nevettükben.

– Na persze, mi rossz van abban? – ismételte meg Berto, Agostinót majmolva. – Semmi rossz nincs benne... sőt, Homs szerint nagyon is jó... Ugye, Homs?

A kis néger ujjongva helyeselt. Agostinónak, ha homályosan is, derengett már, miről is van szó; észre kellett vennie, hogy összefüggés van a fiúk csúfolódása és Sarónak a vitorlázás alatti furcsa viselkedése között. – Nem tudom, mit akartok – mondta –, nem csináltam semmi rosszat csónakázás közben... Saro kérésére verseket szavaltam... Ennyi az egész.

– Hahaha... Verseket szavalt! – kiáltoztak a fiúk mindenfelől.

– Ugye, Saro, igazat mondok? – kiáltotta Agostino elvörösödve.

Saro nem mondott sem igent, sem nemet; csak elmosolyodott, és szinte kíváncsian méregette Agostinót. A fiúk a fürdőmester látszólag közömbös, valójában leleplező, kérkedő viselkedését úgy értették, hogy meghazudtolja Agostinót. – Na persze – ismételték többen is –, majd a kocsmárostól fogjuk megkérdezni, hogy milyen a bora... Igaz, Saro? Szép kis história... Hahaha... Pisa, Pisa.

Főleg a kis néger élvezte kárörvendőn a helyzetet. Agostino odafordult hozzá, és dühében reszketve hirtelen megkérdezte tőle:

– Mit röhögsz?

– Semmit – felelte Homs elhúzódva.

– Ne veszekedjetek... Saro majd gondoskodik róla, hogy összeférjetek – mondta Berto. De a fiúk másról kezdtek beszélni, mintha az a dolog, amelyre céloztak, rendben is volna, és nem lenne érdemes foglalkozni vele. Elmesélték, hogyan lopóztak be az egyik kertbe, hogyan lopták a gyümölcsöt meg a kukoricát. Hogy vették észre a dühös parasztot, aki kezében puskával rájuk rontott; hogyan szöktek meg előle, pedig utánuk eresztett egy töltés sót, igaz, hogy egyiküket sem érte. A kukorica közben elkészült, megsült, megpirult a parázsló tűzön. Saro levette a tűzhelyről, és a szokott kedélyes atyáskodással szétosztotta. Agostino kihasználta, hogy mindenki az evéssel volt elfoglalva, és egy pördüléssel ott termett Sandro mellett, aki kissé félrehúzódva majszolta a kukoricáját. – Nem értem az egészet – mondta neki. Sandro rávetett pillantása elárulta, hogy tudja, miről van szó. Agostino érezte, hogy nem kell többet mondania. – A néger villamoson jött – mondta halkan Sandro –, őtőle hallottuk, hogy elmentél vitorlázni Saróval.

– De hát mi rossz van abban?

– Engem igazán nem érdekel – válaszolta Sandro lesütött szemmel –, a ti dolgotok... a tied meg a négeré... ami pedig Sarót illeti... – ránézett Agostinóra, és nem fejezte be a mondatot.

– Mi van Saróval?

– Mi volna?... Én nem vitorláznék vele kettesben...

– Miért nem?

Sandro körülnézett, aztán szavát lehalkítva elmagyarázta azt, amit Agostino öntudatlanul úgyis sejtett. – Ó – sóhajtott fel a kisfiú, többet nem tudott mondani, és csendben visszament a fiúkhoz.

Saro ott kuporgott közöttük; jóindulatot sugárzó nyers fejét kissé vállára hajtva olyan volt, akár egy igazi jó családapa gyermekei körében. De Agostino már csak mélységes gyűlölettel tudott ránézni. Jobban gyűlölte, mint a kis négert. Meg kellett gyűlölnie Sarót, hiszen makacs hallgatással felelt tiltakozására, és ezzel szinte megerősítette, hogy amivel a fiúk gyanúsították, valóban megtörtént. Azután azt is észre kellett vennie, hogy társai gúnyosan és lekicsinylően elhúzódnak tőle, ugyanúgy – most már erre is rájött –, ahogy Homstól is távol tartották magukat, avval a különbséggel, hogy Homs mintha valahogy örült volna ennek a kiközösítésnek, őt azonban vérig sértette és megalázta. Többször megpróbálta szóba hozni fájó sérelmeit, de mindannyiszor gúnyba vagy igazságtalan közönybe ütközött. Egyébként, bár Sandro magyarázata a lehető legvilágosabb volt, még mindig nem értette teljesen, mi is történt. Minden sötétnek tűnt benne is, körülötte is. Mintha nem a tengerpart, a napfényben tündöklő mennybolt és a tenger, hanem homály, köd, bizonytalan és fenyegető alakok vennék körül.

Közben a fiúk befejezték a sültkukorica-lakomát, és a torzsákat eldobálták a homokban. – Menjünk fürödni a Rióba! – ajánlotta valaki. Mindnyájan kaptak az ajánlaton. Saro is, aki vállalta, hogy a vitorláson mindnyájukat visszaviszi a Vespucci-strandra, felállt és elindult velük.

Amint a homokban ballagtak, Sandro elvált a többiektől, és odalépett Agostinóhoz. – Intézd el a négert, ha megsértett – mondta halkan.

– Hogyan intézzem el? – kérdezte Agostino elbátortalanodva.

– Verd össze.

– Erősebb nálam – felelte Agostino, és eszébe jutott a vaskéz-viadal. – Persze ha segítenél...

– Ugyan... Hogy segíthetnék... Ez a ti dolgotok... A tied meg a négeré. – Sandro különös hangsúllyal ejtette ki ezeket a szavakat, mintha meg akarta volna értetni Agostinóval, hogy a kis négerrel való gyűlölködésének okáról ugyanaz a véleménye, mint a többieknek. A kisfiú lelkét mélységes keserűséggel töltötte el ez a gondolat. Sandro eddig mintha egy kicsit barátjának tekintette volna, és mégis elhiszi a rágalmat, akár a többiek. Sandro, miután elmondta, hogy mit tanácsol, otthagyta Agostinót, és visszament a fiúk közé, mintha félt volna a közelében maradni. A partról letérve, növendék fenyőerdő alacsony fácskái között haladtak keresztül, azután egy homokos ösvényen beértek a nádasba. A nádas sűrű volt, sok nádszál csúcsán fehér bóbita díszlett, a fiúk az iszapban csúszkálva hol eltűntek, hol előbukkantak ezek között a zöld lándzsák között, s a nád merev, rostos levelei szárazon zizegtek, ha megbolygatták őket. Végre találtak egy helyet, ahol a nádas egy kis iszapos öböl körül kiszélesedett; ahogy odaértek, mindenfelől kövér békák ugráltak be a sűrű, üveges vízbe; itt egymás mellett nyomban vetkőzni kezdtek Saro szeme láttára, aki a nádasnak háttal leült egy kőre, és látszólag elmerülten szívta szivarját, valójában azonban leste őket félig lehunyt szemhéja alól. Agostino szégyellte magát, de félt, hogy újra kicsúfolják, ezért lopva nézte a többieket, s nagyon lassan és óvatosan vette le nadrágját. A fiúk viszont szinte örültek neki, hogy meztelenre vetkőzhetnek, és egymást lökdösve, vidám kiáltozással rángatták le magukról ruháikat. A nádas zöld háttere kiemelte félig barna, félig – ágyékuktól a hasukig – fehér, szánalmas, pihésen fehér meztelenségüket; s ez a fehérség furcsán esetlennek, formátlannak mutatta testüket, túlságosan izmosnak, mint a kétkezi dolgozóké szokott lenni. Csupán az elegáns és arányos termetű Sandro nem tűnt meztelennek; ugyanolyan szőke volt az ágyéka, mint a feje, meztelensége legalábbis nem emlékeztette a népfürdők vendégeinek csúf pőreségére, talán azért, mert egész bőrét egyenletes bronzszínűre égette a nap. A fiúk, mielőtt beugrottak a vízbe, kifogyhatatlanok voltak a trágár mókákban, szétterpesztették lábukat, olyan féktelen és közönséges szemérmetlenséggel lökdösték és tapogatták egymást, hogy Agostino, aki nem szokta meg az ilyesmit, mélységesen megdöbbent. Ő is meztelen volt lába a hideg, fekete iszapba süppedt, de legszívesebben elbújt volna a nádasban, úgy érezte, menekülnie kell Saro tekintete elől, aki, mint valami roppant mocsári hüllő, mozdulatlanul kuporgott, és rászegezte félig lehunyt szemét. De undora éppúgy, mint máskor, gyengébb volt annál a homályos vonzóerőnél, amely a gyerekbandához kötötte; a két érzés szétválaszthatatlanul összekeveredett benne, nem tudta megállapítani, hogy undora mélyén valójában mennyi öröm lappang. A fiúk szembeálltak egymással, férfiúi képességeiket fitogtatták. Tortima, mindnyájuk között a leghiúbb és egyben a legtestesebb, legformátlanabb, legközönségesebb és legnyomorúságosabb, nem tudta megállni, hogy dicsekedve oda ne kiáltson Agostinónak: – Mi lenne, ha egyik reggel beállítanék anyádhoz... így meztelenül... mit szólna hozzá... Eljönne velem?

– Dehogy menne – felelte Agostino.

– Én pedig azt mondom, máris jönne – vágott vissza Tortima. – Csak egy pillantást vetne rám... megnézné, mekkora... aztán csak annyit mondana: „Gyere, Tortima, menjünk...”

Az otromba tréfa hallatára kitört a röhögés. És amikor a kamasz elkiáltotta magát: „Gyere, Tortima, menjünk”, egymás után fejest ugrottak a folyóba, akár a békák, amelyeket csak az imént riasztottak fel megjelenésükkel.

A partot mindenfelől magas nád vette körül, úgy, hogy a folyóból csak egy kis darabot lehetett látni. De mihelyt a meder közepére értek, kitárult előttük az egész folyócska, amelynek sűrű, sötét csatornavize szinte észrevehetetlenül hömpölygött a homokbuckák között kicsit lejjebb meghúzódó torkolata felé. Feljebb a folyót két sor alacsony, tömzsi, ezüstszínű bokor fogta közre, a víz visszaverte bizonytalanul tükröződő árnyukat; utánuk egy kis vasrúd, mögötte pedig nádas és nyárfák sűrű, szorongó csoportja zárta be a tájat. A fák között félig elrejtőzve egy vörösre festett ház, mintha őrködött volna a híd felett.

Agostino egy pillanatig boldognak érezte magát, míg a hideg, gyorsan áramló vízben úszott, amely valósággal elsodorta a lábát; elfelejtette minden haragját, minden sérelmét. A fiúk szanaszét úszkáltak, fejüket és karjukat a zöldesen fénylő víz színe fölé emelve; hangjuk tisztán csengett a szélcsendes, mozdulatlan levegőben. Testük az áttetsző, üveges víz alatt olyan volt, mint vízinövények fehér nyúlványa, amely feltör a mélyről, s a víz áramlását követve hajladozik erre-arra. Agostino odaúszott a közelében lubickoló Bertóhoz, és megkérdezte:

– Sok hal van ebben a folyóban?

Berto ránézett, majd megszólalt: – Hát te mit keresel itt? Miért nem szórakoztatod Sarót?

– Szeretek úszni – felelte Agostino elszomorodva, azután megfordult, és otthagyta Bertót.

De gyengébb és tapasztalatlanabb volt a többinél, hamar kifáradt, és hagyta, hogy a folyó sodra vigye a torkolat felé. A fiúk nagy lármával, kiáltozással hamarosan utolérték; a nád ritkulni kezdett, a víz egyre jobban kitisztult, és áttetszőbbé vált, feltűnt a homokos fenék, amelyen szüntelenül hullámzó, szürke fodrok futottak végig. Agostino végül is átúszott egy mélyebb gödör felett, amely olyan volt, mint valami zöld színű szem az áttetsző vízben, leállt a homokos fenékre, és az ár ellenében kivergődött a partra. A folyócska felszínén hullámok fodrozódtak, és ahol a tengerbe ömlött, mintha felpúpozódott volna a víz. A folyó, mihelyt partjainak szorítása megszűnt, legyező alakban szétterült, elsekélyesedett, akár valami folyékony fátyol húzódott végig a sima homokpart felett. A tenger kis, tajtékos szélű hullámokkal szorította vissza a folyócska vizét. Az érintetlen, nedves homokban helyenként ottrekedt édesvizű pocsolyák tükrözték a tündöklő mennyboltot. Agostino anyaszült meztelen sétált egy kicsit a csillogó, puha homokon, élvezte, hogy ha erősen belenyomja lábát, hirtelen felfakad a víz, és elönti lába nyomát. Valami bizonytalan, kétségbeesett vágy fogta el, hogy átgázoljon a folyón, otthagyja a fiúkat, Sarót, az anyját, egész régi életét, és meginduljon a part mentén. Ha mindig csak előremenne a tengerpart puha homokján, egyszer talán eljutna egy olyan országba, ahol ezt a sok mocskos dolgot nem ismerik. Olyan országba, ahol úgy fogadnák, ahogy szeretné, ahol elfelejthetné mindazt, amiről mostanában hallott, aztán újra megtanulhatná, de szégyen és fájdalom nélkül, szelíden és természetesen, mert homályosan érezte, hogy úgy is lehet. Elnézte a ködfelhőt, amely a láthatár szélén elborította a tengert, a partot, a bozótot, vonzotta a messzeség, úgy érezte, hogy csupán az tudná kiszabadítani mostani rabságából. Fájdalmas álmodozásából a parton a vitorlás felé tartó fiúk ordítozása riasztotta fel. Egyikük a ruháját lóbálta, Berto odakiáltott neki: – Pisa... indulunk! – Agostino megrázkódott, és a tengerpart mentén visszatért a bandához.

Valamennyien ott nyüzsögtek a sekély vízben; Saro atyáskodva igyekezett megértetni velük, hogy a vitorlás kicsi, nem férnek bele mindnyájan; de látszott rajta, hogy nem beszél komolyan. A fiúk, mint az őrültek, üvöltözve rohanták meg a csónakot, egyszerre húsz kar ragadta meg a vitorlás szélét, és a hajó egy szempillantás alatt megtelt izgő-mozgó testekkel. Volt, aki leheveredett a vitorlás fenekére, egyesek a farán, a kormány körül, mások az orrán szorongtak, néhányan az üléseken foglaltak helyet, de akadt olyan is, aki a csónak szélén ült, és lábát a vízbe lógatta. A vitorlás valóban kicsi volt ennyi embernek, a víz csaknem átcsapott a peremén.

– Látom, mindnyájan megvagyunk – mondta Saro jókedvűen. Aztán felállt, kibontotta a vitorlát, és a csónak kisiklott a nyílt tengerre. A fiúk tapssal üdvözölték az indulást.

De Agostino nem osztozott a többiek örömében. Csak a kedvező pillanatot várta, hogy tisztázza magát, és elégtételt kapjon a rágalomért, amely vérig sértette. Amikor a fiúk egymással beszélgettek, kihasználta az alkalmat, és odament Homshoz, aki ott kuporgott egymagában a hajó orrán, feketén, mint valami újfajta faragott hajódísz. Agostino erősen megszorította a karját, és megkérdezte tőle: – Ide figyelj... mit mondtál te rólam az előbb?

Rosszul választotta meg az időpontot, de előbb nem férhetett hozzá ellenfeléhez, mert az, mintha megérezte volna gyűlöletét, a szárazföldön állandóan igyekezett távol tartani magát tőle. – Az igazat mondtam – felelte Homs, de rá sem nézett.

– Hogyhogy igazat mondtál?

Ekkor a néger szájából egy olyan mondat hangzott el, ami megrémítette Agostinót. – Ne szorítsd a karomat, igazat beszéltem... és ha tovább mesterkedsz ellenem Sarónál, elmegyek az anyádhoz, és mindent elmondok neki... úgy vigyázz, Pisa!

– Micsoda? – kiáltott fel Agostino, megsejtve a lábai előtt tátongó szakadékot. – Mit mondasz el?... Megőrültél?... Hiszen én... én... – Dadogott, nem tudta szavakkal kifejezni, amit képzelete, mint egy mocskos hasadáson át, mutatott meg neki hirtelen. De ideje sem volt rá, hogy folytassa. A csónakban kitört a röhögés.

– Nicsak, ott ülnek mind a ketten, szépen egymás mellett – mondta Berto röhögve. – Milyen szépen ülnek ott, de jó volna most egy fényképezőgép, együtt kellene levenni őket... maradjatok csak, drágaságaim, maradjatok ott szépen együtt.

Agostino égő arccal fordult meg, és látta, hogy mindnyájan röhögnek. Még Saro is elmosolyodott a bajusza alatt, szemét félig lehunyva a szivar füstjében. Agostino úgy húzódott el a kis négertől, mintha valami hüllőhöz ért volna. Karjával átölelte térdét, és könnybe lábadt szemmel a tengerre meredt.

Az éles, üveges fények pásztázta lila tenger fölött a vöröslő, felhős láthatáron éppen leszállt a nap. A vitorlás, fedélzetén a fiúkkal, akiknek súlya alatt az egész hajó veszedelmesen oldalt dőlt, a viharosra váló szélben nagy üggyel-bajjal haladt előre. Orrával a nyílt tenger felé fordult, mintha nem a szárazföld, hanem a sötét körvonalú távoli szigetek felé tartana, amelyek az alkonyat vöröslő ködfelhői között úgy emelkedtek ki a tenger roppant vizéből, akár valami fennsíkból a hegyek. Saro térde közé fogta a görögdinnyét, amit a fiúk loptak, tengerészkésével kettéhasította, azután nagy, vaskos szeletekre vágta, és mint a jó apa, szétosztotta a banda tagjai között... A fiúk kézről kézre adták a dinnyét, aztán mohón nekiestek, rágták a belsejét, szájukkal szinte belefúrták magukat, vagy ujjúkkal hatalmas húsos darabokat törtek le belőle. Kis idő múlva sorjában repültek a hajóból a tengerbe a fehérjéig kirágott dinnyehéjak. A görögdinnye után Saro borosüvegére került a sor, amelyet a fürdőmester ünnepélyesen húzott elő a csónak farából. Az üveg körbejárt a csónakban, Agostino is kénytelen volt kezébe venni, és inni egy kortyot. Az erős, meleg bor azonnal a fejébe szállt. Amikor az üveg üresen visszakerült a helyére, Tortima rázendített egy disznó nótára, a refrént mindnyájan vele énekelték. A fiúk észrevették, hogy Agostino milyen komor, és a strófák közötti szünetekben biztatták, hogy ő is énekeljen, de mindegyikük bántó, csúfondáros hangon szólt hozzá. Agostinót szinte fojtogatta titkolt fájdalma, amelyet az üde, széljárta tenger és a víz fölött látható pompás alkonyati tűzijáték még keserűbbé és elviselhetetlenebbé tett. Felháborító igazságtalanságnak érezte, hogy ez a csodálatos tenger, ez alatt a gyönyörű mennybolt alatt, egy ilyen gonoszsággal, kegyetlenséggel, hitvány romlottsággal teli csónakot hordhat a hátán, mint az övék. Szomorú, szinte hihetetlen látványnak tűnt a víz és az ég között ez a hadonászó, trágár majmokhoz hasonló fiúkkal túlzsúfolt vitorlás, és Saro, aki boldogan feszített a kormányrúd mellett. Néha azt kívánta, bárcsak süllyednének el, szinte örömmel gondolt a halálra, úgy érezte, a is ugyanolyan romlott és becstelen, mint a többiek. Messze volt már az a reggeli óra, amikor először pillantotta meg a Vespucci-strand vörös ponyváját. Valahányszor a vitorlás egy magasabb hullám tetejére szökött, és az egész banda felordított, Agostino összerezzent; amikor pedig a kis néger undorító, alázatos, alamuszi hangján mondott neki valamit, úgy tett, mintha nem is hallaná, és előbbre csúszott a csónak orra felé. Homályosan sejtette már, hogy ezzel a gyászos nappal életének új, nehéz és keserves korszakába lépett, és el sem tudta képzelni, hogyan vergődik majd ki belőle. A csónak még egy darabig bolyongott a tengeren, megközelítette a kikötőt, majd visszafordult. Amikor kijutottak a partra, Agostino köszönés nélkül elrohant. De nem tett meg nagy utat, amikor meglassította lépteit. Hátrafordult és a távolból nézte, amint a sötétedő parton a fiúk segítenek Sarónak szárazra vontatni a bárkát.

3

Ezzel a nappal sötét és gyötrelmes időszak köszöntött Agostinóra. Erőszakkal kinyitották a szemét, de amit megtudott, elviselhetetlenül sok volt számára. Annak, amit megtudott, nem annyira az újdonsága gyötörte és mérgezte meg a lelkét, mint inkább különös, súlyos és érthetetlennek tűnő jelentősége. Először úgy gondolta, hogy mindaz, amit ezen a napon megtudott, világossá fogja tenni anyjához való viszonyát; hogy a nyugtalanság, fájdalom, undor, amit anyja gyöngédsége főleg a közelmúltban ébresztett benne, a Sarótól kapott magyarázat után mintegy varázsütésre eltűnik, és feloldódik valami új és derűs tudatosságban. De nem így történt; fájdalma, nyugtalansága, undora nem szűnt meg; a különbség csupán annyi volt, hogy azelőtt ezek az érzelmei fiúi szeretetéből eredtek, amelyet anyja asszonyiságának homályos tudata hatott át és zavart meg, most azonban a Sarónál, a ponyva alatt eltöltött délelőtt után ádáz és tisztátalan kíváncsiságból fakadtak, amelyet maradék gyermeki tisztelete elviselhetetlenné tett. Azelőtt homályosan törekedett arra, hogy szeretetét megtisztítsa oktalan undorától, most pedig valósággal kötelességének tartotta, hogy ésszerű, új felismerését elválassza attól a zavaros és fájdalmas tudattól, hogy annak az asszonynak a fia, akiben már csak a nőt akarja látni. Azt hitte, hogy boldogtalansága egy csapásra megszűnik, mihelyt anyja, akár Sarónak és a fiúknak, neki is csak egy szép nőt fog jelenteni; és elkeseredetten kereste az alkalmat, amely megerősíthette volna ebben a meggyőződésében. De csak azt érte el, hogy régi tiszteletét kíméletlenség, szeretetét pedig érzéki vonzalom váltotta fel.

Anyja nem vette észre, hogy tekintete megváltozott, és odahaza ezentúl sem takargatta magát előtte, sőt, Agostinónak úgy tűnt fel, mintha anyás szemérmetlenségében szándékosan ingerelné és nyugtalanítaná. Többször megtörtént, hogy behívta a fürdőszobába, és amikor a fiú benyitott, kigombolt ruhában, félig meztelen mellel találta. Vagy reggelenként, amikor Agostino felébredt, és anyja arcát csókra nyújtva föléje hajolt, nem törődött vele, hogy pongyolája szétnyílik, és a könnyű hálóingen át, amelyen még látszottak az éjszakai gyűrődés nyomai, kirajzolódik testének vonala. Úgy járkált a fiú előtt, mintha ott sem volna; szeme láttára húzta fel és vetette le harisnyáját, bújt bele ruhájába, illatosította, festette magát. Azelőtt Agostino mindezt természetesnek vélte, most azonban jelentősnek, valami teljesebb és veszedelmesebb valóság látható részének érezte, és lelkében egyrészt kíváncsiságot, másrészt fájdalmat ébresztett. Agostino a beavatottak tárgyilagos közömbösségével folyton azt hajtogatta: „ő is csak nő”, de mára következő pillanatban elviselhetetlennek érezte anyja nemtörődömségét és a maga fürkésző figyelmét, és legszívesebben fölkiáltott volna: „Öltözz fel rendesen, hagyj engem békében, ne mutogasd magadat, már nem vagyok a régi.” Egyébként hamarosan meghiúsult az a reménye, hogy anyjában csak a nőt fogja látni, semmi mást. Nagyon hamar észrevette, hogy bár anyja nővé lett szemében, mégis anyja maradt, inkább az volt, mint valaha, és megértette, hogy ez a gyötrelmes szégyenkezés, amelyet egy pillanatig érzelmi változásának tulajdonított, most már mindig kísérteni fogja. Ráeszmélt, hogy anyja mindig az a lény lesz számára, akit ártatlanul és tisztán szeretett, hogy legnőiesebb mozdulatai örökre összeforrtak azzal az anyai gyengédséggel, amelyen kívül mást hosszú időn át nem ismert belőle, és az anyjáról alkotott új képet sohasem fogja tudni elválasztani az asszony régi méltóságának halálra sebzett emlékétől.

Nem kételkedett benne, hogy anyjának a víziszános férfival való kapcsolata olyan, amilyennek Saro ponyvája alatt a fiúk mondták. Öntudatlanul el is csodálkozott rajta, hogy lelkében milyen változás történt. Azelőtt csupán ellenszenvesnek tartotta a férfit, és anyja miatt féltékenykedett rá, de mindkét érzése zavaros és erőtlen volt. Most viszont, amikor arra törekedett, hogy tárgyilagos és derűs legyen, a férfira megértéssel, anyjára pedig közömbösen szeretett volna gondolni. Megértése azonban cinkossággá, közömbössége tolakodó kíváncsisággá fajult. Már csak ritkán kellett a két felnőttel hármasban csónakáznia, mert mindent elkövetett, hogy kitérhessen meghívásaik elől, de valamennyi csónakázás alkalmával azon kapta magát, hogy figyeli a férfi minden szavát, minden mozdulatát, és szinte azt szeretné, ha a szeme láttára menne túl a szokott társaságbeli udvariasság határain. Anyját is abban a reményben leste, hogy magatartásával igazolja gyanúját. Ezek az érzelmei elviselhetetlenné váltak számára, mert éppen ellenkezően alakultak, mint ahogyan szerette volna. Valósággal visszasírta azt a mostani kíméletlen kíváncsiságánál sokkal emberibb és gyengédebb részvétet, amelyet azelőtt anyja felelőtlen viselkedése ébresztett lelkében.

A régi napokból csak a vergődés zavaros és tisztátalan érzése maradt meg; úgy érezte, hogy egykori ártatlanságáért nem valami derűs, férfias lelkiállapotot kapott cserébe, mint remélte, hanem kusza zűrzavart, amely csak növelte régi undorát, és a cseréből nem volt semmi haszna. Semmit sem segített rajta ez az új tisztánlátás, hiszen csak újabb és sötétebb homályba taszította. Néha felmerült benne a kérdés, hogyan szerethetik a nagyobb fiúk anyjukat, holott tudják, amit most már ő is tud. Arra a következtetésre jutott, hogy ez a tudás bizonyára idejében kiöli lelkűkből a fiúi szeretetet. Őbenne azonban egyik érzés sem tudott felülkerekedni a másikon, mind a kettő tovább élt, zavarosan egybeszövődött.

Mint várható volt, lakásuk, e felfedezések és küzdelmek színtere, valósággal elviselhetetlenné vált számára. A tenger, a nap, a fürdőzők tömege, a sok idegen nő legalább elvonta figyelmét és elkábította. De odahaza, a négy fal között, ha kettesben maradt anyjával, úgy érezte, hogy ki van téve minden kísértésnek, és tehetetlen ellentmondó érzelmeivel szemben. A strandon anyja meztelensége elkeveredett sok ezer más nő meztelenségével, odahaza azonban egyetlen volt, mindenkinél vonzóbb. Akár valami apró színpadon, ahol a színészek alakja nagyobbnak látszik, mint a valóságban, anyjának minden mozdulata, minden szava rendkívülinek hatott. Agostino azelőtt eleven és kalandos képet alkotott magának a családi otthonról. Kisgyerek korában a folyosókat, kamrákat, szobákat megannyi változékony és titokzatos helynek tekintette, ahol a legmeglepőbb felfedezések és a legfantasztikusabb élmények várhatják az embert. Most azonban, a vörös ponyva alatt tanyázó fiúkkal való találkozása után, ezek az élmények és felfedezések annyira megváltoztak, hogy nem is tudta, vonzódik-e hozzájuk, vagy inkább retteg tőlük. Azelőtt azt hitte, hogy kelepcék, árnyak, emberek, hangok bújnak meg a bútorokban és a falakban, most azonban fantáziája túláradó gyermeki képzeleténél is élénkebben irányult az új valóságra, amely mintha átitatta volna a falakat, a bútorokat, még a lakás levegőjét is. Régi ártatlan izgalmát, amelyet éjszakára anyja csókja és a nyugodt álom csillapított le, égető és szégyenletes kíváncsiság szorította ki, amelyet éppen az éjszaka csigázott fel, mintha tisztátalan lángját az éji órák szították volna. Bármerre járt a házban, úgy érezte, hogy egy nő, az egyetlen, számára is megközelíthető nő árnyékát lesi, nyomát fürkészi; és ez a nő az anyja. Úgy tűnt neki, hogy amikor mellette áll, kémleli, amikor ajtajához közeledik, leselkedik rá, s amikor ruháihoz ér, őt magát érinti meg, hiszen ezeket a ruhákat viselte, hordta a testén. Éjszaka, nyitott szemmel, még kínzóbb lidércálmokat álmodott végig. Néha úgy érezte, hogy még mindig kisgyerek, aki felriadt valamilyen zajra vagy árnyékra, ijedtében felugrik, és anyja ágyában keres menedéket, de mihelyt lába a padlót érte, zavaros fél álmában is tudta, hogy félelme nem más, mint ravaszul álcázott kíváncsiság, és mihelyt anyja karjába zárná, kiderülne éjszakai látogatásának igazi, rejtett célja. Az is megtörtént, hogy hirtelen felébredt, és azt kérdezte magában, nincs-e a víziszános férfi odaát anyjánál a szomszéd szobában. Egyes zajok mintha igazolták volna gyanúját, mások viszont eloszlatták. Egy darabig nyugtalanul forgolódott ágyában, végül azon kapta magát, hogy ott áll hálóingben a folyosón, anyja ajtaja előtt, fülel és leskelődik. Maga sem tudta, hogyan került oda. Egy alkalommal nem tudott ellenállni a kísértésnek, kopogás nélkül benyitott az ajtón, azután mozdulatlanul megállt a szoba közepén, és a nyitott ablakon beáradó, átszűrt, fehér holdfényben az ágyra szegezte szemét: a szétbomlott fekete haj és a hosszú, telt idomú test vonalai elárulták, hogy nő fekszik ott. – Te vagy az, Agostino? – kérdezte anyja felriadva, a kisfiú azonban szó nélkül visszasietett szobájába.

Anyja közelségétől való idegenkedése arra késztette, hogy egyre többször látogasson el a Vespucci-fürdőtelepre. De ott újabb, másfajta gyötrelmek vártak rá, amelyek ezt a helyet is ugyanolyan gyűlöletessé tették, mint otthonát. Az a bánásmód, amelyben a fiúk a Saróval való vitorlázása óta részesítették, egyáltalán nem változott meg, sőt mintegy végleges formát öltött, mintha szilárd és megdönthetetlen bizonyítékokon alapulna. A fiúkat semmi sem ingathatta meg abban a meggyőződésükben, hogy Agostino nem utasította vissza Saro közismert, siralmas gyengédségét. Így aztán kezdeti irigy megvetésüket, amelyet Agostino gazdagsága váltott ki belőlük, még fokozta feltételezett romlottságáról alkotott véleményük. És ezekben az elvadult lelkekben a kétféle megvetés mintha igazolta volna egymást, mintha egyik a másikból fakadt volna. Agostino gazdag volt, társai ezért alázták meg, ezért bántak vele oly kíméletlenül. Egyáltalán nem volt meglepő, hogy ezek után romlottnak is tartották. Agostino hamar fölfedezte, hogy valami finom összefüggés van a két vád között. Homályosan megértette: ez az ára annak, hogy más, mint ők, hogy több náluk. Természetének a fiúkétól eltérő vonásait, társadalmi felsőbbrendűségét mutatta az is, hogy finomabb ruhákat viselt, saját szavai szerint fényűző lakásban lakott. Ízlése és beszéde választékos volt. Épp e másfélesége, erkölcsi fölénye késztette arra, hogy makacsul visszautasítsa a Saróval való kapcsolatára vonatkozó vádakat, és minden pillanatban világosan éreztesse, hogy iszonyodik a fiúk szokásaitól és modorától. Ezért aztán, inkább megalázó állapotának sugallatára, mintsem tudatos elhatározásból, úgy döntött, hogy olyan lesz, amilyennek társai szeretnék látni, vagyis igyekszik minél jobban hasonlítani hozzájuk. Anyja legnagyobb csodálkozására, aki nem tudta elképzelni, hova lett fia régi hiúsága, szándékosan legócskább és legcsúnyább ruháit kezdte hordani, szándékosan nem beszélt lakásukról és gazdagságukról, tüntetően dicsérte és helyeselte azt a viselkedést és azokat a szokásokat, amelyektől eddig irtózott. De a legrosszabb az volt számára, a legkeservesebb fájdalmat az okozta, hogy egyik nap, amikor a fiúk szokásuk szerint Savóval kettesben való vitorlázásán gúnyolódtak, kijelentette, hogy nem tud tovább tagadni, hogy az, amiről beszélnek, valóban megtörtént, ő nem akadékoskodik tovább, ha akarják, mindenről beszámol. Ez a bejelentés megdöbbentette Sarót, de a fürdőmester talán félt, hogy nevetségessé teszi magát, ezért nem hazudtolta meg Agostinót. A fiúk első pillanatban elcsodálkoztak, hogy Agostino nyíltan igaznak ismerte el a róla szóló pletykákat, amelyek eddig annyi fájdalmat okoztak neki. Nem gondolták volna, hogy ez a félénk és tartózkodó úrigyerek ilyen bátor tud lenni, de aztán mindjárt elárasztották a dolog részleteire vonatkozó tolakodó kérdéseikkel. Agostino erre elvesztette lélekjelenlétét, zavarában elvörösödött, és hirtelen elnémult. A fiúk természetesen a maguk észjárása szerint értelmezték hallgatását, úgy magyarázták, hogy szégyenében némult el, nem pedig a valódi okkal, azzal, hogy képtelen hazudni, és fogalma sincs arról, amit bevallott. Még jobban elárasztották hát gúnnyal és megvetéssel.

Bár a színlelt vallomás nem járt sikerrel, Agostino valóban megváltozott. Ő maga sem vette észre, hogy, nem annyira saját elhatározásából, mint a fiúkkal naponta együtt töltött órák hatására, egyre jobban hasonlított rájuk, jobban mondva, levetette régi szokásait, de nem sikerült helyettük újakra szert tennie. Előfordult néha, hogy türelme fogytán nem ment el a Vespucci-strandra, hanem fölkereste régi barátait, és megpróbált azokkal a játékokkal szórakozni, amelyeket a nyár elején játszottak a Speranza-fürdőtelepen. De milyen színtelennek érezte most az ottani jól nevelt fiúkat, milyen unalmasak voltak szüleik intelmei közepette, nevelőik felügyelete alatt űzött szórakozásaik, milyen ízetlenek az iskoláról, bélyeggyűjteményeikről, kalandos olvasmányaikról és más effélékről folytatott beszélgetések! Agostinót a kis csavargókkal való barátkozása, mosdatlan beszédjük, a nőkre tett megjegyzéseik, a mezei lopások, sőt, még az erőszak és a kínzások is, amelyeket el kellett szenvednie, valóban megváltoztatták, és ezért nem tudta elviselni régi pajtásait. Történt valami ezekben a napokban, ami megerősítette hitében. Egy reggel későn ért a Vespucci-strandra, nem találta ott sem a gyerekbandát, sem Sarót, aki bizonyára valamilyen ügyes-bajos dolgát intézte. Búskomoran odament az egyik víziszánhoz a parton és beleült. A strandot figyelte, boldog lett volna, ha legalább Sarót meglátja. De csak egy férfi és egy nála talán két évvel fiatalabb fiúcska közeledett feléje. A férfi alacsony ember volt, a lába kurta és vastag, pocakja kidomborodott, kerek arcából kiugró hegyes orrán cvikkert hordott, külsejéről ítélve tisztviselő vagy tanár lehetett. A sovány, sápadt fiúcska, akin lötyögött a ruha, hatalmas, vadonatúj bőrlabdát szorított melléhez. A férfi kézen fogva vezette fiát, odalépett Agostinóhoz, és sokáig határozatlanul nézett rá. Végül megkérdezte tőle, lehet-e csónakázni a tengeren. – Semmi akadálya – válaszolta Agostino habozás nélkül.

A férfi cvikkere fölött bizonytalanul végigmérte, azután megkérdezte, hogy mennyibe kerül a csónakázás egy órára. Agostino ismerte az árakat, és megmondta neki. Most értette csak meg, hogy a férfi hajóslegénynek vagy a fürdőmester fiának nézte, és ez furcsa módon hízelgett hiúságának. – Hát akkor induljunk – jelentette ki a férfi.

Agostino nem várta meg, míg kétszer mondja, fogta a görgőnek használt durva fenyőfa rönköt, és odatette a víziszán orra alá. Azután megragadta a víziszán végén a két kis csónak hegyét, és hatalmas lendülettel, amelyet megkettőzött különös módon felcsigázott hiúsága, betolta a járművet a tengerbe. A fiúcskát és apját fölsegítette az ülésre, ő maga is felugrott, és nekifeküdt az evezőknek.

Egy darabig szótlanul evezett a korán reggel csendes és elhagyott tengeren. A fiúcska melléhez szorította a labdát, és vizenyős szemével figyelte Agostinót. A férfi félszegen elterpeszkedett az ülésen, pocakja térdei közé szorult, egyre forgatta fejét kövér nyakán, és szemmel láthatóan élvezte a csónakázást. Végül megkérdezte Agostinót, hajóslegény-e vagy a fürdőmester fia. Agostino azt felelte, hogy hajóslegény.

– És hány éves vagy? – faggatta a férfi.

– Tizenhárom – válaszolta Agostino.

– Látod – mondta a férfi fiához fordulva –, ez a fiú alig idősebb nálad, és már dolgozik. – Azután megkérdezte Agostinót: – Iskolába jársz-e?

– Szeretnék... de nem lehet – felelte Agostino azon a képmutató hangon, amelyen barátai szoktak válaszolni az efféle kérdésekre. – Pénzt kell keresnem, uram.

– Látod? – fordult ismét fiához a férfi. – Látod? Ez a fiú nem járhat iskolába, kénytelen dolgozni... Te pedig panaszkodni mersz azért, hogy tanulnod kell.

– Sokan vagyunk otthon – folytatta Agostino, és nekifeküdt az evezőknek. – Mindnyájan dolgozunk.

– És mennyit tudsz megkeresni egy nap? – kérdezte a férfi.

– Az attól függ – válaszolta Agostino. – Ha sok a vendég, húsz-harminc lírát is megkeresek.

– Természetesen mind hazaadod – vágott közbe a férfi.

– Persze hogy hazaadom – felelte Agostino habozás nélkül –, kivéve a borravalót.

A férfi, ezúttal nem tartotta szükségesnek, hogy megint példaképül állítsa fia elé, de helyeslése jeléül komolyan bólintott. A kisfiú tovább hallgatott, és a labdát melléhez szorítva, Agostinóra bámult élettelen, vizenyős szemével. – Te fiú – kérdezte az apa hirtelen Agostinótól –, szeretnél egy ilyen bőrlabdát?

Agostinónak két ilyen bőrlabdája is volt, otthon hevertek többi játéka közt a szobájában. Éppoly keveset törődött velük, mint többi játékával. Mégis ezt válaszolta: – Igen, uram, szeretnék... de hát mit csináljak? Először a betevő falatot kell előteremteni.

A férfi ismét fiához fordult, és inkább játékból, mint komolyan így biztatta: – No, Piero... add oda a labdádat ennek a fiúnak... Neki nincs labdája. – A kisfiú először apjára, azután Agostinóra pillantott, és heves féltéssel szorította melléhez a labdát, de nem szólt egy szót sem. – No, nem adod oda? – kérdezte szelíden az apja. – Nem akarod odaadni?

– Ez az én labdám – válaszolta a kisfiú.

– Igen, a te labdád, de ha akarod, odaajándékozhatod – erősködött a férfi. – Ennek a szegény fiúnak soha életében nem volt ilyen labdája... Mondd, igazán nem adod neki?

– Nem adom – válaszolta határozottan a kisfiú.

– Hagyja, uram – vágott közbe Agostino, arcán kenetteljes mosollyal –, mire volna az nekem... Nem érek én rájátszani... Ő meg...

A férfi elmosolyodott ezekre a szavakra, örült, hogy ilyen hatásos erkölcsi prédikációt tarthatott fiának: – Látod, ez a fiú jobb gyerek, mint te vagy – folytatta, és megsimogatta a kisfiú fejét. – Szegény, és mégsem kell neki a te labdád... meghagyja neked... Te meg hányszor makrancoskodsz, panaszkodol... sohase felejtsd el, hogy sok olyan gyerek van a világon, mint ez a kisfiú... Dolgozniuk kell, és sohasem volt se labdájuk, se más játékuk.

– Ez az én labdám – makacskodott a kisfiú.

– Igen, a te labdád – sóhajtott fel a férfi szórakozottan, azután órájára nézett. – Evezzünk vissza a partra, fiam – mondta megváltozott, parancsoló hangon. Agostino szótlanul a part felé fordította a víziszán orrát.

Amikor a part közelébe értek, látta, hogy Saro ott áll a vízben, és figyeli, hogy kormányozza a víziszánt. Megijedt, hogy a fürdőmester leleplezi a csalást, és megszégyeníti, de Saro egy szót sem szólt, talán megértette, miről van szó, talán nem is érdekelte. Szótlanul és komolyan segített Agostinónak szárazra vontatni a víziszánt. – Ez a tiéd, fiam – mondta a férfi, és valamivel több pénzt nyomott Agostino kezébe, mint amennyibe a csónakázás került. Agostino átvette a pénzt, és odavitte Sarónak. – A borravalót megtartom magamnak jelentette ki tudatos és szemérmetlen örömmel. Saro nem szólt rá egy szót sem, csak csendesen elmosolyodott, és a pénzt beletette a pocakját szorító fekete övébe, azután lassú léptekkel megindult a parton a barakk felé.

Ez a jelentéktelen kis esemény végképp megerősítette Agostinót abban a hitében, hogy nem tartozik többé a labdát szorongató fiú világához, és már annyira elvadult, hogy nem tudna képmutatás és undor nélkül élni abban a világban. De egyszersmind fájó szívvel érezte, hogy nem hasonlít a bandabeliekhez sem. Még mindig túlságosan kifinomult volt. Néha arra gondolt, hogy ha hasonlítana hozzájuk, nem szenvedne annyira durvaságuktól, közönségességüktől, korlátoltságuktól. Így azután be kellett látnia, hogy elvesztette régi helyét, újat azonban nem sikerült találnia.