4.

Pegazus gyeplője

Julian Pennstrak, Jerhattan városigazgatója, Daffyd Op Owen, az Észak-Amerikai Parapszichológiai Központ igazgatója és Frank Gillings, a Törvény és Rend felügyelője az utóbbi irodájában jöttek össze: igazán az alkalomhoz illő színhely volt ez, mert a toronyban lévő iroda mind a négy fala átlátszó és kemény plexiüvegből készült, így a jelenlévők láthatták annak a városnak a teljes panorámáját, amelyet igazgattak, megjósoltak vagy oltalmaztak.

– A Szarka epizód nem járt minden eredmény nélkül – emlékeztette Op Owen a másik kettőt. – A… rokona … nem tudom, mennyire közeli unokatestvére Bill Jones … kiváló jövőlátónak bizonyult.

Gillings fölmordult, és szkeptikusan dörzsölte húsos orrát.

– A fél várost iszonyatos fejfájás bénította meg, ketten meghaltak, hazudoztunk a népnek egy csomót, és azt mondja, nem járt eredmény nélkül.

– Te ugye negatív véleményre vagy hajlamos, Frank? – kérdezte a városigazgató kissé mulatva. A szeme sarkábó1 Op Owent figyelte. Tudta, hogy a Központ igazgatóját mélyen megrendítette Gil Gracie és Solange Boshe, alias Szarka halála. Gillings és Op Owen különös küzdelme azóta az incidens óta tartott: az egyik némi ellenszenvvel csodálta a másikat, a másikat lelkiismeret-furdalás gyötörte. Nos, Pennstrakben is volt némi empátia, és az arra indította, hogy ne nagyon erőltesse az incidens részleteinek tisztázását. Elegendő volt annyi, hogy a Szarka hirtelen fölbukkanásának és eltűnésének körülményeit sikeresen eltitkolták a nagyközönség elől, és ha Daffyd úgy érezte, hogy az ügyből valami haszon is származott, a városigazgazgatónak ez elegendő volt. – Mindazonáltal – folytatta Julian Penstrak – a hivatásbeli védelem törvénye rövidesen a törvényhozók elé kerül. Mi a gondod, Frank?

– A következő: ha léteznek olyan torz Tehetségek, amilyen Solange Boshe, hogyan szűrjük ki őket, mielőtt bajt okoznának. Jó – nyújtotta ki a kezét Daffyd Op Owen felé, aki mondani akart valamit –, tudom, hogy folyik egy tudatküszöb alatti program, Dave, de vajon milyen sikerrel képes kiszúrni a gyogyósokat?

Op Owent meghökkentette Gillings szóhasználata.

– Sajnos erre csak az idő adhat választ. Itt van például Bill Jones, a Szarka unokatestvére, akiből elsőrangú jövőlátó lesz. Sally Iselinnél a Tesztelő Klinikán naponta mintegy ötvenen jelentkeznek. – Fölsóhajtott. – A legtöbben csak szeretnének Tehetségesek lenni, de akad néha valódi is. Nem kényszeríthetjük az embereket arra, hogy vessék alá magukat a tesztnek.

– Pedig amire szükségünk van – mondta síri hangon a felügyelő –, az a fokozott tesztelés.

– Kilencmillió emberé? – kérdezte jóindulatú szörnyülködéssel Pennstrak.

– Az elbitangoltak többe kerülnek – morogta Gillings.

Ezzel Pennstrak egyetértett.

– Még jobb lenne a korai tesztelés – mondta Daffyd Op Owen. – A szülőotthonban lévő telepatáink a legerősebbeket gyakran már szüléskor kiszűrik. De nincsenek megfelelő felszereléseink, még annál is kevesebb az emberünk. Ahhoz is különleges Tehetségnek kell lenni, hogy valaki fölfedezzen egy embrió Tehetséget. Sally Iselin ebből a szempontból rendkívül érzékeny, és hálát adok a Gondviselésnek, hogy ott van a klinikán. A megérzései mindig jók. De a mi Központunkban ő az egyetlen ilyen, és így is többet dolgozik a kelleténél. – Daffyd elmosolyodott azon, amit már-már elmondott. De megjelent előtte Lester Welch szigorú képe: Az ég szerelmére, Dave, ne mondj el mindenkinek mindent, amit csak tudsz. Nem mindig akarják hallani. Például Daffyd nemigen hitte, hogy Gillings szívesen hallaná, hogy Sally Iselin első számú segítőtársa pillanatnyilag a kétéves Dorotea Horváth, két emberének rendkívül Tehetséges kislánya. Dorotea minden délelőtt és délután bemegy a klinikára, és ott „játszik” a jelentkezőkkel teli teremben. A kicsi ösztönösen vonzódik mindenkihez, akiben a legkisebb nyoma is van a Tehetségnek, így aztán Sally alaposabban megvizsgálhatja ezeket. A többieket a rutinvizsgálatok után elküldik, és nem is tudnak erről az előzetes válogatásról. Doroteának pedig szerencsére fogalma sincs róla, hogy mire képes – csak csinálja.

– A Tehetség néha lappang – mondta Gillingsnek Daffyd –, ahogyan Solange Boshe esetében, és csak valamilyen nyomás hatására érik be hirtelen. Ám a különböző elmék különféleképpen reagálnak a hatásokra, és az erős Tehetség, amilyen a Solange-é volt, egészen másfajta hatásokra reagálhat. A Tehetséget tudatosan vagy öntudatlanul el is lehet fojtani, mivel mindenféle Tehetség fölhívja az emberre a kevésbé szerencsések barátságtalan figyelmét. Mi megpróbáljuk csökkenteni ezt az irigységet információs adásainkkal, amelyek arról is szólnak, hogy miben tud a Tehetség …

Gillings hevesen leintette. Annál inkább, gondolta Daffyd Op Owen, mert Gillings maga is lappangó Tehetség volt, aki nem akarta, hogy kiképezzék vagy hogy emlékeztessék erre a rendellenességre.

– Elnézést a leckéztetésért – mondta bocsánatkérő mosollyal Op Owen –, de tudnia kell, hogy a lehetőségeink korlátozottak, bármennyi Tehetség áll is a rendelkezésünkre. Nem láthatjuk előre egy-egy Tehetség torzzá érését sem. Mi az embereinek a rendelkezésére bocsátottuk minden tudásunkat arról, hogy hogyan ismerhetnek föl egy-egy lappangó vagy öntudatlan Tehetséget. Mit tehetnénk még?

– Kérje meg a szenátor barátját, hogy írjon ahhoz a törvényhez egy módosító záradékot – morogta Gillings –, miszerint törvénytelen az, ha valaki Tehetséges, és ezt eltitkolja.

Daffyd csodálkozva nézett a bűntudatos képet vágó Gillingsre. Gillings esze gyorsan vágott: tudta, mit jelent Op Owen vigyora, és dühösen nézett rá.

– Majd javaslom JDel Andresnek, ha legközelebb találkozunk – mondta udvariasan Op Owen. – Jó ötlet.

– Hogyan javasolhatnál ilyen rendelkezést az imént fölvázolt helyzetben, Daffyd? – kérdezte érthető értetlenséggel Pennstrak. – Nincs elegendő eszköz, sem elegendő Tehetség. Meg aztán a lappangók nem is tudnának a Tehetségükről, így aztán nem is jelentkeznének, viszont olyan Tehetségek is állíthatnák, hogy nem tudtak lappangó képességeikről, akik tudtak róla.

– Nekem akkor is segíteni kell – mondta még mindig zsémbesen Gillings. De már kevésbé dühösen nézett Op Owenra. A telepata szemlátomást nem tett említést a városigazgatónak Gillings lappangó képességeiről. A fickó tudja, mikor fogja be a száját. – A gyanúsítottakat lecsukhatnám, és nem rendeznének olyan ámokfutást, mint az a cigánylány.

Op Owen mosolya lehervadt.

– Nem nyomhatja el vagy zárhatja börtönbe a Tehetséget, Frank. Ez pontosan azt a nyomást gyakorolná rájuk, amelyet mindenképpen el akarunk kerülni. Annyi mindent nem tudunk még a paranormálisról, annyi mindent!

– Például? – kérdezte a felügyelő, és megacélozta magát, várta a kellemetlen híreket.

Op Owen széttárta a kezét.

– Nem tudom megmondani, nem vagyok jövőlátó. – Amihez még hozzátett egy áhítatos, néma „áment”.

Gillings ismét fölmordult.

– Ha már itt tartunk. Az emberei kiderítettek már valamit a Tehetség népcsoportok szerinti megoszlásáról? Ugye maguk nem hisznek ebben?

– Bizonyítani is tudjuk, hogy hülyeség.

– Egy fejfájással mindenesetre kevesebb – mondta a felügyelő. – De a jövőlátóinak nem volt semmi Eseményük ezen a ködös figyelmeztetésen kívül – érintette meg az Esemény-jegyzőkönyveket, amelyet az előző napon küldtek az irodájába.

Daffyd megrázta a fejét.

– A jövőlátás a leggyakrabban hibázó Tehetség, de általában minél nagyobb az érintett személyek száma, annál nagyobb az Esemény valószínűsége. Vagy fordítva: minél nagyobb a változás, amely egy kiemelkedő vagy a jövőlátóhoz közel álló, érzelmileg kapcsolódó személyt érint, annál nagyobb az Esemény valószínűsége. A régi kávézaccból jósolók vagy kártyavetők megpróbálták megjósolni a jövőt, bárkinek a jövőjét; és míg föltételezem, hogy meglehetősen ügyes általánosságokat tudtak mondani az átlagembereknek, a legjobbak is csak akkor voltak pontosak, amikor olyan emberek jövőjét jósolták meg, akik nagy hatással voltak az emberiség egy-egy jelentős csoportjára. Némelyik jövőlátó csak akkor tud dolgozni, ha közvetlenül kapcsolatba kerül az adott személyiséggel, ezért is adunk a fontos emberekről anyagot ezeknek. Ám a jóslatot nem lehet erőszakkal előidézni. A Szarka esetében például: a lányt a vakszerencse hozta elő, elszigetelt eset volt, nem tartozott semmiféle csoporthoz, nem volt semmiféle olyan kapcsolata, hogy bármelyik jövőlátónk „olvashatott” volna felőle. Mindaddig, amíg az útja nem keresztezte Gil Gracie útját. És akkor kaptunk egy jóslatot Gilről, de csak azért, mert a jövőlátó Gilre volt hangolva. Ahogy sokszor mondtam már, számtalan olyan paranormális megnyilvánulás van, amelyekről semmit sem tudunk. Valahányszor azt hiszem, hogy végre értem a dolog egy bizonyos részét vagy oldalát, olyan kivételek jönnek elő, amelyek rácáfolnak a hitemre. Henry Darrow mondta, hogy bármifajta Tehetséggel bírni olyan, mint szárnyas lovon ülni: a kilátás fölséges, de az ember nem szállhat le, amikor éppen eszébe jut.

Gillings türelmesen végighallgatta Op Owen előadását, de most zörögni kezdett az asztalán lévő szalagokkal. Pennstrak friss szemmel nézett az igazgatóra.

– Mindig azt hittem, hogy Pegazus a költészet szimbóluma … a verbális fantázia szárnyalásáé. Meg kell, hogy mondjam, Dave, hogy ez a megfogalmazás tetszik nekem. A szárnyas ló éppen megfelel az embereidnek. Nem mintha bennem lenne annyi bátorság, hogy fölpattanjak a hátára.

– Ha lennétek szívesek leereszkedni a halandók köznapi gondjaihoz is – mondta jeges hangos Gillings –, hogy a fenébe találunk állást ennek a sok buzgó mócsingnak?

Egy reggelen, úgy két hónappal később, Daffyd Op Owent üzenet várta az irodájában, hogy amint ideje engedi, hívja Sally Iselint. A fogalmazásra érzékeny ember számára ez azonnalt jelentett, kivált annak tudatában, hogy Sally Iselin végzi a Tehetség-kutatást. Daffyd nyomban hívta Sallyt, félretéve a többi fehér vagy vörös zászlócskával megjelölt szalagot és üzenetet. Ha az információs adások egy-egy hónapja alatt csupán egy-egy lappangó Tehetséget találnak, már megérte.

– Daffyd vagyok, Sally. Kerestél?

– Ó, Daffyd! – Sally hangja meglepetést és némi zavart fejezett ki. – Nem is tudom, hogy zavarjalak-e.

– Az ükanyám mindig azt mondta: „Ami kétséges, az mocskos” .

– De most nem ingekről beszélek, Daffyd – Sallyben nyoma sem volt szokásos könnyedségének. – Emberekről van szó.

– Milyen emberekről? – Még mindig harapófogóval kellett kihúzni a lányból a szót. Ez igazán nem vallott Sallyre.

– Daffyd, tudod, hogy nem szeretek elhamarkodottan ítélni. De … nem vinnél el valahová ma este? Van egy hely, és szeretném, ha éreznéd. Én nem vagyok képes rájönni, mi az, de tudom, hogy történt valami.

– Egyre érdekesebb. Kivetetetted rám a hálódat?

– A fenébe! Eszemben sincs. Odamentem, és azt tettem, amit nem kellett volna.

Daffyd nevetett.

– Sally, csupán annyit tettél, hogy fölkeltetted erőteljes és csillapíthatatlan kíváncsiságomat.

– Jól van, elefántbébi. Gyere értem kilencre; szükség lesz a helikopterre és pénzre. – Elmélyítette a·hangját, amely így költekezés és kicsapongás kilátásával fenyegetett, de nevetés is bujkált benne, s ez arra utalt, hogy Sally megint a régi… – Amennyit csak Lester engedélyez. Kilenckor!

Akkor tette le a kagylót, amikor belépett Lester Welch.

– Mit forgat a fejében Iselin?

– Telefonon nem tuaok olvasni a fejében – értette félre Lestert szándékosan Daffyd.

Les káromkodott, és dühösen nézett a főnökére.

– Rendben van, szóval te sem beszélsz. Lehet, hogy én nem vagyok Tehetséges, de látom, hogy valami izgatja Sallyt. Annyira igyekszik nyugodtnak látszani.

Daffyd vállat vont, és a beérkezett szalagokért nyúlt.

– Mihelyt én megtudom, megtudod te is. Van más bajod is ezen a szép reggelen? Sally azt is mondta, hogy sok pénzt vigyek magammal.

Lester egy darabig meghökkenten nézte, aztán fölhorkant. A pénzügyi kódot jelző kék szalagra mutatott, amely a sürgős jelzéssel ellátottak között volt. – Valami vidéki bugris meg akarja adóztatni a Központ lakásait ugyanúgy, ahogyan a többi bérház adózik. Azt állítja, hogy az ilyen „nagy keresetű lakók” megadóztatása 9 százalékkal csökkentené az állam deficitjét.

Daffyd elismerően füttyentett.

– Valószínűleg igaza van, attól eltekintve, hogy ez egy nyilvántartott, zárt kommuna, és hogy azok a nagy keresetű lakók minden jövedelmüket az utolsó vasig a Központnak adják.

– Dave, a fickó meglehetősen ügyesen érvel.

Op Owen fölsóhajtott. Mindig volt valami vagy valaki vagy valamilyen bizottság, amelyik belekötött a Központba, és megpróbálta fölrobbantani, elpusztítani vagy legalábbis megfosztani a hitelétől a gondos reklám ellenére.

– Ugyanezt csinálták New Yersey-ben, emlékszel, amikor a Princeton Egyetem fölhúzta azokat a professzori lakásokat, hogy kivédjék a magas telekárat és adót – emlékeztette keserűen Lester.

– Meghallgatom, meghallgatom. Most menj, Les. – Daffyd betette Les szalagját a készülékbe.

Lester morgott valamit, és távozott. És Daffyd Op Owen hallgatta a szalagot. Nem tetszett neki, amit hallott, de a szenátor kétségtelenül kitett magáért. A központ lakásaira kivetett adó valóban szép summát jelentett volna az állam állandóan hiánybetegséggel küzdő kincstárának. Csakhogy a Központ másfél mérföldnyivel belül volt Jerhattan határán, éppen ezért adói a várost illették volna.

– Hívja nekem Julian Pennstraket – kérte a titkárnőjét Daffyd.

Ebben talán segíthet a városigazgató. Nyilván érdekelni fogja, amit ez a vidéki fickó, Aaron Greenfield javasol. Ha ugyan nem hallotta már. Nemigen akadt olyasmi, ami elkerülte volna Pennstrak barátságos sasszemét. Pennstrak nem volt benn, de a titkárnője ügyesen kapcsolta Pat Tawfikot. Pennstrak beszédírója volt színleg, valójában azonban a városigazgató Tehetség-őre.

– Igen, Dave, Julian figyelemmel kíséri Greenfield javaslatát – mondta Pat. – Julian már akkor behívta ide egy hosszú, kellemes beszélgetésre, amikor először tudomást szerzett a dologról. Greenfield ugyanolyan, mint Zeusman: gyanakvó és fél tőlünk, szuperemberektől.

– Julian elmondta neki, hogy a lakóépületek a kommuna tulajdonában vannak?

– Igen, és megmutatta az adatokat a Központ évi eredményeiről meg a könyvszakértői jelentéseket. A jég nem tört meg! Greenfieldet mindez csak még jobban meggyőzte arról-húzta el a száját Pat –, hogy a Központ igen gazdag jövedelemforrás lehetne.

– Ezenkívül a Központ Jerhattan területén van.

– Julian rámutatott erre is, de Greenfield az egy mindenkiért, mindenki egyért elvét vallja … hogy minden pénz legyen egy kosárban – az övében. Ő az állami költségvetés elnöke, tudod?

Daffyd bólintott.

– Nem akarlak nyugtalanítani, Daffyd – mentegetőzött Pat.

Daffyd már élesen vissza akart vágni, de inkább sóhajtott.

– Pat, a gyomot könnyeb kihúzni, amíg kicsi.

– Gyomot? Ez jó. Greenfield valóban gyom. – Pat szokatlanul keserűen beszélt. – Megmondom Juliannak, hogy ezt mondtad rá, és hogy aggódsz.

– Nem aggódom, Pat. Még nem.

– Én aggódnék a helyedben – mondta nagyon leverten Pat.

– Van valami jóslat?

– Semmi határozott. De őszintén szólva, Dave, a város hangulata sokkal jobban nyugtalanít, mint bármi, amit a jó Aaron Greenfield tervez. Így van ezzel Julian is. Ma az utcákat járja. – Megnyugtató mozdulatot tett. – Ó, a Törvény és Rend egyik telepatája ment vele. Mostanában én nem vagyok igazán mozgékony. – Lenézett gömbölyödő hasára. – Láttad a jelentésemet?

– Küldtél? – kezdett matatni a szalagok között Daffyd.

– Az íróasztaladon kell lennie. Ajánlom, hogy ott legyen.

Daffyd megtalálta a bíborszínű dobozban lévő szalagot, és odamutatta.

– Itt van. De Lester Welch lerohant.

– És nem említette a mi szalagunkat? – Pat elkeseredetten sóhajtott. – Nézd, Dave, hallgasd meg, mert – higgy nekem – ez sokkal fontosabb Greenfieldnél, még akkor is, ha Lesternek más a véleménye.

– Ez jóslat, Pat?

– Csak fogd az állapotomra – mondta hirtelen dühösen Pat –, ahogyan Julian, vagy hogy vitaminhiány, ahogyan az orvosom, és elmegyek. – A haragja gyorsan elpárolgott. – Istenem, bárcsak elmehetnék!

– Pat, szeretnél néhány heti pihenést?

Daffyd nyomon követte Paat arcán a változó érzelmeket: a makacs neheztelés reménykedéssé változott, az meg szinte nyomban lemondássá.

– Ne, Dave.

– Én nem bánom, jól tudod. És odaküld hetek más …

– És angyon dolgoztatsz más szegény Tehetséget? – Pat fölemelte az állát. – Nem lesz velem semmi baj, Dave. Becsszóra! Csak… szóval, a fenébe is, hallgasd meg a jelentést. És ne feledd, hogy ebben az évben itt a nemzetiségi probléma.

„Ebben az évben?” Újabb fenyegető mondat. Daffyd Op Owen betette a készülékbe a kazettát, és Greenfield javaslata jelentéktelenné törpült, mihelyt fölismerte a fö1zaklatott várost fenyegető közvetlen veszélyt. Eltöprengett, vajon ki akarhatta még megóvni az aggodalomtól szeretett igazgatóját, amikor eltitkolta előle a komor tényeket, amelyeket most hallott. Mert ha az összefüggésekkel foglalkozó csoport elmulasztotta összevetni a jóslatokat, visszaminősíti őket.

Rövid, viharos nemzetiségi összetűzések voltak a szerződéses munkákért a tél során, amelyeket jobbára rendeztek, ám a városban élő népcsoportok közötti fegyverszünet nyugtalan volt: minden csoport szilárdan hitte, hogy a másik kapta az egyáltalán létező lehetőségeket. (A téli munkák zöme amolyan kreált munka volt, amelyet más, égető szükségletekre tartalékolt alapokból fizettek, hogy ne sértsék a büszkék önérzetét.) A nyugtalanságok a legtöbbször egy fiatal, pánszláv vezetőhöz, Vszevolod Rozninhoz vezettek. A jelentés megjegyezte, hogy Roznintól inkább félnek a választói, mint hogy szeretnék, és bár többször megkísérelték lecsillapítani vagy megbékíteni az agitátort, az ügyesen elkerült minden csapdát. A jelentés azzal zárult, hogy Roznin lehet lappangó Tehetség is. Bár az egyetlen szellemi kapcsolat vele annyira kellemetlen volt az ezzel próbálkozó Tehetségnek, hogy az meg is szakította a kapcsolatot, még mielőtt azt sugallta volna Rozninnak, hogy jelentkezzen vizsgálatra a Központban.

– A fickó közéleti gondolkodása maga a mocsok – ez volt a végső kommentár.

Daffyd Op Owen összefűzte az ujjait, megfordult a székévei, és kinézett a Központ rendezett területére. Indokolatlan levertséget érzett, pedig joggal büszke lehetett volna rá, hogy az elmúlt évtizedekben mi mindenre volt képes általában a Tehetség és konkrétan a Kelet-Amerikai Központ. Op Owen pontosan tudta, és ez nem jóslat volt, hogy még mennyi mindent lehet tenni a legkülönbözőbb szinteken: a közéletben, a magánéletben, a társadalmi életben, a gyógyításban, a hadászatban, a távlatok meghódításában és ami a legfontosabb, az emberek belső életében. Mindegy, hogy kinek mi volt az uralkodó Tehetsége – jövőlátás, telepátia, teleportálás, kinetikus képesség, empátia –, a Tehetségek még mindig nagyon is emberi lények voltak, és ez rendkívüli képességeiken túl gyakran nagyon megnehezítette az alkalmazható terápiát.

Végre megvolt az összes nyilvántartott Tehetség szakmai védettsége. Ez újabb óriási előrelépés volt. Már évek óta elfogadták őket az üzleti életben, ahol a Tehetségek állandó profitot biztosítottak a vezetőknek. Amióta az első testi Tehetségek képesek voltak megtalálni gyilkosokat tömegben (jóval azelőtt, hogy a jövőlátókat elfogadták és az irányításba bevonták volna), az értelmes emberek őket is elfogadták. Ám a többség még mindig gyanakodott, és még mindig meg kellett győzni őket, hogy a Tehetségek nem veszélyesen mások.

Op Owen gyakran töprengett ezen, és ez nem oldotta meg a többi, égető problémát. A várost most azok a nemzetiségi viszályok dúlták föl, amelyekre egykor azt mondták, hogy a huszadik század végi nem kielégítő életforma kényszerű következményei; közeledett a nyár, és hiába fejlődött sokat az időjárás befolyásolása, a hosszú forróság, amely fölemészti a városi légkondicionálás energiaforrásait, éppen megfelelő hangulatot fog teremteni a lázongásokhoz.

Eddig egyetlen nagy katasztrófát sem jósoltak, és az olyan nagy egység esetében, mint Jerhattan, a baj megjósolásának valószínűsége statisztikailag sokkal nagyobb volt, mint egy kisebb csoport vagy egyetlen állampolgár esetében. Sovány vigasz. És hála Istennek, a Tehetség nemzetiségek fölötti. Attól nem kell tartania, hogy ilyesfajta széthúzás fenyegetné a Központot.

Körlevelet írt, hogy minden Tehetség koncentráljon a város légkörére. A nagy elmék most mind egyre fognak gondolni. És talán meglelik a választ is.

Amikor este kilenckor fölvette Sally Iselint a klinika kapujában, a lány gyorsan végignézett rajta. Aztán aggodalmas kiskutya arckifejezése ragyogó mosollyá változott.

– Tudtam, tudtam! – és szinte győzelmi táncot járt Op Owen körül.

– Mit? – kérdezte a férfi.

– Éppen úgy öltöztél föl, ahogyan kell. Honnan tudtad? Jól tudom, hogy én nem adtam hozzá semmiféle kapaszkodót. Biztos vagy benne, hogy nem vagy jövő látó is, Daffyd?

– Nem szeretnék az lenni.

A lány jókedve nyomban elmúlt. Kinyújtotta a kezét, de nem fejezte be a baráti gesztust, nem érintette meg a férfit. Op Owen könnyedén megérintette a lány ujjait, hogy megnyugtassa.

– Semmi vész. Csak fárasztó napom volt. Gondoltam, fölveszek valami szívderítőt.

Sally kikerekedett szemmel, csücsörített szájjal, félrehajtott fejjel nézte a férfit.

– Valóban vidámnak látszol – mondta szemtelenül, miközben Op Owen tengerészkék, feketével szegett kezeslábasát nézte.

– Te mondod? – vigyorgott Op Owen, amint végigpillantott Sally citromsárga-fekete miniszoknyáján és a hozzá illő magas szárú csizmán. Sally kis kutyás bája mindig üdítően hatott rá, és most eltűnődött, vajon miért nem él gyakrabban ezzel a lehetőséggel.

Amikor a lány karja alá nyúlt, hogy besegítse a kétszemélyes helikopter utasülésébe, Sally meghökkenve pillantott rá. „Vette” a lány belső meglepődését, miközben Sally már az aznapi esélyes jelentkezőkről csacsogott.

– Megesküsznek, hogy ilyen meg olyan észleléseik voltak. Dorotea oda sem megy hozzájuk. Végigcsináljuk a rutinvizsgálatokat, de még a maximális gyógyszerezéssel sem tudok kihozni belőlük semmit.

Sally imádott fecsegni, ám Daffyd megérezte, hogy mostani bőbeszédűségével leplez valamit. Eltűnődött, vajon mit kell Sallynek lepleznie. Az illendőség tiltotta, hogy belepillantson a lány gondolataiba, de később nyilván lesz majd megoldás. Sally sokkal nyíltabb lény volt annál, semhogy sokáig titkolózni tudott volna.

A lánya K-szektorba irányította, a Központtói északnyugatra, ahol a szélkoptatta dombok ősi mocsárvidékből emelkedtek ki; a mocsár lecsapolására és a természet átalakítására tett kísérletek ellenére sem volt éppen egészséges vidék. Állt itt néhány korai huszadik századi rom is, s egy ilyen üvegből és téglából rakott gyárépülethez irányította a gépet Sally.

– Meglehetősen sokan vannak errefelé – mondta Daffyd, miután több kört is le kellett írnia a géppel, míg végre parkolóhelyet talált.

Sally káprázó szemmel nézte a városi járgányok, magán- és tömegközlekedési helikopterek sorait.

– Ugye, milyen hamar rákapnak az emberek egy-egy új szenzációra?

– Ó? Szóval ez új? – Daffyd elkapta Sally aggodalmas gondolatát. – Mi az, a tömeg nem kedvez a tervednek?

– Nem tudom. – A lány több mint nyugtalan volt.

– Nem tudom. Csak az a … – Elhallgatott, összeszorította a száját.

Beálltak a rövid sorba a jegyekért.

– Az arany tehén megfejése – mondta Sally rá nem jellemző keserűséggel, miközben a jegyeket bedugták a tömör tolóajtóba, amely elválasztotta az előcsarnokot a tágas gyárépület további részétől.

– És őrzik is – mondta Daffyd, a lánc szövet kezeslábast viselő izompacsirtákra pillantva.

– Nagyobb igazságod lehet, mint gondolnád – mondta nagyon sötéten Sally, és a tudata a leghatározottabban veszélyt jelzett.

– Szükségünk lesz segítségre? – kérdezte Daffyd, és azt méregette, vajon hány empatikus Tehetség tudna irányítani ekkora tömeget.

Sally nem felelt, csak körülpillantott a gyorsan telő, hatalmas, nyitott térben. Nem kellett Tehetség sem hozzá, hogy bárki megérezze a közönségből áradó izgatott várakozást. A csarnok egyáltalán nem volt még tele, az asztalok fele még üresen állt, ám a belső körökben a kerevetek zöme már foglalt volt. Daffyd még soha nem látott ilyen sokféle stílusú, korú és kényelmet nyújtó bútort együtt.

– Kifoszthatták az egész szektort – mondta Sally.

Aztán egy asztalt választott a külső körben; Daffyd észrevette, hogy ettől az asztaltól könnyen elérhető a közeli, foszforeszkáló kijárat.

Alig ültek le – Daffyd egy Anna királynő korabeli alkalmatosságra, Sally egy svéd csőbútor székre-, amikor a pincér már ott termett.

– Mi van? – kérdezte Sally unott közönyt tettetve.

Daffyd csodálkozott, hogy a lány szükségesnek találja a színlelést.

– Amit csak akarnak – felelte a felszolgáló türelmetlenül, mert látta, hogy az asztalai sorra gazdára lelnek.

Sally „közölte”Daffyddel, hogy ez is újítás.

– Csak valami könnyűt, cicám – mondta Daffyd, aki alkalmazkodni próbált a szerephez. – Az orvosi testület figyelmeztetett, és nem vagyok hajlandó ebben a hónapban megint agymosásra kopterezni veled.

Sally először tiltakozást mímelt, aztán megadta magát, és enyhe kaffeint kért. Daffyd, szerepéhez illően, egzoterikus koktélt rendelt.

– Én se viszlek téged!

– Na jó, hozzon két kaffeint, de kannában.

Amikor a pincér távozott, Daffyd Sallyhez hajolt.

– Ez a körzet talán ellenséges?

Sally fölhúzta az orrát.

– Sok esélyünk van ebből a szektorból.

Zeneféle hangzott föl, inkább a hangerő volt érezhető, mint valamiféle dallam. A girlandok fakó fényei teljesen kihunytak, a földön elhelyezett reflektorok gyulladtak ki, még kísértetiesebbé téve a környezetet. Sally a színpad félköre felé nézett, ahol félhomály derengett. A várakozás légköre, a mohó érzelmi étvágy érezhetően nőtt. Sally megborzongott, és összefonta a mellén a kezét, ám Daffyd érezte, hogy a légkör inkább bosszantja, mint elkedvetleníti a lányt.

Sally nyugtalanul fészkelődött, amikor a pincér megjelent a csészékkel és a kannával. Lenézően szolgálta ki őket – a szelídebb italok után nem járt neki annyi jutalék, mint az erősebbek után –, aztán elsietett, és elhúzta a képét az óvatosan bőkezű borravalótól.

A terem már majdnem tele volt, és a halk beszélgetés moraja úgy csapott le Daffydre, akár az éhezők acsarkodása. A város légköre valóban bizonytalan volt. Daffyd érezte a gyorsan növekvő feszültséget. Látta, hogy az izompacsirták szétszélednek az asztalok és a kerevetek között, és ez további aggodalommal töltötte el. A tömeg lélektanát elméletben ismerték, csakhogy az elmélet és a gyakorlat között mindig szakadék volt, veszélyes szakadék, amelyet áthidalhatott a legjelentéktelenebbnek tetsző esemény is, és a tömeg bármikor föllázadhatott. Daffyd és Sally sokkal jobban ismerték már a zendülés „hangnemét”, semhogy kényelmesnek találták volna ezt a várakozásteli feszültséget.

Daffyd éppen odahajolt Sallyhez, hogy szóljon neki, esetleg távozniuk kell, amikor a színpadon megváltozott a fény, és egy lány lépett a színpad közepére. Fehér, díszítés nélküli, kaftánszerű köntöst viselt, és egy régimódi, tizenkét húros gitár volt a kezében. A gitárnak nem volt elektromos erősítője, s ez legalább annyira meglepte Daffydet, mint a lány királyi tartása és egyszerű öltözéke.

Egy fekete csuklyás díszletező betett a színpadra egy háromlábú széket, és a lány helyet foglalt rajta anélkül, hogy hátranézett volna.

Daffyd a szemét meresztve kutatta a színpad sötétjében, hogy vajon hová rejtették az erősítőket. Ez a lány csak nem képes ekkora tömegnek énekelni valamiféle elektronikus erősítés nélkül?

És ekkor Daffyd meglátta a megkönnyebbült és örömteli mosolyt Sally arcán.

A lány a színpadon leült, hátravetette rőt sörényét, és a közönségről tudomást sem véve, halkan játszani kezdett. Ennek a finom hangnak nem volt szüksége elektromos erősítésre. Mert már az első hangot is mohó csönd fogadta, s az a legjobb vezetője a hangnak.

Nem – és Daffyd hirtelen fölkapta a fejét –, testének minden idegszálában tudatosult az a finom, hihetetlen lüktetés, amely fölfogta a halk melódiát, és – telepatikusan – felerősítette.

És Sally éppen azt remélte, hogy Daffyd ezt fogja érezni, azért hozta ide, hogy erről megbizonyosodjék. Daffyd látta Sally szemében a boldog diadalt. A színpadon ülő lány meleg lírai szopránja pedig fölerősítette a lüktetést, és azt sugallta a tömegnek, szelíd feddéssel, hogy a nemzetiségek szeressék egymást. És … mindenki úgy is tett.

Daffyd figyelt és „figyelt”, testileg-érzelmileg egyaránt megdöbbentette a páratlan élmény, amely igazán példa nélkül álló volt még az olyan embernek is, aki egész életét a szokatlan szellemi erőknek szentelte. Gondolati szinten egyszerűen nem akarta elhinni. Nem tudta elképzelni, hogyan éri el a lány ezt a totális hatást, ezt a fokozott lüktetést. Miért érez valamiféle” visszhangot”?

Ez a lány bizonyára „adó” empatikus, értelmes empatikus fenomén, ellentétben szegény Harold Orley-val, akinek egyáltalában nincs intellektusa. Ez a fiatal nő tudatosan választotta ki és irányította azt az érzést, amelyet sugárzott… Várjunk csak! Ez az … a lány tudatosan irányítja az érzelmeket… de kiét? A hallgatók egyéni tudatát biztosan nem: mindenki reagált, de senki nem volt az oka annak, hogy „létrejött” az érzelem, amely áthatott mindenkit. Lennie kellett tehát józan elméknek, amelyek azt az érzelmet gerjesztették, ám parapszichológiai szempontból halottak voltak. És a lány mégis manipulálta ezeket valahogyan, nem elektromos és nem hanghatáson alapuló módszerrel.

A lány most bonyolultabb dallammal folytatta, amely a tizenkilencedik század elején keletkezett egy vallási kisebbség körében, akik az Egyesült Államok keleti részén telepedtek le. A dal „üzenete” egymás elfogadásának megnyugtató kinyilatkoztatása volt. A lány szándékosan emelte ki közönségét a technokrácia csapdájából, röpítette el őket egy egyszerűbb korba, ringatta őket egyre befogadóképesebb hangulatba. Daffyd sem maradt érzéketlen a légkör töltésével szemben … csupán agyának az a része maradt az, amely képtelen volt megérteni, hogyan tud a lány így hatni ekkora tömegre.

Az előadó befejezte a dalt, végighúzta a kezét a húrokon, más hangnemre váltott. A harmadik, az előző kettőnél csöppet sem hangosabb dal vidám ballada volt, jókedvre derítő, élénkítő hatású.

Daffyd megértette, hogy a lány ügyesen és óvatosan fölkészíti a közönséget. Kezdett ellazulni, vagy úgy is mondhatjuk, résen álló intellektus a reagált a lány előadásának megejtő bájára.

Daffyd hirtelen megijedt. Hirtelen aggodalommal átszőtt, mély fájdalom nyilallt át rajta, amelyet mintha a dalszöveg okozott volna. Csakhogy mégsem. Sally is érezte, mert idegesen körülnézett. A közönség többi tagja szemlátomást nem vette a vészjelzést: a fiatal énekesnő teljesen megbűvölte őket, a feszültségektől mentes idők illúziójában éltek.

A félelem az énekesnőé volt, vonta le a következtetést Daffyd, mert semmi más hatást nem észlelt: senki nem lépett a terembe, a világítás és az aura nem változott. Sally is a lányra összpontosított. Miért félne ez a lány? Hiszen a közönséget a markában tartja. Azt csinál velük, amit akar, ha akarja …

A dal véget ért, és a lány egyetlen pillanat alatt fölállt, gitárját a székhez támasztotta, és föltűnés nélkül eltűnt a színpad sötét hátterében. Sally nyugtalanul nézett össze Daffyddel, mindketten ugyanarra gondoltak. A lány az, aki fél. A lány elmegy.

És ennél veszélyesebbet nem is tehetne, „mondta” Daffyd Sallynek.

A nézők közül senki sem mozdult, Daffyd sem mert hát. A világítás egy picikét megváltozott, kissé világosabb lett, és az emberek kezdték lerázni magukról a mély révületet, cigarettáért, italért nyúltak, halkan beszélgetni kezd tek.

– Nem tudják, hogy nem jön vissza. Ha rájönnek …

Daffyd jelt adott Sallynek. Föltétlenül távozniuk kellett: nem engedhették meg, hogy holmi lázongás pszi-torzulásokat okozzon, márpedig ha ez a tömeg rájön, hogy az énekesnő nem jön vissza, elégedettségük vad elégedetlenségbe csap át. Daffydet az óvatosság irányította. Nem mehettek el csak úgy. De muszáj volt…

Átnyúlt az asztalon, és ügyesen fölborította a kaffeinos kannát.

– Ügyetlen hülye – kiáltotta föl bosszúsan Sally, fölugrott, és fölhúzta bemocskolt szoknyáját.

Daffyd is fölállt sűrű mentegetőzés közepette. A közelben ülő párok enyhe rosszallással néztek rájuk, hiszen elrontották kellemes hangulatukat. Miközben Daffyd és Sally a főbejárat felé tartottak, a lány megállás nélkül gyalázta társa ügyetlenségét és egyéb hibáit. Elérték a tolóajtót. Az énekesnő keltette légkör az előcsarnokban kevésbé volt erős, és a pénztárnál álló tömeg elhallgatott, és gyanakodva nézett Daffydre és Sallyre.

– Nem maradhatok ebben a lucskos ruhában – nyafogta orrhangon Sally. – Benne marad a folt, pedig jól tudod, hogy eheti modell.

– Pár perc alatt megszárad, cicókám. Én csak…

– Ha nem lennél ilyen kétbalkezes …

– Menjünk ki egy kicsit a levegőre. Megszárad szépen, és nem mulasztunk semmit.

– Ha elszalasztom Amalda egyetlen dalát is, soha nem bocsátom meg neked, soha …

Ezzel a szöveggel jutottak ki a főbejáraton. De még előtte Daffyd az aljas gondolatok akkora hullámverését érezte, hogy teljesen elzárta a tudatát.

– Sally, hány nemzetiség képviselőit láttad itt?

– A ma reggeli feljegyzésre való tekintett el túlságosan is sokat. Daffyd, én félek. Ez most nem Amalda félelme.

– Hívom Frank Gillingst.

Sally az ellenkező irányba indult.

– Megkeresem a lányt. Védelemre van szüksége …

– Megtalálod?

– Nem vagyok biztos benne. De meg kell próbálnom. Ha ez a tömeg rájön, hogy elment…

Sally jobbra fordult, a gyárépület hátulja felé, elhaladt a kis szárazföldi városi járgányok mellett, és eltűnt Daffyd szeme elől. Daffyd a helikopteréhez ment, és a Központot hívta a vészcsatornán.

Charlie Moorfield volt szolgálatban, aki nyomban kapcsolta Daffydnek a Törvény és Rendet, és riasztotta a Központnak azokat az embereit, akiknek a lázongások megfékezése volt a feladata. Ha idejében elegendő telepatát tudnak a helyszínre szállítani, elfojthatják a készülő balhét, még mielőtt a Törvény és Rend kénytelen lenne a csöppet sem közkedvelt gázt használni.

– Mondja meg Gillingsnek, hogy Roznin is itt van – mondta Daffyd.

– Roznin? Mi a fenét keres koncerten? – kérdezte az ügyeletes tiszt.

– Ha hallotta volna, milyen hatással van ez az énekesnő az emberekre, megértené.

Mivel más nem jutott az eszébe, a tiszt káromkodott. Daffyd boldog lett volna, ha ő is meg tudott volna könnyebbülni a káromkodástól.

– Tartsd nyitva ezt a csatornát, Charlie …

– Dave, nem maradhatsz ott … – Charlie hangja már jó néhány méternyire a helikoptertől érte utol Daffydet. Daffyd szeretett volna megnyugodni. A lányra kellett összpontosítania. Sallyt érezte, de Sallyhez hozzá volt szokva, sokkal messzebbről is „megérezte” volna. Ám az énekesnő ismeretlen volt számára, nyugtalanítóan ismeretlen, jött rá Daffyd, hiszen meg kellett volna „találnia”. Daffyd több mint fél órán át volt a lány jelenlétében, „érintkezésben” a lánnyal, s ennyi idő mások esetében többnyire elegendő volt neki ahhoz, hogy megtalálja őket, és újra fölvegye velük a kapcsolatot egymérföldes körzeten belül. Ilyen rövid idő alatt pedig a lány nem juthatott sokkal messzebbre.

Még hallotta a nehéz szolgálati helikopterek zaját; fényjelzés és szirénázás nélkül közeledtek. Daffyd kelet felé pillantott, és azt kívánta, bárcsak a Központ gyors járművei előbb érnének ide. Nem, közben általában nem lehetett összeszedni elegendő telepatát egy-egy esetleges lázadás elfojtásához, hacsak a jövőlátók nem jósoltak veszélyt. Ám este otthon volt a Központ összes telepatája … És ha …

Az épületből fojtott morajt hallott. A vendégek türelmet1~nkedni kezdtek. Daffyd remélte, hogy azért még mindig nem jöttek rá, hogy az énekesnő nem rövid szünetet tart csupán.

Valaki kinyitotta a nagy főbejárati kaput, és egy pillanatig megállt a fényben, kilesett az éjszakába. A zömök alakban Daffyd Roznint ismerte föl. A nemzetiségi vezér egyszerre csak megdermedt. Fölfelé fülelve kilépett az éjszakába. Aztán Daffyd a káromkodását hallotta, amint Roznin visszacsörtetett az épületbe. Daffyd gyorsan Sally keresésére indult, miközben azon tűnődött, vajon mit fog tenni Roznin most, amikor rájött, hogy a Törvény és Rend egységei közelednek. No de … és Daffyd hirtelen megtorpant, honnan tudhatja Roznin, hogy kinek a járművei a nagy gépek. Szállítási vállalatok is használták ugyanezt a típust. Márpedig Op Owen a leghatározottabban tudta, hogy Roznin helyesen azonosította a gépeket.

Daffyd éppen akkor fordult be a sarkon, amikor a hatalmas hátsó ajtón kinyílt a kis személyzeti bejárat. Öt izompacsirtát számolt meg, akik ötfelé futottak. A hatodik ember Roznin volt, aki durván sürgette őket, hogy csípjék fülön a rohadt szökevényeket, másként az életük végéig nyomorogni fognak.

„Szökevények.” Többesszám, gondolta Daffyd.

Amaldán kívül még ki? Nincs idő a töprengésre. Daffyd gyorsan figyelmeztette Sallyt, hogy hagyja abba a keresést, menjen vissza a helikopterhoz. Mire a géphez ért, a lány már ott volt, könnyedén elkerülte az izompacsirtákat, akiknek az agya legalább akkora zajt ütött, mint a teste.

– A közönség hamarosan elveszíti a türelmét. mondta Sally az épület fenyegető, fekete tömegére pillantva. A karját dörzsölte, vacogott a félelemtől.

Daffyd kelet felé pillantott, és meglátta a Központ karcsú helikoptereinek a fényeit.

– Már nem tart soká.

De már ez is sok volt. A csalódottság és a fölkorbácsolt várakozás robbanáshoz vezetett. A gyárépület szinte valamennyi ajtaja fölpattant, és kiözönlöttek a nézők, akik hiába keresték az énekesnőt. Odabent a bútorokat dobálták és összetörték, az emberek ütötték egymást, sokan megsebesültek, amikor a labilisabb idegzetűek dührohamot kaptak.

Daffyd nem vesztegette az időt. Szinte behajította Sallyt a helikopterba, és begyújtotta a hajtóművet, közben még odaszólt Sallynek, hogy kapaszkodjon. Még nem volt ideje leadni azonosító fényjelzését, amikor az első Törvény és Rend gép harsogni kezdte fölhívását. Aztán éppen csak hogy kijutottak a kábító lövedékek hatósugarából.

Amikor biztonságos magasságba értek, Daffyd lefújta a Központ akcióját. A helyzetet már képtelenek lettek volna megoldani. Daffyd csupán egyetlen kört tett gépéveI, amikor a Törvény és Rend gépei már ontották a gázt. Ekkora őrjöngő tömeggel csak így boldogulhattak. Sally csöndesen sírt, miközben a helikopter a Központ felé tartott.

– Isten bizony, nem voltam biztos a dologban, Daffyd – mondta Sally, aki összegömbölyödve kucorgott Daffyd függőágyában. Úgy nézte a poharát, mintha a borostyánszínű ital érdekes látvány lett volna. Olyan volt, akár a dorgálást elkerülni próbáló kislány. Tudata teljesen nyitva állt Daffyd előtt, aki így érzékelhette a lány véleményét az énekesnőről. – Úgy értem, hogy miközben nem hihettem azt a lányt másnak, azért különleges hangerősítésre is gondoltam. Te is tudod, mire képes egy jó hangtechnikus.

– Annál inkább jelentened kellett volna, Sally. Ezért bízzák a mechanikus hangerősítést kizárólag jó hírű és megbízható technikusokra.

– A lányról még mindig semmi?

– Semmi. – A gyárépület bérlői ott kornyadoztak a többi álmos ember között az épület előcsarnokában. Gillings emberei természetesen kihallgatták őket. A Törvény és Rendtől a lázongások okozói nemigen várhattak könyörületet.

– Először a lányt kell megtalálnunk, Sally.

– Ha előbb szóltam volna neked … – nyöszörögte elkeseredve a lány.

– Pedig állandóan mondogatom neked meg a többi emberemnek, hogy nyugodtan zavarhattok jelentéktelennek tetsző dolgokkal is, mert sokszor nem is annyira jelentéktelenek, amennyire hiszitek.

– Tudom. Tudom. Nem gondolkodtam eléggé világosan. – A lány ezt mondta, de Daffyd azt is „látta” a gondolataiban, hogy nem akart csalódást okozni neki, sem magának azzal, hogy az énekesnőről alkotott kezdeti véleménye nem igazolódik be. Hiszen az a lány szinte jobb volt annál, semhogy igaz legyen. – A tömegtől félt, Daffyd? Háromszor annyian voltak, mint legutóbb. Engem is megrémített a sokaság.

– Mikor hallottad először?

– Csak két napja. Be akartam menni hozzá, de … – Sally egy vállrándítással jelezte, hogy nem sikerült. – Izompacsirták?

– Nem – mondta döbbenten Sally. – Mindenki a közelébe akart jutni. Ilyen zavaró hatások közepette egyszerűen nem tudtam megtalálni, még kevésbé szólni neki, hogy jöjjön el a Központba.

Daffyd járkálni kezdett, a karját összefonta a mellén, a fejét leszegte.

– Mindketten éreztük a lány félelmét?

Sally bólintott.

– Egyetértünk abban, hogy ez a lány „leadó” empatikus?

Sally most még hevesebben bólintott.

– Esetleg” vételre” is képes lehet? Hiszen az megmagyarázná azt a visszhang-effektust, igaz? Kisugározza az érzelmeket, aztán amikor visszakapja, föl is erősíti őket.

– Ez is egy magyarázat.

– De nem nagyon hiszel benne.

Daffyd Sallyre mosolygott.

– Az összes körülménnyel nem áll össze. Ráadásul Roznin többes számot használt … „rohadt szökevények”.

Sally szeme kikerekedett a meglepetéstől.

– A lány összekötő. Ez megmagyarázza teljes mértékben az erősítést és a visszhangot. – Daffyd bólintott. – De akkor ki vagy kik a többiek? – Daffyd vállat vont. – És közben nem veszi észre magán, hogy kicsoda-micsoda?

– Valószínűleg nem. Szólnunk kell neki.

– Hogy akarod csinálni?

– Talán Gillings segítségét kellene kérnünk…

– De … de hiszen a lány okozta a zendülést. Tudod, mi történik azokkal, akik békétlenséget okoznak.

– Igen, de tudom azt is, hogy Frank azt szeretné, ha minden Tehetséget nyilvántartanánk, kiképeznénk, és felügyelet alatt tartanánk. Tehát mihelyt ki tudta kérdezni a szunyókáló szépséget…

– Fölkutathatjuk Hamupipőkét, és a lábára húzhatjuk a kristálycipellőt.

– Mielőtt Pegazus elszállna vele.

– Pegazus? Hiszen ő mitológiai alak, nem mesehős. Ez nem volt szép, Daffyd.

– Ám a hasonlat helyénvaló – mondta komolyan mosolyogva Daffyd. – És gyeplőt kell vetnünk a Pegazusára, mielőtt megperzselné a szárnyát.

Bár a Törvény és Rend felügyelője és a Kelet-Amerikai Parapszichológiai Központ igazgatója jó munkakapcsolatban álltak, a felügyelő nemigen kereste föl a Központot. Daffyd tiszteletben tartotta ezt a szeszélyét, ezért ő telefonált a főfelügyelő hivatalába másnap reggel, és találkozót kért a zendülés ügyében.

– Hogy kerültél oda, Dave? – üdvözölte fölállva Gillings Op Owent, akit bekísértek az irodájába.

– Egy meglehetősen egyedülálló Tehetség nyomában jártam.

– Az énekesnő? – És Gillings káromkodott, mikor Daffyd bólintott. – Tudod-e, mibe került ez a kis balhé?

– Nem, de kerülhetett volna sokkal többe is, ha nem riasztottuk volna a telepatáinkat.

Gillings összevonta a szemöldökét.

– Nem lett volna szabad engedélyezni, hogy az a lány fölléphessen.

– Én is szerettem volna megtudni, van-e működési engedélye.

Gillings dühösen nyomta le íróasztalán a távbeszélő gombját, és kérte, hogy kapcsolják a nyilvántartót. Az Amalda, az énekesnő személyleírásának megfelelő személy nem kapott ilyen engedélyt; a Gyár sem kapott engedélyt szólisták felléptetésére. Arról azonban már volt adat, hogy miféle mechanikus hangerősítést engedélyeztek a Gyárban, milyen hullámhosszon, mely estéken rendezhettek összejöveteleket, és maximálisan mennyi néző lehetett jelen. Kiderült, hogy az előző esti előadás teljesen illegális volt. Gillings hívatta a tulajdonosokat, Dick és Harry Ditts-t, akik egészen mást mondtak, mint az előző este, amikor magukhoz tértek az altatásból. Öt perc múlva közölték Gillingsszel, hogy sem Dick, sem Harry Ditts nem található a megadott címén.

– Tudomásod szerint van valami kapcsolatuk Rozninnal?

– Rozninnal? – Gillings az utálkozó bosszúság és a meghökkent aggodalom keverékévei nézett Daffydre, majd elgondolkodott. – Ő is ott volt?

– Igen, ott volt. Amikor éppen távozóban voltunk a már-már kitörő balhé színhelyéről, ott beszélgetett néhány gyanús alakkal az előcsarnokban. Később észrevette közeledő helikoptereiteket, és elszelelt. Különös, hogy nem figyelmeztette a Ditts fivéreket, hogy lépjenek le ők is.

– Ne légy naív. Roznin elsősorban, végső sorban és mindig Roznin javára ügyel, másként már régen lefüleltem volna. Ám a K-szektor távol esik a működési területétől… – Gillings összehúzott szemmel nézett ki a városra. – Túlságosan nagy kezd lenni a hatalma a városban, és nem csak a szlávok között. Megalomániás őrült, és ezek mindig sikeresen elkerülik a kisebb bajokat… amíg aztán túlságosan megnő az önbizalmuk. Roznin ezt a hibát nem követte el… még …

– Nem csodálkoznék, ha a megalomániásban volna némi Tehetség, az őrületén túl.

– Tehetség? – tört ki Gillings, és Daffyd számított is erre. – Jézusom, már csak egy Tehetséges pánnemzetiségi vezető hiányzott nekem! A fenébe is, miért nem kapcsoltok rá egy kicsit, és fülelitek le ezeket a torz Tehetségeket, mielőtt teljesen begolyóznak? Elegendő nekünk megőrizni ennek – és a plexiüvegen túl elterülő városra mutatott – a békességét az olyan természetellenes véletlenek nélkül is, amilyen egy lappangó Tehetség lehet.

– Akkor segíts megtalálnunk Amaldát. Az a lány rendkívül hasznos lehet…

– Lázadást okozott… – Gillings összehúzott szemében bosszúszomj csillogott.

– Segítesz nekem, vagy akadályozni akarsz, Frank? A lány hasznos lehet mindkettőnk számára, de a dutyiban nem. Igen intelligens „leadó” empatikus, hihetetlen hatósugárral és erővel. Szerintem nem tudja magáról, hogy micsoda … legalábbis tegnap estig nem tudta. Valamitől rettenetesen megijedt a harmadik dalának a felénél. Menekült! Nem tudom, mi volt az, azt sem tudom, hogyan sugározza az érzelmeket úgy, ahogyan teszi, csak azt tudom, hogy mindenképpen meg kell találnunk és meg kell védenünk.

Gillings szemöldöke ironikus meglepődéssel szaladt föl.

– Ott voltál, te meg Iselin. Miért nem csíptétek el? Mi történt?

– Többek között, kitört a zendülés. Némelyik ember automatikusan elzárja a tudatát, Frank, és ha nem találom a tudatot, nem találhatom meg a testet sem.

– Jól van, no – legyintett Gillings bosszúsan Daffyd szelíd szemrehányására. – No de hogyan nem tudja magáról, hogy micsoda? Jól van, no. Erre is tudom a választ. Jól van, mit tegyek?

– Adj ki egy körözést az ő személyleírásának megfelelő valamennyi fiatal énekesnőre, aki működési engedélyért folyamodott bárhol az országban. Tudni akarom, hol énekelt, hol tanult, honnan jött. Az a lány elrejtőzött, és nem lesz könnyű megtalálni. Először is fél attól a valamitől, amitől tegnap megijedt. Másodsorban el tudja képzelni, mit csinált a közönség, amikor rájöttek, hogy nem énekel tovább. Két alapos oka is van tehát, hogy lapuljon. Azt sem szeretném, ha halálra rémítenénk, ezért a kutatását magam akarom végezni az én embereimmel. Szólok a propagandistáimnak, hogy finoman változtassanak az adásainkon. Talán rávehetjük így, hogy magától jöjjön el hozzánk, és ez lenne a legjobb – mondta Daffyd, és fölállt.

– Oké, de azt akarom, hogy azt a lányt találjátok meg és képezzétek ki, vagy csináljatok vele azt, amit szoktatok. Gyorsan. Átküldöm a róla szóló adatokat a komputerotoknak. Nem tarthat sokáig, amíg megtaláljátok.

Két napba telt, amíg adatokra bukkantak az Amalda nevű lányról. És az adatokban sok volt a hézag. Egy kis kommunában született és nevelkedett az Appalach-hegységben; tizenhat éves koráig járt a megyei iskolába, amelyet azért hagyott ott, hogy „utazzon” … ami nem volt túlságosan ritka a felügyelet és motiváció nélküli fiatalok között. Szabályszerű zenei képzéséről nem volt adat, ám a zene szerepet játszott a környezetében; éveken át nem volt róla hivatalos adat, amíg munkát nem vállalt egy floridai élelmiszervizsgáló laborban. Kétszer kért működési engedélyt Floridában, amelyet az ottani zsűri megtagadott tőle. Harmadszorra ideiglenes működési engedélyt kapott, ám annak lejárt az érvényessége, és hivatalosan nem kérte a meghosszabbítását; ugyanakkor többször kapott rövid lejáratú szerződést mint erősítőt nem használó gitáros népdalénekes. Négy hónappal korábban nem-énekes színésznőnek jelentkezett Washingtonban; a szerződésen nem jelezték, hogy mikor jár le. Daffyd ellenőrizte, hogy milyen darabban lépett föl a lány. Amalda, aki statisztaként indult, váratlanul fontos mellékszerepeket kapott. A darabot három hét múlva kellett volna bemutatni a fővárosban.

Bár Daffyd nemigen ismerte az előadóművészet berkeit, a jelentésben rengeteg szembeszökő ellentmondást látott. És főként mindez nem magyarázta meg, hogy hogyan került Amalda magát gitáron kísérő szólistaként egy kétes hírű kisebbségi mulatóba.

Közben Sally és a propagandisták segítségével kidolgozták a megfelelő fölhívást, amelyet be lehetett tenni észrevétlenül az adásokba, és pontosan az Amalda helyzetében lévő embereknek szólt. Daffyd a színdarab producerével is fölvette a kapcsolatot.

– Elég bajom volt már azzal a kis vándormadárral – mondta Op Owennak Norman Kabilov. – Ha elém kerül, meg is fogom mondani neki: nem kap több szerződést, és ne is remélje, hogy megkapja a működési engedélyt. Mert ha rajtam múlik, sohasem kapja meg.

– Mi baja volt Amaldával? – kérdezte Daffyd, és békítő gondolatokat sugárzott az emberke felé.

– Bajaim, többes számban, nem egyes számban – nézett dühösen Op Owenra Norman Kabilov. Daffyd tudta, hogy az emberkét meglehetösen nyugtalanítja, hogya Központ érdeklődik volt színésznője után.

– Először is rászállt a rendezőmre, Red Vadenre … jó ember ez a Vaden. Megbízható. De ez a kis tyúk elérte, hogy úgy ugráljon, ahogyan ő fütyül. Red ritkán kér szívességet, tehát ha annyira akarja, hogy ez a kis tyúk benne legyen a darabban … hogy amikor a darab utazik, ne hiányozzék neki az, amit megkap rendesen … hát igent mondok. Mi baj lehet belőle? És akkor Red egyszerre csak azt kéri, rendezzek a lánynak meghallgatást a második női főszerepre. Pedig már kiválasztottam valakit a szerepre … – Kabilovon Daffyd látta, hogy választásának inkább személyes, mint szakmai oka volt. – … de azt akarom, hogy jól érezzék magukat, hát legyen meghallgatás. – A kis producer a homlokát ráncolta, Daffyd tisztán olvasott a gondolataiban. A fickó unalmában meglepődött a meghallgatás minőségén, és rögtön Amaldának adta a szerepet annak ellenére, hogy tudta, meggyűlik a baja a csalódott másik jelölttel. – Tudja, nem is látszott olyan nagy szerepnek, amíg az a kölyök föl nem olvasta. – Újabb értetlen fejrázás. – Nem tudom, hogyan csinálta, nem volt semmiféle színészi képzettsége, de egyszerűen nem lehetett nem neki adni a szerepet. És akkor eljön a rendező a próbára, és átírja a darabot, hogy Amalda szerepe nagyobb legyen. Majdnem kitört a balhé Carla Jacobsszal, aki a nagy név a darabban. De Red megdolgozta, és kezes lett, mint a bárány. És higgye el, Jacobsszal nem könnyű bánni. Lassan ötvenéves lesz, és minden új tyúktól tart. Fura – és Kabilov elnézett Daffyd feje fölött, aki a producer fejében sok száz képet látott fölvillanni a tajtékzó Carla Jacobsról és néhányat Amaldáról. Kabilov öntudatlanul cenzúrázta az emlékeit. – Mihelyt La Jacobs dolgozni kezdett a kölyökkel, minden oké volt. Akarja látni a kritikákat?

Daffyd gyorsan igent mondott, de éppen csak hogy az elismerő címeket láthatta az újságok címlapjain.

– Amíg Washingtonban voltunk, minden oké volt. De mihelyt Jerhattanbe értünk, jöttek a bajok! La Jacobs beviharzik az ügyvédjével és a jelenlegi pasijával, hogy többet nem játszik azzal a teremtéssel. Annyira megvadult, hogy le kellett nyugtatóznunk. De én nem veszíthettem el a Jacobst, mert akkor oda a színház és a darab, mert arra szól a szerződés. Hát mondom Rednek, hogy keressen a madárkának másik fészket. Nem bírnám el a balhét. Erre mindketten lelépnek! – Kabilov egészen kikelt magából. – Csak úgy. Lelépnek. Egy fickó, akit száz százalékig megbízhatónak tartok, lelép, két héttel a bemutató előtt. Egy buggyant tyúk miatt!

Miközben Norman Kabilov maga volt a sértett ártatlanság, gondolatai azt mutatták, hogy valamiféle ismeretlen és fenyegető megpróbáltatástól tart. Viszont voltak reklámfotói Amaldáról és Red Vademől, amelyet szemlátomást megkönnyebbülve adott Daffydnek, mintha azzal, hogy megszabadult mindentől, ami erre a nyugtalanító epizódra emlékezteti, az egészet ki is törölhetné az emlékezetéből.

Daffyd Op Owen a legjobb „látóival” vizsgáltatta meg a képeket, küldött belőlük a Törvény és Rend hivatalába is, és az utolsó másolatot a biztonság kedvéért odaadta a legjobb jövőlátójának.

– Jó lenne, ha megtalálnátok azt a lányt – mondta Op Owennak Gillings –, mert ha én találom meg, hivatalosan felelősségre kell vonnom azért a zendülésért.

– Frank, ne csinálj egy újabb Szarka-ügyet.

Bár a távbeszélő nem volt színes, Daffyd biztosan tudta, hogy Gillings arcának megváltozott a színe.

– Mindent megteszünk, hogy megtaláljuk – folytatta enyhébben –, de nem kényszeríthetjük, hogy ide jöjjön.

Gillings valami csúnyát morgott, amikor letette a kagylót.

Voltak napok, amikor nem Gillings volt Daffyd egyedüli keresztje. Sallyvel szinte minden délelőtt módszereket próbáltak kidolgozni, amelyekkel Amaldát magukhoz csalogathatják. Lester Welch lépett be, néhány percig fülelt, aztán utálkozva fölhorkant.

– Miért nem derítitek ki, hol lakik Red Vaden? Ha annyira oda van a lányért, hogy otthagyott miatta egy sikeres produkciót, biztosan most is vele van. És ha szabadságon van – mondta vigyorogva a finomkodó kifejezésen –, nyilván már a központi ügynökséghez fordult, hogy keressenek számára új szerződést.

Op Owen egy pillanatra behunyta a szemét, mielőtt szívből köszönetet mondott Lesternek.

– Nem tudom, mit csinálnánk a józan eszed nélkül, Lester.

– Akkor valaki mástól tudnád meg, hogy az orrod az arcod közepén van – mondta Les, és kiment.

– Ilyenkor szeretnék kinetikus lenni – sóhajtott vágyakozva Daffyd, és magában mindenféle apróbb baleseteket képzelt el, amelyek Lestert a folyosón érhetnék, útban az irodája felé. Sally csillogó szemmel mosolygott rá. – És ha elmondod neki, amire most gondoltam …

A lány komoly képet vágott, és fölemelte a kezét.

– Dai, tudod, hogy nem tudom jólleadni. – Ám a fejében ott volt Lester képe, amint a szemétkosárba gyömöszölve szorong.

Daffyd hívta a központi ügynökséget. Bruce Vaden jelentette, hogy szabad, és új címe van. Ám a cím titkos. Daffyd elmondta, hogy kicsoda, és azonnal beszélnie kellene Vadennel, az ügynökségen viszont azt mondták, hogy majd ők értesítik Vadent, aki vissza fogja őt hívni, ha érdekli a dolog.

– „Ha érdekli a dolog” – tette le tőle szokatlanul bosszúsan Daffyd.

– Gondolkozzunk Lester-módra, vagy bízzuk a dolgot mindenható helyi oroszlánunkra? – kérdezte Sally.

Az utóbbit választották, ás öt percen belül megvolt a cím. Fél órával később pedig már röpültek is a helikopteren a Part egyik elszigetelt körzete felé. A kis, tengertől ezüstös ház gondosan be volt zárva, szemlátomást nem lakta senki. Sally és Daffyd meglehetősen leverten tértek vissza a Központba. Lester a tetőről levezető lépcsőnél várta őket.

– Győzelmi tollakat látok rajtad – mondta Sally.

– Azt hittem, nem tudsz olvasni a gondolataimban – hökkent meg Lester.

– Elég rád nézni.

Ám Sally habozni kezdett Daffyd irodájának ajtaja előtt. Daffydet jobban nyugtalanította a helyzet, mint Sallyt, ezért megragadta a lány karját, és valósággal betolta őt a szobába. Nyomban töméntelen lehengerlő benyomás zúdult a nyakába; jeleznie kellett Sallynek, hogy az érzelmei nagyon bizonytalanok; erőteljes szeretet-gyűlölet aura viharzott a szobában, és az a biztos tudat is, hogy az ajtóval szemben ülő, gesztenyebarna hajú lány igen erős és rendkívül izgatott empatikus; s hogy az ablaknál álló, vörös szakállú férfit elkeseredett, szenvedélyes kötelék köti a lányhoz.

– Daffyd Op Owen vagyok – mondta –, ez pedig Sally Iselin, klinikai toborzócsapatunk vezetője. Kerestük magukat – és Daffyd együttérzés /biztatás/ titkolt szeretet és tisztelet hullámait sugározta a jövevények felé.

– Mi találtuk meg magukat – felelte a férfi. – Bruce Vaden vagyok.

– Tegnap megpróbáltuk megtalálni a Gyárban – fordult Amaldához Daffyd. Úgy érezte, hogy a lány rögtön összeroppan.

Ekkor Sally fölszisszent, és Amalda felé lépett, amint a félelem/ zavarodottság/ gyúlölet/ szeretet/ iszonyat/ undor / ragaszkodás hulláma elborította a két Tehetséget.

– Ez csupán kis példája volt annak, hogy mire vagyok képes. – A lány hangjának délies lágysága ellenére a hangja olyan belső sikolyként visszhangzott Daffyd és Sally fülében, hogya fejüket rázták. – Nem tudom, mi ez. Már az sem számít, hogy Red a szobában van-e, vagy odakint. Most már mindenütt múködik. – A lány csupa keserűség volt, ám a szemében szánakozás és elégedettség is látszott, amint nyugtázta, hogy Sally reszketni kezd.

Daffyd rövid úton kitessékelte Sallyt a szobából.

A lány ellenkezett mindaddig, amíg Daffyd gondolatban nem utasította, hogy azonnal hívja Jerry Framest. Daffyd automatikusan regisztrálta, hogya lány ellenkezett, és meg sem próbálta titkolni ezt sem gondolatban, sem viselkedésben. Aztán pislogni kezdett, amikor Sally becsapta maga mögött az ajtót.

– Maga empatikus – mondta Amaldának Daffyd, és megpróbált áthatolni a lányból áradó, zavaros érzelmeken, hogy megnyugtassa.

– Nem érdekel, hogy mi vagyok. Azt akarom, hogy vessen véget ennek. Most rögtön!

– Nem tudok véget vetni neki, kedvesem – mondta a legszelídebb hangján Daffyd, ám közben gyeplő nélküli szárnyas lovat látott maga előtt az égbolton száguldani.

Amalda lángoló szemmel, egyetlen lendülettel pattant föl:

– Akkor majd én véget vetek neki! – A szavai sikoltásba csaptak át, miközben az ablak felé vetette magát. Daffyd nyomban mozdult, hogy testben és gondolatban útját állja, ám Red Vaden gyorsabb volt. Bár a lány amúgy sem érhette volna el a célját, mert az üveg törhetetlen volt. Így csak nekivágódott a műanyagnak, majd a vörös hajú férfi karjába rogyott, hisztérikusan zokogott, és olyan egymásnak ellentmondó és erőteljes érzelmeket árasztott, hogy Daffyd szánalomból az asztalán heverő nyugtató pisztolyért nyúlt, hogy lecsillapítsa.

Minden szinten tökéletes csend volt a szobában, amint a két férfi lenézett a Vaden karjában nyugvó, magatehetetlen testre.

– Azt hiszem, szükséges volt – mondta a férfi színtelenül, amint karjába kapta a lányt.

Daffyd kiolvasta a férfi tudatából a megkönnyebbülést. Vaden sérült tudatában zavarodottság, félelem és a lány iránti föltétlen odaadás kavargott. Op Owen a pamlagra mutatott.

– Rendben van, Op Owen, és hogyan tovább? – kérdezte Vaden, miután kényelembe helyezte Amaldát. A férfinak hideg, szenvedő kék szeme volt.

Daffyd a férfi szemébe nézett, nagy tapintattal nyúlt a tudatához, és kiolvasta, hogy látogatásuk a férfi ötlete volt, mert ezt tartotta még egyedüli lehetséges segítségnek, mivel Amalda eltökélte, hogy véget vet a Tehetségének még akkor is, ha az élete lesz az ára.

– Először is a Központ orvosa fölír neki nyugtatót – és Daffyd az eszméletlen lány fájdalmasan vékony karjára mutatott – és rendes kosztot.

Vaden úgy mordult föl, mintha Op Owentól gyakorlati tanácsot várna a legkevésbé, de azért leült a székre, amelyre Daffyd mutatott.

– Aztán a Központ megtanít ja uralni a Tehetségét.

– Tehetség? – robbant ki Vaden. – Tehetség? Inkább átok! Az óta az este óta nem mer kilépni a házból. Soha többé nem lép föl… Még arra se hajlandó, hogy … – és inkább összeszorítja a fogát, semhogy folytassa, ám Daffyd még elkapta a „hallhatóan” szót, s ettől még jobban megsajnálta a két embert.

– Mindenfajta Tehetség kétélű fegyver, Vaden – mondta Op Owen, és lassan hintázni kezdett a székén, mert ez a mozgás megnyugtató.

– Miféle szörnyeteg Amalda?

– Egyáltalán nem szörnyeteg – mondta szigorúan Daffyd. – Amalda „leadó” telepata …

– És én vagyok az erősítő állomás?

– Szerintem ez jó hasonlat.

– Nézze, Op Owen, én meglehetősen sokat olvastam magukról, Tehetségekről, és arról egy szó sem volt, amit Amalda csinál…

– Ez valószínű. Csupán most kezdjük fölmérni a paranormálison belüli mutáció lehetőségét. Itt csupán egyetlen telepatánk van, de neki sajnos annyi esze sincs, mint egy egérnek, és csupán „vételre” képes. Amalda szemlátomást pontosan azt tudja sugározni, amit akar. Ha jól értettem, a jelenség nála csupán a magával való találkozás után kezdődött, igaz?

Vaden tudatának fölszínén ott lebegett az első találkozás emlékképe: az a ködös megérzés, hogy ők ketten „egymásnak vannak teremtve”. Első szeretkezésük revelációként hatott a szexbe belefáradt, közönyös Vadennek, és napról napra jobban kötődtek egymáshoz.

– Teljesen le volt égve – mondta kifejezéstelen hangon Vaden. Amit mondott, élénk képekben villant át a tudatán, és a száraz, tényszerű elbeszélést kiszínez te az érzelmi skála összes színével. – Hála Istennek, hozzám jött.. – És a férfi fölvillanó emlékképein túl Daffyd látta, hogy Vaden soha nem engedte meg magának, hogy szeressen vagy törődjön valakivel, mert attól félt, hogy megbánthatják vagy kihasználhatják. Múlékony hivatást űzött, állandóan ostromolták a színpadra vágyó fiatal nők, akik azt hitték, hogy a működési engedély „minden”, ami a hírnévhez kell, ezért Vaden immunis volt a testi szépséggel és hétköznapi trükkökkel szemben. Ám semmiféle védekezési eszköze nem volt az ellen a hatás ellen, amellyel Amalda a tudatára hatott. És most ideges ujjaival beletúrt sprőd, vörös hajába. – Együtt mentünk mindenhová. – A férfi állandó félelemben élt, hogya lány elhagyja, vagy elveszik tőle. – Még próbákra is. Aztán a Charmian szerepét játszó színésznő késett, és megkértem Amaldát, amíg nem jön az a lány, olvassa be a szerepet. Soha senkitől jobban nem hallottam szerepet első olvasásra. Amalda még a déli kiejtését is elvesztette, és mocskos szájú szajhává változott. Valamennyien utáltuk. Tökéletes alakítás volt! Régen vagyok rendező, de ilyet még nem láttam. Egy Mathestól vagy egy Crusadától elvárhatok ilyen remeklést, no de egy kezdőtől?! Egy vidéki énekesnőcskétől?- Vaden az eszméletlen lányra pillantott, és hitetlenkedve vonta meg a vállát. – Annyira örült, hogy tehetségesnek tartjuk! Hiszen többször próbált énekesi működési engedélyt szerezni. – Vaden elkeseredett hangot adott. – Amikor először énekelt nekem, egyszerűen nem tudtam fölfogni, hogy nem adtak engedélyt neki. – Ismét Daffyd felé fordult. – Nem értettem, hogy miért.

– Megkockáztatnám, hogy maga volt a hiányzó tényező.

– Egy modern Svengali? – kérdezte keserűen Vaden.

– Nem egészen. Ám az agy elektromos áramot termel. És ahogyan a rádiót bizonyos hullámhosszra kell állítani ahhoz, hogy venni tudjuk az adást azon a hullámhosszon, az agyaknak azonos hullámhosszon kell sugározniuk. A magáé ezt teszi. Részt vettek már parapszichológiai tesztelésen?

– Tudtommal nem.

– A tisztán technikai kérdéseket majd teszteléssel tisztázzuk, de még kérdeznem kell valamit.

Vadennek kétségtelenül volt Tehetsége, akár az Amaldával való kapcsolat virágoztatta ki, akár nem, nem számított, mert nyomban fölfogta, mit akar kérdezni Daffyd, és megmerevedett. Daffyd folytatta, mert nem akarta Vaden tudomására hozni, hogy ő maga mennyire erős telepata … legalábbis még nem akarta.

– Ha föltesszük, hogy maga fölerősít minden érzelmet, hangulatot, amelyet Amalda teremt: mi történt aznap este a Gyárban? Mi rémítette meg Amaldát annyira, hogy elmenekült, holott hatalmas sikerre számíthatott? A markában tartotta az egész közönséget.

– Maga is ott volt? – kérdezte rögtönözve Vaden.

– Igen. Sally Iselin két nappal korábban hallotta Amaldát, és szerette volna, ha megerősítem, hogy Amalda rendkívüli empatikus Tehetség. Mitől menekült ki Amalda a színpadról? Miért rejtőztek el mindketten?

Vaden tudatában semmi nem volt, ami segíthetett volna, csupán az ismétlése annak, amit Daffyd és Sally átérzett Amalda közvetítésével. Vaden gondolatai egyre elkeseredettebbek lettek.

– Ezért kell segítenie nekünk, Op Owen. Ezért kell kikapcsolnia Amaldát. – Vaden most nem próbálta leplezni a félelmét. Pedig Op Owen nem találta olyan embernek, aki egykönnyen megijed. Mackós alakja is arra utalt, hogy kemény fából faragták, képes megvédeni magát. És ezt meg is tette, a kezén és az arcán lévő hegekből ítélve.

– Szerencsére Amaldát senki sem kapcsolhatja ki. De nem is látom szükségesnek. – Csupán ködös, de mindent lebíró félelem, mind Vadentől, mind Amaldától.

– Értse meg végre – kiáltotta Vad en, és sürgetve Op Owenhez hajolt. A szemében düh, félelem és tehetetlenség izzott, amelynél nincs ijesztőbb és megalázóbb a Vadenhez hasonló vérmérsékletú ember számára. – Értse meg végre, hogy ez annyira kikészíti Amaldát, hogy inkább öngyilkos lesz, semhogy együtt éljen ezzel.

– Még mindig nem mondta meg, hogy mi rémítette meg őt és – őszintén szólva – mi aggasztja magát.

Vaden uralkodott a félelmén és a dühén.

– Volt a nézők között még valaki – mondta kemény, visszafogott hangon –, aki egyszerre csak bekapcsolódott hozzánk. Valaki, aki uralkodni próbált rajtunk. Aki irányítani akarta azt, amire Amalda képes. A javát Amalda kapta persze, de aztán megéreztem én is.

Op Owen ekkor már rettenetes bizonyossággal tudta, hogy a harmadik személy Roznin volt. És ez a tény határozottan aggasztó volt. Daffydnek azért sikerült biztatóan rámosolyognia Bruce Vadenre. Tettetett lazasággal hintázott a székén. Solange Boshe-t elveszítette, de Amaldát nem fogja elveszíteni… sem Vadent… sem Roznint.

– Ez nagyon érdekes – mondta Vadennek. – Rájött Amalda, hogy ki volt az?

– Honnan tudhatta volna? – kérdezte gúnyosan Red Vaden. Komoly erőfeszítéssel tudta csak leplezni belső zavarát. Még gondolni sem akart arra, hogy bárkivel is osztoznia kelljen Amaldán. – Mihelyt rájött, hogy mi történik, hogy milyen erős a fickó, és hogy mit akar tőle, úgy tett, mintha rövid szünetet tartana. De soha többé nem fog énekelni. Maga nem tudhatja, mit tesz az emberrel…

– Meglehet, hogy mindenkinél jobban tudom – mondta szelíd mosollyal Daffyd.

Vaden lendületes legyintéssel reagált.

– Meg kell értenie, hogy Amaldát ki kell kapcsolni.

A hangjának éle volt: ő is a hisztériás rohamnál tartott. Daffyd óvatosan a nyugtató pisztolyért nyúlt.

– Ne merje! – kapott oda meglepően gyorsan Vaden. – Azt hittem, meg fogja érteni, Op Owen: bárki is az a fickó, kétszeresen veszélyes.

– Megkapnak minden védelmet, amelyet ez a Központ és a világ összes többi Központja nyújtani tud, Vaden – felelte Daffyd, és hagyta, hogy a hangja – anélkül, hogy fölemelné – erőt sugározzon. – Ami nem kevés, erről biztosíthatom. Amit maga nem ért, Vaden, az az, hogy Amalda csupán nem tudja még irányítani valóban megdöbbentő képességét.

– Maga nem érti – mondta elkeseredetten Vaden. – Hatalmas tömegekre tud hatni. Azok a külvárosi népek ott a Gyárban … bármire rá tudta volna venni őket. Ettől fél. És én is. Az a másik torzszülött agy pedig … ő föl akarta használni Amaldát arra, hogy ekkora, veszélyes tömegeket irányítson. Istenem, ember, én aztán tudom, mi a lázadás. Benne voltam nem egy zendülésben. Láttam, hogy mi történik. Amalda képes lenne zendülést okozni. Már azzal is képes volt, hogy ott sem volt. Lángba tudná borítani az egész átkozott Jerhattant…

– Hogyan? – kérdezte színtelenül Daffyd.

– Hm … úgy … hogy azt teszi, amit az a másik akart tőle.

– De – csapott össze Daffyd ereje Vadenével – nem tette! Nem is tehette! És az ég egy világon semmi, még egy megalomániás őrült elme sem képes rávenni, hogy azt tegye. És mihelyt megtanulja irányítani… ezt az ő szárnyas lovát, szerintem maga sem találja majd átkozottnak a Tehetségét.

– Nem hiszek magának.

– Mennyi idős Amalda?

– Micsoda? Hogy jön ez ide?

– Hány éves?

– Huszonkettő …

– Huszonkettő. És gondolom, ahhoz képest is meglehetősen gyerekes. Még nagyon fiatal. – Daffyd azt kívánta, bárcsak lenne benne is valami Amalda empatikus erejéből, ám Vaden józan eszére próbált hatni. – És magával érzelmi kapcsolatba került… Kérem, Mr. Vaden, ne sértődjön meg. A meglehetősen zilált és össze-vissza kis életéből a színpadra került, rivaldafénybe … Ez még egy érett személyiséget is megzavarhat. Aztán egyszerre csak egy rendkívül feszült helyzetbe csöppent – ez volt a koncert a Gyárban –, még engem, a szemlélőt is alaposan kikészített az az este, pedig én meglehetősen tudok uralkodni érzelmi reakcióimon. Amalda megijedt, és elmenekült. És ezért nem tudom hibáztatni. Röviden: Amalda az utóbbi időben állandóan forró izzásban élt. Pedig alig vagyunk még urai az erőinknek, Mr. Vaden. Es az Amaldának nevezett adó-vevő a kelleténél nagyobb feszültséget kapott. Nem, Mr. Vaden, nem kapcsolhatjuk ki. Nem is akarjuk. De megtaníthatjuk rá, hogyan zabolázza meg a Tehetségét, hogyan fegyelmezze meg úgy, hogy ne meneküljön el vele együtt, mint a legutóbb. Megmutathatjuk magának is, hogyan segíthet neki megfékezni. Igen-igen, maga is használhatja azt, amit az áramkör megszakításának nevezünk. Amaldának szüksége lesz a maga erejére és agresszivitására, Mr. Vaden. 6szintén szólva – de ez maradjon közöttünk –, Amalda nem annyira fontos, amennyire ketten együtt fontosak. Ezért kettejüket egyetlen csapatnak tekintem, hiszen azok.

– Szóval tud segíteni? – kérdezte Vaden. Nem egészen hitt Op Owennak, de a harcias elkeseredés légköre oszlani kezdett körülötte.

– Most mondtam.

– Nem – Vaden dühösen rázta a fejét, mintha azt gondolná, hogy Daffyd „tudja” az összes érveit.

– Az érzelem éppen annyira szerszám, amennyire a toll vagy a légkalapács …

Vaden Daffydre meredt,és hirtelen elnevette magát.

– És Amalda bekapcsolta a légkalapácsot?

Op Owen magában földerült. Hála Istennek, a fickónak van humora.

– Pontosan. Amalda még gyakorlatlan kezdő. Ha a fókusz maga lenne, nem pedig ez a meglehetősen befolyásolható és korábban igen hányatott életet élő fiatal nő, gondolom, a dolgok nagyobb körültekintéssel alakultak volna. De az történt…

– Nem hinném, hogy Amalda hinni fog magának, Op Owen – mondta Vaden, és szomorúan az eszméletlen lányra pillantott.

– Nem hinném, hogy lenne más választása – felelte szigorúan Daffyd. Vaden összeráncolta a homlokát, a szeme összeszűkült, de Op Owen állta a tekintetét, s gondolatban biztatta. – Amalda szemlátomást kimerült, de hát ez történik, ha huzamosabb időn át teljes gőzzel járatják a motort. Nyugtatózni fogjuk mindaddig, amíg a teste és a tudata ki nem piheni magát. És nyugatót fog kapni, amíg meg nem érti, hogy nem irányíthat zsarnoki erőszakkal mindent önmaga körül… mert szemlátomást ez a legnagyobb félelme. Ami egyébként meglehetősen dicséretes.

– És? – kérdezte színtelen hangon Vaden.

– És közben magának meg kell tanulnia, hogy hogyan segíthet neki. Mindketten meglehetősen paszszívak voltak. Mondjuk úgy – és Daffyd kis mosollyal fejet hajtott Vad en előtt –, hogy mindkettőjüket szerződtetjük hosszú távra, opció nélkül.

Az ajtó fölpattant, és belépett Jerry Frames, a Központ orvosa meg Sally Iselin, aki dühösen csörtetett át a szobán. Daffyd mosolyogva engedett utat nekik Amaldához.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Sallytől.

– Mit képzelsz, mi vagyok én? Holmi nyavalyás pop-Tehetség?

– Már képes tökéletesen uralkodni magán, Daffyd mondta Sally érthető büszkeséggel.

A tükörablakon át nézték, hogyan eteti Amalda Harold Orley-t. A félnótás Harold szépen evett, jó étvággyal, néha még egy-egy mosoly is átsuhant gyerekes arcán.

– Sohasem hittem volna, hogy Haroldot oktatónak fogjuk használni – mondta Op Owen. Sally csillogó szemmel mosolygott rá. – Harold hasznos szerszám.

Daffyd egy pillanatra Solange Boshe-ra gondolt. – Dai, ne! – Sally egyetlen szavát gondolati parancs erősítette föl, de együttérzés, szánalom és – fura módon – bosszúság is bújkált mögötte.

– Már egyáltalán nem kap nyugatót? – kérdezte hálásan Op Owen.

– Persze hogy nem. Haroldra kell koncentrálnia, hiszen tudod.

– Akkor próbáljuk őket emberek közé vinni.

– Ideje lenne. A Vörös Medve már majdnem megőrül.

– Vörös Medve?

Sally fölhúzta az orrát. – Vadent hívom így.

– Ezek szerint Amalda az aranyhajú királylány?

– Dehogy. Ő Hamupipőke, hát nem emlékszel?

– Hamupipőke és a Medve?

– Hamupipőke, a Medve és … a Farkas!

Daffyd a homlokát ráncolta.

– Azt hittem, jobb orvos vagyok.

– Ez csupán tudat alatti félelem. Amalda mindaddig nem fog bízni magában, amíg nem találkozik a Farkassal, és le nem győzi. És akkor boldogan élhetünk valamennyien, amíg meg nem halunk.

Sally derűs hangjának volt egy csöpp kesernyés színezete, ami arra késztette Daffydet, hogy alaposabban szemügyre vegye a lányt. Kísértést érzett, hogy belenézzen a tudatába, de ez nem lett volna etikus, meg aztán Sally rögtön észrevette volna. Ezért inkább Amaldát nézte még néhány percig, majd távozott a klinikáról.

Az egy hónap alatt, amelyet Amalda a Központban töltött, a túlságosan sovány, ideges lánygyermekből még mindig karcsú, de fegyelmezett fiatal nő lett. Félelmeit lassan feloldotta Daffyd okos terápiája meg saját újonnan tanult képessége, hogy fegyeimezze az érzelmeit, ügyesen megzabolázza fontos energiáit.

A Harold Orley-val való első együttes gyakorlatokhoz Amaldát erősen lenyugtatták. A lányt taszította Harold bárgyúsága. De reakcióinak nem lehetett Haroldnál jobb tükre. Hamarosan el kellett fojtania a féleszű empatikus iránti szánalmát, mert Harold kétségbeesett könnyekre fakadt. Eleinte lázadozott a Harolddal való munka ellen, de azt nem tagadta, hogy a bolond azonnal lereagálja az érzelmeit, és amíg nem lesz képes Harold jelenlétében uralkodni magán, addig a nyilvánosság előtt sem lesz képes erre.

A Központban töltött első napjaiban Amalda azt is kérte – pedig rengeteg nyugtatót kapott –, hogy operálják ki a homloklebenyét, mert – tévesen – azt hitte, hogy ez megszabadítaná zavaró Tehetségétől. Aztán találkozott Harolddal, és rájött, hogy a műtét nem távolítaná el agyának pszionikus részét. Amalda rehabilitációjának második lépése a találkozás volt a Központ ifjú sztárjával, a kétéves Dorotea Horváthtal. Amalda hamar megértette, mire céloznak.

A kis Dorotea elmerülten játszott a kockáival. Amikor a vár összedőlt, a kicsiből kirobbant a düh, amelyet öntudatlanul, de igen határozottan elfojtott… az anyja. A csöpp telepata gondolatai olyan hangosak és világosak voltak, hogy Amalda nyomban észrevette a párhuzamot.

– Tehát én is fölfedeztem egy nagyszerű, új játékszert a saját elmémben, de az nem akar velem játszani, igaz?

– Meg kell tanulnod egyensúlyban tartani a játékot, ahogyan Doroteának is … – mondta gyöngéden Daffyd.

– Hogy össze ne dőljön az egész?

– És maga alá ne temessen – tette hozzá Sally. – Mint azon az estén a Gyárban.

Amalda a nyugtatók ellenére is elsápadt, és megborzongott.

– Ugye nem találhat meg?

– Itt, az árnyékoló falak között soha, kedvesem – nyugtatta meg Daffyd.

Mihelyt Amalda uralkodni tudott az érzelmein, Vadent is bevonták a gyakorlatokba. Ezeken a foglalkozásokon tanulták meg megzabolázni a második gyárbeli koncerten tapasztalt jelenséget. Reddel együtt Amalda bármilyen nagy terem érzelmi légkörét tudta, és bármilyen érzést tudott sugározni még a pszinek is. Ám hiányzott belőle az az erő, amelyet Daffyd és Sally a Gyárban éreztek.

– A csapat most korlátozott létszámú – mondta kissé bánatosan Sallynek Daffyd.

– Korlátozott? -lepődött meg Sally.

– Igen. Ameddig nincsenek sötét érzelmek, amelyek ellen sugároz, Amalda bármit képes sugározni, de csupán korlátozottan. Pedig arra számítottam, hogy Amalda és Vaden együtt képesek lesznek kivédeni…

– Egy kitörni készülő lázadást?

– Igen – hajolt előre mohón Daffyd. – Ez megbékítené Gillingst, és nyomban elejtené az Amalda elleni vádat. És gondold csak el, mit jelentene a nyugalom megőrzésének technikájában: összesen két ember húsz helyett, akiket alig tudunk összeszedni vagy a gáz helyett.

– Szóval ezt forgattad a fejedben.

– A jelenlegi helyzetben viszont azt hiszem, hogy kettőjüknek olyan helyeken kell működnie, ahol vita vagy verekedés robbanhat ki: gyűléseken, vásárokon, ipari kiállításokon.

– És a Farkassal mi lesz?

– Tudod, azt szeretném, ha kijönne az erdőből.

– És Amalda? – Sally gondolatainak dühös töltése volt.

– Te melyikre fogadnál? A Farkasra vagy a Medvére?

Daffyd Op Owen egyáltalán nem Kezelte olyan könnyedén Amalda biztonságának kérdését, ahogyan Sally hitte, mert értesítette az összes emberét, hogy azonnal jelentsék, ha valaki érdeklődne Amaldáról vagy Bruce Vadenről, vagy bármiféle szokatlan tevékenységbe fogna Roznin. Az első jelzést Ted Lewistől, a rendőrség első számú Tehetségétől kapták. Egy közismert és tisztelt színházi ügynök, aki véletlenül lengyel származású volt, a központi ügynökség segítségét kérte, hogy megtalálja Bruce „Red” Vadent, aki állítólag szerződésben állt valahol, de egyetlen társulatnál sem dolgozott.

– Ez lehet fedőakció is – mondta Daffydnek Ted Lewis. – Mert a fickó valóban most állít össze egy varietéműsort a Borscht-Láncolatnak, ám ahhoz nem kell olyan rendező, amilyen Vaden.

– És mi van az erősítő nélkül dolgozó népdalénekesekkel?

Ted Lewis a fejét rázta.

– Roznin kitalálhatta már, hogy Amalda Vaden madara, de azt is tudja mindenki, hogy Gillings még mindig keresi az énekesnőt, aki kirobbantotta a Gyárban a balhét. Roznin nem buta. Nagyon is ravasz.

Daffydnak jól jött, hogy Gillings nem ejtette el a vádat, mert amíg Amalda gyógyult és tanulta, hogyan uralkodjék a képességein, a vád bizonyos védelmet nyújtott neki.

Daffydet az érdekelte, hogy vajon mit akart kezdeni Roznin Amaldával, ha és amikor a kezébe tudta volna kaparintani. A nagyközönséget nagyjából tájékoztatták a Tehetségek képességeiről, ám a pszionikus erők különösebb lehetőségeiről soha nem esett szó. Amaldáéról meg különösen nem, már csak azért sem, mert amíg a lány nem találkozott Bruce Vadennel, ilyesfajta Tehetségről nem is álmodott senki. Éppen ezért, vajon mit súghatott Rozninnak aktív képzelete? Vajon rájött Roznin, hogy ő maga is Tehetséges? Minthogy a maga nemzetiségi csoportjának az ura volt, vajon az egész város ura akart volna lenni Amalda segítségével?

– Vszevolod Roznin nem hülye – folytatta Ted Lewis, ám ettől Daffyd nem lett boldogabb. – Minden lehetséges munkát és támogatást megszerez a szlávjainak. És mindent törvényesen. Más nemzetiségi csoportok szemével nézve talán kissé erőszakosan, de törvényesen. És Roznin kezdi túllépni a működési területének határait. Ott is együttműködnek vele, ahol korábban egyetlen pánszláv sem kapott támogatást. Hogyan, miért, mit csinál, nem tudjuk. Esetleg egyszerű zsaroló, de lehet igazi Tehetség is. Bár Gillings meg fog buggyanni, ha egy Tehetséges nemzetiségi vezetővel kell boldogulnia!

– Van annál rosszabb is – mondta Daffyd, bár Ted Lewis szemlátomást nem értett vele egyet. – Ráállítottad a Törvény és Rend jövőlátóit Rozninra és Amaldára?

Ted Lewis méltatlankodó pillantást vetett a főnökére.

– Valamennyien a képükkel alszanak.

– És?

– Főnök, tudod, hogyajóslatot nem lehet erőltetni.

– És semiféle Esemény nem volt?

– Egy szál se. Csupán halvány nyugtalanság. – Látszott, hogy egy többször hallott választ ismétel meg, amely őt magát sem elégítette ki jobban, mint Daffydet.

– Figyeljetek oda Rozninra. És Gillings ne tudja meg, hogy Roznint Tehetségesnek gyanítjuk. Amaldát és Vadent csapatként vetem be. Előbb-utóbb Roznin újra megtalálja a lányt.

– Ezt akarod?

– Méghozzá nagyon. – És amint otthagyta Ted Lewist, Daffyd előtt fölbukkant Solange Boshe vad, tébolyult arca, mielőtt a lány teleportálta magát a vasajtón át a parkolóházban.

Gillings örült, hogy Amalda és Bruce Vaden a zendülések megelőzésén fog munkálkodni. Még azt is felajánlotta, hogy elejti a vádat, de Daffyd kérte, hogy ezt egy darabig ne tegye még. A csapat nyomban munkát kapott egy csomó gyűlésen, tanácskozáson, konferencián és konvención. Az ilyen összejöveteleket támogatták, hogy a lakosságnak ne maradjon túlságosan sok szabad ideje, ám elegendő lehetett bármilyen lökés, hogy bármelyik ilyen összejövetelen zavargás törjön ki. Minden, összejövetelre alkalmas teremben, a templomokat is beleértve, kötelező volt hangérzékeny riasztóberendezést fölszerelni, ám az ügyes agitátorok ezeket kijátszották, és a nyugtató- vagy altatógáz nem áramlott ki automatikusan a jelzésre, mivel a berendezések egyszerűen nem jelezték a zendülés feszültségét. A hivatásos agitátorok megtanulták a veszélyszint alatt tartani a hangjukat, és óvatosan juttatták el áldozataikat a spontán robbanásig, amelyet már sem gáz, sem víz nem volt képes megfékezni. És egyetlen jövőlátó sem tudott megjósolni egészen addig, amikor már késő volt.

Amint egyre jobban megtanult uralkodni magán, Amalda váratlanul megtanulta olyan pontosan és világosan megérteni Haroldot, hogy arra még Sally sem volt képes. Harold is tagja lehet a csapatnak, határozta el Daffyd, mint a tömeg általános hangulatát jelző műszer és Amalda testőre. (A katasztrófákból is lehet tanulni, mondta magának Daffyd.) Az empatikus Harold társaságában Amalda a nézőtéren fog ülni, vagy körbe jár a tömegben. Vaden a szélen lesz, sugárzásra készen, ha kell. Természetesen a Törvény és Rend vagy a szponzorok által kívánt légkört is sugározhatják folyamatosan, ha az ügynek nincs üzleti színezete. Mert a Tehetséget üzleti célokra használni törvénytelen és nem is etikus.

A csapat rendkívül sikeresen és meglepő módon működött. A motorcsónakversenyen még soha nem volt kevesebb a zsebtolvajlások száma; a családi otthon kiállításon egyetlen gyerek sem veszett el, és meglepően szelíd, jól nevelt csemeték baktattak engedelmesen a szüleik mellett. Két olyan összejövetelen, ahol a vendégek rendszerint alaposan berúgtak, ezúttal nem törték össze a berendezést.

És Amalda kezdett annyira magabiztos lenni, hogy Sally egyszer-kétszer még Bruce Vadent is mosolyogni látta.

Ma megint jól állítottam össze a menüt, gondolta Amalda, amikor a pincér letette a műcsirkét, a csomós krumpli pótlékot meg a fonnyadt álbabot. Persze mindez része az élet nagy parádéjának, tette hozzá, és észbontóan finom ízeket kezdett sugározni. Harold képe földerült mellette, és mohón nekiesett az ételnek.

Amalda könnyedén körbepillantott az asztalnál.

A szokásos, csicsás bankettezők ültek az asztalnál, mostanában éppen eleget látott belőlük. (Vajon mindig ugyanazt a „maszkot” viselik a bankettokon? Vagy ugyanazok az emberek voltak ott a Műanyag Konténerek Gyártóinak díszvacsoráján a múlt héten, akik most kedden a Műszálfonók Egyesületének bankettjén?) Az emberek mindenesetre ugyanolyan gyorsan reagáltak Amalda sugallatára, mint Harold, és mohón falták műanyag ételüket. Amalda fölsóhajtott. Milyen kár, hogy az éttermek semmivel sem dotálják Bruce-nak és neki azt, hogy kötelességükön fölül” javítják” a kosztot.

Hát megint itt vagyok, gondolta, de úgy vélem, a Tehetségek túlságosan becsület és kötelesség dolgának tekintenek egy igazán jó dolgot.

Ma meglehetősen elégedett volt az „adásával”.

Munkáik során az utóbbi időben olyan apró részletekkel kezdett törődni – leginkább önmaga szórakoztatására –, amilyen például az volt, hogy a hajókiállításon elhallgattatott minden nyafogó gyereket. No de éppen olyanok voltak, amilyenek odahaza a testvérei, amikor mind egyszerre nyafogtak. Csöppet sem bánta, ha többé egyetlen gyereket se hall nyafogni. Vagy a saját szegény gyomra érdekében elérte, hogy az étel legalább „lássék” ízletesnek. A használati utasítások szerint az ételek tartalmaztak minden tápanyagot és vitamint, és tökéletesen fölszívódtak. Csakhogy Amalda rákapott az ízekre. A díszvacsorák ettől lettek elviselhetővé. Micsoda munka!

És Amaldának mégis – ha kelletlenül is – el kellett ismernie, hogy tulajdonképpen élvezi. Ha csak… Erre nem szabad gondolnia. Elmegy tőle az étvágya. Elvégre most már ura ennek az ő fura agyának, és egész csomó embert arra kényszeríthet, hogy azt érez zék, amit ő akar. Amikor eljön az ideje, őt is a kezében tudja majd tartani. Bruce mindig a közelében van. A lány elmosolyodott. Vaden végtelen szerelme olyan érzéssel töltötte el, amely képes volt elűzni minden félelmét. Amikor Bruce-szal szeretkeztek, Amalda gyakran szerette volna megölelni az egész világot minden szépségével, ám ilyesmit sugároznia nem lett volna erkölcsös, hiszen ez kettőjük magánügye volt… Ő is sok mindent gondolt pedig vele kapcsolatban azon az estén … Olyan dolgokat, amilyenekre Amalda gondolni sem mert…

Harald nyugtalankodni kezdett. Amalda visszafojtotta az emlékeit.

Ekkor érte az ütés. Olyan élesen, hogy fölsziszszent, olyan keményen, mintha a testét érné, pedig a lökést az agya kapta … és milyen ismerős volt. Ez ő!

Harold fölnyögött, mivel együtt érzett Amaldával. A lány gyorsan elfojtotta ijedt meglepődés ének sokkját. És ő nyomban eltűnt a tudatából. Amalda megborzongott az ismerős érintés utóhatásától. Aztán leküzdötte az érzést, és bambán asztaltársaira mosolygott. Nyugtatóan megsimogatta Harold karját. Annak nyomban helyreállt a lelki egyensúlya, és vigyorgott. Helyes, ezt az érzést magában kell tartania.

Mégis kénytelen volt tekintetével megkeresni Bruce-t, aki a 4-es asztalnál ült, a fejesek közelében.

A férfi fölpillantott, biccentett, és akkor válaszolnia kellett a partnerének, egy negédesen mosolygó nősténynek.

Néha, gondolta Amalda, Bruce szerepe a nehezebb.

Tudatának egyik része meg akarta keresni őt, ám lényének legnagyobb vágya az volt, hogy ő ne érjen hozzá soha többé. A termet fürkészte, mert biztos volt benne, hogy képes lesz megtalálni a gonoszt. Az biztos, hogy eleget tanulmányozta a férfi képét ahhoz, hogy bárhol fölismerje. Pincérek jöttek mentek a teremben. Nem volt köztük. A vacsorázók között sincs, másként Amalda már régen észrevette volna. A lány kinyitotta a tudatát, ahogyan Dave tanította rá: akár a kamera lassan táguló lencséjét. Nem tetszett neki a dolog: túlságosan sok ijesztő és undorító dolog áradt be. Csodálta, hogy Dave, aki teljes értékű telepata, és a gondolatokat is „hallja”, nemcsak az érzelmeket, ahogyan ő, hogyan tudja elviselni ezt. Azon is eltűnődött, vajon mennyire kondicionálta Dave az ő tudatát arra, hogy elfogadja a maga Tehetségét. Mert azt tudta, hogy így volt. Dave megmondta neki. De ő nem bánta … talán azért, mert Dave így akarta. És Dave olyan kedves. Ha Dave …

Nem, mondta magának határozottan, nem szabad ilyesmire gondolnod. Sally szereti Daffyd Op Owent. Amalda elhúzta a száját. Ahhoz képest, hogy telepatikus Tehetség, Dave igazán ostoba tud lenni. Az Isten szerelmére, még telepatának sem kell lenni, hogy az ember lássa, hogy Sally Iselin őrülten szerelmes belé. Vagy Dave tudja, csak nem segíthet? Talán valakinek Dave-t is kondicionálni kellene? Hmmmmmm. Talán majd én megdolgozom. Nem, és Amalda szomoruan megcsóválta a fejét, beavatkozás lenne, és az erkölcstelen.

Fölsóhajtott. Tehetségesnek lenni bizonyos szabályokat és rendelkezéseket is jelent, és ezeket mindenképpen tilos volt megszegni. Először is nagyon hamar megtalálták az embert. A gyeplő nem túlságosan szoros azon a szárnyas lovon, amelyről Dave mindig beszél, de azért megakadályozza, hogy az ember elbukjon … erkölcsileg …

A pincér hajolt fölé. Amalda Haroldhoz húzódott, hogya pincér el tudja venni a tányérját. De a pincér csak motyogott valamit.

– Sajnálom, nem értem – mosolygott a pincérre a lány.

Az rábámult, és ismét értetlenül motyog ott. Amalda azonban érezte a pincérből áradó sürgetést. Akart talán tőle valamit?

– Igazán sajnálom, de megismételné a kérdését?

És magyarázatképpen a fecsegő asztaltársakra mutatott.

A kis ember dühösnek látszott. Tiszta hangon odahívta a másik asztalnál álló pincért.

– Fölteszek neki egy egyszerű kérdést, ő meg hülyére vesz – mondta a másiknak a pincér, de Amalda érezte, hogy dühös, és egyre erősebb sürgetés árad belőle.

– Igazán nagy a zaj – mondta Amalda.

A másik pincér, meglehetősen nagydarab fickó, sötéten nézett a lányra.

– Mi a gond, kisasszony? Hallucinál? Nem elég maguknak semmi? Csinálja, amit a barátom mondott, és nem lesz semmi baj.

– Nem akarok bajt – mondta Amalda, és megnyugtató gondolatokat kezdett sugározni.

Egyszerre csak ott termett egy harmadik férfi, aki kihúzta alóla a széket, a két pincér pedig megragadta két oldalról.

– Velünk kell jönnie, kisasszony. Jöjjön.

A pincérek féltek: a sürgetés bennük mesterséges és természetellenes volt. Ő irányította a cselekedeteiket.

Amalda sugallatára Harold fölpattant. Szegény bolond pillanatnyilag éppen olyan tanácstalan volt, mint a lány. Amalda érezte Bruce reakcióját. Ugyanakkor két férfi a karjánál fogva cipelte kifelé. Ha sikerül kihurcolniuk a teremből… a konyha már nem volt messze … Amalda megpróbált nem pánikba esni. Aztán Harold egyszerre csak megragadta a pincérek vállát, letépte Amaldáról a kezüket, összeütötte a fejüket.

Aztán Bruce és két rendőr fogta körül őket, és az eszméletlen pincéreket valahogyan eltávolították a teremből.

– Csillapítsd le őket, Mally – súgta Bruce, és Amalda olyan édességet és fényt kezdett sugározni, hogy az asztalnál mindenki abbahagyta az evést, és egymásra vigyorgott. A lány módosított az adáson, és Harolddal együtt újra elfoglalta a helyét. Ideges reszketését is sikerült magában tartania, semmi sem szivárgott ki belőle, és Harold Orley arcáról nem tűnt el a bamba vigyorgás.

A vacsora végére azonban kezdett meglátszani Amaldán az erőfeszítés, ezt bizonyította Harold idegessége is. A lány testi kimerültséget érzett. Mi lett volna, ha sikerült volna neki elrabolni őt még mielőtt Harold reagálni tud? Mielőtt Bruce a terem túlsó végéről odaért? Ha ő …

Ott volt mellette Bruce, az arca komor és elszánt.

Amalda ismerte ezt az arckifejezést. Mégis félt elhagyni a tömeg nyújtotta fél védelmet. Ha ő megpróbálta elraboltatni egy díszvacsoráról…

A civil ruhás detektív közeledett feléjük. Amalda ragyogó mosollyal fölállt. Harold is fölemelte hatalmas testét, de az arcán gyerekes aggodalom látszott.

A saját gyöngesége okozta undor roggyantotta meg Amalda térdét. Mihelyt Red védelmezően átkarolta, valósággal belebújt a férfiba.

– Vigyük innen – mondta Red, és intett a detektívnek, hogy vezesse el Haroldot.

– Erre – mutatott a detektív egy kis ajtóra a nagyterem oldalában. Kis előszobába jutottak. – A Pincérek Szakszervezete tiltakozott a betört koponyák miatt. Titokban kell kijutnunk innen. Mi a fene történt, Amalda?

– Nem tudom – suttogta a lány, és érezte, hogya kimerültség fölébe kerekedik az eltökéltségnek. – Szabad elmennünk? – Visszanézett a terembe, ahonnan a vendégek kezdtek elszállingózni.

– A pokolba velük – mondta vadul Bruce.

– Sajnálom. Nagyon sajnálom. – Amalda úgy érezte, vereséget szenvedett.

Mihelyt első ízben összeakadt vele, szétesett. Sírni szeretett volna. Kudarcot vallott. Daffyd és a többiek mennyit kínlódtak vele … ő meg elájul, mint bármelyik hétköznapi nő …

Elkaplak. Legközelebb elkaplak. Olyan hangosan hallotta a hangot, mint Bruce kiáltását.

Bruce …

Charlie Moorfield kopogás nélkül sietett be Daffydhez.

– Megtették – kiáltotta, és a lendülettől kis híján nekirohant az íróasztal szélének.

Daffyd azonnal vette a Charlie agyában villódzó, élénk képeket, és bár azt is fölfogta, hogya veszély már elmúlt, fölugrott.

– Kik tettek meg mit? – kérdezte izgatottan Sally. Ő nem tudta pontosan követni a telepatikus közlést.

– Megpróbálták elrabolni Amaldát a Morcam díszvacsorájáról – mondta Daffyd.

– Csakhogy Amalda betörette a fejüket Harolddal.

Sally levegő után kapkodott.

– Gillings azt mondja, a merénylet és a letartóztatás olyan gyorsan történt, hogy az Amalda és Harold asztalánál ülők közül senki nem tudja pontosan, hogy mi történt – folytatta Charlie. – A Pincérek Szakszervezete tiltakozik három tagjának – idézőjel – indokolatlan – idézőjel bezárva -letartóztatása ellen. Baromi sokat kell fizetni.

– Nem föltétlenülmondta a szobába lépve Lester, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. – A szakmai immunitás tipikus esetével állunk szemben.

– Ezt hogy hoztad össze? – kérdezte Daffyd. Lester fölsóhajtott, és elnézően pillantott a főnökére.

– Amalda nyilvántartott Tehetség, igaz? Hivatásos minőségben volt jelen a vacsorán. Ezért senkinek, az ég egy világon senkinek nem volt joga beavatkozni vele szemben. A pincérek pedig ezt tették, amikor megpróbálták eltávolítani a teremből. Ők szegték meg a törvényt. Nem Amalda. Sem Harold. Még ha Harold kissé túlbuzgó volt is, védelmet élvez Tehetsége következményeivel szemben.

– Egy pillanat, Lester – mondta Charlie. – Az oltalmi törvény csak azt jelenti, hogy nem perelhetnek be, amikor. ..

– Azt is jelenti – emelte föl csontos ujját Lester –, legalábbis ahogyan Joel Andres szenátor és a jogászaink nekem elmagyarázták, hogy minden olyan állampolgár, aki akadályozni próbál egy Tehetséget kötelessége teljesítésében, megsérti a törvényt.

– Ez lenne az első eset, hogya törvényre kell hivatkoznunk – mondta Daffyd.

Lester meglepetten húzta föl a szemöldökét.

– És mi ebben a rossz? Vagy azért törted … – és gyorsan Sallyre pillantott, aki visszafojtotta a nevetését –, azért törted magadat a törvényért, hogy ne éljünk a törvény biztosította védelemmel?

Op Owen legyintett. Lester Welch utálkozva morgott.

– Azt hittem, már megtanultad, mibe kerül az idealizmus, Dave. Kiizzadtuk a törvényt; kis híján Joel Andres életébe került; nyilvánvaló törvénysértéssei van dolgunk, és bizony Isten, élni fogunk a törvény adta jogunkkal. Ha Gillings meg nem tette már.

Daffyd asztalán villogni kezdett a távbeszélő lámpája. Daffyd lenyomta a gombot.

– Gillings felügyelő, uram. Sürgős.

Daffyd bólintott, hogy fogadja a hívást.

– Op Owen, a Pincérek Szakszervezete nagyon hőzöng Amalda, jogtalan letartóztatások meg hasonló marhaságok miatt – vágott Gillings rögtön a közepébe. – Egyelőre azt mondtam, hogy a pincér erőszakoskodni kezdett a nővel, aki azt mondta, hogy kopjon le, és a hölgy kellően föl van háborodva ahhoz, hogy éljen a nőnemű állampolgárokat oltalmazó törvénnyel. Erre jött a tisztességes alkalmazott, kiváló szakszervezeti tag, tiszta nemi életű férfiú szöveg meg a viszontvád, hogya nő kezdett ki a fickóval. – Gillings megvetően sóhajtott. – Ismered, a szokásos duma. No már most, mindezt félresöpörhetjük a szakmai oltalom törvénnyel, de … – és Gillings fölemelte vaskos ujját. – Nem szeretném leleplezni a csapatot. Bruce Vaden azt mondta az embereimnek, hogy Amalda megijedt valamitől, és tudomásom szerint az egyetlen dolog, amitől megijedt, az az, ami a Gyárban történt. Az ismétlődött meg most is?

– Még nem beszéltem Amaldával, Frank – mondta Daffyd. – Ugye már útban van hazafelé Vadennel? – Gillings bólintott. – Egy kis időt kérek.

– De gyors légy. A Pincérek Szakszervezete veri a balhét.

Mihelyt a felügyelő arca eltűnt a képernyőről, Daffyd hívta Ted Lewist a Törvény és Rend épületében.

– Ted, hallottad, hogy megpróbálták elrabolni Amaldát?

– Mindenki erről beszél. Miért nem hivatkozunk az oltalmi törvényre … Nem? – Ted legalábbis annyira meg volt lepve, mit Lester.

– Van valami köze Rozninnak a Pincérek Szakszervezetéhez?

– Már hogy a fenébe ne lenne! Nincs ma olyan szakszervezet.

– Meg lehetne-e tudni, hogy Roznin járt-e ma este a Morcam Hotelban?

Ted Lewis fölemelte a kezét, megnyomott egy másik gombot, ám a válasza érthetetlen volt, mert kívül került a készülék hatósugarán. Aztán még zavartabbnak látszott.

– Croner tartja őt állandóan szemmel-füllel. Croner azt mondja, hogy éppen koncerten van. Hogy van ez, Croner? Hé, főnök, Roznin az utóbbi időben gyakran jár koncertra.

– Akkor tudja, hogy figyelik, és a hátsó ajtón surran ki. Remek. – Nyugtalanító hír volt, mert azt is jelenthette, hogy Roznin Tehetsége fejlődik. Ha sarokba szorítják… Op Owen megborzongott. – Nézzük meg Amaldát.

– Ő volt az – mondta Daffydnek Amalda. Sápadt volt, összetört és kicsi, ahogyan odabújt Red Vadenhez lakosztályuk pamlagján.

– Mennyire volt közel hozzád?

A lány megrázta a fejét.

– Nem volt a teremben. Láttam volna. De ahhoz eléggé közel volt, hogy fölismerjen. Mármint a tudatomat. – Finoman megborzongott. Vajon azért ismerte föl őt a férfi, mert éppen rá gondolt? Szerette volna megkérdezni Daffydet, de nem merte. Hiszen már úgyis csalódást okozott neki.

– Te észrevettél valamit, Red? – kérdezte Daffyd.

– Először semmit. Aztán azt, hogy Amalda meglepődik. Fölpillantottam, és láttam, hogya pincérek hurcolják kifelé. De mielőtt odaértem volna, Harold már közbelépett. – Vaden arcán látszott, hogy csodálja a tettet. – Bocsánatot kellene kérnem a fiútól. Azt hiszem, sikerült mindent elsimítanunk, még mielőtt a vendégek bármit is fölfogtak volna.

– A merénylet után érezted Roznint, Amalda?

– Addig nem, amíg ki nem mentünk az előcsarnokból. – Amalda becsukta a szemét. – Azt mondta: „Elkaplak. Legközelebb elkaplak.”

Daffyd kérdőn kézett Redre, aki a fejét rázta. Azelőtt is hallottál szavakat, Amalda? – kérdezte gondolatban Daffyd.

Amalda meghökkenten nézett rá, aztán szégyenlős mosollyal megrázta a fejét.

– Csak ha te voltál a „ leadó” . Mostanáig. – Érezte a férfi aggodalmát. – Ez baj, igaz? – kérdezte, és lágy, déli kiejtése még bánatosabbá tette a hangját.

– Nem föltétlenül. Van egy problémánk – kezdte Daffyd óvatosan megválogatva a szavait. – Tudjuk, hogy Roznin szeretne … megszerezni téged, Amalda, hogy fölhasználjon a saját céljaira, amely – a képességeidet ismerve – csak az lehet, hogy törvénytelenül befolyásolja az emberek érzelmeit. Kénytelenek vagyunk föltételezni, hogy meg akar találni. Azt is föltételeznünk kell, hogy nem jött még rá, hogy Bruce is hozzátartozik ahhoz, amit csinálni tudsz. És ez a kapcsolat fog megvédeni, Amalda. – Ezt az állítást Daffyd erőteljes telepatikus hanggal is megerősítette. – Roznin ma nem tudott elrabolni, igaz? És nem tud majd máshol sem.

– Ebben nem lehetsz biztos, Daffyd – mondta a lány nagyon halkan és rémüiten.

– Nem kívánom kipróbálni, Amalda – folytatta szelíden Daffyd, és a nyugtalan lányra mosolygott. De légy szíves emlékezni arra, hogy már kétszer meglógtál előle. Egyszer úgy, hogy elszöktél és elbújtál-sikerrel. Ma pedig közvetlen akcióval az emberei ellen.

Amalda lassan bólintott.

– És amíg Roznin téged szeretne elkapni, mi… a felügyelőt is beleértve … nagyon szeretnénk elcsípni Roznint.

Most Bruce Vaden dermedt meg, és nézett szinte gyűlölködve Op Owenra. A telepata nyugodtan nézett a férfi szemébe, és tudta, hogy Vaden megértette azt is, amit Amalda még nem.

– Roznin minden bizonnyal lappangó Tehetség. Tudjuk, hogy a tudata összeillik Amaldáéval. Azt nem tudjuk, hogy mire képes még, és rendkívül kényes pozícióban van ennek a városnak a nemzetiségi helyzetében, olyan pozícióban, amelyben sok kárt okozhat, és sok jót tehet. Nem lehetünk vele nagyon erőszakosak, de nem engedhetjük futni sem. Azt akarjuk, hogy – és lehetőleg a saját jószántából, ahogyan ti – eljöjjön a Központba. Ti tudjátok, milyen, amikor az ember nem ura a Tehetségének…

Daffyd inkább Bruce Vadennek, mint Amaldának beszélt, de a lány válaszolt.

– Rettenetes … rettenetesen magányos és rettenetesen csodálatos érzés.

Bizonytalanul Daffydre mosolygott, és bár magabiztosan föltartotta az állát, Daffyd látta a fejében a határozatlanságot és a félelmet.

– Na már most – folytatta gyorsan –, a Pincérek Szakszervezetét fölhasználva ellened, Roznin nehéz helyzetbe hozott minket: könnyen bevethetnénk a védelmedre az oltalmi törvényt, ám ez azt jelentené, hogy meg kell jelenned a bíróságon. És higgyétek el, hogy mindazok, akik kíváncsiak titkos ügynökeinkre, ott lennének, hogy jól megjegyezzenek maguknak. A csapat hatékonysága csökkenne …

– És Amaldának kell megjelennie a bíróságon? – kérdezte hirtelen Red. .

– Igen. Ó, értem, mire gondolsz – és Daffyd elvigyorodott. Sikerült továbbra is mosolyognia, annak ellenére, hogy Bruce Vaden agyából kiolvasta, mi rejlik a konstruktív ötlet mögött. – Nagyon jó ötlet. Kétféleképpen is megcsinálható. Igen, meg tudjuk változtatni Amalda külsejét… vagy szerepelhet helyette valaki más is. Ebben az esetben Amaldának fizikailag azért jelen kell lennie, mert Roznin rájönne, ha nem volna ott, és ezt fölhozhatná ellenünk, ha a per során elrendelnék az EEG-t. Hmmmm. Jó ötlet.

– Mit remél Roznin elérni azzal, ha a bíróság elé kényszerít minket? – kérdezte Red. Megpróbálta leplezni korábbi gondolatait, mielőtt Daffyd számára nyilvánvalóvá válnak. Most inkább reménytelenség áradt belőle, annak az előérzete, hogy Bruce Vaden és Amalda tökéletes boldogsága és összhangja hamarosan véget ér; olyan szép volt, hogy nem tarthatott soká. Daffyd csak a szóban elhangzott kérdésre válaszol hatott.

– Azt szeretném tudni én is – mondta, és így is érezte, méghozzá több szinten.

– Más játssza el a szerepét? – Gillings szinte rögtön el akarta vetni az ötletet, de aztán töprengve ráncolta a homlokát. – Miért? Csak nem hiszed, hogy van olyan bolond, aki a bíróságról próbálná elrabolni? Habár … – pillantott ki az ablakon –, a légkör átkozottul bizonytalan …

– Tudom – mondta Daffyd. A Törvény és Rend épületéhez vivő rövid helikopterút is elegendő volt ahhoz, hogy megérezze a város érzelmi légkörének átható „sötétségét”. Az idő pocsék volt, ez sem tett jót; a munkanélküliség megnövekedett; állandóan panaszolták az emberek, hogy az élelem éppen csak az életben maradáshoz elegendő; szidták a műsorokat; nem volt semmi rendkívüli … és mégis. Mindez egy jelentős robbanás előkészületeit is jelenthette.

Két hétbe telik, amíg az élelmezésben beálló javulást észreveszik; a műsorokat megváltoztatták, de még a legérzékenyebb Tehetség sem tudta eltalálni, hogy a közönség mit akar látni igazán a háromdimenziós képernyőkön. A „cirkusznak” legalább annyi változata volt, mint a „kenyérnek” , mégsem tudhatta soha pontosan senki, mi elégíti ki a tömeg étvágyát. Op Owen megjegyezte, hogy nézzen utána a legutóbbi jóslatoknak. Különös, hogy nem történt egyetlen nagyobb Esemény sem, amikor ilyen nagy tömegekről volt szó.

– Nézd, Op Owen – mondta Gillings –, szükségem van a csapatra, hogy kiszúrják nekem a lehetséges balhékat. Különösen most. Nem engedhetem meg, hogy azonosítsák őket.

– Akkor kisminkelve küldjük Amaldát a bíróságra.

Gillings motyogott valami jelmezbálról meg kutyáról és szalonnáról, aztán dühösen fordult szembe Op Owennal. Daffyd nem remélhette, hogy sokáig titkolhatja a dolgot Gillings elől.

– Oké, Op Owen, mi van e mögött a nagy óvatosság mögött? Ki akarta elrabolni Amaldát a Morcam vacsorájáról? Ugyanaz a fickó, aki a Gyárból? Mert ha igen, tegyük szépen a hűvösre. Szükségem van a csapat munkájára. Es még áll a vádemelés, zendülés okozásáért …

Op Owen mély lélegzetet vett.

– Nem hinném, hogy okos lenne hűvösre tenni Roznint.

– Roznint? – Gillings annak az erős embernek a dühödt, meghökkent, elkeseredett tehetetlenségével pattant föl a helyéről, aki rájön, hogy lehetetlen helyzetbe került. – Roznin! Jézusom, Op Owen, tudod, mi lenne ebben a városban, ebben a hangulatban, ha lecsukatnék egy pánszláv vezetőt?

És még percekig füstölgött ebben a hangnemben, amíg Daffyd békítő gondolatai lecsillapították, vagy egyszerűen kifogyott aszuszból.

– Nem azt mondtam, hogy tartóztasd le Roznint. Nemcsak politikailag elhibázott lépés lenne, de veszélyes is.

Gillings dühös en nézett rá, és egyetlen rövid szó robbant ki belőle.

– Miért?

– Mert Roznin lappangó Tehetség. Ettől ijedt meg Amalda.

Gillings most már teljesen dühbe gurult. Ezúttal a tudatát árnyékoló pajzs is félrecsúszott annyira, hogy a haragon túl Daffyd láthassa a pánikot is, amelyet ez a vallomása váltott ki.

Nem. Daffyd hangosan kimondott és néma parancsa erőt sugárzott minden szinten, és leblokkolta a cselekvésnek azt a sorát, amelyet – ezt jól látta Gillings már tervezgetett.

– Roznin el van fojtva … pillanatnyilag. De ezúttal nem taszítunk egy lappangó Tehetséget olyan helyzetbe, amelyben veszélyes lehet az egész városra. Jobban el akarok kerülni egy újabb Szarka-esetet, mint te!

Gillings nem szabadulhatott Op Owen tudatától, s addig nem is szabadult, amíg Daffyd nem volt biztos a felügyelő kelletlen együttműködésében.

– Roznin minket nem fenyeget … egyelőre. De Amaldát igen – folytatta Daffyd. – A fenyegetés valós. Butaság lenne – és itt szünetet tartott, hogy Gillings megemészthesse a szót, mert a felügyelő nem volt buta ember –, ha Roznint annyira földühítenénk, hogy Tehetségének újabb oldalai is kibontakozzanak, bármi legyen is Tehetségének lényege.

Gillings arca maga volt a tehetetlen düh. Hosszan káromkodott, s szavai úgy földerítették és fölvilágosították Op Owent, hogy még azzal sem törődött, hogy az ocsmányságoknak ő a céltáblája. De miután jól kikáromkodta magát, Gillings visszanyerte a lelki egyensúlyát.

– Jó pár hónapja mondtam már, hogy olyan törvény kellene, amelyik azt bünteti, ha valaki eltitkolja a Tehetségét.

Daffyd szárazon fölnevetett.

– Roznin talán nem is tudja, hogy Tehetséges.

– Nem tudja? Francnyavalyát! A töméntelen reklámadásotokból tudnia kell, hogy micsoda, kivált ha szellemi bújócskát játszik azzal az Amaldával. Op Owen, nincs szükségem egy Rozninra ebben a városban! Ti, Tehetségek juttassátok a megfelelő helyre, zabolázzátok meg, vagy műtsétek meg az agyát, vagy amit akartok. Vagy azt a törvényt alkalmazom, amelyik számomra a legmegfelelőbb, és örökre lecsöndesítem. Nem engedhetem, hogy ez a város csatatérré váljon. Vagy elfelejtetted már Belfastot?

A lámpa vörösen kezdett villogni. Gillings ökölbe szorította a kezét, mintha össze akarná törni a készüléket, aztán vadul káromkodva mégis bekapcsolta. – Mi az?

A hívó egy pillanatig habozott. Daffyd szinte látta a hívót, amint nagyot nyel, és legjobban szeretne nem megszólalni.

– Felügyelő úr, a Pincérek Szakszervezetének ügyvédei vannak itt. Óvadékot hoztak. Engedjük el az embereiket?

– Látni akarom őket – mondta gyorsan és halkan Daffyd.

– Tartóztassák még őket egy kicsit. Valaki útban van lefelé innen. Aztán szabadlábra helyezhetik őket.

Gillings egy fura küllemű kabátgombot nyomott Op Owen kezébe.

– Ezzel bárhová bejuthatsz ebben az épületben. Tartsd meg.

Daffyd köszönetet mondott a felügyelőnek, és távozott. A Törvény és Rend épületének látogatása, gondolta, soha nem lesz a kedvenc időtöltése. A hely „szellemi” zajszintje sokkal-magasabb volt, semhogy egy olyan érzékeny telepata, mint ő, gyakran elviselhette volna.

A Pincérek Szakszervezete seregnyi ügyvédet küldött, hogy kiszabadítsák bebörtönzött tagjaikat. Az ügyvédeket a váróterembe vezették, amely rögtön a börtönrész főbejárati csarnoka mellett volt.

Daffyd elhaladt mellettük, és gyorsan belepillantott valamennyi ember tudatába. Amit „hallott”, nem tetszett neki, de megerősítette a tényt, hogy Roznin irányítja az eseményeket. Egyik ember sem tudott többet a maga feladatánál. Ám mindegyiküket forró vágy hajtotta, hogy körültekintően és sikeresen oldja meg a maga feladatát, különben … Ez a „különben” sötét, nyomasztó és félelmetes következményeket takart.

Daffyd a lehető leggyorsabban visszatért Gillings árnyékolt magánőrtornyának nyugalmába. A felügyelő nem volt ott. A néhány percnyi magányt Daffyd elmélyült gondolkodásra használta.

Arra az eredményre jutott, hogy előfordul, amikor az embernek a puszta megérzése alapján kell cselekednie. Isten ments, ő aztán nem jövőlátó, de megesik, hogy az embernek le kell mondania a józan gondolkodásról és annak következményeiről. Különösen, ha olyan kiszámíthatatlan tényezővel áll szemben, amilyen Roznin, akitől nem várhatók megjósolható reakciók a különféle ösztönzőkre vagy nyomásokra.

A Szarka és Roznin közötti párhuzam nyilvánvaló volt, ám Daffydnek most volt eszköze és eltökéltsége.

– Eddig elavultan, vízzel oltottuk a tüzet, Frank – mondta, amikor a felügyelő visszatért az irodájába. Mostantól modern eszközöket fogunk használni, habot és nyugtató kat.

– Miről dumálsz?

– Nem tudom elmagyarázni. De megbízol bennem?

Gillings dühösen nézett rá, de természetes pajzsán egymásnak ellentmondó érzelmek szivárogtak át: hinni akarás, hitetlenség és bosszús tehetetlenség. – Mi mást tehetnék, a francba is? De az Isten verjen meg, Dave, ha nem zabolázzátok meg Roznint…

– Mi meg tudjuk zabolázni – és Daffyd Op Owen vigyorogni kezdett, amikor arra gondolt, hogy ezúttal milyen alattomosan, erkölcstelenül és etikátlanul fogják használni a Tehetséget. Lesternek sem tetszene, no de esze ágában sincs elmondani a dolgot Lester Welchnek.

A tervhez szükség volt bevetni az oltalmi törvényt. Amire Daffyd nem számított, az az volt, hogy hatalmas balhé tört ki, amikor a tömegkommunikációs eszközök hírt adtak a perről. Aaron Greenfield nyomban vadul támogatni kezdte a Pincérek Szakszervezetét elkeseredett harcukban a Tehetségek ellen, akik – így ők – bántalmazzák a nem-Tehetségeseket, és a törvény fedezékébe bújnak. A Morcam Konvenciós Bizottság úgy próbált kibújni a felelősség alól, hogy kijelentették: nem szerződtettek Tehetségeket a díszvacsorára … azzal védekeztek tehát, hogy az ő tagjaik törvénytisztelő, békés emberek, akik soha nem vettek részt erőszakos cselekményekben, tehát a Törvény és Rend csapat jelenlétére nem volt szükség, sérti a jó hírüket stb. Greenfield az ügyet politikai célokra is fölhasználta. Ő sohasem támogatta az oltalmi törvényt, mert az „sértetlenséget biztosított a magánélet törvénytelen, erkölcstelen és etikátlan megsértőinek, az államegyház elvének újabb példája és egy kisebbség mindennemű garanciá tól mentes előjoga”. „Vonják vissza az oltalmi törvényt; a kisebbségek ne kapjanak rendkívüli előjogokat!” „Fizessenek ők is! Egyenlő alapokon való adózást mindenkinek!”

A jövőlátókat zaklatott Események nyugtalanították. A körülmények megváltoztatása érdekében a csapat álruhában járt, Amaldát és Bruce-t harcra kiképzett kommandósok kísérték. Huszonnégy órás szolgálatban voltak, egyik gyűlésről a másikra mentek, hogy megelőzzék a kitörni készülő zendüléseket. A legtöbb gyűlés célja éppen a Tehetségek sárba rángatása volt. Amalda kétszer tapasztalta, hogy Roznin tudata az övét keresi. Mind a kétszer nyomban megszakította az adást, és a csapat azonnal távozott a helyszínről.

Az idő az évszakhoz csöppet sem illően forró és nedves maradt. Az élelmiszer-ellátásban példa nélkül álló fennakadások voltak, és az energiaforrások fokozott fölhasználása azt jelentette, hogya szórakoztató hálózatok kevesebb áramot és műsoridőt kaptak. Bajok, bajok.

Roznin stratégiájának is kárára volt a saját túlbuzgósága. A tárgyalás napján annyian voltak kíváncsiak az oltalmi törvény első alkalmazására, hogy aligha próbálkozhatott volna emberrablással. A bejutni szándékozók nyomása akkora volt, hogy a Törvény és Rend nyugodtan válogathatott közöttük, és – természetesen – a közönség tele volt távolabbi vidékekről érkezett Tehetségekkel, akiket Daffyd hívott oda. A bíróság kapujában Tehetségek súgták meg a Törvény és Rend embereinek, hogy kit ne engedjenek be, így a pánszlávok sorait megtizedelték. A Törvény és Rend erőinek nyomában azonban Roznint is beengedték mint pán-szláv vezetőt, mert az egyik pincér az ő nemzetiségéhez tartozott. Daffyd Op Owen most láthatta először jól a fickót, és a külseje igazán meglepte. Daffyd szeretett volna „bepillantani” az agyába is, de a terem légköre ezt szellemileg és fizikailag egyaránt lehetetlenné tette. A telepata eltűnődött a Gillingstől és Amaldától szerzett tudattalan benyomásokon, mert Roznin tökéletesen szalonképes, kellemes külsejű ember volt, szolíd, közepesen elegáns tunikát viselt, sűrű, fekete haja a válláig ért, vastag, fekete bajusza sem ért tovább az oldalszakállánál, arcának többi része pedig borotválva volt. Roznin a fal mellé telepedett, és alaposan szemügyre vette a teremben ülőket.

Op Owen szívből sajnálta, hogy nem pillanthat bele a fejébe. Mert Roznin biztosan tervezett valamit. Volt valami” várakozás” az egész lényében, ahogy nyugodtan és fegyelmezetten ott ült a zűrzavarban.

Ám a helyzetről nem volt jóslat. Előfordultak különféle „látások”, ám annyira eltérőek voltak, hogy nem lehetett belőle az események irányára következtetni. Daffyd ugyanoda jutott, ahová az összefüggéseket vizsgáló csoport: nem számít, hogy mi történik az aznapi tárgyaláson. És ez magában is nyugtalanító volt. Mindenesetre fölkészültek arra, amit a józanész diktált. Daffyd többek között figyelmeztette Vadent, és erős önbizalomra „hangolta” Amaldát. A közönségben voltak a lány előtt ismeretlen Tehetségek is, és valamennyien tudták, mi a dolguk.

Belépett Bruce Vaden, és helyet foglalt a hátsó sorban. Ő is körülnézett, de a tekintete elhagyta Daffydet. Roznint keresi, gondolta Daffyd, amint Vaden tekintete elidőzött egy bikatermetű fickón, de nem Roznin bajuszos képén. Roznin figyelmét egy sovány kis öregember kötötte le, aki lötyögős, ódivatú öltönyében feltűnően végigvonult a termen, hogy elfoglalja fenntartott helyét a vád asztalánál.

Aha, gondolta Daffyd, Aaron Greenfieldben tehát a kis emberek nagyzási hóbortja dolgozik! Greenfield előrehajolt, megérintette a vád egyik ügyvédének a vállát, halkan beszélgetni kezdett vele, miközben a termet nézte, majd a védelem asztalánál lévő, üresen álló székekre mutatott.

Kigyulladtak a fények, és a „bíró” elektronikus kalapácsa csöndre intette a termet. A vád képviselőinek egyike fölállt, hogy tiltakozzék a vádlottak és tanácsadóinak távolléte miatt, de ez volt Amalda végszava, erre lépett be kíséretével együtt.

Amint előre várható volt, a vád képviselői hevesen tiltakoztak. A vádlott hatalmas ruhakölteményben és parókában érkezett, teljesen japán módra kikészítve és kiöltözve, két pontosan ugyanolyan külsejű nő társaságában. És miközben a vád egyöntetűen talpra ugrott, a három nő bonyolult koreográfia szerint többször helyet cserélt úgy, hogy a nem-Tehetségek képtelenek voltak megállapítani, melyik melyik.

Mivel azonban ez csupán előzetes kihallgatás volt, amely a bíró-komputer előtt zajlott, a „kihallgató” bírónak nem volt arra nézve semiféle útmutatása, hogy milyen ruhát kell viselnie a vádlottnak és/vagy ügyvédeinek, amíg azok egyáltalában föl voltak öltözve, és tiszta volt rajtuk a ruha. A vád erre azt mondta, hogy a vádlott akadályozza az igazságszolgáltatást azzal, hogy hasonmás kísérőkkel jelent meg. Az egyik Amalda fölállt, és átnyújtott két megbízólevelet a vádlott tanácsadóinak nevében, majd megkérdezte a „kihallgató bírót”, vajon meg lehet-e tagadni a vádlottói a jogi segítséget azon az alapon, hogy tanácsadóinak alakja és külleme hasonló a vádlottéhoz. A kifogást elvetették.

A vád azonnal EEG-vizsgálatot követelt annak igazolására, hogy a japánnak öltözött három nő valóban a fent említett jogászok és a vádlott.

A védelemnek nem volt kifogása az azonnali EEG vizsgálat ellen, amely vitathatatlanul bizonyította, hogy ki a vádlott, és kik a védők. Ám utána a három nő ismét „helycserés támadást” hajtott végre. Op Owen nézte az elkeseredett dühöt a vád képviselőinek arcán, ami azt mutatta, hogy a trükk sikerült. A közönség mormogott: az egyik fele élvezte a mókát, a másik teljesen megzavarodott.

A tárgyalás azzal folytatódott, hogy vádat emeltek törvénytelen letartóztatás és fogvatartás miatt, mire a védelem az oltalmi törvényre hivatkozott, és követelte, hogy az Amalda nevű nyilvántartott Tehetség elleni feljelentést vonják vissza.

Daffyd meglehetős en elégedett volt, így észre sem vette Amalda első riadaimát.

Daffyd, mondta aggodalmasan gondolatban, a nyomomban van.

Nevettess meg mindenkit, mondta Daffyd, és a lány olyan gyorsan és akkora erővel reagált, hogy Daffydnek nem kellett a többi empatikus segítségét kérnie.

Daffyd egy pillanatra eltűnődött, vajon a félelem váltotta-e ki Amaldából a rendkívüli erőt, mert a közönség minden tagján – a többi Tehetséget is beleértve – ellenállhatatlanul kitört a nevetés. Úgy tetszett, mintha a közönség nevetésével akarná elsöpörni a vádat.

Daffyd kellően elfojtotta Amalda sugárzását, hogy ne fetrengjen a röhögéstől. Roznin vicsorogva vigyorgott; a falnak dőlt, erőlködött, hogy uralkodni tudjon a testén, és erővel forgatta a fejét, hogy szemmel tartsa a közönséget. Daffyd kissé előrehajolt, túlzott jókedvet tettetett, és látta, hogy Red Vaden meg a többi Tehetség is így tesz.

Nagyszerű! Hadd higgye Roznin, hogy egyedül Amalda csinálja! No de képes-e Amalda – akár Red segítségével is – ilyen erővel sugározni? Vagy esetleg Roznint is fölhasználja, annak beleegyezése nélkül? Ha így van …

A kihallgató bíró automatikusan használta a kalapácsot, amelynek hangja egyre erősebb lett, ahogyan a kacagás folytatódott. Aztán elrendelte, hogy vezessék ki a „rendbontókat” . A mindenkin úrrá lett jókedvnek egyszeriben vége szakadt, és az emberek a szemüket törölgették, a ruhájukat igazgatták. Aaron Greenfield aggodalmasan nézett körül, arca piros volt a dühtől. A fickó nem buta, állapította meg Daffyd. Tudja, hogya történtekért a Tehetség a felelős, és megkettőzött erővel fog küzdeni a Tehetségek megadóztatásáért, ha már megsértették az önérzetét. Nos, a tojás föltörése nélkül nem lehet rántottát sütni, állapította meg filozofikusan Daffyd. Elismerően bólintott Amaldának, aki ikertestvéreivel együtt lopva ránézett.

A vád ekkor bejelentette, hogy birtokában van egy eskü alatt tett vallomás a Morcam Konvenciós Bizottságtól, miszerint nem kérték a Törvény és Rend felügyeletét. A védelem erre azt felelte, hogy minden gyűlés a zendülések megelőzését célzó törvény alá esik, és a Törvény és Rend egyáltalában nem lépte túl a hatáskörét azzal, hogy tetszése szerinti megelőző technikát alkalmazott. A város bizonytalan hangulata már elérte a „nyugtalanság” fokát, ami fölhatalmazta a Törvény és Rendet, hogy a legjobb belátása szerinti eszközökkel gondoskodjék a rend fenntartásáról. A védelem emlékeztetett rá, hogy minden, 200 személyesnél nagyobb tömegnél (a Morcam díszvacsorán 525 fizető résztvevő volt) jogos a kisegítő felügyelet, akár igénylik, akár nem, amikor a város hangulata eléri a „nyugtalanság” fokát. A vád tudni kívánta, pontosan miféle zendülésmegelőző technikát alkalmazott Amalda. A védelem azt válaszolta, hogy Amalda + 15 százalékos érzékenységű empatikus + 12 százalékos érzékelésseI, és fölajánlotta, hogy igazolásokat mutat be különböző szervezetektől, amelyek alkalmazták a lányt zendülés-megelőzésre. A vád ismételten követelte annak részletes ismertetését, hogy Amalda milyen technikával hat a tömegekre, mire a védelem a Törvényesség és a Rend Fenntartásának cikkelyeire hivatkozott.

Daffyd nem tudta, vajon a vád célja Amalda elkülönítése-e hasonmásaitói, vagy valóban azt szeretnék megtudni, hogyan csinálja.

A védelem ismét a vád elejtését kérte. Amalda nem kívánja a bíróság idejét és a köz pénzét rabolni, amikor nyilvánvaló a nolle prosequi tényállás.

A vád szenvedélyesen érvelt, hogy a személyiségi jogok megsértéséről és bizonyos kiváltsággal való visszaélésről van szó, amikor a fényváltozás jelezte, hogy lejárt az idő. A gépzúgás pedig azt jelezte, hogya „kihallgató bíró” precedenst keres a programjában. Nem tartott sokáig. Néhány perccel később egy per dátuma jelent meg a képernyőn; egy hét héttel korábbi dátum.

Nem rossz, gondolta Daffyd, bár félig-meddig azt kívánta, hogya komputer dobja ki az esetet. Precedens nélkül erre halvány remény lett volna.

Amalda félelme úgy hasított belé, mint kés a gyomrába. Próbált eljutni Rozninhoz, kideríteni, mit csinál. Bruce Vaden fölugrott, megindult előre, de a már kifelé tartó emberek akadályozták.

Daffyd érezte, hogya teremben lévő összes Tehetség megdermed hirtelen, és akkor Roznin, arcán döbbent ámulattal félig fölemelkedett, majd előrebukott az előtte lévő sorban ülőkre.

– Hé, itt elájult valaki – kiáltott egy hang. – Van itt orvos?

Bruce Vaden még mindig Rozninhoz próbált jutni. Daffyd jelt adott még két Tehetségnek, hogy segítsenek. Ha ilyen állapotban a Központba vihetnék Roznint…

– Orvos vagyok – mondta hangosan és határozottan egy asszony három sorral odébb, és fölmutatta a táskáját. Bruce megpróbálta a nőt megállítani, de a pánszlávok egyszeriben kezdtek fölugrálni, átgázoltak üléseken és embereken, hogy megvédjék eszméletlen vezérüket.

Daffyd visszahívta Vadent meg a többieket.

A törvényszolga kiszaladt, és mentőhelikopterért kiáltott, az orvosnő és három szláv pedig a vád asztalához vitték az ájult embert. A „kihallgató bíró” rendet követelt, hívta a következő per résztvevőit, követelte, hogyarendbontókat vezessék ki a teremből. A hangja egyre hangosabb lett, majd végül szünetet hirdetett addig, amíg emberi kezek megtisztítják a termet.

– Jól van, jól van, erősen lenyugtatva fekszik a bíróság betegszobájában – mondta Daffydnek Frank Gillings –, de el kellett jutni idáig. Az épület tele van pánszlávokkal. Nem tartóztathatunk le valakit azért, mert elájult a bíróságon … egyéb ként hogy csináltad?

– Az egyik telekinetikus „lecsapta” – mondta sajnálkozó képet vágva Daffyd.

Gillings félelemmel és tisztelettel nézett rá.

– Nagyon óvatosan kell csinálni – mondta szinte mentegetőzve Daffyd –, a nyaki verőeret kell eltaláIni. De zaklatta Amaldát.

– Számítottál rá! Én pedig arra, hogyelkapjátok. És ez az átkozott per fölkavarta az egész várost. Ne mondd nekem, hogy erre nem számítottál! – Daffyd Gillingsre pillantott, és egy másod perc töredékéig habozott.

– Nem, nem egészen erre számítottam, de mindent megteszünk, amit csak tudunk.

– Micsoda? Ezt meg hogy érted?

– Úgy, hogy fölállítottuk a csapdát, beletettük a csalétket, de türelmesnek kell lennünk.

– Türelmesnek? Mikor a város bármelyik pillanatban robbanhat?

– Különös, Gillings, de nem hiszem, hogya város robbanni fog. Persze volt néhány kisebb Eseményünk, amelyek Tehetségeket is érintenek … – és Daffyd a homlokát ráncolta, mert az Események nyomasztóak és annyira homályosak voltak, hogy nem tehetett mást, riadóztatta az összes Tehetséget.

Gillings megvetően fölmordult.

– Fölfordul tőletek a gyomrom. Még önmagatokat sem tudjátok megvédeni.

– Megtesszük, amit tudunk – és Daffyd hangja kellően acélos volt ahhoz, hogy visszakozásra kényszerítse Gillingst. – Ami pedig téged érdekelhet, az az, hogy a jövőlátóink nem jeleztek jelentős Eseményt. Biztonságban lesz a városod!

– Bizonyítsd be! – követelte Gillings, de Daffyd Op Owen válasz nélkül hagyta ott a felügyelőt.

A telepatának szüksége volt az egész, hazafelé vivő útra, hogy rendbe tegye belső zaklatottságát. Gillingsnek persze könyörtelennek kell lennie, és a nagyobb összefüggéseket kell néznie, ám Daffydet bántotta, hogya felügyelő ilyen könnyedén elintézi a Tehetségek személyes megpróbáltatásait. Az is elszomorította Daffydet, hogy az újonnan betáplált oltalmi törvény alkalmazására újabb precedensek lesznek az elkövetkező napokban. Sovány vigasz, hogy a Tehetségek jóvátételt fognak kapni az ellenük elkövetett, megjósolt támadásokért. Daffyd sokkal jobban szerette volna, ha soha nem lett volna szükség a törvény alkalmazására.

Gillingsnek éppen a kezére fog játszani, ha Roznin elszabadul… És hogy a fenébe tegyenek közzé olyan törvényt, amely illegálisnak nyilvánítja a Tehetség eltitkolását? Ha létrejön a megfelelő kapcsolat, mindig fölbukkannak majd lappangó Tehetségek…

És sehol egyetlen Esemény Amaldával vagy Reddel vagy Veszevolod Rozninnal kapcsolatban. Pedig a Központ összes jövőlátóját ráállította erre a szentségtelen háromságra. Hogyan lehet ez?

Daffyd sötét hangulatban volt, amikor a helikoptere leszállt a Központ központi irodaépületének tetejére. Miközben lefelé tartott a lépcsőn, próbálta kiűzni a tudatából a keserűség és a düh mérgét. Megállt az irodája előtt, de aztán elfordult. Meg kellett nyugodnia. Nem hasznos az ilyen eltúlzott reagálás. Gillings valószínűleg lappangó Tehetség, de makacsul közömbös a Tehetségek gondjaival szemben, különösen akkor, ha azok összeütközésbe kerülnek a törvényesség és a rend fenntartásával a felügyelő drágalátos városában.

Amikor Roznin eszméletlenül feküdt a bíróság betegszobájában, Daffyd belésugallta a gondolatot, hogy keresse Amaldát a Központban. Ez volt az egyetlen elképzelhető és megvalósítható megoldás … hogy a hegy jöjjön Mohamedhoz. És a hegy látszólag a saját akaratából jöjjön. És ha el tudja érni, hogy Mohamed Lorelei legyen, akkor a dolgok fölgyorsulhatnak, és talán nem esik bántódása számos Tehetségnek.

Ennél a pontnál Daffyd ugyanolyan dühös volt már, mint Gillings irodájában, és az egész gondolatmenet elölről kezdődött.

Sétája közben a játszótér mellett haladt el, ahol a srácok éktelenül sivalkodtak, veszekedtek valami ostobaságon. Ostobaság? Neki talán az, ám a kölykök éppen olyan elszántan kitartottak a maguk igaza mellett, mint ő a …

– Nos? – állta el az útját Sally Iselin csípőre tett kézzel, mímelt haraggal szemtelen, csinos pofikáján. – Nem vagy elégedett a tárgyalás eredményével? – Összevonta a szemlöldökét, mert érezte a férfi bizonytalanságát.

– De az ötletet be tudtad ültetni Roznin fejébe? Ó, ez a Gillings. Vajon mi lehet a zsaruban, ami megsavanyítja benne az embert?

Most Daffyden volt a sor, hogy elcsodálkozzék. – Ügyes en olvasol a fejemben, Sally.

És ekkor érezte, hogy a lány tudata megdermed, és a kapcsolat, amitől kezdett földerülni, megszakad.

– Tulajdonképpen mit vár tőlünk Gillings?

– Happy endet!

Sally töprengve nézte a férfi't, aztán somolyogva indult el vele egy tempóban.

– Elvégre minden tündérmesénél kötelező a happy end. De az ég szerelmére, Gillingstől ezt nem vártam volna.

A lány hangulatváltása – bár gondolatait eltakarta előle – földerítette Daffydet. Mindazonáltal – mondta meglehetősen bánatosan – Hamupipőkére vonatkozóan egyetlen happy end jóslat sem érkezett.

– Jaj, te … de igazán – mondta zabosan Sally, és haragosan villant Daffydre a szeme. – Az a te bajod, Daffyd Op Owen, hogy nem hiszel igazán a Tehetségben.

– Tessék? – torpant meg Daffyd, és a lányra meredt.

– Csak mert senki sem jósolt holmi hatalmas katasztrófát ezzel a tündérmesével kapcsolatban, rögtön el vagy keseredve. Hát muszáj mindennek, ami a Tehetséggel kapcsolatos, katasztrófával végződnie? Bánkódni akarsz most már az életed végéig? Vagy hajlandó vagy végre beismerni, hogy azért nem jósol senki katasztrófát, mert nem lesz katasztrófa? Hogy a dolgok jól fognak alakulni? Minden Tehetség érzékeny, de nem ilyen nyomorúságosan. Te jó ég! Talán állandóan szomorkodnunk kellene? Állandóan töprengenünk, hogy jogunk van-e boldognak lenni?

Daffyd azt hitte, hogy meglehetősen jól ismeri Sally Iselint, no de ezt egy olyan lánytól, aki csupa kölyökkutya-kedvesség és jóindulat.?!

A lány szembe fordult vele, a szeme szikrákat szórt, és toppantott a lábával.

– És nem vagyok jámbor kölyökkutya! Éppen olyan komisz tudok lenni, mint bármelyik nő!

Daffyd abban a pillanatban a karjába kapta, és élvezte ezt a csodás fölfedezést. Mert hiába küzdött Sally, hiába tiltotta az illem, Daffyd mélyen belenézett a tudatába, áthatolt a gondosan emelt akadályokon, a szemtelen szavakon, amelyekkel a lánya legbenső érzéseit leplezte. Sally elfojtott zokogással ernyedt el a karjában, és hagyta, hogy kitáruljon teljes konfliktusa. Az idősebb férfi / túlságosan fiatal nő, a lány vágyakozása, hogy magas / elegáns legyen, méltó társa az olyan rangú / képességű férfinak, amilyen Daffyd, önmaga kölyökkutya képe a férfi tudatában, az alkalmatlanság érzése, amiért nem képes több Tehetséget találni, és enyhíteni Daffyd gondjain … minden apró bűn és nagy hiúság, amely ott van minden emberi lélekben. Es amit Daffyd a megértésnek ebben a pillanatában látott, csupán még kedvesebbé tette számára a lányt.

Egyik kezével hátrahúzta Sally fejét, hogya szemébe nézhessen, és közben mulatott, hogy neki, a telepatának szüksége van erre. Sally ajkán halvány mosoly villant, amint fölfogta ezt a gondolatot. A férfi szenvedélyes vágyat érzett, hogy elmondja a gondolatokat, amelyeket a lány agyába vetített, de csupán Sally nevét tudta kinyögni, mielőtt megcsókolta. De nem is kellett több.

Másnap reggel a jövőlátók ködös aggodalmai a Tehetségek elleni támadásokban öltöttek testet. A Törvény és Rend szolgálatában dolgozó egyik „látót” megverték, amikor hazafelé tartott a Központba. A Városközponti Parkolóház autószerelő Tehetségét alaposan megrugdalták, és begyömöszölték az éppen szervizelt autó csomagtartójába. A Központi Kórházban két gyógyító nővért megerőszakoltak és a hajukat is lenyírták, de a támadóikat elfogták, mert a lányoknak megvolt az a képességük is, hogy segítséget „hívjanak”.

Ennek a napnak a vakító fényében Daffyd keserűen eltöprengett, hogy vajon valóban van-e joga a személyes boldogságra.

– Ez pedig özönvíz előtti puritán baromság – dugta ki a fürdőszobából a fejét Sally egy miniatür … – és nem vagyok semmiféle miniatür akármi, Dai Op Owen!

Ám a lány mégis kellően komikus volt, ahogyan meztelenül és gondolatban harcolt Daffyd gondterhes töprengéseivel, és az aznapi bajokat a férfi máris jobban a helyére tudta tenni.

– Nem tudom, mi abban a jó, ha Roznin bevonul ide – folytatta Sally, miközben kávét töltött.

– Azt reméltem, mihelyt magához tér, nyomban ide jön.

Sally fölhúzta a szemöldökét.

– Sohasem tévedtél. Hacsak. .. – és elgondolkodott.

– Hacsak Amalda el nem fojtja? – kapta el Daffyd a félig formált gondolatot.

– Tudod, hogy fél tőle. Úgy értem, úgy fél, ahogyan a nő a túlságosan domináns férfitól… szexuálisan. Jaj, de hiszen tudod, hogy értem. Aztán ott van Bruce Vaden meg minden.

– Amalda tegnap megbizonyosodhatott róla, hogy Rozninnak nincs hatalma fölötte.

– Talán … úgy értem szellemileg, ami a Tehetséget illeti, valóban nincs. Ám Bruce visszatartja. Red már az üveghegy tetjén van, és Amalda nem meri elgurítani a másik almát.

Daffyd vette Sally félig megfogalmazott gondolatait is. Részben azért nem akarta elismerni Amalda, hogy vonzódik Rozninhoz, mert félt, hogy elveszíti Bruce Vadent, akihez – ha más okból is – ugyanúgy vonzódott.

– Nem az a fajta, aki eldobja a szájában tartott csontot a másikért, amelyet a vízben lát – mondta Sally.

– Most már a fabuláknál tartunk?

– Miért ne? Te folytattad mítoszokkal a tündérmesémet, most újra rajtam a sor.

– Akkor nekem már csak a közmondások maradnak.

– Szóval?

– Szóval. Amalda elfojtja Roznint? – Másként már itt lenne.

Daffyd éppen ezt az érdekes lehetőséget fontolgatta, amikor megszólalt a távbeszélő.

– Főnök, tüntetők vannak előlmondta utálkozó hangon Lester. – Fizessétek meg a részeteket. Mindenki más adózik. Ti miért nem? Le a kisebbségi kiváltságokkal!

Daffyd nagyot, mélyet sóhajtott.

– Pete van a portán, és azt mondja, törvényes politikai programjuk van, Greenfield szenátor körzetéből valók, és bejegyzett párttagok. A politikai program törvény értelmében joguk van megszállni a területünket, mert a szenátus éppen most vitatja a ránk vonatkozó adóelőírásokat.

– Szóltál Gillingsnek?

– Huh! Ók értesítettek minket, amikor az első tüntetők gyülekezni kezdtek a kapunk előtt. Mi a csuda jön ki a tegnapi machiavelliánus húzásodból?

– Sok baki belefér, míg a csésze az ajakhoz ér! – felelte Daffyd. Sally levegő után kapkodott, és intett, hogy adja meg magát.

– Mi? – Lester magyarázatot akart.

– Meg kell tudnom Gillingstől, meglátogatta-e Aaaron Greenfield Roznint a tegnapi tárgyalás óta válaszolta Daffyd.

– Eltoltad, főnök? Most mit csinálunk?

– Ügyeijetek rá, hogya nézelődők maradjanak nyugton, és riasszátok a zendülés-kontrollt.

– Amaldát és Redet?

– Nem. Haroldot küldd Pete-tel a kapusfülkébe. Kérd meg Gillingst…

– Kérd meg magad – Charlie kapcsolta Gillingst, és Daffyd csak reménykedhetett, hogy a felügyelő nem vette észre, mennyire nem örül a hívásának.

– Gond van? – kérdezte fapofával a felügyelő.

– Megoldjuk…

– Bezárult a csapda? – Gillings szinte élvezte a dolgot.

– Hmmmm … mégis szeretném, ha küldenél néhány osztagot.

Gillings arca most egyszeriben elégedetlenséget fejezett ki.

– Szeretnéd, mi? Nem azt mondtad, hogy Roznin kezes bárányként megy majd hozzátok?

Daffyd Sallyre pillantott, aki éppen azt mondta, hogya metafórák használata illegális. Komolytalansága nem illett a helyzet komolyságához, mégis segített.

– Roznin erős személyiség …

– Elkapom … – most Gillings volt olyan, mint a lecsapódó csapda.

– Gillings – mondta Daffyd sokkal keményebben, mint ahogyan az emberek a Törvény és Rend felügyelőjével beszélni mertek –, ne kapd el Roznint. El fog jönni…

A felügyelő hosszan nézte az igazgatót.

– Jó lenne, ha tudnád, mit csinálsz, Op Owen.

-Tudom.

– Legalábbis úgy beszélsz – mondta Sally, miután a beszélgetés véget ért.

– És komolyan hiszek is benne, Sally. – Daffyd arrafelé nézett az ablakon át, ahol Amalda és Red lakott. – Két dudás egy csárdában, két elme ugyanazzal a nagy ötlettel…

– Kegyelem! Bácsi! Megadom magam!

– Helyes. Akkor azt süssük ki, hogyan nyugtassuk meg Amaldát. Azt igazán nem sugalltam Rozninnak, hogy hozza a birnami erdőt Dunsinane-re.

– Tudhattam volna, hogy Shakespeare következik.

– Tekintettel a Pope iránti vonzalmamra, nemigen merted volna gondolni.

– Értem jön – mondta Amalda, amikor Reddel együtt észrevették a területfoglalókat meg a kíváncsiskodókat.

Bruce Vaden hátravetette a fejét, és hahotázott. Nem tettette a jókedvet, bár nevetésének kesernyés íze is volt. Ám a lány kétségbeesett képe nevetséges volt, bár a férfi nevetése nem az együttérzés volt, amire vágyott.

– Édes gyermekem, ha Rozninnak ilyen ürügyre van szüksége, hogy megőrizhesse szláv lelkének nyugalmát…

– Mi a csudáról beszélsz?

– Arról, hogy Roznin nem sétálhat be ide csak úgy, bármit sugallt is neki Op Owen, amikor eszméletlen volt.

A lány már nem bosszankodott, de megborzongott. Vaden érezte Amalda ellenszenvét, amikor a lány megérintette Roznin tudatát. Csakhogy őt már nem befolyásolták Amalda érzései Rozninnal kapcsolatban. Azóta, amióta látta Roznint az előző nap a bíróságon.

– Jól megnézted tegnap Vszevolod Roznint?

Amalda a tágra nyílt szemű, ártatlan nézésévei fordult felé, de közben bezárult előtte. Bruce először azt hitte, hogy a lány fél Roznintól, és ezért cenzorál minden rá vonatkozó közlést. Most már tudta, hogy nem így van.

– Mally, kedves – és megfogta a lány vállát, és maga felé fordította, hogya szemébe nézzen. – Én megnéztem Roznint. Alaposan megnéztem, és bármennyire különös, tetszett, amit láttam. – Ez célba talált, és Red mély lélegzetet vett, és teljesen kitárta tudatát a lány előtt, hogy Amalda lássa szavainak őszinteségét. – Roznin olyan fickó, akiben bízni tudnék, akit becsülni tudnék még akkor is, ha ugyanakkor tisztességes küzdelemben hajlandó lennék darabokra szedni. Jó, tudom. Hallottam én is a dumát, hogy milyen mocskosak a gondolatai és mekkora a hatalma a városban, bár őszintén szólva nem tudom, hogy az én gondolataim mennyivel tisztábbak. Én megtanultam leplezni a mocskos gondolataimat, de Roznint senki sem figyelmeztette, hogy vannak fickók, akik időről időre olvasnak a gondolataiban.

Amalda fölnézett a férfira. A szeme hatalmasra kerekedett, az ajka szétnyílt. Vaden szerette volna megcsókolni, szeretni és megnyugtatni, de nem abban a pillanatban.

– Nézd, Mally, én nem tartom Roznint keresztes lovagnak sem, no de az Isten verje meg, a Városháza ellen harcol, és ha az ember a Városháza ellen harcol, akkor fölhasznál mindent, amit csak ki tud kunyerálni, kölcsön tud kérni vagy – és kissé megcsípte a lány állát – el tud rabolni. – Nem tudom a fickót hibáztatni, azért sem, mert bolondul érted. – Bruce nem tudott uralkodni a hangján, és tudta, hogy emlékezetében visszajátssza az Amaldával való első találkozását. – Ha Rozninra is úgy hatsz, ahogyan rám, sajnálom szegényt. Pokol lehet neki, hogy kíván, és nem kap meg.

Amalda immár nem tartotta vissza magát, és a bűnbánat / szeretet / nagyrabecsülés / egyetértés / megértés/büszkeség/hűség hulláma áradt a férfira.

– Ne csináld, Mally. Gondolkodnom kell.

A lány megszeppenve szorította össze az ajkát, és „begombolta” az érzelmeit.

– Kösz. Hol is tartottam? Egen. Ami a tegnap történteket illeti: nem hinném, hogy Roznin hasznunkat vehette volna. Így nem. Legföljebb ha te megengeded. Te pedig nem fogod. Ha ez nyugtalanít, felejts el. Vagy nem emlékszel rá, milyen könnyedén ütötted ki? Nem kell izgulnod a srác miatt, szivi. Szeret téged, akkor is, ha maga sem tudja.

– Miattad aggódom, Bruce – mondta Amalda nagyon halkan, könnyel a szemében.

Ezért Vaden magához szorította a lányt, hogy a testével „érezze” mindazt, amit nem tudott elmondani neki. Azt a fölismerést, hogy az ember nem fukarkodik a Tehetségével, bármi legyen is az; hogy kettőjük kapcsolata annyira erős, hogy egy harmadik partner befogadása nem szüntetheti meg, még csak nem is gyöngítheti; hogy a Tehetség kötelezettséget jelent a személyes dolgokon túl is, és most erről van szó mindkettőjüknél.

Amalda gyöngéden megsimogatta a férfi arcát. Ujjai élvezték az érintkezést a selymes szakállal, és megpróbálták kifejezni mindazt, amit a lány nem mondott ki. Ahogyan megtanulta elfogadni Bruce jogát arra, hogy kettőjük nevében határozzon, úgy fogadta el ezt a mostani döntését is.

– A színpad készen áll, szivi – mondta végül a férfi. – A statiszták már kint tolonganak, várják a rendezőt. Megengeded neki, hogy jöjjön?

Amalda türelmetlenül vállat vont, aztán kihúzta magát, és a férfira mosolygott olyan tekintettel, mintha kész lenne hegyeket elmozdítani. Bruce ezt szerette Amaldában – ezernyi más vonás között. Helyeslését egy gyöngéd, gondolatbeli simogatással fejezte ki. A Tehetségnek előnyei is vannak.

Roznin a halántékát dörzsölte, és arra gondolt, vajon miféle vacakot adhatott neki a patikus fejfájáscsillapító helyett. Azok csináltak vele valamit, amíg eszméletlen volt. És ő, Vszevolod Roznin azt is pontosan tudta, hogy azok ütötték ki. Nem, nem „azok”! Ő!

A meggyőződés, hogy el kell jutnia hozzá, hogy vele kell lennie, ellenállhatatlan erővel tért vissza belé. És Roznin ismét harcolt ellene, küzdött úgy, hogy lüktetett tőle a feje, keze ökölbe szorult, úgy próbált ellenállni a vad késztetésnek.

Fölugrott az asztaltól, lábával elrántotta az asztal lábát, az érintetlen étel fölborult, aztán az ajtóhoz tántorgott, és beverte a fejét a félfába. Beverte másodszor is, harmadszor is. Belekapaszkodott a félfába, és keserűen nevetve vetette hátra a fejét.

– Rozninnak vernie kell a tulajdon fejét, mert olyan jó érzés, amikor abbahagyja!

Úgy markolta a félfát, hogy körmei beletörtek a kemény műanyagba. A feje lassan elfordult, mintha átláthatna toronyiránt betonon és műanyagon, át a kilométereken a Központig, amely felé fordult.

– NEM! – Most ököllel verte a műnyagot. – Roznin nem megy sehová, ha egy nő hívja. A nő jön el hozzá!

Hogyan tették ezt vele? Hogyan hívhatja őt az a lány? Mihelyt megtudta a nevét és azt, hogya Központban van, riasztotta az embereit, hogy tudjanak meg róla mindent. Telepataként bejegyzett Tehetség. Roznin megnézte, mi az, és amit megtudott, csak megerősítette a sejtését, hogy az a lány képes érzelmeket sugározni, és föltehetőleg” venni” is.

Roznin vadul öklözte a falat, csak úgy sistergett belőle a gyúlölet és az elégedetlenség, amiért nem tudta megszerezni a lányt, no meg a szégyen miatt, hogy kiütötte … a választói szeme láttára … egy ilyen semmi kis némber, akit fél kézzel szét tudna morzsolni.

És ki volt az a vörös szakállas férfi, aki együtt dolgozott a lánnyal? Mennyire dolgoztak össze?

Vszevolod Roznin forrongó érzéseit most már féltékenység is átszőtte. És a feje lüktetett dühösen vágtató vérétől.

Ismét heves vágyat érzett, hogy lássa Amaldát.

Küzdött ellene. Ő aztán nem megy a lányhoz. A lánynak kell hozzá jönnie! Ő nem mehet. A lánynak kell jönnie. Az a lány, aki tud olvasni az ő gondolataiban, most olvassa csak ezt. Olvasson az érzéseiben …

– Nem!

Roznin megállt. És megállt benne minden. A szíve, a tüdeje, a vérében az oxigénmolekulák. Aztán mély lélegzetet vett, kifújta, és széles ajka különös mosolyra húzódott egyszeriben nyugodttá vált arcán.

Nem csoda, hogy a kicsike nem jött el hozzá. Hiszen olvasni tud a gondolataiban. Biztosan fél tőle, Roznintól; fél a hargtól, amelyet a kis madár ellen érez. Hiszen már ő is érezte a kicsike félelmét, érezte, hogyan menekül előle a lelkecskéje. Azért menekült el a Gyárból is. De nem szabad félnie neki tőle, Vszevolod Roznintól. Félhet minden más férfitól, fiataloktói és öregektől egyaránt, csak Vszevolod Roznintól nem. Elmegy hozzá. El ő, és megmagyarázza neki.

Csort vazmi! Hát soha nem múlik el ez a fejfájás?

Fölberregett a távbeszélő. A zaj belehasított a koponyájába. Vadul a készülékhez kapott, hogy elnémítsa a zajt, és durván szólt bele.

– Mindenki a helyén, goszpogyin.

– Helyén? – Roznin sajgó fejét rázta, képtelen volt visszaemlékezni, hogy kik vannak a helyükön és hol.

– A tüntetőket ellenőrizték a Központ őrei. Két öreg muki, nem kell tartani tőlük.

Tüntetők? Tüntetők? A Központban? Ja, igen. Erről beszélt azzal a kis, vidéki pasival. Hogyan is felejthette el?

– És a zendülésellenes csoport?

– A közelben parkolnak vagy dolgoznak. Az irányítók…

– Helyes! – A feje úgy lüktetett, mint a légkalapács, de most már emlékezett. Hogyan is felejthette el? Szóval az a lány zendülésellenes csoportban dolgozik, igaz? Hát tartsa kézben ezt a balhét! Emberek fognak beözönleni a Központ végtelenül elzárt, végtelenül szentséges, végtelenül magán területére az egész városból, valamennyi népcsoportból, hogy véletlenül se az övéit okolják. Ráment ugyan a fél vagyona, de ha egyszer a kezébe kaparintja azt a kis …

Kinyitotta a törvényellenesen nem leforrasztott ablakot, és aláereszkedett a szellőzőakna vészkijáratán. Kinyitotta a ház hátsó frontján lévő lakás ablakát – a lakás, minő véletlen szerencse, éppen egy rokonáé volt, aki amúgy is vak volt –, és a hátsó ajtón át távozott. Megtalálta a vas emelőrudat, fölnyitotta a csatorna tetejét, majd amikor már bent volt, ügyesen visszahúzta a helyére. Határozott léptekkel haladt a sekély patakocska fölött, mert ebben a napszakban alig-alig csordogált itt a szennyvíz. Kétszer jobbra, egyszer balra fordult, és egy tágabb részhez ért, ahol kétszer balra fordult, majd fölkapaszkodott a vaslépcsőn. A kijáratot gondosan eltakarták, és a·teherautó közeledett. Roznin pillanatokon belül már a teherautóban volt, és utasításokat osztogatott.

A „látók” jelezték a Törvény és Rend főhadiszállásának, hogy Roznin elment otthonról. Gillings nyomban értesítette a Központot, és riasztotta az összes állomást.

Charlie Moorfield átszólt Daffydnek.

– Hívd föl Amaldát, és mondd meg neki, hogy máris megyek hozzá.

Sally megpróbált belebújni a kezeslábasba, de az izgalomtól reszketett a keze, és Daffydnek kellett segítenie, hogy beletaláljon.

– Jön. Bizonyára túlságosan sok voltál neki.

– Meglehet.

Daffyd másként is értelmezni tudta Roznin távozását otthonról. Elegendő volt a tüntetőkre meg a Központ kapuja előtt gyülekező egyre több nézelődőre gondolnia.

– Igen, látom, mire gondolsz, Dai.

– Támogassuk meg Amaldát.

Ismét megszólalt a távbeszélő. – Főnök, Amalda nem veszi föl.

– Szólj Gillingsnek, hogy azonnal küldje ide az összes zendülésellenes egységet. Riaszd a mieinket is.

Daffyd Op Owen káromkodott, megragadta Sally kezét, és kiviharzott vele az ajtón. Ugyan nem teleportálta magát, de ilyen gyorsan még sohasem értek le a lépcsőn. Később Sally azt mondta neki, hogya lába mindössze háromszor érintette a lépcsőt.

Amalda és Bruce Vaden a Központ egyik oldalkapuján át távoztak. Oldalról haladtak végig a tüntetők sorai előtt, a bámészkodók közé vegyültek, így értek a pontosan a főkapuval szemben levő pontra. A tüntetők kötelességtudóan kántálták a zászlóikon álló jelszavakat, a Törvény és Rend négy embere alig figyelt oda rájuk, annyira unták az egészet. A kaputól mintegy száz jardnyira leszállt egy tömegkopter, és bágyadt zászlókkal újabb tüntetők szálltak ki belőle fegyelmezett sorokban.

– Vigyázz, azok ott izompacsirták, nem békés tüntetők – figyelmeztette Amaldát halkan Bruce.

A lány bólintott, mert csalhatatlanul megpillantotta az egyetlen embert, aki fontos volt.

– Ő is velük van.

– Itt fog a legkevésbé keresni minket. Jólleárnyékoltad magad? – Amalda bólintott, de egyre csak Roznint bámulta.

Igazán jóképű, gondolta. Van benne valami büszke és tüzes. Bruce-nak igaza volt: nem nézte meg magának eléggé alaposan. Annyira félt a gondolataitól…

Abbahagyta a gondolatsort, mert Roznin hirtelen hátrafordult, és a homlokát ráncolva nézett át a tömeg fölött. A férfi a helikopter közelében, az újonnan jött tüntetők tömegében állt…

– Figyelmeztesd Dave-et, Amalda, és készülj föl. Látod, hogyan manővereznek? – mutatott a tömegre Bruce, és maga is igyekezett jobb helyzetet elfoglalm.

Az újonnan érkezettek, akik eddig látszólag céltalanul őgyöngek, most céltudatosan a Törvény és Rend embereit vették körül meg a Központ két őrét, a szolíd külsejű öregurakat, akik valójában a legjobb kinetikusok voltak, és bármelyik felnőtt embert a földre tudták teríteni úgy, hogy az illető mozdulni sem tudott, pedig ők amúgy a kisujjukkal sem értek hozzá.

A korábban érkezettek elmozdultak a helyükről, zászlóikat leengedték, távozni készültek. A tömeg egyes részei, akik eddig békésen nézelődtek a járdáról, most a Központ területe felé indultak.

Amalda sugározni kezdett. Eleinte csak gyöngéden, óvatosan árasztotta magából a végtelen fáradtságot és unalmat, az éppen végzett tevékenységtől való undort.

Bruce távolabbra ment az utcán, átvette és fölerősítette a lány sugárzását. De látta, hogy Roznin megmerevedik, és a feje lassan, tévedhetetlenül Amalda felé fordul. Annak a csoportnak a tagjai, ahol a lány tartózkodott, elmozdultak a helyükről, és Amalda egyedül maradt.

A szembenállás tökéletes volt, állapította meg különös objektivitással Bruce Vaden. Mintha varázslat vagy közös megegyezés tehetett volna róla, a két főalaktól mindenki eltávolodott, szabad ösvényt hagyva kettőjük között.

– Ne félj, kicsi kincsem – súgta a lánynak Bruce, miközben belül küzdött, hogy fenntartsa az adást és leplezze, mennyire nem szívesen osztozik Amaldán valaki mással.

És egyszeriben érezte, hogy fölélénkül, megérezte Daffyd Op Owen leírhatatlan szellemi támogatását és érintését, amint az igazgató rajta át Amaldához szólt. És nem csupán Dave volt az, hanem valami… nem, valaki más is.

Az egész terepet elborította a csönd, amelyet Amalda vetített ki, s amely enyhén hullámzani kezdett. Bruce fölerősítette, elképzelte – ahogyan tanulta –, hogy az érzelem látható valami, amelyet ő kézzelfoghatóan manipulál, annyira látható és kézzelfogható, mint az adott körzetre zúduló víz, amely hulltában bőrig áztat mindenkit.

Minden lelassult. Roznin előbb az egyik súlyos lábát emelte föl, aztán a másikat, mintha sűrű, ragacsos melaszban gázolna. Arcát eltorzította a koncentrálásra való törekvés.

Amalda csak állt kissé fölemelt állal, s éppen olyan királyi és emelkedett jelenség volt, mint akkor este a Gyár színpadán; annyira magabiztosnak látszott, hogy kis híján Vadent is megtévesztette.

A cselekmény lassított felvételként hatott; a valódi és áltüntetők elfelejtették ólomsúlyúnak érzett zászlóikat, lassan a földre rogytak, és a teljes kimerültség terhe alatt elnyúltak. Az érzés hatott a Törvény és Rend embereire is, akik hiába erőlködtek, négykézlábra estek, arccal a föld felé.

Már csak Amalda, Bruce és Roznin állt. A lány mély lélegzetet vett, és Roznin szemébe nézett. Most először.

És Bruce igazat mondott, mert Vasa (Amalda hamar rátalált a férfi becenevére, mert hiába gondolt az magára mindig fontoskodva Vszevolod Rozninként, azért a Vasa-lénye is benne volt) jóképű volt, a teste izmos, a keze érzékeny. Amalda szerette, ha egy férfinak hosszú, szép formájú ujjai voltak, szerette az ilyen ujjak érintését a testén.

– Tessék, itt vagyok – mondta hangosan a lány, és gondolatban arra biztatta Roznint, hogy bírja le őt, ha tudja.

A férfi szeme mohón falta a lányt, mintha ki lenne éhezve a belső lényegre, amely a hús alatt bújik meg.

Az enyém vagy. Én mondom,Vszevolod Roznin,hogy az enyém vagy. Ez volt a férfi gondolata, amely lepattant a lányról. Amalda a legszívesebben fölnevetett, hangosan dalra fakadt volna, mert a férfi gondolata nem jutott tovább az ő tudatánál. Az alig ötlábnyira álló Bruce-ig már nem jutott el. Nem juthat tovább, ha ő nem akarja!

– Nos, mire vársz? – kérdezte a lány gyöngéden, mert szinte megalázónak érezte, hogy ekkora hatalma legyen egy másik emberi lényen.

Néhány izompacsirta kezdett föltápászkodni, mert Amalda kissé csökkentette a rájuk nehezedő nyomást, hogy Vasával foglalkozhassék. Vszevolod Rozninon keresztül most a lány futó kis hányingert küldött rájuk, s a fickók máris összegörnyedve zuhantak a fűbe. Aztán Amalda hirtelen leállította a rosszullétet. Aztán teljesen leállította az empatikus sugárzást, mert tudta, hogy áldozatai ettől is annyira meg fognak zavarodni, hogy jó ideig nem okoznak majd gondot.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha velünk jössz, Vszevolod – mondta, megfogta Roznin kezét, és a Központ felé indult vele, mintha a férfinak nem is lehetne más választása. És nem is volt, mert a túloldalról csatlakozott hozzájuk Bruce is.

Roznin teljesen kába volt, ajka keskeny vonallá záródott. Izzó szemmel nézte Amaldát, aki maga után húzta őt, akár az anya eltévedt gyermekét hazafelé.

A kapusok biccentettek a három embernek, amikor beléptek a Központ területére.

– Mi a franc ütött a józan eszedbe, Op Owen? – kérdezte Frank Gillings. – Nemcsak Amaldát és Bruce Vadent, de Roznint is beereszted a Városi Tanács ülésére? Az ég szerelmére, hiszen éppen ezért kellett Amalda …

– Nyugalom, Frank. A csapat feladatot teljesít, a jelenlétük teljesen törvényes.

– A tanácsülés nem lázadásra alkalmas szituáció …

Daffyd udvariasan meglepett képet vágott.

– Nem? Roznin szerint olyan magasra csaptak a szenvedélyek, hogy időtlen idők óta nem végeznek érdemi munkát. Azt összes nemzetiségi csoport azt állítja, hogya tagjai hátrányos megkülönböztetést szenvednek, vádak és viszontvádak fröcsögnek, és a parlamentáris rossz modor szemléltető bemutatásán kívül semmire sem jutnak soha. Sajnálom. A csapat lehűti majd kellően hosszú időre a szenvedélyeket, hogy a józanész végre fölülkerekedjék. Rozninnak igaza volt, amikor azt akarta, hogy Amalda legyen jelen a Városházán. – Daffyd azt persze nem említette, hogy Roznin ezt kapta cserébe azért, hogy csatlakozzon a Központhoz. A fickó csupán annyit akart, hogy a munkalehetőségeket pártatlanul osszák el. No nem egészen, javította ki magát Daffyd, de Roznin korábban nem a megfelelő módon próbálkozott.

Daffyd biztatóan mosolygott Gillings képére a távbeszélőn.

– Most már Roznin is tagja a csapatnak, és Amalda az én utasításaimat követi.

– Roznin is? – kérdezte maró gúnnyal Gillings.

– Ahogyan mondtam már, Frank, Roznin parapszichológiai szempontból mindenki más számára halott. Ó, Bruce Vadennek van vele egy kis empatikus kapcsolata most már, miután mindkettőjüket kiképeztük, ám Roznin egyirányú Tehetség, kizárólag Amaldára reagál. Számára a lánya világ közepe. Azt is mondhatnánk, hogy Roznin meg lett zabolázva.

Frank Gillings immár kissé megenyhülten mordult föl. Aztán előretolt állal meredt az igazgatóra.

– Megkezditek a kampányt az oltalmi törvény kiegészítő záradékáért?

– Most rögtön. A helyzet az – és Daffyd vigyora szélesre húzódott, hogy bosszanthatja a felügyelőt –, hogy Greenfield szenátor segít el érnünk egy időközi kiegészítő záradékot a szenátus on keresztül azzal a törvényjavaslattal, amelyet a következő ülésen terjeszt elő.

– Greenfield?

– Igen. Roznin elhívta egy kis beszélgetésre ide, a Központba. A szenátor igen készségesen fogadta a javaslatot.

A Törvény és Rend felügyelőjének ráncba szaladt a homloka a zavarodottságtól.

– És mit csináltatok Greenfielddel? Elborítottátok szerető csókjaitokkal?

– Dehogy is, az égre! Csupán megmagyaráztuk neki, hogy a Központ nem valamiféle kisebbség, hanem számtalan kisebbség együttese, hiszen nálunk az összes nemzetiség képviselve van. Körülvezettük a területen, és láthatta, hogy az elhelyezés távolról sem olyan luxuskivitelű, ahogyan elhitették vele; se úszómedencék, se fölösleges hely, ahol további családokat lehetne elhelyezni. Végül gratulált nekünk, hogy milyen jól megszerveztünk mindent, milyen ügyesen hasznosítottuk a rendelkezésünkre álló lehetőségeket.

Frank Gillingst egyáltalán nem vezette félre Daffyd Op Owen látszólagos őszintesége. Morgott valamit az orra alatt.

– Mit csinált Greenfielddel Roznin, Dave?

– Nem tudom, miről beszélsz, Frank.

A Törvény és Rend felügyelője legyintett.

– Dave, ne legyen veletek gondom egy ideig, helyes?

– A közeljövőben semmi sem lesz.

A képernyőn elsötétült Gillings hitetlenkedő képe.

– Daffyd, ez rendkívül erkölcstelen, etikátlan, egyenesen disznó dolog volt – mondta Sally, kissé korholóan, és fölállt a pamlagról, amely kívül esett a távbeszélő látószögén. Odabújt a férfihoz, átkarolta a derekát.

Daffyd a lány hajába fúrta az orrát, aztán megcsókolta a homlokát.

– Lehet. De Les mindig azt mondja, hogy rossz politika mindent kifecsegni.

– Azért kár Vasáért – sóhajtotta Sally.

– Miért?

– Olyan szomorú, hogy tulajdonképpen pszi-öszvér, Amalda Pegazusa.

– Hála érte Istennek – mondta Daffyd olyan hevesen, hogy Sally meghökkenve kapta föl a fejét. – Amekkora nagyravágyás és lendület szorult abba a fiatalemberbe, fél esztendőn belül ő lenne a világ ura, ha nem lenne itt Amalda és Bruce, hogy megfékezzék.