Jövendül egyre, télen-nyáron,
Túltesz a százéves naptáron:
Mikor lesz szél, eső, zimankó,
Mikor kell bunda, vagy szürkankó.

Hol az okosság mécse rögtön
Kialszik, őt vezérli ösztön,
Mint a kaszáspókot vezérli,...
Vagy ami a szelet megérzi.

Mint egy garaboncás, legottan
Vihart csinál, ha kedve szottyan;
S mit szája mond - probátum! - meglesz
Nyáron meleg, télben hideg lesz.

Ha ő egyszer kimondja, várhadd:
Lesz jégeső, a víz megárad,
Gyümölcskertünk hernyó emészti,
Betegek a szőllő gerézdi.

"Csitt! - közbevág - csitt!" és az apró
Naptárak ajkán elhal a szó;
Vagy azt se tudják, mit beszélnek:
Derűt, borút össze-izélnek.

A Győri, Váci, s több efféle
Mind hosszu orral búnak félre;
S a Lőcsei (oly nagy korábban!)
Meg-megfordul halott porában.

Az üstökös feljőni sem mer,
Csúffá tevé egy földi ember:
Ide s tova lesz (ő ha rest is)
Lesz háború, éhség, vagy pestis.

Örüljetek, szegény parasztok!
Többé ne halljam egy panasztok:
Mit zúgolódtok az időre?
Azért papoljuk mi előre?

Nem! - féltse más, hogy magva vesszen,
A babonát: korántse'! dejszen!
Ha egyszer mi, tanultak, űzzük,
S mint tudományt, rendszerbe fűzzük.

A véges ember mit se tudna,
Ha olykor nincs egy Jolsva, Rudna,
Mely e hitetlen, vak sötétség
Korában szítsa Veszta mécsét.

(1855 jún.)

ÁRVA FIÚ

Árva fiú sír az ablak alatt,
Ifi'asszony a szobában múlat.
   Anyám, anyám! hideg van itt,
      Bocsáss be,
      Bocsáss be."
   Megállj, poronty... megyek ki csak,
      Megállj te!"

Ifi'asszony gyújt lobogó lángot,
Süti annál a csöröge-fánkot.
   "Anyám, anyám! eressz be már,
      Ehetném,
      Ehetném."
   "Csak ezt is még a föld alá
      Tehetném!"

Árva fiú marad a sötétben,
Özvegyasszony kedvese ölében.
   "Anyám, anyám! nem tudom én
      Mit látok,
      Mit látok;
   Félek nagyon: ne oltsd el a
      Világot!"

Temetőben árva fiú apja
Lepedőjét, szemfödelét kapja.
   "Anyám, anyám, az Isten szent
      Nevére,
      Nevére!
   Amott jön az édesapám
      Fehérbe."

Kimene az özvegyasszony éjjel,
Veri fiát a vizes kötéllel,
   "Ne bántsd, ne bántsd, gonosz r...!
      Az árvát,
      Az árvát:
   Te ölted meg, te adod meg
      Az árát.

Temetőben csendes az én házam,
Jobb neki ott énvelem egy házban;
   Oda viszem karon fogva
      Magammal,
      Magammal:
   Ne bánjon így senki az én
      Fiammal!"

S ifi'asszony elszalad egy ingben;
Ismeri őt a faluba' minden:
   Körül, körül csatangol a
      Temetőn,
      Temetőn.
   Szegényt, szegényt szánd meg uram
      Teremtőm!

(1855 okt.)

ZÁCH KLÁRA

Énekli egy hegedős a XIV-ik században

   Királyasszony kertje
   Kivirult hajnalra:
Fehér rózsa, piros rózsa...
   Szőke, leány, barna.

   "Királyasszony, néném,
   Az egekre kérném:
Azt a rózsát, piros rózsát
   Haj, beh szeretném én!

   Beteg vagyok érte,
   Szívdobogást érzek:
Ha meghalok, egy virágnak
   A halottja lészek!"

   "Jaj! öcsém, Kázmér,
   Azt nem adom százér! -
Menj! haragszom... nem szégyelled?...
   Félek, bizony gyász ér!

   Sietős az útam,
   Reggeli templomra:
Ha beteg vagy, hát fekügy le
   Bársony pamlagomra." -

   Megyen a királyné,
   Megyen a templomba;
Szép virágok, deli szűzek
   Mind követik nyomba.

   Könyörögne, - nem tud,
   Nem tud imádkozni;
Olvasóját honn feledé:
   Ki megyen elhozni?

   "Eredj fiam, Klára,
   Hamar, édes lyányom!
Megtalálod a térdeplőn,
   Ha nem a diványon."

   Keresi a Klára,
   Mégsem akad rája:
Királyasszony a templomban
   Oly nehezen várja!

   Keresi a Klára,
   Teljes egy órája:
Királyasszony a templomban
   De hiába várja.

   Vissza se megy többé
   Deli szűzek közzé:
Inkább menne temetőbe
   A halottak közzé.

   Inkább temetőbe,
   A fekete földbe:
Mint ama nagy palotába
   Ősz atyja elébe!

   "Hej! lányom, lányom!
   Mi bajodat látom?
Jöszte, borúlj az ölemre,
   Mondd meg, édes lyányom."

   "Jaj, atyám! nem - nem -
   Jaj, hova kell lennem!
Hadd ölelem lábad porát, -
   Taposs agyon engem...!"

   Harangoznak délre,
   Udvari ebédre;
Akkor mene Felicián
   A király elébe.

   A király elébe,
   De nem az ebédre:
Rettenetes bosszuálló
   Kardja - volt kezébe'.

   "Életed a lyányért
   Erzsébet királyné!"
Jó szerencse, hogy megváltja
   Gyönge négy ujjáért.

   "Gyermekemért gyermek:
   Lajos, Endre, halj meg!"
Jó szerencse, hogy Gyulafi
   Rohan a fegyvernek.

   "Hamar a gazembert...
   Fiaim, - Cselényi...!"
Ott levágák Feliciánt
   A király cselédi. -

   "Véres az ujjad,
   Nem vérzik hiába:
Mit kivánsz most, királyi nőm,
   Fájdalom díjába?"

   "Mutató ujjamért
   Szép hajadon lányát;
Nagy ujjamért legény fia
   Borzasztó halálát;

   A másik kettőért
   Veje, lánya végét;
Piros vérem hullásaért
   Minden nemzetségét!"

   Rossz időket érünk,
   Rossz csillagok járnak.
Isten ója nagy csapástól
   Mi magyar hazánkat! -

(1855)

BOR VITÉZ

Ködbe vész a nap sugára,
Vak homály ül bércen völgyön.
Bor vitéz kap jó lovára:
"Isten hozzád, édes hölgyem!"

Vak homály ül bércen-völgyön,
Hűs szél zörrent puszta fákat.
"Isten hozzád, édes hölgyem!
Bor vitéz már messze vágtat."

Hűs szél zörrent puszta fákat,
Megy az úton kis pacsirta.
Bor vitéz már messze vágtat,
Szép szemét a lyány kisírta.

Megy az úton kis pacsirta:
Hova megyen? hova ballag?
Szép szemét a lyány kisírta:
Szól az apja: férjhez adlak!

Hova megyen? hova ballag?
Zúg az erdő éji órán.
Szólt az apja: férjhez adlak:
Eskü elől szökik a lyány.

Zúg az erdő éji órán,
Suhan, lebben a kisértet.
Eskü elől szökik a lyány:
Szól vitéz Bor: "Jöttem érted."

Suhan, lebben a kisértet,
Népesebb lesz a vad tájék.
Szól vitéz Bor: "Jöttem érted
Elesett hős, puszta árnyék."

Népesebb lesz a vad tájék,
Szellem-ajkon hangzik a dal.
"Elesett hős, puszta árnyék,
Édes mátkám, vígy magaddal!"

Szellem-ajkon hangzik a dal,
Indul hosszu nászkiséret.
"Édes mátkám, vígy magaddal!"
- "Esküvőre! úgy igérted."

Indul hosszu nászkiséret,
Egy kápolna romban ott áll.
"Esküvőre! úgy igérted."
Zendül a kar, kész az oltár.

Egy kápolna romban ott áll,
Régi fényét visszakapja.
Zendül a kar, kész az oltár,
Díszruhában elhunyt papja.

Régi fényét visszakapja,
Ezer lámpa, gyertya csillog.
Díszruhában elhunyt papja;
Szól az eskü: kéz kezet fog.

Ezer lámpa, gyertya csillog, -
Künn az erdő mély árnyat hány.
Szól az eskü: kéz kezet fog;
Szép menyasszony színe halvány.

Künn az erdő mély árnyat hány,
Bagoly sír a bérci fok közt.
Szép menyasszony színe halvány -
Halva lelték a romok közt.

(1855 nov.)

NÉMA BÚ

Halnak, halnak,
Egyre halnak,
Színe, lángja a magyarnak.
Itt is egy név,
Ott is egy név,
Hányat elvisz minden egy év.

S aki még él,
Minden névnél
Összerezzen, búsan, árván:
Mint a néma
Lomblevél, ha
Egy-egy társa hull le sárgán. -

(1856 márc.)

ÍRJAK? NE ÍRJAK?

I

Írjak? ne írjak? egyre számolom
Határozatlan az öt ujjomon.
Nem írni, vétek; írni, kész harag...
De mikor Bikfic is verset farag!
Eh, félre tőlem együgyű szerénység!
Máshol megy az: itt minden a legénység;
Szegény koldúsnak táskája üres;
Ki mer, nyer, és talál az, ki keres.

Nincs szebb dolog, mint az őszinteség;
Elrejtett gyertya mi haszonra ég?
Vagy, például, mit érne a tojás,
Ha nem kiáltná a tyúk: "kotkodás!"
Cégér fityeg, hol a kancsó kerülget;
Cégér ne'kűl a jó bor is elülhet,
Kivált az érdem olcsó vakbora, -
Nehezen akad erre cimbora.

A nagy Simon (ki nem isméri őt!)
Az álszerénységből szépen kinőtt.
Ő az, kitől (bizony már jó minap)
Egy hirdetést hoz valamennyi lap:
Hogy ő az apja lelkinek se vár
(Nem oly bolond ő, mint Shakespeár')
Elismerésre, költői babérra,
Halál után egy foghagymát sem ér a;
Patkó se kell, ha már nem él, a lónak,
S jobb egy veréb ma, mint egy túzok holnap:
Ismerje meg hát a világ jelenben
És bálványozza lángeszét; különben...

No, mások ezt más útakon teszik,
S mindegy az út, ha összeérkezik.
Ezt elragadja "villám képzelet"
És hordja fenn "a csillagok felett";
Azé "miként sas" röptiben merész,
Felhőt eszik s bátran a napba néz;
Sok a babért fitymálja, megveti,
Mint gyermek a babot: "kell is neki!"
Míg más, ki páva-tollakkal ragyog,
Fennyen kiáltoz: "én költő vagyok!"
Némelyik "pálma", ezt ő mondja, ő;
Már most is óriás... hát még ha nő!
A másik így zár minden éneket:
"Lesz oly idő még, mely megemleget!..."

II

Hogyan? nem írni most? letenni tollamat,
Midőn, ha nem csordúl, csöppen egy kis kamat?
Midőn az olvasó már-már olvasni kezd,
S talán még rá is áll, ha mondom: vedd meg ezt!
Hála az égnek! ím, lendül a könyv-ipar:
Iró, ha kurta is, lesz néki, ha kapar;
Az üzlet új, hanem elég böcsűletes,
A cikk olcsó ugyan, de kél, bár szemetes;
Aztán, szó ami szó, nekünk sem sokba áll,
Oly könnyen termelünk, mint aki úgy... talál;
Mint a kosárkötő, s a még olcsóbb koma...
De hisz oly régi már s kopott ez adoma.

Minden kezdet nehéz. Nálunk kivált soká
Lőn, míg a házalást a Múzsa megszoká:
Hogy mint tirol leány, ajtón ablakon át
Unszolja készletét s mindig-kész mosolyát.
Mert a kereskedést - ha tiszta, ha vegyes -
Fitymálva nézte a fönhéjázó begyes;
A legtisztábbik is, gondolta, nehezen
Ha nem hagy olykor egy kis piszkot a kezen.
Nem volt inyére a hétköznapi modor,
Virágillat helyen nem a lucri odor:
Üzér, ügyér, hajhász, csőd, firma, company,
Ily szókat ő ki sem birt volna mondani.
Nagyon rátarti volt: fenn-ült a glórián,
Övedzve néha mint karcsú görög leány,
Vagy olykor mint a Seine partjárul egy najád,
Vagy szőke Rajna-szűz, ontá arany haját.
Idegen volt, de szép, a szép "Xenidion",
S nem árulá kecsét... leszállított dijon!...

III

Írjak? ne írjak?... Egy istencsapás:
Szólnom kisebbség, bűn a hallgatás.
Mert kinek arca van és háta ép,
Ily had közé bizony átallva lép,
Kivált ha nincs is méltó fegyvere,
(Mit ér a szó, hol ostor kellene!)
S a közmondás hamar fejére gyűl:
"Ki, ugymond, e' s ama közé vegyűl!"
De mikor a civódás tére szent!
Patkóiktól még az oltár se' ment!
Fut a kilenc szűz, döng a hét halom!
Ocsmány ökölharc az irodalom!
E szentegyházbul ostorral sem árt
Kiűzni alkuszt és galamb-kufárt.

"Vitatkozás az elmét növeli",
Kocódni kissé, ez is emberi,
S az író, hogyha máshol emberebb,
Bizonyos pontig jól áll a szerep:
Míg tárogatva zeng a csatadal,
Lovagkesztyűben foly a viadal,
S borítja bár az arcot vas lemez,
Hisszük, nemes vonásokat fedez.
Így tört minap láncsát Kazinczy, Bajza,
Így fedte Kölcseyt Achilles pajzsa;
S ha olykor közbe szól a szenvedély,
Ha nem mindig volt más az ügy s személy
Nem kofanyelven hallá a közönség:
Az, és philippica... van ám különbség.

Való, hogy a személyes galibát
Az üggyel összevétni nagy hibád:
De mit teszesz, ha egy masült zseni
Arcodba körmöl és fogát feni?
Ha rossz poéta és rossz költemény -
Apa s fiu - ugyanazon személy.
Mert, mint a tigris védi kölykeit,
Úgy védi a papa szülötteit?
Ilyenkor nagy baj a határvonás:
- De egy epigram' mégse záptojás!...

(1856)

SZONDI

"Beborult a csillagos ég felettünk,
Uramisten! védd a hazát helyettünk,
Vérünk áldozása,
Életünk fogyása
Hogy ne essék hiába:
Oh, ne engedd, uramisten!
Jutni pogány igába."

Szondi vitéz szomorkodik szivében;
Töri török Drégel várát keményen;
Basa büszkén járat:
Adja fel a várat
Kegyelemért, cserébe.
"Kegyelem az istennél van:
Folyamodom elébe!"

"Hadakozó vitéz népem mind kevés,
Fogy az ember, szaporodik a törés;
Minden katonámra
Egy-egy kapu tárva
Dőledező falamon:
De azért mi nem megyünk ki,
Itt halunk meg a romon."

Hallja Márton, Oroszfalu pásztora,
Kezeinél az úri szent vacsora...

(1856 körül)

A KÉT APRÓD

Szondi vitéz harcolt lelkesen,
Drégel alatt nyugszik csöndesen;
Sírja felett kopján gyászlobogó, koszorú,
Kopja tövén két szép ifiú.
.........................................

(1856 körül)

SZONDI KÉT APRÓDJA

Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld hegy-orom,
   Tetején lobogós hadi kopja.

Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
   Ali győzelem-ünnepet űlet.

"Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
   Odaillőt egy huri nyakra!"

"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
   És pengeti, pengeti, sírván."

...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
   Meg nem marad itt anyaszülte.

"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
   Odalenn vár mézizü sörbet. -"

Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
   Egyenest oda fog folyamodni.

"Serbet, füge, pálma, sok déli gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
   Ali győzelem-ünnepe van ma!"

Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
   Töri Drégel sziklai várát.

"Szép úrfiak! a nap nyugvóra hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a hold:
   Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"

A vár piacára ezüstüt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
   Szügyeikben tőrt keze forgat.

"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset -;
   Zengjétek Alit ma helyette!"

Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
   Vele halni meg, ócska ruhába'!

"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
   Fiaim, hozzá köt a hála!"

Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
   Kelevéze ragyog vala balján.

"Rusztem maga volt ő!... s hogy harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
   Ali majd haragunni fog érte."

Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
   Diadallal várta be végét.

"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
   És börtöne kész Ali úrnak."

Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
   Ki miatt lőn ily kora veszte!

(1856 jún.)

AZ ÖZVEGY LAKÁSA

Töredék

...Zöld halom tövénél áll szerény lakása
Keskeny láthatár...

Hogy ne a világot, csak a mennyet lássa.
...Mosolyog, mosolyog, mígnem mosolygása
Szivárvánnyá válik szeme egy könnyében.

(1856)

NÉPDALOK

I

Sírva jön a magyar nóta világra,
Bánatos a magyar ember világa.
Mit keseregsz, atyámfia, rokonság?
Ez az egész merő élet bolondság.

Duna vize lefelé foly, nem vissza,
Régi baját magyar ember elissza!
Azt miveli széles-magas kedvében,
Majd megszakad belé a szív keblében!

II

Elesett a Rigó lovam patkója,
Jeges az út, majd kicsúszik alóla,
Fölveretem orosházi kovácsnál, -
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt nekem egy rigószőrü paripám,
Eladatta a szegedi kapitány,
Ott se voltam az áldomás-ivásnál, -
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt nekem egy fehér házam, leégett;
A telekem, azt se tudom, kié lett;
Be van írva vásárhelyi tanácsnál, -
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt szeretőm, esztendeig sirattam,
Az nekem a mindennapi halottam,
Most is megvan az a gonosz, de másnál, -
Ej no! hiszen több is veszett Mohácsnál!

(1856)

DAL

A hegedű száraz fája,
Beh szomorú a nótája!
Úgy megsí-rí, úgy kesereg,
Talán a könnye is pereg.

A hegedű bús nótája,
Magyar ember múlat nála:
Úgy megdanol, táncol, vigad,
Hogy a szive majd megszakad.

(1856 nov.)

PÁZMÁN LOVAG

Víg ballada

I

Vára öblös teremében
Jár alá s fel bajnok Pázmán,
Lépteit majd csillapitja,
Majd megindul szaporázván;
Lába, szíve, egyre tombol,
Visszadöng a tölgyfa padló:
Udvaron áll, kész nyeregben,
Nyihog, prüszköl, fú a vad ló.

"Hova férjem? édes férjem?
Ily korán? ily éhgyomorral?
Panni! Gunda! hol maradtok?
Egy, kettő, a mézes borral!
Menten itt lesz, (boldog Isten!
Még hajamba' nem volt fésű) -
Ha egy percig vár kegyelmed,
Lesz kalácsom, új sütésű."

Hallja Pázmán, elfordúlva,
Háza zengő fülmiléjét;
Csak pirosló füle látszik,
Az mutatja szenvedélyét;
Feje búbján holdvilág van,
Melyet érc-sisakkal föd be;
Nem felel, csak egyszer-kétszer
Kiköhent az őszi ködbe.

"Rossz idő van, édes apjok!
Nem tanácslom... hűs a reggel."
Mond az urhölgy, és befordul
S visszatér nagy köpönyeggel;
Várva, félve, tűrve, kérve
Áll mögötte, hogy feladja:
De bosszúsan tiltja hátrább
Könyökének mozdulatja.

"Mire véljem, drága férjem?
Honnan e rossz kedve márma?
Nem aludt jól? rosszul ébredt?
Kénye ellen volt a párna?
Én vetem fel, két kezemmel,
Én puhítom minden este -"
Szól, s mint harmat gyenge fűvön,
Remeg a szép asszony teste.

Indul Pázmán, meg se állván
Könnyes szemnek, rezgő szónak;
De nem mindjárt leli nyitját
(Sarka felől) az ajtónak.
Néz utána egy-két percig
Szegény ifju asszony, Éva:
Úgy nevetne! s úgy meg-sír, hogy!...
Soha, soha ilyen tréfa.

Mikor aztán a küszöbnél
Azt se mondja: Isten áldjon,
Vas kezére omlik a nő,
Csókkal hinti, hogy megálljon.
De az, fogja, visszadobja,
Egyet mordul: "Vissza, kígyó!"
Ráfordítja a nagy kulcsot
S öve mellé szúrja: "Így jó!"

II

Visegrádon a király van heverő sorral,
Nem komoly tanácsot űl, nem hadi cselt forral,
Nincsenek is ma körötte nagyszakállu vének:
De van öröm, hejjehuja, tánc, muzsika, ének.

Odamene jó lovag, bús-haragos Pázmány,
Lépte alatt nyög a föld, csikorog a márvány.
"Ki dörömböl? ki csörömpöl?" - "Ismeri fölsége:
Kinek az a jó bora volt, s nyalka felesége."

"Nosza hamar, a bolond! ülj le ide, Rikkancs!
- Gondolom én, mi a baj, hol töri a bakkancs -
Légy te király, én pedig egyszerü kiséret:
Mit te kiadsz, itt a szavam, álljon az itélet!"

Összeszedi a bolond sete-suta képét,
Úgy üli meg a király aranyos karszékét. -
Odakünn az öreg, ha ki útját állja,
Kilenc szobán keresztül döfi, taszigálja.

Megkövetem a király fölséges személyét:
Nagy harag és nagy panasz nyomja szivem mélyét;
Nem vagyok én boros ember - bor nekem a bánat!
Megkövetem, ha szabadabb szóra nyitom számat!

Jöttek, uram, udvarodtól ifiú legények - -
"Mi dolog ez? s idehaza maradtak a vének?"
Nem az a baj, uram király, más nekem a gondom:
Odajöttek vadászni, fiatalok, mondom - -

"Vadasodat megrohanák? tilalomba törtek?"
Dehogy uram! annyi van ott, vigye el az ördög,
Annyi a vad erdeimen, se szeri, se száma -
De, ha szóhoz nem jutok, nem lesz vége márma.

Este magyar lakomán szívet melegíténk,
A királyért, hazáért, poharat üríténk -
"Teleitták magukat? összeverekedtek?"
Dehogy itták, dehogy itták! szépen lefeküdtek.

Reggel, uram, indulnak, köszönik a szállást -
"S nem fizetik, ugy-e bizony, a vacsorát, hálást?"
Beste kura fi...zetésért látni a vendéget!
Magyar ember nem teszi azt, tudja-e fölséged!

Reggel, uram, valamennyi útnak ered szépen,
De az egyik visszaoson - ez a bajom épen -
Azt az egyet, uram király, a radnai Szűzre!
Megölöm, - ha ma jutok is a gyehenna-tűzre.

"Nagyon illő a panasz, jó lovagom, Pázmán;
Ilyen eset még nem esett magyar ember házán:
Útnak ered a vendég, visszaoson egyik;
Azt az egyet megölöd: nagyon helyes eddig."

Átkozom is!... Nem vagyok én se bolond, se részeg:
Hogy valaki jő-megy, azért gyilkosa nem lészek;
De mikor a küszöbön állt feleségem, Éva...
Ezer átok! megölöm, megölöm azt, még ma!

"Nagyon okos a beszéd, jó lovagom, Pázmán;
Hiba lenne, ha valahogy félremagyaráznám:
Feleséged a folyosón - vagy küszöbön álla:
Pedig, ugy-e, ritka eset volt ez eset nála?"

Gyilkolom is!... Uram király, értse meg a szómat!
Elrabolá földi kincsem' és mennybeli jómat;
Megcsókolta - úgysegéljen! - szemeim láttára;
Hej, hogy elébb nem tudék kapni paripára!

"Fejedelmi hitemre! - és a hit nem szellő -
Meglakol a vakmerő, a semmirekellő!
Tegyen a kar igazságot! víjon veled szembe!
Hogy is hívják? a neve nem jut már eszembe."

A nevét... azaz hogy... azt nem tudom épen!
De talán meglelem felséged körében. -
Ez az, uram! itt van, uram: kutya egye máját!
- S kimutatá a lovag... magyarok királyát.

III

Gyűl Visegrád kandi népe,
Férfi és nő, agg és gyermek:
Valami lesz a vár alján,
Hogy sorompót, sátort vernek;
A poroszlók ütlegéért
Nem adják e mai látást;
Otthon macska űl a padkán,
Ütheti a kő a rántást!

Kapu kordul, szárnya fordul,
Lobog a toll, a kürt harsan:
Jó vitézek, harcra készek,
Mind lejőnek, gyülve gyorsan.
Zárt sisakkal két levente
Olyan, mint a kéményseprő:
Ujjal mutat rá a gyermek,
Ölbe sír az aprócseprő.

"Félre, félre!... pálya mérve!
Fék szorosan! láncsa szögbe!
Jól vigyázz... fuss!" - Futnak aztán,
Dobog a föld, mintha nyögne;
Fogy a térség, nő az ember,
Paizs, dárda összeroppan:
Hátracsuklik a jó Pázmán,
S úgy leszáll, hogy szinte puffan.

"Talpra bajnok! semmi, semmi:
Túlugortál a veszélyen -"
Szól amaz, felütve siskát;
A király az: éljen! éljen! -
"Éljen" mondaná a harcfi
Amint szeme könnybe lábog,
De szavak helyt vére buggyan
S vérrel együtt három zápfog.

"Isten engem!" a király mond,
"Nem akartam, jó levente;
Három ily fog! aranyt érő!
És még birta volna, nemde?
Három ily fog! úgy sajnálom,
Nem mondhatom ki eléggé:
Jó szerencse ha ezúttal
Közte nincs a bölcseségé.

De hogy, íme, jó tanáccsal
Fűszerezzem e kis tréfát:
Másszor űlj honn, ha bajod nincs,
És becsüld meg jobban Évát."
Igy a fölség; de tanácshoz
Kalácsban se lett adósa:
Három fogért három falu
Lőn a díj: Som, Somogy, Pósa.

Vígan kocog haza Pázmán,
Tarsolyában kutyabőre;
Ám szekérrel asszonyához
Vásárfia ment előre.
Kérdi Éva, ezt is, azt is,
- Úgy jő neki, mint egy álom -
De a férje mind ezt hajtja:
"Tartsa Isten jó királyom!"

(1856 dec.)

BOTH BAJNOK ÖZVEGYE

Hunyad alatt, egy kis házban,
Élt az özvegy, talpig gyászban;
Mint gyümölcs a fát, lehajtja
Nehéz gondja, gondolatja:
   Neveletlen négy magzatja.

"Gyertek elő - monda - gyertek
Négy apátlan árva gyermek:
Hadd szelek most a kenyérből,
Nem puhából, nem fehérből:
   Csak az árvai szegényből!

Hatalommal a rokon-had
Elfoglalta birtokunkat:
Ide látszik a ház orma,
Ide barnúl régi tornya,
   Ide villog a vitorla.

Jaj! mert aki védelmezze,
Messze van az tőlünk, messze:
Levél oda el nem juthat,
Izenő szó oda nem hat,
   Követ onnan hírt nem hozhat.

Mert szószóló nyelve néma,
Ótalmazó karja béna;
Sírba szállott szemünk fénye,
Az özvegynek a reménye,
   Az árvának a törvénye!

Cserna vizén zúg a malom:
Más veszi a vámot azon;
Másnak zöldell a domb hátja,
Másnak a völgy selyem ágya, -
   Még az Isten is megáldja!

Kérdezi majd a jövevény:
Bothi Bajnok hol van szegény?
Both elesett, a hű bajnok,
És az árvák, és az anyjok, -
   Tudja Isten, merre vannak!"

Hunyad alatt egy kis házban
Ül az özvegy, földig gyászban;
Mint gyümölcs a fát, lehajtja
Nehéz gondja, gondolatja:
   Neveletlen négy magzatja.^[15]

(1856)

KÖSZÖNTŐ-DAL

II. Endre korában

Bort ide a billikomba! föl vele!
Csengjen össze tiszta ezüst kebele,
Mint szivünkből e kivánat égre száll:
Éljen a hon! éljen urunk, a király!

Harcra magyar! lelsz magadnak vívni tért:
Győzni dicső, halni dicső, a hitért;
Tűzz keresztet Jerusálem szent fokán:
Éljen a hit! vesszen el a vad pogány!

Egyesül a rózsavirág és kereszt:
Ily jegy alatt hű lovagszív vért ereszt:
Éljen urunk, hős királyunk, s leánya,
Magyarország legdeliebb rózsája!

(1857 márc.)

A BUJDOSÓ

Dal

Párjavesztett gilicének szíve fáj,
Fülemile panaszától zeng a táj;
Ne szomorkodj fülemile, gerlice:
A te bajod az enyémhez semmise.

Égi madár hegyen-völgyön megszállhat,
Társa helyen társra megint találhat:
Jaj, de nekem nincs se hazám, se párom,
A világot egyes-egyedül járom.

Messzi honom tája körül jaj be kék...
Azt se tudom, hegy-e az ott vagy az ég;
Azt se tudom, eljutok-é oda még:
Vagy sose lesz egyéb hazám, mint az ég!

(1857)

HOLLÓSY KORNÉLIÁNAK

Emlékkönyvbe

Egy nép lakik túl tengeren,
Hol délre lejt az Álpok alja,
Hol fűszeres völgy, rónaság
Az erdős Appennint uralja:
Hajdan dicső nemzet, ma rab; -
S hogy lánca csörgésit ne hallja:
Énekkel űzi bús neszét,
S az érc igát enyhíti dalja.
   Oh, hát dalolj nekünk!...

(1857 máj. 1)

BALZSAMCSEPP

Szív, örömtől elszokott szív,
Multak gyászos özvegye!
Meghervadtál, meghajoltál -
Az vagy-é még, aki voltál,
Árva szívem, az vagy-e?

Óh, neked már fáj a bú is,
Az öröm is fáj neked!
Bánt az árnyék, a derű is,
Bánt az édes, keserű is,
Mint a szegény beteget.

Nem a régi fájdalom már,
Évek folytán ami rág:
Csupán mérgét hagyta benned,
S minden illetésre szenved
A tulérző fájvirág.

Jer! a multak hűs derével
A jelent tovább ne öld.
Mi okod van új panaszra?
Nézz a kikelő tavaszra:
Ege fényes, lombja zöld.

Jer! az áldott szép természet
Enyhe öle hívogat;
S temetőn, bárha bolyongok
Eltakarják üde lombok
A sötét sírhalmokat.

(1857 jún.)

A WALESI BÁRDOK

Edward király, angol király
   Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
   A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
   Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
   A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
   Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
   Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
   Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
   Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
   Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
   Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
   Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
   És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
   Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
   Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
   Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
   Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
   Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
   Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
   Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
   Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
   Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
   Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
   Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
   Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
   A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
   Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
   Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
   Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
   Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
   Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
   A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
   Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
   Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
   Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
   Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
   S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
   Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
   Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
   Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
   A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
   Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
   Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
   No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
   Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
   No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
   Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
   Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
   Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
   Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
   A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
   Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
   A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
   Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
   Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
   London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
   Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
   Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
   Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
   Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
   A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
   Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
   A vértanúk dalát.^[16]

(1857 jún.)

BERANGER HALÁLAKOR

Siratni őt? Bérangert?
Barátim, és vajon minek?
Sirassuk azt, ki elhullt
Félösvenyén küzdelminek.

Ő nem silányka vázlat,
Nem léha töredék vala:
De élte oly egész, oly
Tökéletes, mint egy dala.

Egy eszme benne folyvást,
Az alap-érzelem is egy:
Honszerelem a végsor,
Amelybe minden szak kimegy.

(1857)

SZEMERE MIKLÓSNAK

Barátom Szemere de genere Huba,
Hallom, hogy Pesten ülsz egy hitvány oduba;
Kőrösre is talán eljösz rándevuba,
Hol nem sok köpeny van, de annál több suba.

Jőjj édes barátom, készen vár a szoba,
Doktorral, borbéllyal ne légy már alkuba;
Beteg orrod dugd el kicsávázott...
Ugy sem árt a szél; mely ered Moszkauba.

Jövel édes társam! sül immár egy tuba,
Melyet Lackó fiam hizlalt a hijuba;
Itt van Mentovics is, majd betesz a zu-ba,
És Szilágyi Sándor, ez a felnőtt buba.

Itt van még Losonczi, velünk egy szapuba,
Pegazusnak ő is nektárt tölt váluba;
Nosza hát egy verset mondjon impromptuba,
De ne legyen benne nyomtatási-huba.

Kár, hogy Tompa Miska nincs e koszoruba,
Hanem otthon kuttog Hamván a hamuba,
Majd anekdótázna, mert őnála sub A,
B, C, ezer is van készen a batyuba.

Ne hadd gyönyörködjék otthon a két luba,
Melyen Csizbe rándul vagy Lénárdfaluba;
Találjon örömet fiába, Gézuba,
És annak dajkája: telibél Erzsuba.

Mi pedig barátom töltsünk a szaruba,
Nem vagyunk professor olyan de - Poruba;
Inkább a beszédet vigyük át te s tu-ba,
Soká élj Szemere, mint nagyapád Huba.

(Kőrös, 1857 nov. 29)

A LEJTŐN

Száll az este. Hollószárnya
Megrezzenti ablakom,
Ereszkedik lelkem árnya,
Elborong a multakon.
Nézek vissza, mint a felhő
Áthaladt vidékre néz:
Oly komor volt, - oly zöldellő
Oly derült most az egész.

Boldog évek! - ha ugyan ti
Boldogabban folytatok, -
Multam zöld virányos hanti!
Hadd merengek rajtatok.
Bár panasszal, bár sohajjal
Akkor is szám telve lőn:
Kevesebbem volt egy jajjal...
Hittel csüggtem a jövőn!

Most ez a hit... néma kétség,
S minél messzebb haladok,
Annál mélyebb a sötétség;
Vissza sem fordulhatok.
Nem magasba tör, mint másszor -
Éltem lejtős útja ez;
Mint ki éjjel vízbe gázol
S minden lépést óva tesz.

(1857)

A MADÁR HA NEM DALOLHAT...

A madár, ha nem dalolhat,
Olyan bús lesz azután!
Felborzasztva minden tollat
Űl a puszta őszi fán.
A szakadt húr összerándul
És remegve haldokol

(1857)

KEMPELEN RÍZA SÍRKÖVÉRE

Ríza jövel! zendült a szellemi szózat egéből,
   Vágyad örök szép volt: íme az isteni szép.
Ríza, maradj! rebegé szomorún az övéi szerelme
   Mennyed alant is van: tenszived alkota itt.
Már szállt, már küszöbén lebegett a végtelen üdvnek
   Megtért volna, de haj! zárva mögötte az ég.

(1858)

TANÁRI JUBILEUMRA

"Quem dî odere" - hangzott a panasz
Évszázadok hosszú során keresztül;
"Quem dî odere" - és a régi átok
Mindegyre zúg, nem szűnt meg a panasz.
Kedv, ifjuság, erő szellem-vagyon
Ma is gyakorta mindhiába vesz:
Homályos a cél, tömkeleg az út,
S kit e pályára Isten átka sodrott,
Szívvérit ontsa bár, mint pellikán,
Hálátalanságot növel magának.

   Te, ritka férfi! áldjad Istened,
Ki oly önérzettel dúsgazdagon
Állhatsz pihenni meg pályád felén.
Körödbe gyűlnek a felnőtt fiak,
(Egy emberöltő) s érett férfi ésszel
Köszönve amit ifjakért tevél,
Legszebb jutalmad így tőlük nyered.
S mi felkiáltunk: mily nagy érdem az,
Minő erény, mely e hálátalan
Pályán a késő hála újra sarjadt,
Nem hervatag babérait szedi.

(1858)

A POLOSKA

Rímes próza

   Makámát írni - mint Abu-Mohammed Kazim Ben-Ali Ben-Mohammed
Ben-Othman Hariri - nem tréfa dolog; - annyi, mint: repülni
gyalog, - s ki egyszer ebbe fog - nagy veszedelem érheti: - lábát
izibe megütheti, - orrát is betörheti. Mindazonáltal én megkisértem,
- uttörőnek bukni is érdem; - aztán meg nem szabad-e, kérdem -
prózát versben írni - már így ni! - mikor annyi verset írnak
prózában - a két nemes magyar hazában, - de kivált mostanában!

   No tehát a csimaz vagy poloska - legyen lelkesedésem pocka, - a
tárgy legalább nem ócska; - pedig ez is tesz valamit nálunk - hol
annyi az ütött-kopott - nem mondom: lopott - hogy csupa zsibvásárban
járunk. - Aztán hisz tárgyam elég klasszikai: - szúnyog, csimaz
egymásnak vérrokonai, - s ha Virgil az elsőt megénekelte, -
Poloska, jövel te! Van egy, ki millió, - az ő neve légió; --
eredetileg szőke faj, - mint a vaj; - de ha más ég alatt meghonosul,
- mások vérén megpotrohosul: - barnára fajul akkoron - mint a csöpp
entett... korom. - Világosság élő magzatja - Kánt is megmondhatja^[17]
- de szereti a sötétséget - filantrop céljai végett. - Külsejét ami
nézi, - rajta ugyan kevés a vitézi, - arca penészesen úriás, -
termete sem igen daliás, - háta pedig kifelé görbe, - karcsusága
átmegyen a körbe, - noha páncéllal is bír - mint egy kürazir -
evvel azonban nem mellét fedezi, - hátát védelmezi. - Van továbbá
neki jó fegyvere, - csípni, szúrni ugyan tud vele, - hanem amivel
ellenséget űz, - nem annyira fegyver, mint a... bűz. - Egyik erénye
a háziasság, - nincs vériben a zajos vigasság, - nem zavar egykönnyen
rendet, - nem tör csendet; - természete birkai békes, - türelemmel
ékes, - oly józan, oly éber, - mint egy héber. - Éji magányban,
rejtve működik - tíztől circiter ötig, - feláldozza szende nyugalmát
- nem is üt semmi lármát, - virrasztja az emberiség álmát. - Nappal
azonban visszavonul, - (gondolom: ír, tanul,) - önlelkibe mélyed, -
keresi a rejtve levő mélyet - mint egy filozóf. Ah - nincs kerevet,
szófa, - nincs ágynyiladék - vagy falhasadék - oly mélyen magassan
- hova ő be ne hasson, - mit föl ne kutasson. - Különösen tetszik
néki - minden ami régi, - vagyon ahhoz privát gusztusa, - ő annak
született antikvariusa. - Gyönyörködik a müvészetben, - festett
szobában, képkeretben - nagy hajlamot érez rája, - van saját
műiskolája, - s ha eljön az est - ő maga is fest. - Hát még minő
kedélyes! - kivált mikor éhes, - szárnyával arcod gyöngén legyezi
- mialatt véred veszi. - Sohasem ereszkedik nyilt csatába, - ha
kergeted, gyors neki a lába, - eltűnik egy perc alatt - mint villám
s gondolat; - de legott visszatér, - noha engedelmet se kér, --
gallérodba ragad, - s "eszi a nyakad" - aztán megint ill'a -
berek! mint az ügyes guerilla, - meglapul az egész kamarilla. - Túl
szerénység neki nem kenyere, - nem várja, hogy híják szépen: gyere!
- hova egyszer vendégül beférkezik, - onnan ugyan szűrit többé ki
nem teszik. - Egyébiránt nagyvároson született, - lenézi a nomád
életet; - paplan alatt jobb szeret hálni - mint rusticálni. - Hazája
művelt Európa, - szerelmes a civilizációba; - s míg honn marad a
tábor törzse, - mindig elébb nyomul előörse - szárazon úgy, mint vízen
át; - neki találták fel a gőzmasinát: - nyugat felől keletre vándorol,
- békésen hódít, még nem is porol. - Mint polgár: kozmopolita, - ő nem
mondja: "si est vita - non est ita "; - hanem megindul apraja, véne
- hazát keresni ott "ubi bene".- Bú nélkül hagyja el az ősi lakot, -
és mint madár ha elejt egy fűmagot - dúsan tenyész föl a meddő kopár:
- csimazból is elég egy pár. - Kiválóan ügyes telepedő: - ha egyszer
ráülhet, övé a lepedő, - lepedővel az egész nyoszolya, - aztán a ház
legkisebb zugolya; - pár nap mulva hemzseg a gyarmatos, - hanem
tetszik, pusztuljon a lakos! - Nincs korlátozva, bizonyos geogr.
fokig, - minden klimát azonnal megszokik, - s ne félj, hogy elszökik!
- nem háborgatja ily könnyelműség, - jelleme a ragaszkodó hűség. -
Bármely idegen elembe' - teszi magát otthonos kényelembe, - ősi
szokásit el nem hagyja, - vérit soha meg nem tagadja, - nem alkalmazza
senkihez magát: - aki vele van, tűrje a szagát! - Legörömestebb
útfélen tanyáz - hol fogadó van, vagy más efféle ház, - és, mint
jámbor apáink régen - kapva kaptak az új vendégen: - mindenki iránt
megelőző, - vele bételni se' győző. - Így terjeszti dicső faját,
- viszi a civilizáció zászlaját - őrszemeit előre kitolva; - hátrál
előtte barbárság, bolha, - ez kénytelen el-eblábóni: - "veteres
migrate coloni" - s megújul a világ, ez az ócska, - no tehát: for,
ever, poloska!...

GHAZEL

"Kérdjétek a kalyibától: nem lappang-e ott egy bölcs,
   Kit a nagyok pitvarától magához vont az erkölcs."
Az megmondja: ott mély a víz, hol nem látni fenekét;
   A diónak külső héja zöld ugyan, de nem gyümölcs.
A bolondot, ha bolondoz, neveti a sokaság:
   De ha okos nincs szavában, időt vele te ne tölts.
Szomorúnak lenni mindig nem tanácsos: te, midőn
   Szemét sorsod összehúzta, vídám képet akkor ölts.

(1858)

WOHL JANKA EMLÉKKÖNYVÉBE

To love, to like, enyelgénk,
Amaz sok, ez kevés;
(Szótár segélye nélkül
Támadt az érezés;)

Egy szóba' most ezen per
Kiengesztelve lőn:
Zeng édesen: remember!
Át téren és időn.

(1858 jún. 29)

DAL ÉS ÖT FORINT^[18]

Ömledezés egy szerkesztőhöz

Csak öt forintot kértem: megtagadtad.
Te egy dalt kértél. Ime itt adom!
Pedig hogy öt forint egy dalt megérjen,
Már ezt - bocsáss meg - tisztán tagadom.

Öt rossz forint a bank rongy-szűleménye,
Szél fúja el, már amint születik;
De lám, ha a dalt egyszer könyvbe nyomták,
Ott megmarad örök itéletig.

Öt rossz forint egy éji múlató kört
Alig idéz a "Komló"-ban elő:
A dalkör egy acél pánt, melyen izzadt
Kohó tüzében - pőröly és ülő.

Öt rossz forintért kapsz olcsó szerelmet;
Dalban csak úgy dől szerelem, forint,
Mert a dalban - s pedig minél silányabb -
Marokkal a gyémánt, arany, rubint.

S te mégsem adnál öt szegény forintot?...
Majd adnak ott fenn hát az angyalok!
Siromra állíts szobrot - öt forintig,
Ha majd a dallásban - megszakadok.

(1858 után)

AZ ÚJ MAGYAR KÖLTŐ

Parodia

Jár számkiüzötten az árva kölök,
Dalt zengedez és dala úgy nyöszörög,
Oly éhes-epedve foly ajkairól,
Hogy tégla repedne fal ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét:
Goromba csatákat, otromba vezért;
Zeng zsálya szerelmet: a lyányka haját,
A szép szemet, arcot, - egyéb nyavalyát.
S míg a dal epedve foly ajkairul,
Ábrándozik - praenumeránsairul!

"Jó gyermekem, a haza szebb idejét
- Nem tudsz te ahoz - sose zengjed.
A lyányka nem érez, az ifju nem ért,
És nincs potya-pénze szerelmeidért:
Némuljon el ostoba versed.
Vagy zengj, de magadnak, erőtlenűl.

Hol senki ne hallja - kemence megűl
S méltó dali bért
Tűzd árva fejedre a fűzfa-babért."
És így köszörűtlen az ifju megyen,
Nem tudja, hol éte, hol ágya legyen,
S míg gyomra tekergeni hagyja, kihal
Bús éneke, tört szusza hangjaival.

"Fedd, fűzfa, örökre az ifju nevét!
Kőjárda! te nyomd kebeledre szivét.
S tán csendes alunni tivornya után:
Zengd álmait éjiden árva cigány."
Szól s nyugszik azóta egy ablak alatt
Hol vargainas fut, ebecske szalad,
S vészhangon üvöltöz a bakter elé,
S villámgerelyét viszi ágya felé.

De feljön az ormokon a teli hold,
Mint egy kulacs, a hideg éjbe mosolyg.
Oh ifju, mi álmod a mámor után?
Szép álmokat énekel annyi cigány. -
S már nem fut az ebfi - szaglálva megáll:
S ott szendereg egy szivar, álmainál.

(1859)

REMÉNYINEK

Emlékkönyvbe

Karddal melyet dicsővé tenni, egykor
Hiven ajánlád ifju véredet,
A hon, az úgy-e szent hon, félig élt már,
Halál árnyéka rásötétedett.
Te messze távozál, - mi itt maradtunk,
Tompán enyészve, mint sivár növény,
Mely élni nem tud, halni még nem érett,
Ledőlt fa korhadó tövén.

A honfibú, mely elzsibbaszta minket,
Tenálad munkás fájdalom leve,
Nagy, büszke, boldog népek közt forogván
Müvészetedben a magyar neve.
És kik panaszra, mely szóban alél el,
Fület zárnának, a dús boldogok,
Veled kesergik azt, amin te vérzel,
Midőn nyirettyüd úgy sír, úgy zokog.

Most a reménynek egy hangját, Reményi,
Vidd el nyugatra zengő húrodon;
Hirdesse szózatos fád a világnak,
Hogy újra érez, újra él e hon.
És élni fog, - menny, föld minden hatalma
Zúdúljon bár fel, - mert élni akar;
Öngyilkolásra hogy többé fajulna,
Sokkal önérzőbb a magyar.

(1859)

JULISKÁHOZ

Bús az ősznek hervadása,
Hulló lombok, néma táj;
De az ősznek van varázsa,
Enyészetben méla báj.

A gyümölcs hull - semmi: érett!
Hallgat a lomb - semmi: szólt!
Öltsön a mező fehéret -
Semmi: oly dús zöldje volt!

Csak, ha bimbó fővel asznak
A virágok: oh, ez fáj;
Ha reménye új tavasznak,
Most születve, sírba száll

Óh, derülj hát, ifju lélek,
Légy a vídám hajdani;
Gyönge vagy még a zord télnek
Koszorúját hordani!

(1859)

SZÉCHENYI EMLÉKEZETE

1

Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
   Egy röpke szóban annyi fájdalom;
Éreztük, amint e föld szíve rezdül
   És átvonaglik róna, völgy, halom.
Az első hír, midőn a szót kimondta,
   Önnön hangjától visszadöbbene;
Az első rémület kétségbe vonta:
   Van-é még a magyarnak istene.

2

Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
   Mely minket a kétségbe buktatott:
Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
   Napján az Úrnak, ki feltámadott.
Már a természet is, hullván bilincse,
   A hosszu, téli fásult dermedés,
Készíté új virágit, hogy behintse
   Nagy ünneped, dicső Fölébredés!

3

Immár az ég - ah, oly hideg korábban!
   Irántunk hő mosolyra engede;
A négy folyó és három bérc honában
   Kilebbent a tavasz lehellete;
S melynek halálos - úgy tetszék - elaszta,
   Életre pezsdült a kór sivatag;
Lassú folyót önérzelem dagaszta,
   Büszkén rohant le a szilaj patak.

4

S fölzenge távol a menny boltos alja,
   Gyümölcshozó év biztató jele,
Hallott korán megdördülő morajja -
   Midőn egyszerre villám sújta le.
Széchenyi meghalt - Oh, mind, mind csalékony:
   Te víg tavasz-nap! ujjongó mezők!...
Széchenyi meghalt - S e nagy omladékon:
   Élünk-e hát mi? búsan kérdezők.

5

Mert élni hogyha nem fajúlva tengés,
   Olcsó időnek hasztalan soka;
De vérben, érben a vidám kerengés,
   Mely szebb jövendő biztos záloga;
Ha célra küzdvén, nagy, nemes, dicsőre,
   Így összehat kezünk, szivünk, agyunk,
Vezérszó: ildom, a zászlón: előre! -
   Ő az, ki által lettünk és vagyunk.

6

Megrontva bűnöd és a régi átok,
   Beteg valál, s nem érzéd, oh magyar;
Nép, a hazában nem volt már hazátok:
   Sírt még hogy adna, állt az ős ugar.
S mint lepke a fényt elkábulva issza,
   Úgy lőn nekünk a romlás - élvezet;
Egy-két kebel fájt még a multba vissza:
   Nem volt remény már, csak emlékezet.

7

De, mely a népek álmait virasztja,
   Elhagyni a szelíd ég nem kivánt;
Széchenyit küldé végtelen malasztja
   E holttetembe érző szív gyanánt,
Hogy lenne élet-ösztön a halónak,
   Bénult idegre zsongitó hatás,
Reménye a remény nélkül valónak:
   Önérzet, öntudat, feltámadás.

8

Midőn magát ez nem tudá szeretni,
   Ő megszerette pusztuló faját.
Oh, nemzetem, ha fognád elfeledni,
   Hogyan viselte súlyos nyavalyád?
És mennyi harcot küzde önmagával?
   Hány izgatott, álmatlan éjjelen?
Míg bátorító Macbeth-jóslatával
   Kimondá: "a magyar lesz" - hogy legyen!

9

Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
   Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
"Elvész az én népem, elvész - kiálta -
   Mivelhogy tudomány nélkül való."
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
   Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
   Felgyújtá az oltár szövétnekét.

10

És ég az oltár. Ím, körébe gyűltünk,
   Szétszórt bolyongók a vész idején.
Már is tüzénél szent lángra hevültünk,
   Fénye világol sorsunk ösvenyén.
Oh, rakjuk e tüzet, hogy estve nála
   Enyhet találjon áldó magzatunk!
Ez lesz a méltó, a valódi hála
   Mit a nagy Jóltevőnek adhatunk.

11

De hogy' kövesse nyomdokát az ének?
   Némuljon el, lant, gyönge szózatod.
Hazám tudósi, könyvet nagy nevének!
   Klió, te készítsd legdicsőbb lapod!
Évezredek során mit összejegyzél
   Honfi-erény magasztos érdemét,
Arany betűkkel érctáblába metszél:
   Abból alkosd Széchenyi jellemét.

12

Ird azt, ki a pusztán népét vezérli;
   Ki kürtöl, és lerogy a régi fal;
Tarquin előtt ki arcát megcseréli;
   Fülepet ostoroz lángajkival;
Ki győzni Athént csellel is szorítja;
   Kit bősz csoport elítél, mert igaz;
Ki Róma buktán keblét felhasítja -
   Elég... a példa fáj: Széchenyi az!

13

Ő szól: s mely szinte már kővé meredten
   Csak hátra néze, mint Lóth asszonya,
A nemzet él, a nemzet összeretten,
   Átfut szivén a nemlét iszonya;
Szól újra: és ím lélek űl a szemben;
   Rózsát az arcra élet színe fest;
Harmadszor is szól: s büszke gerjelemben
   Munkálni, hatni, küzdni vágy a test.

14

Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
   Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
De a lét és nemlét közti határon
   Egekbe nyúló hármas pyramid!
Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
   Dőljön nyugatról a sivár homok:
A bújdosók előtt el nem takarja,
   Melyet ti megjelöltök, a nyomot.

15

S lőn új idő - a régi visszacsökkent -
   Reményben gazdag, tettben szapora;
A "kisded makk" merész sudárba szökkent;^[19]
   Ifjú! ez a kor: "Széchenyi kora."
Nézd az erőt: hatása mily tömérdek -
   De ne imádj: a munka emberé -
Szellem s anyag, honszeretet s önérdek
   Mily biztosan lejt a közjó felé.

16

Majd elborúlni kezde láthatára:
   Kik műve által lettünk magyarok;
Nem ügyelénk többé vezérnyomára,
   Mi napba néző szárnyas Ikarok.
Oh, hogy riadt fel intő jós-ajakkal! -
   S midőn a harc dúlt, mint vérbősz Kain,
Hogy álla tört szívvel, merev hajakkal -
   Egy új Kasszándra Trója lángjain!

17

Hosszú, nehéz, sötét lőn akkor éjünk,
   Nyugalma egy álarcozott halál;
S midőn a szív feldobbant, hogy reméljünk:
   Nagy szellem! íme, köztünk nem valál.
Oh, mely írígy sors önző átka vett el,
   Hogy ébredésünk hajnalát ne lásd? -
Vagy éppen egy utolsó honfi-tettel
   Tagadnod kelle - a feltámadást?...

18

Nem, Üdvezült, nem!... fájdalmunk hevében
   Hamvad ne sértse káromló beszéd,
Oh, nézz egedből és örvendj e népen,
   Mely soha így még nem volt a tiéd!
Leomlunk sírodon szent döbbenéssel,
   A sujtó karra félve ismerünk:
De Antéuszként majd ez illetéssel
   Küzdelmeinkhez új erőt nyerünk.

19

Emléket, oh hazám mit adsz e sírra?
   Hová tekintesz földeden, magyar,
Hol Széchenyi nevét ne lásd megírva
   Örök dicsőség fénysugárival?
Ha büszke méned edzi habzó pálya,
   Ha eszmeváltó díszes körbe gyűlsz,
Ha szárnyakon röpít a gőz dagálya,
   Ha tenni, szépre, jóra egyesülsz; -

20

Duna, Tisza... ez mely prüsszögve hordja
   Fékét, s szabályhoz törni kénytelen;
Amannak hódol a sziklák csoportja,
   S Trajánusz híre újból megjelen;
Az ifju szép Pest, ki bizton ölelve
   Nyujt Corvin agg várának hű kezet,
S az édes honni szót selypíti nyelve - -
   Széchenyié mindez emlékezet!

21

Széchenyi hírét, a lángész csodáit,
   Ragyogja minden távol és közel:
Áldozni még jerünk - ah, oly sokáig
   Nem értők - Széchenyi szivéhöz el.
Nem láttuk, e szív néha mit palástol
   Hordván közöny havát és gúny jegét:
Hogy óvni gyönge csíráit fagyástól
   Őrizze életosztó melegét.

22

Értünk hevült, miattunk megszakadt szív,
   Te, az enyészet ágyán porladó!
Késő, de tartozott szent hódolat hív:
   Egy nemzeté, ím, e hálás adó.
El kelle buknunk - haj, minő tanulmány! -
   Meg kelle törnöd - oh, mily áldozat! -
Hogy romjaidra s romjainkra hullván,
   Adjunk, Igaz! tenéked igazat.

23

Szentebb e föld, honunk áldott alapja,
   Mióta, nagy szív, benne nyúgoszol;
Szentebb a multak ezredévi lapja,
   Mióta, nagy név, hozzá tartozol.
Koszorút elő!... morzsoljuk el könnyűnket;
   Az istenülés perci már ezek!
Borítsa ünneplő mirtusz fejünket:
   Reménnyé váljon az emlékezet.

24

Nem hal meg az, ki milliókra költi
   Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
Hanem lerázván, ami benne földi,
   Egy éltető eszmévé fínomul,
Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
   Amint időben, térben távozik;
Melyhez tekint fel az utód erénye:
   Óhajt, remél, hisz és imádkozik.

25

Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
   Nem mindenestül rejt a cenki sír;
Oszlásodat még a család siratja -
   Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...
Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
   Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
   Van élni abban hit, jog és erő!

(1860)

MONDACSOK I.

FÉLMAGYARSÁG

Az én fiatal koromban
   (Vonj le negyven évet)
Magyar volt a honfi keble,^[20]
   Csak a lába német.

Most a melle zsák-kabátban
   Úszik a köz árral:
Csak amúgy földszint protestál
   Hosszu csizmaszárral.

(1860)

CILINDER

A kalapom cilinder,
Nem holmi csekélység:
Ha fölteszem: magasság,
Ha leveszem: mélység.

(1860)

AZ ÖRÖK ZSIDÓ

Pihenni már. - Nem, nem lehet:
Vész és vihar hajt engemet,
Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélü bárd...
   Tovább! tovább!

Az út, hová talpam nyomul,
Sűlyed, ropog, átvékonyul;
Ónsúllyal a kolosszi lég
Elzúzna, ha megállanék...
   Tovább! tovább!

Rettent a perc, a létező,
S teher minden következő;
Új léptem új kigyón tapod:
Gyülölöm a mát s holnapot...
   Tovább! tovább!

Éhes vagyok: ennem iszony;
Láng az ital, midőn iszom;
Álmam szilaj fölrettenés,
Kárpit megől szivembe kés...
   Tovább! tovább!

S melyet hazud a sivatag,
Mint délibáb: tó és patak;
Gyümölcs unszol, friss balzsamu:
Kivűl arany, belűl hamu...
   Tovább! tovább!

Rohannom kell - s a földi boly
Mellettem gyorsan visszafoly:
Ködfátyol-kép az emberek:
Én egy arcot sem ismerek...
   Tovább! tovább!

Oh, mily tömeg? s én egyedűl,
Útam habár közé vegyül:
Érzem, mint csónak a habot,
Hogy átmenet mind rám csapott.
   Tovább! tovább!

Az üstökös meg' visszatér,
Kiröppent nyíl oda is ér,
Az eldobott kő megpihen:
Én céltalan, én szüntelen
   Tovább! tovább!

Pusztán folyam mért nem vagyok,
Hogy inna fel aszú homok!
Mért nem futó, veszett vihar,
Mely ormokon egyszer kihal...
   Tovább! tovább!

Irígylem az ágról szakadt
Levélkét: hisz majd fennakad;
Irígylem az ördögszekért:
Árokba hull: céljához ért...
   Tovább! tovább!

Szegény zsidó... Szegény szivem:
Elébb-utóbb majd megpihen.
Az irgalom nagy és örök,
Megszán s átkom nem mennydörög:
   Tovább! tovább!

(1860)

RENDÜLETLENÜL

Hallottad a szót: "rendületlenül -"
Midőn fölzengi myriád ajak
S a millió szív egy dalon hevül,
Egy lángviharban összecsapzanak?...
Oh, értsd is a szót és könnyelmü szájon
Merő szokássá szent imád ne váljon!

Sokban hívságos elme kérkedik,
Irányt még jóra, szépre is az ád;
Nem mondom: a hont ők nem szeretik;
De jobban a tapsot, mint a hazát...
Oh, értsd meg a szót és hiú dagályon
Olcsó malaszttá szent imád ne váljon!

Fényt űz csinált érzelmivel nem egy,
Kinek világát csak divat teszi:
Őnála köntös, eb, ló egyremegy,
S a hon szerelmén a hölgyét veszi...
Oh, értsd meg a szót s függve női bájon,
Külcsillogássá szent imád ne váljon!

Van - fájdalom! - kinek cégér hona.
Hah! tőzsér, alkusz és galambkufár:
Ki innen! e hely az Úr temploma:
Rátok az ostor pattogása vár!...
Oh, értsd meg a szót: kincs, arany kináljon:
Nyerészkedéssé szent imád ne váljon!

Szeretni e hont gyakran oly nehéz: –
Ha bűnbélyeg sötétül homlokán,
Gyarló erényünk öntagadni kész,
Mint Péter a rettentő éjtszakán.
Oh, értsd meg a szót: fényben, vagy homályon –
De kishitűvé szent imád ne váljon!

Szeretni a hont - ah! még nehezebb,
Midőn az ár nő, ostromol, ragad...
És – kebleden be-vérző honfiseb –
Bújsz a tömegben, átkos egymagad.
Oh, értsd meg a szót s győzve a ragályon
Káromkodássá szent imád ne váljon!

Hallottad a szót: "rendületlenül"?
Ábránd, hiúság, múló kegy, javak, –
Lenn a sikamló tér, nyomás felül,
Vész és gyalázat el ne rántsanak.
Oh, értsd meg a szót: árban és apályon
– Szirt a habok közt – hűséged megálljon!

(1860)

KIES ŐSZ

Okt. 20.

Még nem hallom a pacsirtát,
Mely tavaszról zengve hírt ád
S égbe fúrja énekét;
A nap, a föld édes-ketten
Nem mulatnak önfeledten,
Váltva csókjok melegét.

Ősz ez! ősz ez!... mindhiába
Tűz virágot gyér hajába,
Színli csalfán a tavaszt;
A mezőt bárhogy ruházza:
Szebb időnek rémes váza -
Közte sárgul a haraszt.

Zöld az erdők lombja bátor,
Fénylik este a mennysátor:
Van hiány már fönn és lenn;
Csillag és lomb egyre ritka:
Őszi hullás fájó titka:
Rezgi által csöndesen.

Hasztalan, hogy új virágba
Borul ismét a fa ága,
S új szerelmet ünnepel:
Kit vidítson meddő éke?
Egy fuvallás... azzal vége:
Váltja szemfödő lepel.

Óh, ne bizzunk e varázsra:
Kész anyag gyűl hervadásra,
Az enyészet gazdagul,
Fű-fa zöldje azér' hajt csak
Hogy, mit sírva megsóhajtsak,
Több legyen majd, ha lehull

* * *

Mit remegsz? él, bár lekötve
Szunnyad olykor téli nedve,
Természetben nincs halál;
Nyúgalom csak mély alélta,
- Mindig új az ősi példa -
Ami rég volt, most is áll.

És ha jő sugár, mely csábit
S el-elrugja csalvirágit:
Termő-elve ép marad;
Legjavából nem fecsérel, -
S mely gyümölcsöt ápol, érlel.
Ád az Isten új nyarat!

(1860)

 

1861

Megüdvözöllek régi búm dalával,
Remények éve! áldom jöttödet.
Oh tégy irgalmat e szegény hazával!
Ha bünhödénk, elég a bünhödet,
S elég viselni - ha mint Jób - keresztünk,
Szirt is leroskad, nemhogy férfi váll.
Ne csalj, ne csalj, midőn remélni kezdtünk,
Még egy csalódás: annyi mint - halál!

A HÁROM-PIPA UTCA

Kisfaludy egy pipáról
      Monda elmés pipadalt:
Illő, hogy e "három pipa"
      Nyujtson érte diadalt.
Éljen hát az ő utcája!
S a magyarnak "nagy pipája"
      (Mint a régi példa jár),
      Legyen egyszer tömve már!

(1861 febr.)

MAGÁNYBAN

Az óra lüktet lassu percegéssel,
Kimérve a megmérhetlen időt;
Ébren a honfigond virasztva mécsel,
Homlokra összébb gyűjti a redőt.
Vajúdni meddig tart még e világnak?
Sors! óraműved oly irtóztató:
Hallom kerekid, amint egybevágnak:
De nincs azokhoz számlap, mutató.

Jön, jön... egy istenkéz sem tartja vissza...
Mint mélybe indult sziklagörgeteg:
Élet? halál? átok, vagy áldás lesz? - Ah,
Ki mondja meg! ki élő mondja meg!
Vár tétován a nép, remegve bölcse,
Vakon előtte kétség és homály.
Idő! szakadna bár méhed gyümölcse...
Ne még, ne még – az istenért! – megállj.

Oh mert tovább e kétség tűrhetetlen,
A kockarázás kínját érzenünk;
De nyújtanók a percet, míg vetetlen
A szörnyü csont, ha rajta mindenünk.
Egy lépés a gomolygó végtelenbe,
Holott örvényzik a lét, a halál:
És mi fogódzunk a hitvány jelenbe:
Tarts még egy kissé, gyönge szalmaszál!

Még egy kevéssé... De mely kishitűség!
El, el! ne lássam e dúlt arcokat!
Ész, egybeforrt vágy, tiszta honfihűség,
Bátorságot nekünk mindez nem ad?
Megvert reménnyel induljunk csatába?
Hitben feladjuk már a diadalt?...
Nem, nem! Szivünk egy vértanú imába'
Megedzve, kezdjük a győzelmi dalt!

Az nem lehet, hogy milliók fohásza
Örökké visszamálljon rólad, ég!
És annyi vér - a szabadság kovásza –
Posvány maradjon, hol elönteték.
Támadni kell, mindig nagyobb körökben,
Életnek ott, hol a mártir-tetem
Magát kiforrja csendes földi rögben:
Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.

Nem mindig ember, aki sorsot intéz;
Gyakran a bölcs is eszköz, puszta báb;
S midőn lefáradt az erőtelen kéz,
A végzet tengelye harsog tovább;
Csüggedve olykor hagyja lomha gépűl
Magát sodorni az ember fia:
De majd, ha eszmél s öntudatra épűl,
Feltűnik egy magasb hármónia.

És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad, feltarthatlanúl;
Csak szélein marad veszteg hinárja,
S partján a holt-viz hátra kanyarúl.
Bízvást!... mi benn vagyunk a fősodorban:
Veszhet közőlünk még talán nem egy:
De szállva, ím, elsők között a sorban,
Vásznunk dagad, hajónk előre megy!

(1861 ápr.)

PALÓCZY HALÁLAKOR

1861 ápr. 27

Menj, fáradt veterán!... Egy nemzet látta halálod,
Kézben fegyverrel, harcon elesni dicső!

VOJTINA ARS POÉTIKÁJA

   Tele vagyok, dallal vagyok tele,
Nem, mint virággal a rét kebele,
Nem mint sugárral, csillaggal az ég:
De tartalmával a "poshadt fazék,"^[21]
Vagy mint csatorna, földalatti árok,
Amelybe nem csupán harmat szivárog. -
Tele vagyok. Nincs tűrni mód tovább:
Feszít a kóranyag, a zagyva táp.

   Olvastam egypár száz kötetre ment
Regény-, beszély-, poéma-speciment:
Kit meg ne rontson aztán ennyi zöld! s
Ne rágjon ennyi éretlen gyümölcs! -
Melyből világok lettek, a kaosz -
Bennem hasonló zűr támadt ahoz,
Hemzsegve tarkán "mint a beteg álma":
Lássuk, ha e zűrből valami válna.

   Költő leánnyal, borral nagyralát:
Tőlem ne várja senki már dalát.
Bort... legfölebb ha néha megiszom:
S a szerelem... rég volt az! rég bizon.
Én is szerettem: (oh, ez édes emlék
Szivemre most is oly enyhítve ömlék!)
De halkan, zaj ne'kül... mint a virág
Egymásra hajlik és hangot nem ád
Midőn felpattan illatos pora
S elönti a kéj boldog mámora.
Egy mukkomat se hallád, vaksi hold!...
(Látta-e, nem tudom, vagy ott se volt);
Nem kiabáltam a természetet,
Csak érzém, mit szivembe ültetett;
S midőn szerelmet a leánynak esdék:
Nem oly szagú volt mint a nyomdafesték.

   De a hazáról... Úgy van, a haza!
Zengjen felőle hát a dal, nosza!...
Késő ez is: mi haszna lelkesűl
Az ember, ha középen belesűl!
De meg, mit érne gyöngéd szó nekik,
Midőn a hont ordítva szeretik? -
Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa:
Köténybe rejti kis bokrát a múzsa.

   Volt a hazának egy-két énekem.
Bágyadt, igaz, s "örömtől idegen":
De honfi keble érzé a panaszt,
A csendben, éjben jól kivette azt;
S a fájdalomban, mely elfojtva sírt,
Ön-fájdalmát lelé, s hozzá az írt.
Sebet tör a dal, de balzsamteli
Ujjával ismét megengeszteli.

   Most helyzetünk valóban istenáldás:
Ének se kell, csupán hangos kiáltás.
Ki a hazáról mond nagyot, sokat:
Csak rajta! nem hiába kurjogat.
De bár a hont szeretjük egyaránt:
Van a modorban néha, ami bánt;
Mert jóllehet az érzés egyre megy:
A költő, s a... cipész-inas, nem egy.

   Én már ezentul ilyetén gyalog
Versen... csak így pálcán lovagolok;
Zúg, sistereg, szédűl szegény fejem:
Nincs odafent, szárnyas lovon, helyem.
S azóta, hogy nem mondtam éneket,
"Mély hallgatásban torkom elrekedt";
S mint hangjavesztett opera-dalár,
Lettem éneklőből... énektanár.

   Mendacem oportet esse memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett - talál.
Azaz - magyarra téve a szavak:
"Költő hazudj, de rajt' ne fogjanak";
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb...
A sánta költő még keservesebb.

   Hazudni rút. Ez ellen a morál,
A társas illem egykint perorál;
De költőnek, bár lénye isteni,
Nemcsak szabad: - szükség fillenteni.
Avagy felettünk nem hazud az ég,
Bolttá simulva, melynek színe kék?
A támadó nap burka nem hazud?
S fejünk felett, min jár, nem ál az út?
A csillagok hullása nem csaló?
Távol hegy, erdő kék színe való?
Szivárvány hídja nem csak tettetés?
A látkör széle nem csúf rászedés?
A délibáb, midőn vizet csinál,
Melyben torony, fa kettészelve áll,
Lebegve orma, tótágast az alja:
Hát nem szemed, szomjad ingerli, csalja?...
Minden hazugság, földön ami szép:
Csontváz, ijesztő a valódi kép;
Azt vérrel, hússal ékesíteni
Jer, jer költő!... hazudva isteni!

   Győzz meg, hogy ami látszik, az való;
Akkor neved költő lesz, nem csaló, -
Amint nem az volt rég az átheni,
Malacvisítást tudva színleni;
Ellenben a pór, aki szűr alatt
Ríkatta disznát, és kuhin maradt,
Bár a visítót gúnyosan emelte,
A hallgatók füttyét megérdemelte.
Mert a közönség érzé, hogy amaz
Úgy rí, miként legtöbbször a malac,
Míg a valódi - csont és vér noha -
Tán úgy sikoltott, mint másszor soha.

   Itt a különbség: hogy e látszatot
Igaz nélkül meg nem csinálhatod.
Csakhogy nem ami rész szerint igaz, -
Olyan kell, mi egészben s mindig az.
Talán nem való, hogy ez s ez úgy esett,
Tán ráfogás a felhozott eset:
Mátyás király nem mondta s tette azt;
Szegény Tiborc nem volt élő paraszt;
Bánk a nejével, megvénült falun,
Sosem dühönge többé a szarun,
Evett, ivott, míg végre elalún:
De mit nekem valód, ha ez esetben
Bánk törpe lesz, Mátyás következetlen?
Ha semmi évszám, krónikás adat
Engem le nem győz, hogy nem tett vadat?
Nekem egész ember kell és király,
Vagy férj, nejéért aki bosszut áll,
S ember-, király-, meg férjben az egyén:
Csip-csup igazzal nem törődöm én.

   De bár egész, s örök - úgy puszta-nyersen
Feladva, nem segít valód a versen.
Itt kell már a szabály: "költő, hazudj!"
Nem olyan ám mind, hogy belőle tudj:
Mert van sok eszme, igaz fogalom,
Mitől előre borsózik dalom.
Az egyszeregy, bár meg nem dönthető,
Képzelmi szósszal bé nem önthető;
Sem oly igazság, min függ a peres;
Sem a rideg tan, elvont, rendszeres;
Vond bár kivűl reá költői mázad:
A pőre tartalom fejedre lázad;
Vagy, mint midőn az óriás boa
Nagy martalékkal hömpölyög tova,
Gímet rabolván, vagy bölénytinót,
Féltesttel amely még száján kilóg,
Hétszámra hordja az ágbogas fejet,
Vélné az ember, egy erdőt evett,
Hétszámra látni, hogy szerv- és idomra
Különböző táppal vesződik gyomra:
Úgy jár az istenadta költemény
A nyers igazzal, mely dacos, kemény;
Csakhogy sokára sem emészti meg:
Marad nehéz, feloldatlan tömeg.

   Akarsz repülni? hát csak rajta! höss!...
Hanem szárnyadra ólomsúlyt ne köss.
Bár fontos a földszint némely való:
Ott fenn, a hígban, nem neked való;
Kivéve hogyha tán bölcsen rakod
Mint léghajóba, megmért súlyagod:
Már táncol a gömb, mint betyár lova,
Kit nem bocsát a csárda oszlopa,
Már fel s alá kapkodja üstökét
Hogy elszakítsa tartó köldökét,
Recseg az oszlop, enged a kötél,
A tenger néző szívszorongva fél
Hogy felnyilallik a könnyű golyó,
S egy perc alatt eltűn a léghajó,
El, végtelen világokon keresztül,
A semmibe, örökre, mindenestül!...
De te nyugodtan ülsz még a kosárba',
Előtted óra, és a percre várva
Midőn kiálthatsz: "a kötélre! vágd!"
S többé a földdel semmi cimborád.
Ám érzi súlyát a szélházi gömb,
Megemelinti és azt mondja: öhm!
Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,
Mint bérci sas ha nagy zsákmányt cipel.
És ím! előtted ég és föld kitárul,
Nézhetsz föl és le a közös határrul:
De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,
A léghajót csinján mérsékeled,
S midőn egekbe igy zarándokol:
Azt sem felejted: "hátha lebukol!"

   Ily célra megjár a bölcselmi eszme,
Különben annyi, mintha kárbaveszne.
S amit tapasztalsz, a konkrét igaz,
Neked valóság, egyszersmind nem az.
Vásár az élet: a földnek lakossa
Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,
Ad-vesz, civódik, káromol, kacag;
Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag;
S ha kételkednél, hogy mindez való,
Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: -
Mit gondolsz? ha énekedbe öntenéd
Úgy, mint van, e sok mozgó pecsenyét;
Ha e vásárból egy karéjt levágva
Beléillesztnéd a dalvilágba:
Mit gondolsz, nyerne a költő vele
Hogy ily igazzal zsúfolá tele?
Hogy macskástúl-ebestül átvevé
Azt, aminek árnyéka az övé?...
Állok Dunánk szélén, a pesti parton:
Előttem a kép, színdús üde karton:
Felleg s hegy által a menny kékje csorba.
A nap most száll le a város-majorba;
Büszkén a Gellért hordja bársonyát,
S fején, mint gondot, az új koronát;
Lenn a Tabánban egy toronytető
Gombjának fénye majdnem égető;^[22]
Míg fönt a Mátyás ódon temploma
Szürkén sötétlik, múlt idők roma;
És hosszu rendje apró sűrü háznak
Fehérlik sorba', mint gyepen a vásznak;
Alant a zölden tiszta nagy folyam,
Mint egy smaragd tó bércek közt, olyan,
Meg nem legyinti szellő' s fecske szárnya,
Csak mélyén lüktet forradalmas árja;
Felszíne tűkör, és abban, mikép
Tündéri álom, az előbbi kép
Tisztára mosdva, felfordítva ring,
Mint lenge kárpit, a merő fal ing...
Ábrándos lelkem a hullámba mélyed, -
Vágyban elúszva búvárlom a mélyet:
Itt, itt a nimfák! itt a cháriszok!...
Az utcán por, bűz, német szó, piszok.

   Nem a való hát: annak égi mássa
Lesz, amitől függ az ének varázsa:
E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít -
Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít:
Ez alkonysúgár, mely az árnyakat,
E köd, mely nőteti a tárgyakat;
E fénytörődés átlátszó habon,
E zöld, esős lég egy május-napon;
Ez önmagánál szebb, dicsőbb természet:
Egyszóval... a költészet.

   Azonban azt se véld, hogy a való
Kirúgva jobb egészen láb alól,
Hogy némi kósza föllengésben áll
A híres eszmény, vulgo: ídeál;
Hogy csak néhány szó, egy kis lexikon
Kell: és tiéd a Parnassz, Helikon:
"Csermely, virág, lomb, szellő, hattyudal,
Ábránd, minőt a sejtelem sugall,
Kék távol, esti csillag, félhomály"
(Tanuld meg: félig semmit se csinálj!)
A "Hóra, Flóra, Grácia, Pszüché"
S a többi, - hogy keverd mind együvé
S detur, signetur: "ideál" Hahó!
Csinján, barátom: több is kell ahó!

   Idea: eszme. Nem szó, nem modor.
Azt hát fejezzen ki vers, kép, szobor:
S eszményi lesz Béranger, mint Horác,
Vagy a görög, melyet ő magyaráz;
Nem is kell a bajuszos Berzsenyi
Vállára ó palástot metszeni:
Jobb, hogy találva ő van és kora,
Mint régi Hellász... fűzött bocskora!
Jelennek írunk... és tán a jővőnek,
(Legtöbbje pénzért a betűszedőnek,
De az sosem hallgatja Vojtinát,
Gyártván divathoz a vásárfiát;)
Jelennek ír, ki a jelenben él,
- Mondom - közöttünk hisz, szeret, remél,
Küzd, vágy, remeg, örvend, szomorkodik:
Mért élne visszább, vagy húsz századig?
Kinek szokott ruhája lenge burnus,
Csak nyűg, teher lábán az ó kothurnus;
S kiről tudom jól: ki apja-fia,
Röstellem azt, ha élve múmia.

(1861)

LEVÉL JÓKAIHOZ

Vége az országgyűlésnek,
   Már nem kell több dikció:
Tudjuk már, hogy amért küzdénk
   Nem egyéb, csak fikció.
Egész ország csendes, nyúgodt,
Csupa boldogságban elring:
S hogy ne ébredjen, ne ríjon,
Legyezi Ritter von Sch...

Nosza tehát, édes Mórom,
   Vesd le a nagy gondokat:
Múzeumba nem kell járni,
   Neugebaud' se hívogat.
Tarts egy kurta monológot,
Ilyenformát, édes Mórom:
"Füllentettem egyszer-másszor,
Hogyha megfogom az orrom;

Igértem beszélyt, novellát,
   Hindut, perzsát, arabot;
Tűztem is határidőket,
   Sohanapja holnapot:
Eltelt már azóta "kis-kedd"
El a "borjunyúzó pintek",
Hogy adott igéretimre
Még oda sem hederintek.

Diszn... azaz hogy nem szép tőlem
   Cserbe' pácba' hagyni mást;
Annál szebb lesz a novella,
   Jó barátom, majd meglásd:
Ma fogom a penna végit
S firkantok a "Figyelőnek"
Olyat, hogy soh'se kivánjon
Szebbet, jobbat... szemfedőnek!"

(1861 aug.)

GRAMMATIKA VERSBEN

El van már temetve ama korcs bennünket,
Nem ficamítja ki többé az eszünket,
Hacsak fel nem támad hetedszer is, mint a
Regényhőst életre hozza egy csöpp tinta.
Nosza, még a többit, ami nem fér főben,
Temessük el ím e kolerás időben;
Mert a nyelvnek is van pestises járványa,
Ha nem volna, csinál doktora, bábája.

Mi a nyelvet rontja, az a legfőbb veszély:
Hogy még a paraszt is mind magyarul beszél.
Grammatikát nem tud, hiába csináljuk,
Mégis egyre darál, egyre fecseg szájuk.
Ugy beszél mint apja, nem halad a korral,
Nemes oltvány helyett él ösi vackorral;
Azt se tudja: ki, mi; azt is összevéti;
Három szál fonal az íge pászmán néki.
Ikes vagy nem ikes, azzal nem törődik,
Gyermeke ha csínt tesz, mondja megverődik;
Szóval annyi bűne, amennyi mondása:
Ez a paraszt beszéd nagy isten-csapása.

Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész
Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész,
Az a három, négyszáz tudós képviselő,
Kik egy-egy indítványt sürűn hoznak elő,
Sőt nem is indítványt, mert törvénnyé kenik:
Önnön bogarába szerelmes mindenik:
Ez az ás és-t leli olyan iszonyatnak,
Hogy talán a szószt is nevezi mártatnak;
Amaz ly betűtől sáppadoz és ünget,
Hogy ettől a hideg ki nem lél bennünket;
Más az oly és olyan különbségin épűl
S megöli a bűnöst könyörűlet nélkül;
Harmadik máglyára itélne valakit,
Ha nem ír és nem mond a ki helyen akit;
Van, ki dühös egy-egy régi jámbor szóra;
Mit vétett? ki tudná! nem tetszik az orra;
Van ki írt száz könyvet, s kérkedik hogy soha
Egybe sem tevé ez ártatlan szót: noha!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(1861 körül)

A KÉT MADÁR

Terv

   Kalitja börtönében két madár: egyik ifjú, másik vén. A zsarnok, ki
őket fogva tartja, szánalomból egy nap zöld ággal fonta be kalitjokat.
Az ifjú madár hangosan üdvözli a tavaszt és hallgatásáért a vént
megfeddi. A vén tapasztalásból felel. Nem tavasz ez, fiam; zsarnokunk
csak a börtönt akarja velünk megszerettetni, hogy feledjük az erdőt.
Valami lenne-e ebből?

(1860-62 körül)

CORONINI

Büszke magyar náció!
Nem lesz koronáció.
Későn van már sírni-ríni:
Itt van Budán - Coronini.

(1861 körül)

CYNISMUS

Alkalmi szesszenés

"Cynismus," tisztelt Allgemeine?
   Ez egyszer mégis sokra ment:
Ön dokter, és így fogja tudni,
   Hogy a cyon kutyát jelent.
S e név illetné a magyart meg,
   Csupán hogy ő magyar marad?
Fogadja, dokter, jó tanácsom:
   Ne bántsuk a kutyát: harap!

Hajdan bikákkal vítta harcát,
   Tüzes szelindek volt ez eb;
Erőre nem sok volt hasonló,
   Termetre egy se nála szebb:
Most, hogy pihen, a gyáva nyúl is
   Bosszantsa, mint vén agarat?...
Fogadja, dokter, jó tanácsom:
   Ne bántsuk a kutyát: harap!
- - - - - - - - - - - - - - - - -

(1861)

SZÉCHENYI TISZAI OSZLOPÁRA

Azon hírre, hogy ott érc szobra fog állíttatni

I

Széchenyi áll itten. Meghalt. Nem hal meg az érdem:
   Messze jövendőnek szűli örökbe fiát.
Széchenyi áll itten; végignéz mérnöki szemmel
   S műve derék folytán helybehagyólag örül.

II

Mely riadalma soká vala édentáji mezőnek,
   Dúlva, mit a kegyes ég s emberi szorgalom ad,
Széchenyi a sárkányt letöré félisteni karral:
   Most kígyózva simúl oszlopa lábaihoz.

III

Dúlt az elem. Robogó özönét rettegve kis ember,
   Hasztalanúl az eget jajja repeszti vala.
Széchenyi szól: s a tétlen erő munkára gyülekszik;
   Széchenyi kezd: s ím őt hirdeti máris a vég.

(1862 máj.)

 

AZ ÉLCLAPOK RAJZOLÓIHOZ

Miért, hogy minden frakk-farkot
   Most ti a láb közé tesztek?
Azt jelenti: hunyászkodnak?
   Vagy talán azt, hogy: megvesztek?

(1862)

POÉTA ÉS POLITIKUS

A liget akáci lenézték a fenyvet,
Hogy megettök nyáron oly bús színben senyved;
"Mikor ti virultok, bágyad az én színem"
- Mond ez - "de ha tél van, én zöldellek, ti nem!

(1862 Szliács)

JÓKAIHOZ

Én kedves cimborám, jó Jókai Mór úr!
Ha te csak halogatsz, úgy járok én pórul,
Itt vagyon október, hűvösebb a cella,
Még sincs a kezemben az igért novella.
Tudod pedig, tudod, a cigány adomát,
Mégse szánod a te kollegádat s komád'.
Énrám szól keserves tanulsága, ládd-é:
Mikor haldokolva vacogott a dádé,
Intvén a napnak, mely boronga télileg:
"Bújkálj! bújkálj! sütnél még, ha lenne kinek!"
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Te is írnál pajtás: de majd nem lesz kinek.

(1862 okt.)

ŐSZ FELÉ

Oh, mint szeretném újra élni
   Az ifjuság arany korát,
Még egyszer újra átremélni
   Hosszú reményeim sorát, -
Hévvel haladni a tetőnek,
   Borítaná bár köd, homály -
Míg fénybe' most, a lejövőnek
   Ragyogva, de mögötte áll!

(1862 körül)

SZÉP ŐSZ

Ki, ki bátran a szabadba!
   Oly szoros e fal között!
Tavaszunk egy fúvalatra
   Íme, íme visszajött!

Mily vidám a csermely tánca,
   Lejtve a zöld sík felé,
Mintha többé téli lánca
   Soha nem rettentené. -

A kökörcsin újra bátor,
   A letiprott fű dagad;
És fölöttünk a mennysátor
   Gyolcs felhőket szárogat.

Ifju hévvel az öreg nap -
   Új szerel.............

(1862 körül)

KITÖR AZ!

Hogy bemutatja magát! első szava négy-ötezer hold;
   Holdas vagy no, tudom: homlokodon viseled.

(1862 körül)

TINÓDI REDIVIVUS

Üstökös

Patvarba, kollégám, jó deák Tinódi!
   Álom-é ez a hír, vagy penég valódi?
   Ujságiró lettél, rád ragadt a módi?
   Sok szerencsét kivánok a munkához, földi!

Együtt hegedűlénk, jut eszedbe, hajdan?
   (Akkor is szűke volt pénznek a tarsolyban)
   Te jó Kolosvárott egy kovácsműhelyben,
   Én egy sombokorban, Szilágyságon, Kusalyban.

Toldi Miklóst akkor szörzöttem énekben,
   Te is válogattál híres vitézekben:
   Dobót, Szondi Györgyöt foglalád versekben:
   Most egy fiát se látsz Pesten az ilyesekben.

Röttentő hadakban ki forogtál akkort:
   Dúdolsz mai napság omnibuszt, fiakkert;
   Nem hőst - kákompillit:^[23] nem almát, de vackort
   Barátom Sebestyén, nem szeretem ezt a sort.

Utcáról-utcára baktatsz mint egy kódis,
   Rongyos vagy, kilátszik a lábravalód is,
............................................

(A hatvanas évekből)

TESTVÉRI ÜNNEP

Allegoria

Volt egy anyának (így szól a rege)
Két szép leánya, édes gyermeke.
Az egyik felnőtt szűzek dísze már,
Dús szőke hajjal, mint a napsugár,
Szemében, a menny távol kéke, mélye
Alatt, rejtelmes, égő szenvedélye;
Arc és idom, szendén borult kebel
- Szobrász minőt márványra nem lehell; -
Míg zárt tökélyben ott áll az egész,
Mintegy magából ellebbenni kész.
Kis húga pajzán, dőre, csacska gyermek;
Ki játszva ingerel, bosszantva nyer meg:
Omló hajának éjszin fürtiben
Nagy szenvedelmek láza még pihen:
De már tüzével, öntudatlanul,
A szem sötétje játékot tanul;
Nem ég, de már gyujt; a vér-elfutottan
Piros arc és ajak majd csókra csattan;
Nem vágyni - bírni késztő az alak:
"Várj, lepke, várj rá! hisz' elfogjalak!..."
Könnyelmü, csalfa, játszi, tetszi, testi,
Az élet-inger duzzadt színe festi.
Két vérrokon, de oly más-más elem:
A Színművészet, s nénje: Költelem,
Kézen soká az ifjabbik leányt
Vezette nénje gondos őr gyanánt.
Elvitte Hellas omladékihoz,
Hol oly örömmel, annyit álmodoz;
Mutatta néki az apák erényét,
Szeplőtelen dicsőség tiszta fényét;
A hőst, ki vív honáért, s aki hal:
Zrínyit, Keményt, a két Hunyadival.
És járt vele magános útakat,
Hol bérci csermely könnyez és szakad;
Tanítá, mit zeng a szellők sohajja,
Miért pirul az ég rózsás karajja;
Madár a lombon mennyi bút nyögell,
Mitől hasad meg fönt a bérckebel;
A holdas éj miért oly sápatag,
Szélcsöndben is mi rezzent ágakat; -
Tanítá néki: a bűn mily galád; -
A hon szerelme szózatos dalát; -
S mind, amiért ő lelkesül maga,
Utánarebegte öccse ajaka.

De nőtt a gyermek, s a hiú dalon
Elfogta benső titkos únalom.
"Mit nékem - így pöröl - bérced, köved!
Miattam a nap szállhat s feljöhet...
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

(1862 körül)

SIR-VERS

ITT NYUGSZIK

ARANY JÁNOS

SZERKESZTŐ
SZÜLETETT 1817 MÁRCIUS 2-ÁN
MEGHALT...

Nincs végezve itt még a cikk,
Folytatása következik:
Én-Uram, légy én szerkesztőm,
Új folyamban újrakezdőm.

(1862)

ÁLOM ÉS VÁGY

Álmaidon ne törődj', mert amit az emberi elme
Vágyva remél ímett, azt látja, ha álmodoz, éppen.

(1863)

EMLÉKÜL

Ismerni akarónak

Ha levetve gyarló testet,
Úgy, mint ideállá fested,
Lengne hozzád tiszta szárnyán
Ez a szellem: elbocsátnám.

Igy, ne óhajtsd látni szembe:
Ember ő is, törpe, gyenge;
S tán becsét is, ha csalódnál,
Alább tennéd... a valónál.

(1864 szept. 24)