– Számítottam rá, hogy hívni fogsz, Dave – mondta JDel Andres, és a légköri zavaroktól kissé hullámzott a mosolya képernyőn. – Ez nem jóslat. De nem ám – folytatta, és nem hagyta Op Owent szóhoz jutni. – A nagy középnyugati állam jóságos szenátora fölhívott, és közölte, hogy én leszek a következő lehulló veréb, mert kedvenc boszorkánydoktorom rossz kristálygömbbe nézett. Én ebben nem hiszek, Dave, egyszerűen azért, mert nem hiszem, hogy az a vacak műprotein idejében meg tudta volna menteni ezt az én eltékozolt életemet. – Könnyedén beszélt, a hangjában mégis volt valami, amitől derűje hamisnak hatott.

– Mennyi időd van, JDel?

– Annyi talán lesz még, hogyelfogadtassam a bizottsággal a törvényjavaslatot, és igyekszem hasznosan tölteni az időt. Zeusman nem hagyhatja figyelmen kívül a pszionikus erők létét alátámasztó rengeteg bizonyítékot meg a töméntelen megmentett életet és elkerült anyagi kárt, melyek hitelesített jóslatoknak köszönhetőek. Egyébként Welch elmondta, hogy a jóslat 10 óra 12 perckor futott be. Tudod-e, mikor utasította Zeusman a pilótáját, hogy az ÉszakKeleti Egyetem felé induljon?

– 10 óra 12 perckor?

– Pontosan. És ez benne van a jelentésben! Benne van a repülési naplóban, amelyet az egyik barátom megszerzett, mert a pilóta nem fütyül a körülményekre úgy, ahogyan Zeusman. A pilótát halálra rémítette az egybeesés. És ne hidd, hogy ezt nem fogom megetetni Zeusmannal.

– Soha nem fogja elismerni, hogya mi figyelmeztetésünk mentette meg az életét, JDel – mondta Daffyd.

– Nem is kell elismernie. A tények bizonyítják. De meg kell mondanom, Dave, hogy egy hibát azért elkövettél- és JDel jóízűen nevetett.

– Ha akkor tudtam volna azt, amit most tudok, azt hiszem, a kisujjamat sem mozdítottam volna.

– Haha! Én ezt képtelen vagyok elhinni… nem, talán mégis – és a törvényhozó hangjában nevetés bújkált. – De ha ez mégis átütötte emberbarát páncélodat, akkor megérte. Érdemes meghalni érte, mert senkit nem nehezebb megfékezni, mint a jó embert, akiből rossz ember lett! És most hagyj dolgozni.

– JDel, mondd meg …

– Hagyj békén, öregem. Ne boríts ki. Most ne!

A szenátor letette a kagylót, és Daffyd Op Owen továbbra is rosszkedvűen az íróasztalával szemben lévő falat bámulta, és életében először nem tudta másra terelni a gondolatait. Olyan szellemi gyötrelmet érzett, amilyent annak idején az inkvizíció büntetései okozhattak.

– Dave? – Welch hangja tört be a gondolataiba. – Anomáliát tapasztaltam … Bocs, majd később visszajövök.

– Nem, Lester, gyere be.

Welch kérdő pillantást vetett barátjára, de szó nélkül kiterítette a szalagot.

– Ruth Horváth! – Op Owen meglepődött, talán kissé bosszús is volt, hogy megint az asszony az oka annak, hogy megzavarták.

– Több dolog van itt. Nézd … a baba görbéje … Esemény Esemény után … és nézd Ruthét. Semmi jel. Egy köhintés nyi sem. Tudtommal azt mondtad, hogy blokkolni tudja a babát.

Op Owen most már érdeklődéssei nézte a görbéket.

– Ez mi? – mutatott egy kitartó empatikus variációra.

– Ez az anomália. Az elmúlt éjjel történt. Spontán variáció. Ruth összes többi variációját beindította valaki, általában Lajos. És ha ennek a múlt éjszakai görbének a csúcsait és a mélypontjait nézed, a görbe kinetikusnak látszik.

– Az igazi kinetikusoknál sokkal nagyobbak az ingadozások.

– Nos, ez nem telepátia, nem „megtalálás”, és különben is: mi a fenét próbálhat csinálni az az aszszony, amikor mélyen alszik? A „megtalálás” tudatos tevékenység, mindenesetre. Nem, ez kinetikus séma.

– Miért? Mi ellen?

– Ki tudja? A lényeg az, hogy Ruth már nem blokkolja a férjét, de még nem blokkolja a lányát sem. És ebből komoly baj lehet. Mert igazán nincs szükségünk rá, hogy egy fogzó telepata televisítsa a világot a panaszaival.

– Fogzó?

– Elfelejtettem, hogy nem vagy szülő – mondta jóindulatú lenézéssel Welch. – Legalábbis a kisbabákhoz nem nagyon értesz.

Op Owen a görbéket vizsgálta, nyilvánvalónak tetszett, hogy Ruth nem reagál a lányára, és képtelen Doroteát tudatosan blokkolni. Ez pedig baj. Op Owen a homlokát ráncolva nézte az előző éjszakai kinetikus sémát.

– Pedig Tehetséges. És használja a Tehetségét.

– Nem tudatosan.

– Gyűlölöm az orvosi beavatkozást. Ruth azután esetleg egyáltalán nem lesz már képes tudatosan használni a Tehetségét.

– Ruth számára ez gyógyulást hozhat, vagy a baba terrorizálni fogja a szüleit. Az pedig baj. Az ilyen erős gyermeket korlátok közé kell szorítani, méghozzá most, mielőtt kifejlődik benne a koravén ellenállás.

– Ezeknek lehet teljesen természetes oka is …

– Ne térj ki a kérdés elől, Dave. Tudom, hogy gyűlölöd, ha manipulálják a Tehetséget, hogy szerinted spontánnak kell lennie. Valld be, hogy Ruth Horvath azok közé tartozik, akik nem tudják tudatosan használni a Tehetségüket. Avatkozz be egy kicsit.

Op Owen rosszkedvűen állt föl.

– Ma benézek hozzájuk. Bízzunk benne, hogy Ruth jól reagált a hipnózisra.

– Jól. Megnéztem akiképzési jegyzőkönyvét.

Két nappal később Welch győzedelmesen tért viszsza, úgy lobogtatta a két szalagot, mint a győzelmi zászlókat.

– Sikerült, főnök. Nézd, a leadást Ruth többször is minimális erőfeszítéssel blokkolta. De a fenébe is, mégsem tisztán kinetikus a séma. Ugyan mit mozgathat ez az asszony ilyen végtelenül gyöngéd érintéssel? És hogyan alkalmazza a blokkot?

– Öntudatlanul-válaszolta huncut mosollyal Op Owen. – És lehet, hogy éppen azért nem képes tudatosan csinálni, mert az az érintés annyira finom. Nem néztem bele túlságosan mélyen. Ám olyan sok Tehetség van, akik meglehetős en nehéz kezűek, erőszakosak. Mintha árt használnának mikrotű helyett. – Hunyorogva emlékezett vissza, hogy szellemi érintésére milyen könnyen föltárult Ruth szánalomra méltó hitetlensége a saját Tehetségében. Minden Eseménye a tudta nélkül következett be, mélyen a tudata alatti szinten, ahová Daffyd nem látta értelmét behatolni. Ruth kedves asszony volt: minden tudatos gondolatata az ura meg a lánya körül forgott, minden aggodalmát a bűntudat okozta jelentéktelen csekélységek miatt. Ezért Daffyd viszonylag könynyen blokkolni tudta Ruth félelmeit, hogy esetleg öntudatlanul kárt tehet Doroteában, vagy elnyomhatja Lajost. Könnyű volt kitörölni a tudatából Tehetségének tudatos fölismerését is, s ezt az eredményesség és az általános jó érzés tudatával helyettesíteni. A hipnózis utáni parancs pedig az volt, hogy Ruth reagáljon Dorotea telepatikus igényeire, és ezeket az igényeket terelje szigorúan a beszédközpontba. Daffyd elűzte Ruthból azt a gondolatot is, hogy nem kíván több Tehetséges gyermeket, mert nem érzi magát megfelelőnek az anyaszerepre. Az asszonynak nagyon sok önbizalomra volt szüksége. Op Owen ezt beleültette.

Op Owen most Welch-hez fordult.

– Kérdezd meg Jerry Framest, mikor szülhet Ruth újabb gyermeket. Szeretném, ha nem sok idő telne el a két gyerek között, és a második is meglenne, mielőtt még Ruth berezel.

– Még hogy berezel! Jól mondod – mondta elmenőben Welch.

– Sajnálom Daffyd – mondta a washingtoni jövőlátó – , órákig bámultam JDel Andres képét. Elolvastam a beszédeit, elolvastam a memoárját. Addig ültem a titkárságon, amíg a szenátus rendészei föl nem figyeltek rám. Aztán kijött ő maga, és persze megismert. És nekem adta ezt a sálat – Mara Helm itt szünetet tartott. – Emlékül, azt mondta. De nem látom.

– Semmiféle látásra nem ösztönzött?

– Semmi ijesztőt nem látok.

– Hogy érted, hogy semmi ijesztőt?

– Ahogyan mondom, Dai. Semmi végzetest. Hogy az élete lezárulna. Pedig tudod, hogy ebből a szempontból sajnos nagyon pontos vagyok.

– Nem értem, Mara.

– Én sem, azok után, hogy hallottam a pletykákat.

– Miszerint?

– Andres szenátor olyan kisebbségi csoportot támogat, amely nemcsak hogy megjósolta közeli halálát, de elpusztította gyógyulása egyetlen lehetőségét is. – A gyors mondatokat változatlan hangon mondta el, ám a hallgató mégis meg érezhette, hogy nem szívesen adja tovább a pletykát. Mara most megköszörülte a torkát. – Azért egy jóslatom mégis van – mondta enyhe derűvel.

– Valami jó, a hangodból ítélve. Néhány jó hírnek igazán örülnék.

– Rövidesen találkozunk – kacagott huncutul Mara. – Személyesen. Itt.

– Washingtonban? – lepődött meg Daffyd Op Owen. Nagyon ritkán hagyta el a Központot, és esze ágában sem volt Washingtonba menni.

Két héttel később – elűzhetetlen aggodalomtól hajtva – Daffyd Op Owen kiszállt a helikopterből a Szenátus repülőterén. Mara Helm és JDel Andres fogadták. Daffyd csak a szenátort figyelte, aki széles mosollyallépett hozzá, és szívélyesen megszorította a telepata kezét, mert örömében megfeledkezett róla, hogy Daffyd kerüli a köznapi testi érintkezést.

Am ezúttal Op Owen semmire sem vágyott jobban, mint hogy érintéssel is információt szerezzen a barátjáról. És az erőteljesnek érzett test és tudat megnyugtatták. A szemének talán nem hitt volna, pedig látta Andres tiszta pupilláját, az egészségesen barna bőrt, amelyen nyoma sem volt a májbetegekre jellemző sárgaságnak. De azt az egészséget és energiát, amely a szívélyes kézfogásból áradt, nem tagadhatta.

– Mi történt? – kérdezte rekedten.

– Ki tudja? – felelte JDel. – Az orvosok spontán gyógyulásról beszélnek. Azt mondják, a szervezetem ismét a megfelelő enzimeket termeli. Valami változás történt az RNS proteinjeiben, vagy ilyesmi. Nincs többé keményítő az erek körüli üregekben – ha ez mond neked valamit – , és a májam meg a lépem ismét normális méretű, és ezt érzem is. Egyszóval, barátom, nekem már nincs szükségem arra a neoprotein-kutatásra, amelyet Zeusman leállított.

Mara Helm a háttérben maradt, és szeretettel mosolygott a két férfira, míg végre észbe kaptak, hogy ő is ott van.

– Látod, Dai? – érintette meg futólag a férfi kabátja ujját. – Itt vagy, ahogyan megjósoltam

– Magaddal hoztad azokat a görbéket és jelentéseket, amelyeket kértem? – kérdezt JDel.

– Tessék – adta át a jókora csomagot Daffyd.

– Helyes – mondta fenyegető derűvel a szenátor. – Ma a saját csapdájába csaljuk Mansfield Zeusman szenátort. Ugyanakkor – és sötét harag futott át Andres arcán – a bocsánatodat kérem, Daffyd. Az úgynevezett – hogy is mondta, Mara – biztonsági intézkedések miatt.

Mara ajka megrándult, szeme fölháborodva villant.

– Árnyékolt ketrec? – kérdezte Daffyd.

– Egen – mordult föl a szenátor. – Ne hidd, hogy nem tiltakozom e miatt a sértő …

– Úgy üvöltött – mondta Mara –, hogy egész Washington hallotta. Én viszont veled leszek a drótüveg akváriumban – kacsintott kacéran Op Owenra.

– Es előnyben leszel velem szemben – mondta Andres. – Te ki tudod majd kapcsoini Zeusman hangját.

– Kicsoda? Én? – kérdezte Daffyd, amint mind a hárman nevetve beléptek a Szenátus épületébe.

Op Owent nem lepte meg Mansfield Zeusman sértő eljárása. Nem várt mást. Bár a szenátor kezdeményezte az összes Központ ellenőrzését, ő soha nem járt egyikben sem. Zeusman nyilvánvalóan azok köze tartozott, akik azt hitték, hogy minden telepata olvasni tud bárkinek a gondolataiban; nemigen hitte volna el, hogya telepaták szolgálatai annyit jelentette csupán, mint amikor a sebész feltáró műtétet végez, hogy kiderítse betege rosszindulatú betegségét. Zeusman a pszichiátriát is pocskondiázta, tehát álláspontja legalább következetesen szúklátókörú volt.

– Még valami – mondta Andres, miközben kinyitotta az árnyékolt szoba ajtaját –, a bizottság kívánságára vagy itt, nem az enyémre vagy Zeusmanéra. Esetleg kérdéseket akarnak föltenni. Kérlek Dave, ne mondj el nekik mindent.

– Szófukar leszek, ígérem.

– Akkor talán megmenekülünk – felelte Andres. Szemlátomást nem bízott Op Owen váratlan engedékenységében.

– Hát nem csodálatosan néz ki JDel? – suttogta Mara, amikor leültek.

– De – mondta Daffyd, és elhallgatott. Mivel ezt a rövid párbeszédet is hallották a rádión keresztül a teremben, minden szem feléjük fordult. Op Owen keresztbe tette a lábát, összekulcsolta a kezét, és nyugodtnak mutatkozott.

Zeusman nem volt olyan nagydarab ember, amilyenre Op Owen számított. De nem volt olyan kis termetű sem, hogy az magyarázta volna agresszív, gyanakvó személyiségét. Inkább professzornak látszott, mint szenátornak, leszámítva határozottan szónokias gesztusait. És most aztán igazán hosszadalmasan beszélt, élénken gesztikulálva és szándékosan figyelmen kívül hagyva Andrest, aki elfoglalta a helyét a tárgyalóasztalnál.

A bizottság többi tagja fejbiccentéssel üdvözölte Andrest, mintha örülnének az érkezésének. Amikor ismét a beszélő felé fordultak, arcukról lehervadt a mosoly. Daffyd sejtette, hogya hallgatóság már számtalanszor hallotta és nagyon unta Zeusman érveit.

– Ezek a „szakértők” azt állítják… – és Zeusman szünetet tartott, hogy hallgatói kellően értékeljék gúnyos hangsúlyát –, hogy már a jóslat közzététele is megváltoztatja az eseményeket. Ez nem más, mint végzetes beavatkozásuk következményeinek gyáva megkerülése.

– Ezt az érvet már töviről hegyire megvizsgáltuk, Mansfield – mondta egy kopasz, sasorrú férfi, akiben Op Owen Lambert Gould McNabbet, a rangidős új-angliai szenátort ismerte föl.

– Azért hívattad össze ezt a rendkívüli ülést, mert állítólag valódi bizonyíték van a birtokodban, amely eldöntheti a törvényjavaslat sorsát.

Zeusman dühösen nézett McNabbre. McNabb nyugodtan tömte a pipáját, újra meggyújtotta, hüvelyk- és mutatóujja közé fogta az orrát, és fújt, hogy csökkentse a dobhártyájára nehezedő nyomást, egyetkettőt szippantott, visszatette a szájába a pipát, és várakozó arccal fordult Zeusman felé.

– Gyerünk, Mansfield, ki vele.

– Figyel rám, McNabb szenátor?

– Pillanatnyilag igen.

– Mindig is az volt a véleményem, hogy védelmet nyújtani ezeknek a minden-lében-kanalaknak ellentmond a józanésznek, az erkölcsnek, valamint minden emberi és isteni törvénynek. A Mindenható helyét birtokolják, amikor ők döntik el, hogy ki éljen, ki haljon.

– A lényegre, Mansfield – mondta McNabb.

– McNabb szenátor, lenne szíves nem félbeszakítani?

– Zeusman szenátor, leszek szíves, ha lesz szíves abbahagyni a locsogást.

Zeusman körülnézett, támogatást várt a bizottság öt másik tagjától, de hiába.

– Június 14-én elhagytam az ebben az épületben lévő irodámat azért, hogy felkeressek több olyan egyetemet, amelyek kutatási alap megújításáért folyamodtak. Mint tudják, az a szokásom, hogy bejelentés nélkül megyek. Így hát csak akkor adtam ki az utasítást a pilótámnak, amikor már a levegőben voltunk.

– Ez hány kor történt? – kérdezte gyorsan Andres.

– Nincs jelentősége.

– De van. Ismétlem a kérdést, hány órakor közölte a pilótával, hogy mi lesz az úticél?

– Nem látom, mi a köze …

– Van egy másolatom a fedélzeti naplóról, a szenátus irattárábólmondta Andres, és átadta a másolatot McNabbnek.

– Tíz óra tizenkét perc, itt az áll-mondta megvillanó szemmel McNabb, és továbbadta az iratot.

Zeusman bambán ráncolta a homlokát.

– Aztán van nálam – folytatta JDel, mielőtt Zeusman ismét szóhoz jutott volna – négy hitelesített görbe négy jövőlátó Eseményről: az egyik a KözépAmerikai Központtól, a másik a Washingtoni Irodától, aztán a Deltai Központtól, végül Quebecből. Figyelembe véve az időzónák közti különbségeket is, az Eseményekre 10 óra 12 perc és 10 óra 6 perc között került sor. Elnézést a közbeszólásért, Zeusman, csak szeretném meg tartani az időrendi sorrendet.

Zeusman előbb egy rosszindulatú mosollyal, majd egy átható pillantással jutalmazta Andrest. Op Owennak eszébe ötlött, hogy Zeusman vajon most vette-e észre először, hogy Andres egészségesnek látszik. .

– Ühöm. Miután a helikopterem leszállt az ÉszakKeleti Egyetem területén, Henry Rizor, a kutatásokért felelős dékán megakadályozott engem az embereimmel együtt abban, hogy ellenőrizzük a kutatásaikat. Ezt azzal indokolta, hogy egy jövőlátó tűzhalált jósolt nekem és embereimnek, amelynek oka egy meghibásodott átalakító felrobbanása lett volna. Én azonban rögtön átláttam ezen a csapdán, uraim.

– Hohó, Mansfield – mondta Robert Teague, és megérintette a dokumentumot, amely ebben a pillanatban éppen előtte feküdt. – Az itt lévő jóslatok szerint… Istenemre, minden világos, már nincs szükségem szakértőre, hogy lefordítsa őket számomra … pontosan ez történt volna. Nem sokkal… igen, délelőtt. Mikor érkeztél az egyetemre?

– Háromnegyed tizenkettőkor.

– Ezek szerint tizenkettőkor már az épületben lehettél volna. Én úgy látom, hogy az életedet köszönheted ezeknek a jóslatoknak.

– Az életemet? Ne röhögtess!

– Nem röhögtetlek. Viszont nevetséges vagy – mondta nyomatékkal Teague.

– Nem vagyok hülye, Bob. Tudom, amit tudok, minden hamis dokumentum ellenére. Az egészet kitervelték. Az átalakítók nem szoktak fölrobbanni.

– Úgy van. Tehát hogyan is tervelhette volna ki valaki azt, hogy az átalakító fölrobbanjon pontosan déli tizenkettőkor az ÉszakKeleti Egyetem laboratóriumában, amikor – téged is beleértve – senki sem tudta egészen aznap délelőtt 10 óra 12 percig, hogy hová szándékozol menni?

– Amikor az átalakítót szétszerelték, megtalálták a hibát: az acéltartályban volt – nyújtotta Teaguenek Andres a következő bizonyítékot.

– A központi blokkot ki kellett cserélni. A légbuboréktói fölrobbanhatott volna, pontosan az előre megjósolt körülmények között.

– De nem robbant fel! – ordította Zeusman.

– Nem, mert kikapcsolták, hogy elkerüljék a katasztrófát.

– Pontosan. Humbug az egész. Tíz óra tizenkett6, déli tizenkettő, bármi. És – Zeusman olyan hangosan és olyan gyorsan köpte a szavakat, hogy képtelenség volt félbeszakítani – az állítólag hibás átalakító kikapcsolása tönkretette azt a kormány által finanszírozott, igen fontos és költséges kísérletet, amely az előjelek alapján sikerrel keesegtetett. Nekem is vannak papírjaim – lobogtatta és dobta az asztalra az iratokat – a neoprotein-kutatásért felelős, nagy képzettségű, nagy tekintélyű tudósoktól. És ez az a terület, ahol ezek a … ezek a minden-lében-kanál istenkék túllépik a hatáskörüket. A neoprotein-kutatás, amelyet a siker küszöbén olyan durván félbeszakítottak, tudományos – pontos, megismételhető és ellenőrzött – módszerekkel előállíthatott volna egy olyan anyagot, amely elkerülhetővé tette volna a májelégtelenség okozta, nagyon is gyakori és rendkívüli fájdalmas betegséget, amely ez ideig végzetesnek bizonyult. Megakadályozhatta volna e fennkölt bizottság egyik tagjának a keserves halálát is. És ha ezek a jövőlátók olyan jóságosak, olyan mindenhatók, olyan emberszeret6k és olyan bölcsek, miért, kérdem én, miért nem látták el6re, hogy milyen hatássallesz a beavatkozásuk felesküdött bajnokukra?

Op Owen jóságossága és emberszeretete elérte a mélypontját, és azon kapta magát, hogy ebben a pillanatban kinetikus szeretne inkább lenni, hogy egyszer és mindenkorra elszorítsa Zeusman gigáját.

– Haha – ugrott fel nevetve Andres –, vajon miért látták volna a pusztulásomat, kedves kollégáim? A májbaj okozta halálomat? Milyen érdekes! Természetesen Zeusman szenátor ezt is okirattal tudja bizonyítani. A halotti bizonyítványommal talán?

– Nyugalom, JDel – nézett Andresra nyíltan McNabb. – Bárki láthatja, hogy makkegészséges vagy, bár el kell ismernem, hogy azelőtt epebajosnak látszottál. De most remekül nézel ki.

– Nekem papírom van róla, hogy májelégtelenségben haldoklik – mondta Zeusman.

– Hitelesített? – kérdezte maró gúnnyal Teague.

– Nyugalom, Bob. Tudjuk, hogy Mansfield csak azt teszi, amiért megválasztották: védi a választóit és védi ezt az országot. Ezt régebben könnyű volt meg tenni – és MeNabb megszívta pipáját –, ahogyan könnyű volt a dohányt is mással helyettesíteni. Ám Mansfield bebizonyította, hogy ez számunkra rossz.

– Szakemberekről beszélünk, nem dohányról emlékeztette Zeusman.

– Nem, a haladásról beszélünk olyan szinten, amelyet néhányan éppen olyan nehezen tudunk elfogadni, amilyen nehezen tudunk leszokni a dohányzásról. Pedig bebizonyították, hogya dohányzás egészségtelen. Ezek az emberek pedig azt bizonyították, hogy Központjaik az egészséget és a tulajdont védik, és mindezt tudományosan csinálják. Mindaz, amit ma hallottam, számomra azt bizonyítja – és McNabb a pipája szárával Zeusmanra mutatott, aki félbe akarta szakítani –, hogy te vagy az, aki összekevered a szezont a fazonnal. A jóslat a te egészségedet és életedet óvta, Mansfield, mert ezek az emberek arra esküdtek, hog mindenkit megvédelmezzenek, akit csak tudnak; nem voltál köteles elfogadni a figyelmeztetést…

– Kényszerítettek…

– Sokunkat kényszerítettek arra is, hogy abbahagyjuk a dohányzást – vigyorgott McNabb. – Ez a műanyag nem finom, de tudom, hogy nem olyan ártalmas, mint a valódi dohány. És ami a legfontosabb, Mansfield, és ez teljesen elkerülte a te logikus, tudományos, begyöpösödött figyelmedet, hogy ezek az emberek téged figyelmeztettek! Akár tudnak arról, hogy milyen következményei lesznek a kísérlet leállításának JDel Andresra nézve, akár nem, úgy érezték, figyelmeztetniük kell téged meg az embereidet! Egyszóval ne ugass az erkölcseikről meg a beavatkozásukról. Én hagytam volna, hogy megégj!

Zeusman lassan leült, és hunyorogva bámulta McNabb ráncos arcát. És ekkor az új-angliai szenátor fölállt, az ajkán halvány mosollyal.

– Uraim, kis híján két éven át tologattuk ide-oda ezt a törvény javaslatot. Örömünket leltük mindenféle kikötésekben, miszerint a parapszichológusi hivatás védelme az ilyen meg olyan cikkelyek értelmében nem veszélyeztetheti hazánk állampolgárainak a biztonságát, a személyes szabadságot, és így tovább, és így tovább. De a pokolba is! Vegyük föl végre a napirendre, és kezdjük védelmezni ezeket a szerencsétlen idealista flótásokat azoktól… akik nem akarják, hogy megvédjék őket.

McNabb kajánul vigyorgott, de nem nézett Zeusmama, aki viszont nem fogott föl semmit azon túl, hogy váratlanul vereséget szenvedett.

Op Owen sötétedés után ért vissza a Központba ezen a késő tavaszi estén. A győz elem kellemes érzése még mindig körülfogta. Mégis azon kapta magát, hogyalakosztályok felé indul, nem a saját szobájába. A Központtal már tudatták a hírt, hogy az Andrestörvényjavaslatot a bizottság elfogadta, és a szenátus következő ülésén megtárgyalják. Daffyd hallotta, hogy a Központ egész terül etén ünnepelnek. Kicsit korai még, gondolta, hiszen a javaslatot még a szenátusnak meg a kongresszusnak is el kell fogadnia. Kemény vita lesz, de elfogadják. Az elnök máris támogatta a Tehetségek védelmét, hiszen maga is élvezte őrangyali szerepük áldásait.

Op Owen belépett abba az épületbe, ahol Horváthék laktak. Habozott a liftnél, aztán a lépcsőt választotta, és elégedett volt, amikor lihegés nélkül állt meg az ajtó előtt.

Egy másodperc töredékéig attól tartott, hátha megzavarja az ifjú párt, de amikor Lajos felöltözve nyitott ajtót, megnyugodott.

– Mr. Owen! – kiáltott föl hitetlenkedve a jövőlátó. – Jó estét, uram!

– Elnézést. Vártak valakit?

– Nem, senkit. Kérem, fáradjon be. Bár mindenki… lakosztályról lakosztályra jár, mióta megkaptuk a jó hírt…

– Az igazgatónak talán nem szabad ünnepelnie? – Lajosnak nem kellett válaszolnia, mert Ruth lépett ki a konyhából, fölragyogott az arca, és a vendéghez rohant. Op Owen örült ennek a fogadtatásnak, hiszen a legutóbbi találkozásuk tudattalan ellenszenvet is kialakíthatott volna az asszonyban iránta.

– Nemigen vártuk ma estére vissza, uram mondta Lajos, és poharat nyomott Op Owen kezébe. – Nagyon büszkék vagyunk magára, uram – rebegte szégyenlősen Ruth.

– Nem csináltam semmit – vont vállat Op Owen.

– Egy árnyékolt fülkében ültem, és figyeltem. Lajos jóslata volt az …

– Volt három másik is – mondta Lajos. – De igaz-e uram, hogy Andres szenátor úr a csodával határos módon meggyógyult?

– Igen, tökéletesen igaz. Jól tudom, hogy mindannyian némi… megbánást éreztünk az észak-keleti Esemény ezen aspektusa miatt. Ez a jövőlátás ajándékának elkerülhetetlen velejárója.

– És dr. Rizor visszakapja a támogatást? – Op Owen meghökkent.

– Szégyellem, de meg sem kérdeztem. – És elpirult.

– Nem gondolhatunk mindenre, igaz? – mosolygott pajkosan Ruth.

Op Owen elnevette magát, aztán – némi hökkent hallgatás után – Lajos is kacagni kezdett.

– Szerintem vissza fogja kapni – folytatta Ruth. – Ez nem jóslat, csupán így igazságos.

– Hogy van Dorotea? – kérdezte Op Owen.

– Alszik – mondta Ruth, és ahogyan a gyerekszoba csukott ajtajára pillantott, abban csak öröm és büszkeség volt. – Érdekes hallgatni, hogyan fundálja ki, hogy hogyan másszon ki az asztal alól.

Lajos visszhangozta asszonya örömét. Op Owen fölállt, mert hirtelen megérezte a két fiatal között a titkos áramot. A harmadik itt fölösleges.

– Csak JDel Andresról akartam beszámolni magának, Lajos.

– Köszönöm, uram, hálásan köszönöm.

– Kedves, hogy beszámolt nekünk. Biztosan fáradt – Ruth belekarolt az mába, odabújt hozzá.

– Tartsa meg az anyai ösztönét inkább a gyermekeinek, Ruth – mondta Op Owen, és távozott.

A langyos éjszakában Op Owen ismét igen szépnek érezte az életet. Ösztönösen hátra nézett, és látta, hogy Horváthéknál már elaludt a villany. Mégiscsak megzavarta őket. Bárhogyan is elzárkózott, az erős érzések – például a nemi vágy – áthatoltak a pajzsán.

Kényelmesen sétált hazafelé, hagyta, hogya Központot elárasztó boldogság őt is magával ragadja.

Elraktározva magában az örömteli éjszaka illatát, a sötétséget megpezsdítő boldogságot, a hűvös szellőt megszelídítő reménységet azokra a keserves órákra, amelyekből sokkal több van az ember életében. A Tehetségeknek ritkán jutott a harmónia, az összhang perceiből. Ezek ritkák voltak, éppen ezért megbecsülték őket. Megszokásból megállt a nagy ellenőrzőteremnél. A meglepetés késztette arra, hogy belépjen, mert az egyik távolabb álló készülék fölé Lester Welch hajolt pizsamában, köntösben, a kezében egy pohár itallal. Mind Ő, mind az ügyeletes nagyon figyeltek valamit.

– Ilyet még soha nem láttam egyetlen, szeretkezés közben rögzített görbénél sem – mormogta Welch.

– Kukkoló lettél, Lester? – tréfálkozott Op Owen.

– Csudát! Nézd ezt a görbét. Ruth Horváth már megint csinálja. De éppen ilyenkor? Miért?

Welchről nemigen mondhatta senki, hogy buja. Op Owen elfojtotta ellenszenvét a magánélet ilyetén megsértése ellen, és a két görbére pillantott. A tűk vadul követték a kölcsönös szexuális gyönyört. Lajos görbéje a normális izgalmi állapotot tükrözte; Ruth görbéje messze túltett az uráén. A tű hősiesen igyekezett rögzíteni az összes, az agyból induló és egymásnak ellentmondó jelet, amelyeket az érzékeny tranzisztorok fölfogtak. A tű mélyen belefúródott a finom papírba, hegye vadul rángott ide-oda. Az eltérés a végső csúcs után következett be mégis: feszes, erőteljes, nyilvánvalóan kinetikus séma. A heves tevékenység azonban hirtelen megszakadt, a vonalak lassan visszarendeződtek, a kifáradás normális görbéjét mutatták.

– Hihetetlen! Ilyen csodálatos teljesítményt még nem láttam.

Welchre pillantva Op Owen megállapíthatta, hogy Lester az elektronikus rögzítésről beszélt. Egy pillanatra elszégyellte magát a saját gondolatai miatt.

– Mit csinál ez a nő? – folytatta Welch, és a technikus meghökkenten nézett föl, és elpirult. – Mihez kell neki a kinetikus energia? Persze úgysem tudja elmondani nekünk.

– Mihez? – válaszolt Op Owen a kevésbé lényeges kérdésre. – Egy nagyon is asszonyi tehetség gyakorlásához. – Várt, aztán – értetlenségüket látva – fölsóhajtott. – Mi a különnemű egyedek közösülésének legfőbb célja?

– Tessék? – most Welch botránkozott meg.

– A faj fenntartása – válaszolt a saját kérdésére Op Owen.

– Úgy gondolod … csak nem gondolod … – Welch megdöbbenve zuttyant le a székre, mert kezdte megérteni a dolgot.

– Eddig eszembe sem jutott – folytatta társalgási hangnemben Op Owen – , hogy egy barna szemű, fekete hajú apánál és egy szürke szemű, barna hajú anyánál meglehetős en különös a kék szemű, szőke hajú gyermek. Nem lehetetlen persze, csak nagyon valószínűtlen. Lajos ugyebár jövőlátó, és Ruth minden bizonnyal telekinetikus Tehetség. Hogyan jön létre tehát ezekből a génekből egy rendkívül erős telepata?

– Mit csinált az az asszony? – kérdezte halkan Welch. A szeme tudta már a választ, de Op Owen hangján akarta hallani.

– Átrendezte a kromoszómapárok proteinjeit, és a sejtkészletből kiválogatta a kék szemet és szőke hajat biztosító géneket. És minden egyebet, amire szüksége volt Dorotea megteremtéséhez. Én erre tippelek. Ahogyan most kiszabadította az RNS proteinokat ahhoz… – Op Owen habozott: nem, még Lester Welchnek sem kell tudnia mindent Ruth dolgairól. – Amit a mostani gyerekével tervez. – Welch nem vette észre a pillanatnyi habozást. – Érdekes lesz látni a végeredményt.

Welch nem tudott megszólalni, a techniku~ mfg úgy tett, mint akit nagyon lekötnek a műszerek.

– Ez titok, uraim. Szeretném, ha a dokumentumokat eltüntetnék, mihelyt lehetséges – mondta Op Owen a technikus nak, aki végre képes volt összefüggő választ adni.

– Örülök – mondta megkönnyebbülten Welch. – Örülök, hogy ezt nem hozod a világ tudomására. Lajosnak megmondod?

– Nem – felelte határozottan Daffyd. – Nyilván úgyis hajlandó együttműködni. De ha nem tudja, boldogabb szülők lesznek.

Welch kezdett magához térni.

– Kezd megjönni az eszed, Dave. Hála Istennek.

– Összevont szemöldökkel nézte, amint az Eseményt rögzítő szalag nyomtalanul eltűnt. – Szóval ez az asszony manipulálni tudja a géneket! – Halkan füttyentett.

– „A zseninek egy tudomány kevés, Oly nagy a művészet, és szűk az emberész!”

– Mit mondtál, Dave?

– Csak egy csöpp Pope! – közölte elmenőben Op Owen.

3.

Alma

A lopás volt a reggeli adásban a vezető hír, és Daffyd Op Owennak elment tőle az étvágya. Amíg hallgatta a fölbecsülhetetlen értékű cobolybunda, a zafír nyaklánc, az egyedi estélyiruha és az ékkövekkel díszített cipő leírását, úgy érezte, szinte odafagy a székéhez, és közben a reggelije kihűlt a tányéron. Bénultan várta, hogy a kommentátor levonja a következtetést, amely tönkretesz mindent, amit a Kelet-Amerikai Parapszichológiai Központ olyan lassan és nehezen elért. Mert ezeket a becses tárgyakat kizárólag kinetikus energiával lehetett eltüntetni öt perc alatt a próbababáról, amely a jól őrzött és rendkívül föltűnő helyen lévő kirakatban állt.

– A rendőrségnek több nyoma is van, és arra számít, hogy estére megtalálja a megoldást. A nyomozást Frank Gillings felügyelő vezeti.

„Megtartom szerződésben vállalt kötelezettségemet a város iránt” – mondta újságíróknak Gillings, miután ma kora reggel megtekintette a Coles, Michaels és Charny Áruház kirakatát. – „Nagy mértékben sikerült csökkentenem az utcai bűnözést és rendzavarást. Jerhattan ma már biztonságos hely a törvénytisztelő állampolgárok számára. Annál kevésbé az a törvényszegőknek.”

Gillings határozott arcának fölvillanó fényképe végre megtörte Op Owen dermedtségét. Fölállt, és a távbeszélőhöz tartott, amikor az éppen megszólalt.

– Daffyd, hallottad a híreket? – Lester Welch hosszú, szokatlanul komor arca jelent meg a képernyőn. – A fene egye meg őket! Megígérték, hogy még nem mondják be. Átkozott riporterek! – Az arca semmi jót nem ígért annak a vigyázatlan riporternek, aki elsőként fölkeresi. Les háta mögött Op Owen Charlie Moorfilednak, a Központ ellenőrzőtermében dolgozó ügyeletes tisztnek az ugyancsak fenyegető arcát látta.

– Te mióta tudsz a lopásról? – Op Owen hangjában némi szemrehányás volt. Lesnek megvolt az a szokása, hogy megpróbálta megkímélni a főnökét a kellemetlen hírektől, különösen most, amikor az oktatási program miatt Daffydnek rengeteg volt a dolga.

– Ted Lewis jelentkezett egy óvatos jótanáccsal, mihelyt a főhadiszállás észlelte a tárgyak eltűnését. De képtelen „megtalálni” a dolgokat. És még annyit, Dave, hogy 7 óra 3 perc és 7 óra 8 perc között egyetlen görbén sem láttunk még picike rendellenességet sem, figyelembe véve az összes ismert Tehetséget!

– Így van, főnök – tette hozzá Charlie. – Nem volt egyetlen Esemény sem, amely a lopáshoz szükséges kinetikus erő alkalmazására utalt volna.

– Gillings hozzánk jön – mondta fölháborodva Les.

– Miért? – robban ki Op Owen. – Ted talán nem tisztázott minket?

– De igen, csakhogy Gillings járt az áruházban, és az ott látottak alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy az egyik emberünk tolvaj. Pontosabban egy közülünk való nőt gyanúsít, aki túlságosan vonzódik a cobolyhoz, a selyemhez és a zafírhoz.

Daffyd kényszerítette magát, hogy csillapodjék föllángoló haragja. Nem engedhette meg magának, hogy az érzelmei elhomályosítsák a józan eszét. Amikor annyi minden forgott kockán. Amikor már csupán két hét volt hátra a Tehetségeknek jogi védelmet biztosító törvényelfogadásáig.

– Ugye nem hittél nekem, Dave – mondta Les –, hogy a Tehetségek mindig gyanúsak lesznek?

– Gillings soha nem kifogásolta a Tehetség alkalmazását, Lester.

– Hülye is lett volna – Lester szeme dühösen csillogott. A mellére ütött. – Mi szorítottuk vissza a bűnözést. A Tehetség végezte el helyette a munkát. És most ellenünk fordul. Ilyen sajtóval soha nem fogják elfogadni azt a törvényt. Micsoda pech! Pedig csak két hét volna hátra.

– Ha a görbék nem mutatnak Eseményt, még Gillingsnek is el kell ismernie az ártatlanságunkat.

Welch az égre emelte a tekintetét.

– Hogy lehetsz ilyen naiv, Dave? Bármit mutassanak is az érzékelőink, a balhét egy Tehetség csinálta.

– De nem közülünk való – Daffyd Op Owen is tudott tudálékos lenni.

– Helyes. Bizonyítsd be Gillingsnek. Rögtön itt lesz, és el akar kapni minket. Tönkretettük a törvény és a rend őreként szerzett, makulátlan imázsát. Ez mélyen érinti anyagi és erkölcsi hitelét. – Lester szünetet tartott, hogy kifújja magát. – Mondtam neked, hogy ez a közoktatási program több bajt fog hozni, mint hasznot. Hadd mondjam le a délelőtti műsort.

– Nem. – Daffyd fáradtan hunyta be a szemét. Most nem akarta megint elkezdeni Lesszel a vitát. A mostani végzetes eset ellenére is szilárdan hitte, hogy a kampány hasznos. A nagyközönségnek meg kell tudnia, hogy nem kell félniük a paranormális képességekkel rendelkezőktől. Az információs műsoroknak több létfontosságú célja is volt: megmutatni, hogyan szolgálják a különféle Tehetségek a közösség érdekeit; fölhívni a figyelmet a jelekre, amelyekből a Tehetség meglétére lehet következtetni; és ami a legfontosabb, megnyerni a nagyközönség támogatását a törvényelfogadásához, mert ezzel a törvénnyel a szenátus szakmai védelmet biztosítana a kötelességüket teljesítő Tehetségeknek.

– Bennem nyoma sincs a Tehetségnek, Dave – folytatta sürgetően Les –, mégis biztos vagyok benne, hogy a nincstelenek tömegéből igen sokan jól megjegyezték az adások minden egyes szavát, hogy aztán a saját céljaikra hasznosítsák. És most ne próbálj azzal vigasztalni, hogy hány boldog idióta totyogott be engedelmesen a klinikára, és azonosíttatta csekélyke Tehetségét. Egyetlen férges alma képes megrohasztani egy egész zsáknyi egészségeset!

– Add le a megszokott toborzó programot. Ha nem lenne adás, még rosszabb lenne. Rögtön átmegyek hozzátok.

Daffyd Op Owen vagy egy percig nézte az üres képernyőt, erőt gyűjtött. Nem kellett jós hozzá, hogy tudja: nehéz napja lesz. Különös, gondolta, hogy ezt egyetlen jövőlátó sem látta előre. Nem. És ez egy vad, ösztönös Tehetség akciójára utalt. Hogyan is mondta Les? „A nincstelenek tömege”? Mert hiába részesült már mindenki az élelem, a fedél és a ruházat alapvető biztosításában, a nincstelenek étvágyát mindig fölkeltette mindazoknak a dolgoknak a bősége, amelyekből nekik nem jutott. Ezúttal egy nőnemű nincstelenről lehet szó, gondolta Daffyd. Hogy egy ilyen erős Tehetség miért nem jött a Központba, ahol kiképezték és hasznosították volna? Vajon hol csúszott félre gondosan megfogalmazott hirdetésük? Az a nő törvényes úton is megkaphatta, nyíltan élvezhette volna a szőrméket, az ékszereket, a ruhákat. A Központ állt olyan jól anyagilag, hogy kielégíthette tagjainak anyagi természetű vágyait. Ezt Gillingsnek is el kell ismernie.

Op Owen mély lélegzetet vett, és kifújta a bosszúságot és a rossz gondolatokat. Tisztán kell tartani az agyát, érzékeit rá kell hangolnia minden aprócska jelre, ami sikert hozhat.

Mihelyt kilépett a Központ jókora területének végében lévő, árnyékolt lakosztályából, nyomban megérezte a levegőben a feszültséget. A legtöbb Tehetség szívesebben élt a Központban, a különlegesen árnyékolt épületekben, amelyek csökkentették az állandó pszi-izgalmakat okozó „zajt”. És a Központban is szívesen vették, ha a tagok ott éltek, mert így jobban segíthették és védelmezhették a Tehetségeket. A Tehetség kétélű fegyver volt: meg tudta sebezni a gonoszt, ám mégis elszigetelte birtokosát a többi embertől. Ezért voltak annyira fontosak a rádióműsorok. Hogy meggyőzzék a nagyközönséget arról hogy a pszi-Tehetségek nem emberfölötti lények. A kutatások azt bizonyították, hogy sokkal több az emberek között a Tehetség, mint hinnék. Ám azt is kimutatták, hogy a legtöbb Tehetségnek megvannak a korlátai.

Daffyd életében a parapszichológia a tudomány rangjára emelkedett, hála a Libatojás, a rendkívül érzékeny elektrDenkefalográf továbbfejlesztésének. Ez a műszer nyomban ki tudta mutatni a Tehetség meglétét, és meg tudta határozni a típusát is, mihelyt a pszi-erő által keltett agyi impulzusokat érzékelte. Daffyd Op Owen sokszor úgy gondolta, hogy talán az „erő” szó vezeti félre a közönséget. Az erő „az irányítás birtoklását” jelenti, ám a tanulatlan elme ehhez többnyire az „uralom”, a „fennhatóság” és a „parancsolás” képzetét társít ja, s ez félreviszi az eredeti jelentést.

Daffyd Op Owent egy helikopter zajos érkezése zökkentette ki gondolataiból. Egyenesen a központi irodaépület felé indult, és jól látta, hogy a biztos helikoptere leszáll a tetőre az ellenőrzőtoronytól és az antennák erdejétől balra.

Op Owen nyomban meglepetést, fölháborodást és aggodalmat érzékelt. Nyilvánvaló volt, hogy az összes Tehetséget, akik hallották a reggeli adást és fölfogták a jelentőségét, nem lephette meg Gillings érkezése. Op Owen meggyorsította a lépteit.

„Orley elszabadult!” A gondolat hangos volt, mint a kiáltás.

Az emberek megálltak, és tévedhetetlenül a klinika hosszú épülete felé fordultak, ahol a jelentkezőket tesztelték, tanították esetleges Tehetségük megértésére és használatára, s ahol a Központ alapvető pszionikai kutatásait végezték.

A magas, robusztus alak kirohant a klinika széles kapuján, végigszáguldott a pázsiton, egyenesen a torony felé. A férfi átugrott a díszkerten, átlépte a sövényeket, átugrotta a fűnyírót, kikerülte a fák ágait, félresöpörte mindazokat, akik megpróbálták megállítani.

– Sugározzatok megnyugtatást! Sugározzatok megnyugtatást! – harsogta a toronyból a hangosbeszélő. – Sugározzatok boldogságot!

– Vigyétek a zsarukat az irodámba! – sugározta Daffyd, miközben már futott az épület felé. Remélte, hogy Charlie Moorfield és Lester már amúgy is ezt tették. Orley nem úgy nézett ki, mintha nyugtató lövés nélkül meg lehetne állítani. Ki volt olyan hülye, hogy a telepatát ilyen helyzetben kiengedje árnyékolt szobájából? Daffyd nem ismert a gyengeelméjű Orley-nál érzékenyebb érzelmi barométert, ám ha szegény bolondot fölingerelték, igen veszélyes tudott lenni. Eszelős rohanásából látszott, hogy máris fölgyülemlett benne annyi félelem/ aggodalom/ düh, hogy apró darabokra szedje azokat, akik ezeket az érzéseket kiváltották belőle.

A terepen most csupán Op Owen cipőjének dobbanásai hallatszottak az út műanyag burkolatán és Orley szökdécselése a pázsiton. A Tehetség egyik előnye a hatékony kommunikáció és a tömör parancsok totális befogadása. Ám a derű/megnyugtatás hulláma nem hatolt át Orley vad dühén: a szabadban Op Owen nem tudott kellő töménységgel sugározni.

Három ember jött ki céltudatosan az irodaépületből, lefelé a széles lépcsőn. Mindegyiknél vékony csövű kézifegyver volt. A baloldalon álló férfi fölemelte a fegyverét, és célba vette a lihegve, sebesen közeledő idiótát. A lövés Orley jobb karját találta el, de az őrült nem áll meg. Nyomban célzott és lőtt a második ember is. Orley kiesett az addigi ritmusból, amikor a combját érte a lövedék, de hihetetlen módon vissza is zökkent a ritmusába. A harmadik férfi – akiben Op Owen Charlie Moorfieldot ismerte föl nyugodtan várta a közeledő Orley-t. Még néhány lépés, és OrIey nekirohan. Ám ekkor CharIie elugrott, mellmagasságba emelte a fegyverét, lőtt, és az őrült megtántorodott, majd iszonyatos nyögéssel térdre esett. Megpróbált fölállni, összeszorított öklét rázta.

CharIie odaugrott, nehogy Orley összetörje a képét a durva műanyag felületre borulva.

– Két dupla erős adagot kapott, Dave – kiáltotta félelemmel vegyes tisztelettel Charlie, miközben az őrült fejét az ölében tartotta.

– Nem csoda. Hogyan gurulhatott így be?

Charlie elhúzta a képét.

– Sally éppen etette a teraszon. A lány nem hallotta a híreket. Azt mondja, csak arra figyelt, hogy Orley ne kenje össze magát, és észre sem vette növekvő nyugtalanságát addig, amíg ki nem tört.

– Ugye nem remélhetem, hogy váratlan vendégeink nem látták ezt?

Charlie keserűen elvigyorodott.

– Ők okozták az egészet, főnök. Ott álltak a tetőn, Lest gyötörték, és csak úgy sugárzott belőlük a gyűlölet és a bizalmatlanság. Látnia kellett volna a pszi-légkört mérő műszer görbéjét. Nem csoda, hogy Orley begurult. – Charlie arca ellágyult, amikor lenézett az eszméletlen férfira. – Szegény elátkozott lélek. Hol vannak már az orvosok? „Hívtam” őket, mihelyt Orley kitört.

Daffyd fölnézett a harmadik emeleti széles ablakokra, ahol az irodája volt. Hatan néztek rá vissza. Nyomban elfojtotta a gondolatait és érzelmeit, és elindult a lépcsőn felfelé.

A vendégek még mindig az ablakban voltak, lesték az orvosokat, akik hordágyra emelték a hatalmas, eszméletlen testet.

– Orley emberi barométerként reagál, uraim, az őt körülvevő érzelmi légkörre – magyarázta éppen szárazon Les. Op Owen nyitott tudata érzékelte Welch tomboló dühét, amely kis híján elnyomta a látogatókból áradó érzelmeket. – Orley intelligenciafaktora az új skála szerint 50 alatt van, ami azt jelenti, hogy képezhetetlen. Ugyanakkor fölbecsülhetetlen segítséget tud nyújtani az olyan szellemileg zavarodott vagy hallucinogén betegek uralkodó érzelmeinek megállapításánál, akikkel a normális telepaták nem boldogulnának.

Frank Gillings rendőrfelügyelő volt Harold Orley kitörésének legfőbb oka. Op Owen sajnálta Orley-t, hogy ilyen dühöt kellett elviselnie, ám még jobban sajnálta önmagát és optimista reményeit. Egyelőre képtelen volt magyarázatot találni Gillings haragjára még akkor is, ha Lester Welchnek igaza volt, és Gillings valóban úgy érezte, hogy az ügy mind az anyagi helyzetét, mind a tekintélyét veszélyezteti.

Megpróbált „behatolni” Gillings tudatába, hogy megtalálja a valódi okot, de erős természetes falba ütközött, amely nem volt éppenséggel ritka a magas beosztású, kényes ügyekkel foglalkozó embereknél. A testes felügyelő amúgy teljesen nyugodtnak mutatta magát, mintha csak rutinlátogatáson lenne, és egyetlen gondolata sem szivárgott ki. A bozontos szemöldök és a húsos arc közé szorult, mélyen ülő szempár ide-oda ugrált, hol Daffydet, hol Lestert nézte.

Op Owen biccentett Ted Lewisnak, a rendőrség első számú „megtalálójának”, aki elkísérte a hivatalos küldöttséget. Ő kicsit távolabb állt a többiektől. A látogatók közül egyedül az ő tudata volt teljesen nyitott. Az első gondolata a remény volt, hogy Daffyd fölfigyel rá, és érzékeli a figyelmeztetést: Gillings az Orley-ügyet is annak a bizonyítékának tekinti, hogy a Tehetségek nem képesek kordában tartani vagy fegyelmezni a társaikat.

– Jó reggelt, felügyelő úr. Sajnálom, hogy ilyen körülményeknek köszönhetjük első látogatását a Központban. A mai reggeli hírek valamennyiünket arra indítottak, hogy tisztázni próbáljuk magunkat, és nagyon idegesek lettünk.

Gillings hivatalos mosolyából nem lehetett arra következtetni, hogy ezt Orley viselkedésének magyarázataként fogja föl.

– Akkor a tárgyra térek, Owen. Megállapítottuk, hogy az áruházba nem törtek be, amikor a lopás történt. Az elektronikus berendezésekhez és kamerákhoz senki sem nyúlt, behatolásnak semmi nyoma. A tévékamerák pásztázásai közötti öt percben egyetlen módon lehetett csak eltüntetni a bundát, a láncot, a ruhát és a cipőt. Rendkívüli módon sajnáljuk, hogy a bizonyítékok egy pszi-Tehetséggel megáldott személyre utalnak. Követeljük, hogy a tolvajt nyomban szolgáltassák ki nekünk, az ellopott holmikat pedig adják át Mr. Grey-nek, a Cole cég képviselőjének – mutatott egy méltóságteljes úrra, aki régimódi, de igen drága öltönyt viselt.

Op Owen bólintott, és várakozással nézett Ted Lewisra.

– Lewis nem talál semmit, ebből nyilvánvaló, hogy a dolgokat árnyékolják. – Gillings basszusa kezdett türelmetlenül csengeni. – És ez az egész terület is árnyékolt.

– A lopott javak nincsenek itt, felügyelő úr. Ha itt lennének, valamelyik tagunk már az adás pillanatában megtalálta volna őket.

Gillings szeme villogott, szája makacsul megfeszült.

– Mondtam már, hogy én tudok dolgozni ezen a területen, felügyelő úr – mondta érthető fölháborodással Ted Lewis. – A lopott…

– Maga teljesen hülye, Gillings – szólt közbe Welch, aki már meg sem próbált uralkodni magán –, ha azt hiszi, hogy éppen most fogunk menedéket adni egy tolvajnak.

– Ó, igen, amikor a törvényjavaslat a szenátus elé kerül – mondta gonosz mosollyal Gillings.

Daffyd nehezen tudta elnyomni haragját, amelyet Gillings önelégültsége és újonnan ébredt ellenszenve váltott ki.

– Igen, felügyelő úr, a törvényjavaslatról van szó – mondta Op Owen – , amely védelmet biztosít minden olyan Tehetségnek, aki szerepel valamelyik Központ nyilvántartásában. – Op Owen látta, hogyan villan föl Gillings mélyen ülő szeme, amikor meghallja a hangsúlyt. – Ha volnának szívesek idefáradni, uraim, az ellenőrző rendszerünkhöz, akkor megmutatnám annak a kielégítő bizonyítékát, hogy egyetlen nyilvántartott Tehetség sem felelős a történtekért. Ön még nem járt itt, felügyelő úr, ezért nem tudhatja, milyen módszerrel tartjuk nyilván az olyan Eseményeket, amelyek pszi-erők fölhasználásával történnek. Az erő egyébként az adott esetben a személyiség és pszi-Tehetsége fölötti uralmat jelenti, és ez az, amire ez a Központ megtanítja minden egyes tagját. Tehát itt vagyunk. Charles Moorfield az ügyeletes tiszt, és ő volt szolgálatban a rablás idején is. Ha megtekintik a görbéket, látni fogják, hogy az adásban megjelölt időszak – 7 óra 3 perc és 7 óra 8 perc között – görbéi még nem tűntek el a tárolódobokon.

Gillings nem a görbéket nézte, hanem Charlie-t.

– Legközelebb rögtön a mellére célozzon, ember.

– Már sajnálom, hogy megfékeztem … ember – válaszolta Charlie olyan szándékos haraggal, hogy Gillings elvörösödött, és Charlie felé lépett.

Op Owen gyorsan közbeavatkozott.

– Maga nem szeret minket, nem bízik bennünk, sőt gyűlöl minket, felügyelő úr – mondta szándékosan színtelen hangon. – Maga és az emberei látatlanban elítéltek bennünket, holott cáfolhatatlanul bizonyítani tudjuk kollektív ártatlanságunkat. Maguk romboló érzelmekkel érkeztek ide – nem, nem olvasok a gondolataikban, uraim. – Ez a kifejezés végre megragadta Gillings teljes figyelmét. – Nincs szükség rá. Hiszen ellenérzéseket váltanak ki még legfegyelmezettebb tagjainkból is, hogy ne is említsem azt a szegény, féleszű telepatát, akit kénytelenek voltunk elaltatni. És ha nem fékezik meg sugárzó gyűlöletüket és félelmüket, nem lesz lelkiismeret-furdalásom, ha magukat is telepumpáljuk nyugtatókkal.

– Nem gondolja, hogy ez kicsit erős a maga helyzetében, Owen? – mondta keményen Gillings, és a teste megfeszült.

– A maga viselkedése az, ami kissé erős, Gillings. Nézze csak azt a mutatót maga mögött.

Gillings nem akart megfordulni, kivált nem Op Owen utasítására, de a jogos fölháborodásban van valami, ami engedelmességet követel.

– Ez a műszer – ahogyan Harold o.rley – a légkör pszi-feszültségét méri. Maga is kénytelen elismerni, Gillings, hogy az agy elektromos impulzusokat ad. A rendőrség is használt hasonló műszereket hazugságvizsgálatra. A mi műszereink mellett azok a régi masinák olyan elavultak, mint az űrhajó mellett az ökrös szekér. Rendkívül érzékeny műszereink a legrövidebb ideig tartó legminimálisabb hullámhosszváltozásokat is mérni tudják. És a műszer veszélyesen feszült atmoszférát jelez. Ezt a tudományos bizonyítékot el kell fogadnia. Azok az elemek ott rögzítik ezen Központ minden egyes tagjának a pszichikai aktivitását. Amint látja, a legtöbb készülék jelenleg izgalmi állapotot jelez. Ezek a vörös osztások hatvanperces időszakokat jeleznek. Valamennyi dobon jól látható a lopás idején rögzített görbe. Nézzék meg az eltéréseket. Egyetlen görbén sem látható akkora kinetikus tevékenységre utaló kitérés, amely szükséges ekkora ,,lopáshoz”. Ugyanakkor minden egyes görbén látható a maguk jelenlétére adott reakció. Egyetlen nyilvántartott Tehetség sem bújhat ki ez alól az ellenőrzés alól. Charlie, volt-e lopás idején olyan kinetikus Tehetség, akiről nem tudtunk éppen?

Charlie lassan megrázta a fejét, de egyre csak Gillingst nézte.

– Soha egyetlen tagunk sem követett el semmiféle vétséget. Nem adtak okot soha a bizalmatlanságra, nem sértették soha senkinek a személyes integritását. A többi Tehetség elől semmiféle bűnt nem lehet eltitkolni. És valóban el tudják képzelni, hogy kockára tennénk a sok évi küzdelem eredményét, hogy végre megbízható, kifogásolhatatlan jellemű állampolgároknak fogadjanak el minket, egy bundáért meg egy nyakláncért? Amikor minden egyes Tehetség bármikor megkaphatja ezeket a semmiségeket? – Op Owen gúnyos hangjától még a Cole cég embere is zavarba jött. – Most menjen innen, Gillings. Fogja kordába az érzelmeit, gondolja át elhamarkodott következtetéseit. Aztán jelentkezzen a normális úton, és kérje a segítségünket. Mert higgye el nekem, nekünk sokkal inkább érdekünk. .. és sokkal jobban föl is vagyunk szerelve … , hogy megtaláljuk a valódi bűnöst, mint magának, bármit képzeljen is.

Op Owen leste a reagálást, de Gillings csak összeszorította dühtől fehér ajkát, és nem árulta el magát. Csak idegesen intett az egyetlen egyenruhás rendőrnek.

– Vigye innen azt a házkutatási parancsot, Gillings! – mondta nagyon halkan Op Owen. Jól látta, hogy a pszi-légkör mutatója vadul táncol. – Menjen. Most rögtön. Később hívjon. Mert ha az érzelmein képtelen uralkodni, felügyelő, jobb, ha távol tartja magát tőlünk.

Gillings csak ekkor vette észre, mekkora tömeg gyűlt össze odakint. Az emberek sorai közt a folyosón csupán egyetlen széles járás maradt szabadon, amely a nyitott lifthez vezetett. Senki sem szólt, nem moccant, nem köhintett. Az emberekből áradó erő nem volt sem hallható, sem kézzelfogható. Mégis tagadhatatlanul és tökéletes összhangban áradt belőlük. És negyvennégy másodpercen belül győzött ez az erő.

– Határozottan tudni akarom, milyen lépéseket tesznek – mondta vékony hangon a Cole cég embere, miközben botladozva, de egyre gyorsabban a lift felé tartott.

Gillings beosztottjai nem mertek ilyen önállóan cselekedni, és határozottan megkönnyebbültek, amikor a főnökük megfordult, és pontos, csöppet sem sietős lépésekkel a várakozó kocsihoz indult.

Senki sem mozdult, amíg a helikopter zaja el nem halt. Aztán mindenki várta a feladatát az igazgatótól.

Julian Pennstrak városigazgatónak, akinek egy négymilliós városra kellett felügyelnie, azt volt a szokása, hogy személyesen ellenőrzött minden fennakadást városa sima ügymenetében. Akkor érkezett a Központba, amikor már az utolsó szervezett kutatócsoport is útnak indult onnan.

– Odaadnám a bal vesémet meg egy kerek milliót, ha lenne Tehetségem egy-egy ember helyes megítéléséhez, Dave – mondta befelé tartva az irodába. Jobban ismerte már a Tehetségeket, semhogy kezet nyújtott volna, ám Daffyd, aki kedvelte Pennstraket, érezte rajta így is, hogy a városigazgató valamiképpen szeretné kifejezni, mennyire elkeserítette az incidens. Pennstrak megállt egy pillanatra a szék előtt, vonzó arcáról most hiányzott megszokott barátságos mosolya. – Megesküdtem volna rá, hogy Gillings Tehetség-párti – mondta, és beletúrt sűrű, hullámos, fekete hajába, ami ismét csak arra utalt, hogy ideges. – Az már biztos, hogy alaposan kihasználta az embereiket, amióta ő lett a felügyelő.

Lester Welch, aki a kutatócsoportok útvonalának térképét tanulmányozta, fölhorkant.

– Az ember fölhasznál minden eszközt … amíg meg nem égeti vele a kezét.

– De bizonyítani tudtátok, hogy egyetlen nyilvántartott Tehetség sem felelős a lopásért.

– Hiába győzöd meg szíve ellenére, neki megmarad a régi véleménye – kántálta Lester.

– Les! – Op Owen nem kért a keserű cinizmusból még akkor sem, ha a Tehetség elkötelezett hívétől származott. – Nem nyilvántartott Tehetség tette.

Pennstrak földerült.

– Sikerült meggyőznöd Gillingst, hogy a lopás egy eddig ismeretlen Tehetség műve?

Welch szándékosan zörgött.

– Akkor sikerül majd meggyőznünk, ha megtaláljuk mind az illetőt, mind az ellopott cuccokat. Kevesebbel sem Gillings, sem a Cole cég nem fogja beérni.

– Igaz – ráncolta töprengve homlokát Pennstrak. – De az én tanácsom ingadozó tagjai sem. Jaj, tudom, hogy kapkodva reagál mindenki, de ez az időzítés igazán gyalázatos, Dave. A kampányotok pedig már-már tudatosította az emberekben, hogy a Tehetségek jó állampolgárok, és rendes emberek.

– Ez provokáció … – kezdte komoran Welch.

– Erre is gondoltam – szakította félbe Pennstrak és megnézettem az ipari tévé felvételét a saját szakértőmmel. Ismeritek a biztonsági kamerák mozgását. Nos, az egyik felvételen a bábu még föl volt öltözve, amire a kamera újra mutatta, már pucér plasztik szépségében állt ott. Kétségtelenül „lopás” történt. A felvétel valódi. – Pennstrak közelebb hajolt Dave-hez, bár ebben a társaságban igazán nem kellett titkolóznia. – Aztán jött Pat is. „Leolvasott” mindenkit az áruházban és Gillings csapatában. Bár magát Gillingst nem. Pat szerint természetes védőpajzsa van. A többiek mind tiszták… legalábbis nem provokátorok. – Pennstrak arcáról lehervadt az erőltetett mosoly. – Aztán pihenni küldtem Patet. Ezért nincs velem most senki.

Op Owen nyugodtan fogadta az információt. Félig már azt remélte … pedig nem volt jellemző rá az ilyesfajta gondolkodás. Viszont időt és Tehetséget takarított meg, hogy az áruházat és a rendőröket már ellenőrizték.

Szokássá vált, hogy minden kiemelkedő vagy ellentmondásos közéleti személyiség kíséretében volt egy-egy erős „vevő” telepata. Ezeknek a Tehetségéről a nyilvánosság nemigen tudott. Az illetőnek mindig volt valami más feladata is, ami magyarázatot adott állandó jelenlétére. Pat Tawfik a nyilvánosság számára Pennstrak első számú beszédírója volt.

– Mindenesetre éltem az előjogommal-folytatta Pennstrak –, hogy én fölügyeljem a hajszát. Van elegendő rokonszenvező a tömegkommunikációban, akik a Tehetségek szemszögéből tudják tálalni az ügyet – az én kérésemre –, de tudjátok, hogy mennyit árt ez a negatív hírverés nektek, ennek a Központnak és a Tehetségeknek általában. Egyetlen áruló miatt rossz hírbe keveredhet sok száz becsületes indián. Szóval, mit tehetnék, hogy segítsek?

– Bárcsak tudnám. Minden elképzelhető „vevőt” ráállítottunk arra, hogy ez az egyetlen áruló netán most örömöt és elégedettséget sugároz, hogy lám, milyen ügyes kislány volt.

– Lány?

– Abban valamennyien egyetértünk, hogy a bundát és az ékszert, de akár a ruhát is elvihette férfi is, ám a cipőt csak nő lophatta el. Idejönnek más Központok első számú „megtalálói” is …

– „Találatot” jelentettek, főnök – hallatszott Charlie hangja a távbeszélőből. – Q-blokk.

Amikor Pennstrak és Op Owen a térkép fölé hajolt, Welch följajdult.

– Csupa sokemeletes lakóház van ott.

– Tehát az illető egy nincstelen – tette hozzá Op Owen.

– Gil Gracie találta meg, főnök – folytatta Charlie.

– De nemcsak a szőrmét találta meg, hanem problémája is van.

– Naná – húzta el a képét Les, miközben a térképen egyeztette a koordinátákat.

– Charlie, küldd az összes megtalálót és vevő telepatát a Q-blokkba. Ha pontosan meg tudják határozni…

– Azt meg tudják, főnök, de pokolian sok a hasonlóság.

– Akkor időt kell adni rá, és tisztázni kell a dolgot, Charlie. Küldj oda mindenkit, aki segíteni tud. – Ekkor Op Owen Pennstrakhez fordult. – Amikor a megtalaló „találatot” jelent, akkor bizonyos térbeli viszonyokat érzékel a keresett tárgy és közvetlen környezete között. Ez nem olyan, mint ha úgy látná a tárgyat, ahogyan a kamera látja. Például előfordult már veled, hogy beléptél egy szobába, befordultál egy utcába, vagy hirtelen fölnéztél, és úgy érezted, hogy láttad már a képnek pontosan ezt a részét (és Daffyd itt mutatta a kezével, hogy mire gondol), méghozzá pontosan ugyanebben a fényben, ugyanezekkel a részletekkel? De csak ezt a részt, és a többi elmosódott?

Pennstrak bólintott.

– A „megtalálás” valami ilyesmi. A Tehetségek néha világosan látnak mindent a legapróbb részletekig, máskor – mint ebben az esetben – minden homályos, és sok száz lehetőség van … egyforma megvilágítású lakások, egyforma kilátással, egyforma építészeti elrendezésű lépcsőházak, egyforma berendezéssel. Ezúttal ez nagyon is lehetséges, mivel egyformán kialakított, állami lakásokról van szó. Semmi nem segít abban, hogy kiválasszuk, mondjuk, a Buhler Street 18-as épületének 44E lakását.

– A Buhler Streeten van 18-as épület, főnök mondta lassan Les Welch –, és annak 48 szintje van, szintenként tíz lakással.

Pennstrak félelemmel vegyes tisztelettel nézett Op Owenra.

– Ostobaság, hiszen ez az iroda tökéletesen árnyékolt, én pedig nem vagyok jövőlátó!

– Mielőtt elvetnétek a találgatás módszerét: van úgynevezett megérzés is – mondta Pennstrak.

Hogy Op Owennak meglegyen a lelki nyugalma, és Lester nőgyűlölete se legyen alaptalan, sem a Buhler Street, sem a 18, sem a 44 nem jött be. Egy bizonyos 1E lakásról volt szó a Q-blokk mélyén. A lakásba senki nem lépett be, ki sem jött onnan senki legalábbis a hagyományos módon – , ám Gil Gracie és két másik „megtaláló” egyaránt ezt a lakást jelölték meg. Gil átadta Op Owennak az összes lakást nyitó kulcsot, amelyet a reszkető gondnoktól kapott.

– Uram Isten – ámult el Penntstrak, amikor kinyitották az ajtót. – Akár egy keleti bazár.

– Válogatás nélküli, nagybani fosztogatás inkább – javította ki Op Owen, amint szemügyre vette a pompás bársony függönyöket a mocskos ablakokon meg az elegáns empire kereveten heverő selyem párnákat. A márványasztalon gyönyörű vázák, ezüstládikák és kelyhek serege sorakozott. Méregdrága porcelánedényekben ételmaradék penészedett. Az asztal alatt durván fölbontott, válogatottan költséges konzervek hevertek. Két üres pezsgősüveg fordította feléjük vak szemét. Egy hordozható színes televízión ruhadarabok tornyosultak; a halott kép ernyő elé illetlenül lelógott egy fekete csipkefűző. – Vagyis leginkább szarkafészek – sóhajtotta Op Owen –, és megkockáztatnám, hogy a mi kis szarkánk nagyon fiatal, és egész életében nagyon szegény volt, amíg … – Tekintete találkozott Pennstrak együttérző pillantásával. – Amíg oktatási programunkból meg nem tudta, hogyan szabadíthatja föl különleges Tehetségét.

– Az ügyet együtt göngyölítitek majd föl Gillingsszel, Dave – nyúlt az övén függő hangosbeszélőért Pennstrak. – De előbb bocsánatot kell kérnie.

Op Owen hevesen rázta a fejét.

– Szükségem van a segítségére, akár önként nyújtja, akár parancsra. Ha igazán hisz a Tehetségben, akkor úgyis bocsánatot fog kérni önként… ha nem is nyíltan.

Op Owen megdöbbenésére Gillings nagy ricsajjal érkezett meg a szirénázó, villogó rendőrségi helikopteren.

– Ne izgasd magad – mondta mégis Pennstraknek, mert látta, hogy a városigazgatót majd szétveti a méreg. – A „megtalálók” tevékenysége már amúgy is elriaszthatta a lányt.

– Most már biztosan elriasztottuk – vélte Pennstrak, és elvonult tanácskozni az egyik emberével, amikor Gillings éppen be fordult technikusaival a folyosóra.

Op Owent és Gracie-t éppen csak egy biccentéssel üdvözölte Gillings, és nyomban parancsokat kezdett osztogatni. Érti a dolgát, gondolta Op Owen, és ezekben a technikusokban nyilván bízik is, hiszen nem ment be a kis lakásba, hogy ellenőrizze őket.

– Mihelyt az emberei elkészültek a lenyomatokkal és kialakul valami elképzelésük, felügyelő úr, szeretnénk átfuttatni az adatokat a komputerünkön. Lehetséges, hogy a lány kihasználta a Központ által meghirdetett nyílt Tehetség-tesztet.

– Úgy érti, még mindig nem tudják, ki az?

– A bundát csak azért tudtam „megtalálni”, mert tudtam, hogyan néz ki – mondta Gil Gracie, akit sértett Gillings modora.

– Akkor hol van hát? – mutatott színpadias gesztussal körbe Gillings a cobolytalan lakásban.

– A cipő ez lesz, felügyelő úr – mutatta az egyik technikus a törékeny, csupán pántokból és ékkövekből álló lábbelit, amelyet már gondosan nejlonzacskóba tett. – A sár, por, körömlakknyomok és a láb lenyomat alapján úgy hiszem, a cipő nagy volt neki.

Gillings minden érdeklődés nélkül pillantott a cipőre.

– A ruhának semmi nyoma?

– Keressük.

– Fura, hogy maguk képtelenek megtalálni egy lányt, aki mezítláb van, viszont cobolybundát és kék selyemruhát visel.

– Semmivel sem furább, mint hogy a maga járőrei nem találják a városban, holott ilyen különös öltözéket visel-mondta rendíthetetlen derűvel Op Owen. – Amikor „láttad” a bundát, Gil, akkor hol volt?

– Azon a kereveten, és az egyik ujja a földre lógott. Körülötte láttam még az ablakpárkány szélét, odakint azt a fát, a függöny első ráncait és a fali fűtőtestet. Beszóltam, átküldtetek még néhány „megtalálót”, és így ki tudtuk szűrni a hasonló elemeket. Kis híján egy óránkba telt…

– Állandóan „szemmel tartotta” azt a bundát? – kérdezte Gillings annyira kifejezéstelen hangon, hogy a megvetését aligha fejezhette volna ki jobban.

Gil elpirult, az ajkába harapott, és csak részben engedelmeskedett Op Owen titkos figyelmeztetésének, mert visszavágott.

– Próbáljon csak a testi szemével szemmel tartani egy tárgyat egy teljes órán át!

– Pihenj egy kicsit, Gil – mondta gyöngéden Op Owen. Megvárta, amíg a „látó” eltűnt a sarkon túl. – Ha valóban annyira meg akarja találni a bűnöst, amennyire állítja, Gillings felügyelő úr, akkor ne tegye tönkre az embereim munkaképességét ilyen méltatlan bírálatokkal. Az ellopott tárgyakról készült fotók alapján nem egészen négy óra alatt megtaláltuk ezt a lakást…

– De a bűnözőt nem, akinek még mindig a birtokában van a cobolybunda, amelyet egyszer már megtaláltak, de eléggé el nem ítélhető módon újra elvesztettek.

– Ebből elég, Gillings – mondta Pennstrak, aki ismét csatlakozott hozzájuk. – Hála a maga érkezésének, a lány most már tudja, hogy keresik, és jól elrejtőzött.

Pennstrak a lakás mocskos ablakára mutatott, amelyen át látni lehetett a nagy helikopter légcsavarját. A jármű köré tisztes távolba odagyűltek a kíváncsi gyerekek, akiknek ez némi változatosságot jelentett a személyiségfejlesztő játszótér megszokott játékai után.

– Figyelembe véve ennek a lánynak az eddigi eredményeit – mondta Op Owen, aki nem kívánta kihasználni Pennstrak haragját a felügyelővel szemben –, biztos vagyok benne, Julian, hogy már a felügyelő úr érkezése előtt tudta, hogy keresik. Az itt lévő tárgyak közül hiányoltak már másokat is, felügyelő úr?

– Azt a zenegépet. Két nappal ezelőtt jelentették az eltűnését. Ezt is a „látók” keresték.

– Vagyis a lány egyre merészebb lett – mondta Op Owen, akit elkedvetlenített Gillings viselkedése. És az is, hogy egy ekkora Tehetség torz, önző, elfajult formában jelentkezett. Miért? Miért? – Ha az osztályának sikerülne összeállítania a lopások időrendi sorrendjét, hálásak lennénk a lista másolatáért.

– Miért? – nézett meglepetten és bosszúsan Op Owenra Gillings.

– A Tehetségnek idő kell a kifejlődéshez a közönséges embereknél. Nem pattan elő a fejből teljes fegyverzetben, ahogyan Athéne, az antik istennő. Ez a lány például nem lett volna képes azt a zenegépet ellopni akkor, amikor először használta a Tehetségét. Minél több adatunk van a … de most nincs idő a kiselőadásra.

Op Owen nyomban érzékelte Gillings ki nem mondott gondolatát: „Maga mondta”, és most rajta volt a sor, hogy meglepődjék.

– De a maga ,,látói” nem újoncok – mondta hangosan a felügyelő. – Ha egyszer megtalálták már a bundát, akkor miért nem találják meg még egyszer?

– Minden emberünk keresi – közölte Op Owen. – Ám ha a lány képes volt elhagyni ezt a lakást, miután Gil megtalálta a bundát, és a bundát is magával vitte, mert hogy itt nincs, akkor képes árnyékolni magát és a bundát is. És amíg ez a helyzet, nemigen fogjuk megtalálni.

A laboratóriumi leletek kimerítőek voltak. A láb- és ujjlenyomatokból teljes készlet állt a nyomozók rendelkezésére. Ám nem találták meg a párjukat sem a városi nyilvántartásban, sem a szövetségi, sem a bevándorlási nyilvántartásban. A Központban ezt a lányt nem tesztelték. Hosszú, durva, fekete hajat is találtak. A bőrminta elemzése barna, olajos bőrre utalt. A lakásban való utolsó tartózkodási helyről készült hőfénykép alapján megállapították, hogy ez akkor lehetett, amikor a négy „látó” azonosította a lakást, és ez is igazolt Op Owen sejtését. A hőlenyomat azt is kimutatta, hogy a lány törékeny testalkatú, mintegy 163 centiméter magas és 48 kilogramm súlyú lehet. Az egy konyhakésen talált vérnyom szerint nullás vércsoportba tartozik. Az utóbbi nyolc napban a lányon kívül senki nem tartózkodott a lakásban.

Az adatok alapján a rendőrségi következtető elnagyolt vázlatot készített „Szarka Q” -ról, ahogyan a lányt jobb híján nevezték. A rajzot eredménytelenül hurcolták körbe a környéken. A Q-blokkban élők nem törődtek azokkal, akik nem törődtek velük.

Daffyd Op Owennak jutottak eszébe a rendőrségi helikopter körött összegyűlt gyerekek. Tőlük tudták meg, hogy a lány csak nemrégiben költözött az épületbe. (A nyilvántartás szerint a lakás üres volt). A lány mindig énekelt, táncolt a fali készülék zenéjére, és gyakran átöltözött. Néha játszott is a srácokkal, és finomságokat vitt nekik, és azt ígérte, hogy máskor is hozzájuthatnak a drága csemegékhez, ha erősen gondolnak rá. Amíg a gyerekek beszéltek, Daffyd „látta” a tudatukban a lány képét. A rendőrségi rajzoló távol járt a valóságtól. A lány nem sokkal volt idősebb a gyerekeknél, akikkel játszott. A hétköznapi normák szerint nem volt szép, de annyira „más” volt, hogy a képe élesen belevésődött. A keskeny arc, az enyhén ferde vágású, csillogó szem a kiálló pofacsontok fölött, a pici, keskeny száj és a hegyes áll szokatlannak számított ezen az igazán vegyes származású környéken is. Ezt a képet és a lány leírását körözték gyorsan a város összes kijáratánál és minden közlekedési vállalatnál. Valószínűnek látszott, hogy az esti csúcsforgalomban a lány megpróbál kiszökni a városból.

A déli és a nyugati légijáratokat már a hajsza megkezdése óta figyelték. Mostantól minden közlekedési eszközt figyeltek.

Gil Gracie újra „megtalálta” a bundát.

– Biztosan bőröndben viszi – jelentette a rendőrségi rádión a központi autópályáról. – Össze van hajtva, és körülötte sötét van. Föl-le mozog. Csakhogy nagyon sok az ember. És a bőrönd. Mindenesetre leadom a hírt. Talán sikerül azonosítanunk a „találatot”.

Gillings kiadta az utasítást a Központ ellenőrzőtermében fölállított adóján, hogy hogyan koordinálják a lépéseket.

– Meg kell vizsgálni Gilt, vajon nincs-e jövőlátó Tehetsége is – súgta Charlie Op Owennak, miután beszélt az összes emberükkel. – Kérte az állomást.

– Szólhattál volna előbb is, Charlie. Adtam volna mellé egy telepatát.

– Nézd – mutatott Charlie az egyik távérzékelő vadul táncoló tűjére. Les a készülék mellett maradt akkor is, amikor behozták az Esemény hanganyagát. – Ne arra! Ó! Vigyázz! A kézikocsin! Vigyázz! Mozogj, ember. Mozogj! Jobbra. Jobbra! Ahhh. – A női hang elgyötört sikoltásba fulladt.

Daffyd félretolta Charlie-t, hogy a távbeszélőhöz férjen.

– Gil, Op Owen vagyok. Ne kövesd. Ne kövesd azt a lányt. Észrevett. Gil, válaszolj. Válaszolj, Gil… Charlie, próbáld hívni. Gillings, szóljon az embereinek az állomáson. Állítsák le Gil Gracie-t.

– Állítsák le? Miért?

– A jóslat. A csomag a kézikocsin – ordította kétségbeesetten Daffyd, és vadul integetett Lesternek, hogy magyarázza el részletesen. Aztán futott a tűzlépcsőhöz, fölrohant két emeletnyit, ki a tetőre. Miközben levegőért kapkodott, megkapaszkodott a falban, és megpróbálta gondolatait kivetíteni Gilhez.

Nagyon jól ismerte a fiút, ő maga képezte ki, miután egy tisztviselő behozta hozzá azzal, hogy a srác borzasztóan ügyes különféle tárgyak megtalálásában. Op Owen most látta maga előtt a tanítványát, amint átfurakodik a vonatokhoz tartó tömegen, meg-megérinti a bőröndöket, mit sem törődve a tulajdonosok bosszús vagy meghökkent kiáltásaival, és minden porcikájával megpróbálja „érezni” a sötét, dús cobolyprémet. És ez annyira leköti, hogy Daffyd nem képes „elérni”.

Op Owen mégis tudta, melyik volt az a pillanat, amikor a megrakott tolókocsi meglódult, és neki lökte a vakon egyetlen dologra összpontosító Tehetséget egy I-gerendának. Lehajtotta a fejét a kettős tragédia tudatában. Gil elveszett… és immár a lány is.

A gondolatai akkor sem tudtak megnyugodni, amikor visszatért az árnyékolt vezérlőterembe. Lester és Charlie úgy tettek, mintha sok lenne a dolguk. Gillings valóban buzgólkodott. A pályaudvar átkutatását irányította, vitatkozott az állomásfőnökkel, hogy a vonatokat nem lehet elindítani, ne kérjen magyarázatot, hogy miért. Hangja kezdett áthatolni Op Owen bánatán.

– Akkor jól van. Ha a Tehetségek megállapították, hogy a vonaton nincs olyan magas és olyan súlyú nő, akkor elindulhat. Megnézte valaki a klotyókat? Nem, Sam, letartóztathatsz bárkit, aki csak egy kicsit is gyanús. Az a lány okos, erős és veszélyes. És tudja, mire képes még. De a magasságát, a testsúlyát és az alakját nem tudja megváltoztatni!

– Daffyd, Daffyd. – Lesternek meg kellett érintenie a főnökét, hogy az végre figyeljen rá. Charlie-hoz vezette Op Owent, aki már nyújtotta neki a kagylót. – A Cole cégtől, uram.

Daffyd meghallgatta a dagályosan hálálkodó igazgatót. Úgy válaszolgatott neki, ahogyan kellett, de csak miután visszaadta Charlie-nak a kagylót, akkor kezdte megérteni a fickó hosszadalmas monológját.

– A bunda, a nyaklánc és a ruha megjelent a kirakati bábun – mondta Op Owen. Megköszörülte a torkát, és megismételte, hogy mindenki hallja.

– Megjelent? – ismételte Gillings. – Csak úgy megjelent? Micsoda kis boszorkány! Sam, ellenőrizzétek azon az állomáson a női vécéket. Várj csak! Nincs véletlenül egy ruházati bizományi azon az állomáson? Ellenőrizzétek a hiányzó ruhadarabokat. Pontos listát kérek mindenről, ami eltűnt és azt, hogy ezek pontos mását mutassák meg a „látóknak”. A kisasszony most már megijedt, és menekül.

„Megijedt, és menekül.” Gillings öntelt szavai fenyegetően visszhangoztak Daffyd agyában. Hirtelen képet látott fölvillanni. A kis Szarka sovány arcának képére rákopírozódott egy élettelen kirakati bábu képe, amelyen ismét ott feszült elegánsan az ellopott kék estélyi és sötét szőrme. „Itt van, vegyétek vissza. Már nem kellenek. Azt a fiút nem akartam megölni. Nem akartam. Látjátok, visszaadtam, amit akartatok? Hagyjatok már békén!”

Daffyd megrázta a fejét. Jó is lenne! Éppen annyira hiábavaló, mint a lány megkésett vezeklő gesztusa. Túlságosan korán túlságosan sokat tett, most pedig túlságosan későn túlságosan keveset.

– Nem akarjuk, hogy féljen – mondta Op Owen nagyon hangosan. – Azt a tolókocsit is félelmében borította föl.

– Megölt egy embert, amikor azt a tolókocsit fölborít?tta, Op Owen! – Gillings szinte kiabált.

– És ha nem lesznek nagyon óvatosak, másokat is megölhet.

– Ha azt hiszi, hogy kesztyűs kézzel fogok bánni egy mániákus gyilkossal…

A távbeszélő hangos jelzése arra kényszerítette Gillingst, hogy fölvegye a kagylót. Már-már le akarta teremteni a hívót, de az üzenet elnémította.

– Abbahagyhatja az atyai hangot, Owen. A kisasszony kiütötte a maga meg az én összes embereimet az Oriole Street-i kijárónál. A maga emberei eszméletlenek. Az enyémeket pedig meg még húsz vagy több ártatlan ingázót olyan fejfájás gyötri, hogy nem látnak ki a szemükön. Van valami gyakorlati ötlete, Owen, hogy hogyan kapjuk el ezt a szörnyeteget, akit maga teremtett?

– Oriole? Keletnek vagy nyugatnak indult? – Le kellett állítania Gillingst.

– Számít?

– Ha el akarjuk kapni, igen. És el kell kapnunk. Csúcsformában dolgozik. El nem tudnám mondani, mire képes még. Ilyen Tehetséget csak elméletben tudtunk elképzelni…

Gillings elveszítette az önuralmát. A félelemnek és a gyűlöletnek olyan hulláma csapott ki belőle, hogy Charlie Moorfield, akit ez a sokk váratlanul ért, fölpattant, és Gillings felé kezdett rohanni ösztönös védekező reakcióként.

– Gillings! Charliel – Les és Daffyd egyszerre kiáltottak föl, és a vadul verekedőket megpróbálták szétválasztani. De Charlie, aki belesápadt a tulajdon reakciójába, erőt vett magán. Erőtlenül a székre rogyott, és bocsánatkérést motyogott.

– Úgy érti, hogy további olyan szörnyeket akar, mint az a lány meg ez a fickó? – kérdezte Gillings. Hangja és erőszakos érzései között Daffyd feje majd szétrobbant a fájdalomtól és a zavarodottságtól.

– Ne legyen ostoba – ragadta meg a felügyelő karját Lester. – Nem fröcsöghet ilyen érzelmeket egy telepata közelében anélkül, hogy az reagálna. Nézzen csak Daffydre, nézzen Charlie-ra! Istenem, Gillings, maga legalább olyan ártalmas, mint az a rémült, megzavarodott gyereklány … – és Les elengedte Gillings karját, és döbbenten nézett a férfira. – Uram Isten! Maga telepata, Gillings!

– Csöndet – mondta olyan sürgetően Daffyd, hogy nyomban rá figyelt mindenki. – Megtaláltam a megoldást. És nincs vesztegetni való időnk. Harold Orley-t nyomban vigye föl a klinika helikoptere a levegőbe, és induljanak dél felé a Központi Pályaudvartól. Az útirányt majd menet közben módosítjuk. Gillings, szükségem van a csapatából a két legerősebb, legnyugodtabb emberre. Szereljék föl őket gyorstüzelő, dupla erős nyugtató lövegekkel ellátott puskákkal, és szálljanak át a mi helikopterünkbe a Központi Pályaudvarnál.

– Harold? – visszhangozta meghökkenve Les. Aztán kipirult a megkönnyebbüléstől, amikor megértette Daffyd szándékát. – Hát persze. Haroldot senki sem állíthatja meg. És senki nem olvashatja le, hogy közeledik.

– Senki és semmi – helyeselt Op Owen.

Gillings kiadta a parancsot, és megfordulva látta, hogy egy mentőhelikopter tart nyugatnak.

– Utánuk megyünk?

Daffyd bólintott, és intett Gillingsnek, hogy menjen előre a tetőre. Nem nézett vissza, de tudta, amit Les és Charlie nem mondtak ki.

A lány az Oriole-tól kelet felé menekült. És könnyű volt követni. A nyomában emberek kétrét görnyedve hánytak, és sírtak a fejfájástól. Mindaddig, amíg át nem kelt a Körúton.

– Dél-délkelet felé megyünk – mondta Gillings a pilótájának, és utasította, hogy közölje az irányt a mentő helikopterral is. – A tengerhez indult? – tette föl a költői kérdést, miközben a város térképét kereste. – Tessék. Leszállhatunk a Tengerész Parkban. Még nem érhetett oda … hacsak nem tanult meg hirtelen röpülni – nézett Op Owenra Gillings.

– Bizonyára teleportálni is tudná magát – felelte Daffyd, és látta, hogy a felügyelő szeme összeszűkül erre az információra. – Csakhogy még nem jutott az eszébe. Ameddig menekül, és túlságosan meg van ijedve ahhoz, hogy gondolkodjék … – Ez gyötörte Daffyd of Owent. Halálra kellett rémíteniük a lányt.

Gillings utasította az összes rendőrségi helikoptert, hogy kerítsék be a területet, ahol a lányt utoljára látták, beleértve lakóházakat és mindenféle kis üzleteket.

Mire a három helikopter találkozott a kis parkban, sehol nem volt semmiféle látható nyoma a kis Szarka menekülésének.

Amikor Gillings ki akart szállni a gépből, Daffyd Op Owen megállította.

– Ha nem uralkodik tökéletesen önmagán, Gillings, Harold magát fogja üldözőbe venni.

Gillings egy hosszú percen át bámult az igazgató szemébe, és álla makacsul előremeredt. Aztán lassan visszaült a helyére, és átadta Op Owennak a rádiótelefont.

– Köszönöm, Gillings – mondta Op Owen, és kiszállt. Jelzett a mentősöknek, hogy engedjék ki Harald Orley-t, és aztán a füvön át a várakozó tisztekhez indult.

A két legerősebb fickónál hatalmasabbat nem is kívánhatott volna. Minthogy gyakorlott és jól képzett rendőrök voltak, nyilván meg tudnak majd birkózni Orley-val. Op Owen gyöngéden „letapogatta” a tudatukat, és elégedett volt az eredménnyel. A két férfinál a higgadt emberek természetes pajzsába ütközött, azaz nemigen voltak hajlamosak az érzelmi viharokra. Ugyanakkor sem Webster, sem Heis nem volt ostoba, és ismerték az eseményeket.

– Orley-nak nincs használható intellektusa. Emberi barométer, aki méri az őt körülvevő érzelmek típusát és intenzitását, és ösztönösen reagál rájuk. Nem ad le. Csak vesz. Ezért a … a Szarka nem azonosíthatja, és nem árthat neki. Ő az egyetlen Tehetség, akinek a közeledtét a lány nem „hallja”.

– De ha ez a fickó a kezébe kapja azt a lányt… – kezdte Webster, és egy boxrajongó szemével méregette Haroldot. Aztán vállat vont, és udvariasan Op Owenhez fordult.

– Dupla erős nyugtató lövedékeik vannak? Helyes. Remélem, idejében használják majd őket. De a lányt mindenképpen meg kell állítanunk, mielőtt több bajt csinál. Egy embert már megölt…

– Értettük, uram – mondta Heis, amikor Op Owen elhallgatott.

– Ha tudnak, lőjenek belé nyugtató lövedéket. Mihelyt a lány megszűnik „leadni”, Harold is meg fog nyugodni. – De Daffyd nem volt teljesen nyugodt, mert emlékezett, amikor Harold végre, sajnos túlságosan későn, elterült az épület előtt. – A lányt utoljára a Körút keleti oldalán látták, mintegy nyolc saroknyira innen. Fáradt, olyan helyet keres, ahol elbújhat és megpihenhet. Mindazonáltal föltehetőleg sugároz annyi érzelmet, hogy Harold rábukkanjon. Erre úgy fog reagálni, hogy toronyiránt elindul a sugárzás forrása felé. Ne engedjék, hogy tömör falakon próbáljon átgázolni. Használjanak egyszerű parancsszavakat. Látom, van rádiótelefonjuk. Én a levegőben leszek; a helikopter árnyékolva van, de megpróbálok segíteni, ahol csak tudok.

Harald két oldalán Webster és Heis nyugatra indult az Oriole-tól egyenletes, gyors léptekkel: a két tiszt egyszerre lépett, miközben Harold feje ott dülöngélt fölöttük, ahogy a szerencsétlen össze-vissza lépdelt – micsoda kegyetlen irónia!

Daffyd visszaindult a helikopterhoz. Amikor leült, biccentett Gillingsnek. Megpróbált egyáltalán nem gondolkodni.

Amikor a helikopter fölemelkedett a parkból, és lassan röpülni kezdett a többi légi jármű között, Op Owen szomorúan pillantott az utcákon járó emberekre. A járdákon játszó gyermekekre. A rengeteg aktatáskás vagy szatyros férfira és nőre, akik hazafelé igyekeztek. A pisze autókra és zömök teherkocsikra, amelyek parkolóhelyet kerestek. A püffedt helibuszokra, amelyek meg-megültek az utcák szigetein, hogy kibocsássák utasaikat.

– Rángatódzik – jelentette szenvedélymentesen Heis.

Daffyd bekapcsolta a rádiótelefonját. – Az normális. Érzékelni kezdi.

– Most már gyorsabban megy. Folyton toronyiránt akar haladni, át az épületeken. – Heis hangjából Op Owen megértette, hogy nem hitt neki, amikor figyelmeztette, hogy Orley hajlamos nekimenni a szilárd testeknek. – Engedi, hogy irányítsuk, de állandóan jobbra tart. Fogd meg a másik karját, Web. Így már jobb.

Gillings a helikopter túlsó felében lévő képernyőhöz ment. Ügyesen behozta a képre a triót, fölnagyította és a pilóta képernyőjére is kivetítette a képet, hogy az állandóan tartani tudja az irányt.

– Nyugi, Orley. Nem, ne próbáld megállítani, Web. Állítsd le a forgalmat! – Orley útvonala a forgalmas észak-déli sugárutat érintette. Webster odarohant, hogy irányítsa a járműveket. Az emberek kíváncsian megálltak, nézték a három embert.

– Ne – mondta Op Owen, amikor látta, hogy Gillings a szirénához nyúl. – Annak a lánynak jó a hallása.

– Irányítsa a baloldali járdára, Heis – mondta Op Owen. – Azt hiszem, még kezelhető. Még nem kezdett futni.

– Zihál, Mr. Owen – mondta bizonytalanul Heis. – És az arca elváltozott.

Op Owen magában bólintott. Jól ismerte a látványt, amikor Orley kifejezéstelen arca fokozatosan tükrözni kezdte azt az érzelmet, melyet éppen vett”. A változás az adott körülmények között kül'önösen nyugtalanító lesz.

– Mit fejez ki az arca?

– Azt hiszem … gyűlöletet – mondta komoran Heis. Aztán a megszokott hangján folytatta. – Mosolyog is, de nincs benne köszönet.

Orley-t a nyugatra tartó járdára terelték. Továbbra is egyre jobban tolta Webstert, és most már majdnem futott. Webster és Heis integettek az embereknek, hogy térjenek ki, ám azok maguktól is kezdték megérteni, hogy valami nincs rendben. Okosabb lenne több rendőrt odavezényelni, hogy megnyugtassák az embereket, és így csökkentsék az érzelemsugárzásukat? Vagy a rendőri beavatkozástól még nagyobb izgalmat sugároznának? A lány ezt megérezné. Figyelmeztesse Heist és Webstert, hogy gondolataikat Harold Orley-ra összpontosítsák? Vagy éppen ettől gondolnának arra, amire nem szabad?

Orley rohanni kezdett, Webster és Heis alig tudták a járdán tartani.

– Mi van a következő sarkon túl? – kérdezte Op Owen Gillingstől.

A felügyelő megnézte a térképet, de közben fél szemmel a három embert is leste a képernyőn.

– Lakóházak és parkoló államközi teherjárművek számára. – Gillings Op Owen felé fordult, és kérdőn fölvonta bozontos szemöldökét.

– Nem, a lány még mindig ott van, mert Orley-t az ő sugárzása vonzza.

– Nézzék az arcát! Istenem! – kiáltotta fel Heis a rádiótelefonba. A képernyőn látszott, hogy megállt, és Orley-ra mutat. Ám Webster arca jól látszott a képen, és amit látott, ugyancsak megrémíthette.

Orley elszakadt a kísérőitől. Futott, előbb lassan, aztán egyre gyorsabban, gondolkodás nélkül félrelökve bármit, ami az útjába állt. Heis és Webster a nyomában futottak, de mindketten a fejüket rázták, mintha valami nyugtalanítaná őket. Orley megpróbált áthatolni egy téglafalon. Visszapattant róla, aztán meglátta, hogyan juthat akadálytalanul a céljához, és előretört. Webster előrohant, és fújta a sípját, hogy megállítsa a közeledő járműveket. Heis hol a rádiótelefonba, hol a meghökkent járókelőkre ordított. Néhány járókelőt már hatás ért, és a fejüket fogták.

– Szálljunk le a tetőre – mondta a pilótának Op Owen. – Gillings, zárassa le az embereivel annak a parkolónak az összes be- és kijáratát. A helikopterek lebegjenek a nyitott szintek mellett. Így talán megkíméljük a legrosszabbtól az embereket.

Nem sok haszna lesz, jött rá Op Owen, amint átnyilallt rajta a lány veszélyérzetének első hulláma.

– Zárják el a tudatukat – kiáltott a pilótára és Gillingsre. – Ne gondolkozzanak.

– A fejem, a fejem – nyögte Heis.

– Koncentráljon Orley-ra – mondta Op Owen, de ő is a halántékát fogta, így reagált az egyre növekvő nyomásra. Heis alakja a képernyőn ott botladozott Orley nyomában, aki immár bent volt a parkolóban.

Op Owen „vette” a szellemi nyomást, és úgy próbálta eloszlatni, hogy megnyugtatást/segítséget/védelmet/ együttérzést sugárzott vissza. Ő meg tudta bocsátani a lánynak Gil Gracie halálát. Ahogyan bármelyik Tehetség. Ha a lány most nyomban megadná magát, a Központ valahogyan csak megvédené tettének jogi következményeitől. Csak adja meg magát.

Valaki fölordított. Egy másik ember visszhangozta az átható sikolyt. A helikopter megugrott, dobálta őket. A pilóta nyöszörgött és fulladozott. Gillings előreugrott, megragadta a kormányt.

A hihetetlen küzdelmet vívó Op Owen vak volt a testi realitásokkal szemben. Ha kellő időn át le tudná kötni azt a hatalmas töltéssel bíró tudatot… kellő időn át… fájdalom/ félelem/ fekete/ vörös / zavarosnarancsszín/bíbor … lélegzés … megdöbbenés. Teljes hitetlenség/ félelem/ önbizalomvesztés. Vad testi erőfeszítés.

Beton súrolta Op Owen arcát. Ujjai véreztek, amint a tetőre vezető bezárt ajtót feszegette. Nem tudott kijutni. Neki kell először odaérnie!

A lába valahogy megtalálta a lépcsőt, amint lefelé igyekezett a tűzlétrán, és tudatosan elzárta az agyát az elől a lüktető dobolás elől, amelyet” vett”. A dobogás immár hallhatóvá vált.

És akkor meglátta a lányt, akinek ujjai a korlátot markolták, lába már a lépcsőfokon volt. Túlságosan sovány kamaszlány volt, aki egy pillanatra megdermedt a sokktól; fekete fürtjei úgy szelték át sovány arcát, akár a csúf sebhelyek, az arc pedig csúnya és torz volt az óriási testi és lelki erőfeszítéstől és eszelős akarástól. A lány hatalmas szeme, amely fekete volt az eszelős dühtől és félelemtől és véres az elkeseredéstől meg a sós izzadságtól, ahogyan kétségbeesve kereste a menekülés útját, most Op Owen szemébe nézett.

A lány annak látta Op Owent, ami volt, és gyűlölet sistergett a férfi agyában. Azok a szavak – Gil Gracie halála után – a lány szavai voltak, nem Op Owen képzeletének művei. És Daffyd csak most volt kénytelen fölismerni a lányban azt, ami valójában volt, mindazt, és azt is, ami sajnálatos módon már sohasem lehet.

Op Owen küzdött az elkerülhetetlen döntés ellen egy másodperc töredékéig, és mindennél jobban kívánta, hogy bárcsak ne így lenne.

A lány volt az erősebb! A lány eltűnt! Egyszeriben a súlyos vasajtó túloldalán termett anélkül, hogy kinyitotta volna. Harold Orley-nak, aki rohant utána a lépcsőn fölfelé, nem volt ilyen Tehetsége. Iszonyatos erővel az ajtónak vágódott. Daffydnek nem volt választása. A lány teleportálta magát. Daffyd megnyugtatta kissé a telepatát, megnyomta a tolórudat, és kitárta az ajtót.

Orley nyomban a karcsú alak után vetette magát a félhomályos, alacsony betonból épült teremben. A lány most a lefelé vivő rámpa felé tartott.

– Állj, állj – hallotta a saját hangját Op Owen, amint kérlelte a lányt. Heis botorkált elő.

– Lője le. Az ég szerelmére, lője le Orleyt-t, Heis!kiáltotta Op Owen.

Heis nemigen volt ura a testének. Op Owen megpróbálta kikapni bizonytalan kezéből a nyugtatólövedékkel töltött puskát. Heist arra késztették viszont a belé nevelt reflexek, hogy még jobban szorítsa a fegyvert. Ekkor hallotta meg Op Owen a lány kétségbeesett sikoltását.

A rámpa tetején két ember jelent meg. Egyszerre tüzeltek, a nyugtatópisztolyok tompa durranását a lány elfulladó sikolya tette drámaivá.

Amint a lánya földre hanyatlott, Orley megragadta. Megragadta, és tépte, ütötte az őt nyugtalanító érzelmek forrását. Úgy ütötte, marcangolta és taposta a lány testét, ahogyan az megkínozta a szerencsétlen érzéseit.

Orley teste összerándult, amint egyszerre több felől is belefúródtak a nyugtatólövedékek, de bizony időbe telt, amíg a fölhergelt telepata adrenalin reakcióját sikerült lecsillapítaniuk.

Gillings szemében fájdalom, szánalom és iszonyat volt, amikor futva megérkezett. A rendőrök tisztes távolban maradtak a vértől borított testektől.

– Uram Isten, nem állíthatta volna meg valaki, mielőtt a keze közé kapta? – motyogta a helikopter pilótája, és elfordult az alaktalan, vérben úszó valamitől, amelyet félig eltakart Orley eszméletlen teste.

– Az ajtó megállította volna Orley-t, de ő – és Heis komoran Op Owenra mutatott – kinyitotta neki.

– A lány teleportálta magát az ajtón keresztül mondta erőtlenül Op Owen. A falnak kellett támaszkodnia. Képtelen volt uralkodni egyre erősebb reszketésén. – És a lányt meg kellett állítani. Most. Itt. Mielőtt megértette volna, hogy mit tett. Hogy mit tud tenni. – Op Owen térde megroggyant. – Teleportálta magát!

Váratlanul Gillings sietett a segítségére, egy olyan Gillings, aki immár nem zárta el a tudatát, hanem nyíltan együttérzést, tiszteletet, némi félelmet és megértést sugárzott felé.

– Ahogyan maga is.

Op Owen alig fogta föl a mondat értelmét, mielőtt elájult.

– Ennyi maradt mindössze a boldogult Solange Boshe-ból – mutatott Gillings az asztalán lévő szalagra. – Amennyit össze tudtunk rakni az életéből. A cigányok nemigen maradnak sokáig egy helyen.

– Hát vannak még? – kérdezte Lester Welch, és komoran nézte a három hüvelyknyi szalagot, amelyre ráfért egy emberélet tizenöt éve.

– Hát persze, biztosíthatom – mondta Gillings, s a hangja most először volt fagyos, amióta belépett. A szalagon van egy hosszadalmas beszélgetés Bill Jonesszal, az unokatestvérrel, akit a szociális gondozó azután talált meg, hogy Solange fölgyógyult a tüdőgyulladásból. Persze a gondozó nem tudta nyugtatta meg őket gyorsan Gillings –, hogy többről van szó, mint egy egyszerű szökött intézeti lányról. A fiúnak az volt az érzése – és itt Gillings elhúzta a száját –, hogy a család Torontóba ment. Úgy is volt. Azt is gyanította, hogy a lányt valószínűleg halottnak hitték, amikor összeesett az utcán. A torontói jelentés ezt támasztja alá. Azt hiszem, ezek után nem lepődik meg, Op Owen, Jones állításán, hogy ma már Solange törzse az egyetlen, amelyik még mindig jóslásból, tenyérjóslásból, kártyavetésből és hasonlókból él.

– Várjunk csak, Gillings – kezdte szenvedélyesen Lester. De elhallgatott, mert azt látta, hogy a főnöke meg a felügyelő egymásra vigyorognak.

– Szóval… ahogyan gyanította, Op Owen, ez a lány torz Tehetség volt. A kórházi nővérektől tudjuk, hogy akkor látta Solange a maguk propagandaműsorait, amikor bent feküdt. Föltételezhetjük, hogy akkor szerzett tudomást arról, hogy keressük, amikor Gil Gracie „megtalálta” a bundát, vagy amikor biztosan meghatároztuk a helyét. Nem nehéz kitalálnunk, mi volt az indítéka a zsákmány megszerzésére először, aztán ösztönös elrejtőzésére. – Gillings hirtelen fölvetette a fejét, és fölállt. A kezét nyújtotta, aztán eszébe jutott, hogy Op Owen nemigen fog kezet, így inkább búcsút intett. – Természetesen folytatják az adásokat, igaz?

Lester Welch olyan fenyegetően nézett a felügyelőre, hogy Op Owen elnevette magát.

– Bizonyos kihagyásokkal igen.

– Helyes. A Tehetséget azonosítani és képezni kell. Méghozzá fiatal kortól és alaposan, ha azt akarjuk, hogy az emberek jól használják a Tehetségüket. – Gillings Op Owen szemébe nézett. – Ez a Boshe lány rossz volt, Op Owen, velejéig romlott. Hallgassa meg, amit Jones mesélt róla, és már nem fogja sajnálni, hogy így alakult. Néha a fiatalok is hajlíthatatlanok.

– Egyetértek, felügyelő úr – mondta Daffyd, és az ajtóhoz kísérte Gillingst olyan higgadtan, mintha nem hallaná, amit a felügyelő olyan hangosan gondolt. – És értékeljük a segítségét, amelyet a címlapokon szereplő nyilatkozatai jelentenek, amelyekben magyarázatot ad a keddi különös eseményekre.

– Hiszen megértjük egymást – mondta fölvillanó szemmel Gillings. – Ó, nem kell kikísérnie. Én ki tudom nyitni ezt az ajtót.

Alig csukódott be azonban a háta mögött az ajtó, amikor Lester Welch a főnökéhez fordult.

– Most ki tesz szívességet kinek? – kérdezte. – Ne játszd nekem az ártatlant, Daffyd Op Owen. Két nappal ezelőtt ez az ember az ellenséged volt, és annyi gyűlölet és bizalmatlanság áradt belőle, hogy engem is megvadított.

– Emlékszel, mit mondtál Gillingsről kedden?

– Az utóbbi időben rengeteg ostobaságot fecsegünk össze.

– Frank Gillings valóban telepata. – Lesternek elállt a lélegzete a hírtől, ezért Daffyd hozzátette: – De nem akar az lenni. Mindeddig elfojtotta. Hát persze, hogy ellenségesen viselkedett.

-Aha!

– Nem nagyon öreg, de nem eléggé rugalmas ahhoz, hogy alkalmazkodjék a Tehetségéhez, amelyet ilyen sokáig megtagadott.

– Ezt értem. De mit jelentett az utolsó mondata: Én ki tudom nyitni ezt az ajtót? – utánozta Lester a felügyelő mély hangját.

– Én is öreg vagyok már ahhoz, hogy új trükköket tanuljak, Lester. Abban a parkolóban teleportáltam magamat az ajtón keresztül. A felügyelő látta ezt. És a lány látta ennek az emlékét az agyamban. Ha életben maradt volna, mindent kiszedett volna az agyamból. És … én akartam, hogy meghaljon.

Op Owen az ablakhoz fordult, hogy a táj nyugalma helyreállítsa az ő lelki egyensúlyát is. Ez meg is történt. De egyszerre csak megpillantotta Harold Orley-t, amint a kísérőjével baktatott a parkban. És a képre rávetítődött egy sápadt, tágra nyílt szemű arc, az arcba lógó fekete fürtökkel.

Megszólalt a távbeszélő, és Op Owen lenyomta a gombot, hogy ismét visszatérjen a józansága.

– Van egy élőnk is, főnök – térítette észhez Sally Iselin vidám hangja. – Erős jövőlátó kinetikus lehetőségekkel. És tudod, mi történt? – Sally hangja elfulladt az izgalomtól. – Azt mondja, a körzeti zsaru mondta neki, hogy jöjjön be. Nem akar több balhét a zsarukkal, így aztán …

– Nem Bill Jones a neve véletlenül?

– Honnan tudod?

– Nem a jóstehetség mondatja velem, Sally – mondta nevetve Op Owen, aki azon kapta magát, hogy már ismét a jövő foglalkoztatja. – Ami biztos, az nem jóslat, igaz, Les?