Agostino

1

A nyár első napjaiban Agostino anyjával minden reggel víziszánon kievezett a tengerre. Anyja kezdetben felfogadott egy tengerészt, ez azonban szemmel láthatóan terhére volt Agostinónak, úgyhogy az asszony később fia gondjaira bízta az evezőket. Agostino áhítatos örömmel evezett a csendes és áttetsző kora reggeli tengeren, anyja vele szemben ült, vidám és nyugodt volt, akár a tenger. Csendesen beszélgetett a fiúval, mintha felnőtt férfi volna, nem tizenhárom éves fiúcska. Agostino anyja előkelő, fiatalos szépasszony volt; a kisfiút büszkeség töltötte el, valahányszor reggelenként kettesben kieveztek a tengerre. Úgy tűnt neki, hogy a tengerparton valamennyi fürdőző őket nézi, anyját csodálja, őt irigyli; meg volt győződve róla, hogy minden szem rájuk szegeződik, s ezért mintha a szokottnál hangosabban beszélt és furcsán gesztikulált volna, úgy érezte, hogy a színház különös légköre veszi körül, s anyjával nem a tengerparton, hanem a rivalda előtt áll, sok száz néző figyelmes tekintetének kereszttüzében. Anyja néha új fürdőruhában jelent meg; ilyenkor nem tudta megállni, hogy ezt fennhangon meg ne jegyezze, és titokban azt kívánta, bár meghallaná valaki; máskor anyja beküldte valamiért a kabinba, ő pedig kinn maradt a parton a víziszán mellett. Agostino rejtett örömmel engedelmeskedett, boldog volt, hogy, ha csak néhány perccel is, meghosszabbíthatja látványos indulásukat. Végül beszálltak a víziszánba, Agostino nekifeküdt az evezőknek, és kievezett a nyílt tengerre. De lelkében még sokáig ott rezgett izgatott és rajongó gyermeki hiúsága.

Amikor már messzire voltak a parttól, anyja megkérte, hogy álljon meg, aztán felvette fürdősapkáját, lehúzta szandálját, és beleereszkedett a tengerbe. Agostino követte. Ott úszkáltak a magára hagyott víziszán körül, amelynek evezői a vízbe lógtak, vidáman beszélgettek, szavaik a sima és verőfényes tenger csendjében hangosnak tűntek. Anyja néha rámutatott egy parafadarabra, amely kicsit odább lebegett a víz színén, és úszóversenyre hívta ki a fiát. A kisfiú kapott egy méter előnyt, aztán erőteljes karcsapásokkal megindultak a parafa felé. Máskor a víziszán üléséről ugróversenyt rendeztek. Ugrásaik nyomán meghasadt a tiszta, halvány tengervíz. Agostino nézte, amint anyja teste zöld buborékokkal körülvéve elmerül, azután gyorsan utánaugrott. Örömmel követte volna bárhová, még a tenger fenekére is. Nyomába szegődött, úgy tűnt fel neki, mintha a hideg és egynemű közegen is érezni lehetne, hogy a szeretett test áthaladt rajta. Amikor befejezték a fürdést, visszaszálltak a víziszánra, anyja körülnézett a csöndes, csillogó tengeren, és megkérdezte: – Ugye, milyen szép? – Agostino nem válaszolt, mert úgy érezte, hogy a tenger és az ég szépségeiben csak azért lelheti örömét, mert a tengerre és az égre is átterjedt a kettőjük kapcsolatát átható meghittség. Néha arra gondolt, mi maradna ebből a szépségből, ha ő nem volna ilyen meghitt viszonyban anyjával. Még sokáig szárítkoztak a napon, amely déltájban egyre forróbban tűzött; azután anyja elnyújtózott a víziszán két kis csónakját összekötő gerendán, és hanyatt fekve, haját a vízbe lógatva, az ég felé fordított arccal, szemét lehunyva mintha elszunnyadt volna; Agostino közben ott ült az evezőpadon, körülnézett, anyját figyelte, még lélegzetét is visszatartotta, nehogy megzavarja álmát. Anyja egyszer csak kinyitotta szemét, és azt mondta, most veszi észre, milyen élvezet hanyatt fekve, becsukott szemmel heverészni, és érezni, hogy az ember háta alatt áramlik, hullámzik a víz; máskor megkérte Agostinót, adja oda cigarettatárcáját, vagy éppenséggel gyújtson rá egy cigarettára, és nyújtsa oda neki; Agostino minden kérést alázatos, remegő figyelemmel teljesített. Ezután anyja csendben cigarettázott, Agostino pedig meggörnyedve, háttal ült neki az evezőpadon, de fejét oldalt fordította, hogy láthassa a kis kék füstfelhőt, amely jelezte, hol pihen anyja feje a vízben lebegő hajával. De az is előfordult, hogy anyja nem tudott betelni a nappal, és megkérte Agostinót, evezzen, de ne nézzen hátra, ő pedig levette melltartóját és fürdőnadrágját, és egész testét odatárta a napfénynek. Agostino csak evezett, büszke volt feladatára, mintha valami szertartásban való részvételre kapott volna engedélyt. Eszébe sem jutott megfordulni, sőt, úgy érezte, mintha azt a napfényben sütkérező meztelen testet ott a háta mögött valami mérhetetlen tiszteletet követelő titokzatosság venné körül.

Egyik reggel anyja a nagy napernyő alatt pihent, ő pedig mellette a homokban ülve várta a csónakázás megszokott idejét. Egyszer csak egy álló alak árnyéka takarta el előle a napot. Kinyitotta szemét: szikár, barna, fiatal férfit látott maga előtt, aki éppen kezet fogott anyjával. Nem sokat törődött a dologgal, azt gondolta, ez is afféle szokásos véletlen találkozás; egy kicsit félrehúzódott, és várta, hogy a beszélgetés véget érjen. De a férfi, bár hellyel kínálták, nem ült le, a part felé mutatott – ott volt kikötve fehér víziszánja, amelyen jött –, és meghívta Agostino anyját csónakázni. Agostino biztos volt benne, hogy anyja ezt is vissza fogja utasítani, akár a többi hasonló meghívást; annál jobban meglepődött, hogy anyja azonnal igent mondott, és máris vette a holmiját, szandálját, fürdősapkáját, táskáját, és felállt. Ugyanazzal a nyájas és közvetlen egyszerűséggel fogadta el a férfi meghívását, amely fiához fűződő kapcsolatát jellemezte; ugyanolyan egyszerűen és közvetlenül fordult Agostinóhoz, aki lehajtott fejjel üldögélt tovább, nagy buzgalommal pergetve kezéből a homokot, és azt mondta neki, fürödjön egyedül, ő elmegy egy kicsit csónakázni, nemsokára visszajön. Közben a férfi, mint aki biztos a dolgában, megindult a víziszán felé; és az asszony a szokott méltóságteljes, nyugodt és lassú lépteivel, engedelmesen ment utána.

A kisfiú csak nézte őket, és akaratlanul is arra gondolt, hogy mindaz a büszkeség, hiúság, izgalom, amelyet ő szokott érezni a tengerre való induláskor, most biztosan ezt a férfit tölti el. Látta, hogy anyja beszáll a víziszánba, a férfi meg testét hátrahajlítva, lábát a lábtartónak feszítve, néhány erőteljes evezőcsapással kilódítja a víziszánt a sekély parti vízből. A férfi evezett, vele szemben Agostino anyja mindkét kezével az ülésbe kapaszkodott, és mintha beszélgetett volna vele. Aztán a víziszán mindjobban összezsugorodott, belesiklott a víztükör vakító ragyogásába, és lassanként feloldódott benne.

Agostino, amikor magára maradt, végigfeküdt anyja nyugágyán, egyik karját a tarkója alá tette, és szemét az égre szegezve, tűnődő és közömbös pózt erőltetett magára. Úgy érezte, hogy amint az elmúlt napokban a tengerparton valamennyi fürdőzőnek észre kellett vennie, amikor anyjával csónakázni indult, most biztosan nem kerüli el figyelmüket, hogy anyja magára hagyta, és a víziszános férfival ment evezni. Éppen ezért semmiképpen sem szabad elárulnia keserű haragját és csalódását. De bármennyire igyekezett is higgadtan és nyugodtan viselkedni, úgy érezte, lerí az arcáról, hogy mindez csak üres és erőltetett póz. A legjobban nem is az sértette, hogy anyja a fiatalembert választotta helyette, hanem az, hogy boldogan, odaadó örömmel, mintegy előre megfontolva fogadta el a meghívást. Mintha eleve eldöntötte volna magában, hogy mihelyt alkalom kínálkozik, megragadja, nem szalasztja el. Mintha azokban a napokban, amikor együtt eveztek ki a tengerre, mindig unatkozott volna, és csak jobb társaság hiányában ment volna fiával. Agostino rosszkedvét egy emlék is növelte. Egy alkalommal anyja házi bálba ment egy baráti családhoz. Velük volt egyik unokanővére is. A lányt kínosan érintette, hogy eleinte senki sem kérte fel, ezért leereszkedett rövidnadrágos unokaöccséhez, és két táncot végigtáncolt vele. Közben azonban kényszeredetten, ügyetlenül és unottan mozgott; Agostino főként azzal volt elfoglalva, hogy saját lépéseire ügyeljen, mégis hamarosan észrevette unokanővére lenéző és az ő szempontjából egyáltalán nem hízelgő viselkedését. De azért harmadszor is felkérte, és akkor nagy meglepetés érte: a lány ugyanis hirtelen elmosolyodott, készségesen felállt, és mindkét kezével lesimította meggyűrődött szoknyáját. Csakhogy nem Agostino karjába rohant, elment mellette, és egy fiatal férfi felé indult, aki Agostino válla fölött meghajlással táncra kérte. Az egész jelenet nem tartott tovább öt másodpercnél, és csak Agostino figyelt fel rá, senki más. De ő úgy érezte, hogy nagyon megalázták, és mindenki észrevette szégyenét.

Most, hogy anyja elment a víziszános férfival, összehasonlította a két esetet, és úgy érezte, nincsen közöttük különbség. Anyja, akár az unokanővére, csak a kedvező alkalmat várta, hogy faképnél hagyja. Ugyanolyan szolgálatkész engedékenységgel fogadta az első kísérőt, aki útjába került. És ő mindkét esetben úgy zuhant vissza ábrándjai közül a földre, mintha valami hegyről esett volna le, és most itt kínlódik sebzett lélekkel, összetörve.

Anyja ezen a napon néhány órát töltött a tengeren; a fiúcska az ernyő alatt ülve látta, amint kiszáll a partra, kezét nyújtja a férfinak, és a déli nap tüzében, lehajtott fejjel, sietség nélkül indul a kabin felé. A tengerpart már kihalt volt; ez kissé megvigasztalta Agostinót, mert változatlanul azt hitte, hogy az emberek figyelik őket. – Mit csináltál? – kérdezte az asszony közömbös hangon. – Nagyon jól szórakoztam – válaszolta Agostino; és azt hazudta, hogy a szomszédos kabin tulajdonosának fiaival ő is kievezett a tengerre. De az asszony már nem is figyelt rá, sietett a kabinba átöltözni. Agostino elhatározta, hogy másnap, amint meglátja a tengeren a férfi fehér víziszánját, kitalál valamilyen ürügyet és odébbáll; akkor legalább nem kell még egyszer elszenvednie azt a szégyent, hogy ott hagyják a parton. De másnap, amikor éppen indulni akart, anyja visszahívta. – Gyere – mondta, s közben felállt, és összeszedte holmiját –, kievezünk a tengerre. – Agostino azt hitte, hogy anyja lemondott a férfi társaságáról, csak vele akar csónakázni, s követte. A férfi azonban ott állt a víziszán mellett, várta őket. Az asszony üdvözölte, és egyszerűen csak ennyit mondott: – Elhoztam a fiamat is. – így aztán a kisfiú, nagyon kedvetlenül, leült anyja mellé, a férfi pedig a szemközti ülésen evezett.

Agostino eddig csak egyformának látta anyját: méltóságteljesnek, nyugodtnak, tartózkodónak. Éppen ezért nagyon meglepte, amit csónakázás közben tapasztalt; anyja nemcsak másképpen viselkedett és beszélgetett, hanem szinte egész egyénisége megváltozott; mintha kicserélték volna. Alighogy kiértek a nyílt tengerre, egy csípős és Agostino számára elég homályos célzással furcsa, bizalmas beszélgetésbe kezdett. Amennyire Agostino megértette, a férfi egyik barátnőjéről folyt a szó, akinek egy gazdagabb és szívesebben látott fiatalember udvarolt; de ez csak ürügy volt; a beszélgetés azután folyt tovább, behízelgő, kötekedő, fölényes és csúfondáros hangon. A két felnőtt közül mintha az asszony lett volna a kihívóbb, de egyszersmind védtelenebb is; a férfi viszont igyekezett nyugodt, csaknem ironikus válaszokat adni, mint aki biztos a dolgában. Agostino anyja, a fiúcska legnagyobb örömére, néha mintha elégedetlen lett volna, sőt, mintha haragudott volna a férfira; de rögtön ezután csalódás érte a kisfiút, mert anyjának egy hízelgő mondata rácáfolt előbbi benyomására. Az asszony ugyanis neheztelő hangon, homályos szemrehányásokkal árasztotta el a férfit. Agostino meglepődött, hiszen a férfinak meg kellett volna sértődnie, ehelyett arca csak úgy sugárzott az ostoba hiúságtól; a fiúcska mindebből azt a következtetést vonta le, hogy anyja csak színlelte a szemrehányásokat, szavainak bizonyára valamilyen gyengéd értelme volt, amit ő még nem érthet. Ekkor már sem anyja, sem a férfi nemigen törődött avval, hogy ő is velük van; szinte levegőnek nézték, anyja annyira megfeledkezett jelenlétéről, hogy közölte a férfival, hibát követett el, amikor az előző napon kettesben csónakázott vele, s ez nem fog még egyszer előfordulni. Ezután mindig magával viszi fiát. Agostino sértőnek érezte ezt a kijelentést; mintha neki nem volna szabad akarata, mintha élettelen tárgy volna, amellyel anyja kénye-kedve szerint bánhat.

Egyetlenegyszer fordult csak elő, hogy anyja mégis figyelembe vette jelenlétét; ez akkor történt, amikor a férfi hirtelen elengedte az evezőt, előrehajolt, és feltűnően csúfondáros arckifejezéssel halkan egy rövid mondatot mondott; Agostinónak nem sikerült megértenie. Ez olyan goromba lehetett, hogy az asszonyból kitört a túlzott felháborodás és a színlelt harag. – Legalább erre az ártatlan gyerekre legyen tekintettel – mondta, és a mellette ülő Agostinóra mutatott. Agostino, amikor meghallotta, hogy ártatlannak nevezik, undorában elkezdett reszketni; úgy érezte, mintha valami mocskos rongyot dobtak volna rá, és nem tudna szabadulni tőle.

Amikor már eléggé eltávolodtak a parttól, a férfi fürödni hívta Agostino anyját. Ekkor újabb fájdalmas meglepetés érte a kisfiút: azelőtt oly sokszor megcsodálta azt a tartózkodást és egyszerűséget, amellyel anyja a tengerbe ereszkedett, most pedig fájdalmas döbbenettel vette észre a megszokottól olyannyira elütő mozdulatait. A férfi beleugrott a tengerbe, már fel is merült a víz alól, az asszony pedig még mindig habozott, lábával próbálgatta a vizet; nem lehetett tudni, mit színlel, félelmet-e vagy viszolygást. Ellenkezett, tiltakozott, nevetett, mindkét kezével belekapaszkodott az ülésbe, végül egy szinte illetlen mozdulattal ellódította csípőjét és egyik lábát, majd ügyetlenül a férfi karjai közé esett. Mindketten elmerültek, aztán együtt bukkantak fel a víz színén. Agostino összekuporodott az ülésen, és nézte anyja nevető arcát meg a férfi komoly, barna fejét; úgy tűnt neki, hogy a két arc összeér. A kristálytiszta vízben látni lehetett a két egymás mellett vonagló, összefonódni kész testet, csípőjük, lábuk szüntelenül egymásba ütközött. Agostino csak nézte őket, aztán a távoli part felé fordította fejét, fölöslegesnek érezte magát, szégyenkezett. Anyja a vízből, lubickolás közben, észrevette, hogy a kisfiú tekintete elsötétült, és aznap másodízben olyasmit mondott neki, ami Agostinót megalázta és megszégyenítette. – Miért vagy olyan komoly? Nem látod, milyen szép itt minden? Istenem, milyen komoly ez a gyerek. – Agostino nem válaszolt, csak elfordította tekintetét. A fürdés sokáig tartott, Agostino anyja meg a férfi úgy játszott a vízben, akár két delfin, szinte teljesen megfeledkeztek a kisfiúról. Végre aztán visszaszálltak a víziszánra. A férfi egyetlen lendülettel fönn termett, majd lehajolt, és kihúzta a vízből a segítségét kérő asszonyt. Agostino nézte, látta, hogy a férfi ujjai a kar leglágyabb és legvastagabb részén, a váll és a hónalj között belemélyedtek az asszony barna húsába, amikor felsegítette. Az asszony lihegve és nevetve ült le Agostino mellé; hegyes körmével megigazította vizes melltartóját, hogy ne tapadjon hozzá mellbimbójához és gömbölyű kebléhez. Agostino nagyon jól tudta, anyja milyen erős, és amikor kettesben fürödtek, sohasem szorult segítségre, egymaga is vissza tudott szállni a víziszánra; a kisfiú úgy gondolta, anyja azért kér segítséget, és azért mozog olyan esetlenül, mert hangsúlyozni akarja asszonyi ügyetlenségét, nem tud ellenállni új érzéseinek, amelyek olyan előnytelenül megváltoztatták. Valóban arra kellett gondolnia, hogy anyjának, ennek az előkelő, nagyvilági hölgynek talán terhére van a maga előkelősége, örülne, ha meg tudna szabadulni tőle; és valamilyen esetlen pajkossággal szeretné felcserélni a megszokott és megunt jó modort.

Amint a két felnőtt felszállt a víziszánra, megindultak a part felé. Most Agostinóra bízták az evezőket, és a férfi meg az asszony a két kis csónakot összekötő keresztgerendára ült. A kisfiú lassan evezett a tűző napban. Közben folyton azon törte a fejét, hogy mit jelentenek a háta mögül hallatszó szavak, nevetés, mozdulatok. Anyjának többször eszébe jutott, hogy ő is ott van, ilyenkor kinyújtotta karját, és hátulról, esetlen mozdulattal megsimogatta a kisfiú tarkóját, vagy megcsiklandozta a hóna alatt, aztán megkérdezte, nem fáradt-e. – Nem vagyok fáradt – válaszolta Agostino. Amikor a férfi nevetve azt mondta, hogy “Jót tesz neki az evezés” – dühében nagyot húzott az evezőn. Anyja kinyújtotta a lábát, és annak az ülésnek támasztotta fejét, amelyen ő ült. Agostino mindezt tudta, néha azonban úgy érezte, hogy anyja változtat testtartásán. Egyszer csak mintha a háta mögött mozgolódni, sőt birkózni kezdtek volna, anyja szinte fulladozott, aztán hirtelen felállt, valamit dadogott, a víziszán megbillent, és Agostino arca egy pillanatra hozzáért anyja hasához, amely hatalmasnak tűnt, akár az égbolt, és furcsán lüktetett, mintha önálló életet élne, amelyen anyjának nincsen hatalma, még csak ellenőrizni sem tudja. – Csak akkor ülök vissza, ha megígéri, hogy tisztességesen fog viselkedni – mondta az asszony, közben szétvetett lábbal felállt, és belekapaszkodott fia vállába. – Megígérem – felelte a férfi játékos, tettetett ünnepélyességgel. Az asszony esetlenül visszaereszkedett a kis csónakokat összekötő keresztgerendára, közben hasával megint hozzáért fia arcához. Agostino bőrén ott maradt a vizes fürdőruha fedte has nedves nyoma, s a nedvesség valami erősebb meleg hatására gőzölögni kezdett, csaknem elpárolgott; s bár homályos undort érzett minden ízében, valami fájdalmas makacssággal nem törülte le.

Amikor a part közelébe értek, a férfi fürgén felugrott az ülésről, és kivette az evezőt Agostino kezéből. A kisfiúnak anyja mellé kellett ülnie. Az asszony szokatlan és abban a pillanatban indokolatlan mozdulattal átölelte fia derekát, és megkérdezte tőle: – Nos? Jó volt? – Hangján érezni lehetett, hogy nem vár választ. Szemmel láthatóan nagyon vidám volt, egyszer csak énekelni kezdett, dallamos hangon, érzelmesen trillázva. Agostino ezt is szokatlannak találta, és a trillák hallatára szinte megborzongott. Anyja éneklés közben sem engedte el, odaszorította csípőjéhez. A kisfiút benedvesítette a fürdőruhába ivódott víz, amely mintha fölmelegedett volna, és az asszony perzselő, heves állati forróságától valami furcsa izzadsággá változott volna át, így tértek vissza a partra, az asszony énekelt, Agostino viszolyogva tűrte, hogy anyja magához szorítsa, a férfi evezett. Olyanok voltak, akár valami retusált fénykép, amelyet Agostino hazugnak érzett.

Másnap a férfi újra jelentkezett, az asszony megint magával vitte Agostinót, és szinte változatlanul megismétlődtek az előző napi jelenetek. Azután néhány napos szünet következett, majd megint együtt eveztek ki a tengerre. Végül, amikor a két felnőtt közötti meghitt kapcsolat szemmel láthatóan elmélyült, a férfi minden reggel eljött Agostino anyjáért; és a kisfiúnak minden reggel velük kellett tartania, végig kellett hallgatnia beszélgetésüket, néznie kellett őket, amint a tengerben fürödtek. Agostino utálta ezeket a csónakázásokat; végül is mindenféle ürügyet eszelt ki, hogy ne kelljen részt vennie rajtuk. Néha eltűnt, anyja csak hosszas kiáltozás és keresés után tudta előcsalni, akkor sem azért került elő, mert a nevét hallotta, hanem azért, mert anyja haragja és ingerültsége fájó szánalmat ébresztett benne; máskor lógó orral szállt fel a víziszánra, remélve, hogy a két felnőtt észreveszi rosszkedvét, és ott hagyja a parton. De végül mindig gyengébb és megértőbb volt anyjánál és a férfinál. Ezek egyébként beérték azzal, hogy velük menjen, s igen hamar tapasztalhatta, hogy érzelmeivel egyáltalán nem törődnek. Így aztán a tengeri csónakázások Agostino minden erőfeszítése ellenére tovább folytatódtak.

Az egyik reggelen Agostino ott ült a homokban anyja nyugszéke mögött, várva, hogy a fehér víziszán feltűnjön a tengeren, és anyja karját lengetve üdvözölje a férfit, majd nevét kiáltva odahívja hozzájuk. De a férfi szokott megjelenésének időpontja már elmúlt; az asszony bosszús és csalódott tekintete elég érthetően kifejezte, hogy szerinte a férfi aznap aligha jelentkezik. Agostino már többször feltette magának a kérdést, milyen érzelmeket fog mindez kiváltani belőle, és arra számított, hogy az elmaradt csónakázás neki nagy örömöt, anyjának pedig ugyanolyan keserűséget fog okozni. Amikor ehelyett csak tompa csalódást érzett, meghökkent, és mindjárt megértette, hogy a mindennapos csónakázással járó megaláztatás és viszolygás az utóbbi időben valósággal életének értelmévé vált. Ezért valami zavaros és öntudatlan vágy töltötte el, hogy fájdalmat okozzon anyjának, és többször is megkérdezte, mi lesz a szokott csónakázással. Anyja mindannyiszor azt felelte, hogy nem tudja, de valószínű, hogy aznap nem eveznek ki. Az asszony, térdén nyitott könyvvel, elnyújtózkodva feküdt a nyűgágyon. Nem olvasott, különös tekintetével, mint aki hiába keres valamit, szüntelenül a tengert fürkészte, amely közben megtelt fürdőzőkkel és csónakokkal. Agostino hosszasan üldögélt anyja nyugszéke mögött, aztán a homokban kúszva megkerülte, és tudatosan bántó, szinte csúfondáros hangon megint megkérdezte: – Igazán nem megyünk ma csónakázni? – Az asszony talán érezte, hogy fia csúfolódik vele, és bántani akarja – talán éppen ezeknek a meggondolatlan szavaknak a hallatára robbant ki belőle a régóta elfojtott ingerültség –, fölemelte kezét, és önkéntelen mozdulattal, amelyet máris megbánt, és amelyet Agostino bágyadtnak érzett, visszakézből elég erősen arcul ütötte. Agostino szótlanul hanyatt vágódott a homokban, azután leszegett fejjel elindult a parton a kabin felé. Hallotta, hogy anyja többször utánakiált: – Agostino!... Agostino!... – Aztán a kiáltozás megszűnt. A kisfiú megfordult, és mintha a férfi fehér víziszánját pillantotta volna meg a tengeren nyüzsgő csónakok között. De mindez már egyáltalán nem érdekelte; a kapott pofon után, amelyet meglepőnek, szinte hihetetlennek érzett, a felfedezés izgalmával szaladt rejtekhelyére, mintha kincsre bukkant volna, és most nagy sietve elbújna, hogy kedvére gyönyörködhessen benne.

Arca égett, szeme könnybe lábadt, csak nehezen tudta elfojtani sírását. Előregörnyedt és elkezdett rohanni, mert félt, hogy kitör belőle a zokogás, mielőtt rejtekhelyére ér. Keserűsége, amely hármasban végigszenvedett mindennapos csónakázásaik alatt halmozódott fel benne, zavaros émelygéssel töltötte el; úgy érezte, hogy ha most jól kisírja magát, megszabadul keserűségétől, és végre megért valamit homályos élményeiből. Amikor a kabin elé ért, egy pillanatra megtorpant, és törte a fejét, hol rejtőzhetne el a legbiztosabban. Azután eszébe jutott, hogy legegyszerűbb, ha bezárkózik a kabinba. Anyja már biztosan kint van a tengeren, senki sem fogja zavarni. Felszaladt a lépcsőn, benyitott, az ajtót csak félig csukta be maga után, aztán leült a sarokban egy zsámolyra.

Összekuporodott, térdét melléhez szorította, fejét a falnak támasztotta, és arcát kezébe rejtve, amúgy istenigazában sírni kezdett. Könnyein át felvillant előtte a pofon emléke; azon tűnődött, hogy anyja keze miért volt olyan határozatlan és bágyadt, holott erős ütést mért rá. Az ütés okozta megalázás égető szégyene összekeveredett benne azzal a számtalan fájdalmas élménnyel, amely – ha ez egyáltalán lehetséges – az utóbbi időben még erősebben sértette érzékenységét. Valamennyi emléke közül az merült fel lelkében a legmakacsabbul, amikor anyja az arcához szorította a nedves fürdőruhában lüktető hasát, amelyben valami mohó életerő remegett. Mint amikor régi ruhára csap rá az ember, és a szöveten nagy foltokban tűnik elő a por, anyja ingerült és igazságtalan ütése nyomán úgy képzett meg benne világosan az arcához szárított női has emléke. Időnként erősebben érezte, mint a pofon emlékét; aztán pillanatokra összeolvadt a két emlék, s együtt lüktetett és égett benne. Azt értette, hogy a pofon olthatatlan tűzként szüntelenül lángba bontja arcát, arra azonban nem tudott rájönni, hogy a másik, immár távoli emlék miért kísérti olyan makacsul. Annyi élménye közül miért éppen ez vésődött oly mélyen és elevenen a lelkébe? Nem tudott választ adni a kérdésre; de úgy tűnt neki, hogy ha életében bármikor visszagondol gyermekkorának erre az élményére, ott érzi az arcán anyja hasának lüktetését és a vizes fürdőruha nyirkos érdességét.

Csendesen sírdogált, hogy ne zavarja emlékezete gyötrő működését, közben ujja hegyével szétmázolta maszatos arcán a szenéből lassan, de szüntelenül patakzó könnyeket. A kabinra fülledt, ritkás homály borult; hirtelen úgy érezte, mintha kinyílt volna az ajtó; szinte vágyott rá, hogy anyja bűnbánóan és nagy szeretettel vállára tegye a kezét, és állánál fogva maga felé fordítsa az arcát. Már-már suttogni kezdte, hogy „mama”, amikor hallotta, hogy valaki belépett a kabinba, és az ajtó becsukódott, de vállát és fejét nem simogatta meg senki.

Fölemelte fejét és körülnézett. A félig nyitott ajtó résében vele egyidősnek látszó fiú kémlelő testtartásba merevedett alakját pillantotta meg. Az idegen fiú feltűrt szélű kurta pantallót és ujjatlan trikót viselt. A háta közepén hatalmas lyuk éktelenkedett. A kabin deszkáinak repedésén betűző vékony és éles napsugár megvillant tarkójába nőtt, sűrű, bronzvörös haján. Mezítláb, kezét az ajtó nyílására szorítva figyelte a partot. Szemmel láthatóan tudomást sem vett Agostinóról.

Agostino keze fejével megtörölte szemét, és rászólt a fiúra: – Mondd csak... mit keresel itt? – de az csak megfordult, és intett neki, hogy hallgasson. Közben látni lehetett csúnya, szeplős arcát, amelyben feltűnően nyugtalanul forgott haragos-kék szeme. A fiú ismerős volt Agostinónak; valamelyik kabinos vagy tengerész fia lehetett; nyilván látta már a fürdőtelep közelében, amikor víziszánokat tolt a vízre, vagy más efféle munkát végzett.

– Rabló-pandúrt játszunk – mondta az idegen fiú egy kis idő múlva, és Agostino felé fordult. – Nem szabad, hogy meglássanak.

– Te mi vagy? – kérdezte Agostino, szaporán törölgetve könnyeit.

– Rabló; mi lennék? – mondta a fiú, de most már meg se fordult.

Agostino szemügyre vette: még nem tudta, hogy rokonszenves-e neki, de szokatlanul csengő, nyers tájnyelven beszélt, ami felkeltette kíváncsiságát. Ösztöne is azt súgta, hogy a kabinba lopózó kis csavargó alkalmat nyújt valamire – hogy mire, azt nem tudta volna megmondani –, és ezt az alkalmat nem szabad elszalasztania.

– Engem is bevesztek a játékba? – kérdezte felbátorodva. Az idegen fiú odafordult hozzá, és szemtelenül végigmérte.

– Hogy képzeled? – válaszolta gyorsan. – Csak a barátaink játszhatnak velünk.

– Akkor is – mondta Agostino szégyenlős makacssággal. – Vegyetek be a játékba.

Az idegen fiú vállat vont, aztán így szólt:

– Már késő van, mindjárt befejezzük.

– Hát akkor vegyetek be a következőbe...

– Nem kezdünk újat – válaszolta az idegen fiú. Közben gyanakodva és ekkora makacsság láttán szinte meghökkenve meredt Agostinóra. – Ezután meg kimegyünk a fenyvesbe.

– Én is veletek megyek, ha megengeditek.

A kis csavargó félig derűsen, félig gúnyosan felnevet.

– Jó pofa vagy... De nem kérünk belőled.

Agostino még sohasem került ilyen helyzetbe; de ösztöne sugallatára az előbb azt kérte az idegen fiútól, hogy vegyék be a játékba, most pedig arra szerette volna rávenni, hogy fogadják be maguk közé. – Ide figyelj – mondta határozatlanul –, ha beveszel a csapatba... kapsz tőlem valamit.

A kis csavargó sóvár szemmel most rögtön odafordult hozzá.

– Mit kapok?

– Amit akarsz.

– Te mondd meg, hogy mit kapok.

Agostino rámutatott egy jókora vitorlás hajóra, amely felvont vitorlákkal ott hevert a kabin padlóján levő többi kacat között.

– Ezt neked adom.

– Mire az nekem? – kérdezte az idegen fiú, és vállat vont.

– Eladhatod – válaszolta Agostino.

– Nem vennék meg – mondta a kis csavargó tapasztalt arckifejezéssel –, azt mondanák, hogy loptam.

Agostino kétségbeesetten nézett körül. A fogason anyja ruhái lógtak; a padlón cipők hevertek; a kisasztalon egy kendő és valami más rongy; a kabinban nem látott olyasmit, amit felajánlhatott volna.

– Ide figyelj – mondta az idegen fiú, látva Agostino zavarát –, nincs cigarettád?

Agostinonak eszébe jutott, hogy anyja éppen aznap reggel tett a fogason lógó táskába két csomag finom cigarettát. Örömmel sietett válaszolni:

– De van... adjak belőle?

– Még kérdezi! – mondta a fiú gúnyosan, lekicsinylő hangon. – Milyen hülye vagy... gyorsan add ide.

Agostino levette a táskát a fogasról, beletúrt, és mint aki nem tudja, mennyit kell adni belőle, megmutatta a cigarettát a kis csavargónak.

– Mind a kettőt ideadod – mondta az idegen fiú, és szemtelenül elvette a cigarettát. Megnézte a márkát, elismerése jeléül csettintett egyet a nyelvével, majd megkérdezte: – Mondd csak... ugye, ti gazdagok vagytok?

Agostino nem tudta, mit feleljen. A kis csavargó tovább beszélt:

– Engem Bertónak hívnak. Hát téged?

Agostino megmondta a nevét. De Berto már nem sokat törődött vele. Türelmetlen ujjaival feltépte az egyik cigarettásdobozt, leszakította róla a pecsétet, kivett belőle egy cigarettát, és a szájába dugta. Azután zsebéből kénes gyufát szedett elő, a kabin falán meggyújtotta, szippantott egyet a cigarettából, majd újból óvatosan kinézett az ajtó nyílásán.

– Na gyere, induljunk – mondta egy kis szünet után, és intett Agostinónak, hogy kövesse. Egymás után elhagyták a kabint.

A parton Berto mindjárt befordult a kabinok mögött vezető útra.

Együtt ballagtak a forró homokban, a rekettyebokrok és bogáncsok között. Berto megszólalt:

– Most elmegyünk a kunyhónkba. Már a fiúk is biztosan odaértek, biztosan valahol ott lenn keresnek...

– Hol a kunyhótok? – kérdezte Agostino.

– A Vespucci-strandon – válaszolta Berto. A cigarettát nagy büszkén két ujja közé fogta, mintha hencegni akarna vele, és szűnni nem akaró gyönyörűségében nagyokat szippantott belőle. – Te nem dohányzol? – kérdezte.

– Nem szeretek – válaszolta Agostino. Tulajdonképpen még sohasem jutott eszébe, hogy rágyújtson, de szégyellte bevallani. Berto elnevette magát: – Mondd inkább, hogy a mannád nem engedi... mondd meg úgy, ahogy van. – Megvetően, minden baráti érzés nélkül ejtette ki ezeket a szavakat. Odanyújtotta Agostinónak a cigarettát, és ráparancsolt: – Na gyerünk, szívjál te is...

Kiértek a tengerparti sétányra, és mezítláb ballagtak tovább a szúrós kőtörmeléken, a kiszáradt virágágyak között. Agostino szájához emelte a cigarettát, beleszippantott, de nem szívta le, mindjárt ki is fújta.

Berto csúfondárosan fölnevetett.

– Ezt nevezed te dohányzásnak? – kiáltotta. – Nem így kell csinálni... ide süss! – Elvette Agostinótól a cigarettát, és lomha, haragos-kék szemét forgatva, hatalmasat szippantott belőle, aztán kitátotta száját, és Agostino szeme elé tartotta. Agostino láthatta, hogy szája üres, még nyelvét is felkunkorította hátul a szájpadlására.

– Most figyelj – mondta, és becsukta száját, aztán valóságos füstfelhőt fújt Agostino arcába. Agostino elkezdett köhögni, és félénken elmosolyodott. – Próbáld meg te is – mondta Berto.

Villamos robogott el mellettük, ablakfüggönyei lobogtak a szélben. Agostino megint szippantott egyet, és fájdalmasan erőlködve, leszívta a füstöt. De a szippantás cigányútra szaladt, és keservesen köhögni kezdett. Berto elvette tőle a cigarettát jói hátba vágta, és felkiáltott:

– Bravó... látszik, hogy nagy dohányos vagy.

A kísérlet után csendben ballagtak tovább. Világos színűre festett kabinsoraikkal, félredőlt ernyőikkel, diadalívre emlékeztető otromba kapujukkal egymást követték a fürdőtelepek. A kabinok között látni lehetett a tengerparton nyüzsgő embereket, vidám zsibongás hallatszott, a tenger szikrázó vize is zsúfolva volt fürdőzőkkel.

– Melyik a Vespucci-strand? – kérdezte Agostino, szaporán szedve lábát újdonsült barátja mögött.

– Az utolsó...

Agostino elgondolkodott, nem volna-e jobb hazamenni. Anyja, ha nem eveztek ki, már biztosan keresi. De a pofon emléke eloszlatta ezt a végső aggályát. Úgy érezte, hogy ha elmegy Bertóval, valamilyen homályos, de indokolt bosszút áll anyján. Berto hirtelen megállt, és megkérdezte tőle: – Hát az orrodon ki tudod-e fújni a füstöt?

Agostino nemet intett; Berto pedig ajka közé szorította a csonkká égett cigarettát, szippantott egyet, és kifújta az orrán. – Most pedig a szememen fogom kifújni – mondta. – Tedd a kezedet a mellemre, és nézz a szemembe. – Agostino mit sem sejtve odalépett hozzá, kezét a mellére tette, és a szemébe nézett, lesve, hogy valóban ott fújja-e ki a füstöt. De Berto hirtelenül és alattomosan Agostino keze fejéhez nyomta a cigarettát jó erősen, azután elhajította a csutkát, örömében ugrott egyet, és elkezdett kiabálni: – Te hülye... te hülye... Látszik, hogy nem értesz semmihez...

Agostino alig látott fájdalmában. Önkéntelen mozdulattal Bertóra akarta vetni magát, és meg akarta ütni. De amikor a kis csavargó látta, hogy nekirohan, megállt, öklét mellére szorította, aztán kétszer úgy gyomron vágta Agostinót, hogy elakadt a lélegzete, és majdnem elájult. – Velem ne okoskodj – kiáltotta Berto komiszul –, mert ellátom a bajodat! – Agostino dühében újra nekirohant, de érezte, hogy gyengébb, és biztosan alulmarad. Berto most a fejét ragadta meg, nyakát hóna alá szorította, és majdnem megfojtotta. Agostino feladta a küzdelmet, és elfúló hangon könyörgött ellenfelének, hogy ne bántsa. Berto el is engedte, aztán hátraugrott, szilárdan megvetette a lábát, és újra támadó állásba helyezkedett. Agostino azonban úgy érezte, mintha eltört volna a nyakcsigolyája. Berto határtalan durvasága inkább megdöbbentette, mint megrémítette. Szinte hihetetlennek tűnt neki, hogy őt, Agostinót, akihez eddig mindenki kedves volt, szántszándékkal, ilyen kíméletlenül megkínozhatja valaki. Főként ezen a kíméletlenségen döbbent meg, ez keltett félelmet benne, mint valami új lehetőség, amely szörnyűségében már szinte vonzónak hatott.

– Én nem bántottalak – mondta zihálva –, cigarettát adtam neked... Te pedig... – Nem tudta befejezni a mondatot. Szeme könnybe lábadt.

– Juj, eltörött a mécses! – kiáltotta Berto gúnyosan. – Visszaadjam a cigarettát?... Fütyülök rá, fogd és kotródj vissza a mamádhoz.

– Jól van, na... – mondta Agostino, és csüggedten megrázta a fejét, – Csak úgy mondtam... Tartsd meg a cigarettát.

– Hát akkor gyerünk – szólt Berto –, már itt is vagyunk.

Agostino szájához emelte sajgó, sebes kezét, aztán föltekintett és körülnézett. A partnak ezen a részén már nagyon kevés kabint lehetett látni, talán ötöt vagy hatot, azok is egymástól nagy távolságra helyezkedtek el. Szegényes, gyalulatlan deszkából összetákolt kabinok voltak, közöttük előtűnt az elhagyott tengerpart és a néptelen tenger. Egy szárazra vontatott bárka mögött néhány proliasszony lézengett, férfialsónadrágra emlékeztető, divatjamúlt, fehér szegélyes fekete fürdőruhában, ki állva, ki a homokban elnyújtózva szárítkozott, és süttette a nappal feltűnően fehér végtagjait. Egy kékre festett, diadalív alakú címtáblán a következő felirat díszlett: „Amerigo Vespucci Fürdőtelep”. Feltűnt egy homokba süppedt, alacsony, zöldre mázolt barakk, nyilván a fürdőmester lakása. A Vespucci-fürdőtelepen túl már sem a tengerparton, sem az országút mentén nem lehetett kabinokat vagy házakat látni, a part a néptelen, széljárta homok, a tenger tündöklő kéksége és a fenyőerdő poros, zöld sávja között futott tovább a láthatár széléig.

A homokbuckák, amelyek ezen a helyen a szokottnál nagyobbak voltak, az országút felől teljesen eltakarták a barakk egyik oldalát. Amikor a két fiú feljött a homokbuckák tetejére, egy foltozott, fakó, rozsdavörös ponyvát pillantott meg, amelyet biztosan valamelyik halászbárka ócska vitorlájából szabtak ki. A ponyva két csücske két földbe vert rúdhoz, másik két csücske pedig a barakk falához volt hozzákötve.

– Na, itt a kunyhó – mondta Berto.

A ponyva alatt billegő asztal mellett egy férfi ült, aki éppen szivarra gyújtott. A férfi körül két-három fiú hevert a homokban. Berto nekiiramodott, és hangos „Kunyhó” kiáltással ő is lehevert a férfi lábához. Agostino kissé megilletődve közeledett a fiúkhoz. – Ez itt Pisa – mutatta be Berto. Agostino elcsodálkozott hirtelenében kapott csúfnevén: alig öt perccel ezelőtt mondta Bertónak, hogy Pisa a születési helye.

Agostino is leheveredett a földre. A homok itt nem volt olyan tiszta, mint a parton. Dinnyehéj, faforgács, agyagcserép, mindenféle hulladék hevert szerteszét; helyenként a homok megkérgesedett és megkeményedett a barakkból kiöntözött piszkos víztől. Agostino észrevette, hogy a négy fiú szegényesen van öltözve. Ezeknek is biztosan matróz vagy fürdőmester az apjuk, mint Bertónak. A Speranza-strandról jött – fújta tovább Berto Agostinóról szóló beszámolóját. – Azt mondja, ő is szeretne rablópandúrt játszani... De már vége a játéknak, igaz?... Ugye mondtam neked, hogy már vége a játéknak?

Ekkor kiáltás hangzott: – Nem ér... Nem ér... – Agostino felnézett, és látta, hogy a tenger felől egy csapat fiú rohant feléjük. Biztosan ezek voltak a pandúrok. A csoport élén egy tizenhat évesnél idősebbnek látszó, fürdőruhás, zömök, tagbaszakadt kamasz haladt; utána Agostino álmélkodására egy kis néger következett; a harmadik egy szőke fiú volt; Agostino ezt testtartása és szép alakja miatt eleinte úrifiúnak nézte, de amikor közelebb ért, vedlett, rongyos fürdőruhája és szép arcával, nagy kék szemével feleselő darabos vonásai elárulták, hogy ő is proligyerek. Hármukat négy másik, nagyjából egyidős tizenhárom-tizennégy éves fiú követte. A tagbaszakadt kamasz szemmel láthatóan sokkal idősebb volt a többinél, és első pillantásra érthetetlennek tűnt, mit keres ezek között a gyerekek között. De sületlen kenyérre emlékeztető arcszíne, kifejezéstelen, brutálisan ostoba, bárgyú vonásai magyarázatot adtak erre a különös barátkozásra. Alig volt nyaka, és sima, szőrtelen felsőteste derékban és csípőben ugyanolyan széles volt, mint vállban. – Biztos valamelyik kabinban bújtál ej! – kiabált rá dühösen Bertóra. – Ne is próbáld tagadni... Pedig abban maradtunk, hogy kabinban nem bújunk el...

– Nem igaz – felelte Berto ugyanolyan dühösen –, Pisa is megmondhatja – tette hozzá Agostinóhoz fordulva –, nem kabinban bújtam el... mind a ketten a Speranza barakkja mögött hasaltunk... Láttunk is benneteket... Igaz, Pisa?

– Csakugyan az én kabinomban bújtál el – mondta Agostino, aki nem tudott hazudni.

– Na látod? – kiáltotta a kamasz, és megrázta öklét Berto orra előtt. – Szétverem a pofádat... te hazug disznó...

– Árulkodó Júdás – kiáltotta Berto Agostino arcába. – Mondtam, hogy menj a fenébe... takarodj vissza anyádhoz... – Féktelen, állati düh vett erőt rajta, ami értetlen álmélkodással töltötte el Agostinót. Berto szemrehányását egy mozdulattal akarta kifejezni, de közben az egyik doboz cigaretta kiesett a zsebéből. Megpróbálta fölvenni, de a kamasz gyorsabb volt nála, fürgén lehajolt, fölkapta a dobozt, meglóbálta a levegőben, és diadalüvöltésben tört ki: – Cigaretta, cigaretta!

– Add vissza – kiáltotta dühösen Berto, és rá akarta vetni magát –, az enyém... Pisától kaptam... Add vissza, mert...

A kamasz hátrált egy lépést, és várta, hogy Berto kartávolságra kerüljön hozzá. Amikor közelébe ért, foga közé vette a cigarettásdobozt, és öklével többször erősen gyomron vágta a fiút. Azután gáncsot vetett neki. Berto elterült a földön. – Add vissza a cigarettámat! – ordította tovább, a homokban fetrengve. A kamasz arcán bárgyú vigyorral kiáltotta: – Még mindig maradt nála... Gyerünk, fiúk! – erre a többiek is rárontottak Bertóra. Egyetértésük megdöbbentette Agostinót. A férfi lába előtt, aki az asztalra könyökölve tovább szívta szivarját, egy pillanat alatt fiútestek egész halma nyüzsgött a hatalmas porfelhőben. Végül is a szőke bizonyult a legerősebbnek, hirtelen kibújt a rakás alól, felállt, és diadalmasan meglóbálta a levegőben a második doboz cigarettát. Most már egymás után álltak fel a többiek is, utolsónak Berto is feltápászkodott. Szeplős arca teljesen eltorzult féktelen dühében. – Disznók, tolvajok... – zokogta öklét rázva. Sírt mérgében. Agostino számára furcsa és szokatlan látvány volt kínzója, akit most ugyanúgy megkínoztak, akivel ugyanolyan kíméletlenül bántak el, mint néhány perccel azelőtt Agostinóval. – Disznók... dögök! – ordítozott tovább Berto. A kamasz odament hozzá, és pofon vágta. A kurta csattanás hallatára a többiek fölugrottak örömükben. – Mikor hagyod már abba? – Berto, mint az eszeveszett, odarohant a barakk sarkához, lehajolt, két kézzel fölkapott egy jókora követ, és ellenfele felé hajította; a kamasz gúnyosan füttyentett, és kitért a dobás elől. – Dögök! – ordította megint zokogva Berto, de azért óvatosan meghúzta magát a barakk sarkánál. Otrombán zokogott, mintha dühödt sírásában szerette volna kiönteni közönséges és visszataszító keserűségét. De társai már rá se hederítettek. Visszahevertek a homokba. A kamasz is, meg a szőke fiú is kinyitotta a cigarettásdobozt. Az asztalnál ülő férfi, aki szótlanul nézte végig a dulakodást, hirtelen fölállt, és rájuk parancsolt: – Adjátok ide a cigarettát!

Agostino szemügyre vette a férfit. Magas, kövér ember volt, közel járhatott az ötvenhez. Alamuszi arcában volt valami nyers jóindulat. Kopasz volt, furcsa homloka nyeregforma, apró szeme hunyorgott. Vörös sasorra volt, orrlyuka körül utálatos lila erecskék. Lógó bajusza alatt kissé ferde szájában szivar füstölgött. Fakó vászonblúzt és kék színű pamutvászon nadrágot viselt. Nadrágjának egyik szára bokáig ért, a másik majdnem térdig fel volt gyűrve. Pocakján fekete övet viselt. Agostino első iszonyatát tovább növelte, amikor meglátta, hogy Sarónak – így hívták a fürdőmestert – mindkét kezén nem öt, hanem hat ujja van, keze feje ettől olyan, mintha valami hatalmas, soklábú állat volna, ujjai pedig vaskos csápoknak tűnnek. Agostino hosszasan megbámulta a férfi kezét, de nem sikerült megállapítania, hogy Sarónak ez a hatodik ujja mutató-, középső- vagy gyűrűsujj-e. Mindegyik egyforma hosszúnak látszott, csak kisujja tűnt rövidebbnek, amely kissé oldalt nyúlt ki kézfejéből, akár valami görcsös fatörzs tövén kinövő ág. Saro kivette szájából a fél szivart, és nyugodt hangon megismételte: – Na, ide avval a cigarettával.

A szőke fiú fölállt, odament az asztalhoz, és letette a cigarettát. – Jól van, Sandro – mondta Saro.

– És ha én nem adom oda? – kérdezte kihívóan a kamasz.

– Add oda, Tortima... ne okoskodj – mondta egyszerre több hang. A kamasz körülnézett, végigmérte Sarót, aki jobb kezének hat ujjában tartotta a másik doboz cigarettát, és félig csukott szemmel meredt rá. – Nem bánom... de ez nem igazság – mondta Tortima, aztán fölállt; elindult az asztal felé, és letette a dobozt.

– Most kiadom a részeteket – mondta Saro szelíd, barátságos hangon. Szájában a szivarral, vigyorogva kinyitotta az egyik dobozt, hasznavehetetlennek látszó tömpe ujjaival kivett egy cigarettát, és odadobta a kis négernek: – Ne, Homs. – Aztán egy másik cigarettát vett ki, odahajította a következő fiúnak. A harmadik Sandro összetett kezébe, a negyedik Tortima ostoba képébe vágódott. Így folyt le a cigarettaosztás. – Neked is adjak? – kérdezte Saro Bertótól, aki könnyeit nyelve, óvatosan visszafeküdt társai közé. A fiú alázatosan igent intett, és máris a képébe repült egy cigaretta. Saro minden fiúnak kiadta a részét, már be akarta csukni a félig üres dobozt, de keze hirtelen megállt, és megkérdezte Agostinót: – Na, Pisa, neked is kell? – Agostino már majdnem azt mondta, hogy nem, de Berto oldalba vágta, és fülébe súgta: – Kérjél, te hülye... majd együtt elszívjuk. – Erre Agostino mégiscsak kért, és kapott is egyet. Ezután Saro becsukta a dobozt.

– És a többivel mi lesz? – kiáltottak fel a fiúk.

– Majd megkapjátok holnap meg holnapután – felelte Saro csendesen. – Pisa, fogd a cigarettát, és vidd a barakkba.

Pisszenés sem hallatszott. Agostino előbb zavartan fogta a két dobozt, a homokban heverő fiúk fölött odaugrált a barakkhoz és bement. Kitűnt, hogy a barakk csak egy szobából áll. Az alacsony mennyezetgerendák fehérre voltak meszelve, a falakat gyalulatlan deszkából tákolták össze. A két kis ablakon át, amelynek volt párkánya, kis négyszögletes üvege, szellőzőnyílása, sőt még függöny és néhány szál virág is díszítette, tompa, homályos fény szűrődött be a szobába. Az egyik sarkot rendesen beágyazott fekhely foglalta el, rajta hófehér párna és vörös takaró, a másikban kerek asztal és három szék állt. Egy fiókos, szekrény márvány fedőlapján két olyan palackot lehetett látni, amelyekbe kis vitorlások vagy gőzhajók vannak beépítve. A falakat szögekre akasztott vitorlák, párba rakott evezők és más tengerészszerszámok borították. Agostino eltűnődött, milyen irigylésre méltó lehet egy ilyen kényelmes, kis barakk tulajdonosa. Odalépett az asztalhoz, a két doboz cigarettát rátette egy szivarokkal teli nagy, csorba szélű porcelán tálra, azután visszament a napra.

A fiúk ott heverésztek Saro körül a homokban, és hason fekve, széles, tüntetőén kéjes mozdulatokkal füstöltek. Közben olyasmiről beszéltek, amit Agostino sehogy sem értett. – Mondom neked, hogy ő az – erősítgette éppen Sandro.

– Az anyja szép nő – mondta valaki a csodálat hangján. – A legszebb nő a strandon. Valamelyik nap Homsszal bemásztunk a kabinja alá... meg akartuk lesni, amikor vetkőzik... de nem láttunk semmit, mert a ruhája éppen fölöttünk esett le a padlóra... irtó jó lába van... és micsoda melle!

– A férjét még sohasem láttam – jegyezte meg egy harmadik hang.

– Sose féltsd... van, aki megvigasztalja... Tudod, ki? Az a fiatalember a Sorriso-villából... Az a barna... minden reggel víziszánon megy érte.

– Ha csak egy vigasztalója volna... Vigasztalódik az mindenkivel, csak jelentkezni kell nála – jegyezte meg valaki rosszmájúan.

– Lehet, de mégsem ő az... – erősködött a másik.

– Mondd csak, Pisa – kérdezte Sandro hirtelenül, fölényes hangon –, nem a te mamád az az úriasszony, aki a Speranza-strandra jár fürödni? Magas, barna, hosszú lábú nő... Kétrészes csíkos fürdőruhát hord... És a szája mellett baloldalt egy anyajegy van...

– De igen, miért? – kérdezte Agostino zavartan.

– Ő az... ő az – ujjongott Berto. Majd rosszmájú irigységgel hozzátette: – Te tartod a gyertyát, mi?... Hármasban víziszánon kieveztek a tengerre, az anyád, te meg a pali, és te tartod a gyertyát. – Berto szavaira mindenkiből kitört a röhögés, még Saro is elmosolyodott a bajusza alatt.

– Nem értem, miről beszéltek – mondta Agostino, elpirulva zavarában. Érezte, hogy tiltakoznia kellene; de ezek a durva szavak valami váratlan, szinte kegyetlen örömöt ébresztettek benne; mintha ezek a tudatlan fiúk szavaikkal bosszút álltak volna mindazért a megaláztatásért, amellyel anyja az utóbbi időben meggyötörte. De ugyanakkor valósággal megbénította az a megdöbbentő felfedezés, hogy ennyi mindent tudnak róla.

– Na nézd a kis ártatlanját – szólalt meg a rosszmájú hang.

– Ki tudja, mit csinálnak... Mindig messzire mennek... Egy kicsit messzire – mondta Tortima tettetett komolysággal. – Mondd, Pisa, mit csinálnak?... A pali megcsókolja anyádat, mi? – keze fejét a szájához emelte, és nagyot cuppantott rá.

– Igen – felelte Agostino szégyenében égő arccal –, ki szoktunk menni a tengerre fürödni.

– Ó, ó... fürödni – szólalt meg néhány gúnyos hang.

– Igen, anyám fürödni szokott, meg Renzo is...

– Szóval Renzónak hívják – mondta valaki biztonsággal, mintha emlékezetében megtalálta volna az elvesztett fonalat. – Renzo... az a magas barna férfi.

– Na és mit szokott csinálni Renzo meg a mamád? – kérdezte hirtelen nagy izgalommal Berto. – Ezt szokták csinálni – mondta, és kezével kifejező mozdulatot tett –, te pedig nézed őket, mi?

– Én... – hajtogatta Agostino, és közben rémülten nézett körül. A fiúk nevettek, röhögésüket a homokba fojtva. Csak egy ember figyelt rá feszülten, mozdulatlanul, szótlanul: Saro. Agostino kétségbeesett pillantást vetett a férfira, mintha segítséget kérne tőle.

Saro, úgy látszik, megértette a kisfiú segélykérő tekintetét. Kivette szájából a szivart, és megkérdezte: – Nem látjátok, hogy semmit sem tud?

A zsivajt hirtelen csend váltotta föl.

– Hogyhogy nem tud semmit? – álmélkodott Tortima, aki nem értette, mi van Saro kérdése mögött.

– Úgy, hogy nem tud semmit – ismételte meg Saro egyszerűen. Aztán odafordult Agostinóhoz, és szinte gyengéden megkérdezte: – Ide figyelj, Pisa... a férfiak meg a nők... mit szoktak csinálni egymással? Tudod?

A fiúk visszafojtott lélegzettel figyeltek. Agostino csak nézte Sarót, aki tovább szivarozott, és félig lehunyt szempillái alól fürkészte őt, nézte a fiúkat, akik pukkadoztak a nehezen visszatartott nevetéstől, aztán szeme elsötétedett, mintha köd lepte volna el. Gépiesen ismételgette: – A férfiak meg a nők?

– Igen, anyád is meg Renzo is – magyarázta gorombán Berto.

Agostino szerette volna azt mondani: ne beszéljetek az anyámról. De a kérdés tömegével ébresztette fel homályos érzéseit és emlékeit, és különben is túlságosan megdöbbentette, úgyhogy nem tudott szóhoz jutni. – Nem tudja – zárta le a vitát Saro, és szivarját szája jobb sarkából áttette a balba: – No... melyikőtök mondja meg neki? – Agostino kétségbeesetten nézett körül: úgy érezte magát, mintha az iskolában lett volna, de micsoda tanító és micsoda diákok! – Én... én! – kiáltoztak összevissza a fiúk. Saro bizonytalan tekintete egy pillanat alatt végigjárt a versengés lázában kitüzesedett arcokon; azután megszólalt: – Ti sem tudjátok igazán... csak hallottatok róla. Olyan beszéljen, aki csakugyan tudja...

Agostino észrevette, hogy a fiúk elnémulnak és körülnéznek. – Majd Tortima megmondja – ajánlotta valaki. A hiúság egyszeriben kiült a kamasz arcára, már éppen fel akart állni, amikor Berto féktelen dühvel rákiáltott: – Ő is csak kitalálta... egy szó sem igaz az egészből. – Hogy én nem mondok igazat? – ordított fel Tortima, és rárohant Bertóra. – Te hazudsz folyton, te strici... – Berto azonban most fürgébb volt, elszaladt a barakk sarka mögé, onnan dugta ki gyűlölettől eltorzult szeplős képét, vágta a grimaszokat, és öltögette nyelvét Tortimára, aki megfenyegette öklével, és odakiáltott neki: – Csak gyere vissza! – De Berto közbelépése mégiscsak aláásta tekintélyét. – Majd Sandro elmond mindent – kiáltották a fiúk egyhangúlag.

A szép és elegáns Sandro a homokban heverő fiúk alkotta kör közepére állt, és összefonta karját széles barna mellkasán, amelyen aranyos fénnyel csillogott szőke szőrzete. Agostino felfigyelt rá, hogy izmos, bronzszínűre sült lába mintha arányló porral volna beszórva. Ágyékánál is kilátszott néhány szőke szőrszál a szakadozott vörös fürdőnadrágból.

– Nagyon egyszerű – mondta tiszta és erős hangon. Szavait kifejező kézmozdulatokkal kísérve, amelyekben szinte semmi közönségeset sem lehetett találni, szép lassan magyarázott Agostinónak. A kisfiúnak úgy tűnt fel, hogy mindezt már tudta, de mintha valami mély álomban elfelejtette volna. Miközben Sandro magyarázott, a többiek kevésbé mértékletesen viselkedtek. Néhányan illetlen mozdulatokat tettek; mások ismeretlen, csúnya szavakat mondtak Agostino fülébe; két fiú felkiáltott: – Mutassuk meg, hogyan kell csinálni! – azután összeölelkezve egymásra feküdtek, és ott rángatóztak, vonaglottak a forró homokban. Sandro meg volt elégedve sikerével, félreállt és csendesen végigszívta cigarettáját. – Most már érted? – kérdezte Saro, amint a lárma kissé elült.

Agostino igent intett fejével. Valójában nem értette meg a magyarázatot, inkább csak magába szívta, mint amikor orvosság vagy méreg szívódik fel a szervezetbe, és hatása nem mutatkozik meg azonnal, de az ember tudja, hogy a fájdalom vagy a gyógyulás később biztosan jelentkezni fog. A magyarázat nem üres, fájó és kábult lelkébe hatolt be, hanem lényének valamelyik másik részébe, mellkasába, keserűséggel teli szívébe, amely mély megdöbbenéssel fogadta be. Olyan volt ez a magyarázat, mint valami vakítóan tündöklő tárgy, amelyből csak úgy árad a fény, szinte rá sem lehet nézni, körvonalait is csak nagy nehezen lehet kivenni. Agostinónak úgy tetszett, hogy mindezt mindig is tudta, de igazán csak most érezte a vérében.

– Renzo és Pisa anyja – mondta valaki Agostino háta mögött. – Én leszek Renzo, te leszel Pisa anyja... kezdhetjük a próbát. – Agostino hirtelen megfordult. Bertót pillantotta meg, amint durva mozdulatokkal illetlenül bohóckodva meghajolt egy másik fiú előtt, és megkérdezte: – Asszonyom, nincsen kedve csónakázni egyet... meg is fürödhetünk... Pisa majd elkísér minket... – Agostino hirtelen elvakult dühében nekiment Bertónak, és felkiáltott: – Megtiltom, hogy anyám nevét a szádra vedd. – De arra sem volt ideje, hogy rádöbbenjen, mi történik vele, máris ott feküdt hanyatt a homokban, Berto a vállán térdelt, és öklével csépelte az arcát. Sírni szeretett volna, de eszébe jutott, hogy könnyei újabb durva tréfálkozásra adhatnak okot. Kétségbeesett erőfeszítéssel sikerült magába fojtania keserűségét. Élettelenül nyúlt el a földön, egyik karjával próbálta védeni arcát. Berto nemsokára abbahagyta a verést, Agostino pedig elgyötörve visszaült Saro lábához. A fiúk a változatosság kedvéért másról kezdtek beszélni. Egyikük nekiszögezte Agostinónak a kérdést: – Ugye, ti gazdagok vagytok?

Agostino félelmében azt sem tudta, mit feleljen. Mégis megszólalt: – Azt hiszem, igen.

– Mennyi pénzetek van... egymillió... kétmillió... hárommillió?

– Nem tudom – felelte félszegen Agostino.

– Nagy házban laktok?

– Igen – válaszolta Agostino; mivel a beszélgetés udvariasabb hangon folyt tovább, visszanyerte biztonságát, nem tudott ellenállni a csábításnak, és dicsekedni kezdett jómódjukkal. – Húsz szobánk van.

– Húsz szoba – ismételte egy csodálkozó hang.

– Hiszi a piszi – szólalt meg valaki hitetlenkedve.

– Két szalonunk van – folytatta Agostino –, aztán ott van apám dolgozószobája...

– Ott tartja a szarvait – mondta egy hang.

– Illetve apám egykori dolgozószobája – tette hozzá sietve Agostino abban a reményben, hogy ezzel megnyeri a fiúk rokonszenvét –, apám már nem él.

Egy pillanatra mindenki elcsendesedett. – Szóval, anyád özvegy? – kérdezte Tortima.

– Aha... persze... – mondták többen is csúfondárosan.

– Az nem számít... hátha újra férjhez ment – védte Tortima a maga igazát.

– Nem... nem ment férjhez – szólt közbe Agostino.

– Kocsitok is van? – kérdezte egy másik hang.

– Igen.

– Sofőrrel?

– Igen.

– Mondd meg anyádnak, hogy elmennék hozzá sofőrnek.

– És mit csináltok a szalonokban? – kérdezte Tortima, akit a fiúk közül a legjobban érdekelt Agostino beszámolója. – Ott szoktatok bált rendezni?

– Igen, anyám a szalonban fogadja vendégeit – válaszolta Agostino.

– Mennyi szép nő lehet ott – sóhajtott fel Tortima, mintha magában beszélne. – Hányan szoktak ott lenni?

– Húszan vagy harmincan – felelte Agostino, teljesen visszanyerve biztonságát. A siker szinte a fejébe szállt.

– Húszan vagy harmincan... és mit csinálnak?

– Na mit gondolsz, mit csinálnak? – mondta Berto gúnyosan. – Táncolnak, szórakoznak... hiszen gazdagok, nem olyan szegények, mint mi... meg aztán szeretkeznek...

– Nem... azt nem szoktak – jelentette ki Agostino. Magabiztos válaszával azt is be akarta bizonyítani, hogy már tökéletesen tudja, mit jelent ez a mondat.

Tortima szemmel láthatóan valami homályos gondolattal küszködött, amit nem tudott megfogalmazni. Végül megszólalt: – És mit csinálnál, ha én egyszer csak beállítanék egy ilyen fogadásra... és azt mondanám... itt vagyok...

Beszéd közben felállt, úgy tett, mintha valóban bemutatkozna, mellét szemtelenül kidüllesztette, kezét csípőre tette. A fiúkból kitört a röhögés. – Megkérnélek, hogy menj el – mondta Agostino egyszerűen, felbátorodva a fiúk nevetésétől.

– És ha nem akarnék elmenni?

– Kidobatnálak a pincérekkel.

– Pincérek is szolgálnak nálatok? – kérdezte valaki.

– Nem... de a fogadónapokra anyáin fel szokott venni pincéreket.

– Aha... ahogy a te apádat szokták. – Az egyik fiú apja biztosan pincér volt.

– És ha a pincérek nem bírnának velem?... Ha beverném a pofájukat, aztán odaállnék a terem közepére, és elkezdeném kiabálni: „Stricik, kurvák!”, na, ehhez mit szólnál? – kérdezte Tortima fenyegető makacssággal. Odalépett Agostinóhoz, öklét meglóbálta az orra előtt, mintha meg akarná szagoltatni vele. De most mindenki rátámadt, nem azért, mintha Agostinónak fogták volna pártját, hanem mert mindnyájan újabb részleteket szerettek volna hallani erről a mesés gazdagságról.

– Nyughass már... kirúgnának, és jól is tennék – tiltakoztak a fiúk mindenfelől. Berto megvetően mondta: – Ki vagy te... az apád tengerész... te is az leszel... ha beállítanál Pisáékhoz, a szádat se mernéd kinyitni... mintha saját szememmel látnám – majd felállt, és eljátszotta, ahogy Tortima alázatosan bekopog Agostinóékhoz: „Bocsánatot kérek, itt lakik Pisa úr? Bocsánatot kérek... azért jöttem... nem baj, kérem szépen, ne tessék haragudni... elnézést kérek az alkalmatlankodásért, majd eljövök máskor...”, mintha csak látnám, még a lépcsőn is folyton hajlonganál...

A fiúk röhögtek. Tortima, aki ugyanolyan ostoba volt, mint amilyen brutális, nem mert szembeszállni ezzel a röhögéssel; de azért szeretett volna valahogyan elégtételt venni. Megkérdezte Agostinót:

– Játszottál már vaskezet?

– Vaskezet? – mondta utána Agostino.

– Nem tudja, mi az a vaskéz! – kiáltotta több gúnyos hang.

Sandro odament Agostinóhoz, megragadta a karját, és lenyomta a földre, úgy, hogy keze a levegőben volt, könyöke pedig a homokban. Közben Tortima is hasra feküdt, és ugyanúgy tartotta a karját. – Te erre nyomd – mondta Sandro –, Tortima majd arra nyomja.

Agostino megfogta Tortima kezét. A kamasz egyetlen mozdulattal lenyomta karját a földre, és diadalmas arckifejezéssel felállt.

– Most majd én – mondta Berto, és ugyanolyan könnyedén lenyomta Agostino karját, mint Tortima, aztán ő is felállt. – Én is... én is – kiabálták a fiúk. Egymás után összemérték erejüket Agostinóval, és mindnyájan legyőzték. Végül amikor a kis négerre került a sor, valaki megszólalt: – No, ha Homs is legyőz, elmondhatod, hogy pacalból vannak az izmaid. – Elhatározta, hogy legalább a néger fiúval szemben megállja a sarat.

Úgy tűnt neki, hogy az ő karja erősebb a kis néger vékony, pörköltkávé-szinű karjánál. – Gyerünk, Pisa – mondta Homs bárgyú pimaszsággal, és hasra feküdt Agostino előtt. Hangja erőtlenül csengett, mintha női hang volna, arca csak tenyérnyire volt Agostino arcától. A kisfiú láthatta, hogy nem pisze, mint általában a négerek, hanem kicsi, visszahajló, zsíros fekete húsdarabra emlékeztető sasorra van, orrlyuka fölött pedig világos, csaknem sárga szemölcs virít. Szája is kicsi volt és lila, nem vastag négerajak. Kerek, fehér szemgolyóját szinte elnyomta nagy, boltozatos homloka, amely fölött koromfekete sörény tornyosult. – Na gyere, Pisa... ne félj, nem bántlak – mondta, és vékony ujjú, rózsaszín körmű kezét beletette Agostino kezébe. A kisfiú rájött, hogy ha vállát kissé felhúzza, testének egész súlyát feltűnés nélkül kezébe tudja összpontosítani; és ez az egyszerű felfedezés kezdetben lehetővé tette számára, hogy kibírja Homs szorítását, és ellenálljon neki. Hosszú ideig viaskodtak, egyikük sem tudott felülkerekedni. A fiúk feszült figyelemmel vették körül őket. Agostino arca megfeszült, de nyugodt maradt, a kis néger viszont csúf grimaszt vágott, a fogát csikorgatta, szemét összehúzta. – Pisa fog győzni – mondta hirtelen valaki csodálkozva. De abban a pillanatban szörnyű fájdalom nyilallott Agostino vállába és egész karjába, úgyhogy kimerültén elengedte Homs kezét, és kijelentette: – Ő az erősebb. – Legközelebb majd te győzöl – mondta ellenszenves, mézesmázos udvariassággal a kis néger és felállt.

– Hát Homs is legyőzött... egy hajítófát se érsz – szólt Tortima megvetően. De a fiúk már ráuntak Agostinóra.

– Sohase fürdünk? – kérdezte valaki. – Dehogyisnem... gyerünk fürödni! – kiabálták mindnyájan. És ugrálva, bukfencezve berohantak a forró parti homokon a vízbe. Agostino messziről követte őket, nézte, ahogy szörnyű fröcsköléssel, hangos örömujjongás közepette egymás után fejest ugrottak, és mint a halak, merültek el a mély vízben. Tortima, amikor visszaért a partra, akár valami víziszörnyeteg, először farával, azután fejével emelkedett ki a vízből. – Ugorj be, Pisa... mit csinálsz ott a parton? – szólt oda Agostinónak.

– Ruhástul? – kérdezte Agostino.

– Na, majd én levetkőztetlek – mondta Tortima gonoszul. Agostino megpróbált menekülni, de elkésett. A kamasz elkapta, és bárhogy ellenkezett, magával vonszolta, majd berántotta a tengerbe, fejét a víz alá nyomta, majdnem megfojtotta. Azután odakiáltott neki: – A viszontlátásra, Pisa – és továbbúszott. Nem messze tőlük Sandro tűnt fel, elegáns mozdulatokkal, állva irányított egy víziszánt. A fiúk nagy lármával vették körül, és mindenáron fel akartak kapaszkodni a kis csónakokra. Agostino csuromvizesen, zihálva tért vissza a partra, egy kis ideig még nézte a víziszánt, amint a vakító napfényben a fiúkkal megrakva távolodott a tengeren. Azután szapora léptekkel megindult a tengerpart villogó homokján a Speranza-fürdőtelep felé.