TIZENHARMADIK FEJEZET

Ruatha alag és Erőd fészek, jelen együttállás, 3.19.43

Alessannak meg kellett állnia. Gyöngyöző verejtékcseppek jelentek meg a homlokán, és gördültek végig az arcán és az állán. Az eke nyele sikamlóssá vált a tenyerétől. Ugyanúgy fújtatott, mint mindenki körülötte, alaposan meg kellett küzdeniük az eső áztatta földdel. Mit sem törődve a kezén keletkezett fájdalmasan csípős vízhólyagokkal, beletörölte a kezét a derekába tűzött, elmocskolódott rongyba. Ezután Ruatha birtokos nagyura letörölte a homlokáról és az arcáról a verítéket, ivott pár kortyot a vizeskannájából, megmarkolta a gyeplőt, és megfogta az eke nyelét, mielőtt még a rohoncok kirántották volna a barázdából.

Még egy nap a szántóföldön, és elfelejtik, hogy versenyzésre tenyésztették és képezték ki őket. Nap mint nap ezt mondogatta magának. Egy nap talán be is igazolódik. Ő erőtől duzzadó állatokat tenyésztett ki, de ha az alag érdekei úgy kívánják, visszafordítja a tenyésztési folyamatot. Fanyar mosoly futott végig az arcán. Talán így kell majd megfizetnie a bűneiért, amiért versenyállatokat tenyésztett ki, amikor az apja igavonó jószágokat várt tőle. Sajnos azok közül egyetlenegy sem maradt életben. A testesebb rohoncok, az igavonó és szántáshoz használt állatok, a kitartó, málhás jószágok mind különösen fogékonynak bizonyultak az állományon végigsöprő légúti megbetegedésekkel szemben. Az ő könnyű és kecses versenyállatai azonban életben maradtak a folyó menti zöld legelőkön. Legalábbis eddig életben maradtak, de most kénytelen volt befogni őket a szántáshoz, ahogyan saját magát is.

A földet meg kellett művelni, a magot el kellett szórni, hisz meg kell fizetni a dézsmát, és etetni kell az alaglakókat, mindegy, hogy milyen áron. Egy birtokos nagyúr nem kereshet kifogásokat. Elért a parcella széléhez, és széles ívben visszakanyarította a fogatot a barázdába. Szabálytalan ekevonásokat ejtett, de legalább megforgatta a földet. Oldalra pillantott, hogy megnézze, hogyan boldogulnak a többiek a szomszédos parcellákon. A tekintete az északi útra tévedt, ahol egy lovas közeledett feléjük. Beárnyékolta a szemét, hogy jobban lásson, és közben átkozódott, mert az egyik állat kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségét. Gyorsan visszarántotta a rohoncot a helyére, hogy a barázda kiegyenesedjen, és közben mintha a hárfások jellegzetes kék színét látta volna megvillanni az úton. Tuero biztosan visszatért az északi birtokokról. Ugyan ki más lenne elég bátor hozzá, hogy belovagoljon Ruathába? Alessan korábban dobüzenetekkel próbált igavonó állatokat szerezni, de mindenhonnan elutasító válaszokat kapott. Szinte senkinek sem maradtak használható egyedei. Még a hatalmi fenyegetőzések ellenére sem kapott.

– A járvány Ruathára sújtott le a legkeményebben – kezdte Tuero, és ez egyszer nem mosolygott. – Amíg Capiam mester nem küld elegendő oltóanyagot, senki sem hajlandó idejönni. És jószágot még ez esetben sem hajlandóak idehozni, mondván, hogy itt rengeteg állat pusztult el.

Alessan tehetetlenül átkozódott.

– Ha nem jönnek ide, én megyek el hozzájuk! Magam hozom el az igavonó állatokat! Szemtől szembe nem mondhatnak nemet a birtokos nagyuruknak! – Miközben fennhangon szidalmazta a saját embereit, be kellett látnia, hogy ő sem cselekedne másként, és nem is tette, elvégre még mindig nem küldetett Dagért és a legértékesebb állatokért. Bár Follen makacsul bizonygatta, hogy a betegség köhögés vagy tüsszentés útján terjed, és a vírus nem bújhat meg az istállók talajában, nem merte megkockáztatni, hogy hazahozassa a felbecsülhetetlen értékű rohoncokat, amelyeket Dag még az átkozott vásár másnapján menekített ki.

Alessan korábban hosszasan tanácskozott Tueróval, Deeferrel és Oklinával – a belső bizalmi körrel –, és megállapították, hogy nem hagyhatja el Ruatha alagot, mert akkor magas rangú személy hiányában senki sem szerezhetne érvényt a parancsainak. Ugyanakkor azt sem akarta, hogy Tuero járja körbe a birtokokat, mert még csak nemrég épült fel a betegségből, és előbb fel kellett erősödnie. Tuero viszont azzal érvelt, hogy ő egy ravasz és furfangos szónok, többek között ezért is lett hárfás belőle, így ő a legalkalmasabb személy arra, hogy követként járjon el Alessan nevében. Hozzátette még, hogy néhány nap a kellemes, friss tavaszi legelőn, és úgy megerősödik, mint még soha. Alessan persze felét se hitte Tuero cirkalmas beszédének, de mivel nem tehetett egyebet, belegyezett a javaslatba.

Tuero lágy csontozatú rohonca könnyed léptekkel vitte mókásan magas lovasát. Az állat felszegte a fejét, és büszke tartással lépegetett, látszott rajta, hogy örül neki, hogy végre arra használják, amire született. Tuero lába leért egészen a szívós hátas térdéig, a felsőteste pedig jócskán a füle fölé magasodott. Alessan természetesen nem azt a rohoncot javasolta volna a hárfásnak, de úgy tűnt, így is jól elboldogul. Keresztülvágtak azon a parcellán, ahol Alessan dolgozott, de nem akarta elengedni az eke nyelét, így nem integetett Tuerónak. Elért ugyanis a parcella lejtős végéhez, és nem akarta, hogy az igavonók megcsússzanak, vagy megbokrosodjanak. Lassacskán végez a szántással, és akkor majd minden figyelmével Tueróra összpontosíthat.

Már csak két barázda, és kész is az aznapi munka. Remélte, hogy amikor Tuero visszatér, hoz magával egy kitartó, igavonó fogatot.

Visszavezette a fáradt állatokat az istállóba. A magvetők még mindig a földeken serénykedtek, hogy idejében befejezzék a vetést. A halálos járvány ellenére is sikerült megóvniuk az értékes magokat. Ha kitart a jó idő, és nem éri őket újabb csapás, mondjuk egy pusztító szálhullás, akkor Ruathának elegendő élelme lesz.

Alessan legnagyobb meglepetésére Tuero az istállónál várta, egy felfordított vödrön ücsörögve. A nyeregtáskáját maga mellé tette a földre, és sejtelmes mosoly játszott az ajkán. A rohonc a közelben rágta az édesfüvet, a nyerget már rég levették a hátáról, és átkefélték a szőrét.

– Néztelek, hogyan dolgozol, Alessan uraság – kezdte Tuero különösebb bevezető nélkül. – Meg kell állapítanom, hogy a barázdáid napról napra szebbek.

– Muszáj nekik – dörmögte Alessan, miközben leoldotta az eke szerelékét.

– A többiek erőt merítenek a példádból. A szorgalmadról és az eltökéltségedről már most ódákat zengenek az alagban. Úgy tűnik, a földműves munka egyáltalán nem válik a károdra.

– De igavonókat nem hoztál, igaz? Van más rossz hír is? – kérdezte Alessan. Éppen az egyik rohonc nyakából akasztotta le a súlyos hámot.

– Sajnos jól látod, Alessan, minden, amit hoztam, belefér abba a nyeregtáskába – mondta Tuero, és segített a birtokos nagyúrnak leszerszámozni a rohoncokat. – A saját szememmel láthattam, hogy északon mi mindennek szenvedik a hiányát.

– És? – Alessan türelmetlenül sürgette Tuerót. A rossz híreket szerette egyszerre hallani, hogy a teljes valójukban értékelhesse azokat.

– Néhány helyen elkezdték a tavaszi munkákat, de egyes birtokokon – Tuero észak felé mutatott a kezében lévő szalmacsomóval, amellyel le akarta csutakolni a verítékben úszó rohoncokat –, komoly veszteségeket szenvedtek. Néhány vásári vendég még a karantén kihirdetése előtt hazatért, és magával vitte a fertőző vírust. Összeírtam a holtak névsorát, és akárhogy is próbálom, nem tudom könyörületesen elmondani. Azt mondják, a baj nem jár egyedül, de ha nagyon rossz hangulatban vagy, talán még ez is felvidít – Tuero próbált könnyeden viccelődni, de az arca mosoly helyett csak megrándult. – Készítettem egy listát a lakosok szükségleteiről és egyéb problémáiról. Egész úton hazafelé azon gondolkoztam, hogyan közöljem, de sehogy sem tudom enyhíteni a fájdalmat. Igazam volt, és az emberek nem mernek eljönni ide, Ruatha alagba. Abban is igazam volt, hogy nem merik ideküldeni az egészséges állataikat, mert biztosak benne, hogy elpusztulnak. Arra is csak nagy nehezen tudtam rávenni őket, hogy Gizdát engedjék be az istállóikba éjszakára, amíg én alszom. Mind féltek tőle.

– Mitől féltek?

– Attól, hogy megfertőzi a többi állatot.

– De hisz túlélte a betegséget!

– Igen, ő is, és mi is. Én azért hevertem ki gyorsabban a betegséget, mert kaptam az oltóanyagból. Vajon ha az életben maradt állatok véréből is készítenénk szérumot, azzal nem menthetnénk meg a többi állatot, ugyanúgy, mint az emberek esetében? – szélesen elmosolyodott, látva Alessan arckifejezését. – Ha helyes az elképzelés, akkor a birtokod tele van oltóanyaggal, ami mostanság igencsak értékes árucikk.

Alessan meredten bámulta Tuerót, és közben azon dohogott, hogy ez neki miért nem jutott eddig az eszébe. A kisbirtokosok megélhetése oly nagymértékben függött az állatállományaiktól, hogy Alessan nem akart erővel érvényt szerezni az akaratának, és inkább hagyta, hogy ne hozzák el hozzá az állatokat, nehogy megfertőződjenek, és hazavigyék a vírust.

– Fel sem fogom, én miért nem gondoltam erre – ismerte el a vigyorgó hárfás előtt. – Gyere, vezessük el ezt a két rohoncot. Beszélnem kell Follennel – jó nagyot rásózott az egyik állat farára, hogy besétáljon a karámba. – Hogy lehettem ennyire fafejű?

– Rengeteg egyéb problémával kellett megbirkóznod, uram – próbálta nyugtatni őt a hárfás.

– Ember, te most újjáélesztettél engem! – Alessan első ízben mosolyodott el azóta, hogy Oklina felépült a betegségből. – És én még nem akartam, hogy te járd körbe a birtokokat!

– Én biztos voltam a sikerben – jegyezte meg Tuero pimasz magabiztossággal. Felkapta a földről a nyeregtáskáját, és Alessan után sietett a főépület felé.

Gyorsan megtalálták Follent, aki a központi csarnokban kezelte a betegeket. Alessan orrát csípte a kellemetlen szag, amit még a füstölők sem tudtak elnyomni. Mindig elkerülte azt a csarnokot, amikor csak tehette: a betegek köhögése, fájdalmas nyögése, nehéz légzése mind-mind arra emlékeztették őt, hogy mennyire szánalmas házigazda. Follen aggodalmas arckifejezése felragyogott egy pillanatra, amikor Tuero felemelte a nyeregtáskát. Az összesereglett emberek reménytelensége elillant, amikor észrevették, hogy Follen új gyógyfüveket és orvosságos dobozkákat nézeget. Alessan nem vesztegette az időt, azonnal rákérdezett, hogy lehetséges lenne-e rohoncokat oltóanyaggal kezelni.

– Azt kell, hogy mondjam, a feltételezés megalapozott, de nem ismerem az állatok gyógyításához használt gyógyszereket. A jószágmester, ó… sajnálom, elfelejtettem, biztosan akad valaki Kerunban, aki megfelelő választ adhat a kérdésedre.

Tuero csalódottan sóhajtott fel.

– Túl késő van már, hogy dobokkal üzenjünk Kerunba. Nem hiszem, hogy örülnének neki, ha felvernénk őket.

– Van más is, aki tudhatja a választ – morfondírozott Alessan összeráncolt szemöldökkel. – Follen, maradt még két embernek elegendő oltóanyag?

– Készíthetek valamennyit.

– Akkor készíts kérlek, amíg mi üzenünk Erőd sárkányfészeknek. – Közben visszahívom Dagot, és meglátjuk, mennyi rohoncot tudott megmenteni, tette hozzá gondolatban.

Moreta alaposan meglepődött, amikor befutott a kérés a dobokon keresztül. Megszűnt a karantén, Alessan nagyúr maga közölte, hogy kapott az oltóanyagból, és teljesen meggyógyult. Így hát Moretának semmi oka nem volt rá, hogy ne találkozzon Ruatha alag birtokos nagyurával. Orlith sem volt az a vérmes házi kotlós, sőt szerette, ha elbüszkélkedhet a fészekaljjal, különösen a királynőtojással, amelyet többnyire mellső lábai ölelő biztonságában óvott. A többi tojást szép körbe rendezte az aranyszín tojás körül, hogy ezzel is óvja azt.

– Mintha bárki is ki akarná fosztani a fészkedet – incselkedett vele Moreta. Elmesélte a sárkánynak, hogy kora reggel ellátogatott Magasoromba, de a helyzet súlyosságára való tekintettel Orlith engedékenyen felmentette.

Leri itt volt velem. Holth veled tartott. Jó csere jelen helyzetben. Amúgy is aludtam.

Moreta lefeküdt pihenni, miután visszatért Magasoromból, és amikor felébredt, arra riadt, mintha megint hívnák valahová. Legszívesebben végig Tamianth mellett maradt volna, egészen addig, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy a véres-gennyes váladék szépen beteríti a sebet, de Pressen jól megtanulta a leckét, és képes volt ellátni a feladatát. Ráadásul Tamianth folyamatosan erősödött, és Falga is felépülni látszott a lázból, így az újabb katasztrófa esélye minimálisra csökkent.

Moreta úgy döntött, hogy csak a hosszú és kimerítő nap miatt érzi úgy, hogy feszültebb a kelleténél. Elküldte M'barakot, Leri kedvenc fiókáját Ruatha alagba, hogy tájékozódjon. Nem szerette azokat a rémképeket, amelyeket élénk fantáziája keltett életre a lepusztult és kihalt Ruatháról. Ugyan mi vigasztalót mondhatna annak, aki ennyi szenvedésen és megpróbáltatáson ment keresztül, morfondírozott Alessanra gondolva.

Ekkor Alessan jelent meg a keltető bejáratában. Durva bőrnadrágot, de tiszta inget viselt, amelyet a nyakánál kigombolt. Egy másik, magas, sovány testalkatú férfi is állt mellette, aki a hárfások jellegzetes kék színét viselte. M'barak elmosolyodott a zavarukat látva. Enyhén megtolta őket, a lakrésszé átalakított erkély túlfele irányába terelve őket. Orlith azonnal megelevenedett, és a szemével követte minden mozdulatukat, de nem tűnt túlságosan izgatottnak.

Moreta felállt, hogy üdvözölje őket, és önkéntelenül a szájához kapta a kezét, amikor megpillantotta, hogy Alessan milyen nyomorúságos állapotban van. Még élénken élt a szeme előtt annak a fiatal, életerős, tettre kész, vonzó férfinak az arca, aki nyolc nappal korábban üdvözölte őt a ruathai vásáron. Vészesen lefogyott, és derékszíjjal kellett összehúznia a tunikáját, hogy ne lifegjen rajta. A haja kócosnak és koszosnak látszott, bár Moreta nem is értette, ez most miért olyan lényeges részlet. A férfi keze elárulta, hogy naphosszat szánt és földet művel, ami dicséretes, csakúgy, mint Moreta esetében az ujjain látszódó vörösfüves pecsétek. Moreta torka elszorult, ha Alessan gondterhelt ráncaira, fájdalmas grimaszba merevedett arcára és kimerültségről árulkodó, fakózöld szemébe nézett.

– Ő itt Tuero, Moreta, aki végtelenül nagy segítségemre volt az elmúlt… a vásár óta – beszéd közben Alessan hangja elmélyült, mintha elejét akarná venni mindenféle megjegyzésnek. – Tuerónak van egy elképzelése, amelyet én is támogatok, de mivel ezen a késői órán senkit sem szólíthatunk meg Kerunban, mindenképpen számítunk a véleményedre.

– Mi lenne az? – kérdezte Moreta, akit meglepett Alessan félénk, szerény viselkedése. Úgy tűnik, a változás nem csak a küllemét érintette, sokkal mélyrehatóbb annál.

– Tuero szerint – a birtokos nagyúr elismerően a hárfás felé biccentett – a rohoncok véréből is nyerhetnénk oltóanyagot, amivel megmenthetnénk az állatokat. Lehetséges ez?

– Természetesen! Azt akarod mondani, hogy még nem tette meg senki!? – Moreta hangját átjárta a düh. Orlith, aki félig feküdt, most négy lábra ereszkedett, a szeme megvillant, és egy dörgő kérdés hagyta el a torkát.

– Nem! – Alessan ebbe az egy szóba sűrítette minden érzelmét.

– Mit nem? Senki sem gondolt még erre, vagy nem volt még rá idő? – kérdezte Moreta, aki nem tudott volna elviselni további áldozatokat, legyen az ember vagy állat. Alessan arcának ideges rángása és a hárfás keserves sóhaja megadta neki a választ. – Gondolhattam volna! – becsukta a szemét, és ökölbe szorította a kezét, hogy így vezesse le a dühét. Eszébe jutott, hogy Kerunban teljesen megsemmisült a családi birtok.

– Más fontos dolgokkal kellett foglalkoznunk – mondta Alessan keserűség nélkül. A hangja inkább beletörődőnek tűnt.

– Hát persze – Moreta visszatért a jelenbe, és felhagyott a további képzelgéssel. – Vannak gyógyítóitok?

– Néhányan.

– A rohoncok vérét a centrifugális erő hatására is szét lehet választani, mint az emberekét. A rohoncoktól több vért lehet levenni egyszerre, és a testtömegük arányában kell adagolni az oltóanyagot…

Alessan szemöldöke felrándult, amiből Moreta kitalálta, hogy Ruathában nem maradtak nehéz, igavonó állatok.

– Van felesleges tűtövisetek? – kérdezte Alessan, hogy megtörje a csendet.

– Természetesen! – vágta rá Moreta gondolkodás nélkül. Abban a helyzetben bármit odaadott volna Alessannak, csak hogy segíthessen rajta. – Mindent megkaptok, amire Ruathának csak szüksége van.

– Ígéretet kaptunk Erőd alagból, hogy küldenek ellátmányt – vette át a szót Tuero –, de amíg nem tudjuk biztosítani, hogy az emberek és az állatok egyaránt fertőzésmentesek, senki sem hajlandó a közelünkbe jönni.

Moreta lassú fejcsóválás közepette fogadta ezt a hírt, és a szemét végig Alessanon tartotta. Elnézve Alessan távolba révedő, üres tekintetét, akármiről beszélhettek volna a jelenlétében. Persze lehet, hogy csak így képes elviselni az iszonyatos veszteségeket, amik érték.

– M'barak, kísérd Alessan nagyurat és Tuero segédmestert a raktárba. Vihetnek, amit csak akarnak.

M'barak kikerekedett szemmel nézett rá.

– Azonnal utánatok megyek – mondta Alessan Tuerónak, aki M'barak után sietett. A birtokos nagyúr letette a kezében lévő zsákot. – Nem adományért érkeztem – mondta egy kényszeredett mosoly kíséretében. – Szeretném visszaadni a báli ruhádat. – Ezzel kivette a zsákból az arany- és barna színű ruhát, és egy meghajlás kíséretében átnyújtotta Moretának.

Moreta érte nyúlt, de remegett a keze. Eszébe jutottak az izgalmas versenyek, a sok nevetés és tánc, a kellemes melegség, amely akkor járta át a testét, amikor először lépett a tánctérre Oklinával. Sosem feledi azt a napot. Ezután megrohanták az érzelmek, a sok szenvedés és keserűség, a gyász, az, hogy többször is magára kellett hagynia Orlithot, mintegy elárulva az igézés csodáját. Nem tehetett róla, felszínre tört minden. Elvette a ruhát, beletemette az arcát, és csillapíthatatlanul zokogni kezdett.

Orlith nyugtatólag dorombolt, Alessan pedig bátorítóan megölelte. A férfi kezének határozott érintése, az emberi és állati veríték és a megmunkált föld szaga felszabadította Moreta lelkét. Az arcán végigcsorgó könnycseppeken keresztül végre meggyászolhatta a halottait. Kölcsönös megértésre és nyugalomra leltek egymásban.

Szükséged volt erre – jegyezte meg Orlith, de Moreta tudta, hogy a szavai legalább annyira szólnak Alessannak, mint neki.

Moreta tért magához elsőként. Nem eresztette el Alessant, sőt, erősen tartotta, és közben megnyugtató szavakat sugdosott a fülébe, legfőképpen megrendíthetetlen akaraterejéről és állhatatosságáról, amiről K'lontól hallott; próbálta a kezén és a hangján keresztül átadni a férfinak az iránta érzett megbecsülését és tiszteletét. Alessan testének remegése csillapodni látszott, és végül egy utolsó, nagy sóhajjal kiadta magából a felgyülemlett feszültséget, keserűséget és fájdalmat. Moreta eleresztette a kezét, és Alessan sem kapaszkodott már belé olyan erősen. Lassan eltávolodtak egymástól, hogy a másik szemébe nézhessenek. Noha Alessan mély ráncai nem simultak ki, a feszültségnek és a reményvesztettségnek nyoma sem látszott.

Alessan felnyúlt, és letörölte a könnycseppeket Moreta arcáról. Ezután maga felé húzta a nő fejét, és a sajátját enyhén oldalra billentette, hogy Moreta kitérhessen előle, ha akar.

Moreta nem húzódott el, fogadta a férfi csókját. Egyikük sem gondolta, hogy a közös lelki felszabadulás zárásaként elcsattant csók felkelti a vágyaikat. Moreta azért nem, mert sosem gondolt sárkányfészken kívüli kapcsolatra, Alessan pedig azért, mert azt hitte, a ruathai katasztrófa teljesen kiürítette a lelkét.

Orlith nyugodt hangon búgott, és Moreta alig hallotta, annyira belefeledkezett Alessan érzéki, ellenállhatatlan érintésébe. Átcsaptak a feje felett az érzelmek hullámai, ahogy a férfi hozzásimult a combjához. Újra élőnek érezték magukat mindketten. Még a Talpan iránt táplált gyerekkori szerelme sem ébresztett benne ilyen gátlástalanul heves vágyat. Egyszerűen nem akarta elengedni a férfit, a végtelenségig akarta nyújtani a pillanatot.

Alessan lassan elvonta a száját Moretától, és hitetlenkedő érzékiséggel nézett le rá. Ekkor hallotta csak meg a sárkány búgását, és rémülten fordult felé.

– Nincs ellenére – hüledezett Alessan, és még mélyebb tisztelettel pillantott a hatalmas termetű, fenséges élőlényre.

– Észrevennéd, ha ellenezné! – nevetett Moreta jóízűen. Korábbi kétségbeesett reményvesztettségét pillanatok alatt őszinte boldogság söpörte el. A testében átszakadt egy gát, amely eddig megakadályozta, hogy örömmel tekintsen a jövőbe.

Orlith búgása magas rikoltásba csapott át, már amennyire a hangszálai ezt lehetővé tették. Moreta vonakodva lépett hátra Alessantól, és a tekintetén látszott, mennyire sajnálja a dolgot.

– Meghallják a többiek? – kérdezte a férfi bánatosan. A keze hozzácsattant bőrnadrágjához, amikor Moreta elengedte.

– Ez majdnem felér a tojásrakás örömével.

– A ruhád! – kiáltott Alessan. Örült, hogy másra terelheti a szót, és lehajolt a ruháért, amely ott hevert a rideg kőpadlón, ahová esett. Éppen akkor nyújtotta át a gazdájának, amikor M'barak és Tuero megjelentek a keltető bejáratában. Tuero arca elégedetten ragyogott.

– Igazán kedves tőled, Alessan, hogy oly sok gond és teendő közepette is emlékeztél rá – mondta Moreta nyugodt hangon. Még saját magát is meglepte végtelen önuralmával.

– Ha minden egyes alkalommal ilyen szívesen fogadsz, amikor visszahozok valamit, kérlek, időről időre hagyj Ruathában egy-két dolgot! – mosolygott Alessan sejtelmesen, majd Tuero jól telepakolt hátizsákjára pillantott.

Moreta sem állhatta meg nevetés nélkül. M'barak Orlithra pillantott. Tuero érezte, hogy történt valami, de nem tudta, hogy mi.

– Nem vettem el mindent, amire szükségünk lenne – szólalt meg a hárfás, és ide-oda forgatta a fejét a sárkányúrnő és a birtokos nagyúr között. – Nem akartam teljesen kifosztani a raktáradat.

– Én talán könnyebben jutok utánpótláshoz, mint ti. – Moreta úgy érezte, eljött az ideje egy kis színjátéknak. – Éppen azt ecseteltem Alessannak, hogy a régi feljegyzésekben írnak az állatok beoltásáról, de nem emlékszem a pontos részletekre. Én a magam részéről kipróbálnám az eljárást egy feleslegessé vált jószágon…

– Jelenleg nincsenek felesleges jószágok Ruathában – vágott közbe Alessan a kelleténél metszőbb hangon. – Nincs más választásom, bele kell vágnunk, és bíznunk benne, hogy az oltóanyag használata ugyanolyan eredményes lesz, mint az emberek esetében.

– Értekeztél már Capiam mesterrel? – kérdezte Moreta teljesen jogosan, miközben magában azon sajnálkozott, hogy Alessan túlságosan is hamar eltávolodott tőle, noha ez teljesen érthető.

– Te jobban értesz a rohoncokhoz, mint Capiam mester. Ugyan miért kelteném fel őket ilyen későn, ha az elképzelés megvalósíthatatlan?

– Szerintem megvalósítható – szögezte le Moreta, és megérintette Alessan karját, hogy visszalopjon egy csipetnyit a korábbi érzéki izzásból. – Szerintem azonnal értesítened kellene a javasházat. És engem is tájékoztass.

Alessan udvariasan mosolygott, és közben titokban megcirógatta Moreta kezét az ujjbegyeivel.

– Ebben biztos lehetsz.

– Hallottam, hogy Oklina túlélte – a szavak önkéntelenül buggyantak ki a száján, amint Alessan elfordult, hogy kifelé induljon a keltetőből. – Dag is életben van? És Rikoltó?

– Mi másért akarnám beoltani az állatokat? Talán Rikoltó az egyetlen hím, aki megmaradt – felelte Alessan visszafordulva az ajtóból. Tiszteletteljesen meghajolt Orlith irányába.

Tuero döbbent grimasszal az arcán sietett utána. M'barak sem maradhatott le mögöttük, ő is kiviharzott a helyiségből.

Orlith fazettás szeme a vörös és a hangsúlyosabb kék közötti árnyalatokban villogott. Moretát kimerítette a nem várt érzelemkitörés, és lerogyott a sárkány mellett lévő kőpadra. Összekulcsolta a kezét, és azon merengett, mennyi esély van rá, hogy Leri és Holth nem vett észre semmit a közjátékból.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Javasház, Ruatha alag, Erőd fészek, Iszta alag, jelen együttállás, 3.20.43

– Tekintsd kihívásnak ezt az új helyzetet! – mondta Capiam Tirone mesternek.

A hárfás hangos dörgéssel csapta be maga mögött az ajtót, ami egyáltalán nem vallott rá. Desdra értetlenül kapta fel a fejét, Fortine mester pedig egy újabb köhögőroham áldozatául esett.

– Még hogy újabb kihívás? Hát nem volt elég belőle az elmúlt tíz napban? – kérdezte Tirone felháborodottan. – A kontinens fele beteg, a másik fele meg retteg, ha valaki köhint egyet, vagy tüsszent, máris úgy néznek rá, mint a véres rongyra, a sárkánylovasok lassacskán már szembe sem tudnak szállni a szállal! Minden céh pótolhatatlan mestereket és ígéretes segédmestereket veszített. Te pedig azt javasolod nekem, hogy kihívásként tekintsek erre a helyzetre? – Tirone ökölbe szorította a kezét, és szorosan a csípőjéhez szorította, úgy meredt a javasmesterre. Ismét abba az állapotba került, amelyet Capiam csak „hárfás virtusnak” nevez. Capiam nem mert Desdrára nézni, akit beavatott a sejtésébe, de ez a feszült pillanat most nem kedvezett a cinkos pillantásoknak. Persze lehet, hogy csak ez tartotta benne a lelket, és nem hagyta, hogy meghajoljon az új „kihívás” súlya alatt.

– Nem te magad mondtad ma reggel – Tirone hangja fojtott bosszúságtól rezgett, „hárfás artikuláció”, ahogyan Capiam nevezte –, hogy az utóbbi időben nem jelentettek új megbetegedéseket sehol a kontinensen?

– Valóban ezt mondtam, de boldogabb lennék, ha a négynapos lappangási idő tünetmentesen telne el. De ez is még csak azt jelentené, hogy a vírusfertőzés jelen hulláma áthaladt felettünk. Az influenzajárvány, ahogyan az ősök elnevezték, bármikor visszatérhet, vagy újra kitörhet. És engem pont a következő járványhullám aggaszt.

– A következő hullám? – Tirone úgy meredt Capiamra, mint aki nem akar hinni a fülének.

Capiam felsóhajtott. Egyáltalán nem örült neki, hogy most kell ezt megvitatniuk, addig nem akart előhozakodni a problémával, amíg részletesen ki nem dolgozta a megfelelő cselekvési tervet. Tapasztalatból tudta, hogy az emberek olyankor nem esnek pánikba, illetve csekélyebb mértékben, amikor a rossz hír mellé mentőövet is kapnak egyúttal. Már majdnem végzett a számolással: pontosan meg akarta határozni, hogy mennyi oltóanyagra lesz szükségük, hogy hány sárkánylovast kell beoltani (feltételezte, hogy a sárkánylovasok is legalább annyira el akarják kerülni az újabb fertőzéshullámot, mint ő), és listába akarta szedni az alagok és házak névsorát, ahol az oltóanyagot szét kell majd osztani. Ezt a kellemetlen beszélgetést a tanítványok egymás közötti sugdolózása váltotta ki. Okoskodni és találgatni kezdtek ugyanis, hogy miért kell még mindig vért venni a gyógyult betegektől, ha egyre kevesebb a fertőzés, és az influenzajárvány tovahaladni látszik, és miért nem számolták még fel a betegtáborokat.

– A következő?! – Tirone értetlen hangja durván belehasított a hirtelen beállt csendbe.

– Ó, kedves barátom, a következő – szólalt meg a sarokban kuksoló Fortine, aki úgy érezte, hogy a társának támogatásra van szüksége. – Eddig négy különböző utalást találtunk erre a vírusos kórokozóra. Úgy tűnik, hogy mutálódik. Gyakran előfordul, hogy az egyik vírusfajta ellen hatásos oltóanyag egy másik ellen semmit sem ér.

– Nem akarok unalmas részletekbe bocsátkozni, Tirone mester – vette át a szót Capiam. Semmi értelmét nem látta, hogy indokolatlan pánikot keltsenek. Abban bízott, hogy ha mindenkit immunizálni tudnának az Északi-kontinensen, és az összes hordozót megtalálnák, akkor kevésbé lennének kitéve egy második fertőzéshullám veszélyeinek, már csak azért is, mert a tüneteket most már ismerik, és azonnal reagálni tudnak rá, ha kell.

– Sokkal kevésbé untatnak a részletek, mint ahogy azt te gondolod – dörmögte. Behatolt a szoba mélyére, maga elé húzott egy széket, majd elhelyezkedett Capiam asztalánál, és kihívóan keresztbe fonta a karját a mellkasán. Egyenesen Capiam szemébe nézett. – Örömmel hallgatom a részleteket.

Capiam feszengve megvakarta a tarkóját. Az utóbbi napokban vette fel ezt az új szokást, ami még őt is zavarta.

– Mint azt te is tudod, átnéztük a régi feljegyzéseket, hátha írnak erről a vírusos fertőzöttségi állapotról…

– Igen. Micsoda suta kifejezés.

– Nagyon is találó, ami azt illeti. Négy különböző utalást találtunk hasonló, időről időre felbukkanó járványokról, még az Átkelés előtti időből. Még az Első átkelés előtti korból.

– Ezt most hagyjuk.

Capiam enyhe rosszallással pillantott a férfira.

– Mindig is azt hittem, hogy te a két Átkeléses teória híve vagy, amit bizonyos ősi szövegek is alátámasztanak. Elég annyi hozzá – Capiam gyorsan folytatta az eredeti témát, mert Tirone szemmel láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét –, hogy az őseink magukkal vittek bizonyos baktériumokat és vírusokat, amiket nem tudtak kiirtani.

– Nem is tehettek egyebet, hisz ezek elengedhetetlenek az emberi szervezet normális működéséhez és az állatok belső egyensúlyának fenntartásához – jegyezte meg Tirone, mintegy támogatva is tanult kollégáját.

– Pontosan, hogy Fortine mestert idézzem, bizonyos fertőzések egészen egyszerűen elkerülhetetlenek. Meg kell akadályoznunk egy második fertőzéshullám kialakulását. A járvány bármikor újra kitörhet, akár itt is. A Déli-kontinensen is időről időre kitört, ezt tudjuk. Ahogyan azt is tudjuk, hogy elegendő hozzá egyetlen vírushordozó. Ezt nem engedhetjük, Tirone. Se elég orvosságunk, se elég emberünk nincs egy második járvány megfékezéséhez.

– Ezzel én is ugyanúgy tisztában vagyok, mint te! – vakkantotta Tirone, növekvő türelmetlenséggel a hangjában. – Ezek a régi feljegyzések megemlítik, hogy mit tettek ilyen helyzetben az őseink? – a Capiam asztalán magasodó iratokra mutatott, de nem ért hozzájuk, mintha félne tőlük.

– Tömeges oltás!

Beletelt egy kis időbe, mire Tirone felfogta, hogy ez maga a válasz a kérdésére.

– Tömeges oltás? Az egész kontinensen?! – Tirone söprő mozdulatot tett a karjával, mintha fel akarná ölelni az összes alagot és ott élő embert. – Én már kaptam védőoltást! – emelte fel a hangját, és megérintette a bal karját a szúrás helyén.

– Ennek a fajta oltásnak a hatása csupán tizennégy napig tart. Szóval, ahogy te magad is láthatod, szorít minket az idő… Ajgenben és Kerunban lassan letelik ez a periódus, szóval mindenkit be kell oltanunk, aki csak magában hordozhatja a vírust. Ez az új kihívás, ami előtt állunk. Az én javasházam előállítja az oltóanyagot, és biztosítja a gyógyítókat a művelethez, te pedig gondoskodsz róla, hogy ne törjön ki pánik az alagokban, a házakban és a sárkányfészkekben!

– Igen, azt hiszem, ebben igazad van – Tirone Erőd alag irányába bökött a hüvelykujjával, ahol Tolocamp nagyúr még mindig nem volt hajlandó előbújni a szobájából. – Azt hiszem, most az általános riadalom nagyobb kárt okozna nekünk, mint a járvány.

– Pontosan! – csapott le a lehetőségre Capiam. Tirone végre kezdte megérteni, hogy miről beszél. Desdra közelebb húzódott hozzá, azt ugyan nem tudta, hogy támogatása vagy védelme jeleként, de a javasmestert megnyugtatta a közelsége. – Gyorsan és gondosan kell eljárnunk. Ha Ajgenben, Kerunban, Telgarban vagy Ruathában van egy hordozó…

A tehetetlen düh, ami most felvillant Tirone szemében, önnön reakciójára emlékeztette Capiamot, amikor előbb Desdra majd utána Fortine először tárta elé a feljegyzésekben talált négy ősi eset leiratát.

– Ha el akarjuk kerülni a második járvány kitörését, el kell végeznünk az oltást az elkövetkező egy-két napban – Capiam hevesen fordult a térképek felé, amelyeket már előkészített. – Lemos egyes részei, Bitra, Krom, Nabol, Felső-Telgar, Magasorom és Tillek senkivel sem lépett kapcsolatba a hideg évszak beállta óta. Őket később, a hóolvadás után is beolthatjuk, de még mindenképpen a tavaszi esőzések előtt, mielőtt elkezdik elhagyni az otthonaikat. Szóval egyelőre a kontinens ezen részére kell összpontosítanunk – Capiam dél felé húzta a kezét. – A népesség földrajzi elhelyezkedésének megvannak a maga előnyei, Tirone, különösen szálhullás idején. Nyomon tudjuk követni, hogy ki hol tartózkodik. Megközelítőleg azt is tudjuk, hogy hányan haltak meg az első járványban, és kiket oltottunk be. Ezennel el is érkeztünk az oltóanyag szétosztásának problémájához. Mivel a sárkánylovasok is ugyanúgy ki vannak téve a fertőzés veszélyének, azt hiszem, megkérhetjük őket, hogy vigyék el az oltóanyagot az általam kijelölt elosztóhelyekre.

Tirone kétkedve felhorkant.

– M'tani Telgarban biztosan nem segít neked. Az ajgeni L'bol hasznavehetetlen, Wimmia irányítja a sárkányfészket, még kész szerencse, hogy a sárkányfészkek összefogtak a szál ellen. F'gal talán segít, de…

Capiam türelmetlenül csóválta a fejét.

– Elegendő, ha Moreta, S'ligar és K'dren mellém áll, de azonnal cselekednünk kell, mielőtt még újra felüti a fejét az influenza. Megállíthatjuk, sőt kiirthatjuk a vírust, ha egyetlen vírusgazdában sem fejlődhet tovább.

– Úgy, mint a szálat?

– Igen, szoros párhuzam vonható a két élősködő között – bólogatott Capiam kimerülten. Az elmúlt időszakban megállás nélkül vitatkozott hol Desdrával, Fortinével, a többi mesterrel, vagy éppen önmagával. Minél többször futtatta le magában az esetet, annál tisztábban látta a veszély mértékét, és annál jobban feszítette az azonnali cselekvés kényszere. – Elegendő egyetlen szál, hogy tönkretegyen egy egész mezőt, vagy magát a kontinenst. Elegendő egyetlen vírusgazda a járvány elterjesztéséhez.

– Vagy egyetlen ostoba tengerész, aki alaptalan követelést támaszt a Déli-kontinens iránt…

Micsodát?

Tirone kihúzott egy vízfoltos pergamenköteget a tunikája alól, és hevenyészett módon kiegyengette.

– Valójában azért érkeztem, hogy értekezzek veled erről, Capiam mester. Az ajgeni gyógyítód, Burdion mester bízta ezt rá a segédmesteremre. Azt akartam, hogy pontos feljegyzés készüljön történelmünk eme időszakáról.

– Igen, igen, engem sem hagytál békén, miközben betegen feküdtem – Capiam kinyújtotta a karját, hogy elvegye a könyvecskét Tironétól, aki rosszallóan nézett rá.

– Nem volt vízen lebegő állat, se véletlen találkozás, Capiam. Partra szálltak a Déli-kontinensen! Amikor Burdion lebetegedett, elolvasta a Szélvész hajónaplóját, mert úgy vélte, hogy az eltereli a figyelmét a szenvedésről és a fájdalomról. Elég sok időt töltött el a tengeri alagban ahhoz, hogy tökéletesen megértse a tengerészek nyelvezetét. Varny mester becsületes embernek bizonyult, pontosan lejegyezte a széljárást, amely alapján letértek az útvonalukról. De ettől még nem kellett volna partra szállniuk! A Déli-kontinens feltárását csak a jelen együttállás utáni időszakra terveztük! Az alagoknak, házaknak és sárkányfészkeknek együttes erővel kellett volna felfedezőútra indulniuk. Három napig horgonyoztak ott! – Tirone úgy akart nyomatékot adni a szavainak, hogy belesüppesztette a mutatóujját a lapokba, olyan erővel, hogy az írás elmosódott. Végül abbahagyta, és inkább ökölbe szorította a kezét. Desdra odasompolygott, hogy beleleshessen az írásba.

– Ó, milyen önhitt tett ez Varny mestertől – szólalt meg Fortine mester. – De ez egyben azt is jelenti, hogy nem zoonózissal van dolgunk, hanem egy közvetlen fertőzéssel.

– Csak akkor, ha élnek emberek a Déli-kontinensen – mondta Capiam reménykedve.

– A hajónapló nem tesz említést emberi jelenlétről! – Tirone gyorsan lelohasztotta amúgy is lanyha lelkesedését.

– A Második átkelésről szóló feljegyzések valóban elég egyértelműen fogalmaznak ezzel kapcsolatban.

– Biztos, hogy a déli vizeken hajóztak? – érdeklődött Desdra.

– Igen, ez biztos – bólogatott Tirone. – Egy tengeri születésű hárfás segédmester elmondása alapján a pozíciójuk egybeesik a Déli-kontinenssel. Azt állítja, hogy sehol sem olyan sekély a tenger, hogy horgonyt vethettek volna, csakis a déli földrész partjainál. Három napig tartózkodtak ott!

– A napló szerint – Desdra fölé hajolva olvasta –, meg kellett javítani a hajókötélzetet, amely megsérült egy viharban.

– Igen, ez áll benne – helyeselt Tirone cinikusan. – Kétségtelen, hogy el kellett végezniük bizonyos javításokat, de Burdion itt hozzáfűz még valamit. – Ezzel Tirone előhalászott egy papírdarabot, amelyet meglengetett a többiek előtt, mielőtt felolvasta volna. – „Szokatlanul nagy gyümölcsmagokat találtam a hajókonyhában, és ismeretlen gyümölcsök rothadó héját. Sosem láttam hozzájuk foghatót, pedig sok fordulat óta élek már ebben az alagban”. – Tirone csillogó szemmel hajolt oda Capiamhoz. – Egyszóval barátaim, a Szélvész engedély nélkül kötött ki. És most nézzétek meg, hová jutottunk emiatt! – kesergett, és ismét színpadiasan kitárta a karját.

Capiam kimerülten rogyott le a székére. Meredten bámulta a térképeit, és az ujjbegyével a feljegyzéseit pöckölgette.

– A hajónaplóból fény derül bizonyos tisztázatlan kérdésekre, de ugyanakkor figyelmeztet is minket, hogy ne lépjünk elhamarkodottan a Déli-kontinensre.

– Teljes szívemmel egyetértek!

– Egyben megerősít engem abban a hitemben, hogy minél előbb be kell oltani a lakosságot, a további járványok elkerülése érdekében. És nem csak az embereket, hanem a rohoncokat is kezelnünk kell, amire eddig nem is gondoltam.

– Tekintsük ezt egy újabb kihívásnak? – incselkedett vele Desdra kényszeredett mosollyal az arcán, és megszorította a férfi vállát, biztosítva őt a támogatásáról és a segítségéről.

– Mégpedig olyan kihívásnak, aminek, attól tartok, hogy a mi jószágmesterünk nem képes megfelelni – dünnyögte Capiam.

– És Moreta? Ő rohonctenyésztő birtokon nőtt fel. A családja kiváló vérvonalat tart Kerunban… – ezen a ponton még az általában tapintatlan hárfás mester is elhallgatott. Természetesen ő is értesült a tragédiáról. – Ő vizsgálta meg azt a középtávfutó rohoncot a ruathai vásáron. Az volt az első eset itt a nyugati területeken, emlékszel?

– Nem, nem emlékszem, Tirone! – csattant fel Capiam idegesen. Tán a beteg állatokat is neki kellene meggyógyítania ezen az átkozott kontinensen? – Te vagy a mi élő emlékezetünk!

– Az emberi oltóanyaghoz hasonlóan állati ellenszert is elő tudunk állítani, hasonló módon – szólt közbe Desdra, hogy lecsitítsa a hangulatot. – Alessan nagyúrnak bizonyára rengeteg donor állata lehet. Úgy hallottam, hogy jó néhány rohonca túlélte a járványt.

– Igen, igen, így igaz! – helyeselt hevesen Tirone, és aggódva figyelte a levert és fásult javasmestert. – Ne csüggedj, barátom, oly sok gondunkat oldottad meg az elmúlt napokban. Most nem adhatod fel! – Tirone kellemesen zengő hangja ezúttal békülékenyen és meggyőzően csilingelt.

– Most nem veszíthetjük el a hitünket, Capiam mester – csatlakozott Tirone is a sarokból.

Tirone olyan elevenen pattant fel a székéből, mintha rugó lőtte volna ki.

– Capiam barátom, üzenek a dobokkal, hogy küldjenek egy szállítósárkányt. Repülj el Erőd sárkányfészekbe, és hallgasd meg Moreta véleményét. Azután látogasd meg azt az új embert, mi is a neve, Bessel? Én eközben, látva, hogy ez az oltási művelet mennyire fontos, lecsillapítom a kedélyeket a sárkányfészkekben és az alagokban. Tolocamppal kezdem – Tirone ismét Erőd alag felé bökött a hüvelykujjával. – Ha ő mellénk áll, akkor a többiekkel nem lesz semmi problémánk, még azzal a vájárkígyó Ratoshigannal sem.

– Tekintettel Tolocamp szellemi állapotára, rá bírod venni őt az együttműködésre? – kérdezte Capiam újult lelkesedéssel. Tirone nyilvánvaló hite és bizalma új erőt kölcsönzött neki.

– Ha már elfelejtetted volna kedves barátom, Tolocamp az elmúlt néhány napban nem élvezhette a szolgálatainkat. Mivel soha nem követelte meg a gyerekeitől, sem a birtokosaitól, hogy önálló gondolataik legyenek, szüksége van a miénkre! Azt hiszem, alaposan átgondolhatta a hibáit – felelte Tirone lehengerlően kunkorodó mosollyal. – Te csak azzal az oltóanyaggal törődj, én elrendezem a többit.

A hárfás mester odafigyelt rá, hogy visszavegye magához a hajónaplót, mielőtt öles léptekkel kisietett volna, hogy ismét bevághassa maga mögött az ajtót.

Alessan emelkedett hangulatban jött el Erőd sárkányfészekből. Moreta váratlan együttérzése új reményekkel töltötte fel a lelkét. Szerette volna a végsőkig kiélvezni ezt a hangulatot, de bokros teendői ezt most nem tették lehetővé. Ki kellett nyerniük a rohoncok beoltásához használható oltóanyagot. Bízott benne, hogy Dagnak sikerült a legértékesebb egyedeket megóvnia a vírustól, amelyeket az ellenszerrel végleg megmenthetnek. Ez most minden személyes ügyénél nagyobb jelentőséggel bírt.

M'barak visszavitte Alessant és Tuerót Erőd alagba. Az udvaron szálltak le, mint mindig. Oklina szélsebesen futott eléjük az épületből, jelezve, hogy már alig várta bátyja hazatérését. A felső lépcsősoron megállt, és onnan nézett fel a bátyjára. Alessan lesiklott a kék sárkány oldalán, majd kurjantott egyet jókedvében. Oklina felszabadultan rohant felé, hogy üdvözöljék egymást. Alessan felkapta őt a levegőbe, és bánatosan állapította meg, hogy Oklina mennyivel könnyebb, mint Moreta. Gyengéden megcsókolta a lányt az arcán. Az utóbbi időben nem maradt túl sok idejük rá, hogy kimutassák egymás iránti érzéseiket. Alessan akkor jött rá, mit is jelent neki Oklina, amikor a lány halálos betegen feküdt a szobájában. Tapasztalatból tudta, micsoda hatása és ereje van egyetlen csóknak.

– Moreta szerint az oltóanyag kiváló ötlet. Most azonnal kipróbáljuk! – lelkendezett neki Alessan. – Ha beválik a szer, akkor Ruatha ismét kinyithatja a kapuit, és egyetlen birtokos sem tagadhatja meg tőlem a munkát. Ha mégsem válna be, akkor sem történik semmi, ugyanott leszünk, ahol most tartunk.

– Működnie kell! – sikoltott fel hevesen Oklina.

Alessan Follenért kiáltott.

– Szükségünk lesz a segítségére, a szerszámaira és arra az öreg kancára. Tudom, hogy elkapta a betegséget, és nem sodorhatom veszélybe egyik igavonó állatot sem.

– Arith, viselkedj! Ő itt Oklina úrnő! – A kék sárkány a testvérpár felé fordította a fejét, és mind közelebb nyújtózkodott Oklina felé. A szeme veszedelmesen forgott. Oklina nem rémült meg ugyan, de nem tudta, hogy mitévő legyen, és belecsimpaszkodott Alessanba.

Lovasa figyelmeztetése nyomán a sárkány csalódottan mordult egyet, majd tüntetőleg elfordította a fejét. M'barak nem győzött elnézést kérni a jelenetért.

– Fogalmam sincs, mi üthetett belé. Arith általában nagyon nyugodtan viselkedik. Most azonban későre jár, és biztosan elfáradt. Ideje visszatérnünk a sárkányfészekbe – Arith ismét mordult egyet, és M'barak teljesen értetlenül nézett rá. – Ideje visszatérnem a sárkányfészekbe – helyesbített.

Alessan megköszönte a segítséget M'baraknak majd a sárkánynak is, és elvezette az udvarról Oklinát. Tuero zavartan követte őket.

– A kék sárkányokat nem mindig nyűgözi le az ellenkező nem – jegyezte meg szárazon a hárfás.

– Valóban? – Alessan csak udvariasságból kérdezett vissza, a gondolatai valójában azon jártak, miként nyerhetnék ki a szérumot a vérből a rohoncok beoltásához.

– Van egy királynőtojás Erőd fészek keltetőjében.

– És? – kérdezte Alessan ezúttal már türelmetlenül. Rengeteg teendő várt még rá, mielőtt kideríthetné, hogy mennyi állatot sikerült Dagnak megmentenie.

Tuero szélesen vigyorgott.

– Ahogyan emlékszem, Ruatha mindig is kiváló vérvonallal rendelkezett.

Alessan Oklináról a távolodó sárkány után nézett, és ekkor eszébe jutottak K'lon szavai, amelyeket azon a napon mondott, mikor Ruatha alagba hozta az oltóanyagot.

– Ez lehetetlen!

Ekkor megjelent Follen, és reményteljes várakozással tekintett Alessanra. A birtokos nagyúr röviden előadta neki az oltóanyaggal kapcsolatos elképzelését.

Tuero behozta az öreg kancát a mezőről. Elég jámbornak bizonyult ahhoz, hogy az üstökénél fogva vezethesse. Follen, Oklina, Deefer és a megbízható szolgák az istállóba vitték a szükséges eszközöket. A jókedvük gyorsan lelohadt, amikor felfedezték, hogy nincs elég nagy edényük ahhoz, hogy felfogják az állat vérét. Ekkor Oklinának eszébe jutott, hogy Oma úrnő félretett néhány díszes üvegedényt, amelyeket még Clargesh mester adományozott a birtokos nagyuraknak, mint a tanítványai vizsgaremekeit. A hatalmas üvegedény mozgatásához Alessan, Tuero és Deefer kocsikerékből készített centrifugát.

A jószág tökéletesen mozdulatlanul állt. A vérvétel semmiféle kényelmetlenséget sem okozott neki.

– Különös – jegyezte meg Follen, miután az első adag szérumot elkészítették. – Ugyanolyan a színe, mint az emberi szérumnak.

– Csak a sárkányoknak zöld a vére – szólalt meg Oklina.

– Kipróbáljuk az ellenszert azon a bágyadt rohoncon – mondta Alessan, de beszéd közben végig a kék lovason és Oklinán gondolkodott. A szekérkerék forgása közben is ez járt a fejében. Úgy döntött, hogy egyelőre felesleges ezen rágódnia, mégis, most, hogy végre megkereshette Dagot, nem akarta otthagyni a testvérét. – Ha a szérumnak nem lesz rossz hatása az állatra, akkor feltételezhetjük, sőt feltételeznünk kell, hogy a módszer hatásos, elvégre ugyanígy végezzük el a beavatkozást az embereken is.

– Ma már későre jár, így több ellenszert úgysem készíthetünk – jegyezte meg Follen egy hatalmas ásítás közepette, majd beadta az oltóanyagot a bágyadt rohoncnak.

– A javasházban nem örülnének neki, ha most riasztanánk őket – értett egyet Tuero, és megdörgölte álmos szemét.

– Én itt maradok éjszakára, hogy lássam, mi történik – ajánlkozott Alessan, és a sánta rohoncra mutatott.

– És gondolom, reggel azonnal elmégy, hogy megkeresd Dagot és Rikoltót, igaz? – kérdezte Oklina bizalmas hangon.

Alessan bólintott, majd megölelte a lányt, mielőtt a távozó hárfás és gyógyító után küldte. Alessan hosszan nézett utánuk, majd a kezükben lévő parazsék fénye eltűnt egy kicsinyke domborulat mögött. Ezután szalmából ágyat készített magának a rohonc mellett, és leheveredett. Noha azt tervezte, hogy végig ébren marad, szép nyugodtan aludt egészen hajnalig. A rohonc még mindig kábának látszott, de már nem tűnt levertnek, nem verítékezett, és evett egy jó adagot a körülötte lévő szénából.

Alessan megnyugodhatott. Felnyergelte a rohoncot, amelyet Tuero Gizdának nevezett. Alapesetben sosem ült volna a hátára, de szűkös időben senki sem válogathat. Az értékes szérumot, a tűtövist és az üvegből fújt fecskendőket a nyeregtáskába tette, kibélelte szalmával, majd kivezette az útra az állatot, és felszállt a hátára.

Előző éjszaka egymást kergették a kételyek a fejében, miközben elkészítették az első adag szérumot: sok minden járt a fejében, legfőképpen az, ahogyan Moreta reagált a csókjára. Majd a húga kedvessége járta át a testét, és a belőle áradó szeretet. Vajon Moreta is csak kedves akart lenni hozzá? Ahogy beletartotta az arcát a kellemes, kora tavaszi levegőbe, és mélyeket lélegzett, arra az elhatározásra jutott, hogy Moreta nem csak kedvességből csókolta vissza. Abban a röpke pillanatban, amikor összefonódtak, testben és lélekben is egyesültek. És még a sárkánykirálynő is egyetértően búgott.

Gizda megrémült egy képzeletbeli ellenségtől, akit az egyik útszéli bozótban vélt felfedezni, és eliszkolt onnan. Alessan a vágta ritmusára ringott, és lábának szorításával próbálta az irányítása alatt tartani a rohoncot. Azonnal a nyeregtáska felé nyúlt, és gyorsan ellenőrizte, hogy a szíjak jól tartanak-e. Alessan szerette a gyors mozgású rohoncokat, de most sokkal fontosabb volt, hogy épségben szállítsa le a szérumot, és azzal sem akart időt vesztegetni, hogy megálljon és lecsillapítsa az állatot. Megrázta a fejét. Az ő figyelme sem lankadhat. Most nem fantáziálhat Moretáról. Különben is, Moreta Erőd sárkányfészek sárkányúrnője. Még ha meg is engedhetné magának, hogy titkos viszonyt folytasson vele, még ha gyereket is vállalna tőle – Alessan hirtelenjében vágyott egy utódra, ami addig sosem fordult elő vele, amíg Suriana férje volt –, neki most birtokos nagyúrként kell viselkednie, és fel kell duzzasztania a majdnem teljesen kipusztult vérvonalat. Neki most mindenki által elismert és elfogadott feleséget kell szereznie, és további hölgyeket, akik annyi gyereket szülnek neki, amennyit csak tudnak.

Az öreg Runel meghalt, gondolta szomorúan. Runel és az összes ivadéka, ahogyan a rohoncok vérvonala is kipusztult, pedig egészen az Átkelésig nyúlt vissza. Sosem hitte volna, hogy egyszer még sajnálni fogja a vénember halálát.

Gizda szép, nyújtott mozgással ügetett. Kár, hogy kiherélték szegény párát. Ruathában korábban sokkal tökéletesebb rohoncokat tartottak, és azokat tenyésztették. Alessan nagy levegőt vett. Bele sem mert gondolni, hogy mi várja az út végén, hogy Dag mely állatokat tudta megmenteni a pusztulástól. Még azt sem tudta, hogy melyeket választotta ki és vitte magával. Bízott benne, hogy Leef nagyúr igavonó állataiból is elmenekített egy tenyészthető párt… Norman vezetett ugyan egy listát az elpusztult állatokról, de a feljegyzés eltűnt, amikor az időszakosan kialakított betegtábort felszámolták. Bárcsak szánt volna rá időt, hogy felmérje az istállók állapotát, mielőtt még ledöntötte a lábáról a betegség, sóhajtozott Alessan.

Alessan megérkezett a villás kereszteződéshez. Mindkét út a nevelősíkok felé vezetett. Dag minden bizonnyal a nehezebben megközelíthetőt választotta, Alessan ennek ellenére hosszan időzött ott, nyomokat vagy valamiféle jelzést keresve. Nem talált egyetlen rongydarabot, törött gallyat, vagy formába rendezett kavicsalakzatot sem. Kilenc nap telt el azóta, hogy Dag elment, Fergallal az oldalán. A félelem, amelyet Alessan mélyen elásott agya egy rejtett zugában, most felszínre tört.

Belemélyesztette a sarkát Gizda oldalába, aki átvette lovasa izgatottságát, és hangosan fújtatva iramodott felfelé az úton. A rohoncokat ostoba lényeknek tartották, mert csak igen egyszerű módon lehetett értekezni velük, ennek ellenére időnként nagyon is jól tudták, mi játszódhat le a gazdájuk fejében. Alessan hálásan megsimogatta Gizda hajlott nyakát, és mérsékeltebb iramra fogta szegény párát.

Feljutottak a domboldal tetejére, amely már a legelőkre vezetett, és egy szívfacsaró pillanatig Alessan nem látott odalent sem állatot, sem embert. A kilátást takaró korlátot azonban emberi kéz emelte, tövises sövényből és kőből. Tökéletesen alkalmas arra, hogy kordában tartsa az idomított jószágokat. Ekkor újabb félelem szorította el a torkát: Dag talán már rég meghalt, és ott fekszik az elpusztult állatok között. Felállt a nyeregben, hogy jobban lásson, de a lába lebénult a rémülettől. Ekkor azonban észrevette az ég felé kanyargó vékony füstcsíkot, megpillantotta a lágy szélben száradó inget. Metsző, bántó füttyszó harsant.

A legelő aljában csörgedező patak felől rohoncok futottak engedelmesen a hang irányába. Alessan érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Hátrébb vezényelte Gizdát, nagy levegőt vett, majd belefúrta a sarkát az állat oldalába, és átugratta a kerítést. Maga is meglepődött, milyen puhán érkeztek le a túloldalon. A rohonc azonnal kedvet kapott a további játékhoz, de Alessan féken tartotta, hisz neki most elsősorban a szérumot kellett biztonságban tartania.

A felfelé futó állatokat nézte, és örömmel fedezte fel a soraikban a kicsit nehézkesebben, sőt sután mozgó vemhes egyedeket. Teli torokból felkiáltott örömében, és a hangját visszaverték a közeli dombok. Dag magával hozta az összes vemhes kancát? Korábban letaglózva vette tudomásul, hogy a vemhes állatok mind elpusztultak vagy elvetéltek, mert amikor számot vetett az alag istállójában, csak herélteket és üres kancákat talált.

Válasz érkezett a kiáltására a domboldal felső részébe vájt hevenyészett menedékből. Egy alacsony alak állt az ajtóban, és két kézzel integetett. Egy alacsony alak! Alessan gyorsan ellenőrizte a nyeregtáskát, majd odaügetett. Az alacsony, fekete hajú fiú, aki hetykén csípőre tette a kezét, nem volt más, mint a pimasz Fergal.

– Nem siettél túlságosan, Alessan nagyúr – mondta a fiú arcátlanul. A hangjából neheztelés és harag érződött.

– Hol van Dag? – kérdezte Alessan megrökönyödve. Képtelen volt leszállni a nyeregből. Egészen eddig a pillanatig nem is tudatosult benne, hogy mennyire hiányzott már neki az öreg pásztor, hogy mekkora szüksége van a tudására és a tapasztalatára ahhoz, hogy Ruatha rohoncai visszanyerjék a régi hírnevüket.

Fergal dühítően hanyagul vonta meg a vállát, majd kihívóan nézett fel a birtokos nagyúrra.

– Már azt hittem, hogy megfeledkeztetek rólunk! – oldalra húzódott az ajtóból, és a menedék belseje felé bökött a fejével. – Eltörte a lábát. Én gondoztam a rohoncokat, még a vemheseket is. Jó munkát végeztem?

Alessan legszívesebben felképelte volna az arcátlan kölyköt, de Fergal jóságosan pimasz mosollyal a képén kitért előle, és besiklott a menedék biztonságába.

– Te vagy az, Alessan? – érkezett Dag hangja odabentről, és ez azonnal elűzte Alessan hirtelen támadt haragját. Már alig várta, hogy találkozzon régi barátjával. – Mindet megmentettem, amennyit csak tudtam, amennyit csak tudtam.

– Egész Ruathát megmentetted!

– Elnézést kérek, amiért csak így berontok a keltetőbe, Moreta – szabadkozott Capiam a bejáratban. Körülnézni is csak óvatosan mert.

– Gyere csak be! – Moreta intett neki, hogy csatlakozzon hozzá az első teraszon kialakított kis szálláson.

Capiam még egyszer utoljára a háta mögé pillantott, majd belépett. Félve pillantott a tojásait őrző hatalmas termetű Orlithra.

– Igazán békés, nem igaz?

– De, igaz, nagyon is.

– M'barak, aki engem és Desdrát idehozott, azt mondta, hogy még a királynőtojást is megmutatja. – Capiam olyan óvatosan lépdelt, mint aki a legmélyebb tisztelettel viseltetik a talajt borító vulkanikus homokréteg iránt.

– Desdra is itt van? M'barak és K'lon sokat mesélt már róla.

– Jallorával fecserészik, úgyhogy most négyszemközt beszélgethetünk. – Capiam többször is idegesen megköszörülte a torkát, ami egyáltalán nem vallott rá.

Moreta úgy vélte, hogy talán Orlithtól fél, ezért bátorítóan kinyújtotta felé a kezét. Ideje megszoknia, hogy a járvány mindenkit megváltoztatott. Capiam lefogyott, ami az arcán jelentkezett a legfeltűnőbben, ahonnan valósággal kiugrott csillogó szeme, amely a kor előrehaladtával mind vonzóbbá tette őt. A haja a halántékára tapadt, és mintha több ősz szál keveredett volna a fekete tincsek közé, mint a járványt megelőzően. A kisugárzása ennek ellenére megmaradt, ahogyan a határozottsága is, amikor megszorította Moreta felé nyújtott kezét.

– Minek köszönhetem e váratlan látogatást? – kérdezte udvariasan.

A férfi szeme megvillant.

– Ahogyan azt már Tirone mesternek is mondtam… új és váratlan kihívással kell szembenéznünk.

Moreta veszélyérzete azonnal felébredt, és élénken fürkészte Capiam arcát.

– Miféle kihívással?

– Azonnal rátérek, de előbb, ha megengeded, szerinted a rohoncok kedvezően reagálnának, ha oltóanyagot kapnának a járvány ellen, amelytől ők is szenvednek?

Moreta hosszan méricskélte a javasmestert. Egyrészt meglepte, hogy ilyen rövid időn belül kétszer is felteszik neki ugyanazt a kérdést, másrészt továbbra sem értette, hogy miért kérdezik meg egyáltalán. Még mindig fellángolt benne a tehetetlen düh, ha arra gondolt, hogy senki sem oltotta be a rohoncokat, amelyek az Északi-kontinens egyik legértékesebb természeti kincsének számítottak. Természetesen megértette, hogy az emberek gyógyítása előbbre való, de legalább az állattartó birtokon eszébe juthatott volna valakinek a jószágok kezelése. Hízelgőnek és megindítónak érezte, hogy Alessan előző este felkereste őt, és kikérte a tanácsát, most pedig egyenesen lenyűgözte a tudat, hogy a Pern javasmestere is tőle, Erőd sárkányfészek sárkányúrnőjétől kér útmutatást.

– Tegnap már választ adtam erre a kérdésre Alessannak – mondta végül.

– Ó! – Capiam meglepetten pislogott. – Ó, értem, és mit feleltél Alessan nagyúrnak?

– Hogy támogatom az elképzelést.

– Beszélt Balfor mesterrel?

– Már túl késő volt, hogy dobokkal üzenjünk Kerunba. Ezek szerint Balfor az új jószágmester?

– Most ő látja el ezt a tisztséget. Valakinek muszáj.

– Alessannak értesítenie kellett volna téged vagy a javasházat… – Moreta a homlokát ráncolva gondolkodott. Ha Alessan túl elfoglalt volt ehhez, akkor Tuerónak kellett volna megtennie. Talán még neki sem fogtak, hogy kinyerjék a szérumot az állatokból? Nem, Alessan biztosan nem vesztegetné a drága időt.

– Még dél sincs – mondta Capiam tapintatosan, megadva az esélyt a zaklatott lelki állapotú birtokos nagyúrnak. – Elméletileg a rohoncok immunizálásának ugyanaz a hatása, mint az emberek esetében. Alessannak minden segítségre szüksége lesz ehhez.

Moreta némán bólogatott.

– A javasház miért aggódik hirtelenjében ennyire az állatok beoltása miatt?

– Mert sajnos attól félek, és jó okom van feltételezni, hogy a betegség állatról terjedt át emberre, és ez bármikor megismétlődhet. Az ősök a „zoonózis” és a „kiújuló” kifejezéseket használták erre a jelenségre.

– Ó! Moreta próbálta értelmezni a hallottakat. A kilátások végzetesnek tűntek. – Azt akarod mondani, hogy bármikor kitörhet egy második járvány? A szilánkokra! Capiam, a kontinens nem élne túl egy második járványt! – Moreta égnek emelte a kezét, és nagyot fújtatott, hogy kiadja magából az elkeseredett dühöt. – A sárkányfészkek már így is alig tudnak kiállítani elegendő számú köteléket a szálhullások alkalmával, és egyre nő a sebesültek és a másodlagos fertőzésektől szenvedők száma. Ha ismét átsöpörne felettünk ez a kór, kétlem, hogy akár egyetlen kötelék is maradna! – Izgatottságában járkálni kezdett fel-alá, majd észbe kapott, hogy a vendége meredten bámulja őt. Megállt, és alaposan végigmérte a gyógyítót. – Ha az állatok beoltása beválik, akkor azzal meg tudod állítani ezt a zoonózist? Az állatokat és az embereket is beoltanád ellene? És ami ezt az új kihívást illeti… – Moreta elmosolyodott Capiam furmányos észjárásán. Hagyta, hogy ő maga jusson el a végső következtetésre –, szükséged van a sárkánylovasok segítségére, hogy szétoszthasd az ellenszert.

– Pontosan, és lehetőség szerint ugyanazon a napon kellene elvinni az összes találkozási ponthoz. – Capiam megfontolt szavakkal avatta be Moretát terve részleteibe. Bozontos szemöldöke alól fel-felpillantott, hogy lássa a sárkányúrnő reakcióját. Zárásként átnyújtotta neki a feljegyzéseit. – A tömeges oltás az egyetlen lehetőségünk, hogy megfékezzük a járványt. Kiterjedt összmunkára lesz szükségünk. A javasházam már megkezdte az emberi oltóanyag előállítását. Hogy őszinte legyek, a rohoncokkal eddig nem igazán foglalkoztunk. Tirone feljegyzései és Desdra kutatásai nyomán arra a következtetésre jutottunk, hogy csakis zoonózisról lehet szó, különben a járvány nem terjedhetett volna el ilyen széles körben ennyire gyorsan. Az elkövetkező néhány napban kell megakadályoznunk, hogy a fertőzés kiújuljon, különben szembe kell néznünk egy második járvánnyal.

Moreta összerezzent, beleborsódzott a háta a gondolatba. Alaposan végigolvasta Capiam tervét.

– Természetesen a terv sikeressége azon múlik – Capiam a pergamen szélét piszkálgatta beszéd közben –, hogy az állati oltóanyag mennyire hatásos, és a sárkányfészkek mennyire hajlandóak együttműködni.

– Felkerested már a többi sárkányfészket?

– Előbb választ kellett kapnom a rohoncok beoltását illetően, és erre csak te adhattál választ – mosolygott a férfi.

– Gondolom, Tolocamp nagyúr…

– Tolocamppal Tirone mester foglalkozik – nem kevés ellenszenv vegyült a gyógyító hangjába. – Én csak azoknak teszek fel efféle kérdéseket, akiktől értelmes választ remélhetek. És nem csak választ remélek, hanem egy biztos kiinduló pontot is.

– Ez csak feltételezés…

– Ami azonnal megerősítést nyer, ha megnyugtatsz, hogy a sárkányfészkek tudnak nekem segíteni az oltóanyag szétosztásában. Az egyik segédmesterem igazi varázsló módjára képes kiszámítani a leghatékonyabb idő- és útvonalterveket. Ha minden sárkányfészekből legalább hat sárkánylovassal számolhatnánk, akik képesek lefedni a saját területüket, akkor az elegendő lenne.

Moreta is végzett egy gyors fejszámolást.

– Csak ha a lovasok… – Moreta elharapta a mondat végét, és nagyot nyelt. Capiam széles vigyorából kiolvasta a legképtelenebb választ.

– Alaposan áttanulmányoztam az ősi feljegyzéseket, Moreta – Capiam inkább önelégültnek, semmint bűnbánónak hangzott.

– Hogy lehet benne egy efféle tudás a gyógyítók feljegyzéseiben? – kérdezte Moreta olyan felháborodott hangon, hogy még Orlith is felébredt, és védekezőn kimeresztette a karmait, hogy óvja a tojásait.

– Miért ne lenne? – kérdezett vissza Capiam ártatlanságot színlelve. – Végtére is az én céhem mesterei nemesítették ki a sárkányokat. Tényleg képesek utazni az időben? – kérdezte számítóan.

– Igen – felelte Moreta nagy sokára, olyan higgadtan, amennyire csak tellett tőle. – De egyáltalán nem javallott! – K'lon jutott az eszébe. Jól tudta, hogy a kék lovas milyen sok időt töltött a javasházban, az efféle érdekes feljegyzések közelében. Ugyanakkor be kellett látnia, hogy Capiam céhe számos hőstettet és csodával határos dolgot hajtott végre, és rengeteg titokkal rendelkezett, amelyek feledésbe merültek az idő előrehaladtával. Semmi oka sem volt kételkedni Capiam tisztességében, különösen egy olyan pillanatban, amikor bármilyen tervbe bele kellett kapaszkodniuk, melynek segítségével visszaállíthatták az élet egyensúlyát a Pernen. – Capiam, meg kell értened, hogy az időutazás olyan paradoxonokat idéz elő, amelyeknek végzetes következményei lehetnek.

– Ezért javasoltam a folyamatos szállítást, mert akkor nincs átfedés – mondta Capiam, akin látszott, hogy alig fér a bőrébe az izgatottságtól.

– Nem tudom, hogyan győzhetnénk meg M'tanit Telgarban.

– Igen, hallottam az érdektelenségéről. Azt is tudom, hogy F'gal veséje begyulladt, és hogy L'bol mély depresszióba esett. Ezért is számoltam ki, hogy hány sárkánylovasra van szükségünk. El sem tudom képzelni, hogy a kontinens miként maradna életben, ha nincs a sárkánylovasok áldozatos segítsége.

– Van elegendő oltóanyag az emberek számára?

– Még nem, de lesz. Tirone mester agyafúrt módon terjeszti a hírt alagról alagra.

– Bölcs elővigyázatosság.

Capiam felsóhajtott.

– Most már csak arról kell megbizonyosodnunk, hogy Alessan nagyúr sikerrel alkalmazta-e az állati oltóanyagot, vagy sem.

Menj el velük Ruathába – mondta Orlith. Némi hallgatás után hozzátette. – Holth is egyetért.

Moreta belső kényszer hatására ellenkezni akart a sárkányokkal, de maga sem értette, hogy miért. Tökéletesen indokolt, hogy a saját szemével győződjön meg Alessan kísérletének sikerességéről, és nem feltétlenül Alessant kell meglátogatnia. Talán attól a vonzalomtól fél, amit iránta érez? Korábban szinte sosem bizonytalanodott el semmiben.

Mindig is szeretted a rohoncokat. Most szükségük van a segítségedre – Holth és Orlith egyszerre szólalt meg az elméjében, a kettős hangszínből legalábbis erre következtetett. – Előbb vagy utóbb úgyis vissza kell térned Ruathába – ezt már minden kétséget kizáróan Orlith tette hozzá.

Moreta mélyen, szomorúan felsóhajtott. Orlith rátapintott a lényegre. Valójában nem akarta Ruathát abban a szánalmasan nyomorúságos állapotban látni, amilyennek K'lon lefestette.

– Azt hiszem, Capiam, hogy veled tartok – mondta végül, miután összeszedte a bátorságát.

Arith már alig várja. Tetszik neki a lány – szólt Orlith. Orlith elvette a királynőtojásról a karmait, amelyet eddig védelmezett. Arith egyetértően búgott odakint.

– Milyen kislány? – kérdezte Moreta, aki nem értette ezt a megjegyzést.

Orlith nem felelt, úgy tett, mintha megvonná a vállát, és csak a tojásait terelgette egyik biztonságos helyről a másikra. Moretának be kellett érnie ennyivel. Megfordult, és magához vette a repüléshez használt felszerelését.

– Arith elvisz minket Ruatha alagba.

– Itt hagyhatod őt? – kérdezte Capiam, és Orlithra pillantott.

– Ő javasolta, hogy tartsak veled. Ő nem az a kotlós fajta, aki megköveteli, hogy a lovasa folyton a közelében legyen. Leri és Holth amúgy is itt vannak, és nem maradok soká – sajnálkozva nézett Capiamra, aki nem tudta ezt mire vélni, és ezzel megmosolyogtatta Moretát.

Amikor leértek a teknő alakú sárkányfészek aljába, Jallora éppen egy sötét hajú nővel beszélgetett, aki kicsivel odébb állt M'baraktól és Arithtól. K'lon elmondásából kiindulva, Desdrának idősebbnek kellett lennie Moretánál, és az is volt, noha Jallora korábban mintha azt mondta volna, hogy Desdra mostanában szerzi meg a mesterfokozatot Erőd javasházában. Desdra körül kicsit merevnek tűnt a légkör, nem lehetett éppen dölyfösnek nevezni őt, de megvolt az a különleges tulajdonsága, hogy látszólagos érdektelensége ellenére pontosan tudja, mi történik körülötte: két kötelék készülődött arra, hogy kirepüljenek Bitra és Lemos fölé; Sh'gall elrepült Bendenbe, hogy meglátogassa K'drent.

– Desdra, Moreta velünk tart Ruathába – mondta Capiam. – Úgy tűnik, hogy Alessan nagyúr is gondolt már a rohoncok beoltására.

Desdra meghajolt a sárkányúrnő előtt, és közben tetőtől talpig végigmérte őt hatalmas, szürke szemével.

– Ne hagyd, hogy Desdra zavarba hozzon, Moreta – mondta Capiam. – Senkivel sem barátkozik szívesen, szerinte a gyógyítóknak távolságtartónak kell lenniük.

– Jallora mesélte, mennyire kiváló munkát végzel a sebesült sárkányokkal – szólalt meg Desdra komótos, nyugodt hangon. Miközben Moreta felhúzta a kesztyűjét, lopva megleste a kezét.

– Ha lesz rá időd, térj vissza, és vizsgáld meg Dilenthet. Iszta sárkányfészek gyógyítója, Ind, megtanított egy-két hasznos fogásra, és volt alkalmam tökéletesíteni ezeket.

– El is felejtettem, hogy ma szálhullás lesz – szólt közbe Capiam gyenge hangon. Körülnézett, és mindenfelé a közelgő harcra készülődtek.

– Vissza kell térnem még a szálhullás vége előtt – mondta Moreta, és hirtelenjében ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy Ruathába repüljön. – A járvány óta a kötelékek kevesebb sérülést szenvednek. Talán az idegen rajok nagyobb összpontosításra sarkallják a sárkánylovasokat.

– Valóban? – Capiam meglepettsége őszintének tűnt.

Ekkor M'barak udvariasan intett Moretának, hogy szálljon fel elsőként Arith hátára. Hátul helyezkedett el, majd segített Desdrának. Noha Desdra összeszedettnek és nyugodtnak tűnt, Moreta látta rajta, hogy nem nagyon ült még sárkány hátán.

Capiamot mintha mulattatta volna ez a helyzet. Moretára vigyorgott Desdra feje felett, de utána ellenőrizte, hogy a nőnek sikerült-e kényelmesen elhelyezkednie.

– Négy lovas nem túl nehéz Arithnak, M'barak? – kérdezte Capiam, miután M'barak elfoglalta jól megszokott helyét.

– Az én Arithomnak nem, különben szóvá tettem volna! – mondta büszkén a sárkánylovas.

Mintha csak igazolni akarná gazdája szavait, a kék sárkány olyan vehemenciával szökkent a levegőbe, hogy az utasok majdnem lebukfenceztek hátrafelé. Moreta ösztönösen rászorított a combjával a sárkány oldalára, majd megkapaszkodott a háta mögötti tarajban, hogy megtámaszthassa Desdrát, akit hátrafeszített Capiam súlya. M'barak egy ügyes mozdulattal korrigálta Arith mozgását. M'barak, annak fényében, hogy a sárkányúrnő ott ül mögötte, a hagyományok teljes tiszteletben tartása mellett hagyta el a sárkányfészket. Előbb fogadta az őrlovas tisztelgését, majd maga is hasonlóképpen tett. Mielőtt megadta volna Arithnak a helyes irányt, még hátrapillantott Moretára, aki biccentett.

– Szürke, fekete, éjfekete…

Moreta abbahagyta a versikét, amikor megjelentek Ruatha felett. Becsukta a szemét, hogy ne is lássa a letiport mezőt, a tönkretett versenypályát, a hatalmas máglyákat és a borzalmas sírhalmokat. Észre sem vette, mennyire erősen szorítja Desdra derekát, aki együtt érzően megfogta a kezét, hogy osztozzon a fájdalmában és keserűségében.

Moretának eszébe jutott a sok bók, amelyekkel elhalmozta az ifjú birtokos nagyurat első vásári ünnepsége alkalmából. Minden szó, amit akkor mondott, most gúnyolódva vágódott a fejéhez, és kényszerítette őt, hogy a saját szemével nézze meg, mi lett a mulatozás vége. Arith elsuhant a versenypálya felett, és egyenesen a főépület felé siklott. A rajthelyeket jelző póznákat hányaveti módon szétdobálták, és semmi sem emlékeztetett a pompás és izgalmas versenyek helyszínére. Moreta kényszerítette magát, hogy nézzen rá a sírhalmokra, hogy nézzen szembe azzal a ténnyel, hogy a táncolva vigadók többsége bizony meghalt. Ezután a máglyák felé pillantott, ahol az elpusztult állatokat égették el, győzteseket és veszteseket egyaránt. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy Alessan igazán megtisztíthatta volna az utat, a versenypályát és az istállók környékét az elhagyatott szekerektől és egyéb hulladéktól. A karanténba zárt emberek tábortüzei komor foltokat égettek a dús mezőbe, ahonnan ő és az ifjú Alessan oly izgatottan nézték végig a versenyeket. A felsőbb szintek, ahol a vásár idején díszes lobogók lengedeztek a szélben, most elhagyatottnak tűntek, az ablakokat bezárták. Ruatha alag egy ostromlott erődre hasonlított, amely semmihez sem fogható csapást viselt el.

Miközben a torka elszorult a nyomorúságos látványtól, a szeme már a legelőn bóklászó, egészségesnek látszó rohoncokat kereste. Nem a súlyos és erős igavonó állatok élték túl a fertőzést, akiket Alessan Leef nagyúr kérésére tenyésztett ki, hanem a vékony csontú, karcsú versenyállatok, Rikoltó fajtatársai. A sors eme különös fintora mosolyt csalt az arcára, és összeszedte magát. Most nem törhetett meg, a könnyek most nem segítenének Alessanon.

Arith nem az udvaron szállt le, amiért Moreta ez egyszer hálás is volt. A sárkány tovasuhant az istállók irányába, ahol valamiféle mozgást láttak már a távolból. Éppen három rohoncot fogtak ki az ekék elől. A szerszámokat letették a földre, az állatokat elvezették, hogy lecsutakolják őket, és egy kisméretű kocsit húztak ki az egyik karámból. Emberek siettek felfelé az úton. Kosarakat cipeltek, feltűnő óvatossággal. Ruatha jellegzetes élénksége újjáéledni látszott.

– M'barak azt mondja, hogy az istállóban látta Alessant. – Desdra úgy fordult, hogy a hangját ne sodorja el a süvítő szél. Semmi sem utalt a viselkedésében arra, hogy észrevette volna, Moreta mennyire érzékenyen reagált az egykoron virágzó Ruatha jelenlegi állapotára.

Az alant dolgozók természetesen észrevették a közeledő sárkányt, és amikor Arith puhán leszállt, ketten már futottak is feléjük. Mindketten magasak voltak, és bár az arcuk nem látszott az árnyékban, Moreta biztosra vette, hogy a jobb oldali maga Alessan. Ő is felismerte Moretát, mert egy pillanatra zavartan megtorpant, mielőtt birtokos nagyúrhoz illőn üdvözölte volna a jövevényeket. A sárkányúrnő megkönnyebbülten nyugtázta, hogy Alessan ismét úgy jár-kel, ahogy Ruatha alag vezetőjéhez méltó: magabiztosan és büszkén.

– Elnézésedet kérem, Alessan nagyúr, hogy ilyenkor alkalmatlankodom – kezdte Capiam mester, még mielőtt leszállt volna a kék sárkány hátáról.

– Te sosem alkalmatlankodsz, téged mindig szívesen látunk – felelte Alessan udvariasan. A kelleténél talán egy kicsit hosszabban nézett Moretára, mielőtt lesegítette a javasmestert a földre.

– Tuero és én – a mellette álló magas növésű hárfásra mutatott – éppen egy üzenetet írtunk neked – ezzel Alessan el is hagyta a hivatalos formulákat, és széles vigyorral nézett fel Moretára. – Dag megmentette Rikoltót! Csikóink vannak, három csodás hím! – az utolsó szavakat már kiáltozva mondta, egyszerűen nem tudott parancsolni az örömének.

– Ez remek hír, Alessan! – lelkendezett Moreta is. Átvetette a jobb lábát a sárkány hátán, és leugrott a földre. Alessan szerencséjére Arith magasabbnak bizonyult, mint gondolta, így még a levegőben elkaphatta Moretát. Megragadta a csípőjénél fogva, és puhán letette a földre. Moreta megfordult. Alessan keze végigsiklott a derekán. A férfi világoszöld szeme örömittasan ragyogott, és Moreta remélte, hogy a váratlan viszontlátás miatt. – Micsoda öröm, hogy Rikoltó vérvonala fennmaradt. És még három csikó is, gondolom, most felhőtlenül boldog lehetsz.

– Nemrég tértem vissza a legelőről, ahol a csikókat neveljük – mesélte Alessan. Elvezette Arith mellől Moretát. Végig úgy mozgott, hogy a karjuk összeérjen. Boldog volt, hogy mindezt úgy teheti meg, hogy teljesen jogos indokkal sajátítja ki magának a sárkányúrnőt. – Nem volt elegendő oltóanyagom, sose hittem volna, hogy csikóink lesznek. Dag eltörte a lábát, ezért fel kellett küldenünk érte egy kocsit. Hat nap múlva elér minket a szálhullás. Dag megmentette az állományunkat, és ezzel megmentette Ruathát!

Moreta azon kapta magát, hogy Alessan kezét szorongatja, és rázogatja. Körülnézett, hogy látja-e valaki, de ha látja is, miért ne gratulálhatna nyíltan a birtokos nagyúrnak kivételes szerencséjéhez. Ekkor Capiam előrelépett, hogy bemutassa Desdrát. A nő ugyanazzal a vizslató, acélos tekintettel mérte végig Alessant is, mint korábban Moretát. A sárkányúrnő egy pillanatra megrémült, hogy Desdra talán felfedezi a kettejük közt kialakult kölcsönös vonzalmat, és szóvá is teszi.

– Úgy vélem, hogy állati szérumot nyertél ki a gyógyult egyedekből, és már ki is próbáltad.

– Így igaz, Capiam mester, nem tehettem egyebet, nem veszíthettem el az állományt ilyen nehéz időkben – Alessan egy suhintással felölelte a birtokát. – Follen segédmester jelenleg is szérumot próbál előállítani – az istálló felé biccentette a fejével. – A járvány megtizedelte a lakosságot és az állatállományt egyaránt.

Intett nekik, hogy kövessék őt az istálló felé.

– Amikor tegnap este hazaértem, azonnal elkészítettük a szérumot, és beadtuk az egyik állatnak – Alessan a sánta rohoncra mutatott, amelyiknek a bal mellső lába fura szögben állt. – Eddig nem rosszabbodott az állapota.

– Nem is fog – mondta Capiam sejtelmes hangon, és odébb vezényelte őket onnan, hogy egy kicsit távolabb kerüljenek a többiektől. – A gyógymód ugyanolyan hatásos az állatok esetében is, mint az embereknél. Ráadásul – lehalkította a hangját, és előbb Alessanra majd Tueróra sandított – a kezelés elengedhetetlen a jelenlegi feszült helyzetben – lopva Desdrára pillantott, amiért önkéntelenül is Tirone mester szavajárását használta. A nő ajka alig észrevehetően megrándult, jelezve, hogy meghallotta. Capiam ölelésre emelte mindkét karját, hogy szorosan maga mellé vonhassa Alessant és Tuerót. Még egyszer utoljára körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki el van foglalva a maga dolgával: Follen és a segédjei a centrifugával bajlódtak, míg a többi alaglakó az állatokat látta el. – Alessan nagyúr, a járvány ismét kitörhet.

Moreta elkapta Alessant, aki megtántorodott a szavak erejétől. A javasmester is bátorítóan belé karolt. Tuero Alessan reakciójával volt elfoglalva. A hárfás arckifejezése szokatlanul komoly volt és együtt érző.

– Nem csak az embereket, de az állatokat is be kell oltanunk – folytatta Capiam –, méghozzá kontinens-szerte. Kidolgoztam egy tervet az oltóanyag szétosztására vonatkozóan, és Moreta segít abban, hogy megfelelő sárkánylovasokat találjunk a feladatra. Már csak ellenanyagra van szükségünk a gyógyult állatok véréből. Neked elegendő szérumod van, de annyi bizonyosan, hogy elég legyen Ruathának, Erődnek, Délbaknak és Telgar azon részének, amely határos veled. Shadder nagyúr majd ellát minket a keleti területeken.

– De hát Kerun állományai végtelenül nagyok… – Alessanban azonnal tudatosult a vállalkozás nagysága és jelentősége.

– Sajnos már nem. Ha Dag valóban megmentette az állományodat, akkor gazdagabb vagy, mint hinnéd – mondta Capiam gyengéd hangon. – Számíthatunk a segítségedre?

Alessan hosszasan méricskélte a javasmestert. Élénk szemében különös fény csillant, az ajka meg-megremegett.

– Ruatha hatalmas veszteségeket szenvedett: embereket, állatokat, a megbecsülését és a hírnevét. Bármi, amit Ruatha a Pernért tehet, letakaríthatja rólunk a szégyenfoltot – ezzel Alessan a feketén füstölgő máglyákra mutatott.

Noha az ifjú birtokos nagyúr hangjában nyoma sem volt keserűségnek, mindannyian érezték, hogy a rossz emlékű vásár, élete első vására, amit birtokos nagyúrként élt meg, örökre beégette magát a lelkébe.

– Miért gondolod, hogy te vagy a felelős történtekért? Bármiért is? – kérdezte Capiam, aki előbb az istállóhoz legközelebb emelt sírhalomra mutatott, majd a mellettük dolgozó állatgyógyítókra. – Semmiféle vád nem érhet téged, Alessan nagyúr. A körülmények, méghozzá előre kiszámíthatatlan körülmények sodorták le a Szélvészt az útjáról. A hajó kapitánya nyereségvágyból kötött ki a Déli-kontinensen, és mohóságból tartózkodott ott három álló napig. Azt sajnos már sosem tudjuk meg, hogy a legénység miért hozta el azt a macskát a védtelen Északi-kontinensre, hisz mind halottak. Minderről te semmit sem tehetsz. Amiről viszont te tehetsz, drága Alessan, az a határtalan bátorságod, amellyel eligazgattad ezt a birtokot, ahogy a betegeket kezelted, ahogy szántod a földet és elveted a magot, ahogy megmentetted Ruatha értékes állatállományát. És ami a legfontosabb, elviselted a szörnyű csapásokat, és eközben arra is maradt erőd, hogy segíts másokon! – Capiam nagy levegőt vett a szónoklata végén. – Az élet nehéz pillanataiban, amikor elpártol tőlünk a szerencse, a nem eléggé rátermett, nem eléggé leleményes ember mindig mást okol, mindig másban keresi a hibát; a határozott vezető elfogadja azt, amit a sors kioszt rá, túléli a csapásokat, és ezáltal erősebbé válik. Egy halászhajót lesodor a kijelölt útvonaláról egy erősebb, nem várt széllökés, és ez a jelentéktelennek tűnő esemény mindannyiunk életét befolyásolja. – Capiam bánatosan pillantott Desdrára, aki zavartan nézett vissza rá. – Ha az igazságszolgáltatást tekintjük életünk alapvetésének, akkor elégedettek lehetünk, mert a hajó kapitánya és legénysége odaveszett. Mi azonban életben maradtunk, és számos feladatot kell még elvégeznünk. – Capiam megragadta Alessan vállát, és enyhén megrázta őt, hogy így adjon nagyobb nyomatékot a szavainak. – Alessan nagyúr, ne okold magad a történtekért. Inkább légy büszke arra, ahogyan eddig viselkedtél és cselekedtél.

Arith odakint üdvözölt valakit, amelyre mély, dörgő hangú válasz érkezett.

– Egy bronz sárkány van itt? – kérdezte Moreta, és azonnal az istálló ajtajához sietett. M'barak Arith mellett állt, aki az égboltot kémlelte. A kék sárkány nem tűnt izgatottnak, noha Moreta attól félt, hogy talán Sh'gall követte őket. – Ki az, M'barak? – Orlith miért nem lépett kapcsolatba vele, mérgelődött Moreta.

– Nabeth és B'lerion – válaszolta M'barak különösebb izgalom nélkül. A tenyerével kitakarta a napot, hogy jobban láthasson, és az eget nézte.

– B'lerion! – Moreta azonnal jobb kedvre derült, de amikor észrevette a rámpán feléjük igyekvő törékeny alakot, azonnal megértette B'lerion jövetelének okát.

Arith a hátsó lábára ágaskodott, és kihívóan morgott az érkező sárkány irányába.

– Fogalmam sincs, hogy mi ütött belé, Moreta – mentegetőzött M'barak belevörösödve. – Nem értem, hogy miért védelmezi Oklina úrnőt.

– Van egy királynőtojás a keltetőben, M'barak – mondta Moreta, majd látva, hogy a férfi nem érti, hogy mire céloz, gyorsan hozzátette. – A kék sárkányok általában lelkes keresők. Ennek ellenére, korainak érzem Arith izgatottságát. – Moreta összeráncolta a homlokát, és elmélyülten nézte a közeledő Oklinát. – Nem hiszem, hogy Erőd sárkányfészeknek joga lenne megfosztani Ruathát…

Megpördült. Alessan a centrifugához vezette Capiamot, Desdrát és Tuerót. A szekérkerék mozgása lelassult, hamarosan elkészül az újabb adag oltóanyag. A szeme sarkából látta, hogy Nabeth kecsesen leszáll, B'lerion pedig légiesen lesiklik az oldalán. Oklina visszafogottan üdvözölte őt, majd az istálló felé mutatott. A férfi megfogta a kezét, és maga után húzta. Oklina nem tiltakozott, nem rántotta vissza a kezét, követte a sárkánylovast. Moreta észrevette, hogy B'lerion bal keze fel van kötve, és így nem vehet részt a szál elleni csatában. Vajon örömmel hagyta ott a sárkányfészket, amikor a többiek kirepültek a kötelékkel? Vajon hozzá hasonlóan, B'lerion is megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy a kötelékkel lehessen, amikor nélküle repültek ki? Vagy egyszerűen csak a sérülését használta fel ürügyként arra, hogy meglátogassa Oklinát?

Moreta visszahúzódott az árnyékba, és csatlakozott a többiekhez. Egy kicsit oldalra helyezkedett, hogy jobban láthassa Alessant, miközben a gyógyítók azon tanakodtak, hogy mennyi oltóanyagra lehet szükségük, mekkora lehet a legkisebb szükséges oltási adag, és hogyan tudnák a leghatékonyabban kideríteni, hogy hány rohonc maradt a birtokokon.

– Mindig a testsúly számít – csatlakozott Moreta a beszélgetőkhöz.

– A lehető legpontosabban kell meghatároznunk az adagokat, hisz az elszigetelt birtokokon valószínűleg tanulatlan és tapasztalatlan tenyésztőkkel lesz dolgunk – vélekedett Alessan. – Már ha életben vannak még ezek az állattartók – elvörösödött zavarában, mikor Capiam rosszalló pillantást vetett rá.

– Összegyűjtjük a munkaképes embereket, és felmérjük, hol a legnagyobb a baj. Elképesztő, el sem hinnénk, hogy mire képes az ember, ha sarokba szorítják, és nincs más választása.

– Capiam mester, a jelenlegi viszonyok között mennyire fontos a rohoncok beoltása? – kérdezte Desdra. Szürke szemét mereven a gyógyítóra szegezte.

– Tekintve, hogy zoonózissal állunk szemben, azt ugye leszögezhetjük, hogy erről van szó…

– Így igaz, de nem pocsékolhatjuk el az erőnket és a rendelkezésünkre álló forrásokat – mondta Desdra, és az üvegedényben lévő szérumra mutatott. – Ideje elmondanom, hogy alig maradt tűtövisünk az emberek beoltásához, nem is beszélve az állatokról. Nem lenne tanácsos újra és újra használni ugyanazokat a töviseket – magyarázta Desdra halkan. – A fertőzésveszély ugyanis megnőne, és…

– Tudom, tudom – Capiam megdörzsölte a homlokát, majd végighúzta a kezét az arcán, és végül a tenyerébe temette az állát. Kényszeredetten felnevetett, majd tehetetlenül égnek emelte a kezét. Lerogyott egy szalmabálára. – Márpedig csak úgy kerülhetjük el egy második járvány kitörését, ha az embereket és az állatokat egyaránt beoltjuk.

– Csak a tövisből nincs elég? – kérdezte Moreta, elkapva Capiam reményvesztett pillantását. A javasmester szeme kikerekedett, és az arcába kezdett visszatérni a szín, amikor rájött, mire is gondol Moreta.

– És nem is lesz egészen őszig – tette hozzá Desdra, majd gyorsan elfordította a fejét, mert nem akarta látni a mestere elkeseredett arcvonásait. Nem vette észre a Moreta és Capiam között lezajló közjátékot. – Az összes alagtól kértem, hogy bocsássák a rendelkezésünkre, amijük csak van. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban néhány embert ki kell majd hagynunk…

– Hogyan? Ki? Mikor? – Capiam suttogva kérdezte Moretát, de a hangját olyan vibráló erő járta át, hogy Desdra azonnal elhallgatott, és visszafordult felé.

Sutba dobva az illemet, Moreta fesztelenül felkacagott.

– Hogyan? Hát végigsétálunk az út mentén. Hogy ki, hát mi, és ezt mindenki a legnagyobb titokban tartja, és hogy mikor, hát most azonnal, mielőtt meggondolom magam, és nem veszek részt ebben az őrültségben. – Moreta szélesen vigyorgott, és bár tudta, hogy nem helyénvaló, nem tudta megállni. A bejárat felé mutatott, ahol éppen akkor lépett be B'lerion és Oklina. – Súlyos a sérülésed, B'lerion? – kérdezte üdvözlésképpen a bronz lovastól. – Annyira nem lehet súlyos, hisz túlnan szállt – ezt már csak Capiamnak súgta oda.

– Nem, csak kiugrott a vállam a helyéről – felelte a bronz lovas rosszat sejtve. – Nem bírtam ki, hogy nézzem a távolodó köteléket, így amikor Pressen önkéntest keresett, hogy Ruathába hozzon egy-két dolgot, jelentkeztem. – B'lerion véletlenül sem nézett Oklinára, aki lélegzetvisszafojtva állt mellette, viszont tiszteletteljesen odabiccentett Alessannak. – Csak ki akarom fejezni… – félbehagyta a mondatot, mert érzékelte Alessan aggodalmát.

– Sajnos semmit sem tehetsz, amivel enyhítheted a fájdalmat, most viszont nagy hasznodat vennénk – mondta Moreta.

A férfi értetlenül és döbbenten nézett rá. Moreta félrevonta a sárkánylovast, és gyorsan elmagyarázta neki, hogy milyen helyzetben vannak, majd feltette a nagy kérdést.

– Tökéletesen megértem – felelte, és gyorsan Capiamra majd Alessanra pillantott –, hogy mennyire súlyos vészhelyzetbe kerültünk, de egy dolog ellopni néhány órát egy napból, és teljesen más dolog hónapokat átívelni. Te magad is tudod Moreta, hogy ez mennyire veszélyes! – a bronz lovas szándékosan nem emelte fel a hangját, észérvekkel akarta meggyőzni a sárkányúrnőt. B'lerion gyakorta hagyta figyelmen kívül a legalapvetőbb illemszabályokat is vita közben, de mindig tárgyilagos maradt, és sosem rugaszkodott el a földtől.

– B'lerion, tudom, hogy hová kell mennünk Isztában és Neratban is. Tudom, hogy a tövis mikor elég érett ahhoz, hogy leszedhessük. A gingfa mindig virágzik. Láttam az esőerdőt, olyan, mint egy hatalmas zöld arc ezernyi fekete karimájú szemmel…

– Nagyon költői, Moreta, de nem ilyen iránymutatásra van szükségem.

– Most nem a helyszín, hanem az idő számít. Ahhoz, hogy a megfelelő helyre jussunk, csak meg kell határoznunk a Rőtcsillag őszi pozícióját. Alessannak megvannak a szükséges térképek, ősszel sokkal nyugatabbra kel fel a csillag, csak meg kell határoznunk a pontos irányokat – úgy tűnt, hogy B'leriont sikerül meggyőznie az igazáról.

– Nem gondoltam volna, hogy a szabad délutánomon tűtövist szüretelek majd. – B'lerion csak tessék-lássék módon tiltakozott, be kellett látnia, hogy Moretának igaza van, és nincs más választásuk.

– Annyi időt tölthetünk el ott, amennyit csak akarunk, B'lerion, annyi tövist szedünk, hogy bőven elég legyen. De most azonnal el kell indulnunk, mert a szálhullás végére vissza kell térnem a sárkányfészekbe. Gondolom, Nabethnek sincs ellenére.

– Nincs, de úgyis megtudják – az odébb várakozó csoport felé bökött a hüvelykujjával –, hogy előre utaztunk az időben.

– Capiam és Desdra már úgy is tudják, hogy ez lehetséges – elvigyorodott, látva a férfi döbbent arcát. – Végül is a gyógyítók tenyésztették ki a sárkányokat.

– Szóval ők tették – dünnyögte B'lerion, miután összeszedte magát.

– De nem csak most kell használnunk ezt a különleges képességet, hanem akkor is, amikor majd szétosztjuk a szérumot.

A bronz lovas szeme kikerekedett. A tekintete egyre többször siklott Oklina karcsú alakjára. Moreta kezdett ellazulni.

– Nem hiszem, hogy a sárkányfészkek jó szemmel néznék ezt, Moreta – aggályoskodott a férfi.

– Nem kell megtudniuk, hogy időt raboltunk ma. Tudja valaki, hogy itt vagy?

– Pressen és az a legény ott kint.

– M'barakot elküldöm egy megbízással, Oklina pedig nyilvánvalóan tartja a száját. Hatan tudunk tövist szedni. Nincs más választásunk, B'lerion, se a birtokok, se a sárkányfészkek nem élnének túl még egy járványt.

– Ezzel én is egyetértek. – B'lerion kinézett az istálló ajtaján a lepusztult tájra. – Döbbenetes, milyen változások történtek – megfogta Moreta kezét, és megszorította, így biztosítva őt az együttműködéséről. – Beszélek Nabethtel, hogy értekezzen Orlithszal. Ha ő is beleegyezik, ugyan mi baj történhetne?

– Mondd meg Orlithnak, hogy a rohoncokért tesszük. Megérdemlik, hogy segítsünk rajtuk.

– Te és a te rohoncaid! – legyintett a férfi.

Amikor Moreta előadta a tervet Capiamnak, Desdrának és Alessannak, mind a hárman tiltakoztak, hogy most semmiféleképpen nem tarthatnak velük, nincs rá idejük.

– Capiam mester, nem kerül időbe az, amire készülünk – érvelt Moreta hevesen. – Alessan, egy órára biztosan itt hagyhatod az alagot. Ennél biztosan tovább tart Dagnak idehozni az állatokat, különösen a csikókat. Mit akarsz addig tenni, állsz itt és nézed, hogyan forog a kerék? Én csak attól félek, hogy kitudódik a titok, bár Desdra és Capiam már tudnak a sárkányok ezen képességéről, és nagy szükségük van a tövisekre. Remélem, Ruatha diszkréciójában is bízhatok a sárkánylovasok titkát illetően. Szerencsénkre B'lerion is itt van velünk, és hajlandó együttműködni. Nabeth képes elrepíteni mind a hatunkat. Egy napig szedjük a tövist, hogy megakadályozzuk egy második járvány kitörését. Senki nem tehet ennél többet a kontinensért, ezt viszont meg kell tennünk!

– Hatan? – kérdezte Alessan elgondolkodva.

– B'lerion a húgod társaságára vágyik.

Desdra jóízűen felkacagott. Capiam is mosolygott, míg Alessan először meglepettnek tűnt, majd szórakoztatónak találta a dolgot.

– Korábban időparadoxont említettél, Moreta – szólalt meg Capiam.

– Ez most nem érint minket, hacsak nem tér majd vissza valamelyikünk Isztába a gingfa virágzásakor.

– Ez nem valószínű – bólogatott Capiam, és hamiskás mosoly játszott az ajkán. – A vízmosást csak egy magas szikláról lehet megközelíteni. Sokszor gyűjtögettem ott, amikor még Isztában éltem.

Alessan elbizonytalanodott. Follenre és a többiekre nézett, akik odakint várakoztak a felszerszámozott rohoncok mellett.

– Csak még egy apró, de fontos részlet, Alessan – szólalt meg Desdra. – Az istállód tiszta és jól karban van tartva, de nem ideális ilyen kényes, szennyeződésmentes szérum előállításához – mondta, és a sánta állat frissen potyogtatott ürülékére mutatott.

– Okos meglátás – ismerte el Alessan, majd kényszeredetten elmosolyodott. – Mi egyebet kellene még magunkkal vinnünk? – kérdezte.

– Fogóhálót, mást nem – vágta rá Moreta egyből. – Az esőerdőben mindent megtalálhatunk, amire még szükségünk lehet.

B'lerion öles léptekkel, mosolyogva tért vissza.

– Nabeth felettébb különösnek találta, hogy két királynővel beszéljen egyszerre, de mindketten beleegyeztek, csak azt kérik, hogy ne maradj távol sokáig. M'barakot elküldtem Magasoromba, hogy hozzon még Clargesh mester üvegedényeiből. Feltételezem, hogy az összes nyugati alagban van az edényekből, hisz Clargesh nagy büszkeséggel osztogatta őket. Ez lefoglalja egy időre M'barakot.

– Remek, B'lerion, most pedig keríts egy kabátot Oklinának.

– Igazán különleges teremtmény, nem igaz? Még jó, hogy Arith észrevette. Nem csoda, hogy vonzódtam hozzá.

– Várjuk meg, amíg megkeményedik a tojás héja. Tudod, hogy mindegyik másképpen hasad.

Capiam és Desdra elment, hogy utasításokat adjanak Follennek és Tuerónak a szérumkészítést illetően. Alessan elküldte az embereit, hogy segítsenek Dagnak hazaterelni az állatokat, és egyúttal vigyék át a szérumkészítéshez szükséges eszközöket a főépület központi csarnokába, ahol sokkal tisztább körülmények között dolgozhatnak. Moreta segített Alessannak összetekerni a falon lógó fogóhálókat. Mire B'lerion és Oklina visszatértek, a többiek már türelmetlenül vártak rájuk.

– Meg kellett keresni a térképeket, Moreta. Nem vagyok hajlandó úgy repülni, hogy csak az „ezerszemű zöld arc” az egyetlen támpont. Hajnalban kell megérkeznünk, mert akkor mindkét hold látszik, és pontosabban tájékozódhatunk. – Ezzel a levegőbe emelte az öklét, jelezve, hogy készen áll az indulásra. Miközben felszálltak az erős sárkány hátára, Moreta odafordult Alessanhoz.

– Tuero minket néz. Sejt valamit?

Alessan a kelleténél szorosabban markolta Moreta derekát, hogy a már Nabeth hátán ülő B'lerion felé tolja őt.

– Egy hárfást sosem lehet leszoktatni a képzelgésről, de talán azt gondolja, hogy Balfor mesterrel akarunk értekezni az állatok beoltását illetően. Az emberek felviszik az eszközöket a főépületbe, és ez még az ő figyelmét is leköti majd.

Mindannyian felszálltak. B'lerion ragaszkodott hozzá, hogy Oklina előtte üljön, ahol biztonságosan kiszíjazhatja, nehogy baj érje. Moretát maga mögé ültette, hogy segíthessen Nabeth irányításában. Alessan Moreta mögé ült, őt Desdra követte, a sort pedig Capiam zárta, aki a legtapasztaltabb repülőnek számított hármójuk közül.

Orlith, nem maradok soká, de most el kell mennem – mondta Moreta.

Nabeth már mondta – felelte Orlith érdektelen hangon.

– Moreta! – B'lerion hátrakönyökölt, ami öblös hangjával együtt kizökkentette Moretát. – Magam elé képzeltem a Rőtcsillagot és a két holdat. Északnyugat felé fordulva a Rőtcsillag a horizont, a Belior félig feljött, és a Timor is a pályája közepén jár. Te képzeld magad elé a virágzó gingfákat Isztában. Gondold azt, hogy most virágoznak Isztában, képzeld magad elé az őszi időjárást és az esőerdő rothadó szagát.

Nabeth izgatottnak tűnt, de a tapasztalt sárkányok könnyedségével rugaszkodott el. Az utasai szinte meg sem érezték, hogy a levegőbe emelkedett.

Moreta ahhoz már hozzászokott, hogy egyszerre két sárkány legyen jelen az elméjében, de most egy harmadik, egy gyengébb is csatlakozott hozzájuk. Maga elé képzelte Iszta őszi szikláit, a Rőtcsillagot, amint a nyugati tenger felett lebeg, a félig feljött de még emelkedő Beliort, és a kisebb Timort. A szeme előtt felvillanó képre összpontosított, amíg Nabeth túlnan szállt. Nem is volt szüksége a szokásos versikére, mert a zöldellő lombok megnyugtatták. Amikor a mellkasukat szorító nyomás már kezdett elviselhetetlenné válni, megjelentek Iszta sziklás partvonala felett. Meleg levegő burkolta be őket, a felkelő nap fénye megcsillant a gingfa gyönyörű virágain. B'lerion felnyögött, Oklina pedig halkan sikkantott a látványtól. Alessan belekapaszkodott Moretába, hogy visszatérjen a biztonságérzete.

Nabeth azonnal felfedezte azt a sziklát, ahol Orlith le szokta tenni Moretát, ha tövist gyűjt. Magasan a tenger felett voltak, a sziklafalnak csapódó hullámok hangját csak tompán hallották. Nabeth ugyanolyan könnyedén szállt le, ahogy nemrég felröppent. Hatalmas tömegével lelapította a sziklán megkapaszkodó bokrokat.

– A tövist lent találjátok a lejtőn – mondta Moreta, mialatt a leszálláshoz készülődtek.

B'lerion egy látványos mozdulattal, az ügyességével kérkedve szállt le a bronz sárkány hátáról.

– Eltörhetted volna a másik kezedet is, B'lerion – förmedt rá Moreta, de azért nevetett, mert sikerült a mutatvány. Oklinának elmagyarázta, miként kell leszállni egy ilyen magas sárkány hátáról, és Nabeth engedelmesen felemelte a mellső végtagját, hogy a lány segítségére legyen.

– Most tényleg a jövőben vagyunk? – kérdezte Capiam, majd elvette Alessantól a felé nyújtott fogóhálót. Csodálattal telve, hitetlenkedve mérte végig saját magát.

– Remélem, hogy igen – dörmögte B'lerion, majd a három égitestet kereste a szemével, amelyek alapján tájékozódtak.

– Ott vagyunk – szögezte le Moreta megingathatatlan magabiztossággal. Olyan könnyedséget és fokozódó eufóriát érzett a bensőjében, amilyet még soha azelőtt. A munka majd elűzi ezt a fura érzést, és visszatalálhat valódi énjéhez. A lejtőre mutatott. – Ezen az úton indulunk. Hamarosan kiderül, hogy találunk-e tövist, vagy sem. Az isztaiak tavaly is megengedték nekem, hogy itt gyűjtögessek.

A vízmosás jó tíz sárkányhossznyi távolságra terült el a sziklától. A tavalyi évben nem csupaszította le az összes bokrot, persze akkor a holdak másként helyezkedtek el, és a Rőtcsillag is magasabban járt az égen. Elmondhatatlanul megkönnyebbült, amikor a vízmosás bejáratában megpillantotta, hogy a bokrok telis-tele vannak barna színű, vaskos tövisekkel. Az észak-déli irányba futó vízmosás egy ősi földrengés alkalmával alakult ki. A terméketlen sziklákat borító sekély termőrétegen nem tudott megkapaszkodni az esőerdők alapvetően buja növényzete, csupán néhány igénytelenebb kúszónövényfaj tudott megtelepedni, és azok is távol maradtak a tövises bokroktól. Alessan szóvá is tette ezt.

– A tövisbokrok mindenevők. A tüskék tavasszal és nyáron mérgezők, és mindennek kiszívják a testnedvét, ami csak hozzájuk ér, legyen az növény vagy állat. Egészen addig zabálnak, amíg a száruk meg nem szívja magát elegendő nedvességgel és tápanyaggal. Télen növekednek, és ilyenkor vetik le a régi koronájukat. Az új hajtások íze meglehetősen jónak nevezhető.

Oklina összerezzent, Desdra viszont letérdelt, hogy tüzetesebben is megvizsgálja a legközelebbi növényt.

– Tavasszal és télen a növény olyan illatanyagot áraszt, amely odavonzza a kígyókat és a rovarokat. Az üreges tüskéken keresztül kiszívja a felnyársalt élőlények testnedveit, és az esővizet is így veszi magához. Nézzétek, ott annak megsérült a teteje, biztosan letörte egy erre járó állat! Így nekünk is könnyebb lesz begyűjtenünk a töviseket.

– Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy a tüskék mérgezőek – a sárkánylovasnak egyre kevésbé fűlött a foga a különös szürethez.

– Igen, tavasszal és nyáron, de a méreg mostanra már felszívódott. Nézd, a sérülés helyén új bimbók növekednek. Az új hajtások lökik ki a régi tüskéket a helyükről. Csak annyit kell tennünk, hogy – behajlította a tenyerét, és evező mozdulatot tett. Diadalmasan mutatta fel a tenyerébe gyűlt töviseket. – Roppant egyszerű, de azért ne essetek túlzásba. Előbb gondosan tisztítsátok meg a bokrokat, hogy odaférjen a kezetek, és ne nyúljatok a növényt borító szőrös nyúlványokhoz. Viszketést és gyulladást okozhatnak, és ezt nehezen tudnánk megmagyarázni.

– Így nem szállíthatjuk a töviseket – mondta Capiam, és Moreta tenyere felé bökött.

– Nem bizony. Ezért kell bebugyolálnunk a tüskéket a gingfa széles levelébe. Ha megvágjátok a levél szélét, a saját testnedve úgy összeragasztja a kis tasakot, mintha viaszpecséttel zárnánk le. Nagyon praktikus, és a levelek elég vastagok és húsosak ahhoz, hogy a tövisek ne szúrják át, és így megóvja azokat. Pillanatok alatt le lehet így szüretelni egy egész bokrot. Az lenne a legjobb, ha párokat alkotnánk, az egyik leszedné a töviseket, a másik pedig elcsomagolná azokat.

– Én majd csomagolok neked, Moreta – ajánlkozott Alessan, és már el is indult, hogy a késével leveleket messen le a közeli fákról.

– Remek ötlet – dörögte B'lerion, és Oklina vállára tette a kezét, jelezve, hogy a lány nem lehet senki más párja. – Persze, csak ha nem bánod, hogy egy félkezű emberrel kell együtt dolgoznod.

– Kedves segédmesterem, szüretelsz vagy csomagolsz? – kérdezte kaján vigyorral a képén Capiam, és gunyorosan meghajolt a nő felé. – Persze, majd cserélhetünk, ha túlságosan elragadna bennünket a hév.

– Úgy vélem, én sokkal többször gyűjtöttem már tövist, mint te, kedves Capiam mester – nevetett Desdra. Belekarolt Capiamba, és lefelé terelte őt a vízmosásba. – Jobb, ha figyelsz és tanulsz.

– A fiatalabb leveleket válaszd, azok vaskosabbak és több bennük a nedv – javasolta Moreta Alessannak.

Alessan szitkozódva nyeste a leveleket, azon dohogott, hogy konyhakéssel kell dolgoznia bozótvágó helyett. Moreta ismét a segítségére sietett, és megmutatta neki, hogy törheti le a leveleket a tövüknél egyetlen lefelé irányuló mozdulattal. A levelet a tenyerébe tömte, kis mélyedést alakított ki a közepénél, és beletöltötte a töviseket. Ezután kettéhajtotta a levelet, megvágta a szélét, és a levél saját nedvét felhasználva lezárta a borítékszerű kis csomagot.

– Most már értem, miért mondtad azt, hogy a dzsungelben mindent megtalálunk, amire csak szükségünk lehet. Hasznosak ezek az apró kis trükkök.

– Ennyi és nem több, csak egy kis trükk – mosolygott Moreta. – Ha minden igaz, kétszáz tövis van abban a kis csomagban. Remélem jól számoltam, bár az összpontosításom nem az igazi. Gondolom, az időtorzulás az oka. A nagyobb bokrokon akár ezer tövis is lehet, és akkorák, hogy a legnagyobb rohoncokhoz is használhatjuk őket.

Alessan megfogta Moreta kezét, aki ettől abbahagyta a fecsegést. Hirtelenjében szégyenlősnek érezte magát. Kettesben maradtak, noha Desdrát és B'leriont is tisztán hallották. Előbbi Capiam mestert ugratta az ügyetlensége miatt, utóbbi pedig a félénk Oklinát bátorította dörgő hangon.

– Azt mondtad, itt maradhatunk, míg be nem fejezzük a gyűjtögetést – szólt Alessan halkan. Letérdelt Moreta mellé a földre. – És amikor visszatérünk, csak egy óra telik majd el. – Alessan Moreta arcát nézte, aki enyhén elfordult tőle. A sárkányúrnő keze után nyúlt, mielőtt még újabb töviseket téphetett volna le a bokorról. – Nem rabolhatnánk egy kis időt kettőnknek is?

Oklina gyöngyöző kacaja jutott el a fülükbe, amit B'lerion öblös szitkozódása követett.

– Ez az átkozott bokor szúrós!

Moretát mosolyra fakasztotta a bronz lovas kifakadása. Alessanra pillantott, aki szintén jót derült a dolgon. Megérintette a férfi arcát, és végigfuttatta az ujját a sekély barázdákon, amelyeket az elmúlt napok feszültsége és aggódása vájt a bőrébe. Bőrének érintése felkeltette az ismerős vágyat Moreta testében. Elernyedve dőlt bele a férfi karjába, majd egy csókban forrtak össze. Felébredt Moreta nőiessége, és átadta magát az ösztöneinek, a vágyainak. Egyik kezével átfonta Alessan tarkóját, és magához húzta az arcát, a másikkal pedig átölelte a derekánál fogva, és hozzá préselődött.

– Mégis mit vársz egy félkarú embertől? – dörmögte B'lerion hangosan.

Alessan és Moreta azonnal szétröppentek, de B'lerion nem tartózkodott a közelükbe, csak erőteljes hangja jutott el hozzájuk. Alessan csalódottan elmosolyodott.

– Napközben túl meleg lesz ahhoz, hogy dolgozzunk, és akkor tudunk időt szánni egymásra – mondta Moreta.

– Okos húzás volt vegyes párokat hozni magunkkal.

– Az ember mindig azt sajnálja jobban, amit nem tett meg, mint azt, amit megtett – jegyezte meg cinikusan Moreta, és Alessan azonnal el is hallgattatta, a lehető legkellemesebb módon.

– Én személy szerint nem kedvelem a déli nagy meleget – suttogta, és Moreta szája után a szemhéjának, a fülének és a nyakának is ugyanannyi figyelmet szentelt. Egy óvatlan mozdulat következtében a közeli bokor megszúrta. Alessan azonnal odébb penderítette Moretát. – Tényleg szúrós – mondta, majd megdörzsölte a sebhelyet, amely máris bedagadt.

– Figyelmeztettelek, kedvesem – csóválta a fejét Moreta, majd gyorsan csepegtetett a sebre a ging levelének nedvéből. – A sebet is jól bezárják. Komolyan mondtam, Alessan – lehelt egy apró csókot a férfi arcára –, el kell végeznünk, amiért ide jöttünk. – Moreta próbált szigorúnak látszani, de Alessan még mindig értetlenül ráncolta a homlokát, amiért a nő váratlanul visszautasította őt.

– Én is szedek egy marékra valót! – mondta Alessan, és vadul letépte a bokorról a rajta nevető töviseket. – Nesze, nesze és nesze! Most majd megtanuljátok, hogy megszúrjatok-e még egyszer! Így ni, már csupasz is a bokor!

Moreta halkan kacarászott Alessan dühkitörése láttán, és ő maga is olyan sebesen dolgozott, amennyire csak tudott, és az óvatosság engedte.

– Eddig te szüreteltél, most te csomagolj! – mordult fel Alessan zsémbesen, de azért nem tudta megállni, hogy ne dörgölődjön hozzá Moretához. Lehajolt, és megcsókolta előbb a nyakát, majd az ajkát.

– Te vagy a Pern leggyorsabb töviscsomagolója – szólt Alessan elismerően, de a bókot csak figyelemelterelésnek szánta, mert közben a keze felfedezőútra indult.

– Most megint te csomagolsz – súgta bele Moreta a férfi fülébe, és közben lágyan beletúrt dús hajába. – Valakinek végre frizurára kellene nyírnia a hajad – jegyezte meg Moreta epésen. Alessan kezdett korábbi, torzonborz énjére hasonlítani, és ez felettébb zavarta Moretát.

– Én majd jól megnyírlak téged, ha nem térsz vissza dolgozni azonnal!

– Sokkal gyorsabb vagyok nálad – hencegett a sárkányúrnő, és már le is kopaszított egy újabb bokrot. A töviseket felpúpozta a tenyerében, és odatartotta Alessannak, hogy csomagolja be.

– Talán nem boldogultok együtt? – kérdezte B'lerion dörgő hangon. Észrevétlenül bukkant elő a vízmosás egyik kanyarulata mögül.

– Még tanulnia kell! – felelték egyszerre, egymásra mutogatva. B'lerion meredten nézte őket egy ideig, majd eloldalgott.

– Most dolgozzunk, majd később játszunk! – Ezzel Moreta lecsupaszított egy újabb bokrot.

– Játszva is lehet jól dolgozni – vélte a birtokos nagyúr, és megcirógatta Moreta nyakát, hogy ezzel támassza alá az igazát.

Ezután valóban csak a munkára összpontosítottak, de azért egyetlen kínálkozó alkalmat sem hagytak ki, ha egy-egy oldalváltásnál vagy lehajolásnál hozzáérhettek egymáshoz, esetleg megcsókolhatták a másikat. Ha le kellett guggolniuk, biztos, hogy vagy a térdük, vagy a combjuk összeért. Moreta karján többször is felállt a szőr, annyira izgalomba hozta a férfi buja közelsége. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy úgy vihogjon, mint egy serdülő lányka, és amikor Alessanra pillantott, látta, hogy az ő arcán is állandósult a bárgyú mosoly. Teljesen megfeledkeztek a többiekről, mintha ott sem lettek volna. Akkor tértek csak magukhoz, amikor B'lerion dúvad módjára kicsörtetett a bokrok sűrűjéből a közvetlen közelükben.

– Serényen dolgoztatok – jegyezte meg a sárkánylovas elismerően. – Fel sem tűnt, hogy időközben milyen meleg lett? – B'lerion félmeztelenre vetkőzött, és Oklina is felgyűrte az ingét, és a melle alatt csomózta össze, szabadon hagyva a hasát. Négy fogóhálót is telepakoltak tövissel. – Éhes vagyok – meglóbálta a labdává gyűrt inget, mutatva, hogy valamit belecsomagolt. – Szedtem némi érett gyümölcsöt, és kettéhasítottam egy pálmát, hátha megehetjük a belét.

– Evés nélkül nem folytathatjátok a munkát, teljesen kimerültök. És pihennetek is kellene ebben a nagy párában. Capiam! Desdra! Gyertek enni!

Desdra és Capiam a ging nedvének vérzéscsillapító hatásáról beszélgetett éppen, amikor csatlakoztak a többiekhez. Capiam is levette a tunikáját, és csak úgy átvetette a vállán. Nagyon sovány volt, a bordái is kilátszottak.

– Tudom, hogy meleg van – kezdte Moreta óvatosan –, de egyikünk sem térhet vissza Ruathába leégve.

– És napszúrást sem kaphatunk – tette hozzá Capiam, és elégedetten vette számba a dagadó hálókat. – Mi hátrahagytuk a mi hálóinkat. Úgy vélem, nekünk is le kellene pihennünk így délidőben, ahogy a helyiek is teszik.

Mindenki egyetértett abban, hogy ez egy kiváló ötlet.

– Találtam dinnyét és vörös gyökeret, amiért az isztaiak annyira odavannak – mondta Desdra, és elővette a zsákmányt.

– A fák tele vannak kókusszal, már ha fel tudsz mászni értük, Alessan – incselkedett Moreta.

– Én mászok, te elkapod! – Alessan már le is vette az ingét, nehogy elszakadjon. Moreta elvette tőle, kiterítette, mint egy fogóhálót, és várta a diókat. A birtokos nagyúr meglepően ügyesen mászott. Amikor visszatért, Moreta egy öleléssel köszönte meg neki a finom gyümölcsöt. Alessan végigfuttatta az ujjait a hátán, majd vissza a vállán. Moreta ugyanolyan kellemesnek találta a férfi bőrének érintését, mint Orlithét, és még a szaga is kellemesen fűszeresnek tűnt.

Kibontakoztak az ölelésből. Nem akartak sokáig időzni egy ilyen egyszerű művelet miatt. Moreta arca kivörösödött ugyan, de majd azt mondja, hogy megkapta egy kicsit a nap.

– A napsugarak ezen a földrajzi helyen túl erősek a téli, fehér bőrnek – mondta Desdra, és ginglevelet terített az arcára, amelyet Capiammal pont erre a célra szedtek. – Ráadásul ez a kíméletlen meleg kiszívja az ember erejét – tette hozzá, és buzgón legyezte magát Capiam legyezőjével.

Kellemesen megpihentek az ebéd idejére. A vörös gyökerek ízletesnek bizonyultak, a kókuszdiók éppen hogy csak megértek, a túlérett dinnyéknek viszont már kezdett borízük lenni. A pálma bele frissítően hűsnek és ropogósnak hatott, vérbeli csemege. B'lerion egész idő alatt azt hajtogatta, hogy ő bizony fél kézzel, sebesülten vesz részt a Pern megmentéséért indított létfontosságú küldetésen. Aggódott, hogy vajon teljes dicséretben részesül-e a végén, vagy csak félben, tekintettel fél kezére.

– Mindig ilyen? – kérdezte Alessan suttogva, miután B'lerion megosztott velük egy tréfás történetet Diatis birtokos nagyúr kárára. – Jobb, mint egynéhány hárfás.

– Sosem lehetett megzabolázni, de ennek ellenére egyébként ő a tökéletes bronz lovas megtestesítője.

– Akkor miért nem ő a fészektársad?

– Mert Orlith Kaditht választotta.

– Neked ebbe egyáltalán nincs beleszólásod? – Alessant felháborította a nő sorsa. Alessan napközben elejtett megjegyzéseiből nem volt nehéz kitalálni, hogy egyáltalán nem kedveli Sh'gallt, és el sem tudta képzelni, hogy újsütetű bensőséges kapcsolatuk milyen hatással lesz majd Erőd sárkányfészek sárkányvezérének és Ruatha birtokos nagyurának viszonyára. Moreta agya lázasan dolgozott, hogy kitaláljon egy értelmes választ arra a kérdésre, amelyet még önmagának sem mert feltenni, de ekkor maga Alessan mentette meg. A tenyerébe zárta a kezét, és bocsánatkérőn nézett rá, amiért igazságtalanul ilyen kényelmetlen helyzetbe hozta. – Sajnálom, Moreta, ez csak a sárkányfészekre tartozik.

– Hogy részben válaszoljak a kérdésedre, B'lerion mindig ilyen – mondta. – Vonzó és megnyerő, de Sh'gall jól vezeti a sárkánylovasokat, és ösztönös érzéke van a szál elleni harchoz, amit az elődje, L'mal mindig is nagyra tartott.

– Hmm, B'lerion, még sosem hallottam ezt a történetet – Capiam még mindig nevetett. Nekirugaszkodott, és talpra állt. – A hárfások óvatosabbak is lehetnének az efféle énekek terjesztésekor – lenyúlt Desdra kezéért. – Emlékszel, hogy hol láttad pontosan azokat a vérzéscsillapító növényeket? Tudom, hogy tövisért jöttünk, de a javasház már mindenből vészesen kifogyott.

– Majd később megkeressük, de most, drága Capiam mester, pihenned kell, amíg elmúlik a déli meleg. – Egyik gyógyító sem nézett vissza. Előrementek a vízmosásban, és eltűntek az első kanyarulat mögött.

– Azt hiszem, mindenkinek kijár egy kis pihenés – állt fel B'lerion is, és Oklinához fordult. – Gyere, láttam néhány kellemesen árnyékos pásztát a bokrok tövében, ahová befúj a hűsítő szellő. Használjuk ki az időt arra, amire raboltuk.

B'lerion mosolyogva szökdécselt a vízmosásban az árnyékos rész felé. Csak azért fordult meg időnként, nehogy elveszítse Oklinát. Ők is eltűntek szem elől. Minden elcsendesedett, semmi sem moccant a fojtogató melegben.

– Ha azt hiszi, hogy elhiszem ezt a históriát… – nevetgélt Alessan. Nagy levegőt vett, és egy váratlan mozdulattal maga felé rántotta Moretát. Szenvedélyesen megcsókolta, felébresztve a nőt réveteg bágyadásából. – Gyere, Moreta. Nem akarom, hogy még egyszer megszúrjanak ezek a tüskék – kivezette őt a vízmosásból, a sziklák irányába. – Az érdekelne a leginkább, hogy M'barak kék sárkánya miért szaglássza folyton Oklinát. Azt még megértem, hogy Nabetht és B'leriont levette a lábáról, na de Aritht? Csak nem ahhoz a királynőtojáshoz lehet köze, amit Tuero is említett?

– Ez bizony elképzelhető, de Erőd sárkányfészek nem fosztja meg Ruathát Oklinától, Alessan. Most, ez után a vész után nem.

– Itt jó lesz. Terítsünk le néhány széles levelet – mondta Alessan, és már el is indult a legközelebbi fa felé. – Nem akarom, hogy megüsd magad a kemény sziklán. Azt is ugyanolyan nehéz lenne megmagyarázni, mint a napszúrást. – Moreta segített elkészíteni a rögtönzött fekhelyet, az esze azonban máshol járt. Azt kívánta, bárcsak Orlith lenne ott velük a sziklán, nem pedig Nabeth. – Nos, ami Oklinát illeti, biztos forrásból tudom, hogy – Alessan Moretára emelte élénkzöld szemét, amely pajkosan csillogott –, sárkányvér csörgedezik az ereiben… – az arckifejezése hirtelenjében komollyá vált. – Ha a gyerekei visszatérhetnének Ruathába, nem akadályoznám meg, hogy elmenjen, ha a keresés rátalálna, és esélye lenne megigézni egy sárkányt. – Ledobta az utolsó leveleket is a földre, majd a karjába kapta Moretát. – Én nem vagyok olyan, mint az apám.

– Bizony, apád sosem jött volna el az esőerdőbe.

– Miért nem? Erőtől duzzadó férfi volt, és én próbálok eleget tenni az örökségének.

Moreta jóízűen nevetett, mialatt a férfi gyengéden letette őt a napsütötte fekhelyre. Alessan is erőtől duzzadónak, és gyengédnek bizonyult, olyannak, akit minden nő magának akarna. Egy gyönyörűséges pillanat erejéig, Moreta elmerült a vágy tengerében, és mindenről megfeledkezett, csak Alessan járt a gondolataiban.

A nagy meleg gyorsan elnyomta őket, és elaludtak egymás karjában. Arra ébredtek, hogy rovarok zümmögtek körülöttük, amelyek a vérükből akartak táplálkozni.

– Ezek elevenen felfalnak! – kiáltott fel Alessan, majd egy jól irányzott csapással leütött egy vérszívót a karján.

– Tégy a sebre abból a széles levelű kacsból, amelyik ott kúszik felfelé azon a fán – mutatta neki Moreta. – Az semlegesíti a mérges csípést.

– Honnan tudsz ennyi mindent?

– Itt igéztek meg, jól ismerem Iszta titkait.

Jóval több időt töltöttek el egymás sebhelyeinek kezelésével, mint az indokolt lett volna. Egy alkalommal Alessan próbálta megcsókolni Moretát, de túl sok vérzéscsillapítót kent az ajkára, és belefolyt a szájába, amitől összerándultak az izmai. Mindketten elnevették magukat, és még akkor is vihorásztak, amikor lesétáltak a vízmosásba, ahol érezhetően lehűlt a levegő. A nap odébb vándorolt az égbolton, és már nem tűzött egyenesen rájuk.

Amikor a sötétedéstől már lehetetlenné vált a tövis további szüretelése, visszaballagtak a kiszögellésre, ahol Nabeth azóta szoborként várakozott. Szépen egymás mellé helyezték a kövér hálókat.

– Nabeth azt mondja – B'lerion szeretetteljesen megvakargatta a sárkány redőit –, hogy életnek jelét sem látta, csupán néhány halászó tűzgyík osont el erre. Jó humorú az én kis bronz sárkányom! Remélem, elegendő tövist gyűjtöttünk, Capiam mester, mert én mondom, a fél kezem már eleget dolgozott ma! – felemelte a karját, hogy mindenki jól láthassa a sok horzsolást és karcolást.

Desdra és Capiam a hálókra pillantott, és próbálták felbecsülni, mennyi tövist szedhettek. Desdra a szája elé kapta a kezét, és elfordult. Capiam nem is próbálta leplezni a kétségbeesését.

– Számolta valaki? – kérdezte Capiam, és esdeklőn nézett a többiekre.

– Mondok még valamit, nem kezdem el most megszámolni! – dörögte B'lerion.

– Nem is kell!

– Ugyanakkor bármikor szívesen visszatérek ide, hogy összegyűjtsünk annyit, amennyi még hiányzik.

Moreta megveregette a hátát.

– Ide nem térünk vissza. Ha mégis úgy adódna, hogy ma nem gyűjtöttünk eleget, akkor legközelebb Neratba repülünk. Ide nem térünk vissza!

– Ó, igen, így elkerülhetjük az időparadoxont, és ezek a holdak Nerat felett is hasonló pályán mozognak.

– Nos, ha ezt ilyen jól megbeszéltük, akkor azt hiszem, ideje visszatérnünk – zárta le a beszélgetést Capiam.

– Éppen ellenkezőleg, kedves Capiam mester, mert azzal elárulnánk magunkat – mondta B'lerion, és csettintett a nyelvével. – Frissen és energikusan indultunk útnak Ruathából, nem térhetünk vissza egy óra elteltével teljesen kimerülten, kipirosodva, éhesen és szomjasan. Oklina, melyik is az elemózsiás háló? Á, ott is van! Üljetek csak le szépen, a hátatokat vessétek neki Nabethnek, és pihenjetek.

Oklina átnyújtotta B'lerionnak az egyik fogóhálót. A sárkánylovas magasba emelte, hogy jól láthassák a sárrögöket.

– Pecázgattam egy kicsit a déli pihenő alatt – mondta B'lerion. A szeme kihívóan megvillant, mintha csak várná, hogy valaki kérdőre vonja emiatt. – A gumókat Oklina találta, és úgy döntöttünk, hogy megsütjük azokat. Ezeken a forró sziklákon még egy sárkánytojás is megsült volna… bocsánat, Moreta. Most igazán jólesne egy kellemes kis vacsora, nem igaz? Alessan, Moreta, ha találnátok még egy-két érett dinnyét, olyan lakomát csaphatnánk, mint a… keltetés alkalmával! – B'lerion olyan gyorsan kapcsolt, hogy valószínűleg csak Moreta vette észre, hogy egyik ünnepi eseményt egy másik, sokkal kevésbé fájdalmas emlékűvel helyettesítette.

Moreta maga után rángatta Alessant, hogy keressenek egy-két dinnyét. Pontosan tudták, hol találhatnak, hisz a délután folyamán többször is ellátogattak a dinnyemezőre, hogy csillapítsák a szomjukat.

Természetesen nem csak a munkától, hanem az éhségtől is kimerültnek érezték magukat. Moreta örömmel vette el Oklinától a maga részét, és megdicsérte őt az előrelátásáért.

– B'lerion ötlete volt – szabadkozott a lány. – Sikerült kicseleznie a halakat.

– Megtanította, hogyan kell csinálni? – érdeklődött Alessan.

– Nem, de Dag igen – szegte fel az állát Oklina. – A mi folyóink ugyanolyanok, mint az itteniek.

Moreta nem tudta megállni nevetés nélkül, amikor Alessan megnyúlt képpel huppant mellé a földre.

– Ha jobban utánagondolok, azt hiszem, megérdemli, hogy egy sárkányfészekben kössön ki – dünnyögte Alessan meglepően rideg hangon. Ekkor tudatosult csak benne, hogy éppen egy bronz sárkánynak támaszkodik, és gyorsan előrehajolt.

– Nabeth nem bánja, régi jó barátom.

Alessan úgy tett, mint aki sértve érzi magát, és morogva törte fel az első sárpogácsát. Egy hosszú, íncsiklandó gumót húzott ki belőle. Moreta követte a példáját, az ő pogácsájában egy hal volt. Közösen fogyasztották el a finom étket.

– Okos fickó vagy te – csámcsogta elismerően Capiam két falat között, majd megnyalta az ujjait. Ő és Desdra félkörben ültette le a társaságot a sárkány hosszú farka belső ívén.

– Értek egy s máshoz – mondta B'lerion szerényen. – Az evés az egyik gyengém. Nincs bajom a gyümölcsökkel egy forró, nyári délutánon, de este mindig le kell csillapítanom a gyomromat valami tartalmasabbal, mielőtt lefekszem…

– Mielőtt lefekszel? – Capiam és Moreta egyszerre kiáltott fel.

B'lerion védekezőn felemelte a kezét.

– Igen, mielőtt lefekszünk aludni! – B'lerion Moreta mellkasának szegezte a mutatóujját. – Te, Moreta, jó néhány óráig gyógyítod majd a sebesült sárkányokat a szálhullást követően. Neked, Alessan, vissza kell terelned a mezőkről az állatokat, különös tekintettel a csikókra, és feltételezem, nem bízod másra ezt a létfontosságú munkát. Ti pedig, Desdra és Capiam, úgy tértek vissza Ruathába, hogy el kell kezdenetek az emberek és a rohoncok oltását. Úgyhogy most fejezzük be szépen a vacsorát, utána pedig lefekszünk aludni – tartott egy kis hatásszünetet, hogy a szavai mindenkiben kellőképpen leülepedjenek. – Ha a Belior felkel, Nabeth felébreszt minket, ugye, barátom? – B'lerion ismét megvakargatta a sárkány redőit. – Ébredés után mindannyian frissek és tettre készek leszünk.

– B'lerion, nekem feltétlenül vissza kell térnem Orlithhoz – ellenkezett Moreta.

– Orlith jól van, kedvesem, minden rendben van vele. A valós időben csupán egy óráig leszel távol tőle. És ha őszinte lehetek, hullafáradtnak tűnsz. – Előredőlt, és kifésülte Moreta haját a homlokából, amitől Alessan összerezzent mögötte. Moreta azonnal hátranyúlt, és megérintette a combját, hogy lenyugtassa. B'lerion nyájas hangon folytatta: – Egyébként meg nincs más választásod, Moreta – a szája széles mosolyra húzódott. – Innen csak Nabeth hátán repülhetsz el, és ő az én parancsaimnak engedelmeskedik.

– Számító dög vagy – mondta Capiam harag nélkül.

– Ésszerű, amit mond – helyesbített Desdra. – A magam részéről az imént megrémültem, hogy máris vissza kell térnünk ahhoz a rengeteg teendőhöz, ami ránk vár. Arról nem is beszélve, hogy ezeket mivel magyarázzuk meg – a kezét borító karcolásokra mutatott.

– Ha most is ugyanúgy ugráltatsz majd mindenkit, mint általában, akkor nem lesz idejük észrevenni – jegyezte meg Capiam epésen.

– Helyezkedjetek el kényelmesen, Nabeth nem bánja, ha párnának használjátok. A testével felfogja a szelet, és itt elég puha a talaj ahhoz, hogy ne sértsétek fel magatokat. Ez a kis szellő pedig távol tartja a muslicákat.

B'lerion ezután megkérte a sárkányt, hogy nyújtsa ki a nyakát, így ő és Oklina kényelmesen elhelyezkedhetett.

Capiam és Desdra ott maradt a sárkány farkának belső ívén, így Moreta az oldalának dőlt, és intett Alessannak is, hogy csatlakozzon hozzá.

– Ugye nem fordul oldalra, vagy valami? – kérdezte aggódva Alessan.

– Ameddig B'lerion a nyakánál fekszik, addig nem.

Alessan lefeküdt Moreta mellé. A nő kezét a dereka köré helyezte, majd összefűzte vele az ujjait. Moreta hosszan hallgatta a férfi lassuló légzését, míg végül ráhelyezte a fejét a vállára.

A trópusi éjszaka melegnek és kellemes illatúnak bizonyult. Moreta próbált úgy helyezkedni, hogy minél kényelmesebben aludhasson. Egy ideig még hallotta Capiam mormogását, majd ő is elhalkult. Alessan elaludt. Moreta hiába próbálkozott, csak nem tudott elszenderedni, egyszerűen nem tudta megszokni az időutazás okozta zavarodottságot. A sárkány fűszeres illata és a tűzkő enyhe szaga végül megnyugtatta. Ekkor tudatosult csak benne, hogy húsz fordulat elteltével először töltött el egy napot Orlith nélkül. Hiányzott neki a királynő. Tetszene neki Alessan túláradó szeretete. Már tudta, hogy mi zavarja valójában: a sárkánya, hű társa nem osztozhat vele ebben a kalandban. Lassacskán megnyugodott, és elaludt.

Abban a pillanatban, hogy Nabeth megjelent Ruatha felett az égbolton, Moreta megérezte Orlith mentális érintését.

Megvagy végre! Megvagy végre! Hol voltál?

Hová tűnhettél el ennyi időre? – kérdezte a mélyebb hangú Holth is zavarodottan.

Most már itt vagyok. Megszereztem, amit akartam. Hamarosan otthon leszek.

Az időutazás okozta zavarodottság, amely még isztai álmát is kísértette, és az általános rosszulléte azonnal elillant, amint Orlith elméje megérintette az övét. Nem csak kipihentnek és frissnek érezte magát, de a testét átjáró melegség új erőt kölcsönzött neki. Végül is igazat kellett adnia B'lerionnak, amiért ott maradtak aludni egyet.

Alessan összerezzent, amint megjelentek Ruatha felett, és erőteljesen belekapaszkodott Moretába. Moreta tudta, hogy folyamatosan szitkozódik, de a szavait nem hallotta, mert elsodorta a szél. A magasból Ruatha még nyomorúságosabbnak látszott, és ez minden bizonnyal elkeserítette Alessant. Hátrafordult, hogy mondjon valamit a férfinak, akiről csak úgy sütött a szilárd elhatározás.

Amikor Nabeth leszállt az istállók mellett, Alessan azonnal Oklinához fordult.

– Feltételezem, hogy a lábadozók egy része már alkalmas a munkára – vélekedett Alessan. – Sikerült alaposan megnézned a birtokot? Romokban hever – mondta a húgának. – Gyere, Moreta, segítek. – Alessan ügyesen leszánkázott Nabeth oldalán, majd felnyúlt Moretáért. A sárkányúrnő tudta, hogy ez csak egy újabb kifogás, hogy hozzáérhessen. Alessan végig a vállán nyugtatta a kezét, miközben eltávolodtak a sárkány hatalmas testétől, hogy szembefordulhasson a többi utazóval. – Folytatom a szérum előállítását, Capiam mester. Oklina, láttad azt, amire gondolok? Akkor gyere, lesegítelek. Örök hálám, Nabeth – meghajolt a pompás bronz sárkány előtt, akinek a szeme kedves zöldeskék árnyalatban csillogott.

– Azt mondja, örömére szolgált ez a kis utazás – tolmácsolta B'lerion, miközben leeresztette a törékeny Oklinát.

Megvárta, míg a lány biztonságban földet ér, majd intett Nabethnek, hogy indulhatnak.

Egymástól még Isztában elköszöntek, amikor a Belior aranyló korongja felbukkant Iszta sötét egén. B'lerionnak még haza kellett vinnie a két gyógyítót és a rengeteg tövist. Abban még Iszta szikláján megegyeztek, ha több tövisre lesz szükségük, akkor B'lerion titokban elrepül Neratba Desdrával és Oklinával, és szednek még. Capiam írt egy üzenetet a jószágmesternek, és az összes olyan alagnak, ahol rohoncokat tartottak. Bízott benne, hogy az üzenet oda is eljut, ahol nincsenek hírvivő dobok.

A szél elsöpörte a port, amit Nabeth erőteljes szárnycsapásai keltettek. Tuero meglepett arccal lépett ki az istállóból, és sietett elébük.

– Ez nem tartott túl sokáig – kezdte. – Alessan, addig nem tudunk több szérumot készíteni, amíg M'barak nem hoz nekünk üvegedényeket. Nem is értem, mi tart neki ilyen sokáig.

A három utazó összerezzent, és sejtelmesen összenéztek. Tuero nem tudta mire vélni a reakciójukat, de szerencsére nem maradt ideje ezen morfondírozni, mert ekkor Arith kibukkant a semmiből, és pontosan azon a helyen tette le M'barakot, ahonnan az imént Nabeth felröppent. Moreta belekapaszkodott Alessanba.

– Kik vannak vele? – kérdezte Tuero.

Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy további három utas van vele, fogóhálókkal a kezükben.

– Moreta! – M'barak izgatottan intett neki. – Gyorsan, segítsetek ezekkel az otromba üvegekkel! Hoztam néhány embert, akik azt állítják, értenek a rohoncokhoz. Sietnünk kell, mert fel kell készülnöm a szálhullásra. F'neldril elevenen megnyúz, ha elkések!

Alessan, Moreta és Oklina azonnal odarohant, hogy lesegítsék az utasokat a sárkány hátáról, és levegyék az üvegedényeket. Ezután Alessan bakot tartott, és felsegítette Moretát Arith hátára. Ha észre is vették, hogy a keze elidőzött egy pillanatra a sárkányúrnő bokáján, senki sem tette szóvá. Moreta lenézett a birtokos nagyúrra, és azt kívánta, bárcsak illendőbben is elköszönhetne tőle, egy ártalmatlan mosolynál. Alessan ellépett a sárkánytól, és az egyik újonnan érkező azonnal megérintette a vállát. Magas, szigorú arcú nő volt, közel ülő szemekkel. Első ránézésre ideális főnökasszony válhatott volna belőle. Moreta úgy érezte, hogy nagyon is emlékeztet valakire. Ekkor felrepültek, és M'barak figyelmeztette, hogy azonnal túlnan szállnak, ahogy Arith eléggé elemelkedik a talajtól.

Erőd sárkányfészekben akkora volt a szálhullás miatti sürgés-forgás, hogy senki sem vette észre őket. M'barak ügyesen manőverezett a sárkánnyal a tó felett. Arith egészen a keltető barlang bejáratáig repült Moretával. Miután jó erősen megpaskolta a kék sárkány oldalát, Moreta Orlithhoz rohant. Azon már meg sem lepődött, hogy Leri ott áll mellette.

Itt vagy! Itt vagy! – lelkendezett Orlith. Meglengette hatalmas szárnyait, porfelhővel takarva be Leri apró alakját.

– Most már minden rendben, Orlith, itt vagyok, de kérlek, ne csinálj ekkora felfordulást. – Moreta odarohant a királynőhöz, megölelte a nyakát, és megvakargatta a szeme feletti redőket. A füléhez hajolt, és megnyugtató szavakat sugdosott bele.

– Az első tojásra! – szólalt meg Leri, és nekitámaszkodott Orlith oldalának. – Már alig vártam, hogy visszaérj. Hol voltál? Holth sem talált rád! Ó, maradj már csendben Orlith! Holth!

Végre hazaértél! – Holth hangja olyan zordul és rosszallóan csengett, ahogy Orlith sosem beszélt volna vele.

– Nabethtel sem tudtál érintkezni? – kérdezte Moreta előbb Orlithtól, majd Leritől és Holthtól. Orlith bőre valahogy túlságosan sápadtnak tűnt, és Leri is hamuszürkének látszott. Enyhe bűntudata támadt, amiért szó nélkül eltűnt, fájdalmat és aggodalmat okozva nekik. – Miért nem beszéltetek Nabethtel?

Én veled akartam – mondta nyomorúságos hangsúllyal Orlith.

– Megtennéd, hogy pár szóban magyarázatot adsz? – kérte Leri csípősen pattogó nyelvvel, keményen megnyomva a mondat végét. Moreta bűnbánóan szorította meg a vállát. – Az elmúlt óra borzalmas volt. Alig tudtam megfékezni Orlithot, hogy utánad ne rontson, a… hova is?

– Nabeth nem magyarázta el? B'lerion azt mondta, hogy értesített titeket.

– Csak annyit mondott, hogy halaszthatatlan dolgod akadt, és nem tart tovább egy óránál – felelte Leri, és egyre türelmetlenebbül tördelte a kezét.

– És egy órán belül vissza is értünk Ruathába – bólogatott Moreta. Most, hogy ismét ott lehetett Orlith mellett, az elmúlt huszonnégy óra inkább álomnak tűnt, semmint valóságnak. – Valóban csak egy óra volt?

– Nem egészen, valamivel több. Capiammal beszéltél valamiről… – Leri szokásához híven félbehagyta a mondatot, kihangsúlyozva, hogy arról a beszélgetésről sem tud semmit – mielőtt te, ő és az a segédmester elrepültetek M'barak hátán. A következő pillanatban Arith és B'lerion Holthon keresztül üzent nekem – Leri szigorú pillantást vetett Moretára. Idegesen fészkelődött a homokban, egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát.

– Leri, mintha kellemetlenül éreznéd magad ezen a forró homokon. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elmegyünk innen, elég sok mindent kell elmesélnem. Nem, Orlith, nem veszítelek szem elől, de ami jó a tojásaidnak, az nem kellemes nekünk, lovasoknak. – Moreta a rögtönzött lakófülke felé terelte Lerit, majd ismét megdörgölte Orlith orrát.

Mire Moreta kellőképpen megnyugtatta a királynőt, Leri már kényelembe helyezte magát. Orlith elhessegette a fészektársát, majd újabb, biztonságosabb helyre görgette a királynőtojást.

– Minden azzal kezdődött – fogott bele Moreta, miután lehuppant Leri mellé –, hogy Capiam mester eljött hozzám, és feltette ugyanazt a kérdést, amit korábban Alessan – Moreta nagy levegőt vett, hogy erőt merítsen belőle, majd folytatta – két nappal ezelőtt, a rohoncok beoltását illetően.

Leri méltatlankodva felhorkant.

– Azt hittem, hogy az emberek gyógyítása is éppen elég neki.

– Így is van, de mint kiderült, a járványt zoonózis okozza: állatokról emberre terjedő betegség.

Leri rémülten nézett Moretára, és tátva maradt a szája.

– Zoonózis? Már maga a szó is visszataszító – a háta mögé kanyarított takaró szélét gyűrögette. – Na, most, hogy így kényelembe helyeztem magam, hallani akarok minden részletet.

Moreta beszámolt neki Alessan látogatásáról, arról, mennyire megrémült egy zoonózis okozta második, sokkal pusztítóbb járvány kitörésétől, és a tömeges védőoltás fontosságáról. Mivel Capiam otthagyta nála a jegyzeteit, Moreta megmutathatta Lerinek.

– Capiam mindent előre kiszámolt, minimális számú sárkánylovassal is kivitelezhető a terv… – félbehagyta a mondatot, mert Leri arca eltorzult, amikor megértette, hogy milyen módszerrel akarják a védőoltást idejében szétosztani.

– A sárkánylovasoknak ehhez időzíteniük kell! – emelte fel a hangját felháborodottan. – Azt mondod, hogy Capiam mester eszelte ki ezt a… kivitelezhetetlen tervet? – amikor Moreta bólintott, Leri haragja tovább erősödött. – Honnan, ismétlem, honnan tudja Capiam, hogy a sárkányok képesek utazni az időben? Kitekerem K'lon nyakát, az biztos! – Leri kis híján leszédült az erkélyről, úgy pattogott mérgében. Még Holth is felemelte a hangját odafent.

– Nem K'lon tehet róla – szólt Moreta csendes, megnyugtató hangon, és a tenyerébe zárta Leri szélesen gesztikuláló kezét. – Nyugtasd meg Holthot, még a nyakunkra hozza Sh'gallt!

– Ha te árultad el Capiamnak… – Leri kiszabadította az egyik kezét, és fenyegetően Moretára emelte.

– Ne légy ostoba, már tudta! – Moreta nem haragudott Lerire, elvégre ő is hasonlóan dühösen reagált, amikor kiderült, hogy Capiam ismeri a titkukat. – Tudta, mert mint ahogy emlékeztetett rá, az ő céhe nemesítette ki a sárkányokat, méghozzá ezzel a különleges képességükkel együtt.

Leri szóra nyitotta a száját, de be kellett látnia, hogy feleslegesen vitatkozna, és végül megadta magát. Leszegte a fejét.

– Ezzel még nincs vége, meg kell magyaráznod még valamit, Moreta. Hol voltál az elmúlt egy órában, ahol sem Holth, sem Orlith nem talált rád?

Moreta hirtelenjében elbizonytalanodott, hogy Leri miként reagál az igazságra, különösen annak tükrében, hogy Nabeth magyarázata nem volt őszinte. Ráadásul elegendő okot szolgáltatott B'lerionnak arra, hogy kerteljen.

– Elrepültünk Isztába. Előreutaztunk az időben Isztába, hogy tűtövist gyűjtsünk. Semmi értelme előállítani az oltóanyagot, ha utána nem tudjuk semmivel sem beadni.

Moreta alázatosan állta Leri lesújtó pillantását. Az apró termetű sárkányúrnő szemében előbb hitetlenség, majd harag és aggodalom, végül beletörődés váltogatta egymást a szempillantás gyorsaságával.

– Ti csak úgy – tehetetlen mozdulattal legyintett a levegőbe – előreutaztatok négy-öt hónapot az időben?

– Nem csak úgy! B'lerion ellenőrizte a Rőtcsillag és a két hold állását, hogy biztosan az őszi napéjegyenlőség idején érkezzünk oda. Egy óra múltán vissza is tértünk Ruathába. Nabeth ezt sem mondta?

– De, ezt mondta! – Leri dühösen dobolt a combján az ujjaival. Máshogy nem tudta kifejezni tehetetlen haragját, amely majd elemésztette.

Moreta bátortalanul kinyújtotta a karját, hogy megbocsátást nyerjen az idősebb nőtől. Leri megfogta a kezét, és első ízben vette észre, hogy a tövisek mennyire összeszurkálták.

– Megérdemelted! – Leri csalódottan eleresztette Moreta kezét, majd recsegő hangon folytatta. – Semmit sem tanultál K'lon hibájából? Mik ezek a karcolások és ez a napégés?

– Ezeket még ma délután elfedi a vörösfű – mondta Moreta, de azért a combja alá rejtette mindkét kezét. A kő hidege most csípte a mélyebb karcolásokat. – Nabeth nem mondta meg, hogy Isztába vitt minket? Én magam választottam ki a helyszínt. Az egész kontinensen csak két helyen lehet tövist szüretelni, és úgy véltem, Iszta biztonságosabb, mint Nerat. Egész idő alatt biztonságban voltunk.

Voltatok? – Leri szemében új keletű félelem parazsa villant fel.

– Egyedül aligha tudtam volna begyűjteni a kellő mennyiségű tövist – Moreta rádöbbent, túl későn kapott észbe. Miközben védeni próbálta magát, többet árult el a kelleténél.

– Ki ment veled? – Leri azonnal lecsapott a lehetőségre.

– B'lerion…

– Értelemszerűen!

Moretát kellemetlenül érintette Leri cinizmusa.

– Capiam mester és Desdra, a segédmester. Ő talált rá az időzítésre vonatkozó bejegyzésre az ősi iratokban.

– Nem kérhetnénk meg Capiam mestert, hogy égesse el ezeket az iratokat? – kérdezte Leri reménykedve.

– Megígérte, hogy „elveszíti” a papírokat, ezért egyeztem bele az időutazásba.

– Szóval ez már négy! Ki más tartott még veletek? Túl rég ismerjük már egymást ahhoz, hogy bármit is elhallgathass előlem.

– Alessan és Oklina.

Leri felsóhajtott, és eltakarta a szemét a kezével.

– Alessannak túl sok a veszítenivalója, és túl büszke ahhoz, hogy a sárkányok titkos képességéről fecserésszen. Ami pedig Oklinát illeti, Arith állandó szaglászásából úgy vélem, ő lesz Orlith királynőtojásának egyik jelöltje.

– Nem teheted meg, nem választhatod el Alessantól a húgát… – Leri teljesen ledöbbent az elképzeléstől.

– Én nem, de a királynő igen. Alessan pedig már bele is egyezett, azzal a feltétellel, hogy Oklina gyermekei Ruathába térnek vissza.

– Nos – kiáltott fel Leri váratlanul, ezúttal hízelgően –, egész sok mindent sikerült elvégezned egyetlen óra leforgása alatt!

– B'lerion ragaszkodott hozzá, hogy aludjunk hat órát, mielőtt visszatérünk, de egy órányi időt még így is el kellett csalnunk, hogy ne térjünk vissza azonnal Ruathába.

– Szóval tűtövissel teli fogóhálókkal tértetek vissza Ruatha alagba, és senki sem kérdezősködött?

Moreta végre fellélegezhetett. Leri mérge elpárolgott, és mint ilyenkor mindig, kezdte meglátni a veszélyes kaland jó oldalát, hogy mi és miért is történt valójában.

– B'lerion lerakott engem, Alessant és Oklinát, majd azonnal továbbrepült a javasházba Capiammal és Desdrával. Még le sem ülepedett a por, amikor M'barak megjelent az üveg tárolóedényekkel és az önkéntesekkel… különben is, ki vonná kérdőre Ruatha birtokos nagyurát, amiért egy órára távol maradt a birtoktól, és miért furcsállaná bárki is, hogy a javasmesternek tűtövisei vannak? Van neki, és kész. Ennél többet senkinek sem kell tudnia!

– Ezt megjegyzem magamnak. – Úgy tűnt, Leri fanyar humorérzéke végleg visszatért.

– Szóval, holnap csak annyi a dolgom, hogy felkeresem a többi sárkányfészket, és megkérem őket, hogy segítsenek az oltóanyag szétosztásában. Megígértem Capiamnak – Moretán látszott, hogy büszke magára, mert ismét sikerült lecsitítania a haragos Lerit.

– Kedvesem, egy órára még eltűnhetsz az emberek szeme elől, de mivel akarod megmagyarázni, hogy fészekről fészekre ugrálsz?

– Ez a legjobb az egészben. Mivel van egy királynőtojásunk, jogom van az összes sárkányfészket felkeresni, hogy megnézzem a jelölteket. Még Orlith is beleegyezne! És ha jól emlékszem, a sárkányvezérek megígérték azon a bizonyos történelmi sárkánydombi találkozón, hogy jelölteket adnak Erőd sárkányfészeknek.

– Ó, ez akkor volt, most pedig ma van! – horkant fel Leri lemondóan. – Biztosan te is hallottál M'tani pártfordulásáról. Még a leghomályosabb elméjű emberétől sem lesz hajlandó megválni!

– Erre is gondoltam. Emlékszel arra a listára, amelyet a sárkányvezérek adtak S'perennek? Vagy odaadtad Sh'gallnak?

– Ne légy nevetséges, biztonságban van a fészkemben.

– A lista alapján kideríthetjük, hogy Telgarban mely bronz lovasok hajlandók az időzítésre. Azt pedig nem tudom elképzelni, hogy akár Benden, akár Magasorom visszavonná a jelöltekre tett ígéretét…

– Természetesen nem. Telgarban a T'grel nevű bronz lovassal kellene beszélned. Ajgenben pedig Dalovát kell keresned. Noha sokat fecseg, valójában értelmes nőszemély. De mindezt már te is végig gondoltad, nem igaz? – Leri jóízűen kuncogott Moreta agyafúrt gondolkodásán. – Kedvesem, te igazán káprázatos sárkányúrnő vagy. Már csak ettől a kellemetlen bronz lovastól kellene megszabadulnod, és valaki olyat választanod, akivel boldog vagy. És nem arra a zöld szemű birtokos nagyúrra gondolok a bendeni fehérborával, noha meg kell hagyni, szemrevaló teremtés!

Odakint Kadith harci üvöltése kötelékbe hívta a sárkányokat.