TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Erőd, Benden, Iszta, Ajgen, Telgar és Magasorom

sárkányfészkek, jelen együttállás, 3.21.43

– Egy napon, M'barak, és ez a nap már nincs messze, nem lesz más dolgunk, mint a napon sütkérezni – mondta Moreta az ifjú fiókának másnap reggel.

– Nem bánom a sok röpködést és szállítást, Moreta, jó gyakorlat Arithnak – a fiú elfordította a tekintetét, de így is látszott, hogy zavarában kipirosodik az arca és a nyaka. – F'neldril tegnap este elmagyarázta nekem a kereső sárkányok jelentőségét, és hogy Arith miért viselkedett olyan illetlenül.

– Ez nem illetlenség, M'barak.

– Hát, nem is illendő, és nem vet rá túl jó fényt, hogy így viselkedik Oklina úrhölggyel.

– Ne aggódj, M'barak, ezt ő is tökéletesen megérti. Arith ösztönösen cselekedett, és inkább arra kellene törekednünk, hogy finomítsunk ezen a hasznos képességén. Arith remek érzékekkel rendelkező kék sárkány, te pedig roppant nagy szolgálatot tettél az alagoknak, a céheknek és a sárkányfészkeknek. Ami pedig a mai napot illeti, először Bendenben kell keresnünk. A sárkányvezérek megígérték, hogy jelölteket ajánlanak nekünk…

– Olyanokat, akiket már beoltottak! – vágott közbe aggodalmas hangon M'barak.

Moreta erre nem felek, megragadta a karját, egy kicsit meglepődött, hogy milyen jó erőállapotban van, majd felszálltak Arith hátára és elhagyták Erőd sárkányfészket.

– Téged mindig szívesen látunk Bendenben – üdvözölte Levalla Moretát, miután bevezették őt a királynő fészkébe –, amíg Orlith nélkül érkezel, és nem csapsz le Tuzuthra – a bendeni sárkányúrnő sejtelmes mosolyt küldött K'dren felé. – Feltételezem, neki a keltetőben kellett maradnia.

– Pontosan ezért vagyok itt. – Csupán hárman voltak a fészekben, bár csak nagy nehézségek árán sikerült rábírnia M'barakot, hogy maradjon odakint, Arith mellett. Mindkét vezéren látszott, hogy mennyire kimerültek, és Moreta nem szívesen facsarta volna ki őket még jobban, de tudta, hogy egyedül képtelen megoldani az oltóanyag szétosztásának problémáját.

– Orlith miatt jöttél ide? – kérdezte K'dren mosolyogva, majd még idejében kapcsolt. – Á, persze, jelöltekre van szükséged a keltetéshez. Ne félj, sosem szegném meg az eskümet. Van is néhány ígéretes fiókánk, ráadásul már mindannyian megkapták az oltást.

– Ez az egyik ok, amiért jöttem – Moreta úgy döntött, nem kertel, az első adandó alkalommal előáll a tervvel.

Mindketten feszülten hallgatták. K'dren zavartan babrálta a pajeszát, míg Levalla egy kis fadarabot pörgetett az ujjai között, amely már elkopott a sok használattól.

– Egy újabb járványra semmi szükségünk, ez teljesen nyilvánvaló – Levalla szólalt meg elsőként, miután Moreta elhallgatott. – Itt keleten nem veszítettünk annyi rohoncot, de Shadder nagyúr biztosan örülne az oltóanyagnak. Alessan hogy lehetett képes előállítani a szérumot azok után, amin keresztülment?!

– Levalla, nem szívesen kérem meg a sárkánylovasokat az időzítésre.

– Ez ostobaság, K'dren. Csak azokat kérjük meg, akik amúgy is megteszik. Az elmúlt fordulatban Orihethnek meg kellett fegyelmezni V'mulr, pedig ő csak egy barna lovas. Tudod, milyen lusták ezek a barna lovasok, igaz, Moreta? És te is tisztában vagy vele, K'dren, hogy M'gent akkor rabol időt, amikor a kedve úgy tartja.

– Akkor ő lesz a bendeni sárkánylovasok vezetője ebben a küldetésben – szögezte le K'dren, és csettintett, mint aki már ki is talált mindent. – Ez a feladat majd lefoglalja egy kicsit. Csalódott, hogy olyan gyorsan felépültem a fertőzésből. – Moretára kacsintott. – Élvezte, hogy ő vezetheti a köteléket a szálhullásban. Hamarosan sárkányvezér válhat belőle, nem igaz, fészektársam? – olyan nevetségesen gyanakvó pillantást vetett a szépséges Levallára, hogy kétség sem férhetett hozzá, egyáltalán nem aggódik emiatt.

Levalla elnevette magát.

– Mintha mostanában lenne időm enyelegni. Meglepően jól festesz, Moreta. Szenvedtetek sérüléseket a tegnapi szálhullásban?

– Csak pár karcolás és egy kificamodott váll. Amondó vagyok, hogy a kötelékek összevonása mindenkiből a legjobbat hozza ki.

– Én is így vélem – értett egyet K'dren –, de a magam részéről jobban szeretném, ha végre visszatérhetnénk a hagyományos felségterületünkre.

– Ami Sh'gallt illeti, kiváló vezető… de az a szánalmas kis telgari…

– Elég, K'dren! – szólt rá Levalla.

– Ugyan, Moreta diszkrét, és az az ember… – K'dren ökölbe szorította a kezét, összeszorította az állát, a szeme szikrákat hányt, annyira meggyűlölte a telgari sárkányvezért. – Semmiben sem segít majd neked, Moreta, ez biztos!

– Talán nem – hagyta rá Moreta, majd elővette a listát. K'drennek leesett az álla a csodálkozástól.

– Szóval mégis a hasznát vehetjük. Hadd nézzem – gyorsan átlapozta, amíg meg nem lelte M'tani macskakaparását. – Telgarban T'grelt kell keresni. Nem éppen a legtehetségesebb sárkánylovas, de biztos, hogy ellene menne M'taninak a piszkos trükkjei miatt. Minden egyes sárkányfészekből meg kell nyerned legalább egy sárkánylovast, akik tudják, hogy merre találhatók az eldugott hegyi tanyák. Benden segítségére számíthatsz. Csodálkoztam is, hogy miért kell ismét vért adni. – Ezzel megvakargatta a kezét, amely még mindig duzzadtnak látszott egy kicsit.

– Capiam biztos ennek a tömeges oltásnak a sikerében? – kérdezte Levalla. Önkéntelenül elárulta, menyire ideges, mert sokkal gyorsabban pörgette a kis fadarabot, mint korábban.

– A szálhoz hasonlította. Azt mondja, ha nem tud megtelepedni, akkor elpusztul.

– Most pedig ejtsünk pár szót a keltetésről. Van egy ígéretes fiúnk az egyik lemosi bányabirtokról, akit két fordulattal ezelőtt találtunk egy keresés alkalmával – ajánlotta Levalla Moretának. – Nem is értem, eddig miért nem igézte meg egy sárkány sem. Ha nálatok sem lel társra, akkor visszahozzuk. Dannel a neve, és már alig várja, hogy folytathassa a bányászkodást.

– Manapság inkább a céhekben kerestek, és nem az alagokban?

– Az együttállás vége felé hasznosabb, ha olyan embereket keresünk, akik egyéb módon is gyarapíthatják a sárkányfészek javait.

– Mi akkor is megkapjuk a dézsmát, ha nincs együttállás – mondta Moreta, és gyanakvón összeráncolta a homlokát.

A megjegyzése kizökkentette K'drent pillanatnyi merengéséből.

– Csak a biztonság kedvéért. Az együttállást követően a birtokos nagyurak általában már valahogy nem annyira együttműködők. – K'dren arckifejezésén látszott, hogy a nagyurak bizony jobban teszik, ha fenntartják a dézsma beszolgáltatásának normális rendjét. – Megjelöltem azokat a sárkánylovasokat, akik szerintem rendszeresen időzítenek – mondta, és rosszallóan megcsóválta a fejét. – Ezt persze senki sem szokta beismerni, de úgy vélem, hogy T'grel is rendszeresen ehhez folyamodik, hogy boldogulhasson M'tanival szemben. L'bollal ne is bajlódj Ajgenben, ő hasznavehetetlen. Menj egyenesen Dalovához, Allaneth lovasához. Ajgen tengeri alagban sok rokonát veszítette el. Ő tudni fogja, hogy kik időzítenek, és ismeri a sok eldugott kis tanyát a sivatagban és a folyóparton. Gondolom, Isztában maradt néhány jó barátod. Tíz fordulatot töltöttél el ott. Hallottad, hogy F'galnak megfázott a veséje?

– Igen, el is terveztem, hogy beszélek Wimmiával. Vagy D'sayjel, Kritith lovasával.

– Van tőle egy fiad, igaz? – kérdezte Levalla nyájas mosollyal az ajkán. – Az efféle kötelékek a legváratlanabb pillanatokban bizonyulhatnak hasznosnak.

– D'say kiegyensúlyozott férfi, a fiú pedig megigézett egy barna sárkányt Torenth legutóbbi fészekaljából – mesélte Moreta büszkén, majd felállt. Szívesen maradt volna még a bendeni vezérek társaságában, de sok dolgot kellett még elintéznie.

– Szólunk Dannellnek, hogy csomagoljon, és holnap elküldjük Erődbe M'genttel. Vele megbeszélheted a pontos részleteket. Szeretnéd, hogy váltsak néhány bizalmas szót a birtokos nagyurakkal?

– Tirone mester már puhítja őket, de minden segítség sokat jelentene.

Miközben K'dren a lépcsőhöz vezette Moretát, Levalla tétován integetett. A bal kezében még mindig pörgette a kis fadarabot.

A bendeni vezérektől kapott támogatás és bátorítás a következő három fészeklátogatása alatt is kitartott. Isztában F'galt és Wimmiát a fészkükben találta, Timenth pedig a felszállópárkányon pihent. A legbiztosabb jele a meghitt pillanatoknak. Moreta úgy döntött, hogy inkább D'say fészke mellett szállnak le. Kritith kitörő lelkesedéssel üdvözölte Moretát, a hátsó lábára ágaskodott, és kitárta a szárnyát. Áthajolt a párkány szélén, és csalódottan vette tudomásul, hogy ezúttal egy kék sárkánnyal érkezett, nem pedig a pompázatos Orlithszal. D'say is előkerült az alvófülkéjéből. Moreta legnagyobb bánatára valószínűleg pihentető álomból keltette fel. Ő azok közé a szerencsések közé tartozott, akik nem kapták el a betegséget, ezért minden egyes szálhullásban részt vett, ápolta a betegeket, és F'galt is helyettesítette, mióta vesebetegségben szenvedett.

Moretának talán éppen ezért kellett vitatkoznia vele arról, hogy mennyire fontos együttműködni a javasházzal, és egy pillanatra azt kívánta, bárcsak ő is lebetegedett volna; akkor biztosan nem lenne ennyire ellenálló. D'say olyan makacs csendben hallgatta végig Moretát, hogy a végén már kezdett kétségbeesni. Szerencsére ekkor felbukkant a fiuk, M'ray, aki teljesen váratlanul szaladt fel a lépcsőn.

– Elnézést, D'say, de Quoarth mondta, hogy itt van Moreta – a fiú, aki a termetét illetően inkább férfinak semmint kölyöknek látszott, illedelmesen megállt a küszöbön, hogy bebocsátást nyerjen a fészekbe. Aztán odarohant Moretához, és megölelte. Mélyen a szemébe nézett. Örökölte anyja szemének színét, sőt az arcvonásait és állának ívét is. A termetét, a testalkatát és bőrének, valamint hajának színét illetően mégis inkább D'sayre hasonlított. – Hallottam, hogy te is megbetegedtél. Örömmel látom, hogy most már jól vagy.

– Orlith tojást rakott. Nem maradt más teendőm, mint a sebesült sárkányok és lovasok kezelése.

M'ray az apjáról az anyjára nézett, és a szemében ott csillogott a ki nem mondott kérdés.

– Moretának segítségre van szüksége, amit jelenlegi állapotára való tekintettel, F'galtól most nem remélhet – mondta D'say érzelemmentes hangon. Töltött Moretának még egy pohár klahot, és jelzett neki, hogy mesélje el az egész történetet a fiúnak.

Moreta meg is tette. A fiú szeme kikerekedett, és látszott rajta, hogy türelmetlenül várja, mit tehet ő a probléma megoldása érdekében.

– Wimmia beleegyezne, ezt te is tudod, D'say, csak el kell magyaráznunk neki, mennyire súlyos a helyzet. Ő nem olyan érzéketlen, mint F'gal. Mostanában nagyon… megváltozott – önkéntelenül buktak ki szavak M'ray száján, és a szeme sarkából a bronz lovas arcát nézte, bízva benne, hogy nem szidja le. D'say csak megvonta a vállát. – Én mindenesetre szeretnék segíteni, és a szárnyvezérem T'lonneg alagban született. Ha valaki, ő ismeri a dzsungelben lévő eldugott tanyákat. Ő is elkapta a betegséget, és több családtagját elveszítette. Tudnia kell erről, D'say, egyszerűen tudnia kell erről. Egy ilyen kérésre nem mondhatunk nemet, ugye? Ez ugyanolyan, mintha többé nem repülnénk ki szálhullásban – a fiú felszegte az állát, kidüllesztette a mellkasát, és kihúzta a vállát. Moreta nagyon is emlékezett erre a testtartásra, ő maga is így viselkedett, amikor első ízben kezelt egy beteg állatot a birtokukon, a saját módszerei szerint. – Minden egyes alkalommal kirepültem az isztai kötelékkel, és egyszer sem sebesültem meg.

– Tartsd meg ezt a jó szokásodat – mondta D'say közönyösen. Nem mutatta ki, hogy belül mennyire büszke a fiára. – T'lonneg szerint M'ray és Quoarth jól repülnek.

– Ebben biztosak lehetünk. – Moreta még a korábbinál is szeretetteljesebben mosolygott a fiúra. Sajnálta, hogy nem tölthetett el több időt vele, de neki el kellett mennie Erőd sárkányfészekbe, D'say pedig maradt Isztában. – K'dren szerint hat vagy hét sárkánylovasra lenne szükség minden egyes sárkányfészekből.

D'say a fia mellé állt; hajszálra pontosan ugyanolyan magasak voltak. Moretának most jutott csak eszébe, hogy sosem viselkedett igazi anyaként, bár egy királynő lovasaként nem is lehetett rá lehetősége, hogy szépen felnevelje őt. Ennek ellenére, végtelenül büszke lehetett a fiára, aki kiállt a maga igazáért. Újabb anyai érzés éledt föl benne: bár helyileg Erőd sárkányfészekhez tartozott, a többi gyerekével is törődnie kellene, hisz nem hagyhatja, hogy a keruni vérvonal kivesszen.

– Összegyűjtjük azokat a sárkánylovasokat, akik alkalmasak a feladatra, és a javasház rendelkezésére bocsátjuk őket – mondta ki végül D'say, megnyugtatva Moretát. – Azonnal beszélek Wimmiával, amint lesz rá ideje. Ő majd számba veszi a lehetséges jelölteket Orlith fészekaljához, bár figyelmeztetnem kell téged, hogy súlyos veszteségeket szenvedtünk, nemcsak itt, hanem az alagban is. Mindenki látni akarta azt a titokzatos állatot.

– Sajnálattal értesültem a hatalmas veszteségekről – mondta Moreta. A fiára nézett, és némán hálát adott, amiért ő életben maradt. – Ha összeállt a csapat, értesítsétek Capiam mestert. Ő már kidolgozta a részleteket.

– A keltetésnél találkozunk? – érdeklődött lelkesen M'ray.

– Természetesen! – nevetett Moreta. A fiú ismét megölelte őt, de ezúttal jobban vigyázott, nehogy rossz helyen és túl erősen szorítsa meg.

A két férfi a fészek kijáratához kísérte őt.

– Most Ajgenbe repülsz? – kérdezte D'say. – Dalovát keresd, ő biztosan segít. – D'say búcsúmosolya arra a kellemes bájra emlékeztetett, ami miatt korábban beleszeretett. A bronz lovas mindig is nehezen határozta el magát, de ha egyszer megtette, akkor örökre hű maradt. – Telgarban meg se próbálj beszélni M'tanival. Inkább T'grelt keresd, ő sokkal józanabb.

A két sárkánylovas ezután összekulcsolta a kezét, hogy felsegítsék Moretát Arith hátára. Utoljára még figyelmeztették M'barakot, hogy óvatosan repüljön, és vigyázzon a sárkányúrnőre. A fiatal kék lovas udvariasan válaszolt, hogy ez a kötelessége, majd felemelkedtek a levegőbe és eltűntek szem elől.

Ajgen felett jelentek meg, a távoli tó felszínén megcsillantak a napsugarak, és vakítón villantak a szemükbe, amelyet elhomályosított a túlnan sötétje. A sivatag felett kavargó meleg levegő azonban jót tett a csontjaiknak. Arith az őrsárkány felé kanyarodott, és üdvözölte.

Dalova a fészke előtti napozópárkányon pihent, és onnan üdvözölte Moretát.

– Keresésre jöttél? – kérdezte, és már át is ölelte Moretát, hogy behúzza őt a fészek hűvös mélyébe. Dalovát megnyerő, szerető természettel áldotta meg a sors. A járvány azonban őt is megviselte, ami látszott is ideges grimaszain, és mozdulatain. Kényszeresen dobolt Allaneth lábán, miközben Moreta történetét hallgatta a kettős keresést illetően.

– Kétség sem férhet hozzá, hogy nem mondok nemet, Moreta. Silga, Empie és Namura is segítenek… bármiben lefogadom, hogy P'leen is folyton időzít – kacagott kellemetlenül magas hangon. – De az ilyesmit ki kell deríteni. – Ráncolta össze a szemöldökét. – Bárcsak L'bol ne lenne ennyire letörve. Folyton azt hajtogatja, hogy nem kellett volna megengednie a sárkánylovasoknak, hogy ide-oda hurcolják azt az átkozott állatot… – félbehagyta a mondatot, majd belecsapott a levegőbe, mintha azzal egyszeriben minden kellemetlenségnek véget vethetne. Megsimogatta sárkánya redőit, és Allaneth hálásan pillantott rá. – Az oltóanyag szétosztásában segíthetek, de jelöltet sajnos nem adhatok. Oly kevés ifjúnk maradt, akit felajánlhatnánk, különösen egy királynőtojáshoz. Mellesleg Allaneth hamarosan felrepül, legalábbis remélem – egy pillanatra kiült Dalova érzéki arcára az aggodalom.

– Semmi sem dobja fel jobban a sárkányfészek hangulatát, mint a násztánc – jegyezte meg Moreta, és már alig várta Orlith következő nászrepülését.

– Ó, csak nem ti is ismét? – kérdezte Dalova. Kényszeredetten nevetett, majd könnyek szöktek a szemébe. A királynője ezúttal megnyalta a kezét.

Moreta azonnal megölelte őt, és Dalova elsírta magát, kétségbeesetten, mint aki sokszor sírhatott már magányában.

– Olyan sokan és olyan hirtelen, Moreta. Szinte fel sem fogtuk, hogy Ch'mon és Helith eltávoztak, és máris… – a zokogástól elcsuklott a hangja. – L'bol teljes apátiába zuhant. P'leen felszállt az ajgeni kötelékkel. Ez persze nem szokatlan, de ha már nem kell a sárkányfészkeknek egyesíteniük az erejüket, és nem leszünk képesek vezérekként… szóval bízom benne, hogy Allaneth hamarosan felrepül. Magam miatt is remélem! Ha jól sikerülne a nászrepülés, akkor az mindenkit megnyugtatna. Ha végre elfeledhetnénk ezt a borzalmas járványt, akkor minden visszatérhetne a régi kerékvágásba.

Dalova felemelte a fejét Moreta válláról, és megtörölte az arcát.

– Te jól tudod, hogy a tűzkőtől állandóan tüsszögök. Vissza kellett tartanom, és ettől majdnem szétrobbantam, mert ha az emberek tüsszögést vagy köhögést hallanak, halálra rémülnek. Nevetségesen hangzik, de ez az igazság! – Dalova szipogva kereste meg a zsebkendőjét, és hangosan kifújta az orrát. – Meg kell mondanom, megnyugtat, hogy te tudod, mit jelent ez a járvány. Most pedig vessünk egy pillantást a térképeinkre. Igen, most már látom, mire gondolt Capiam mester, és ha valóban minden részletet kidolgozott, akkor a terv beválhat. Én megszervezem Ajgent. Telgarban jártál már? T'grelt keresd. Utána Magasoromba repülsz? Falga támogatja az ötletet? Tamianth valóban újra repülhet majd? Ez remek hír! Szeretném, ha maradnál még, de jobb, ha most mégy, mert a végén teljesen eláztatlak a könnyeimmel. L'bol érdekében nem merek sírni, mert Timmenth megérzi, ez pedig felzaklatja L'bolt. Nem is tudod, mekkora megkönnyebbülés, hogy kisírhattam magam a válladon. Elküldöm hozzád Empiét, ha már döntöttünk. Csak a királynőket kérdezem meg, esetleg P'leent. Bennük megbízom. L'bol valami oknál fogva nem pártolja az időzítést, és most nincs olyan állapotban, hogy felzaklassam őt. – Dalova gyengéden a kijárat felé terelte Moretát, és közben belekapaszkodott a karjába. Felmosolygott M'barakra, megsimogatta Aritht, majd felsegítette Moretát a kék sárkány hátára.

Telgarban a barna őrsárkány fenyegetően morgott Arithra, és megparancsolta neki, hogy a sziklaperemen szálljon le, mert nem hatolhat be a teknőbe.

– Ezt a határozott utasítást kaptam, sárkányúrnő – magyarázkodott C'ver. – M'tani egyetlen idegent sem akar a sárkányfészekben látni.

– A sárkánylovasok mióta idegenek? – Moretát felháborította a parancs, és az, ahogyan a barna lovas közölte velük. Arith is felmordult a barátságtalan fogadtatás láttán, sőt mi több, kezdett átragadni rá Moreta dühe. – Keresésre érkeztem…

– És magára hagytad a királynődet? – C'ver nyílt pimaszsággal beszélt a sárkányúrnővel.

– A tojások hamarosan megkeményednek. Azért jöttem, hogy M'tani teljesíthesse az ígéretét, amit S'perennek tett, és jelölteket küldjön az igézéshez. Hoztam magammal oltóanyagot, ha a fészeklakóknak szükségük lenne rá.

– Van mindenünk azoknak, akik megérdemlik.

– C'ver, ha most Orlith hátán lennék…

– Még ha a királynőddel érkeztél volna, akkor sem látnánk itt szívesen, Erődbéli Moreta! A saját alagjaidban folytasd a keresést, már ha maradtak még ott alaglakók, természetesen.

– Ha valóban így véled…

– Valóban!

– Akkor jól vigyázz, ha véget ér ez az együttállás. Jól vigyázz!

C'ver nevetett, barna sárkánya pedig a hátsó lábára ágaskodott, és dölyfösen bőgött. Arith az orra hegyétől a farka végéig megremegett.

– Menjünk innen, M'barak – mondta Moreta összeszorított fogakkal. Telgart akár újabb járvány is sújthatja, ő többé nem hallja meg a hívó szavukat. Akár az összes tűzkőből kifogyhatnak, biztos, hogy egyetlen törött kavicsot sem kapnak tőle! Szál hullhat a sárkányfészekre, akkor sem… – Repülj Magasoromba!

Még hogy a sziklaperemen szálljanak le! Még a túlnan hidege sem csillapította le Moreta forrongó dühét. Arith végig remegett, csak akkor hagyta abba, amikor Magasorom őrsárkánya szívélyesen üdvözölte őket.

– Kérd meg Aritht, hogy kérjen engedélyt a leszálláshoz a teknő aljában, Tamianth lakóbarlangja előtt. Mondja meg, hogy keresésre érkeztünk.

– Már megtettem – felelte M'barak komor képpel. Még mindig nem tudta megemészteni, hogy Telgar ilyen nyersen elutasította őket. – Itt, Magasoromban sokkal nagyobb szeretettel fogadnak minket. Tamianth valósággal trillázik.

Amint Arith lesuhant a Hét Orsó mellett, és elhagyták az integető őrlovast, valóban meghallották Tamianth jellegzetes hangját. B'lerion sárkánya, Nabeth kirontott a fészkéből, ahogyan Gianarth, S'ligar sárkánya is, úgy, mintha üldöznék. Folyamatosan búgtak, így üdvözölve Aritht.

M'barak hátrafordult, és Moretára mosolygott. A sárkányúrnő korábbi haragja elillanni látszott, felmelegítette a baráti fogadtatás. B'lerion a sárkányfiókák barlangjának bejáratában állt, ahol Tamianth lábadozott. Határozott kézmozdulatokkal integetett, és szélesen vigyorgott hozzá. Odaintette magához Moretát.

– Csak pár szót – suttogta, majd ép karjával átkarolta a sárkányúrnő vállát. – Tegnap éjjel elszállítottam Oklinát és Desdrát a nerati ültetvényre. Annyi tövist szedtünk, amennyit csak lehetett. Egyik keresésedről sem tettem említést Falgának, sem S'ligarnak, és mások sem tettek fel kellemetlen kérdéseket. – Felemelte a hangját, mintha csak úgy fecserészne egy régi kedves ismerőssel. – Tamianth szárnya véres-gennyes váladékot termel, és kapott egy kádat, hogy megmártózhasson. S'ligar szépen gyógyul, a nap süt, a sárkányfészek újra a régi! Még Falgát is megsétáltattam Pressennel. Pressen nagyon sokra tart téged, Moreta. Cr'not talán azt állítaná, hogy Diona érdeme, de mindannyian ismerjük Dionát, nem igaz? A tegnapi szálhullás óta Pressen látja el a sebesült sárkányokat. Folyamatosan kérdésekkel nyaggatja Falgát a sárkányok gyógyítását illetően, és ettől legalább Falga is hasznosnak érzi magát. Á, itt is vagyunk. Falga, itt a vízhozód! – bődült el B'lerion öblös hangján.

Moretának azonnal szemet szúrt, hogy egy vízzel teli, hatalmas hordót helyeztek el Tamianth mellett, amelyből kedvére ihatott.

B'lerion elnevette magát.

– Az én ötletem volt. Mindenki, aki eljön meglátogatni Falgát, előbb lemegy a tóhoz, és vizet hoz neki. A fiókák minden órában visszaviszik az üres vödröket a tó partjára. Ha megszámolod az edényeket, láthatod, hogy Falgának túl sok látogatója akad. Vagy talán Tamianth végre csillapította a szomját.

Falga puha párnák között feküdt egy széles ágyon, amelyet a fiókák több keskeny ágyából alakítottak ki. Moreta örömmel tapasztalta, hogy Falga arcába visszatért a szín, és amikor megölelte, érezte, hogy a karja kezdi visszanyerni az erejét. Moreta már-már kellemetlenül érezte magát, Falga annyira hálálkodott neki, amiért megmentette Tamianth szárnyát. Ezután Moreta és Pressen ellenőrizték Tamianth sebét. A sárkány hálás csillogással a szemében nézett a gyógyítóira.

Holth üzeni, hogy Orlith alszik – szólt neki Tamianth.

Moreta meglepetten nézett Falgára, aki ugyanúgy pillantott vissza rá, de a szája sarka mosolyra húzódott.

– Keresésre érkeztél, ami egy kicsit korai, és talán nem is túl okos dolog ilyen vészterhes időkben jelölteket keresni – mondta Falga, majd intett Moretának és B'lerionnak, hogy üljenek le az ágy végébe.

Moreta aggodalmas pillantást vetett Pressenre, de a férfit lefoglalták a teendői a terem végében.

– Két ok miatt érkeztem.

– De csak egy királynőtojás van – mondta Falga, majd leroskadt a párnái közé. – Miféle baj történt ismételten?

– Semmi, sőt úgy tűnik, minden rendbe jön – felelte Moreta bizakodó hangon. – Capiam mesternek segítségre van szüksége – Moreta még egyszer elmagyarázta, hogy miről van szó. Hirtelenjében idegesítette az a tettetett őszinteség, ahogyan B'lerion felmordult a hír hallatán. – Nabol, Krom és Magasorom egyes részei tökéletesen elszigeteltek. Capiam mester szerint azok még várhatnak, így nektek nem kellene akkora erőket mozgósítanotok.

– Moreta, azok után, hogy megmentetted Tamianthot, bármit kérhetsz… kivéve S'ligart és Gianartht. Szerencsére – Falga sejtelmesen elmosolyodott – végre a korának megfelelően érzi magát. B'lerion, tudom rólad, hogy időzítesz, mert így kényelmesebb. Úgy vélem, jól vezethetnéd a csapatot, ráadásul az összes eldugott kis tanyát ismered nyugaton.

– Falga! – B'lerion ártatlanul a szívére tette a kezét, és kikerekedett szemmel nézett a sárkányúrnőre. – Vethetnék egy pillantást Capiam mester tervére?

B'lerion roppant agyafúrt alakoskodónak bizonyult. Bárcsak ne lenne annyira ellenállhatatlanul megnyerő, gondolta Moreta.

– Moreta – szólalt meg Falga ismét. – Ha Holth azt üzeni, hogy Orlith alszik, akkor nem ez az első megállód.

– Valóban nem, a legjobb helyre jöttem utoljára.

– Akkor ezért üzenheti Holth Tamianthnak azt, hogy Raylinth és a lovasa megérkezett Erődbe? – Moreta komoran bólintott. – M'tani nem vesz részt benne, ugye?

– Az őrlovas arra kényszerítette Aritht, hogy a peremen szálljon le.

B'lerion ezúttal őszintén felháborodott, nyoma sem volt színjátéknak.

– Ha Orlith hátán ültem volna, az a nyomorult kis barna…

– Gondold csak végig, hisz az csak egy barna lovas! – Falga próbálta megnyugtatni Moretát. – Tartogasd a haragodat olyasmire, ami valóban megéri a fáradtságot. Fogalmam sincs, hogy mi ütött M'taniba az elmúlt fordulatban, talán belefáradt, hogy oly sok éve kell hadakoznia a szál ellen. Teljesen megkeseredett, és ez már a sárkányfészke rovására megy. Ez alaphelyzetben is roppant veszélyes, de most, hogy kitört a járvány, megmutatkozott Telgar minden hibája és hiányossága. Egyelőre semmi értelme kényszerítenünk őket, majd békeidőben elrendezzük a dolgokat. Addig is Magasorom elvégzi az oltóanyag szétosztását Telgar keleti területein. Bessara képes időzíteni, és meg is teszi, legalábbis az önelégült mosolyából ítélve, amely sosem lohad le az arcáról, erre következtetek. B'lerion, a bronzok közül kik jöhetnek szóba?

– Sharth, Melath, Odioth – B'lerion egyesével a tenyerébe fúrta a mutatóujját, miközben számolt. – Nabeth, ahogy arra te magad is rájöttél, valamint Bidorth és Ponteth. Ez összesen hét, és ha az emlékezetem nem csal, N'mool, Bidorth lovasa Felső-Telgarból származik. Bizony, nem csak T'grel elégedetlen M'tanival. Megmondtam neked, Falga, hogy ha ezek a lovasok egyszer megelégelik, és igazi vezetőre vágynak, komoly baj lehet – győztes mosolyt villantott Moretára. – Különösen Sh'gallra gondolok. Egyéb dolgokban talán nehézfejű, az öreg B'leriont nem tudja becsapni, de átkozottul jó vezér! Ne mutogass rám olyan fenyegetően, Falga!

– Hagyd abba a fecsegést, B'lerion. Holth azt üzeni Moretának, hogy ideje visszatérni a sárkányfészekbe. Küldünk néhány jelöltet. Te magad válogathatsz közöttük. Ha az oltóanyag szétosztása közben arra alkalmas lányokat vagy fiúkat találunk, akkor őket is elvisszük nektek.

– Csak felsegítem Moretát! – kiáltott hátra B'lerion a válla felett, és már ki is rohant a barlangból.

– Ruathán keresztül akartam hazatérni – jegyezte meg Moreta izgatottan.

– Gondoltam, de nem kell aggódnod. Remekül haladnak. Capiam még több embert állított csatasorba, és Desdra felügyel rájuk. Azt mondja, hogy Tirone mester és a hárfásai remek munkát végeznek a birtokos nagyurakkal és a céhmesterekkel.

– Reméltem is. K'lont már napok óta nem láttam.

– Remek fickó ez a K'lon, és hidd el nekem, ezt nem sok kék lovasról mondom el.

Elérkeztek Arithhoz. Sebesült kar ide vagy oda, B'lerion felemelte Moretát a sárkány hátára.

Orlith ébren várta őt Erőd sárkányfészekben. Sh'gall ébresztette fel, amikor Moretát kereste. Nyugtalanul járkált fel-alá, és ellenségesen fordult szembe Moretával, amikor végre megérkezett.

– M'tani egy zöld fiókát küldött ide, egy gyereket, hogy adjon át egy üzenetet az őrlovasunknak – dohogott, majd szétvetette a düh. – Még soha életemben nem hallottam ennyire felkavaró és felháborító üzenetet. Érvénytelenített mindenféle megállapodást, ami a sárkánydombi találkozón született, amelyen részt sem vettem! – Sh'gall megrázta az öklét, először Moreta majd a Sárkánydomb felé. – Olyan önhatalmú döntések születtek ott, amelyeket nem nézek jó szemmel, noha tartanom kell magamat hozzájuk, ehhez képest M'tani azt üzeni, hogy ő nem tartja magát semmiféle egyezséghez, megállapodáshoz, egyezményhez, ígérethez! Azt mondja, ne háborgassuk őt – háborgassuk! –, mert nem érdekli a többi sárkányfészek gondja-baja. Azt mondja, ha olyan szegények vagyunk, hogy máshol kell jelölteket keresnünk, akkor meg sem érdemeljük, hogy fészekaljunk legyen! – Sh'gall befejezte a panaszáradatot, és a végén égnek emelte a kezét, mintha egy hírvivő dobra akarna lesújtani vele, hogy szétkürtölje a haragját.

Moreta még sosem látta őt ennyire dühösnek. Nem szólalt meg, arra számított, hogy a férfi kiadja a mérgét, és elviharzik. Miután Sh'gall elismételte, hogy mennyire sértő számára M'tani üzenete, és leszidta Moretát, amiért elrepült Telgarba, és ilyen érthetetlenül eredménytelenül zárta le a keresést, ismét elpanaszolta, mennyire megviselte a járvány, majd zárásképpen hozzátette, hogy mennyire kicsi az új fészekalj. Moreta ezt már nem tűrhette.

– Van egy királynőtojásunk, és az új királynőnek választási lehetőséget kell adni. Nem csak Telgarba repültem el, hanem Isztába, Ajgenbe, Bendenbe és Magasoromba is. Senki más nem vélte úgy, hogy a keresésem illetlen. Most pedig távozz, mára már eléggé felzaklattad Orlithot!

Orlith valóban zaklatottnak tűnt, amikor Moreta végre odasiethetett hozzá a forró homokban, de tudta, hogy nem Sh'gall viselkedése miatt.

Természetesen Telgar sárkányfészek hozzáállása dühítette fel. Olyan vehemensen és olyan részletekbe menően mesélte el Moretának, hogy milyen válogatott módszerekkel látja majd el a bronz Hogarth baját, hogy bár Moreta mosolygott, egy kicsit meg is rémült. Orlith szeme a vörös és az izzó narancs árnyalataival lángolt. Egy párzáshoz készülődő sárkány talán valóban cselekedett is volna, de egy tojást rakó királynő csak a fészekaljat védelmezi.

Moreta megvakargatta Orlith fejét a szeme felett, hogy megnyugtassa, majd megkérte, hogy inkább a tojásokkal törődjön, heveredjen le a meleg homokba, hogy ellazuljon.

Időnként remek ötletei vannak – érkezett Holth hangja. – Leri azt mondja, hogy Raylinth lovasa megértő. Azt mondja, hogy a nyugalom megőrzése érdekében maradj odalent, egyél és aludj.

Szükségetek van valamire, Holth, Leri?

Nem. Ha Orlith nem végez Hogarthszal, én majd megteszem.

Leri azt mondja – Moreta ezúttal csak Orlith hangját hallotta –, hogy ne akarjuk megakadályozni ebben Holthot. Miért mondja ezt? Ha velem lettél volna, akkor nem sértegettek volna.

– Valójában inkább C'vert nyúznám meg, hogy lábtörlőt készítsek belőle – felelte Moreta merengve. – Elég szőrös hozzá.

Az ötlet eredetileg Leritől származott, de az elképzelés Moretát is és Orlithot is megnyugtatta. Talán Sh'gallt is érdemes lenne megnyúzni, de ezt a tervet hamar elvetette, mert kedvelte Kaditht, és nem akart fájdalmat okozni neki.

Kamiana érkezik – jelentette Orlith, határozottan nyugodtabb hangon. Már a szeme is inkább zölden, és nem sárgán villogott.

Moreta felpillantott. A másik sárkányúrnő hevesen integetett felé, hogy csatlakozzon hozzá.

– Leri megkért, hogy várjak, amíg mindketten kellőképpen lehiggadtok – mondta Kamiana. A szemét forgatta, és együtt érzően nézett Moretára. – Sh'gall folyton zúgolódik, ha sértve érzi magát, igaz? Mintha a gyógyítók azért találták volna fel ezt a járványt, hogy őt idegesítsék vele. Mi történt M'tanival? Mindannyian kimerültünk már a szálhullástól, de megtesszük a kötelességünket. Könnyedén magára maradhat, és én tudom, hogy a sárkányfészke mennyire legyengült. Nem válthatnánk le? Meg kell várnunk, amíg Dalgeth felemelkedik, hogy leváltsa őt? Ha már a repülésnél tartunk, Lidora, Haura és én holnap kirepülünk, hogy segítsünk Capiam mesternek. Jobban örülnék, ha Leri nem tartana velünk, de nála jobban senki sem ismeri az eldugott, hegyvidéki zugokat. S'perent is rábeszélte néhány fordulóra, és még K'lont is, noha ő kék lovas. – Kamiana összeráncolta a homlokát, ha rá gondolt. – Szerintem P'nine jobb választás lenne, de ő megsebesült.

– K'lon már kipróbálta az időzítést, mellesleg mostanában rengeteget utazott.

– Nem tudtam. – Kamiana ismét a szemét forgatta. – Annyi minden történt az utóbbi időben, Moreta, és neked eközben még a tojásokra is oda kell figyelned: – sóhajtozott.

3.22.43.

Ruatha alag központi csarnokát, amely az utóbbi időben kórházként üzemelt, most átalakították gyógyszergyárrá. Negyven kocsikerékkel hajtották a centrifugákat. Ruatha korábbi urainak főasztalát eltávolították, a hosszú fal mentén száz díszes üveg sorjázott, hogy azokba fogják fel az értékes szérumot. Az elmúlt három nap, illetve az előző éjszaka fárasztó munkájában mindenki kitikkadt, és alig maradt erejük az utolsó, tán legfontosabb lépés megtételéhez. Az elcsigázott embereknek sovány vigaszt nyújtott a tudat, hogy Kerunban és Bendenben hasonló megpróbáltatásokat álltak ki az ott lakók.

A konyha bejáratához legközelebb eső sarokban felállítottak egy kecskelábú asztalt, és azt használták ebédlőasztalnak, már amikor jutott idejük egy-két falat elfogyasztására. Az előző napi vacsora maradékát még mindig nem takarította el senki, a tányérokat egyszerűen áttolták az asztal végére, ahol egyébként a térképeket tartották. Nyolcan ültek egymás mellett egy faragott padon, és Alessan különleges bendeni fehérborát kortyolgatták. Ők lettek Alessan „hű serege”, ezért ihattak a drága nedűből.

– Engem nem nyűgözött le ez a Balfor mester, Alessan – szólalt meg Dag a poharát bámulva.

– Még nem véglegesítették a tisztségében – felelte kitérően Alessan. Egyrészt túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy bármiről is vitatkozzon, másrészt ott ült mellettük Fergal, aki minden egyes apró és jelentéktelen információt elraktározott fiatal és fogékony agyában.

– Kíváncsi vagyok, ki vehetné át a helyét, hisz Balfornak semmiféle tapasztalata nincs.

– Eddig mindent megtett, amit Capiam mester kért tőle – mondta Tuero. Beszéd közben Desdrára pillantott, aki úgy tűnt, nem figyel rájuk.

– Még belegondolni is elviselhetetlen, hogy hány jó ember halt meg – Dag néma tisztelgésre emelte a poharát. – Ha eszembe jut, mennyi értékes vérvonal veszett oda, elszorul a torkom. Rikoltó mostantól komoly ellenfél nélkül nyeri majd sorra a versenyeket.

Alessan öntött még magának bort. Fergalnak is ajánlott egy pohárkával, aki a munkálatokat nézte, de a fiú udvariatlanul visszautasította, amiért most Alessan nem haragudott meg, hisz tudta róla, hogy a munkát mindig mindennél előbbre tartja, és mindig becsülettel elvégzi. Annál is inkább, hisz a rohoncok megmentésén fáradoztak, és a fiú szemmel láthatóan örökölte nagyapja vonzalmát az állatok iránt.

– Szóval azt állítod, hogy Runel meghalt? – kérdezte Dag. Azon kapta magát, hogy régi cimborái közül szinte már senki sem él. – A vérvonala is odalett?

– A legidősebb fia és a családja életben maradt.

– Ez jó hír, ő alkalmas a feladatra. Később ránézek arra a barna kancára. Ha jól emlékszem, ma éjjel ellik. Gyere, Fergal – intett neki Dag, majd rátámaszkodott a mankóra, amelyet Tuero készített neki. A fiú egy pillanatig durcásan nézett rá.

– Én majd veled tartok, ha szabad – állt fel Rill. – A születés mindig örömteli esemény.

Fergal abban a pillanatban ugrott. Mindig is féltékeny volt a nagyapja figyelmére, és nem szeretett osztozni senkivel, még Nerilkával sem, akit az utóbbi időben igencsak megkedvelt.

Tuero hosszan nézett utánuk, majd megszólalt.

– Mintha már láttam volna ezt a lányt.

– Én is – csatlakozott Desdra. – Vagy legalábbis valamelyik rokonát. – Az arcok kezdenek elmosódni előttem. Kimerültem – nagyot fújtatva dőlt hátra a falnak, a keze ernyedten pihent az ölében, szoros copfjából néhány tincs kiszabadult. – Ha holnap vége ennek az egésznek, csak alszom, és alszom, és alszom. Ha valaki… bárki fel merészel ébreszteni, akkor annak… annak… á, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármi fenyegetőt kitaláljak.

– Igazán kitűnő ez a bor, Alessan nagyúr – jegyezte meg Follen, majd felállt, és megrángatta Deefer ingujját. – Még háromadagnyi ellenszert kell készítenünk. Tartalékolnunk is kell, arra az esetre, ha a járvány mégis kitörne. Már nem tart soká.

Deefer illetlenül ásított egy hatalmasat, majd késve a szája elé kapta a kezét, és bocsánatkérően körülnézett. Senki sem haragudott rá, ez most nem érdekelte őket, az ásítás nem köhintés vagy tüsszentés.

– És én még azt hittem, hogy egy ruathai vásár kevésbé fárasztó, mint egy kromi esküvő. Képzelhetitek, mennyire kimerültem – mondta Tuero, és közben sajnálkozva nézegette kiürült borospoharát.

Alessan felpillantott rá, és megcsillant a szeme.

– Ez azt jelenti, barátom, hogy elfogadod a megbízatást, amit felajánlottam?

Tuero halkan kuncogott.

– Kedves birtokos nagyuram, eljön az idő egy hárfás életében, amikor a változatos alkalmi megbízások is elszürkülnek, és a vándorélet helyett inkább letelepedne egy olyan helyen, ahol a képességeit kellőképpen elismerik, ahol a vacsoránál élvezetes párbeszédeket folytathat, ahol nem kell pengetéssel koptatni az ujjait, ahol nem pocsékolja el a tehetségét és az energiáját…

– Akkor én nem költöznék Ruathába – szólt Desdra mogorván, de mosolygott hozzá.

– Nem is kérte senki – felelte Alessan, pajkosan villogó szemmel.

– Egy óvatos és elővigyázatos ember szolgálata nem jár sok mókával – Tuero megveregette Alessan vállát. – Ugyanakkor – a hárfás szünetet tartott, és felemelte hosszú mutatóujját – egy feltétellel meggondolom.

– Az első tojásra! – tiltakozott Alessan. – Már így is kaptál egy szobát az első emeleten, másodlagos dézsmát kértél a céhekből…

– Csak ha ismét elkezdik a termelést…

– Magad választhatsz rohoncot, te lehetsz az első számú segédmester, és szabadon távozhatsz, hogy továbbadd a mesterségedet, ha az együttállásnak vége. Mi mást kérhetnél még?

– Láss el bendeni fehérborral – egy hangos csuklással jelezte, hogy üres a pohara, és jó néven venné, ha Alessan teletöltené. Apró kortyokkal próbálta csillapítani a kellemetlen rángást. – Nos?

– Kedves Tuero barátom, ha sikerül szereznem belőle, biztosíthatlak róla, hogy megkapod a részedet – felemelte a poharát, Tuero pedig hozzá koccintotta a sajátját. – Megegyeztünk?

– Megegyeztünk! – csuklotta Tuero. Nagy levegőt vett, hogy visszanyelje a következőt.

Desdra előrehajolt, és megbökte a mutatóujjával az Alessan hóna alatt lévő flaskát. Meglepett rosszallással horkant fel.

– Nem sok maradt benne – ismerte el Alessan.

– Ennyi elég is volt. Holnap tiszta fejekre lesz szükségünk – mondta. – Gyere Oklina, mindjárt elalszol ültő helyedben.

Tekintettel arra, hogy maga Desdra is legurított néhány pohárkával a torkán a finom bendeni fehérborból, Alessan nem tudta eldönteni, hogy valóban együtt érző Oklinával, vagy csak segítségre van szüksége a lépcsőn felfelé. Határozottan haladtak céljuk felé, noha időnként le-letértek az egyenes útról, miközben elhaladtak a még mindig forgó centrifuga szerkezet mellett, a fehérre meszelt fal mentén. Ez a következő dolog, amit el kell végeznie: lefesteni a falakat, gondolta Alessan. A fehér szín túlságosan sok, fájdalmas emléket idézett fel benne.

– Hadd kérdem meg, Alessan – Tuero már zavarosan beszélt, és közben Alessan ingujját rángatta –, hol szerzed be ezt a bendeni bort?

A nagyúr sejtelmesen mosolygott.

– Hadd őrizzem meg egy-két titkomat. – Alessan feje is ide-oda bicsaklott, és félő volt, hogy hamarosan ülve elalszik, vagy ráborul az asztalra.

– Egy hárfás elől akarod elrejteni a titkodat? – kérdezte sértődötten Tuero.

– Találd ki, és megmondom, hogy igazad van-e.

Tuero arca felragyogott.

– Tisztességes ajánlat. Ha egy hárfás nem tud kitalálni valamit, márpedig ez a hárfás igen ügyes a talányok megfejtésében, szóval, ha egy hárfás nem tud kitalálni valamit, akkor meg sem érdemli, hogy tudjon róla. Igazam van, Alessan?

A birtokos nagyúr feje ráborult az asztalra, félig nyitott száján keresztül hortyogás hangja tört a felszínre. Tuero együtt érzőn, ugyanakkor haragosan nézett rá. Megnyomkodta a hóna alá szorult flaskát, és csalódottan felmordult. Alig maradt benne pár csepp.

Lépteket hallott a háta mögül. Megfordult.

– Kiürült? – kérdezte Rill.

– Igen, sajnos, és csak ő tudja, hol a tartalék!

Rill elmosolyodott.

– Csikó született, méghozzá erős és egészséges. Gondoltam, Alessan nagyúr szeretne időben értesülni róla. Dag és Fergal ott maradtak, hogy lássák, a csikó feláll, és rendesen szopik – a lány az asztalon alvó birtokos nagyúrra nézett. A szeméből sütő együttérzés meglágyította a vonásait, és gyönyörűbbnek látszott, mint valaha.

Tuero sebesen pislogott. Vajon csak a bortól látszik most vonzónak a lány? Jó csontozatú, állapította meg rövid bámulás után. Ha rendes ruhát hordana, világosabb színűeket, és megnövesztené a haját, akkor szépnek is mondhatná. Az illúzió elillant, és Tuero ismét zavarodottan nézett rá. Valahonnan ismerősnek tűnt neki a lány, és Desdrának is.

– Tudom, hogy láttalak már valahol – mondta.

– Engem nem ismernek a segédmesterek – felelte Rill. – Állj fel és segíts, hárfás. Nem hagyhatom, hogy itt aludjon ezen a kényelmetlen asztalon. Pihennie kell.

– Nem hiszem, hogy fel tudok állni.

– Próbáld meg! – A lány határozott felszólítása meglepte a hárfást, és önkéntelenül engedelmeskedett, noha a lába valóban remegett.

Rill csak egy fél fejjel volt alacsonyabb Alessannál, így átbújt egyik ernyedt karja alatt, és megtámasztotta a vállával. Intett Tuerónak, hogy kövesse a példáját. Felegyenesedtek, de Alessan ettől sem tért magához, csak félálomban dünnyögött. Tuero végig a korlátba kapaszkodott szabad kezével, miközben felfelé botorkáltak. Legnagyobb szerencséjére Alessan lakrésze közvetlenül a lépcsőforduló mellett helyezkedett el. Átvitték a szoba végébe, lefektették az ágyra, ahol Rill gondos kezekkel betakargatta. Tuero egy pillanatra féltékenységet érzett, amiért a birtokos nagyúr efféle kényeztetésben részesülhet.

– Bárcsak… bárcsak… – motyogta, de nem tudta befejezni, sípoló fújtatás kíséretében ismét elszenderedett.

– A vendégágy még mindig ott van bent a szomszédos szobában, hárfás.

– Engem is betakargatsz? – érdeklődött sunyi képpel Tuero.

Rill elmosolyodott. A szalmaágyra mutatott a földön, majd kirázott egy takarót, és felkínálta Tuerónak, aki hálásan heveredett le.

– Jól bántál egy részeges hárfással – motyogta, miközben Rill betakarta. – Erre emlékezniiiii…

A reggel ugyanúgy kezdődött, mint bármelyik másik a sárkányfészekben. Noha még mindig köhögött, Nesso szépen felépült a betegségből. Reggelit vitt Moretának, de közben olyan keservesen panaszkodott arról, hogy Gorta milyen rosszul vezette az alsó barlangokat a betegsége alatt, hogy Moretának félbe kellett szakítania, mondván, ellenőriznie kell Leri nyergét.

– Fel nem fogom, a királynők miért repülnek Telgarral, miután tegnap M'tani olyan csúnyán viselkedett.

Moreta életében először volt hálás a szálhullásnak, amiért elfedi a királynők valódi szándékát. Annak is örült, hogy Nesso nem jött rá, hogy mi a valódi céljuk, hogy a röptüknek semmi köze Telgarhoz, sem a szálhulláshoz.

– Ez az utolsó alkalom! – hadarta, és kiitta a poharát. – Ezzel alagnak és háznak egyaránt tartozunk!

Orlith gondosan forgatta a tojásait a forró homokban, és a nyelvével ellenőrizte, megkeményedtek-e már. A legtöbb figyelmet természetesen a királynőtojásra fordította, és óránként ellenőrizte; az alacsonyabb rendű tojásokat csupán három-négy alkalommal forgatta meg naponta. Moreta azt tervezte, miután Leri biztonságban felszáll, elviszi Orlithot az etetősíkra. A járvány elmúltával gondoskodni kell az etetősík állományának felduzzasztásáról, ugyanis nem maradt túl sok ennivaló. Beszélni akart Peterparral, talán az alsóbb síkságokon maradt egy-két vadon élő, húsos verecske. A nap végeztével majd mindenre sort kerít, a járvány elmúltával az élet visszatér a rendes kerékvágásba. És akkor szabályos keresésre indulhat.

Leri már felöltözött, de zsémbesnek tűnt.

– Nem kellene repülnöd, ha az ízületeid ennyire sajognak. Elegendő felliszt tettél a borodba?

– Á, tudtam, hogy eljön a nap, mikor te kérsz rá, hogy felliszt igyak.

– Én nem kérlek rá…

– Tudom, nem kell emlékeztetned rá, csak rosszul aludtam az éjjel. Folyton az járt az eszemben, hogy mit milyen sorrendben kell elvégeznünk, kit hová kell küldeni. M'tani nem is találhatott volna ennél rosszabb időpontot, hogy ennyire ocsmányul viselkedjen – jegyezte meg Leri jogos haraggal a hangjában. – Ma meg kell küzdened Sh'gall-lal is, ezt ugye tudod? Szerencsére úgy szerveztük meg, hogy te a keltetőben maradsz, különben gyanút fogna.

– Alszik.

– Nem csoda! Gorta szerint egymaga megivott két flaska bort. Meghúznád ott azt a szíjat?

Holth váratlan szeretettel böködte meg Moretát, amikor lehajolt, hogy elérhesse a nyakán átvetett szíjat. A sárkányúrnő megvakargatta a sárkány szeme feletti redőt.

– Ma nagyon vigyázol Lerire, ugye, Holth?

Természetesen.

– Hogy mertek egy lovas háta mögött sutyorogni? – Leri tettetett sértődöttséggel nézett fel, de közben mosolygott.

Moreta ellenőrizte, hogy a szíjak valóban erősen tartanak-e.

– Kész is – mondta, és megpaskolta a sárkány nyakát.

– Ideje indulnunk. Üzenek, miután begyűjtöttem az oltóanyagot Ruathában.

– Üdvözlöm őket. Tudd meg, Holth mit gondol Oklináról.

– Hogyne!

Moreta kikísérte a párkányra Lerit, majd felsegítette Holth hátára. Leri beleült a nyeregbe, beszíjazta magát, majd hanyagul intett Moretának. Moreta hátrébb lépett, hogy Holth szabadon kitárhassa a szárnyát, és felröppenhessen a levegőbe. Az etetősík felé siklott, leírt egy félkört, majd túlnan szállt. Moreta mindig aggódva nézte, amikor Holth ilyen hirtelen tűnt el, de bíznia kellett benne, elvégre Holth már öreg sárkány. Elhatározta, hogy a járvány kiirtását követően ráveszi Lerit, hogy végleg hagyjon fel a repüléssel, és költözzön le Isztába, ahol a jóval kellemesebb, melegebb éghajlat jót tenne neki.

Mások is tartózkodtak az etetősíkon. Azok, akik a sárkányfészekben maradtak, mind lementek a tóhoz, hogy megmártózzanak. Egy falánk zöld lecsapott egy verecskére a víz felszínén. A vízcseppek magasra csaptak és megcsillant rajtuk a nap fénye. A zöld csámcsogását elnyelte a szájába gyűlt víz. Ahelyett, hogy felszállt volna a zsákmánnyal a párkányára, hogy kényelmesen elfogyassza, átrepült a tó túloldalára, és letette egy kék lába elé. Tigrath Dilethnek vadászott. A'dan és F'duril ott álltak mellettük. Ha a szeme nem csal, a harmadik alak, aki ott álldogál, Peterpar, a Sárkányfészek jószágmestere.

Amikor Moreta csatlakozott hozzájuk, Peterpar éppen egy verecskevadászat részleteit ismertette.

– Behúzódnak a vízmosás rejtett zugaiba, Moreta – magyarázta Peterpar. – Ha marad a napos idő – Peterpar körbefordult, és a tovagördülő felhőket nézte –, márpedig úgy néz ki, akkor kirepülhetünk felderítő útra. A'dan önként vállalkozik.

– Arra gondoltam, hogy csatlakozhatna hozzánk S'gor – mondta A'dan. – Malth végre kitárhatná a szárnyait, és S'gor is erőre kapna a napsütésben.

– Nem kellene ennyire bezárkóznia – értett egyet F'duril, és felpillantott S'gor fészkére, amely a teknő nyugati ívén helyezkedett el. – Mi majd rábeszéljük – kacsintott Moretára. – A'dan egy vájárkígyót is képes rávenni a gyaloglásra, ha úgy akarja – mondta büszkén, majd belekarolt a barátjába.

– Sajnos hamar levadásszuk a dombokat, Moreta – csóválta a fejét a jószágmester. A lábával a parti kavicsok között turkált, és ide-oda görgette azokat. – Szerinted a birtokos nagyurak mikor tudnak jószágokat küldeni nekünk?

– Mi lenne, ha vadászati engedélyt kérnénk addig, amíg biztosan el nem múlik a járvány? – kérdezte A'dan. Egyikük sem betegedett meg, mert egész idő alatt F'duril sebesült kék sárkánya mellett maradtak, akkor is, amikor a járvány a legerősebben tombolt.

– A birtokos urak így megtarthatnák a dézsmájukat, és elvégezhetnék a tavaszi munkálatokat, amelyekkel lemaradtak – értett egyet Moreta, megtéve a maga kiegészítését.

– Össze kell terelni a jószágokat – dünnyögte Peterpar merengve. – Azt hallottam, hogy a járvány kitörésekor a pásztorok magukra hagyták az állatokat, és azok elkóboroltak – az égre mutatott. – Hová mennek a királynőlovasok? S'peren velük tart?

– Keresésre indultak – felelte Moreta.

– A királynők nem indulnak keresésre – szögezte le Peterpar felháborodottan.

– Akkor igen, ha olyan gyalázatosan bánnak a sárkányúrnővel, ahogy velem tették Telgarban! – mondta Moreta ridegen, hogy lehűtse Peterpart, és elűzze a kíváncsiságát. – Orlithnak ennie kell. Kérlek, a vadászat során ejtsetek el egy-két húsos bakot is.

A férfiakra mosolygott, majd távozott. Peterpar folyton beleütötte az orrát mindenbe. Holthról és Leriről nem tett említést, így az ő távozásukat talán nem vette észre. K'lon bizonyára korábban távozott, noha ő az elmúlt napokban annyit repült ide-oda, hogy már fel sem figyeltek rá. Elmosolyodott. Végül is M'tani bárdolatlan viselkedése adta meg nekik a megfelelő kifogást arra, hogy teljesíthessék a küldetést. Ha Sh'gall végigaludná a napot…

Moreta jól ébredt, és egész nap szárnyalt a lelke: a tavasz illata bekúszott az orrába, a melegedő levegő csiklandozta a bőrét, a barlangok tövében játszó gyerekek zsivaja kellemesen csilingelt a fülében. Ha a sárkányok végeznek az evéssel, biztosan visszatérnek a tó partjára, kedvenc játszóterükre. A sárkányfészek légköre kezdett a jól megszokotthoz hasonlítani, az ideges félelem és aggodalom kopni látszott. A lábadozóbarlang közelében természetesen feszültebb volt a hangulat, de ez érthető, hisz ott kezelték a sebesülteket. Jallora éppen annak a sárkánylovasnak a karját kötözte be, aki előző nap sérült meg a szálhullásban.

– Jó reggelt, Moreta, a legjobbkor érkeztél! – üdvözölte őt Jallora. – Beadhatom neked a második védőoltást, amit Capiam írt elő? A sárkánylovasok annyit röpködnek, alig lehet elcsípni őket – mondta szelíden mosolyogva. Látszott rajta, hogy az oltás beadása nem egyéb egy rutinfeladatnál, amire becsukott szemmel is képes lenne. Gyakorlott mozdulatokkal látta el Moretát.

– Segíthetek?

– Nem tiltakozom, az alsó barlangokban is sok dolgom van még. A királynőlovasokat beoltottam, mielőtt kirepültek elvégezni a feladatukat.

Moreta összerezzent. Jallora szeme valóban felvillant, vagy csak képzelődik? Szívesen segített a segédmesternek, mert így lefoglalhatta magát, és a délelőtt gyorsan el is repült. Amikor megpillantotta Peterpart A'dan és S'gor társaságában, visszatért Orlithhoz, és megkérte, hogy fékezze az étvágyát még egy kicsit, mert délután talán bőségesebb zsákmányból válogathat.

A vad verecske rágós – horkantotta Orlith sértődötten –, de azért jóízű – tette hozzá gyorsan, megérezvén lovasa aggodalmát. – Kadith alszik. Holth üzeni, hogy a küldetés jól halad.

Moreta felettébb örült neki, hogy Kadith még nem ébredt fel. Sh'gall minden bizonnyal dührohamot kapna, amiért Erőd sárkányfészek lovasai segédkeznek Capiam tervének végrehajtásában – előbb persze magához kell térnie a rengeteg bortól, amit bevedelt, és túl kell tennie magát M'tani minősíthetetlen viselkedésén.

Orlith váratlanul felágaskodott, és sebesen forgatta vörösen izzó szemét. Moreta veszélyt érezve felállt, és a keltető bejárata felé fordult.

Nem engedi el a bronzokat. Sutanith aggódik. Veszélyes. Dalgeth, a rangidős királynő visszatartja őket. – A sárkány zavarodottnak tűnt, és védekezőn magasodott a tojásai fölé.

– Sutanith beszél hozzád? – kérdezte Moreta csodálkozva. Sutanith a fiatal és tapasztalatlan Miridan királynője volt Telgarban. Moreta nem nagyon ismerte őt, mert Erőd fészek csak ritkán közösködött Telgar sárkányfészekkel, még az általános felderítő repülések során sem.

A vezér kirepült a szálhulláshoz, így most Sutanith figyelmeztet rá, hogy a bronzok nem segíthetnek.

– M'tani rájött, hogy T'grel segíteni akar az oltóanyag szétosztásában?

Sutanith elment – jelentette Orlith, és azon nyomban megnyugodott és ellazult.

– Dageth visszatartja őket? M'tani hogyan jött rá? Azt hittem, Leri és T'grel mindent alaposan kiterveltek. Kerunnak meg kell kapnia az oltóanyagot! – Moreta idegesen járkált fel-alá, és rövid hajában turkált, mintha kihúzhatna belőle egy jó kis tervet. – Ha Kerun nem kapja meg az oltóanyagot, az egész terv nem ér semmit! – átvágott a forró homokon, és megkereste Capiam tervének leírását. Kerunban és Telgarban számos alagot és házat kellett volna lefedni. Ki ismeri eléggé Kerunt és Telgart ahhoz, hogy…

Oribeth érkezik. – Orlith ezúttal a tojásai elé állt, és fenyegetőn kitárta a szárnyát az idegen királynő elijesztése érdekében.

– Ne vidd túlzásba, Orlith, Levalla azért jött, hogy meglátogasson engem.

Moreta alaposan meglepődött, hogy a bendeni páros felbukkant Erőd fészekben, és kisietett Levalla elé. A teknő alakú sárkányfészek közepén szálltak le, kellő távolságra a keltetőtől. Levalla a Csillagkövek segítségével betájolta a nap állását, majd lecsúszott a sárkány oldalán, és megvárta Moretát.

– Jól időzítettem. Nem akartam, hogy feleslegesen aggódj.

– Időzítettél? Orlith épp az imént adta át Sutanith baljós üzenetét. Tudsz róla? – Moretának túl kellett kiabálnia a sárkányok bömbölését, akiket felzaklatott Orlith aggódása, és Oribeth jelenléte. Moreta határozott jeleket küldött a királynőjének, aki nagy nehezen lecsillapodott.

– Nyugtass meg mindenkit, nem akartam felzaklatni a sárkányfészket. Bocsánatot kérek Orlithtól és az őrsárkánytól, de azonnal beszélnem kellett veled. Azért időzítettem ide, mert ez most mindennél fontosabb – Levalla levette a lovaglókesztyűjét, és szokásos pálcikáját forgatta az ujjai között. – Tudjuk, hogy mi történt keleten. A délelőtt közepe táján, a saját időnk szerint, észrevettük, hogy valami nincs rendjén: Shadder nagyúr jelentette, hogy Telgarból senki sem vette magához az oltóanyagot Balfor mestertől. Még időben értesültünk róla. Sutanith értesítette Oribetht, Wimmiát és Allanetht, úgyhogy minden elismerésem Miridané. K'dren szerint a lány T'grel szerelme, aki ellenségének tekinti M'tanit, úgyhogy – Levalla sokatmondóan Moretára mosolygott – bevontunk két barna lovast, akik jól ismerik a telgari síkságokat és a folyó menti alagokat. D'say beleegyezett, hogy kiküldjünk egy csapatot Telgar partjaihoz, egészen a deltatorkolatig. Dalova azt mondta, hogy magára vállalja a hegyeket is, és visszaugrik egészen a szálhullás kezdete elé, mert ma ott hullik. De sajnos Kerunt senki sem ismeri elég jól – Levalla elhallgatott, és hosszan, fürkészőn nézett Moretára. – Te viszont igen. Tudnál repülni azon a fiatal kéken?

Holth megy, én is megyek – mondta egyszerre a két királynő, különböző hangszínnel.

– Ó, és itt is van a baj – Levalla felnézett a fészkekre, és odébb húzta Moretát. – Sh'gall tudja, vagy csak Orlith nyugtalansága ébresztette fel?

– Nem tud semmit – felelte Moreta. Zúgott a feje, a felét sem értette annak a zagyvaságnak, amit Levalla összehordott. Ekkor megérkezett Holth, közvetlenül a sárkányfészek felett.

– A szilánkokra, nagyon közel repül! – horkant fel Levalla, és ösztönösen hátrább húzódott. – Sh'gall azt hiszi, hogy tegnap csak keresésen voltál? – Moreta bólintott, Levalla pedig folytatta. – Rendben, én majd leszerelem Sh'gallt, te pedig repülj el Kerunba, bármin, ami elvisz oda. A rohonc birtokoknak meg kell kapniuk az oltóanyagot. Balfor mester mindent előkészített, és a segítők várják, hogy beadhassák az ellenszert. Keress egy sárkányt. Én ma már nem repülhetek többet Oribethszel!

Levalla bedugta a kis pálcikát az övébe, majd Sh'gall elébe sietett, aki úgy bömbölt, mint egy sebesült sárkány, amiért felébresztették, és idegen királynő zavarta meg a sárkányfészek csendjét.

Holth időközben leereszkedett, és pontosan a keltető előtt szállt le. Ellenségesen nézett Oribethre, akire kezdett átragadni az idegesség. Moreta odasietett Lenhez, mielőtt még Sh'gall észrevehette volna őt.

– Mi folyik itt? Orlith kétségbeesetten hívta Holthot, Sutanith és Oribeth miatt…

Moreta hevesen mutogatott a lépcső felé, Sh'gallra célozva. Holth lekuporodott, hogy Moretának ne kelljen kiabálnia, és közben megnyugtatóan sziszegett Orlith irányába.

– M'tani visszatartotta T'grelt és a többi bronz lovast Dalgethen keresztül. Senki sem vitt oltóanyagot Kerunba. Sutanith figyelmeztetett néhány királynőt, de a bendeni M'gent is rájött, hogy valami nincs rendjén, mert Telgarból senki sem vette magához az oltóanyagot. Levalla gondoskodott a telgari síkságokról és a folyóról, D'say a part menti területekről és a deltatorkolatról, Dalova a hegyekről…

– Ami azt jelenti, hogy Kerunra csak te maradtál! Öltözz fel, a nap fele máris eltelt. Megkérem Kamianát, hogy vegye át az én területeimet. S'peren lefedheti a deltatorkolattól nyugatra eső területeket. Egész nap az a fura érzésem volt, hogy valami rosszul sül el. Elsőként az eldugott helyeket kerestem fel, a többi könnyedén megtalálható. Gyerünk, kislány, én majd itt maradok Orlithszal! Az igazat megvallva – Leri csak nagy nehezen tudta átemelni a lábát a sárkány nyakán –, a csontjaim a kelleténél is jobban sajognak ma, és jólesne, ha csak felliszt és bort kellene szopogatnom Orlith mellett.

– Peterpar elment, hogy vadverecskét hozzon Orlithnak. Etesd meg őt.

– Holthnak is félreteszek egy-két kövérebb darabot, mire visszaértek. Biztosan megéhezik – csicseregte Leri jókedvűen, miközben Moreta elsietett, hogy felöltse lovaglógúnyáját. Odalépett Orlithhoz, hogy megölelje búcsúzásképpen, de Leri rászólt. – Most nincs vesztegetni való időnk, és rengeteg a teendőd. Én majd gondját viselem, megígérem.

El kell menned Kerunba! – búgta Orlith, aki fél szemmel még mindig a bendeni királynőt figyelte. – Holth elvisz téged, nekem őriznem kell a tojásokat.

– Oribethnek nem kellenek a tojásaid – mondta Moreta, és felmászott Holth hátára.

Már én is mondtam neki – szólalt meg Holth.

Moreta gyorsan a termetéhez igazította a lovaglószíjakat, majd jelzett Holthnak, hogy készen áll. Holth megfeszítette az izmait, tett néhány futólépést a tó irányába, kikerülve Oribetht, és a levegőbe emelkedett. Lepillantva azt látta, hogy Levalla heves vitába keveredik Sh'gall-lal, aki oda se nézett a felszálló sárkányra. Ezek szerint nem vette észre a lovascserét.

– Kérlek, repíts Kerunba, Holth! – szólt Moreta, és maga elé képzelte Kerun összetéveszthetetlen mezőit és legelőit, amelyeket ugyanolyan jól ismert a földről, mint a levegőből. Nem maradt ideje a versikére gondolni, az járt a fejében, lesz-e elegendő ideje a feladat végrehajtására. Kerun kiterített térképként izzott az elméjében. Gyerekkorában nap mint nap látta apja szobájának falán. Rohoncháton több ízben is bebarangolta, úgy ismerte minden zugát, mint a tenyerét. Az északi vidékeket ezzel szemben csak sárkányhátról látta.

Maga a birtok kis túlzással kifutókból, elkerített futópályákból és istállókból állt. Ide hozták el azt a macskát, hogy a jószágmester megvizsgálja és azonosítsa, itt kapták el a rohoncok a betegséget, és innen vitték tovább. Meglehetősen kevés állatot látott odalent, de még így is többet, mint amennyire számított. Talán sikerült az összes állatot visszaterelni, és lehet, hogy apja értékes tenyészete nem veszett teljesen oda. Holth a főépület mellett szállt le, ahol emberek egy csoportja várt már rájuk.

Moreta azonnal felismerte Balfort, egy mogorva férfit, aki sosem mosolygott és sosem mondott két-három szónál többet egyszerre. De lehet, hogy csak nem érvényesült a szószátyár Sufur mester mellett. Balfor most azonban megelevenedett, és Moreta elé sietett a segédjeivel az oldalán.

– Mindent előkészítettünk neked sárkányúrnő – mondta. – Gondolom, kelettől nyugatig ismered a birtokokat. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy elegendő oltóanyagot nyerjünk ki az állatoknak és az embereknek egyaránt. Dobüzenetek alapján tartottunk népszámlálást. Most siess, kérlek, mert már jócskán benne járunk a délutánban! – túlzott persze, hisz még alig múlt dél.

– Indulok is. Ne csatangoljatok el, mert hamarosan visszatérek.

Moreta felszálláshoz kormányozta Holthot, és közben felmérték a nap állását. Az elsőként kijelölt helyre repültek: Kerun folyami alagjához, ahol a fennsíkokról érkező folyó zúgva tört be egy szurdokba. Holth túlnan szállt, amint Moreta fejében megjelent a szurdok képe. Ott a gyógyító várta őket, aki hálásan vette át az oltóanyagot. Már éppen kezdtek aggódni, hisz kora reggelre ígérték a szállítmányt. Moreta továbbsietett, nem volt ideje magyarázkodni.

Onnan észak felé vették az irányt, a fennsíkok alagja felé, ahol a rohoncokat okosan egy kanyonban karámozták be. Az alag ura bizalmatlanul méricskélte az oltóanyagot, és egy kis magyarázatot várt Moretától, hisz a karantén kihirdetése óta nem érintkeztek senkivel és semmivel, azt sem tudták igazán, hogy mi történik „odalent”. Moreta pár szóban ismertette a helyzetet, majd megnyugtatta a férfit, hogy az oltóanyag beadása után nyugodtan „lemehet”, és a többiektől részletesen tájékozódhat. Innen a nyugatra fekvő Púpos dombi alagba repültek, ahol meglehetősen sok rohoncot sikerült karanténba zárni. Ez jelentette első röptük utolsó állomását.

Ezután négy másik birtokot láttak el oltóanyaggal, és minden egyes röpte után visszatértek Balforhoz, további oltóanyagért. A nap állása szerint egy órája lehettek úton, de valójában több órája szárnyaltak már. Holth folyamatosan gyengült, és mintha minden újabb ugrással fogyott volna. Moreta kétszer is megkérdezte, hogy pihenjenek-e egy keveset, de Holth mindkétszer határozottan állította, hogy képes folytatni.

Moreta a nap állásához igazította az irányzékukat, hogy ezzel is megkönnyítse Holth dolgát. A lenyugvó, vöröses-narancsos korong lángoló fáklyaként villódzott a horizonton. Moreta idővel az ellenségének kezdte tekinteni a napot, amely kérlelhetetlenül jelezte az idő múlását, márpedig nekik még számos alagba kellett elrepülniük, és minden egyes alkalommal türelmesen el kellett magyaráznia, hogy miként adják be az oltóanyagot, mennyit kell az állatoknak és mennyit az embereknek. Bármennyire igyekeztek is, az idő múlását nem győzhették le.

Az eldugott alagokban, Tirone mester nemes erőfeszítései ellenére is pánik uralkodott, pedig azokon a helyeken fel sem ütötte a fejét a járvány. Nem is annak borzalmas hatásától féltek, hanem az ismeretlentől, amiről csak hírből hallottak. A sárkány látványától azonban mindig megnyugodtak. Moretának nem is őket, sokkal inkább Holthot kellett nyugtatgatnia. Vészesen fogyott az idő, ráadásul időnként vissza kellett térniük Balforhoz újabb adag oltóanyagért és tűtövisért.

Az utolsó röpte alkalmával nem hagyta, hogy a nap egy tapodtat is előrehaladjon az égen. A sorozatos időzítés azonban megviselte mindkettőjüket, sem ő, sem a sárkány nem tudott már úgy összpontosítani, mint az elején. Amikor megkérdezte Holthot, hogy pihenjenek-e egy keveset, a sárkány csak annyit mondott, bárcsak Kerun tele lenne hegyekkel ezek helyett a kiismerhetetlen síkságok helyett.

Sikerült az utolsó adag oltóanyagot is leszállítaniuk. A Holthon átvetett hordozóháló kiürült. Egy kis nyugati birtokon voltak, amely kiemelkedett a végtelen síkságból. A rohoncok nyugtalanul toporogtak az itatótó körül. A birtokosgazda nem tudta eldönteni, hogy beadja-e az állatoknak az oltóanyagot, amíg még nem sötétedik be, vagy inkább kellőképpen kiszolgálja a sárkányúrnőt.

– Eredj, sok a dolgod – mondta neki Moreta. – Ez az utolsó állomásunk.

A gazda megköszönte az oltóanyagot, és azonnal szét is osztotta az emberei között.

Hajbókolva hátrált, és szünet nélkül hálálkodott nekik, amiért még idejében odaértek, és segítettek rajta.

Moreta hosszan nézett utána. Holth teste remegett alatta, de alig érezte, mert minden tagja elzsibbadt. Többször is megsimogatta az öreg királynő nyakát.

– Orlith jól van? – kérdezte talán már ezredszerre.

Túl fáradt vagyok, hogy elérhessek hozzá.

Moreta a napra nézett. Késő délutánra járt. Bele sem mert gondolni, mennyi idő telt el valójában.

– Még egy utolsó ugrás, Holth, és vége.

Az öreg királynő nekiveselkedett az ugrásnak. Moreta belekezdett a kis versikébe: „Szürke, fekete, éjfekete…”

Túlnan szálltak.

– Nem kellett volna már hazaérniük, Leri? – kérdezte a kék lovas, aki nyugtalanul fészkelődött, és idegesen nyomkodta a sípcsontját.

Leri elfordította a tekintetét K'lonról. A férfi idegessége átragadt rá, annak ellenére, hogy egész délután nyugtató hatású, fellisszel ízesített bort kortyolgatott. Az ital csillapította csontjai sajgását, amit a reggeli repülés váltott ki, de a nyugtalansága megmaradt. Morcosan emelkedett fel, és átnézett a válla felett, hogy Orlithra pillanthasson. A sárkány békésen aludt a tojásai mellett.

– Végy példát Orlithról, ő nyugodt. Nem akarom felesleges kérdésekkel zaklatni őket, biztosan minden idegszálukkal a feladatukra összpontosítanak – mondta Leri mogorván. – Bizonyára nagyon elfáradtak, hisz versenyt kellett futniuk az idővel, hogy mindenhova kiszállíthassák az oltóanyagot. – Leri ökölbe szorította a kezét, és rácsapott a combjára. – Kitekerem M'tani nyakát! – recsegte Leri, és csavaró mozdulatot tett a kezével. – Holth darabokra tépi azt a nyamvadt bronzot!

K'lon csodálattal nézett az idős sárkányúrnőre.

– Azt hittem, hogy Sh'gall…

Leri megvetően felmordult.

– L'malnak nem kellett volna megbeszélnie a dolgot K'drennel és S'ligarral. Egyszerűen elégtételt kellett volna követelnie Telgarban.

– Hogyan?

– Egyetlen sárkányvezér sem vonhatja ki magát az egész kontinenst fenyegető veszedelem alól. Gondoskodok róla, hogy M'tani azt kívánja, bárcsak együttműködött volna velünk! Sőt mi több – Leri ajka kegyetlen vigyorra húzódott –, Dalgeth felelni fog a királynők előtt!

– Valóban?

– Igen, valóban! – Leri a borospohara peremén dobolt az ujjával. – Majd meglátod, ha Moreta visszatér.

K'lon kibámult a keltető ajtaján.

– Már majdnem lebukott a nap. Kerunban már bizonyára besötétedett…

K'lonban tudatosult, hogy a királynő és az idős sárkányúrnő egyszerre tudták meg. Orlith felugrott és elbődült. A királynő hangja K'lon velejéig hatolt, az idegei majd szétfeslettek. Megfordult, és a keservesen szenvedő Orlith betöltötte a látóterét. A hátsó lábára emelkedett, a fejét hátraszegte, és világgá ordította elviselhetetlen fájdalmát. Csak kígyószerűen tekergőző farka akadályozta meg abban, hogy hanyatt essen, és elterüljön. Artikulálatlanul ordított, mint akinek elmetszették a torkát, és vér tolul a szájába. Ekkor váratlanul, megfeszített testtel előrevágódott. Csupán egy ujjnyival suhant el addig féltve őrzött tojásai felett. Az orra a forró homokba fúródott, aranylón csillogó bőre egy szempillantás alatt kifakult. Elterült, mint akit letaglóztak. A farka vonaglani kezdett, a feje jobbra-balra rángott, jobb szárnya a teste alá szorult, a ballal pedig keservesen verdesett a levegőben.

Holth nincs többé – jelentette Rogeth K'lonnak.

– Holth meghalt? És Moreta? – K'lon egyszerűen képtelen volt felfogni a szavak jelentését és jelentőségét, noha a saját szemével látta, hogy mi történt Orlithszal.

Leri!

– Ó, nem!

K'lon megpördült. Leri a párnákra hanyatlott, némán, kidülledt szemmel tátogott, levegő után kapkodva. Egyik kezét a szíve fölé helyezte, a másikkal a torkát markolászta. K'lon azonnal odaugrott hozzá.

Nem kap levegőt.

– Fuldokolsz? – kérdezte K'lon teljesen feleslegesen. Jeges rémület bénította meg a tagjait, amint Leri eltorzult arcára nézett. – Meg akarsz halni? – K'lon annyira megrémült a lehetőségtől, hogy Leri az ő kezei közt leheli ki a lelkét, hogy belecsimpaszkodott a vállába, és hevesen megrázta. A remegés levegőt juttatott a tüdejébe. Még Orlith nyomorúságos nyüszítésénél is keservesebb sikoly hagyta el a torkát, majd ernyedten K'lon karjába hanyatlott, és csak zokogott és zokogott.

Tartsd őt! – mondta Rogeth meglepően hevesen.

– Miért? – kérdezte K'lon ordítva. Ekkor vette csak észre, hogy mérhetetlen kétségbeesésében és félelmében megakadályozta Lerit abban, hogy távozhasson. Ha Holth halott, neki is joga van elhagyni az élők sorát. A lelke megtelt zsibbasztó bűntudattal, keserves fájdalommal és mélységes részvéttel. – Hogyan? – kérdezte hörögve. Fel nem érhette ésszel, miféle váratlan és kegyetlen esemény foszthatta meg Orlithot Moretától, és Lerit Holthtól.

Túl fáradtak voltak. Nem kellett volna ilyen sokáig folytatniuk. Túlnan szálltak… a semmibe – a sokszorosan összetett hangon, amely felelt a kérdésére, a sárkányfészek összes sárkányának fájdalma érződött.

– Mit tettem?! – sóhajtott fel K'lon könnyes szemmel, miközben az idős sárkányúrnő ernyedt testét ringatta a karjában. – Bocsáss meg, Leri, bocsáss meg! Sajnálom. Rogeth, segíts! Mit tettem?!

Amit tenned kellett – felelte Rogeth fájdalmasan szomorú hangon. – Orlithnak szüksége van rá.

A sárkányfészek összes sárkánya csatlakozott Orlith bús, szívszorító sirámához. A keltetőbarlang falai megremegtek, amint a gyász hangja végigdübörgött a köveken. Miközben K'lon Lerit ringatta, az összes sárkány a keltető elé gyűlt, hogy kifejezzék részvétüket. Mind lehajtották a fejüket, a szemük elveszítette a fényét, tompa szürkén sötétlettek, és együtt éreztek a sárkánnyal, aki nem tudott túlnan szállni halott lovasa után, mert még e világhoz kötötte őt ki nem kelt fészekalja.

Emberek jelentek meg a sárkányok között, hogy leróják tiszteletüket Orlith előtt. K'lon S'perent és F'neldrilt fedezte fel közöttük, majd Jallorát, és a többi királynőlovast. Kamiana felemelte a kezét, és jelzett a fészeklakóknak, hogy álljanak meg a keltető bejáratában. Jallora azonban felsietett a lépcsőn, a kék lovas mellé. Halkan suttogott Leri fülébe, többször is megsimogatta, majd átvette őt K'lontól.

– Meg akart halni – lehelte K'lon halálra váltan, és bocsánatkérően Kamianára nézett. – Majdnem meghalt.

– Tudjuk – suttogta a nő fájdalmas arccal.

– Tölts egy kis bort, Kamiana! – kérte Jallora, és ugyanúgy ringatta Lerit, mint korábban K'lon. A férfi megkönnyebbült egy kicsit, hogy ebben legalább nem hibázott. – Ne sajnáld belőle a felliszt! K'lonnak is tölts egy kupával!

– Mindannyiunknak jólesne egy pohárral – szólalt meg Lidora, és segített Kamianának.

Amikor Jallora Leri szájához emelte a poharat, az idős sárkányúrnő összeszorította a száját, és elfordult.

– Idd meg, Leri – kérte tőle Jallora, együtt érző hangon.

– Meg kell innod – Kamiana hangja elcsuklott a sírástól. – Már csak te maradtál Orlithnak.

A Leri szeméből sütő neheztelést K'lon már nem bírta elviselni. Reszkető kezébe temette az arcát, és hagyta, hogy elragadják az érzelmek. F'neldril gyengéden megölelte a vállánál, bátorítása jeleként.

– Drága Leri, L'mal is ezt várná tőled. Könyörögve kérlek, idd meg a bort. Jót tesz, meglátod – S'peren gurgulázó hangjára rátelepedett a gyász fátyla.

– Ó, drága Leri, ó, hős Leri – dorombolta Jallora. Az idős sárkányúrnő éppen akkor fogadta el a bort, amikor K'lon végre rá mert nézni.

Lidora egy kupát nyomott a kezébe. Egy húzásra kiitta, és megállapította, hogy legalább félig töltötték fellisszel. Nem mintha bármit is érne. A Pern összes bora sem tölthetné ki az űrt a lelkében, és enyhíthetné fizikai fájdalmát. Azt kívánta, hogy az ital tompítsa el az érzékeit, de sehogy sem tudta abbahagyni a zokogást. Még F'neldril barázdált, kemény harcokban edzett vonásain is könnycseppek csordogáltak, miközben a társát próbálta megvigasztalni.

– Vigyük fel a fészkébe! – javasolta Jallora, és intett S'perennek és F'neldrilnek, hogy segítsenek.

– Nem! – csattant fel Leri erőteljes hangon.

Orlith is tiltakozón felbőgött.

Nem – mondták a sárkányhangok, és K'lon megfogta S'peren kezét.

– Itt maradok – szögezte le Leri, és Orlithra mutatott. – Itt maradok mellette.

– Ő is? – kérdezte Jallorra a királynőlovasoktól, Orlithra utalva.

– Orlith itt marad – felelte Kamiana alig hallhatóan. Leri bólogatott. – Itt marad, míg ki nem kelnek a tojások.

– Azután mindketten elmegyünk – tette hozzá Leri törékeny hangon.

K'lon abban a pillanatban tudta, hogy azok a szavak örökre beégetik magukat az elméjébe, ahogyan a borzalmas és iszonyatos vég látványa is. S'peren és F'neldril végig ott maradtak mellette. Mindketten magukba roskadva küzdöttek a könnyeikkel, és percek alatt éveket öregedtek. Haura és Lidora egymásra borulva sírt, Kamiana odébb húzódott, és méltóságteljesen kihúzta magát. A háta mögött, a keltetőbarlang bejáratát eltorlaszolták az elszürkült, gyászoló sárkányok, és a zavarodott fészeklakók, akik nem tudták feldolgozni a történteket. Mozgás támadt a háttérben: hárman közeledtek, S'ligar és K'dren vezették Sh'gallt a keltető felé. A bejárattól Sh'gall egymaga folytatta az utat. A válla megereszkedett, a háta meggörnyedt a gyász és a mérhetetlen veszteség súlya alatt. Térdre rogyott, s a tenyerébe temette az arcát. Orlith észre sem vette őt. A vigasztalhatatlan királynő vonaglott, és folytatta idegtépő sirámát, amiért a sors elszakította őt szeretett lovasától, Moretától.

ZÁRSZÓ

Jelen együttállás, 4.23.43

A keltetés örvendetes ünnepi esemény. Capiam mesternek egyetlen örömteli gondolata sem támadt, miközben a várakozó csoportok felé suhanó sárkányokat nézte, akik azért érkeztek, hogy elszállítsák őket Erőd sárkányfészekbe.

Oda sem figyelt Tironéra, de a hárfás mester utolsó megjegyzése megütötte a fülét, és kizökkentette letargiájából.

– Eléneklem az új balladámat, amelyet Moreta tettének megünneplésére írtam.

– Megünneplésére?! – bődült el Capiam később Desdra előtt. A nőnek kellett oldalra rántania, nehogy Rogeth véletlenül rátiporjon a magából kikelt gyógyítóra. – Még hogy ünnepség? Megveszett ez a Tirone?

– Ó, Capiam! – Desdra meglepően lágy hangon sóhajtott fel, ami egyáltalán nem volt jellemző a csípős nyelvű nőre, akit nemrégiben neveztek ki javasmesterré. Capiam felkapta a fejét, hogy lássa a nő meglepetésének okát. Ekkor megpillantotta K'lon gyásztól eltorzult, élettelen arcát, aki éppen akkor mászott le sárkánya hátáról.

– Leri és Orlith hajnal előtt távoztak – közölte K'lon remegő hangon. – Senki sem tarthatta vissza őket. Mind néztük, ahogy elrepülnek, mellettük kellett lennünk. Semmi mást nem tehettünk értük. – K'lon könnyes szeme vigaszért könyörgött.

Desdra átölelte a férfit, Capiam pedig odanyújtott egy zsebkendőt a kék lovasnak, amire abban a pillanatban neki is égető szüksége lett volna. Desdra ugyan nem sírt, de az arcizmai remegtek, az orrcimpái kalimpáltak és kivörösödött a szeme.

– Csak a tojások miatt maradtak itt eddig, hogy megbizonyosodjanak róla, eljön ez a nap. Látnunk kellett, ahogy elrepülnek – szipogott K'lon.

Capiam körbenézett, hogy szerezhetne-e valami szíverősítőt a sárkánylovasnak, de Desdra elkapta a tekintetét, és megcsóválta a fejét.

– Oly bátran viselkedtek. Oly hősiesen! Borzalmas érzés volt azzal a tudattal kelni nap mint nap, hogy tudtuk, a végén úgy is elrepülnek. Csakúgy, mint Moreta és Holth!

– Aznap is elszállhattak volna… – Capiam tisztában volt vele, hogy nem ezek a legmegfelelőbb szavak, de mindenáron vigasztalni akarta a kék lovast.

– Orlith nem távozhatott addig, amíg a tojások nem keményedtek meg eléggé – magyarázta Desdra. – Leri pedig úgy döntött, hogy mellette marad. Várt még rájuk egy utolsó küldetés, amit sikeresen teljesítettek. Ma örvendeznünk kell, hisz új sárkányok kelnek életre. Ennél szebb alkalmat nem is választhattak volna a távozáshoz: azt a napot, amely elviselhetetlen gyásszal és szomorúsággal kezdődött, és amely felhőtlen boldogsággal és örömmel ér véget. Ma huszonöt… nem is, ötven élet születik, hisz azok a lovasok, akiket megigéz a sárkányuk, újjászületnek, és új, közös életet kezdenek!

Capiam elismerően, csodálattal telve nézett Desdrára. Ő nem tudta volna ilyen gyönyörűen kifejezni az érzéseit és a gondolatait. Desdra nem beszélt sokat, de akkor mindig a legmegfelelőbb szavakat használta, a legmegfelelőbb módon.

– Igen, igen – dünnyögte K'lon a szemét dörzsölgetve. Nekem is inkább erre kell gondolnom, a kezdetre, nem a végre – kihúzta magát, és visszaszállt a gyászoló Rogeth hátára.

A sárkányok nem úgy sírtak, mint az emberek, de Capiam jobban szeretett volna könnyeket látni, mint azt a szürke ürességet a szemükben, és bőrük fakó tompaságát. Rogeth is a gyász színét öltötte magára. Capiam és Desdra felszálltak Rogeth hátára, és elrepültek Erőd sárkányfészekbe. A rég felszáradt könnyek medrét újak nedvesítették meg Capiam arcán, amikor megpillantotta Erőd fészek sárkányokkal teli párkányait. Nem számolta meg, hányan lehetnek, de még az elidegenült Telgar sárkányainak is meg kellett jelenniük, hogy ilyen pompázatos látványt nyújtsanak. Rogeth olyan közel szállt le a keltetőhöz, amennyire csak lehetett, ami meglehetősen nehéz manővernek tűnt, hisz tömegével szálltak fel-le a sárkányok.

Ma mindenkinek erőt kell vennie magán, gondolta a könnyeivel küszködő Capiam. Desdra megállás nélkül simogatta a kezét, és Capiam tudta, hogy a nő tisztában van az érzéseivel. Tudta, hogy őt is megindították az események: a gyászt azonban mindenki másként éli meg és mutatja ki, de Desdra K'lonhoz intézett szavai Capiamot is megnyugtatták.

Gyorsan lesiklottak Rogeth hátáról, majd köszönetképpen K'lon felé biccentettek, aki a könnyeit letörölte ugyan, de síri arckifejezése mit sem változott. Ezután a kék sárkány ismét tovaszállt.

Capiam körülnézett. Az asztalokat és a székeket az alsó barlangok előtt helyezték el az igézéshez. Remélte, hogy időben lerészegedik ahhoz, hogy ne hallhassa Tirone mester új balladáját. A fűszeres sültek illata bekúszott az orrába, de ezúttal nem kapott lángra az étvágya, mint általában. Kellemes nappal áldotta meg őket a sors. Az utóbbi fordulatok legcsodálatosabb hajnalának is nevezhette volna, ha nem történtek volna meg ezek a borzalmas események. A szeméhez emelte a kezét, hogy visszaszorítsa kitörni készülő könnyeit. Ugyan milyen példával járna elől a Pern javasmestere, ha nem képes uralni a saját érzelmeit? Ez itt a kezdet, nem a vég!

Miközben Desdra a keltető felé terelte őt, önkéntelenül is arra a helyre pillantott, ahol Moreta az utolsó napjait töltötte. Elfordult, hangosan kifújta az orrát, és most már ő terelgette Desdrát, méghozzá olyan távol attól a párkánytól, amennyire csak az adott körülmények engedték.

Szerencsére a tojások felkeltették a figyelmét. Szabályos körben helyezkedtek el, középen a királynőtojással, amely egy kis buckán díszelgett, mint egy felbecsülhetetlen értékű kincs. Ismét kifújta az orrát, közben megbotlott, és majdnem elesett.

Körülnézett. Mindenfelé zsebkendőket látott a levegőben, és orrfújások szűnni nem akaró zaja töltötte meg a levegőt. Capiam valami rejtélyes oknál fogva örült, hogy mindenkit ennyire a hatása alá kerített az esemény légköre.

Vajon a párkányokon összesereglett sárkányok együttes erővel megakadályozhatták volna Orlith és Leri távozását? Capiam némán rendre intette magát, hogy még véletlenül se töprengjen efféle megváltoztathatatlan dolgokon. Senki és semmi nem tarthatta volna vissza őket, elvégre elveszítették lényük egyik felét, és így nem élhettek tovább. Orlith Moreta után vágyódott, Leri pedig Holth után. K'lonhoz hasonlóan, Capiamnak is el kellett fogadnia az elkerülhetetlent.

Ekkor remegést érzett a talpa alatt, és lenézett a csizmájára. Nem is fogta fel azonnal, hogy megkezdődött az igézés. A sárkányok mély, torokhangú búgásba kezdtek. Nem csak azok, amelyek a keltető előtt szálltak le, hanem az összes sárkány a sárkányfészek párkányain és karéjain, míg már az egész hegy remegett. A hangjukat egyszerre hatotta át a bánat és a születés előtti feszült várakozás izgalma. Mélyről induló, fokozatosan erősödő, ösztönző erejű dallam volt ez, tökéletes az alkalomhoz.

Capiam ismét körbefordult, hogy megnézze, kik tartózkodnak körülötte. Már nem takarta zsebkendő az arcokat. A felette lévő párkányon Shadder nagyurat pillantotta meg úrnője, Levalla társaságában, mögöttük K'dren és M'gent ült Balfor mester mellett, aki elutasította a jószágmesteri címét. Többen is úgy vélték, hogy felelősnek érezte magát Moreta haláláért, mert akkor halt meg, amikor az ő birtokainak segített.

Desdra belekarolt a javasmester karjába. Capiam ránézett, majd követte a tekintetét a bejárat felé: Alessan nagyúr éppen akkor jelent meg Nerilka úrnővel az oldalán. Lenyűgöző párost alkottak, Alessan jó fél fejjel magasodott kedvese fölé. Kezdte összeszedni magát, de még abból a távolságból is jól látszott, hogy beesett a szeme és sápadt a bőre. Lassan de biztosan lépdelt, miközben átfűzte a karját Nerilkáén. Tuero a jobbján lépdelt, Dag és a csibész Fergal, ez egyszer illedelmesen, egy lépéssel a hátuk mögött. Capiam csodálkozott Alessan választásán, de Desdra megnyugtatta, hogy Rill képes támogatni Alessant ezekben a vészterhes időkben, márpedig neki kétségtelenül arra volt a legnagyobb szüksége.

Őket Tirone mester követte Tolocamp nagyúr és nevetségesen pöttöm felesége társaságában. Capiam nem tudta eldönteni, hogy Tolocamp valóban a fennkölt esemény miatt hagyta el a szobáját, ahová hosszú időre bezárkózott, vagy csak meg akarta mutatni magát végre. De legalább megjelent az emberek között. Ahogy arra Nerilka korábban felhívta a figyelmét, sosem tűnt fel neki, hogy egyik lánya eltűnt. Amikor értesült róla, hogy Alessan feleségül vette Nerilkát, csak annyit mondott, hogy Ruatha felfalja a hölgyeit, és ha Nerilka jobban érzi magát Ruathában, akkor a lelke rajta, de ő örökre leveszi róla a kezét.

Ratoshigan nagyúr egyedül érkezett, mint mindig, és óvatos tipegéssel szelte át a forró homokot. A sárkányok zümmögése időközben felerősödött, és kevésbé hangzott bánatosnak, mint korábban. Újabb és újabb birtokosok és mesterek érkeztek, már alig fértek. S'ligarnak támogatnia kellett Falgát, aki még mindig bicegett, de az összes szálhulláskor kirepült. B'lerion magányosan érkezett, nem nézett körbe, amilyen gyorsan csak tudott, elhelyezkedett. Capiam végighordozta a tekintetét a számos segédmesteren, kisbirtokoson, tanítványon, fészeklakókon és alaglakókon – csak elvétve viselték Telgar színeit, annál többen Kerunét.

A sárkányok búgása kezdett a tetőfokára hágni. Minden jelenlévőt üdvözöltek. Az egyik tojás kilendült oldalra, az embereken ellenállhatatlan izgalom lett úrrá, a sárkányok búgása felerősödött.

Sh'gall elővezette a fehér köpenybe öltöztetett jelölteket, a négy lánnyal az élen. Színpadiasan intett a fiúknak, hogy haladjanak tovább, majd ünnepélyesen a királynőtojás elé vezette a lányokat. Capiam gyorsan megszámolta a fiúkat: harminckettő, nem annyi, mint általában, de…

Capiam lenyűgözően szépnek találta Oklinát. Egy szégyenlős és félénk kislányra emlékezett, aki ki sem tűnt a Ruathát egykoron benépesítő életvidám, örökké nyüzsgő családból. Szemmel láthatóan kivirult. Capiam tekintete B'lerionra siklott, aki meredten nézte a lányt. Ő is alaposan megváltozott Moreta halála óta. Elment. A szó tűszúrásként érte a szívét. Könnyek szöktek a szemébe, és elszorult a torka. Desdra megölelte, és magához szorította. Hát mindig tudja, mikor mi játszódik le benne?

Az emberek izgatottan mutogattak a tojásra, amely még mindig imbolygott, de most már repedések is látszódtak a felületén. A sárkányok búgása új hangszínt öltött, és Capiam azon kapta magát, hogy ő is lélegzetvisszafojtva várja a jelenés beteljesülését. Újabb tojás mozdult meg, majd egy harmadik. A sárkányok búgása körbefonta őket, rájuk telepedett, mint valami fátyol, és szinte láthatóvá vált a tojások körül. Az összes tojás megmozdult, és hangos reccsenéssel felhasadt.

Kibukkant az első sárkány feje. Felvisított, míg ki nem szabadította magát, és le nem rázta a testéről a tojáshéjat. Egy bronz! Jó jel! Az összes torok egy emberként lélegzett fel. Körbe sem nézett, határozott léptekkel indult el egy világosbarna hajú, magas fiú felé. Újabb jó jel, hisz a sárkány pontosan tudta, hogy kit akar. A fiú hinni sem akart a szerencséjének, és kérdőn nézett a társaira. Az egyikük meglökte őt, és ettől a fiú felszabadult. Tárt karokkal rohant a sárkányfióka felé, letérdelt elé a homokba, és megsimogatta a fejét.

Capiam ismét könnyezett, de ezúttal a boldogságtól. Az igézés csodája megtörtént, és fájdalomcsillapítóként hatott minden jelenlévőre. Miközben a fiú a sárkány fejét simogatta, egy kék is társra talált. A sárkányok mély bugásába most már belevegyült a fiókák vékony, még erőtlen sivítása, és az ifjú lovasok kurjongatása.

Ekkor új, még áthatóbb izgalom uralkodott el a keltetőn. A királynőtojás is megmozdult, és Capiam szemében fenségesebben ringott, mint korábban bármelyik. Valójában csupán háromszor billent meg, és már ketté is hasadt. Az új királynő valósággal kiszökkent a belsejéből. Újabb jó jel! Két lány enyhén megbillent, de Capiam nem rájuk figyelt. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy kit választ az új királynő.

Capiam Desdra felé fordult, és diadalittasan megölelte. Mosolyogva nézték, amint Oklina csillogó szemmel felnéz, és ösztönösen megtalálja B'leriont az arcok tengerében.

– Hannath a neve!

Anne McCaffrey

Nerilka története

Előszó

Ha az olvasó nem ismeri a Pern Sárkánylovasai sorozat köteteit, akkor bizonyos részletek zavaróak lehetnek a számára. Nerilka története egy kiegészítő elbeszélés, amely Moreta, a Pern sárkányúrnője című kötet eseményeit mutatja be egy olyan szereplő szemszögéből, aki abban a regényben háttérbe szorult.

Történeti áttekintés:

A Nyilas-szektorban található Rukbat aranyló, G típusú csillag volt. Öt bolygó, és két aszteroidaövezet keringett körülötte, s egy kóbor égitest, amelyet az elmúlt évezredben vonzott magához és ejtett foglyul. Amikor az emberek először megvetették lábukat Rukbat harmadik világán, és a Pern nevet adták neki, nem igazán törődtek a különös bolygóval, amely mostohanapja körül száguldott vad, szabálytalan, elliptikus pályáján. Két nemzedék is felnőtt, ám a telepesek ügyet sem vetettek a Rőtcsillagra – amíg a vándor égitestet a testvére közelébe nem sodorta az útja. Ha a körülmények harmonikusak voltak, és nem torzította el őket semmilyen együttállás a rendszer többi planétájával, a kósza bolygó őshonos létformái áthidalták az otthonuk és mérsékeltebb éghajlatú, barátságosabb társ közötti űrt. Ilyenkor ezüstszínű szálak hullottak a Pern egéről, és elpusztítottak mindent, amit értek. A telepesek kezdetben hatalmas veszteségeket szenvedtek. Ennek eredményeként a túlélésért és a fenyegetés visszaveréséért folytatott küzdelemben a Pern törékeny kapcsolata az anyabolygóval megszakadt.

A szörnyű szálak betörésének megakadályozására a leleményesebb emberek hosszú távú tervbe fogtak – mivel a szállítóhajókat már a kezdet kezdetén szétbontották és fölhasználták, hiszen a csúcstechnológia mit sem számított a földműves életmódra nevelő bolygón. Első lépésként új világuk egyik őshonos teremtményének kinemesítették egy rendkívül specializált változatát. Magas beleérző képességgel és telepatikus tehetséggel rendelkező emberek tanulták meg fölhasználni és ellátni ezeket a különleges állatokat. A sárkányok – amelyeket a hozzájuk hasonló földi mitológiai teremtmény után neveztek el – két fontos tulajdonsággal bírtak: azonnal egyik helyről a másikra tudtak villanni, és egy foszfortartalmú kőzet elrágcsálása után lángoló gázfelhőt böfögtek fel. Mivel repülni is tudtak, a levegőben perzselték el a szálat, és elkerülték pusztítását.

Több emberöltőbe telt, mire a sárkányok képességeit teljesen kifejlesztették. A halálos fenyegetés elleni védelem második vonalának kiépítése még tovább tartott. A szál, ez az űrt is átvészelő gombaspóra nemtörődöm falánkságában minden szerves anyagot elemésztett, majd földet érve beásta magát, és riasztó gyorsasággal szaporodott el. Az emberek egy hasonló szimbiótát fejlesztettek ki a parazita ellen, majd ezt a kukacot a déli földrész talajába telepítették. Az eredeti terv szerint a sárkányok lettek volna a látható védelem, amely még a levegőben elégeti a szálat, és megóvja az épületeket és a telepesek jószágait. A furkász szimbióta pedig a sárkányok tüze elől megmenekült szálakat fölfalva védi meg a növényzetet.

A kétlépcsős védelem kiötlői nem vették figyelembe a változást, sem a földrajzi tényeket. A Déli-kontinens, amely egyértelműen vonzóbb volt a zord északnál, labilisnak bizonyult, és az egész kolónia kénytelen volt végül északra költözni, és az ottani kontinentális pajzs természetes barlangjaiban menedéket keresni a szál elől.

Az eredeti Erőd, amelyet a Nagy Nyugati-hegylánc keleti oldalában emeltek, hamarosan túl szűkössé vált a telepesek számára. Valamivel északabbra új birtok épült egy nagy tó partján, amely egy barlangokkal átlyuggatott szikla közelében terült el. Néhány nemzedéken belül azonban a Ruathának elnevezett alag is túlnépesedett.

Mivel a Rőtcsillag keleten kelt fel, a perniek úgy döntöttek, hogy ha találnak megfelelő barlangot, a keleti hegységben is alapítanak egy települést. A szál perzselő hatásánál már csak a kemény kőzet és a fém volt fontosabb, mert ezeknek a Pern nyomasztóan szűkében volt.

A szárnyas, hosszú farkú, tűzokádó sárkányokat akkorára nemesítették, hogy jóval tágasabb szállásra volt szükségük, mint amit a szikla menti alagok biztosítani tudtak. A kialudt vulkánok ősi, járatokkal telefurkált kúpjai azonban – az egyik az első Erőd fölött, a másik a Benden-hegységben – megfelelőnek tűntek, és csak kis változtatásokra volt szükség ahhoz, hogy lakhatóvá váljanak. Ezek a munkálatok azonban fölemésztették a nagy kővágó gépek üzemanyagának utolsó cseppjeit is – ezeket csak közönséges bányamunkára tervezték, nem pedig sziklafurkálásra. A későbbi alagokat és sárkányfészkeket ezért kézzel kellett kifejteni.

A magasban munkálkodó sárkányok és lovasaik, valamint a barlangbirtokokban élő emberek mind végezték a maguk dolgát, és a napi rutin lassan szokássá, majd hagyománnyá szilárdult, amely éppolyan megingathatatlanná vált, mint a törvény szava. Amikor a szálhullás ideje elérkezett – akkor, amikor a Rőtcsillag hajnalban láthatóvá válik a csillagköveken keresztül, amelyek a sárkányfészkek karéját övezik – a sárkányok és lovasaik harcba indultak a Pern megmentéséért.

Ezután kétszáz fordulat hosszú intervallum köszöntött a Pernre – ekkor a Rőtcsillag szeszélyes pályája másik végén tartózkodott, akár egy fagyos, magányos fogoly. A Pernre nem hullott több szál. A lakosok eltörölték a szál rombolásának nyomát, növényeket neveltek, kerteket ültettek tele a magukkal hozott értékes magvakból, és azt fontolgatták, hogy erdővel népesítik be a szál által letarolt lejtőket. Még azt is elfelejtették, hogy egykor a kihalás szörnyű veszélye fenyegette őket. Aztán azonban, ahogy a kóbor bolygó újra visszatért Pern körüli pályájára, a szálak ismét esni kezdtek, és égi támadásuk ötven évig tartott. A perniek megint megköszönték most már nemzedékek távolába veszett őseiknek, hogy létrehozták a sárkányokat, akik a levegőben égették el lángoló leheletükkel a leszitáló szálakat.

Az intervallum alatt a sárkányok is szépen gyarapodtak és sokasodtak, és négy másik helyen is fészket raktak az ideiglenes védelem tervének megfelelően.

Amíg az emberek az új települések létrehozásának égető gondjával voltak elfoglalva, a déli földrész – és a furkászok – jelentőségéről megfeledkeztek. A Föld emléke minden nemzedékkel egyre távolibbnak tűnt a perni történelemben, mígnem az eredetükről szóló tudás legendává, mítosszá korcsosult, s a feledés homályába veszett.

A Rőtcsillag hatodik együttállásának idejére bonyolult társadalmi-politikai-gazdasági szerkezet alakult ki a visszatérő fenyegetés kezelésére. A hat sárkányfészek – mert ezt a nevet kapták a sárkánynépek régi, vulkáni lakhelyei – a Pern védelmére esküdött föl, s mindegyikük szó szerint szárnyai alá vette az Északi-kontinens egy földrajzi egységét. A népesség fennmaradó része pedig elvállalta, hogy dézsmával támogatja a sárkányfészkeket, mivel a harcosoknak, a sárkánylovasoknak vulkáni otthonaikban nem volt művelhető földjük. Békeidőben sem engedhették meg maguknak, hogy túl sok időt elvegyenek sárkányaik ápolásától, és más mesterségeket tanuljanak ki, mint ahogy az együttállások időszakában sem rabolhatták el az időt a bolygó védelmétől.

Ahol az emberek természetes barlangokra bukkantak, ott azonnal kialakultak a települések, amelyek az alag nevet kapták – egyesek persze jóval nagyobbak vagy jobb fekvésűek voltak másoknál. Erős kézre volt szükség, hogy a szálak támadása alatt összetartsa a kétségbeesett, rettegő népet; bölcs ügyintézéssel kellett eltárolni az eleséget azokra az időkre, amikor semmit sem lehetett biztonságosan termeszteni; és különleges eszközök kellettek, hogy a népességet szabályozzák, és egészségben megőrizzék a fenyegetés elmúltáig.

A fémművességben, szövésben, állattenyésztésben, földművelésben, halászatban és bányászatban jártas emberek minden nagyobb alagban céhházakat alapítottak egy-egy mesterház vezetése alatt, ahol a mesterségüket oktatták, fortélyait megőrizték és megóvták a későbbi nemzedékek számára. A birtokos nagyurak nem tagadhatták meg a birtokukon működő céhházak termékeit másoktól, mert a céhek függetlennek számítottak. A kézművesek egyedül szakmájuk mesterének tartoztak hűséggel – a céh fejét a mesterség nagyfokú ismerete és a szervezőkészség alapján választották meg. A nagymester volt a felelős a céhek termékeiért és azért, hogy igazságosan és egyenlően – a bolygó, és nem a helyi érdekeket szem előtt tartva – ossza szét őket.

A birtokok különböző urait, a céhek nagymestereit és természetesen a sárkánylovasokat – akiktől az egész Pern védelmet várt a szálhullás során – különböző jogok és kiváltságok illették meg.

A legjelentősebb társadalmi változások a sárkányfészkekben mentek végbe, hiszen a sárkányok szükségleteit mindig mindenek elé helyezték. Az arany és zöld sárkányok voltak a nőstények, a kék, barna, és bronz példányok pedig a hímek. A nőstények közül csak az aranyak termékenyek; a zöld sárkányokkal tűzkövet etettek, amitől terméketlenné váltak, erre azért volt szükség, mert a roppant szapora zöldek nagyon gyorsan túlnépesítették volna a Pernt. A zöldek a legmozgékonyabbak, nem ismerik a félelmet és felettébb agresszívek, ezért nélkülözhetetlennek bizonyultak a szál elleni harcban. A termékenységnek is megvolt persze a maga hátulütője, és a királynők lovasainak lángszóróval kellett harcolniuk a szál ellen. A kékek erősebbeknek bizonyultak ugyan a zöldeknél, de elmaradtak a barnáktól és a bronzoktól, amelyek sokkal hosszabb ideig bírták az ádáz küzdelmet szálhulláskor. A hagyományok értelmében a termékeny királynővel az a sárkány párosodhatott, amelyik bírta vele a szédítő násztáncot. Őszintén szólva, ezek szinte kivétel nélkül bronz sárkányok voltak. A királynővel párosodó bronz lovasából sárkányvezér vált, és az együttállások idején ők vezették a kötelékeket. Mégis a sárkányúrnő, a rangidős királynő lovasa számított a legbefolyásosabb személynek a sárkányfészekben, az együttállások alatt és között is ő gondoskodott a sárkányok szaporításáról és felneveléséről, a fészeklakók és a sárkányfészek ellátásáról és karbantartásáról. Az erős és határozott sárkányúrnők ugyanolyan elengedhetetlenek voltak a sárkányfészkek túléléséhez, mint a sárkányok a Pernéhez.

A sárkányúrnő hatáskörébe tartozott a fészek ellátása, a fiókák felnevelése, és keltetés idején a megfelelő jelöltek keresése az alagokban. Mivel a sárkányfészkekben az élet a nők és a férfiak számára egyaránt könnyebb volt, mindenki boldogan odaadta a gyermekét, ha a kereséskor reá esett a választás. Ezek a családok roppant büszkeséggel hirdették kivételes sárkánylovas vérvonalukat.

A hatodik együttállás vége felé járunk, az 1541. évben, vagy fordulatban, ahogyan ők számítják az idő múlását, és a Pern lakosai, birtokos nagyurai, céhmesterei és sárkányfészkei új veszedelemmel találják szemben magukat, amely ugyanolyan halálos, mint maga a szál.

ELSŐ FEJEZET

3.11.1553 intervallum

Nem születtem hárfásnak, így senki se várjon tőlem kifinomult történetmesélést. Ez egy személyes elbeszélés, amelyet az emlékek tesznek annyira hitelessé, amennyire csak lehet: a saját emlékeim, így a látásmód és a véleménynyilvánítás mindenképpen egyoldalú. Az mindenesetre megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a Pern történelmének egyik legjelentősebb, és sajnos legtragikusabb korszakában éltem. Túléltem a nagy vészt, de a szívem még mindig belesajog, ha a tomboló és gyilkos betegség áldozataira gondolok.

Idővel sikerült túltennem magam a történteken, és ma már más, kedvezőbb megvilágításban tekintek a halálra. Megértettem, hogy még a legkeservesebb önvádaskodás sem lehelhet új életet egy halottba, csak az idő enyhítheti a fájdalmat. Valójában az fáj, amit nem tettem meg: amit nem mondtam el a testvéreimnek, mindennél jobban bánt, hogy nem köszöntem el tőlük, nem öleltem magamhoz őket azon a végzetes napon, amikor utoljára találkoztam velük.

Azon a baljós reggelen, amikor az apám, Tolocamp nagyúr, az anyám, Pendra úrnő, és a nővéreim elutaztak Ruatha alagba, hogy részt vegyenek a négy napra rá esedékes vásáron, nem köszöntem el tőlük, és nem kívántam jó utat nekik. Amíg a józan ész nem diadalmaskodott az érzelmeim felett, bevallom, úgy véltem, hogy az aznapi figyelmetlenségem hozott rájuk balszerencsét. Nyilvánvalóan azonban rengeteg jókívánságot kaptak, és a bátyám, Campen buzdítása is nagyobb hasznukra lehetett, mint az én alig hallhatóan elmotyogott érzelgősségem. Életében először bízták rá a birtok irányítását, és apám távollétében mindent meg is tett azért, hogy kellőképpen kihasználja a ragyogó alkalmat. Campen jóravaló ember, noha hiányzik belőle a humorérzék és az érzelmesség. Le akarta nyűgözni az apámat, hogy mennyire mesterien, mérnöki pontossággal tudja vezetni az alagot, de azt még ő sem tudta előre kiszámítani, hogy a szüleim nem térnek vissza a vásárról. Hiába is mondogattam volna neki, hogy apánktól csak egy mogorva vakkantásra számíthat, elvégre birtokos nagyúrként elvárta, hogy a fia és egyben örököse értsen a birtok hatékony és tervszerű irányításához. Szinte a teljes alag felvonult szüleim elutazásakor, még a vendégek is, és mindenki bókolt nekik. A hárfásház tanulói is felsorakoztak, hogy jelenlétükkel emeljék az alkalom fényét. Annyi jókívánság szállott szüleim felé, hogy még a legsavanyúbb utazót is kielégítette volna. Abban a kavalkádban senki sem vette észre a hiányomat. Kivéve talán a nővéremet, a sasszemű Amillát, akinek semmi sem kerülte el a figyelmét, mert sosem tudhatta, hogy később mit fordíthat majd az előnyére. Természetesen nem akartam nekik semmi rosszat, különösen azután nem, hogy előző nap átvészeltünk egy szálhullást, és egyetlen parazita sem fúrta bele magát a téli szántóföldbe, mégsem tudtam örülni annak, hogy elutaznak. Engem ugyanis szántszándékkal hagytak otthon, és sajgó szívvel hallgattam a nővéreim idegesítő fecsegését a közeledő vásári ünnepségről, hogy minden bizonnyal férjet fognak majd maguknak, mert eközben végig tudtam, hogy én kimaradok mindenből.

Ráadásul apám a rá oly jellemző, durva, érzéketlen módon bánt el velem: egyszerűen csak mordult egyet, legyintett, és kihúzta a nevemet a listáról. De mindig is ilyen volt, ha emberi érzésekről volt szó – legalábbis addig, amíg haza nem tért a ruathai vásárról, és be nem zárkózott a szobájába azokra a bizonyos hosszú hetekre.

Semmi oka sem volt rá, hogy ne vigyen magával a vásárra. Eggyel több utazó nem borította volna fel a terveit, és bizonyára nem rontotta volna el a szórakozását. Még az anyámat is felkerestem, és könyörögtem neki, azzal érveltem, hogy minden feladatot becsülettel elvégeztem, amiket azért osztott ránk, hogy részt vehessünk Alessan nagyúr első vásárán, de hűvösen tartózkodón viselkedett velem. Végtelen csalódottságom felett érzett fájdalmamban végérvényesen elveszítettem a csatát, amikor kitört belőlem, hogy végtére is én Surianával együtt, Alessan halott feleségével együtt nevelkedtem, aki egy rohonc-balesetben lelte a halálát, amikor az állat megvadult, és ledobta a hátáról.

– Alessan nagyúr bizonyára nem szívesen látna téged, hogy halott kedvesére emlékeztesd őt egy ilyen fontos és nemes eseményen.

– Sosem látott még engem! – tiltakoztam hevesen. – Suriana a barátom volt. Te is tudod, hogy számos levelet küldött nekem Ruathából. Ha megélte volna, hogy birtokos úrnő váljon belőle, biztos, hogy meghívott volna magához.

– Már egy fordulat óta halott, Nerilka – emlékeztetett az anyám a lehető legridegebb hanghordozásában. – Alessan nagyúrnak ideje új feleséget választania magának.

– Csak nem gondolod, hogy a nővéreimnek a leghalványabb esélyük is van rá, hogy felkeltsék Alessan nagyúr figyelmét… – kezdtem bele nagy elánnal, de anyám gyorsan közbevágott.

– Ne veszítsd el a büszkeségedet, Nerilka. Ha nem magad miatt, legalább a vérvonalunk érdekében! – rivallt rám az anyám dühösen. – Erőd birtok az első alag, és nincs senki a Pern felszínén, aki…

– Feleségnek akarná Erőd alag csúf birtokoslányait. Kár, hogy Slimát olyan gyorsan kiházasítottad, ő volt az egyetlen szemrevaló közöttünk.

– Nerilka! Ez botrányos! Ha fiatalabb lennél, akkor…

Az anyám teste megfeszült haragjában, kihúzta magát, de még így is fel kellett néznie rám, amitől természetesen nem lettem kedvesebb a szemében.

– Mivel nem vagyok, gondolom, ellenőrzöm, hogy a jobbágyok rendesen megmosdanak-e.

Néma kacajjal néztem anyám megnyúló arcát, lerítt róla, hogy pontosan ezt a büntetést szánta nekem szemtelenségemért.

– Ebben a hideg időben mindig szívesebben fürdenek a meleg vízben és a kellemes szappanhomokban. Ha végeztél, mégy, és kitakarítod a kígyócsapdákat az alsó szinteken! – a mutatóujját fenyegetően lengette az orrom alatt. – Az utóbbi időben egyre kevesebb jegyét vélem felfedezni benned annak a leánynak, akit az ember magának kívánna, Nerilka. Ajánlom, hogy mire visszaérek, tanulj egy kis jó modort, különben, esküszöm rá, hogy visszavonom az előjogaidat, és a jobbágyok között találod magad, ahol naphosszat dolgozhatsz! Ha rám nem hallgatsz, kénytelen leszek átadni téged az apádnak, hogy ő ítélkezzen feletted.

Emelt fővel, büszkén hagytam el anyám szobáját, de a fenyegetése bevált, egyáltalán nem fűlött hozzá a fogam, hogy az apám előtt feleljek a tetteimért. Nagy és erős keze ugyanolyan gyorsan és kíméletlenül eljárt az idősek, mint a legfiatalabbak esetében.

Miközben a fürdőbe vezényeltem a jobbágyokat, és durván lecsutakoltam azok hátát, akikről zaklatott lelkiállapotomban úgy ítéltem meg, hogy nem mosdottak meg elég alaposan, többször is lepörgettem magamban az anyámmal folytatott vitát, és be kellett látnom, hogy több ízben is meggondolatlanul vagdalkoztam a szavakkal. Minden bizonnyal eljátszottam az utolsó esélyemet is arra, hogy részt vehessek egy későbbi vásáron, és indokolatlanul megbántottam az anyámat.

Nem az ő hibája, hogy a lányai jellegtelennek születtek, akikre senki sem figyel oda igazán. Az ötvenes éveiben járt, és noha szinte egész életében folyamatosan terhes volt, ami tizenkilenc utódot eredményezett, csinosnak lehetett nevezni őt. Tolocamp nagyurat is jóképűnek tartották, és termékenynek is bizonyult, ugyanis az erődbéli hordán kívül, ahogyan a hárfás tanoncok csúfolódtak, máshol is elvetette a magját. Engem mindig is az bőszített a legjobban, hogy a féltestvéreim mind szebbek voltak nálunk, kivéve Slimát, aki közvetlenül előttem született.

Akár mostoha-, akár édestestvéreimet veszem számba, mind magasnak születtünk, és inkább a fiúkra hasonlítunk, semmint a törékeny lányokra, de mit tehetnénk, ezt hozta a sors. Persze lehet, hogy elhamarkodottan ítélek, elvégre legfiatalabb húgom, Lilla, aki nemrég érte el a tizedik fordulatot, vonásai sokkal lágyabbak a miénknél, és szép nő válhat belőle. Pazarlás, hogy a fiúk, Campen, Mostar, Doral, Theskin, Gallen és Jess szemöldöke szép dús, míg a miénk ritkás; az ő szemük nagy és barna, míg a miénk világos, mintha kilúgozták volna őket; az orruk szépen ívelt, míg az enyém csupán egy csőr. Az ő hajuk kellemesen hullámos, míg mi lányok sűrű bozonttal születtünk. Az enyém leért egészen a derekamig, ha kibontottam, és noha koromfekete, a bőrömet sápkórosan fakóvá tette. A korban hozzám legközelebb álló leánytestvéreim középbarna hajszínnel jöttek a világra, amelyet még a legerősebb gyógynövényes főzetekkel sem tudtak kivilágosítani. Mi lányok nem is értettük, hogy mivel érdemeltük ki ezt a borzalmas sorcsapást. Miközben a középszerű, jellegtelen férfiak jól nősülhettek így az együttállás vége felé, amikor Erőd alag kiterjeszthette a birtokait, addig mi, középszerű lányok nem találhattunk férjet magunknak.

Már rég kivertem a fejemből a kislányok délceg vitézekről dédelgetett álmait, és arról is lemondtam, hogy amit a csúnyaságom elvett tőlem, azt majd apám hatalma és befolyása visszaszerzi, de szerettem utazni. Imádtam a vásárok zsivaját, és semmivel össze nem hasonlítható hangulatát és légkörét. Mindennél jobban vágytam rá, hogy ellátogassak Alessan első vásárára, amit Ruatha birtokos nagyuraként rendez. A saját szememmel akartam látni, ha csak távolról is, azt a férfit, aki elrabolta Suriana szívét – Surianáét, akinek a szülei engem is felneveltek; Surianáét, aki magától értetődően volt olyan, amilyen én nem, aki önzetlenül megosztotta velem a barátságát. Maga Alessan sem gyászolhatta jobban őt nálam, mert a halála pillanatában elveszítettem az egyetlen életet, amelyet még a sajátoménál is többre értékeltem és jobban féltettem. Nem túlzok, amikor azt mondom, lelkem egy része vele halt a baleset napján. Olyan jól megértettük egymást, mint sárkány és lovasa, folyton együtt nevettünk, megéreztük egymás gondolatát, mielőtt a másik kimondta volna, azonnal tudtuk, hogy mi bántja a másikat, és bármilyen messze kerültünk is egymástól, ugyanolyan életciklusnak megfelelően éltünk.

A ködös alagban eltöltött fordulatok alatt szebbnek is éreztem magam, minden bizonnyal átragadt rám Suriana életvidám kisugárzása. Bátrabban viselkedtem a társaságában, mindig a végletekig kihajtottam a rohoncomat, hogy tartsam vele a lépést a versenypályán. Nem éreztem félelmet, még a folyón is felvitorláztunk a leghevesebb szélzúgás közepette is, még viharban is kimerészkedtünk a tengerre. Természetesen más erényekkel is rendelkezett: édesen lágy szoprán hangja tökéletesen illet az én altomhoz. Erődben a hangom csak kong, mint a repedt fazék. Könnyed, határozott mozdulatokkal bármit meg tudott festeni; oly légiesen hímzett, hogy az anyja nem félt odaadni neki még a legfinomabb fátyolszövetet sem, és közben folyton halk tanácsokkal látott el, hogyan tanítson. A végére olyan jól beletanultam, hogy morogva ugyan, de az anyám is kénytelen volt megdicsérni a tudományomat. Csupán egyvalamiben múltam felül őt, de hiába kivételes gyógyítóérzékem, az ő törött gerincét nem tudtam megmenteni. Ahogyan ezután képtelen voltam belépni a javasház ajtaján, hogy képezzem magam, pedig már jó hasznát vehették volna a szolgálataimnak.

Ma már megbotránkozva gondolok vissza arra a duzzogó, hisztiző kislányra, aki képtelen volt feldolgozni a csalódottságát, és ezért nem vett búcsút a nővéreitől. Pedig nem tőlem, hanem tőlük pártolt el a szerencse, amikor engem hátrahagyva elutaztak Ruatha alagba. De ki láthatta előre az események ilyetén alakulását, különös tekintettel a halálos járvány kitörésére, azon a hűvös, de napfényes téli reggelen?

Természetesen mindannyian hallottunk arról a különleges állatról, amelyet a tengerészek mentettek ki a vízből, hisz apánk ragaszkodott hozzá, hogy mind megtanuljuk a hírvivő dobok titkos nyelvét. A hárfásház közelében éltünk, ezért minden jelentősebb eseményről azonnal értesültünk, ami csak történt az Északi-kontinensen. Különös módon sosem beszéltünk a dobüzenetekről, mert apám nem akarta, hogy a hírek illetéktelen fülekbe jussanak, és így esetleg bajt okozzunk. Szóval mind tudtunk a különös, macskaszerű állat felbukkanásáról, én mégsem kapcsoltam össze a hírt egy másik dobüzenettel, amelyben arra kérték Capiam mestert, hogy vizsgáljon meg néhány beteget Ajgenben, akiket valamiféle ismeretlen betegség döntött le a lábukról.

Így hát a szüleim és a négy nővérem – Amilla, Mercia, Merin és Kista – útra keltek Ruatha alag felé. Átvágtak az alag északi fertályán, mert apám ellenőrizni akart néhány kisbirtokost, mielőtt mulattak volna egyet a végzetes ruathai vásáron. Én pedig, aki úgy éreztem, hogy minden jogom megvan rá, hogy elutazzak, otthon maradtam.

Szerencsére végig sikerült kitérnem Campen útjából, aki minden bizonnyal a legcifrább feladatokat bízta volna rám, hogy biztosan elnyerje apám tetszését és elismerését. Campen ahhoz értett a leginkább, hogyan osztogasson parancsokat és szabjon ki feladatokat, mert ezáltal kimaradhatott magából a munkavégzés fárasztó folyamatából, és inkább csak kritizált, illetve tanácsokat osztogatott. Túlságosan is hasonlított apánkra. Előre látszódott, hogy apánk halála után minden ugyanúgy megy majd tovább az alagban, mint előtte, és rám, Nerilkára is ugyanolyan hálátlan szolgálatok várnak.

A gyógyfüvek, gyökerek és egyéb orvosságok gyűjtése a legfőbb feladatunknak számított a nővéreimmel. Így volt ez aznap is, a gyógyfüvek begyűjtése elsőbbséget élvezett minden másnál, amivel Campen le akart foglalni. Az már nem tűnt fel Campennek, hogy télen nem szedünk gyógynövényeket, de senki sem világosította fel őt erről. Lillát, Niát, Marát és Gabyt vittem magammal erre a roppant fontos „feladatra”. Korai zsázsával és vadhagymával tértünk vissza. Gaby azzal tüntette ki magát, hogy egy jól irányzott dárdadobással leterített egy vadverecskét. Délutáni erőfeszítéseink jutalmaként Campen elmormogott néhány kelletlen dicsérő szót, majd egész vacsora alatt azon sopánkodott, hogy a jobbágyok csak akkor képesek jól dolgozni, ha szemmel tartják őket. Oly sokszor hallottuk már ezt apánktól, hogy egy pillanatra levettem a szemem a csontról, amelyről éppen az omlós húst rágtam le, hogy ellenőrizzem, valóban Campen ül ott az asztalnál, és nem apánk.

Már nem emlékszem, miféle kifogásokkal úsztam meg a többi napot. Semmi érdemleges nem történt, leszámítva a dobüzenetet, amelyben Capiam mester segítségét kérték, és amelyet én egyáltalán nem vettem komolyan. Bár ha tudtam volna, hogy mi történt valójában, az sem változtatott volna semmin.

Az ötödik nap kellemes, tiszta időre virradt, addigra már túltettem magam a csalódáson, és bíztam benne, hogy Ruathában is ugyanolyan jó az idő, mint otthon. Végig biztos voltam benne, hogy a nővéreim egyáltalán nem keltik fel Alessan érdeklődését, de minden esély megvolt rá, hogy egy ilyen népes vásáron apám találkozik valakivel, egy másik családdal, amelyet érdemesnek talál a lányai kezére, és jól kiházasítja őket. Különösen annak tudatában, hogy közelgett az együttállás vége, és a birtokos nagyurak készülhettek alagjaik határainak kiszélesítésére. Nem Tolocamp volt az egyetlen, aki új területeket készült művelés alá vonni. Bárcsak ne ragaszkodott volna oly makacsul a szövetségek kialakításával kapcsolatos elveihez.

Egyetlen lehetőség kínálkozott a számomra. Nem kellett volna bánkódnom amiatt, hogy új életet kezdjek egy új alagban, még akkor sem, ha ki kell azt vájni egy sziklafalból, mert legalább a magam ura lehettem volna. Ráadásul Garben a tilleki vérvonalhoz tartozott, igaz, csak az egyik oldalághoz, de tiszteletre méltó férfiú volt. Még kedveltem is, noha nem ért fel apám elvárásaihoz. Garben két egymás utáni évben is visszatért, hogy megtegye az ajánlatát az apámnak, kihangsúlyozva, hogy újabb kamrát alakított ki szerény alagjában, de apám mindkétszer elutasította őt. Ha engem is megkérdeztek volna az ügyben, én elfogadtam volna házassági ajánlatát. Amilla persze azzal gúnyolt, hogy én bárki ajánlatát elfogadtam volna. Be kell vallanom, hogy igaza volt, de Garbent valóban kedveltem.

Jó fél fejjel lehetett magasabb nálam. Mindez öt fordulattal ezelőtt történt.

Suriana mindent tudott, ami velem történt, ismerte a csalódásaimat, és többször is biztosított róla, hogy megkéri Leef nagyurat, hadd utazhassak el hozzájuk Ruathába egy hosszabb vendégeskedés erejéig. Biztos volt benne, ha áldott állapotba kerül, akkor Leef nagyúr eleget tesz a kérésének. Suriana azonban meghalt, és még ez a halovány reménysugár is kihunyt, ahogyan az ő szemében is kihunyt az élet fénye, amikor lezuhant annak a fiatal és tapasztalatlan rohoncnak a hátáról, amelyen lovagolt. Nem lovagolt, versenyzett. Még mindig összeszorul a torkom, ha arra a titokra gondolok, amelybe beavatott: Leef nagyúr megkérte a fiát, hogy tenyésszen ki egy erős, nagy teherbírású állatot, de eközben Alessan véletlenül egy igen gyors verseny rohoncot tenyésztett ki.

A baleset körülményeiről sosem értesültem, csak arról, amit mindenki tudott: Suriana lovaglás közben leesett egy sebes rohonc hátáról, és már nem is nyerte vissza az eszméletét. A javasmester sem tudta megmenteni az életét, noha azonnal odasietett, amint üzentek neki. Capiam mester, aki általában beavatott orvosi esetei részleteibe, hisz tisztában volt vele, hogy konyítok a gyógyítás tudományához, már amennyire társadalmi rangom ezt engedi, ebben az ügyben feltűnően hallgatag maradt.

MÁSODIK FEJEZET

3.11.43-1541

A sors kegyetlen fintorának hála, a ruathai tragédia pontosan abban az órában kezdődött, amikor értesültem Suriana haláláról. A hárfásház dobjai megszólaltak, és közölték, hogy Capiam karantént rendelt el. Éppen fűszert mértem a konyhában, amikor meghallottam a dobok hangját, és csak önuralmamnak köszönhettem, hogy nem ejtettem el az értékes fűszeresdobozkát. A konyhamester ott állt mellettem, aki nem értette az üzenet jelentését, és mivel én finom vacsorát szerettem volna enni aznap este, megőriztem a nyugalmamat, kimértem a fűszert, feltöltöttem a dobozkát és szépen visszahelyeztem a polcra, mintha mi sem történt volna. Mire felértem az alag felső szintjeire, elismételték a dobüzenetet, hogy senki figyelmét ne kerülhesse el, és sajnos most is ugyanúgy értettem, mint először. Campen hangját hallottam meg elsőként, aki a szobájából üvöltött kifelé, azonnali magyarázatot követelve.

Kisiettem a főbarlangból, de szerencsére oly sokan nyomakodtak már a hárfásház felé, hogy senki sem vett észre engem. A hárfásház udvarán izgatott gyógyítók és hárfások toporogtak, a tanoncokon és segédmestereken látszott, hogy megzavarodtak, és nem tudták, mitévők legyenek. Mivel mindkét céh képviselőit kivételes önuralom jellemezte, senki sem esett pánikba, de a feszültség tisztán tapintható volt, és rengeteg kérdés lógott a levegőben.

Kiderült, hogy Capiam mestert nem csupán Kerun állattartó alagba és Ajgen tengeri alagba hívták, de Telgarban is igényt tartottak a szolgálataira és tanácsaira; arról pletykáltak, hogy elrepült az isztai vásárra, ahonnan Ratoshigan nagyúr határozott kérésére Délbak-birtokra érkezett, méghozzá nem más, mint Sh'gall, Erőd sárkányfészek sárkányvezérének bronz sárkánya, Kadith hátán.

Amikor Fortine mester, Desdra segédmester, valamint Brace mester és Dunegrine a hárfásházból megjelentek a lépcső tetején, mindenki elhallgatott.

– Nyilvánvalóan mind izgatottak vagytok a dobüzenet miatt – kezdte Fortine, és a torkát többször is meg kellett köszörülnie, hogy el ne halkuljon. Remek elméleti gyógyítónak számított, de hiányzott belőle Capiam mester ösztönös tehetsége. Fortine mester korábban sosem hallott, indokolatlanul magas, sípoló hangon szólalt meg ismét. – Biztosak lehettek benne, hogy Capiam mester sosem hozna ilyen fontos döntést, ha nem lenne rá komoly oka. Az összes hárfás, illetve gyógyító, aki részt vett valamelyik vásáron, azonnal jelentkezzen Desdra segédmesternél a kisházban. Én a főházban intézek beszédet a gyógyítókhoz, ha lennétek olyan szívesek ott gyülekezni. Brace mester…

Brace mester előrelépett, megigazította a derékszíját, és megköszörülte a torkát.

– Tirone mester elhagyta a hárfásházat, hogy elsimítson egy vitát a bányák felett. Mint rangidős mester, a hagyományoknak megfelelően átveszem a rá ruházott hatalmat a válság idejére, amíg vissza nem tér a hárfásházba.

– Hátha ott ragad a karantén idejéig, vagy bele nem hal a betegségbe… – jegyezte meg valaki epésen. A körülötte állók azonnal lehurrogták, így a fickó elhallgatott, és nem nézhettem meg, hogy ki volt az, noha az ő megjegyzése sokkal jobban érdekelt.

Mielőtt Tirone hárfás mesterré emelkedett volna, Tolocamp nagyúr gyermekeinek tanítójaként dolgozott, így jól ismertem őt. Természetesen megvoltak a maga hibái, de mindig élvezettel hallgattam dallamos hangját, és mit sem számított, hogy éppen mit akart beleverni az oktondi, unatkozó kobakokba. Ahhoz, hogy valakit a céhe mesterének válasszanak, több kellett egy kellemes bariton hangnál, mert csupán azzal ritkán tudott társai fölé nőni. Kívülállóktól hallottam, hogy Tirone mindössze egyetlenegyszer nem tudott elsimítani egy vitás ügyet, amikor torokgyulladástól szenvedett; máskülönben mindig addig beszélt, amíg a vitázó felek hajlottak az ő javaslataira.

Tirone mester sosem vetemedett volna arra, hogy megbántsa Erőd birtokos nagyurát, még céhe ráruházott és elismert hatalma ellenére sem, így az állhatatosság jellemvonását sosem láthattam benne.

Ami a leginkább megdöbbentett az az, hogy Brace mester jelentette be mindezt, és a gyógyítókat Desdra, illetve Fortine képviselték. Hol volt eközben Capiam mester? Sosem volt jellemző rá, hogy másokat küldjön maga helyett, főleg egy ilyen kritikus helyzetben. A hárfások és a gyógyítók elindultak a megadott találkozási pontokhoz. Én magam kislisszoltam a hárfásházból, sajnos nem lettem sokkal okosabb, viszont annál több kérdés kavargott a fejemben, és bőven akadt min aggódnom.

Az anyám, négy nővérem és az apám Ruathában ragadt. Az én halálom senkinek sem okozott volna túl nagy bánatot, már csak ezért is magukkal kellett volna vinniük, gondoltam kesernyésen. Ott legalább hasznosíthattam volna gyógyítói és ápolói képességeimet, az egyetlen dolgot, amihez igazán értettem, és amit a családtagjaimon kívül máson nem gyakorolhattam. Némán csendre intettem magam, amiért ilyen gondolatok merültek fel bennem, majd az alsó szintek, a raktárbarlangok felé irányítottam a lépteimet. Úgy véltem, ha a helyzet annyira súlyos, hogy karanténra van szükség, akkor legjobb, ha ellenőrzöm a gyógynövényes készleteket. A javasház mindig is elegendő tartalékkal rendelkezett, és a többi háznak is önmagát kellett ellátnia a nélkülözhetetlen alapanyagokkal. Úgy sejtettem, hogy ez a különös betegség ritka gyógynövényeket igényel, amelyek nem állnak rendelkezésre kellő mennyiségben. Campen sajnos észrevett, és azonnal felém indult, hangosan mérgelődve, mint mindig, amikor izgatottá vált valami miatt.

– Rill, mi folyik odakint? Jól hallottam, hogy karantént rendeltek el? Ez azt jelenti, hogy apánk Ruathában ragadt? Most mihez kezdünk? – Campen hirtelenjében észbe kapott. Ha úgy akar viselkedni, mint egy birtokos nagyúr, akkor nem kérhet tanácsot egy nála alacsonyabb rangú személytől, főleg nem a húgától. Megköszörülte a torkát, majd peckesen kidüllesztette a mellét, hogy méltóságteljesnek tűnjön, de én legszívesebben kinevettem volna. – Van elegendő gyógynövényünk a betegek számára?

– Ami azt illeti, van.

– Ne légy nyegle, Rill, főleg ne ilyen komoly helyzetben – szigorúan nézett rám.

– Éppen a raktárbarlangok felé tartok, hogy ellenőrizzem a rendelkezésünkre álló készleteket, de bizton állíthatom, hogy kitartanak majd a katasztrófa végéig.

– Remek, de készíts nekem egy írásos listát az összes készletről – mondta, majd megveregette a vállamat, mintha csak kedvenc kutyája lennék, és magában motyogva odébbállt. Egyáltalán nem irigyeltem őt, lerítt róla, hogy fogalma sincs, mihez kezdjen ebben a helyzetben.

Gyakorta megbotránkoztam rajta, hogy micsoda pazarlás folyik a raktárainkban. Tavasszal, nyáron és ősszel mindent begyűjtünk, amit csak lehet, füstölünk, sózunk, egyéb módon tartósítunk, hogy a végén annyi élelmiszer gyűljön össze, amennyit azután egy év alatt sem tudunk megenni. Anyám teljesen jogos és ésszerű erőfeszítése ellenére sem követtük azt a gyakorlatot, hogy mindig a legrégebbi készletet használjuk fel elsőként, így az elpazarolt készletek listája fordulatról fordulatra nőtt. A bogarak és a vájárkígyók persze módfelett örültek ennek, hisz ők nagy hasznát vették a hátsó, poros polcoknak. Sem anyám, sem apám nem adományozott soha semmit a rászorulóknak, még rossz évjárás idején sem, mi lányok viszont időről időre kicsempésztünk egy kis élelmiszert a nélkülöző családoknak. A szüleim folyton azt hajtogatták, hogy ősi kötelességük ellátni az egész alagot válság idején, csakhogy az ő fogalomrendszerükben soha sem éltünk át „válságot”. Úgyhogy folyamatosan halmoztuk a sosem használt élelmiszert és gyógynövényeket.

A megfelelően tartósított és kezelt gyógynövények sokáig megőrzik a hatóerejüket, így rendületlen lelkesedéssel rakodtuk a polcokra a dobozkákat, tégelyeket, üvegcséket és kisebb-nagyobb zacskókat. Legfőképpen édesgyökeret, páfrányt és a különböző hagyományos lázcsillapítókat, amelyek szerepeltek az ősi iratokban. Számba vettem a fekete nadálytőt, a sisakvirágot, a kakukkfüvet és az izsópot: elegendő mennyiséget találtam mindenből, hogy Erőd alag mind a tízezer lakosát ellássuk, ha szükséges. A fellisz kivételesen nagy termést hozott abban a fordulatban, és a sisakvirágra sem lehetett panasz. A föld talán megérezte, hogy micsoda veszedelem tör majd a Pernre?

Elégedetten lélegeztem fel a készlet láttán, majd megfordultam, hogy kimenjek a raktárból, és ekkor megpillantottam az alag orvosi feljegyzéseit: a különböző gyógynövény készítmények és főzetek receptjeit tartalmazta, valamint bejegyzéseket arra vonatkozóan, ki képes megfelelően felhasználni a különböző gyógynövényeket. Kinyitottam az olvasóasztal feletti parazsékot, majd némi küzdelem árán levettem a polcról a legalsó, legrégebbi iratot. Ez a titokzatos betegség talán valamikor régről, még az Átkelés idejéből származik. Az iratot vastag porréteg fedte, és a borítója szétmállott a kezemben. Hacsak pedáns anyám nem poroltatja le a polcot a jobbágyokkal, akkor nem valószínű, hogy valaha is észreveszi a sérülést. Áporodott, ősi szag áradt ki a könyvből, amikor kinyitottam. Nagyon óvatosan bántam vele, nehogy még jobban megsérüljön. Feleslegesen óvatoskodtam ennyire, hisz a tinta már teljesen elhalványodott, és csak annyi látszódott, hogy valaha írtak rá valamit. Nem is értettem, minek őrizgetjük ezeket az iratokat egyáltalán. Elképzeltem, anyám hogyan reagálna, ha felvetném neki annak lehetőségét, hogy szabaduljunk meg ezektől az ősi ereklyéktől.

Úgy döntöttem, hogy azzal a kötettel folytatom inkább, amelynek a gerincén kivehető volt a cím: Ötödik együttállás.

Micsoda unalmas alakok lehettek az ősi írnokok! Annyira megkönnyebbültem, mintha rabságból szabadultam volna, amikor Sim lejött szólni, hogy a szakácsnak szüksége van rám. Anyám távollétében csak rám támaszkodhatott. Visszatartottam Simet egy kicsit, aki egyébként nem úgy tűnt, mintha feltétlenül vissza akarna térni a konyhába mosogatni, és írtam egy üzenetet Desdrának, hogy a rendelkezésére bocsátom Erőd gyógynövénykészleteit. Tudta, hogy az ügynek lesz még folytatása, hisz anyámat ismerve, nem örül majd neki, hogy odaadja a raktár kulcsát egy idegennek.

Azt hiszem, ekkor tudatosult bennem először, hogy Pendra úrnő ugyanolyan sebezhető, ugyanúgy ki van téve a fertőzésnek, mint bárki más. Lebénultam, és megdermedt a kezem az írás felett. Félelem és aggodalom mart a szívembe. Sim hangos torokreszelése zökkentett vissza a valóságba. Megnyugtatóan mosolyogtam rá, nem akartam feleslegesen terhelni a félelmeimmel.

– Ezt vidd el a javasházba, és add át Desdra segédmesternek, neki, és senki másnak! Megértetted? Nem adhatod oda egyetlen másik gyógyítónak sem!

Sim elmosolyodott a maga unalmas módján, majd bólogatott, és motyogott hozzá valamit az orra alatt. Ezután felmentem a szakácshoz, akit a fivérem időközben értesített arról, hogy számos, egyelőre meghatározhatatlan számú vendég fogadására készüljön.

– Levest mindenképpen főzz, méghozzá azt a finom húslevest, amit szoktál, és vagy egy tucatnyi verecskét a legutóbbi vadászatból. Attól tartok, mind elfogy majd. Hidegen is kiváló étek, főleg úgy, ahogyan te fűszerezed, Felim. Készíts gyökeret is, mert azt fel lehet melegíteni, és sajtot, rengeteg sajtunk van.

– Mégis hány emberre? – kérdezte Felim aggodalmas hangon.

Nem is csodálkoztam rajta, mert anyám folyton előállította őt, és azzal vádolta, hogy pocsékol az élelemmel, így a szakács csak egyetlen dolgot tehetett, gondos naplót vezetett arról, hogy mikor hányan étkeztek, és pontosan miből mennyit szolgált fel nekik.

– Majd kiderítem.

Azonnal világossá vált a számomra, hogy Campen arra számít, a szomszédos birtokosok mind eljönnek majd a tanácsáért, hogy mitévők legyenek ebben a válsághelyzetben, és illendően meg akarta vendégelni őket. Ugyanakkor a dobok karantént rendeltek el, és fel is hívtam rá a figyelmét, hogy egyik birtokos sem szegi meg a rendeletet, és nem hagyja el a birtokát, függetlenül attól, hogy mennyire aggódnak. A közeli földeken élők talán eljönnek, mert ők mindig is a főalaghoz tartozónak érezték magukat. Azt is szóvá akartam tenni, hogy ezek a földművesek jobban tudják, hogy miként gondoskodjanak magukról, mint Campen, de nem akartam megbántani őt.

Inkább a szakácshoz fordultam, és közöltem vele, hogy csak egynegyednyi résszel emelje meg a szokásos adagot, de készítsen több klahot és süteményt, és hozzon fel még egy karika sajtot.

Ellenőriztem a borospincét, és megállapítottam, hogy elegendő bor maradt még a már csapra ütött hordókban.

Ezután felmentem a második szinten lévő társalgóba, ahol már összegyűltek az izgatott nagynénik és egyéb eltartottak. Utasítottam őket, hogy készítsék elő betegszobának az üres helyiségeket. Úgy gondoltam, hogy átmeneti szalmaágyak készítését nem találják majd méltatlan feladatnak, lefoglalják magukat, és eközben mi is hasznukat vehetjük. Sikerült elkapnom Munchaun nagybácsi pillantását, és észrevétlenül kisurrantunk a folyosóra.

Munchaun volt apám legidősebb élő testvére, és őt szerettem a legjobban mind közül. Munchaun nagybácsi vezette az összes vadászatot, amíg egyszer le nem zuhant egy szikláról. Remekül értett az emberi lélekhez, jó humora volt, és emberségesen bánt mindenkivel, ezért nem is értettem, hogy miért apámat választották birtokos nagyúrrá, miért nem őt. Be kellett ismernem, sokkal jobb ember volt apámnál.

– Láttam, hogy a javasházban voltál. Milyen döntés született?

– Capiam is a betegség áldozatául esett, és amíg fel nem épül, addig Desdra felügyeli a betegek kezelését.

Felvonta szemöldökét, és grimaszba rándult az arca.

– Szóval senki sem tudja, hogy mivel állunk szemben, igaz? – Amikor megcsóváltam a fejem, sokat sejtetően bólintott. – Átnézem a régi feljegyzéseket. Biztosan találunk bennük valamit, és nem csak arra jók, hogy minket, vénembereket naphosszat lefoglaljanak.

Ellenkezni akartam önmagát lekicsinylő megjegyzése miatt, de bölcs tekintetével rám mosolygott, így nem szóltam semmit.

Aznap éjjel több birtokos jött el, mint előzetesen vártam. Még a céhek mesterei is, kivéve természetesen a gyógyítókat és a hárfásokat. Mindenkit el tudtunk szállásolni, és ők éjszakába nyúlóan beszélgettek arról, hogy mitévők legyenek, hogy miként tudnának készleteket eljuttatni egyik birtokról a másikra, a karantén megtörése nélkül.

Töltöttem egy utolsó kör klahot, noha szerintem csak a fivérem ivott, majd visszavonultam a szobámba, és addig olvastam a régi feljegyzéseket, amíg le nem ragadt a szemem.

HARMADIK FEJEZET

3.12.43

Amikor meghallottam a dobok hangját, azonnal kiugrottam az ágyból, és a folyosóra siettem, ahol jobban kivehettem az üzenetüket. Borzalmas hírek érkeztek. Még el sem halkult a hangjuk, újabb üzenet érkezett délről: Ratoshigan segítséget kér a javasháztól. Korán volt még a dobüzenetekhez. Visszarohantam a szobámba, és be sem csuktam az ajtót, úgy kapkodtam fel a ruhámat, magamhoz vettem a kulcsaimat, és végül felhúztam egy csizmát, mert a vékony szandál nem nyújtott elegendő védelmet a kinti fagyos kövek ellen.

A dobok újabb és újabb halálhírekről számoltak be Telgarban, Ajgenben, Isztában és Délbak-birtokon, egyúttal jelentéseket kértek a távolabbi birtokokról, és a javasházakból. Rengeteg önkéntes jelentkezett munkára, ami megindító volt, és azok az alagok – Benden, Lemos, Bitra, Tillek és Magasorom –, amelyeket eddig elkerült a fertőzés, azonnal felajánlották a segítségüket. Ebből én is erőt merítettem, és reményt láttam arra, hogy a Pern átvészeli ezt a csapást.

Éppen a mező közepénél járhattam, amikor beérkezett az első üzenet Telgar sárkányfészekből: sárkánylovasok haltak meg, és a sárkányaik követték őket a halálba. Körülöttem jobbágyok serénykedtek, ezért meg kellett őriznem a nyugalmamat. Folytattam az utamat az istállók felé, mindenkit üdvözöltem, aki elhaladt mellettem, de ügyeltem rá, hogy ne legyen lehetőségük megállítani engem. Persze az is meglehet, hogy nem is akartak tudomást szerezni még több rossz hírről, beérték az előző napival is. Még túl sem tettem magam Telgar hírein, Isztából újabb dobüzenet érkezett.

Fogalmam sincs, miért gondoltam úgy, hogy a sárkánylovasok sebezhetetlenek, talán azért, mert olyan érinthetetlennek és fenségesnek látszottak hatalmas sárkányaik hátán, és mert sosem hátráltak meg a gyilkos száltól. Persze tudtam, hogy ők is megsérülhetnek a harcokban, de a betegségek, amelyek a közönséges alaglakókat időnként leterítették, elkerülték őket. Eszembe jutott, hogy a sárkánylovasok gyakorta látogattak el a vásárokra, márpedig most két vásárt is rendeztek, egyet Isztában, egyet pedig Ruathában. Két vásár egyszerre, pont, amikor kitört a járvány! De hát Iszta keleten fekszik, hogy üthette fel a fejét a fertőzés ilyen gyorsan két ennyire távoli helyen?

Továbbsiettem, és beléptem a hárfásház udvarára. Már mindenki talpon volt, és a legtöbben rohoncok kantárját tartották a kezükben. Az állatokat a gyógyítók jellegzetes színébe öltöztették, és hosszú útra készítették fel őket. A dobok tovább szóltak a fejünk felett, és rosszabbnál rosszabb híreket hoztak. Fortine mester küldözgette az üzeneteket egyik sárkányfészekből a másikba, egyik alagból a másikba, és így tovább. Mi történt Capiam mesterrel?

Desdra segédmester sietett le a lépcsőn. A vállát súlyos nyeregtáskák húzták le. Két hasonlóan felmálházott tanonc lihegett a nyomában. Úgy tűnt, szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. Mindig kiegyensúlyozottnak és kimértnek mutatkozott, most azonban mély barázdák szabdalták az arcát, és az aggodalom bénító fénye csillogott a szemében. Átvágtam az udvaron, bízva benne, hogy keresztezhetem az útját. Levette a válláról a nyeregtáskákat, és szétosztotta a rohoncok hátán ülő lovasok között.

– Nem, semmi változás – hallottam, amint ezt mondja az egyik segédmesternek. – A betegségen Capiam mesternek is ugyanúgy át kell esnie, mint bárki másnak. Használd ezeket az ellenszereket, ha jelentkeznének a tünetek. Ennél jobb tanácsot most nem adhatok. Figyeljetek a dobokra, a szokásos kódokat használjuk. Senki sem továbbíthat nyílt üzenetet.

Desdra hátrébb húzódott, hogy a lovasok elhagyhassák az udvart, és ekkor mellé léphettem,

– Desdra segédmester!

Megpördült, de nem látszott rajta, hogy felismerne.

– Nerilka vagyok. Ha a javasház kifogyna a készletekből, kérlek, keress meg engem – hogy kihangsúlyozzam szavaim jelentőségét, a mellkasomra böktem. – Elegendő készletünk van a fél kontinens ellátásához.

– Semmi ok az aggodalomra, Nerilka úrhölgy – felelte, és próbált megnyugtatóan rám mosolyogni.

– Badarság! – vágtam rá a kelleténél talán metszőbb hangon. Ekkor felkapta a fejét, és végre meglátott. – Felismertem az összes kódot, kivéve a javasmesterét, és nem nehéz kitalálni, hogy mi történt vele. Az otthonában lábadozik – most már minden figyelmét felém fordította. – Ha készletekre lenne szükséged, keress meg engem, ha pedig ápoló kellene…

Ekkor valaki kiáltva magához hívta, Desdra pedig bocsánatkérően biccentett, és távozott. Ekkor a keleti dobok újabb borzalmas híreket jelentettek Kerunból. Azzal a tudattal indultam vissza, hogy Kerunban százak haldokolnak, és négy hegyvidéki birtokról egyáltalán nem érkezett válasz.

Félúton jártam, amikor egy sárkány összetéveszthetetlen tülkölését hallottam. Jeges kezek szorították el a torkomat. Mit keres egy sárkány Erőd alagban ilyenkor? Felhúztam a szoknyámat, és már rohantam is az épület felé. Az alag ajtaja tárva-nyitva állt, és Campent láttam a legfelső lépcsőfokon, amint értetlenül égnek emeli a kezét. Kézművesmesterek egy kis csoportja, és néhány kisbirtokos tolongott alatta, az alsóbb lépcsőfokon: mindannyian elfordultak Campentől, és az udvart kitöltő kék sárkányra meredtek. Úgy rémlik, mintha a sárkány színe veszített volna szokásos csillogásából, de nem volt időm ezt megszemlélni, mert legnagyobb döbbenetemre az apám szállt le róla, és nagy vehemenciával indult el, félresöpörve mindenkit az útjából.

– Karantént rendeltek el! Halál ólálkodik odakint, tán nem hallottátok az üzenetet? Tán megbolondultatok, hogy így gyülekeztek? El innen! Mindenki menjen haza! Azonnal! El innen!

Ezzel apám lelökte a hozzá legközelebb álló kisbirtokost a lépcsőről, egyenesen a rohoncok felé, amelyeket néhány jobbágy éppen akkor terelt az istállók irányába. Két kézművesmesternek is odébb kellett ugrania, nehogy eltalálja őket fékevesztett vagdalkozásában.

Az udvar pillanatok alatt kiürült, a vendégek eltűntek, a por lassan leülepedett a nyomukban.

A kék sárkány felbőgött, tovább növelve a menekülő birtokosok és mesteremberek riadalmát. Ezután a levegőbe szökkent, és szinte azonnal túlnan szállt, még el sem érte a hárfásház tornyának magasságát.

Apám ekkor felénk fordult, időközben ugyanis az összes bátyám kijött az épületből, hogy megnézzék, mi ez a felfordulás.

– Megőrültetek, hogy idehívtátok az embereket? Egyikőtök sem vette komolyan Capiam figyelmeztetését? Ruathában úgy hullnak, mint a legyek!

– Akkor te hogyan lehetsz itt, apám? – ostoba bátyám képes volt összeszedni a bátorságát, hogy feltegye neki ezt a kérdést.

– Mit mondtál? – kérdezte apám dörgő hangon. Felágaskodott, mint egy lehelni készülő sárkány, és Campen meghátrált, nem akarta felszítani apánk haragját. Azóta sem értem, Campen miként úszhatta meg a fenyítést.

– De… de… de… Capiam karantént…

Apám felszegte az állát, majd tenyérrel kifelé felemelte a kezét, jelezve, hogy nem akar a közelünkben tartózkodni.

– Mostantól kezdve tőletek is elszigetelem magam. Bezárkózom a szobámba, és senki – figyelmeztetően meglengette a mutatóujját az orrunk előtt – sem jöhet a közelembe, amíg – tartott egy kis hatásszünetet – ez véget nem ér, és teljesen meg nem gyógyulunk.

– Mennyire fertőző a betegség? Hogyan terjed? – kérdeztem, és magam is meglepődtem a saját hangom hallatán, de ezt mindenképpen tudnunk kellet.

– Akármennyire is, nem sodorhatom veszélybe a családomat! – olyan nemesi fennhéjázással szegte fel az állát, hogy kis híján kinevettem.

Egyikünk sem merte megkérdezni tőle, hogy mi történt anyánkkal és a nővéreinkkel.

– Minden egyes üzenetet csúsztassatok be az ajtóm alatt. Az ételt hagyjátok a folyosón. Ennyi, végeztem.

Egy legyintéssel szélnek eresztett minket, majd berontott az épületbe. Átvágott az előcsarnokon, majd fel a lépcsőn. Elfojtott zokogás törte meg a csendet.

– Mi történt anyánkkal? – kérdezte Mostar, az aggodalomtól kikerekedett szemmel.

– Igen, mi történt anyánkkal? – kérdeztem én is. – Ne ácsorogjunk itt, mindenki minket bámul.

A poros út felé intettem a fejemmel, ahol tanyasi emberek ácsorogtak. Először a sárkány felbukkanása vonzotta oda őket, majd a családi jelenet tartotta ott őket.

Összehangoltan, mintha mindig is ezt gyakoroltuk volna, beléptünk az előcsarnokba. Nem csak én pillantottam fel az első szintre vezető zárt ajtóra.

– Ez nem igazság – méltatlankodott Campen, miközben lerogyott a legközelebbi székbe. Tudtam, hogy apánk korai hazatérésére gondol.

– Ő tudná, hogyan gyógyítson meg minket – sopánkodott Gallen, félelemmel a szemében.

– Én is tudom, anya megtanított mindenre – mondtam. Azt hiszem, ott, abban a pillanatban megéreztem, hogy anyánk soha többé nem tér vissza. Létfontosságúvá vált a számunkra, hogy ne essünk kétségbe, és ne mutassuk ki a félelmünket. – Erősek vagyunk és ellenállóak, ezt te is tudod, Gallen. Soha, egyikünk se betegedett még le.

– Én elkaptam a himlőt.

– Azt mind elkaptuk – vetette oda foghegyről Mostar, de lassan ő is kezdett megnyugodni.

– Nem lett volna szabad megtörnie a karantént – vélekedett Theskin a gondolataiba merülve. – Nem mutatott jó példát ezzel. Alessannak nem lett volna szabad elengednie őt.

Ezen már én is elmerengtem, de jól ismertem apánkat, tudtam, hogy időnként olyan meggyőzően tud érvelni, hogy még az idősebb birtokos nagyurak is hajlanak a szavára. De a karantén, az mégiscsak karantén!

Aznap este hamar ágynak dőltem a kimerültségtől, de annyira zaklatott voltam, és úgy kavarogtak a gondolatok a fejemben, hogy nagyon rosszul aludtam, és kora hajnalban fel is ébredtem. Oly korán volt még, hogy a személyzet közül sem állt még munkába senki. Apám szobája elé mentem, és elolvastam a kicsúsztatott üzenetet. Annyira feldühödtem, hogy majdnem cafatokra téptem. Azt még megértettem, hogy lázcsillapítót, bort és élelmet kér magának, de mélységesen felháborított, amikor arra utasította Campent, hogy hozassa az alag biztonságába Anellát és a „családját”. Szóval anyámat és a nővéreimet Ruathában hagyja, kitéve a halálos kórnak, miközben a legidősebb fiával és egyben örökösével idehozatja a szeretőjét! És nem csak őt, hanem a két fattyút is, akiket nemzett.

Botrányról természetesen nem beszélhettünk, anyám mindig is szemet hunyt a dolog felett. Hozzászokott a fordulatok során, és egyszer kihallgattam egy beszélgetést anyám és az egyik nagynéném között. Anyám elmondása szerint még örült is neki, hogy apámnak időnként eltereli valami a figyelmét a hétköznapokról, mert ilyenkor ő is szabadabban lélegezhet. Én azonban egyáltalán nem kedveltem Anellát. Folyton bárgyún vigyorgott, ráakaszkodott apámra, és ha ő éppen nem tudott elegendő figyelmet szentelni neki, akkor Mostar karjaiban ugyanolyan jól elütötte az időt. Szerintem mindig abban reménykedett, hogy feleségül mehet a bátyámhoz. Legszívesebben felvilágosítottam volna róla, hogy Mostarnak más tervei vannak, ilyenkor viszont mindig felötlött bennem, hogy a fiatalabbik fia vajon apámé-e, vagy inkább Mostaré.

Megdorgáltam magam ezekért az alantas gondolatokért. Végtére is a fiú hasonlított a család többi tagjára. Elővettem a késemet, és egy erős mozdulattal kettészeltem a pergament. Campen részét becsúsztattam az ajtaja alá, a másik felével pedig lesiettem a konyhába, ahol az álmos jobbágyok éppen a takaróikat hajtogatták össze a hosszú munkanap előtt. A jelenlétem félénk mosolyt csalt az arcukra, de látszott rajtuk, hogy összeszorul a gyomruk, ezért biztatóan rájuk mosolyogtam, majd a legértelmesebbnek elmondtam, hogy mit készítsen apám tálcájára.

Az előcsarnokban találkoztam össze Campennel, aki zavarodottan lengette a pergamenfecnit a kezében.

– Mégis mit kezdjek ezzel, Rill? Nem lovagolhatok ki fényes nappal az alagból, hogy idehozzam!

– A tűzcsúcsok felől hozd be őket. Ma senki sem lesz arrafelé.

– Nem tetszik ez nekem, Rill. Egyszerűen nem tetszik.

– Ugyan mikor számított, hogy tetszik-e neked valami, vagy sem?

Mivel nem bírtam elviselni bárgyú zavarodottságát, faképnél hagytam, és az óvodabarlangba siettem, a szint déli végébe. Itt legalább nyugalomra lelhetett az ember, már ha huszonegy csecsemő és totyogó kisgyermek nyugodtnak nevezhető. A cselédlányok szorgosan dolgoztak Lucil néni és a segédjei vizslató felügyelete alatt. Az állandó szuszogás, nyögdécselés és sírdogálás közepette nyilvánvalóan nem is hallották a komor dobüzeneteket, így nem is aggódtak semmi miatt. Mivel az óvodabarlang saját konyhával rendelkezett, el is határoztam, hogy azonnal lezáratom azt a területet, amint a járvány eléri az alagot – és készleteket is kell felküldenem, csak a biztonság kedvéért.

Ellenőriztem a mosodát és az ágyneműraktárt, majd utasítottam a mosónőt, hogy tekintettel a derűs, napos és száraz időre, végezzen el egy nagymosást. Mindig is kellemes nőszemélynek tartottam, de olykor idegesített az a hibás gondolkodásmódja, ahogyan mindig zsigerből tiltakozott, mondván, hogy a jobbágyai már így is túl vannak terhelve. Anyámnak is folyton noszogatnia kellett őt. Eszem ágában sem volt átvenni anyám szerepét, még időlegesen sem, de tisztában voltam vele, hogy hamarosan az összes tiszta ágyneműre szükségünk lesz, amelyet valaha az alagban készítettek.

Amikor beléptem a padlásműhelybe, a takácsok éppen a vetélővel bíbelődtek. Egy hatalmas, színes fonalat, amelyre anyám mindig is büszke volt, szedtek le éppen a vetülékről. Sira néni a maga szokásos hűvös modorában köszöntött engem. Bár a vetélő csattogásán keresztül is biztosan hallotta a dobüzenetek egy részét, nem kérdezősködött a kinti világ eseményeiről.

Gyorsan megreggeliztem az első félemeleten, amelyet anyám az „irodájának” nevezett. Már értettem, miért szeretett oda járni, egy időre elvonulhatott mindentől és mindenkitől. A dobok folyamatosan dübörögtek, borzalmas híreket hozva majd adva tovább. Éppen ezért az ember nem csak egyszer, de bizony kétszer-háromszor is hallotta ugyanazt az üzenetet. Amikor negyedszerre hangzott fel Kerun kódja, hangosan dúdoltam, hogy véletlenül se halljam, nem tudtam már több szörnyűséget befogadni. Nem értettem, hogy Ruathából miért nem érkeznek üzenetek, hisz sokkal közelebb feküdt hozzánk, mint a többi alag. Semmit sem tudtam anyámról és a nővéreimről.

Valaki kopogott az ajtón, és ez szerencsére kizökkentett a gondolataimból. Campen várt rám az első szinten, és ennek most örültem is. Félúton jártam felfelé, amikor eszembe villant, hogy talán Anellával tért vissza, és ha az első szinten várnak rám, akkor bizonyára az egyik, vendégek számára fenntartott lakrészt akarják. Én a magam részéről az ötödik szint egyik belső folyosóján helyeztem volna el őket. Több mint jó lesz az első emeleti lakrész is, döntöttem el végül, jobb, mintha anyám szobáját kapná, ahonnan közvetlenül beléphetne apám hálószobájába. Különben is, apám önkéntesen elszigetelte magát a külvilágtól, anyám pedig még mindig életben volt Ruathában.

Anella maradéktalanul eleget tett apám kérésének, és nem csupán két gyerekét hozta magával, hanem az anyját, az apját, három öccsét és családjának hat eltartott tagját is. Szándékosan nem kérdeztem meg, hogyan mászták meg a tűzcsúcsokat, de látszott rajtuk, hogy kimerültek, és ketten az összeesés szélére sodródtak. Majd felmennek a felső szintekre, és az öregek ápolgatják őket, gondoltam rosszmájúan. Anella duzzogott egy kicsit, hogy ilyen messze helyeztük el őt Tolocamp nagyúr hálószobájától, de sem Campen, sem én nem figyeltem oda a sopánkodására, sem anyja házsártos megjegyzéseire. Már annak is örültem, hogy nem hozták a nyakunkra a teljes alagjukat. Gyanítottam, hogy két bátyjának több esze volt annál, semmint beleártsák magukat Anella hatalomszerzési játszmájába.

Bár úgy véltem, hogy Anella képes gondoskodni a gyerekiről, beosztottam melléjük két cselédet, egyet az óvodabarlangból. Nem akartam, hogy később panaszkodjon apámnak a fogadtatás miatt. Az volt a dolgom, hogy minden vendéget a lehető legjobb ellátásban részesítsek, még akkor is, ha egyáltalán nem kedvelem őket.

Ezután lesiettem a konyhába, hogy megbeszéljem a napi teendőket Felimmel. Valójában tudatni akartam vele, hogy remekül végzi a dolgát. Mindig is a konyhában kaptak szárnyra a legszörnyűbb pletykák. Szerencsére senki sem értette a dobüzeneteket odalent, noha az nem kerülte el a figyelmüket, hogy a dobok megállás nélkül dübörögnek. Persze időnként szerencsés és jó híreket továbbítottak egyik helyről a másikra. Ilyenkor valahogy magasabb és élénkebb hangon szólaltak meg, mintha a kifeszített bőr boldogan énekelt volna. Ma nem ez történt, és én azt képzeltem, hogy a dobok sírnak. Ugyan ki hibáztathatott volna ezért?

Estefelé már egy-egy hiba is becsúszott az üzenetek továbbításába, ami nem is csoda, hisz a dobosok hihetetlenül elfáradhattak az egész napos munkában. Hiába dúdoltam, vagy fogtam be a fülem, nem rekeszthettem ki az ismétlődő híreket: Kerun és Telgar megállás nélkül kért gyógyítókat, hogy helyettesíthessék a halott vagy haldokló embereiket. Úgy tudtam csak elaludni, hogy bedugaszoltam a fülem. A dobhártyám még álmomban is rezgett, és elismételte az összes borzalmas hírt, amelyeket aznap hallottam.

NEGYEDIK FEJEZET

3.14.43

Alvás közben kiesett az egyik füldugóm, és így meghallottam azt az üzenetet, amely előbb anyám, majd a nővéreim haláláról adott számot. Azonnal felöltöztem, és kirohantam a szobámból, hogy megvigasztaljam Lillát, Niát és Marát. Gabin is csatlakozott hozzánk. Egészen kipirosodott szegény, annyira iparkodott, hogy ne lássák, hogy nyilvánosan sír. Keservesen felnyögött, amikor a vállamra hajtotta a fejét. Én is zokogtam, a nővéreim miatt, és magam miatt, amiért nem kívántam nekik szerencsés és jó utat.

A fivéreim, Campen kivételével, mind megkerestek minket, és a közös gyász enyhítette valamelyest a fájdalmunkat. Vajon hányan gondoltunk arra, hogy Tolocamp nagyúr is megkaphatná a szörnyű betegséget, amely elvitte anyánkat és a nővéreinket, azért, mert ő cserbenhagyta őket?

Hálásan álltam fel és hagytam el a siratószobát, amikor Desdra egyik küldönce rám talált. A hátsó lépcsőn keresztül is megközelíthettem volna a raktárt, hogy ellássam Desdrát a szükséges gyógyszerekkel, de úgy döntöttem, hogy a központi folyosón át vezetem oda a küldöncöt. Hallottam apám erőteljes kiáltását az ajtó mögül, és észrevettem, hogy Anella ott bujkál az első kanyarulat mögött. Sebesen eltűnt, akár egy kígyó, és az arcáról leolvasható sunyi grimasz új érzéseket váltott ki belőlem. Addig sem kedveltem őt különösebben, és kerültem a társaságát, de akkor határozottan meggyűlöltem, és taszított, undorított a látványa.

A küldönc, akit egyébként javastanoncnak néztem, alig bírta tartani velem a lépést a kacskaringós csigalépcsőn az alsóbb szintekre. Amikor számolatlanul halmoztam egymásra a zsákokat, tasakokat, üvegcséket és egyéb tárolóedényeket, hevesen tiltakozott, hogy el sem tud cipelni annyit a javasházig. Idegesen a jobbágy után kiáltottam, már-már visítva. Szerencsétlen Sim kikerekedett szemmel, félve lépett be a raktárba, attól tartott, hogy megfeledkezett valami fontos dologról.

Nagy levegőt vettem, lenyugtattam magam, és bocsánatkérően a gyógyítóra mosolyogtam, amiért ennyire megpakoltam a zsákokat. Persze hívhattam volna még egy jobbágyot, de amikor rátértünk a konyhához vezető folyosóra, megpillantottam Anillát, aki éppen lefelé suhant a lépcsőn, és magához intette Felimet. Tudtam, ha belépek a konyhába, és testközelbe kerülök azzal a sunyi képű, alattomos nőszeméllyel, aki máris birtokos úrnőként járt-kelt az alagban, akkor később megbánom a tettemet. Az oldalajtón át távoztam inkább, a jobbággyal és a javastanonccal a nyomomban. A hűs, délutáni levegő azonnal rám telepedett, és lehiggasztott, ennek ellenére sebes ütemet diktáltam.

A hárfásházat felbolydult állapotban találtam, és szokatlan módon mindenki ujjongott. Nem értettem, mi válthatott ki ekkora boldogságot, de a nevetés ragadósnak bizonyult, és én magam is elmosolyodtam, noha fogalmam sem volt, hogy miért. Egy ismerős bariton hang kezdett felülkerekedni a hangzavaron.

– A sűrű köd hátráltatott, kedves barátaim – zengte Tirone mester –, no meg egy sánta rohonc. Felszálltam egy egészséges állat hátára egy legelőn, és azonnal ide siettem, amint meghallottam az első dobüzenetet. Olyan sebesen haladtam, amennyire csak tudtam, elhihetitek, nem ettem, és szemhunyásnyit sem aludtam. Később majd bocsánatot kérek az útközben kölcsönvett rohoncokért, ha a doboknak már nem kell éjjel-nappal fontos híreket megénekelniük – könnyed hangja elűzte a többiek idegességét, és a hárfások halk kacajjal üdvözölték a szavait. – Egyszerűbb volt a hátsó ajtón át közlekednem, így hogy is tudhattam volna, hogy Tolocamp nagyúr megtiltotta nekünk, hogy elhagyjuk és visszatérjünk az alagba? – Így tudtam meg, hogy apám efféle intézkedést hozott. Tirone bizalmasabb hangon folytatta. – Szóval mi ez az egész ezzel a táborral kapcsolatban? Hogyan lássuk el így a feladatunkat, mi hárfások és gyógyítók, ha korlátoznak minket a szabad mozgásban?

Tirone riadt döbbenettel nézett rám, amiért ilyen nyíltan szidalmazza Tolocamp nagyurat. Bizonyára nem tükröződött az arcomon az apám iránt érzett növekvő utálatom, megvetésem és kiábrándultságom.

Ekkor Desdra tűnt fel a hárfásház udvarának túloldalán, és kitörő örömmel fogadott bennünket, amikor meglátta, mekkora csomagokkal érkezünk.

– Nerilka úrnő, én csak ideiglenes készleteket kértem.

– Azt mondom, végy magadhoz annyit, amennyit tudsz, mert ki tudja, meddig segíthetek még neked.

Nem szólt semmit, de szeme villanásából láttam, tökéletesen érti szavaim jelentését.

– Ismét felajánlom a segítségemet, ha bárhol, bárkit ápolni kell – mondtam olyan határozottan, amennyire csak tudtam, amikor közel hajolt hozzám, hogy elvegye tőlem a zsákot.

– Át kellene venned anyád helyét az alagban, amíg el nem vonul ez a viharfelhő a fejünk fölül, Nerilka úrnő – mondta halk, kellemes hangon. A szemembe nézett, és átható tekintetéből őszinte együttérzést és részvétet olvastam ki. Korábban mindig is úgy véltem, hogy a segédmester túlságosan visszahúzódó és távolságtartó, hogy csak a munkájának él, de helytelenül ítéltem meg. Hogyan is magyarázhatnám el neki, hogy rosszul mérte fel a helyzetemet és a rangomat? Vagy tán egy olyan nyilvánvaló esemény, mint Anella beköltözésének híre, nem jutott le a két házba?

– Hogy van Capiam mester? – kérdeztem, mielőtt még elsiethetett volna.

– Már majdnem teljesen kiheverte a betegséget – felelte Desdra, meglepően könnyed hangon. Mintha még kacsintott is volna hozzá. – Túl makacs ahhoz, hogy meghaljon, és túl elfoglalt is, elvégre meg kell találnia a betegség ellenszerét. Köszönöm, Nerilka úrnő.

Rövid beszélgetésünk ideje alatt Tirone mester is befejezte a mondókáját, így nem maradt más hátra, mint hogy elhagyjam a hárfásház udvarát, a nyomomban totyogó Simmel. Szerencsétlen jobbágy. Megfeledkeztem róla, hogy kurták a lábai, és nem tudja tartani velem a lépést.

– Sim, hol van ez a tábor, amelyet Tolocamp nagyúr állíttatott fel? – kérdeztem. Próbáltam minden lehetőséget megragadni, hogy ne kelljen még visszatérnem az alagépületbe. Még dúlt bennem a harag, még égetett a gyász, és féltem, hogy nem tudnék uralkodni magamon. Sim jobb felé mutatott, ahol az út egy erdősávon kanyargott keresztül, és egy völgybe lejtett. Addig sétáltam az úton lefelé, amíg tiszta rálátásom nem nyílt a korláttal körülzárt táborra. Katonák strázsáltak a korlát mentén.

– Utazók is vannak a táborban?

Sim riadt tekintettel bólintott.

– Hárfások és gyógyítók, akik csak a házaikba akartak visszatérni. Néhány alagnélküli is van közöttük, ők gyakorta megjelennek itt. Előbb vagy utóbb a betegség felüti a fejét közöttük. A javasház így hogyan tudja meggyógyítani őket? Nekik is joguk van a gyógyításhoz.

Való igaz. Még az anyám is, amíg még élt szegény, könyörületes volt az alagnélküliekhez.

– Beengednek valakit az őrök a völgybe?

Sim bólintott.

– Igen, de senki sem térhet vissza.

– Ki a parancsnok?

– Azt hiszem, Theng.

Még Theng parancsnokot is ki lehetett cselezni, ha valaki elég ügyes volt hozzá. Nem vetette meg a bort, és amikor ivott, általában nem látott tovább az üveg fenekénél. Szóval a hárfások és a gyógyítók nem térhetnek haza a házaikba? Az apám nemcsak ostoba volt, de halálosan rettegett is. És képmutató módon ő maga épp egy betegség sújtotta alagból menekült haza, veszélybe sodorva az emberek életét. Még akkor is, ha bezárkózott a szobájába. Ez arra figyelmeztetett: nem viselkedhetek felelőtlenül és ostobán. Tisztában voltam vele, hogy mi a kötelességem a házak felé – apám alaposan belém nevelte. Arról nem is beszélve, hogy szükségem lehetett még a jóindulatukra a vész idején. Beszélnem kellet Felimmel és Thenggel.

Miközben visszafelé lépdeltem az épült felé, észrevettem egy alakot az egyik első emeleti ablakban. Az apámat tán? Igen, az az ő szobája volt, és engem és Simet tartott szemmel. Tudtam, hogy Simet nem képes megkülönböztetni a többi közönséges jobbágytól, de ami engem illet, vajon mennyire éles a látása? De mit számít, ha felismer? Tán első ízben tette volna életében. Büszkén, félelem nélkül lépdeltem tovább. Az oldalajtón át léptem be a konyhába. Beszélnem kellett Felimmel.

– Most mihez kezdjek, Nerilka úrnő? – kérdezte, mielőtt még megkérhettem volna, hogy a húsmaradékot ossza szét a tábor lakói között. – Lejött ide, és olyan kívánságokkal állt elő, amit Pendra úrnő sosem támogatna – elcsuklott a hangja, és sírásban tört ki. Leakasztotta a derekáról a törlőrongyát, és megtörölgette vele az arcát. – Pendra úrnő szigorú, de igazságos asszony volt. Csak arra kellett figyelni, hogy mindig betartsuk a szabályait.

– Mit akar Anella?

– Azt állította, hogy mostantól ő irányítja az alag ügyeit. Zöldséges húslevest kell főznöm a gyerekei kényes gyomrának, és minden étkezéshez készítenem kell valamilyen csemegét, mert a szülei szeretik az édességet. És pirítóst délután és este. Nerilka úrnő, te ugye tudod, hogy ez lehetetlen? – Ismét könnyek csorogtak végig az arcán, és lerázta azokat magáról. – Teljesítenem kell a parancsait?

– Majd utánajárok, Felim, addig is ahhoz tartsd magad, amiben reggel megegyeztünk. Még Anella kedvéért sem változtathatjuk meg a napi menetrendet.

Ezután megkértem, hogy az esti maradékot gondosan tegye el, és vigye le Theng parancsnoknak.

– Vettem a bátorságot, és tegnap éjjel leküldtem nekik a húsmaradékot. Édesanyád is így tett volna. Ó, milyen tisztességes asszony, milyen tisztességes… – mondogatta, majd ismét a törlőkendőbe temette az arcát.

Felim is tisztességes ember, gondoltam, hogy eltereljem a gondolataimat az anyámról. Anella nagyban megkönnyítette a dolgomat. Mégis hogy képzeli az a kis szuka, hogy betör az otthonunkba, úrnőnek adja ki magát, és átveszi az ügyek intézését, mintha csak otthon lenne, azon a szánalmas kis szemétdombon, ahonnan jött?! Előre dörzsöltem a tenyerem, ha elképzeltem, mekkora felfordulást okoz majd a tapasztalatlanságával és a tudatlanságával az alagban. Ha fenn akarja tartani apám érdeklődését, jobban kell igyekeznie. Valóban azt hitte, hogy anyám nyomdokaiba léphet, csak azért, mert ő elhunyt? Azt képzelte, hogy elegendő annyi, hogy bebújik az ágyába? Hacsak…

Ismét belefutottam a feldúlt Campenbe az egyik folyosón. Az arca kivörösödött a haragtól, és utálat tükröződött a tekintetében. Doral, Mostar és Theskin hasonló fizimiskával beszélgetett vele.

– Semmit sem tehetünk? – kérdezte Theskin, és idegesen dobolt hozzá a derekába tűzött kés markolatán.

Doral az öklével püfölte a tenyerét.

– Hol voltál, Nerilka? Tudod, hogy mi történt?

– Anella átveszi az irányítást.

– Apánk máris átköltöztette őt anyánk szobájába! – szemernyi kétség sem férhetett hozzá, hogyan éreznek Campenék. – Beszélni akar veled. Arra kíváncsi, hol voltál egész nap, mit kerestél a tábor körül, és miért mentél oda egyáltalán.

– Hogy megtudjam, valóban létezik-e! – feleltem ingerülten. A többi kérdést elengedtem a fülem mellett. – Mikor állította fel?

– Ez volt a kora reggeli feladatunk – felelte Theskin, és Doralra bökött, mutatva, hogy ő segédkezett benne. – Fel kellett állítanunk az őrséget, és névsort készíteni. Most pedig ez! Nem várhatta volna meg a nyugodt, csendes intervallumot?

– Tán attól fél, hogy leteríti a betegség, és nem élvezheti ki élete utolsó napjait!

– Nerilka! – Campen felháborodott pimasz megjegyzésemen, de Theskin és Doral egyetértően mormogott.

– Te is ismered őt, Campen – szólalt meg Theskin. – Mind tudunk a kis szenvedélyeiről!

– Most már elég, Theskin! – Campen elővigyázatosan nem emelte fel a hangját túlságosan, de a hanghordozása is elérte a kellő hatást.

Theskin megvonta a vállát.

– Én távozom. Ellenőrzöm az őrséget! Vacsorára visszajövök. Ki nem hagynám semmiért! – rám kacsintott, megragadta Doral karját, majd magamra hagytak Campennel.

Nekem viszont egyáltalán nem fűlött a fogam ahhoz, hogy kioktasson.

– Légy óvatos, Campen! Két fia van, és ha nem vigyázunk, rövid úton a felső szinteken találhatjuk magunkat.

Ez a végkifejlet még nem merült fel a bátyámban. Miközben a lehetőségeket mérlegelte, elosontam mellette, és besurrantam a magam csendes kis szobájába.

Nem emlékszem rá, hogy aznap este bármit is ettem volna a vacsoránál, és egyáltalán nem élveztem. Anyánk halála iránti tiszteletből egyikünk sem tehette meg, hogy illetlenül, netán durván viselkedik a családi asztalnál, pedig nagy volt a kísértés. Olyan későn mentem le a főépületbe, amennyire csak lehetett, és legnagyobb meglepetésemre a rokonaink többségét ott találtam. Felállították a nagy asztalt, és még apám székét is odavitték; Anella nem vesztegette az idejét.

– Téged meghívtak? – kérdeztem Munchaun bácsitól, amikor odakullogott hozzám.

– Nem, de nem ismeri a szokásainkat, nem igaz?

Munchaun bácsira mindig lehetett számítani, és a többiekre is, ha arról volt szó, hogy valami újat és érdekeset láthatnak.

– Sajnos eddig semmi érdemlegeset nem találtam az iratokban – folytatta a bácsikám. – Másokat is munkára fogtam. Van valami hír a hárfásházból? Tudom, hogy jártál ott ma.

Elengedtem a piszkálódását a fülem mellett.

– Tirone mester visszatért a bányából. A hátsó úton érkezett.

– Akkor nem is látta, mivel bővült az alagunk?

– Nyilván kikerülte az őröket.

– Már-már azt kívánom, ne tette volna – motyogta a bácsikám, különös csillogással a szemében. Ezután lágyan megszorította a karomat. Anella lépett be a helyiségbe, a szüleivel a sarkában.

Királyi belépőjüket elrontotta Anella kivörösödött arca, és apjának bicegő járása. Először azt hittem, hogy részeg az öreg, később azonban megtudtam, hogy sánta.

Egyáltalán nem voltam abban a hangulatban, hogy megsajnáljam, vagy együtt érezzek vele. Ő legalább zavartnak látszott az első néhány percben.

Anella ízléstelenül hímzett estélyi ruhát viselt, amely egyáltalán nem illett egy gyászoló alagba, sem a vacsoraasztalhoz. Határozott léptekkel hágott fel a kis emelvényre, és egyenesen anyám székéhez vezetett az útja. Munchaun bácsi keze tartott csak vissza attól, hogy valami meggondolatlanságot tegyek.

– Tolocamp nagyúr megkért rá, hogy ezt felolvassam nektek – kellemetlen, csikorgó hangon beszélt, hogy biztosan rá figyeljünk, és hogy így szerezzen érvényt új pozíciójának. Kigöngyölte az írást, és a szeme elé emelte, amelyet illetlenül forgatott, miközben hozzánk beszélt. – Én, Tolocamp nagyúr, önkéntes karanténba vonultam ezekre a baljós napokra, és Erőd alag ügyeinek irányításával Anella úrnőt bízom meg, amíg a helyzet rendeződik, és a családunk ismét ünnepélyesen egyesülhet. A távollétemben a fiam, Campen látja el a birtokos nagyúri teendőket, az én irányításom alatt, addig, amíg biztonsággal fel nem oldhatom önkéntes karanténomat. Ezennel ünnepélyesen felkérlek titeket, száműzetés terhe alatt, hogy felügyeljétek a karantén betartását, és ti se érintkezzetek senkivel, amíg Capiam mester, vagy az általa kijelölt javasember fel nem oldja azt. Engedelmességet követelek mindenkitől, be kell tartanotok minden parancsot, amit adok, Erőd alag, a Pern legelső és legnagyobb alagjának biztonsága érdekében. Ha mind engedelmeskedtek, akkor ismét felvirágozhatunk. Ha ellenszegültök, elbukunk.

Felénk fordította a pergament, és az aljára mutatott.

– Itt láthatjátok az aláírását és a pecsétgyűrűje lenyomatát. Az írás hiteles – ezután újabb tüskét döfött belénk. – Felhatalmazott rá, hogy kiderítsem, melyikőtök merészkedett vészesen közel a táborhoz – dülledő szeme meredten bámult ránk.

Előreléptem, ahogyan Peth, Jess, Nia és Gabin is.

– Ne bosszantsatok! – rikoltotta. – Tolocamp nagyúr csak egy személyt említett!

– Mind meg akartunk győződni a tábor létezéséről, de nem egy időben – felelte erre Jess. – Még sosem láttam ilyen menekülttábort.

– Tényleg nem értitek?! Ott beteg emberek vannak! – Anella egészen belesápadt az erőfeszítésbe, hogy fölénk kerekedjen. – Ha elkapjátok a betegséget, még a halálotok előtt megfertőztök mindenki mást is.

– Csakúgy, mint a birtokos nagyurunk – jegyezte meg valaki.

– Ki mondta ezt? Ki merészel ilyen pimasz hangon szólni?

Senki sem felelt. Tovahaladó léptek zaját hallottuk a folyosóról. Én magam sem ismertem fel a hangot. Elismerően ingattam a fejem, és a magam részéről Theskinre szavaztam.

– Úgyis kiderítem, hogy ki volt az! – próbálkozott tovább Anella, de nyilvánvaló volt, hogy sosem deríti ki. Senki sem bízott benne, és sikerült mindannyiunk ellenszenvét pillanatok alatt kivívnia ott, akkor a vacsoraasztalnál. – Tolocamp nagyúr tudomást szerez az álnok kígyó kilétéről!

Még egyszer végighordozta a tekintetét rajtunk, majd hangos recsegéssel kihúzta a széket, amelyen anyánk oly méltóságteljesen foglalt helyet minden étkezés alkalmával. Nem volt elég erős hozzá, hogy megemelje, és ennek halk kuncogás lett a jutalma. Az anyja idegesen intett az egyik jobbágynak, hogy segítsen neki. Amikor végre sikerült elfoglalnia a helyét, az anyja leült mellé, a férjével a balján. Senki sem ment fel közülünk az emelvényre, ahogyan szoktunk, inkább mindannyian a kecskelábú asztaloknál foglaltunk helyet.

– Hol vannak Tolocamp nagyúr gyermekei? – kérdezte, amikor már mindenki helyet foglalt. – Campen? – azért rá mutatott, mert őt ismerte látásból. – Theskin, Doral, Gallen, foglaljátok el a helyeteket! – elhallgatott. Villogott a szeme, és remegett a szája széle. Erősen gondolkodott valamin. – Hol van Nalka? Nem ő a legidősebb életben maradt lány?

Munchaun bácsi oldalba bökött.

– Jobb, ha mész, Rill. Apád nem bocsátaná meg, ha ilyen nyilvánosan megaláznád, még ha el is tévesztette a neved.

Felálltam, mert tudtam, hogy igaza van. Anella anyja mormogott valamit lánya fülébe.

– Van egy hárfás is ebben a házban, nem igaz? Mi kedveljük a hárfásokat.

Casmodian kelletlenül feltápászkodott, és elmosolyodott, ami nem nagyon sikerült.

– Miért odalent foglaltatok helyet? – érdeklődött Capmentől, amikor fellépett az emelvényre, Theskinnel az oldalán.

– Engedelmeddel, úrnő – szólalt meg Theskin gúnyos vigyorral az arcán –, úgy véltük, hogy a családod szeretné elfoglalni az emelvényt.

Noha Theskin illedelmesen beszélt, ennél jobban nem is sérthette volna meg őket. Ennek ellenére, Anella semmit sem mondott. Vagy nem érte fel ésszel a sértést, vagy hirtelenjében nem tudott megfelelően visszavágni. Senki sem szólt neki, hogy Tolocamp néhány gyermekéről megfeledkezett, így Jess, Peth és Gabin elkölthetett egy kellemes vacsorát. Legalábbis kellemesebbet, mint mi.

Casmodian igen bátran Anella apja mellé ült le. Azt hiszem, aznap este csak ők ketten beszélgettek egymással a főasztalnál. Csupán néhány falatot tudtam letuszkolni a torkomon, és annak sem éreztem az ízét. Végig azon járt az eszem, hogy mi mindent nem tettem meg az anyámnak, amiket kért, hogy nem voltam a nővéreim mellett az utolsó napokban, amelyeket Erőd alagban töltöttek. Izzó gyűlölettel néztem a trónbitorlóra, és eltökéltem magam, hogy még a kisujjamat sem emelem fel, hogy bármiben is segítsek neki. Még csak a nevemet sem tudta rendesen kiejteni. Ahogy elnéztem a körülöttem ülők arcvonásait, senkitől sem számíthatott együttműködésre, még az olyan jelentéktelennek tűnő dolgokban sem, hogy felvilágosítsák őt, Tolocamp nagyúrnak hány gyermeke van, és kit hogyan hívnak.

Aznap több bort ittam a szokásosnál, de lehet, hogy csak kevesebbet ettem. Felálltam az asztaltól, de mielőtt felmentem volna a szobámba, betértem a konyhába, hogy ellenőrizzem, az újdonsült birtokos úrnő nem húzta-e keresztbe a számításaimat az ételmaradékkal kapcsolatban. A hátsó lépcsőn át távoztam, és lepihentem szobám nyugodt magányában.

ÖTÖDIK FEJEZET

3.15.43

A hajnali dobpergés felébresztett, mert esti kábulatomban elfelejtettem bedugaszolni a fülem. A hír azonnal kijózanított: tizenkét kötelék repült ki a szál ellen Ajgen felett, és mind épségben haza is tértek.

Mégis, hogy repülhetett ki tizenkét kötelék Ajgen sárkányfészekből, hiszen a sárkánylovasok fele megbetegedett, és már sajnálatos haláleseteket is elszenvedtek. A legjobb esetben is csak kilenc köteléket állíthattak ki, ha igazak a veszteségekről szóló hírek, márpedig ilyen súlyos helyzetben miért kertelne bárki is.

Felkeltem, és lementem a konyhába, ahol alaposan ráijesztettem a jobbágyokra, akik éppen a sokadik kancsó klahot készítették elő. Már a fűszeres illattól is erőre kaptam, de a pohár ital egyenesen csodát tett velem. A szorongásomat és elkeseredésemet már az első pár korty is enyhítette. Éppen a kásámat kavargattam, amikor belépett Felim. Először felragyogott az arca, amikor észrevett, de fokozatosan gyászos szürkeség öntötte el, ahogy felém közeledett.

– Több kosárra való érintetlen vacsorát küldtem le a táborba, Nerilka úrnő. Talán nem ízlett a főztöm?

– Egyikünk sem tudott jóízűen enni, Felim, nem a te hibád.

– Lejött ide panaszkodni, hogy nem készítettem elegendő édességet a szüleinek – mondta nekem vérig sértve. – Van fogalma róla egyáltalán, hogy milyen körülmények között kell dolgoznom? Nem változtathatom meg csak úgy napközben az étrendet. Egyetlen segédmester sem lenne képes édességet szerezni egy-két óra leforgása alatt, ilyen szűkös időkben.

Megnyugtató szavakat mormogtam neki, hogy valamennyire helyreállítsam megtépázott becsületét, de nem meggyőződésből, inkább csak megszokásból, Anellát pedig végképp nem akartam felmenteni a szemében. Egy elégedetlen szakács nagyon is sok problémát tudott okozni egy akkora alagban, mint Erőd. Anella tanuljon csak a saját hibáiból, és akkor megtapasztalhatja, mit is jelent birtokos úrnőnek lenni.

Ekkor döbbenten rá, hogy már az is. Ő Erőd alag új birtokos úrnője, és az övé az ezzel járó összes kiváltság és hatalom. Legalább anyám személyes értékeit nem szerezheti meg. Mondtam még néhány megnyugtató szót a szakácsnak, hogy legalább tűrhető vacsorát készítsen estére, majd anyám irodájába siettem, a félemeletre. Gyorsan összeszedtem a naplóit és a feljegyzéseit, amelyeket a körülötte lévő személyekről vezetett – mi lányok mindig is tudtuk, hogy szeret minden érdekes részletet lejegyezni, és a magunk részéről erősen igyekeztünk, hogy a lehető legkevesebb alkalommal szerepeljünk bennük. Ha Anella kezére kerülne, felbecsülhetetlen értékű kincshez jutna. Nem csupán ránk nézve lenne kellemetlen és zavarba ejtő, elsősorban a gyerekkori gyarlóságaink miatt, de kiszolgáltatottá tenné előtte a második szint lakóit is. Anyám birtokolt néhány drágakövet és ékszert is, amelyek családi ágon szálltak rá, és nem az alag tulajdonát képezték. Ezeket igazságosan szét kellett osztani az életben maradt lányok között. Mivel Anella becsületességében egy cseppet sem bíztam, magamra vállaltam ezt a feladatot.

Féltem, ha Anella észreveszi, hogy ezek az értékek eltűntek, meg akarja majd keresni, ezért az egyik hátsó folyosón lesiettem a raktárakhoz, és elrejtettem a kétkötetnyi naplót és az ékszeres szütyőt az egyik felső, poros polcon. Anella keze nem ért fel addig.

Visszafelé menet Sim keresztezte az utamat.

– Nerilka úrnő, Nalka úrnőt keresi.

– Valóban? Úgy tudom, nem él Nalka Erőd alagban.

Sim zavarodottan pislogott.

– Nem rád gondol, úrnő?

– Az meglehet, de ameddig nem képes a saját nevemen szólítani, addig nem vagyok köteles felelni a hívására, nem igaz, Sim?

– Nem, ha az úrnő mondja.

– Menj csak vissza hozzá, és mondd meg neki, hogy nem találtad meg ezt a Nalkát az alagban.

– Ezt tegyem, úrnő?

– Igen, ezt, Sim.

Leszegett fejjel somfordált odébb. Azt ismételgette, hogy nem találta meg Nalka úrnőt, illetve nem talált semmiféle Nalka úrnőt. Ennél maradt. Nem talált Nalka úrnőt az alagban.

Átvágtam az udvaron a hárfásházhoz. Jelen pillanatban nyilvánvalóan fontosabb dolgok jártak Anella fejében, mintsem a gyógyszeres raktárak környékén kutasson utánam, de előbb-utóbb valaki nyilvánvalóan felvilágosítja majd, hogy Nerilka úrnő az, akit keres. Afelől sem maradt semmi kétségem, hogy jelentést tesz apámnak az arcátlanságomról. Nyers és fájdalmas büntetésre számíthattam az apámtól, már ha elhagyja valaha egyáltalán önkéntes karanténját. Tán ki is érdemeltem minden egyes pofont, de eltökéltem magam, hogy amíg rendelkezhetek a készletek felett, egyetlen gyógyító sem marad gyógyszer nélkül. A hárfásházban egy mosolygós tanítvány fogadott, aki a konyhába vezetett. Úgy éreztem, hogy az eltelt napokban több időt töltöttem konyhákban, mint bárhol máshol.

– Az összes üvegedényt fertőtleníteni kell, ami azt jelenti, hogy tizenöt percig főzd forró vízben, és ne csalj a homokórával! – mondta Desdra az egyik segédnek. – Most pedig… á, Nerilka úrnő! – Desdra buzgalma azonnal átragadt rám, ezt hiányoltam az elmúlt pár napban.

– Capiam mester jobban van?

– Ismét a régi önmaga. Nem kell mindenkinek szükségszerűen meghalnia, aki elkapja a betegséget. Beteg valaki az alagban?

– Ha az apámra gondolsz, bevette magát a szobájába, de belülről továbbra is parancsolgat.

– Hallottam hírét. – Desdra elhúzta a száját, minden a régi kerékvágásban haladt tovább Erődben.

– Még mindig én rendelkezem az orvosi készletek felett. Szükséged van valamire?

Desdra nem felelt azonnal, a segéd tevékenységét ellenőrizte. Látszott rajta, hogy ennél most sokkal fontosabb gondolatok járnak a fejében. Mosolyogva fordult vissza felém.

– Tudsz párolni, forrázni és főzetet keverni?

– A család összes orvosi szükségletét én látom el.

– Akkor készíts köhögéscsillapító szirupot, martilaput is tégy bele a belátásod szerint. Hadd adjak egy receptet, amelyet hatékonynak találtam – egy pergamencafatot tartott az egyik kezében, a másikban pedig egy széndarabot. Gyorsan, de azért jól olvashatóan levéste a hozzávalókat, és azok egymáshoz viszonyított arányát. – Ne sajnáld a zsibbasztófüvet, az az egyetlen, amely képes csillapítani ezt a borzalmas köhögést – mondta, majd egy másik receptet kezdett keresni. Szemmel láthatóan zavarta a jelenlétem. – Mondd meg anyádnak… ó, sajnálom. – Bocsánatkérően megérintette a karomat, és zavartan nézett rám, amiért fájdalmat okozott. – Van odafent levesetek? Jó lenne néhány lábasnyi.

Elképzeltem, milyen képet vág majd Felim, ha előállók egy újabb szokatlan kéréssel, de végül is az éjszakai tűzhely is használható, és az efféle levesekbe mindenféle maradék belemehet. Ráadásul a legutolsó hely, ahol Anella keresne, az pont a szűkös, levegőtlen, forró belső konyha.

– Főzés után hűtsd le kocsonyává. Úgy könnyebb szállítani – javallottá. Fél szemét a homokórán tartotta, hogy az üvegedények pontosan tizenöt percig fortyogjanak a forró vízben.

Magára hagytam, hadd végezze a dolgát. Reméltem, hogy jól boldogul. Belengte Desdrát valami különös, nála sosem érzékelt izgatottság, amit biztos, hogy nem csupán Capiam mester felépülése váltott ki. Mit forgathat a fejében? Csak nem valamiféle orvosságot kotyvaszt?

Szerencsére az egész napom ráment, mire elkészítettem a levest, és a köhögés elleni szirupot. A martilapu valóban elzsibbasztotta a megkínzott torkot. Addig kísérleteztem vele, míg eltaláltam a legmegfelelőbb ízt, majd készítettem két demizsonnal. Az egyiket félretettem, arra az esetre, ha a családban is szükség lenne rá. A receptet felvittem az irattárba, hogy ne vesszen el.

Amikor később Simmel átvittem a levest és a szirupot a hárfásházba, ismét érzékeltem a Desdrát belengő feszült várakozást, sőt, ezúttal sokkal nyilvánvalóbban, de a segédből, aki elvette tőlünk egész napos munkám gyümölcsét, semmit sem tudtam kihúzni. Illedelmesen megköszönte, de távozott, arra hivatkozva, hogy rengeteg teendő vár még rá.

Csalódottan bandukoltam vissza az udvaron. Nehezemre esett elfogadni, hogy segíteni akarok, sőt mit több, segíteni is tudok, méghozzá sokféleképpen, mégsem kamatoztathatom a tudásomat. Az apám és néhai anyám szobájának ablakában is fényt láttam. Senki sem leskelődött azonban, hogy ellenőrizze, vajon ki szegi meg az ostoba házi szabályokat.

A vállam felett a menekülttábor irányába pillantottam. Kötelességtudóan strázsáló őröket láttam az oszlopokra tűzött parazsékok fényében, a tábor előterében. Vajon a betegek megkapják a levest és a szirupot odaát? Ha igen, akkor nem volt hiábavaló az egész napos munkám.

Emelkedett hangulatban tértem vissza az alagba.