9

Haj! repűlne szárnyon Toldi édes anyja,
Bence is, az ifjú, vágtatna, rohanna:
De apja fiáról nem veszi le gondját:
„Ne zavard a lovam!” mondja neki mindjárt.
   Jó úton ügetve, ha göröngyös, lépve,
Lassítani minden partocska elébe,
Minden kikopásra, kicsi földhajlásra:
„Ez a magyar lónak igazi hajtása.”

10

Értek ebéd tájon csak közel egy rétet:
Bence azon volt már, az öreg, hogy étet,
Meg is állt, le is szállt, s gondviselő kézzel
Lovai üstökét megrángatta kétszer.
   Majd, míg fia dolgát végezi a lónál,
Ő avart szed össze, abba tüzet csóvál...
Így van ez, ebédre, délre, uzsonnára...
Isten tudja, mikor verődnek Budára. -

11

Feljutottak egyszer valahára mégis,
De már a had elment, maga a Felség is,
Anyja mellé adván Telegdi Csanádot,
Akik igazgatnák itthon az országot.
   Igy maga Erzsébet lejöve Budára,
Nem kell Toldinénak menni Vizsegrádra;
Most hát a királyné lábaihoz járul
S panaszát így kezdi üldözött fiárul:

12

„Felséged a szavam bántásnak ne vegye:
Vagyok Toldi Lőrinc elmaradt özvegye.
Egy fiam van, Miklós, a vitézlő rendben -
Széles Magyarország ismeri különben.
   Szerze magának hirt, földi dicsőséget,
Nekem ugyan több bút, szív-keserűséget:
Haj! mert ki fiat szűlt országnak-világnak,
Búbánatot szűle az asszony magának.”

13

„Tudom” - a királyné felel ily zok-szóval -
„Mit kérkedel itt a sírfosztogatóval?
Tudom a szép hírét, micsodás ember ő:
Asszony-elcsábító, gyilkos, szentségtörő.
   De majd az igazság keze utóléri,
A főpapi átok már nyomba’ kiséri:
Törvényt ha kikerül, fennakad egy ágon,
Meglakol e földön, meg a másvilágon!”

14

„Nem igaz... (Felséged’ megkövetem szépen:
Nem szavára mondám ily szeme-szöktében)
Nem igaz, ha még oly kikiáltott vád is,
Még ha Csanád érsek maga vádolná is.
   Az én fiam, Miklós, cselekedett ollyast?...
Ismerem a szívét: ő nem tehet aljast,
Csepegtettem abba isteni félelmet:
Bátran merem a’ részt kérni a kegyelmet.”

15

S lábához omolva töredelmes csókkal
Könyhullatva könyörg és rebegő szókkal:
Lenne közbejáró fiáért fiánál,
Toldi vitézért a felséges királynál.
   Egyszersmind, szavai nyomatéka végett,
Elkezdi kirakni „ezt a csekélységet”
Reszketve motozó kézzel a zsámolyra;
Hanem a királyné szigorúan szóla:

16

„Vidd az ajándékod, jó asszony, előlem!
Arany is, gyémánt is van nekem itt bőven;
Mondass rajta misét a fiad lelkéért;
Nem tehetem, hogy szót szóljak a vétkéért.
   Ártatlan is elvész: bűnös ne lakoljon?
Anya-sors, hogy szűljön fiat és gyászoljon -
(Így végezi, s tompább lesz hangja, sivárabb)
Másénál bizony a te fiad se’ kárabb.”

17

Vérbe, lángba borult Toldiné orcája,
Mozdula, de hangot nem adott a szája,
Csak felállt és indult lábadozó-formán,
Görnyedve, ölében kezeit kulcsolván.
   Anikó, (mert várta,) mihelyest kilépe,
Réműlve szaladt jó nagy-anyja elébe:
Mi baja? mi lelte? minő véletlenség?...
S tartja átölelve, hogy földre ne essék.

18

Haza juta mégis unokája karján;
Úton is, otthon is mind kérdezi a lyány.
„Nincs szíve” - csak ennyit felel utoljára -
„De nem mondok rosszat királyom anyjára.
   Maga, tudom, jámbor, kegyes és kegyelmes,
Nincs is előttem út olyan veszedelmes,
Hogy föl ne keressem messzi táborában,
Ha mindjárt térdig is elkopik a lábam.”

19

Erre Anikó, meg Bence, meg a többi
Kezdenek a dolgon igen szörnyűlködni:
Mit akar? mit gondol? ilyen idős korban?
Oly messze? világra? - gondolja meg jobban,
   De az öreg asszony makacsul azt mondja,
Reggel is azzal kél, este is az gondja:
Hogy őneki nyugta, maradása nem lesz,
Míg oda el nem jut, - a fejedelemhez.

20

Végső éveiben háromszáz-negyvennek
Rómába sokan már nagy-búcsura mennek,
Kelemen amelyet hirdete, a pápa;
Mind a világ készül, megyen is, Rómába.
   Ezekkel az özvegy majd az olasz földig
Valahogy - gondolja - lassan elvergődik;
S mind azt tudakolja, azt járja ezentul:
Ki, mikor, minémű alkalommal indul?

21

Ezt Anikó látván, hogy öreg-szüléje
Készül a nagy útra, nincs ki lebeszélje:
Egy kalandos tervet kohol a bátor lyány,
De nem mondom itt el; majd kijön a sorján.
   Titkon összebeszélt fiatal Bencével,
S nagy-anyját csak azon kéri nappal-éjjel:
Gyenge öreg testét ne törje oly messze,
Hanem őt az ifju Bencével eressze.

22

Hallani sem akart róla eleinte:
„Éppen, - oly fiatal, dőre leány, mint te!
Vakot világtalan Bencére bíználak!
Mi okost tudnál te szólni a királynak!...”
   Monda sok ilyet, - csak egy nem jut eszébe,
Sohasem is hallá világ-életébe’:
Hogy abban különös lenne, avagy szégyen,
Ha férfival egy lyány közös útra mégyen.

23

Hasztalan ijeszti a veszélyes úttal;
Gyönge nemére is mind hiába útal,
Teste töredelmét hiába nagyítja:
Mert Anikó a szót rá visszafordítja.
   Ha neki veszélyes: hát a nagyanyjának!
Ha nemének is baj: hát öreg korának!
Többet bir-e az agg, mint a fiatal test? -
Rém-képet elébe így hasztalanúl fest.

24

Mind ráestek; - amíg, sok szóra-beszédre,
Toldiné sem tudott mit felelni végre:
Mind kevesebbet szól, közbe nagyot hallgat:
Csak baj is a vénség, az erőtlen alkat.
   Maga nem mehet, - de Anikót oly messze
- Egy leányt egyedül - mégis hogy’ eressze?
A maga tanácsán? egy fejetlen lábén?...
Mire Bence vitéz sértve felel: „hát én?”

25

Nagy-nehezen csak ráfanyalodott mégis,
Útra tanács bőven, de jutott költség is;
Anikó és Bence, a zarándok-bottal,
Készen vala, egész úti állapottal.
   Magá elkisérte a gyűlő-tanyára,
Búcsút veve tőle, áldást ada rája;
Most érzé Anikót, milyen elveszett kincs:
Zokogva tér haza: „kettő közül; egy sincs!”

26

Indulása után a jámbor csapatnak
Anikó és Bence nosza félre csapnak!
Buda szűk utcáján sietve, vigyázva
Beosontak egy kis félreeső házba.
   Ott Bence a titkon előre beszerzett
Holmit előkéri: vala kész fegyverzet;
Ötven aranyából maga Bence vette,
Most Anikó vígan megfizet érette.

27

Míg Bence a lóért kiszalad az ólba,
Öltözni odabenn vala kemény próba:
Segítne, ha tudna, a házbeli asszony.
Vita tárgya, hogy mit, hova alkalmazzon.
   Bajjal, de elég jól megleve, elsőre;
Könnyü vasing símul puha szarvasbőrre
S domboru mellének mérsékeli halmát,
Fénylő sisak rejti haja bonyodalmát.

28

Mire a két lovat fölvezeté Bence,
Anikó ott állt, mint szép ifju levente,
Csak még körülnézi hűséges apródja,
Igazítván, hogy hol peckelje, hol oldja.
   Azután mindketten paripára kaptak,
A nagy komoly útra vígan elvágtattak:
Elül, forgó tollal, sisak-ellenzővel
A lovag, - utána Bence sutább fővel.

29

Mikor észrevette a csapat zarándok,
Hogy Anikó s Bence nincs sehol utánok,
Lett rajta beszéd sok, de sükere semmi:
Könnyebb találgatni, hogysem visszamenni;
   Mint madarak lombrul, seregenkint lombra:
Szálltak, énekelve, templomrul-templomra,
Míg az olasz földnek határiba értek,
Hova búcsujáró összefoly, temérdek. -

30

Rozgonyi azonban nem örűlt sokáig,
Hogy lyánya halálból új életre válik,
Csak, mint ki nagy útról haza ér, s a házba
Lép nevetős arccal, de leli mély gyászba’;
   Ideje sincs búcsút venni a mosolynak,
Ott lepi a nyers bú, s vadul összefolynak:
Úgy döbbene meg s vált mindig komorabbra
Rozgonyi, ha lyányát nézte naprul-napra.

31

Mert, bárha Piroskát visszaadá sirja,
Ott ég a haláljegy bús képire irva:
Halovány arcára hirtelen pirossal;
Nincs már köze földdel, sem földi lakossal.
   Egy az ohajtása szomorú szivének:
Eljegyzetni magát Isten jegyesének,
Vonúlni világtól egy félre-zugolyba,
Koporsója helyett néma kolostorba.

32

Szigetén Margitnak, a királyi szűznek,
Fogadák testvérként fogadást tett szűzek;
Maga a királyné javallta, dicsérte,
Látogatásával tisztelte meg érte.
   Sőt - tészi kegyelme azt is lehetővé -
Teszi, az elhunyt helyt, fejedelemnővé,
S hogy elébb a szerzet rögtön fátyolozza,
Érdeme a tört szív, nem az idők hossza.

33

Oda gyakran hozzá szép Örzse kijárván,
Múlatja panasszal a bosznai bán-lány,
Kedve ugyan - mint tört tükör apró fénye -
Csillog: de a szívnek nincs semmi reménye.
   Lajos elment: tudja, hazahozza nőjét,
Nincs lelke bevárni boldog esküvőjét,
Csak azon van mindig: fátyolt veszen ő is,
Helyesli bizonnyal majd a királynő is.

34

Ám váltig akarná lebeszélni róla
Piroska, de nem hajt semmi tanács-szóra;
„Jut eszedbe a tű?” felel olykor: „Válassz!”
S lesujtja Piroskát e mosolygós válasz.
   Nem is ellenzik már, - Erzsébet, az épen
Már többre becsűli a leányt szivében;
Nincs akadály, - csak még Piroska ürüggyel
Áltatja, halasztja, noha bajjal-üggyel.

35

Toldira ha gondolt - s hogy’ ne gondolt volna?
Piroska, de nem szólt - s hogy’ szólana róla?
Más sem merte nevét említni a háznál,
Látva, hogy nem egyéb holtan-élő váznál.
   Nem tudja, hogy amit szerelemből vétett,
Az fordult fejére, mint alacsony bűn-tett,
Átkát hogy az egyház mennyire megtoldta. -
Szegény Toldi Miklós, hol lehet azolta?

36

Bújdosott vadonban, Vértesen, Bakonyban;
Nem nyomorú éltét tengeté azonban:
Nem akart halálba gyáván menekülni,
Se’ gonosztévőként bitóra kerűlni.
   Kínnal az életét kinyújtani vágyik,
Szerelemért, bűnért vezekelni váltig,
Vezekelni önként, szabad indúlattal:
Nem a törvény előtt, lelki gyalázattal.

37

Hosszú napok, éjek gyötrelmeit hordván,
Talála monostort, Bakony egyik ormán,
Magas hegyen űlő régi barátfészket:
Oda az atyákhoz, gondolá, benézhet.
   Ott az üldözéstől ótalom alatt van,
Megbánhatja bünét, böjtben, alázatban -
Gondolta, tevé is: bezörgete mindjárt,
S kapu megnyiltával kérdezi a gárgyánt.

38

Elibe vezették a monostor-főnek;
Toldi magát mondja nagy gonosztevőnek:
Szánni-bánni előbb vétkeit ohajtja
S beállni, ha Isten megkönyörűl rajta.
   „Jól van, fiam, jól van! Isten előtt érdem
A megtérő szándék, (nevedet nem kérdem):
S mivel egy hű szolgánk közelébb meghala,
Ám légy te, helyette, a fráter Mikola.

39

„Hozzatok egy seprűt!...” „Látd e poros eszközt:
Alábbvaló léssz most te az emberek közt:
Fetrengeni sárban, fogsz te gyalázatban,
Míg megtörik szived igaz alázatban.”
   Toldi fejet hajtván ezt mondja csak: „Értem.”
Haja érintését elfogadá, térden;
Azután lehányta vitézi ruháját
S fölvette a szerzet durva szőrcsuháját.

40

Ott neki a tisztét mindjár’ kijelenték:
Konyhára vizet, fát kell hordani mindég,
Söpreni az udvart, kapálni a kertet,
Segitni szakácsnak, ha parancsol: jer, tedd!
   Toldi aláveté magát türelemmel,
Megyen is már vízért, földre sütött szemmel,
Ragad „öreg kondért”^[110] kezeibe kettőt,
S hegyre, fel a völgyből, hozza mikor megtölt.

41

Erején barátok ámélkodnak vala:
„Derekabb legény ez, mint fráter Mikola!”
Dícsérik, azonban egymásra nevetnek;
Nem örült Miklós az ilyen dícséretnek;
   Hanem azért tűrte; hisz’ alázatosság
Most beteg lelkének keserű orvosság;
De mikor megsejté, ki volt e „Mikola”?
(Hegyre a barátok vízhordó szamara):

42

Mint a tüzes mennykő, agyvelején átjárt
Egy ösztön: hogy eléb leüti a gárgyánt,
Azután a többit veri csúfúl agyon,
Kő kövön az egész házból se maradjon...
   Megbírálta magát nagy-nehezen mégis:
Ám, hadd „törje szivem” ez a kisebbség is!
Kojtorga magában: de ha hallá, vére
Azután is felforrt a „Mikola” névre.

43

Napot így munkában, éjet imádságban
Tölte szegény Toldi, nagy alacsonyságban;
Nem is volt neki már, csak a csontja-bőre,
Mégsem akart enni, hogy kapjon erőre.
   Már terhet alig bír, de mindazonáltal
Sok vizet a völgyből s fanyalábot hátal,
Csorog arca csontján babszemnyi veríték:
Igazán csuda, hogy már ki nem teríték.

44

Egy nap alámenvén, talála bitangul
Lovat az erdőn, hogy útvesztve csatangol;
Tele bojtorjánnal nagy gubancos szőre,
Hátul csupa csípő, csupa fej előre;
   S Toldira oly szánó, szomorú szemekkel
Néz, hogy ő se’ hagyá első tekintettel:
Álmélkodva ütött maga két combjára,
Hogy az ő lova ez, a hűséges pára.

45

„Pejkó, eszes állat! hol jársz? hova lettél?
Gebekint gazdáddal vezekelni jöttél?
Ki reád sem gondolt immár hetek olta;
Mikor elcsapott, hogy hazamenj az ólba.
   Jer hát, velem a kínt, gyalázatot osszad,
Hegyre föl a kondért s tüzelőfát hozzad;
Lesz a barátok közt odafenn nevetség:
De csak átkom szűnjön, azok hadd nevessék!”

46

Lett is röhögés, nagy, a Toldi gebéjén,
Mulattak a fráter furcsa szerencséjén;
„Majd érte jön, aki hagyta bitangjába,
Addig hordjon nekünk vizet a konyhába.”
   Hordta is a jámbor; noha nem dús réten,
Csak az udvar lábján tengődve, szeméten,
(Nem kellett neki más); míg egyszer a háztul
Eltünt, nyoma veszett, odalőn - gazdástul.

47

Ugyanis egy reggel, mise-mondás tájban,
Papi személy állt meg, kint a kapu-aljban,
Hivatta a gárgyánt s a többi barátot,
S kapura szegezvén, olvasa ily átkot:
   Mi Csanád, a prímás, esztergomi érsek,
Hirdetünk nagy átkot mind a magyar népnek
(Ránk ruházván Krisztus földi helytartója)
Toldi Miklós, gyilkos-, sír-fosztogatóra.

48

„Átkozott, ahol jár, átkozott, ahol kel;
Átkozott, ki szolgál neki szentségekkel,
Átkozott, ki rejti, vagy odább bújtatja;
Élve is, halva is legyen átok rajta!”
   Elsápad a gárgyán és mind a barátok:
Hátha biz’ őket is terheli az átok
Amér’ helyet adtak ama vezeklőnek
Ki mondotta magát „nagy gonosztevőnek?”

49

„Hol van izé?... hol van a fráter Mikola?”
De sehol már nem volt, se maga, se lova.
Még ekkor ijedtek nagyot a barátok,
Nem azért, hogy bennök kárt tenne az átok,
   Hanem amért csúful bántanak a hőssel:
„Ha visszajön - úgymond - agyonüt, felperzsel!”
S mint aki aludva nagy veszélyben forgott,
Szörnyítik az elmult s a lehető dolgot. -

50

Ezalatt Anikó és fiatal Bence
Mentek, - közel is volt már vízi Velence,
Merre búcsujáró özönle temérdek,
Sok csapatot immár elhagytak, elértek.
   Amint haladának szép ligetes rónán,
Mond Anikó: „nosza Bence, édes szolgám,
Nagyon éget a nap; szálljunk le, deleljünk;
Van patak itt, árnyék s jó legelő helyünk.”

51

Bence lovaikat pányvára ereszté,
S vallatni a nyergén az iszákot kezdé;
Amiök volt, abból, mint útasok, ettek;
Mond Anikó ismét, hogy megelégedtek:
   „Oly álmos vagyok én, Bence fiam, hogy még...
Te ne alugy’ - állj őrt, hahogy elszunyadnék.”
El is szenderedett a szép puha fűben,
S Bence a láncsával őrt áll vala hűven.

52

Amint ide-oda vigyáz, halgatódzik:
Hallja egy bokron túl említeni Toldit;
Oda figyel jobban, közelébb is megyen,
Hogy észre ne vegyék, lassan, lábujjhegyen.
   Két potom emberke, zarándokruhában,
Jött a poros úton s vala nagy vitában;
Bence is leshelyből fülel minden szóra;
Társának az egyik már azelőtt szóla:

53

„Hallod-e, Kuncz, íme, vagyunk bátorságban,
Biztos olasz földön, nem Magyarországban:
Osztozzunk; akarom tudni, mi a részem.”
Felel az: „Mondtam már: osztozunk a pénzen;
   Ne bomolj! egy ugrás elérni Velencét
Ottan az ötvösnél próbálni szerencsét...”
De nekem mindjárt kell, ami az enyém, Kuncz:
Fele!... szegődött bér - tudod-e? - osztott konc!”

54

„Fele neked, fészkes... hiszen én raboltam,
Te csak őrt álltál, míg én a sírban voltam!”
„Hát nem te futál meg, hogy ahol jő Toldi?
(Bár segítne, mondok, a követ eltolni;)
   De te most is futnál, ha én nem biztatlak.
Ide hát a felét! különben feladlak,
Hogy te raboltad ki Rozgonyi sírboltját,
Fel én, ne legyek Hincz!... a keserves voltját!”

55

Ekkor olyat húzott amaz a szent bottal
Fejére, hogy elnyúlt, ködös állapottal,
S ott akará hagyni, de láncsa-szegezve
Odaugrik tüstént, elibe áll Bence:
   „Meghalsz!” riadott rá, „ha csak egyet mozdulsz!
Hol az a rablott kincs? vagy igyót elpusztulsz!”
Tagadta először, de ocsúdás közben
Hincz morog: „ott van, ott! derekán egy övben!”

56

Megtalálá Bence az övét a bőrén,
Azután hajtotta lovaikhoz pőrén,
Kezeit szorosan hátraköté fékkel
S a pányva-cövekhez csavarintá véggel.
   Társával is úgy bánt. Anikó a zajra
Fölserkene, s kérdi, mi dolog ez, hallja?
Bence előadta az eset mivoltát,
Hogy ezek ám, akik a sírt kirabolták.

57

Megörült Anikó, s az övet kibontá:
„Mennyi rubint, gyémánt! soha ennyit!... „ mondá,
„De nem a kincs!... bátyám jó híre megépül;
Mitevők legyünk most!” kérdezi Bencétül.
   Bence felel: „már hogy mitevők legyünk most?
Két szép fára legitt vonom a két cinkost,
A kincs az enyém lesz... no, vagy a kettőnké;
Hisz’ varju se károg ezek után többé.”

58

„Nem úgy, Bence, nem úgy! Hát, fiam, a gazdád?...
Azt te gyalázatban, átok alatt hagynád?
Szükséges, hogy elébb bíró előtt valljon
Ez a két gazember, meg azután haljon.
   S minthogy legközelebb útunkba’ Velence
(Van igazság ott is,) oda visszük, Bence,
Hátrakötött kézzel lovak előtt hajtva.”
„Ist’ az atyám! úgy van.” szólt Bence, sohajtva.

59

Így be Velencébe sarkalva kisérték:
„Ki itt az igazság fő embere?” kérdék,
Megmutaták tüstént, hol lakik a dózse,
Nem szájtáti legény volt ám Anikó se:
   Elmondta: Lajoshoz megyen a táborba,
S hogy fogta el e két gazot egy bokorba’,
Kik Magyarországon a sírt kirabolták,
S a király legelső vitézére tolták.

60

Vereté a dózse vasra legott őket,
Vallatta keményen a gonosztevőket,
Nem mernek tagadást tenni a dologban,
Mihaszna tagadnák? az öv úgyis ott van.
   Megíratta mindjárt súlyos rablevelök’,
Akarván Lajosnak kedveskedni velök,
Nehogy visszajövet neki haddal ártson,
Tart tőle bizony, mert sok van a rováson.

61

Fegyver alatt rögtön, szoros őrizettel
El is indítá, egy udvari követtel;
Anikó és Bence velök ered útnak,
Így Nápolyba egész bátorsággal jutnak.
   Ezalatt Lajos már Kontot utólérte,
Maga derékhaddal mind nyomba kisérte
Nagy félelem és hír fut előtte Kontnak:
Már útban, előre, sokan meghódoltak.

62

Mikor aztán bent, a nápolyi határban
Volt az elő-dandár, hol Akvila-vár van,
Kiterűlt a zászló nagy fekete szárnya,
Endre halott képe vagyon írva rája.
   S benyomult a dandár hadi gyors léptekkel,
Buzdítja haragját amaz új énekkel
(Hozzá dobog a láb, csörög a fegyverzet),
Melyet egy hegedős ilyeténkép szerzett:

63

„Mit kötögetsz? mit fonsz selyem-arany szállal
Én szép feleségem, Johanna királyné?”
„Neked, uram, látod, hímezék palástot
Koronázó napra: zsinórt verek arra.”
   Mosolyog az asszony, de csak szeme, szája. -
„Endre fiam, félek: gonosz itt a lélek.”
Gyanús szeretet az, sohase’ visz jóra:
Nápolyba, vitézek! boszúra, boszúra!

64

„Fiam édes, Endrém! nincs e dolog rendén:
Jer vissza hazádba, szép Magyarországba.”
„Nem, anyám: meghalnék, szívem kiszakadna;
Szeret is Johanna mint a maga lelkét:
   Hímezte palástom selyem-arany szállal,
Rá mentekötőt is gyenge tíz ujjával.”
Hímes szeretet az, sohase’ visz jóra:
Nápolyba, magyarok! boszúra, boszúra!

65

Búcsút veve anyja, Erzsébet királyné:
„Ime, az ujjodra köves arany gyűrű;
Felvonom azt mindjár’: s méreg, acél nem jár
Ősz remete adta, pápa megáldotta.” -
   - „Lakol is hát nékem, asszony-feleségem,
Mind, ki az udvarnál gonosz ellenségem!”
Bolond bátorság az, sohase’ visz jóra:
Nápolyba, vitézek, boszúra; boszúra!

66

Kulcsos Averszához, daliás nagy garral,
Az egész udvarral, megy Endre vadászni.
Fogadá ott sokszor éjjeli szállásra,
Lakoma-, hálásra, egy régi kolostor.
   „Édes uram, most is ott legyen a háló.”
Veti azt Endrének a sok lesben álló.
Rettenetes éj ez, sose’ virrad jóra:
Nápolyba, magyarok! boszúra, boszúra!

67

Meghitt kamarása szólítja ki Endrét
Éjjeli órában, felesége mellől;
Nosza csak rátámad kivűl a zsivány had,
Megfojtani kézzel, máskép sose’ vész el.
   Lehányja magáról gyilkosait karja,
S hogy nyitni akarja, nem nyílik az alvó.
Árúló szeretet sohase’ visz jóra:
Nápolyba, vitézek! boszúra, boszúra!

68

Másnap egész udvar régi kolostorbul
Vígan haza fordul palotás Nápolyba;
Szép Endre királyfit holtan, temetetlen
Leli majd a kertben aki elébb rányit:
   Szorítva nyakára egy drága zsinór van
Zöld selyem fonálból, fényes arany szálból.
Gyilkos szeretet volt, búra vive, búra:
Nápolyba, magyarok! vérbeli boszúra! -

69

Most Akvila várnak kapitánya, Lalli,
Látva, mi had készül seregét felfalni,
Fehér lobogóját kitüzé a bástyán,
Lajos hűségére maga átbocsátván.
   De közelget Károly, az olasz Durazzó,
Ki Lajost felhívta (mint odafenn van szó)
Hogy Johanna s férje Lajos ellen jönne,
Endre halálának boszúlója lenne.

70

Közelít nagy haddal (különös jelenség)!
Nem mint igaz barát, de ravasz ellenség,
Ki a zavarosban szeretne halászni:
Valahogy Nápolynak trónusára mászni.
   Köpönyegét most is ez a szél forgatja:
Csak színre Johannát s férjét támogatja,
Kiktől - majd kiderül, milyen feleséget,
S nyerte Kalábria főfő hercegséget.

71

Ellene indítá Lajos ennek Kontot.
Csata előtt Miklós atya misét mondott
A nyitrai püspök, s felugorván lóra,
Vezeti társával népét riadóra.
   De harc is alig volt - nagy-hirtelenébe’
Megszalad a Károly szedett-vedett népe,
Mint ha cseresznyefán seregély-had csődül,
De megint szétrebben puszta kereplőtül.

72

Azután Szulmónát ostromlani mentek
Miklós atya Konttal, s a vitézlő rendek.
Károly pedig népét nem gyűjti magához,
Futni hagyá széllyel, kit-kit az anyjához;
   Maga is a megvert, fogyaték sereggel
Oldalt, a hegyekbe, visszavonult reggel,
S minthogy Lajos ellen, látja, kicsit bíra:
Mást gondol, s nekie ily levelet íra:

73

„Felséges uram és vérszerinti bátyám!
Jönni elébed nem ilyeténkép vágyám;
Híved vagyok - Isten az igazlátója!
De Johannának is még alattvalója:
   Nem tehetém, színből hogy harcra ne keljek,
Parancsolatuknak hogy visszafeleljek;
De mihelyt az első összecsapást tettem,
Hadaim’ mind széllyel, haza eresztettem.

74

„Fogadásom módján hát ne csudálkozzál,
Sőt bennem ezentúl szorosabban bízzál:
Mert, bármit mutatok, színlelve, Királyom!
Elleneid közt is javadat munkálom.
   Eddig is, önként már, tudod, amit tettem:
Öcséd gyilkosait üldözőbe vettem,
Iszonyú kínok közt leve mindnek vége, -
Johannát fölmenté pápa őszentsége.”

75

Így írt a Durazzó. Lajos olvasá azt,
Kinn várja követ, de nem adott rá választ,
Csak űlt nagy-komoran puha zsöllye-székén,
S öklivel a semmit fenyegette, végén.
   Azután még egyszer-kétszer elolvasta,
Szemeit egy könnycsepp ragyogóvá mosta;
Azután felugrott s a senkivel szembe
Dühösen fordult: „Várj! kerűlj a kezembe!...”

76

Tudom, mire gondolt Lajos, ekkép szólván:
Mert az olasz főbbek, részire pártolván,
Mind a Forli urak és a Malateszták,
Károly dolgainak furcsa hirét hozták.
   Mihelyest Johanna (cinkos a cinkoshoz),
Férjhez ugrék, terhben, Taránti Lajoshoz,
Akiért előbbi férjét megölette:
Károly is a másik testvért elszöktette.

77

Ki vala e testvér? öccse Johannának,
Jövendőbelije a magyar királynak,
Mária, mint Róbert ősz király meghagyta
Végrendeletében, kettejök nagyatyja.
   Károly elcsábítá, hogy ezen a jusson
Nápolynak idővel birtokába jusson,
Meg is esküdt véle, balgatagul hivén,
Hogy kicsi seb már ez nagy Lajosunk szívén.

78

Ugyanis hallotta (s volt valami ebben):
Hogy Lajos, alkudván országos ügyekben,
Károly cseh királynak leányát, a gyermek
Margitot, eljegyzé, s vége lőn a pernek.
   De Lajos nem ért rá jegyváltani menni,
Elhal a lyány, nem lessz a dologból semmi:
Mária ellenben nagy szívbeli gondja,
Lelke az ő képét, csak az övét hordja.

79

Mint róka, az által esik kelepcébe,
Hogy nagyon is bízik a maga eszébe
S ravaszul sokat mer: Károly is úgy jára,
Hívta Lajost, hogy majd felteszi trónjára;
   De Johanna s férje, hallva, mi veszély jön,
Károllyal, azon volt, ki hogyan béküljön:
Neki adák hát a rablott feleséget
S mellé hozományul a nagy hercegséget.

80

Teszi magát Károly ide-oda hűnek:
Kezdé nyomozását ama gyilkos bűnnek,
S leleményes kínnal öleti sorjába’
Mind’, ki a gaztettnek keze volt, vagy lába:
   Lajos iránt így hű: mert „ki bűnös haljon!”
Johanna iránt is: „hogy senki se valljon
Rá és társaira”; kik közt maga fő-fő
Károly vala épen, mint Endre-gyülőlő.

81

Ez volt a nagy hűség, a Lajos iránti. -
Johanna pedig, és férje, a Taránti,
Hallva, mikép vált a Károly hada köddé:
Megijedtek, hogy már nincs menedék többé.
   Mindjárt is az asszony szép levelet íra,
Hízelgve könyörgőt, s könnyet bele síra,
Endréhe’ szerelmét hazudozva, bókkal;
Mire Lajos aztán válaszol e szókkal:

82

„Szemtelen életed, bitor országlásod,
Elmulasztott boszúd, férjhez szaladásod,
S ahogy első férjed megölése vádját
Tisztázni akartad: mindez tanuság rád,
   Mind ellened vall, mint férj-gyilkosa ellen.
Hanem él az erős boszuálló Isten,
Tudd meg!... s hogy ezúttal én leszek a karja.
Megbüntetni téged, ahogy Ő akarja.”

83

Nem teszi ablakba Johanna ez írást,
Látja, hiában kezd újra hazug sírást:
Férjével azon lett, hogy ahol csak vár van,
Mind sereget gyűjtsön, bent és a határban. -
   Hanem egy kevéssé fogjunk ki, pihenjünk,
Vissza, csekélyebb nép dolgaira menjünk:
Ott folytassuk, ahol, elhagyva Velencét,
Útjára eresztők Anikót meg Bencét.

84

Dózse követjével, kit nyomba’ kisértek,
Biztosan Akvila városába értek,
Hol az, - emberit a lovag-hajadonnal
Künn hagyva, - Lajoshoz kéredzik azonnal.
   Mondja, hogy a dózse tiszteletét küldte,
S kérdi: jövet mért hogy Lajos elkerűlte?
Hazamenet várja, szívesen is látja
Tisztelni magánál régi erős vágya.

85

Azután átnyujtá a levelet, melyben
Hincz, Kuncz dolgairól foly a szó a perben;
Lajosnak ugyan nőtt a szeme-nyílása!...
Beparancsolá a rabokat, hogy lássa.
   Reszketve kivallák, hogy a sirt meglopták,
Aztán esküvel is, jó Toldira fogták;
Mire ítéletét a király kimondta,
Őket meg a hóhér ösztörűre vonta.

86

Ekkor Anikó is félve odajárul,
Tesz rövid említést árva nagyanyjárul,
Ki az ő atyját és Toldi Miklóst szűlte,
És most kegyelemért esedezni küldte.
   „Ki vagy te, öcsém, hát? lovag-e, vagy gyermek?”
„Fia vagyok, - mondá - fia Toldi Györgynek.
Az én nevem is György, és Toldi a vérem:
Hagyjon itt Felséged hadakozni, kérem!”

87

Monda Lajos: „Gyenge vagy, öcsém, így szemre:
De, ha kedved tartja, nincsen ellenemre;
Hanem, ami bátyád ügyebaját nézi,
Ne is áhitozzék soha kegyelemre;
   Kiderült ugyan már, s áll, hogy nem ő volt a’
Ki a Rozgonyiék sirját megrabolta,
De orozva ölt, s még nagyobbat is vétett:
Nincs, ami lemossa e lovagi vétket.”

88

Anikó nem érté Toldi eme bűnét;
Szomorún hagyá el nagy királya színét,
De nem akart hazamenni a táborbul,
Remélve, hogy bátyja ügye jobbra fordul.
   Miklósra magára sem keveset számol:
Lehetetlen úgymond, bátyja legyen bárhol,
S ne fogja le börtön vagy testi betegség:
Ily nagy háboru hogy nélküle megessék.

89

Hej! pedig annak most (Anikó nem tudja)
Nem is arra véggel a szekere rúdja;
Hallott ő az olasz háborúról, hallott,
S gyalázata jobban szívébe nyilallott:
   „Nem vagyok én méltó kardra, hogy viseljem,
Nincs, lány-megölőnek, lovagok közt helyem.
Hordozva szivemben Piroska nagy átkát,
Kinek eltemettem fényes ifjuságát.”

90

Bakony erdejéből, rossz lován, a rajta
Maradott kámzsában, éjszak felé tarta,
Hegyen és völgyön, - fel Trencsénnek, a Vágnak,
Utban (ahol már járt) Morva-, Csehországnak.
   Gondolá, a törvény ott nem lesi nyomban,
Kedvire búsulhat valamely klastromban,
Se a magyar törvény, se az érsek átka
Nem hat el odáig, messze Csehországba.

91

Vág vize mentében nagy csapat emberre
Talált, kik üvöltve és magokat verve,
Viszik - mint madarak költözve ha szállnak, -
Fekete hírét a fekete halálnak.
   Hirdetik a gyónást, töredelmet, böjtöt,
Mert a világ vége, büneinkért, eljött,
Verik önmagokat rengeteg ostorral:
Toldi közéjök állt, s megyen a táborral.

92

Megmezteleníté széles erős vállát,
(Fürtös barna haját, fekete szakállát
Még a barátok közt lenyiratta bőrig)
S ostorozá testét a húsig, a vérig;
   De nem a világnak várt végire gondolt
(Nem bánja, ha mindjárt rászakad az égbolt):
A maga bűnéért, a maga dolgáért,
Vezekel szerelme átkozott voltáért.

93

Délrül ez a népség indult valahonnan,
S mint hógulya, meggyült iminnen-amonnan,
Ki paraszt, ki műves, kinek odva szerzet,
Mindenféle kor, nem, állapot és nemzet.
   Faluról-falura, városrul-városra,
Éjszakra haladnak, Jablunka szorosra,
S kinozzák magukat, hogy borzad a lélek; -
Vitéz Toldi Miklós ott vezekel, vélek!

Kilencedik ének

,Rettenetes haddal ezentől induljunk.’

               Ilosvai

1

Célja felé immár közelít az ének,
Indult völgynek-alá esése vizének,
Mint folyamé, amely tenger fele futván
Halmot, hegyet elhágy s kikerűl az útján.
   Előttem is állnak nagy hegyek és halmok:
Száz ütközet és harc, fényes diadalmok,
Együtt is, külön is, a magyar seregben;
Hogy’ férne meg az mind e rövid énekben?

2

Mint akadályát a folyam is sietve
Érinti csupán, és nem időz mellette:
Tegyen úgy - ha útban nagy meredek dombok -
Dalom is, kit „Toldi szerelméről” mondok
   Fogja kötőfékjét röviden a szónak,
A vitézek dolgát emlitse futólag;
Hisz’ külön énekre méltó valamennyi -
Hanem én tovább is akarok még menni.

3

Míg Lajos ekképen Akvilában múlat
S vár vala olyan hírt, hogy elébb nyomulhat:
Kont, az előhaddal s a vitéz püspökkel,
Szulmóna falait töri minden reggel.
   Mert nem adá azt fel annak kapitánya;
Pedig a seregnek épen útját állja
Két hegyi nagy lánc közt beszorítva völgybe,
Nincs jobbra, se balra, hadi-járó tőle.

4

Szándéka először az vala itt Kontnak:
Idejét nem várja sok henye ostromnak,
Gyepre az őrséget harcolni kicsalja,
Szaladók nyomán a várost megnyargalja.
   De hiába! merni kellene azt, merni:
Nem csap ki az őrség, hasztalan ingerli
Gúnnyal, kihivással a büszke magyarság;
Ami, vitézektől - gondolja - cudarság.

5

De bezzeg a falról, kőpaizsok mellől,
Nyillal a magyarból, kit szemre vesz, ellő,
Követ is a hágcsós katonákra görget:
Égszakadás lesz ez, ki arra közelget.
   Távol az íjászok, fennállva karéjba’,
Falról, ha ki ott áll, veszik ugyan célba
S lelövik mint fecskét, - bizonyosra lőnek:
Hanem kicsit árt ez, alig egy-kettőnek.

6

Látva ezért s tudva Kont; hogy sikertelen
Nyil, kopja, vitéz kard erős falak ellen:
Külde Lajoshoz, hogy jöjjenek a jászok,
S egyéb várbakosok és számszerijászok.
   Hogy ezek megjöttek, leve is fordulás,
Oldalt a hegyekben fenyüfa-pusztulás,
Ácsoltak különös nagy bakoló gépet,
Számszerijat dárda- s kőhajitás végett.

7

Töves vége felől öreg fenyüszálnak
Hamar a kovácsok vasfejet formálnak,
Mint a kecskebaké, - aztán hevederrel
Karikázzák a fát, sok mázsa téherrel;
   Ötven erős váll ezt viszi majd - vagy többen,
Fejjel a várfalnak, hogy külseje döbben,
Belseje megrendűl átalig, fenékig;
Hanem a készűlést mondom elébb végig.

8

Számszerijat, minden nemüt és formájut
Ácsolnak; ezek közt vésnek erős vályut,
Melybe fenyősudár hajlik daru módra,
S nagy követ ellódít, zajjal kirugódva.
   Van más is: akasztó lába nehéz baknak,
Milyennel az ácsok hídcölöpöt raknak:
Húzza csigán sok kéz, s mikor lezuhantja.
Gerendára esik, mely a követ hajtja.

9

Ugyanis, favánkos tetején keresztbe
Hosszu gerenda van oly módon eresztve,
Hogy rövidebb vége alámegy a kőnek
S a hosszabbra nehéz teher üt, úgy lőnek.
   Van egyéb szerszám is, íjj módra csinálva:
Húrja feszes kötél, íve rugós szálfa,
Kereken húzzák fel, s ha megindul pecke,
A követ, a dárdát löki nagy-fel, messze.

10

Mindjárt is a bakkal tesznek vala próbát;
De elébb a falhoz kellene futó-gát,
Mert védi körösleg vizzel teli árok:
Míg betemetnék, nyil s kő omlana rájok.
   Kont esze deszkából nagy szín-folyosókat
Gondol ki, a sánchoz kereken tolókat,
Melyek alatt a nép hord követ és rőzsét.
Úgy végezi bajjal a sánc betömését.

11

Ámde, miként jég hull sűrű darabokban,
Veri kő a színt, hogy rettenetest koppan
S beszakad helyenként; de legott befoldják,
Jól értik az ácsok ennek is a módját.
   Földet is a gátra visznek kosarakkal,
Tetején símára döngetik agyaggal,
Ugy szögezik a nagy vasbakot a falnak.
Száz ember erővel adva lökést annak.

12

Kont látja, hogy ez még így is sükertelen
Ember-erő mit tesz kemény falak ellen?
Tornyot erős fából magasra csináltat;
Melyből kicsi résen a bak ki-bejárhat;
   Függeszteti láncra derekát a baknak,
Így hajtva, nagyobbat lódul a falaknak;
Fönn lecsapó hídat is hagytak a tornyon,
Melyről, ha ki merné, a falra ugorjon.

13

Összedugott kézzel nem nézi azonban
A várbeli őrség, de az is talpon van,
Szór követ és égő koszorút, kanócot
Bak elé nagy zsákban gyapjut ereszt, kócot,
   Nagy sor a vívóknak küzdeni ez ellen,
Oltani a lángot egyszerre sok hellyen,
Az elégett eszközt újítani mással,
Söpreni a párkányt sűrű nyilazással.

14

Hull oda rettentő zápora a nyilnak,
Dolgoznak erősen a nagy számszerijjak,
Követ is, dárdát is hajigálnak egyre:
Ember legyen ott, ki áll ma körömhegyre!
   Be is a városba sok kődarab elhat,
Réműlet az utcán, leve nagy hadd-el-hadd;
Hát mikor a szurkos, tüzes üszkök mennek!
Istennyila-zápor méltó neve ennek.

15

Füstöt is a várban itt vagy amott látni,
Kezd bokra sziporkát és lángot okádni,
Hanem oltják gyorsan; dolga van a kéznek,
Mert a falakra is kell jutni vitéznek.
   Még így sem ez egy nap, se’ kettő, se’ három
Lessz az, hogy erőt vesz Kont ezen a váron;
De töri minden nap, mert tudja, királya
Hadai mozdultát mily nehezen várja.

16

Dolgozik a vas bak, veri fejét falba,
Vezeté Kont népét újabb viadalba,
Deli bátor hősök a toronyba mennek:
„Fiaim, csak rajta! ma vége lesz ennek.”
   Lecsapó résen át odafenn elszelik
Kaszával a gyapjus nagy zsákok kötelit,
Meztelen az omló falat egész hévvel
Döngetheti a bak, nagy busa fejével.

17

Más felé is a harc születék most újra,
Eddigi mivoltát messzi felűl múlja,
Borul a bástyára nyilból sürü felleg,
Közte szurokfáklyák villámi röppennek;
   Csattog erősen a számszerijjak pecki,
Nem tudom, ki állná a falakon ezt ki;
Bent is elolthatlan lánggal ég a vár ma:
Künn-benn szitok, átok, rettenetes lárma.

18

Ámde a bakoló torony is már lángol,
Tetejéből a tűz mardosva alább foly;
„Le, fiúk! le onnan!” de nem állva szónak,
Falra veték horgát lecsapó ajtónak:
   Első vala Szécsi, a bátor Ivánka,
Ki a falra ugrék a tűzbe, a lángba,
Követé fiatal Hédervári kettő
S Ujlaki (mind tegnap jöttek, a seregtől).

19

Falra szökött Iván, meg is állott rajta:
„Csak utánam, Ugrin! ide Lukács, Barta!”
Mennek is, Ivánkát megvédik azon túl,
Ki csupa sündisznó leve már a nyiltul.
   S mint hangya, ha kettő vezeti vagy három,
Foly be a magyarság a falon, a váron,
Közepette lángnak, fojtogató füstnek,
A torony ég: nem hagy senkit lenni restnek.

20

Mire a bakszerszám torony-alkotmánya
Annyira gyult, hogy nincs mód lépni reája
Odafent már jó kis csapat áll a bástyán;
Fehér lobogót tűz az olasz, ezt látván.
   Mindjárt is a várnak kapuit feltárják,
Élteti az őrség magyarok királyát;
Kont bemegy, a várost hada megtapodja: -
Így nyilt meg e völgyben Lajosnak az útja.

21

Ezek alatt Károly, ama Durrazó,
Várta: Lajos mit fog levelére szólni?
Rossz jelnek alítá, hogy nem ada választ:
S gondolta, tanácsosb, ha ellene lázzaszt,
   Háta megett a harc tüzeit felgyújtja,
Egész Apuliát mind ellene bújtja,
Engedi Lajost, hogy Nápoly fele menjen
(S elűzze Johannát) de vissza ne könnyen.

22

Íra tehát ismét levelet Lajosnak:
Ne vélje gyanúsnak, se csodálatosnak,
Ha most Apulia városit megszállja,
Elvonni Johanna részéről próbálja.
   Maga diadalmas seregével menjen,
Johanna erejét megtörheti könnyen,
Mert hada csak zsoldos idegen jobbára,
No meg, a Volturno körül egy-két vára.

23

Ekkor, az Abruzzi nagy hegyeken által,
Mene délkeletnek, fogyaték hadával,
Amerre Lucéra, Foggia, Canóza
Áll, s a tengerparti erős várak hossza;
   Ki Johanna híve, azt felbátorítja,
Ki Lajosnak hódol, visszatántorítja,
Gyüjt hadat és zsoldos katonát szegődtet; -
Ám győzze le Lajos Johannát, ne őtet.

24

Kémei s az olasz pártos urak közzül
Aki Lajossal tart s most seregéhez gyül,
Károly ez új dolgát bevivék naponkint:
Tudja Lajos, hol jár, mibe’ fárad ottkint.
   Mindjárt is, amely nap jó hírt veve róla
(Kont maga hozá), hogy elesett Szulmóna,
Tanácsba vezérit maga mellé gyüjti:
Melyik uton lesz jobb seregét leküldni?

25

Ott vala Kont, Laczfi, - István, meg az Endre -
Giléti, Bebek György; pap urak is rendre:
A nyitrai püspök (ma övé lesz Zágráb),
Kanizsai prépost kardja sem áll hátrább;
   Világi urakból: Szécsi, Bánfi, Druget,
Draskovics - Miklósnak hívták mindezeket;
István is (ama György atyjafia) Bebek;
Az oráni perjel Moriál, s egyebek.

26

Kezdi Lajos a szót: „Miután Szulmóna
Mintha csak a Nápoly-ország kulcsa volna:
Hadaink leszálltát nem gátolja semmi:
Csak az a kérdés, hogy merre fogunk menni?
   Van rövidebb út, a Volturno folyamnak,
Alig az országban, csak a szélin annak;
Így hamarabb érünk, bizonyos, Nápolyba:
De hátul az ország nem lesz meghódolva.

27

„Hosszabb: ha mi balra egy kerülőt tévén.
Ugy hatolunk át e nemes ország szívén,
Meghajtva derékban tengertől tengerig^[111]
Mint mikor a hajtók a vadat fölverik.
   Az rövidebb munka: ezt maradandóbbnak
Endre kis fiára hiszem állandóbbnak,
Kiért, csecsemő bár - ha élteti Isten -
Jövök egyrészt, hogy majd trónjára segítsem.”

28

Szóla, körülhordván szemeit a végin;
De tovább nyugtatta valahogy Gilétin,
Az pedig elpirult s kezde föl is kelni,
Gondolva, hogy elsőbb neki kell felelni.
   Különben eszes nagy férfiu és bátor,
Vala csak most három esztendeig nádor;
Francia-olasz vér nyomait mutatja,
Még Lajos atyjával jött volt be az atyja.

29

„Felséges uram!” mond „a magyar azt tartja:
Egyenes út legjobb, hamarább is rajta:
Mit törnéd sereged hosszu kerülővel,
Ha eléred Nápolyt kevesebb erővel?
   Nem árthat a kígyó, ha fejére hágtál:
Nápolyt ha bevetted, tied az ország már;
Vagy, ha mi zendűlők odakinn támadnak
Elnyomni mi lessz a diadalmas hadnak?

30

„Netalán attól félsz, kevés a dicsőség,
Ha az ország szélén, hol nincs nagy erősség,
Behatolsz Nápolyba, lopva miként tolvaj:
S várakat és várost kell hogy elébb foglalj?
   Hidd meg, az az út sem csupa búcsu-járó:
Ím, ott van előttünk Venáfro, Tiánó,
Cápua nagy város, - de kivált Aversza;
Hidd el, uram Felség, kemény dió lessz a.”

31

Így szólt; helyeselte néhány, az idősse.
Nem is ellenezné, mondja Lajos, ő se,
Hanem ellenkező okai is vannak,
Ezeket is szembe kell vetni amannak.
   „Tudom - így folytatja - hogy ez asszony férje
Valami hadakat fogadott fel bérbe
S Cápua mellett vár, hogy útamat állja,
Hol a Volturnónak ömlik sebes árja.

32

„De tudom azt is, hogy Miklós, Cajetáni,
Fondi vitéz grófja, ellene bir állni,
Maga is; még inkább, ha segítség innen -
Ez olasz hivemhez, akarom is, menjen!
   Azonban a vétkest, már az igazándit:
Johanna királynét s vele a Tarántit
Nincs semmi reményem, élve hogy elfogjam,
Mert űzni hajóm nincs, és a tenger ott van.

33

„De ha meghódítom az egész országát
S kikiáltom árva fia királyságát,
S magam is helytartót hagyok, amíg felnő:
Bárha nem eléggé, lakol így is e nő.
   Hanem egy ember van, agyafúrt és álnok,
Kit űznek örökké nagyratörő álmok,
Kitől - ha rövidre szabja Isten éltem’ -
Kicsi Mártell Károly örökségét féltem.

34

„Értitek, úgy sejtem, kirül vagyon a szó.
Bujtogat, ím, most is Károly a Durazzó:
Ezt megtörni - nem úgy: ezt össze kell törni,
Érte az országot végig kisöpörni...”
   Így szakítá félbe Lajos a beszédet,
Arca neki sápadt, szeme vadul égett;
Néztek az urak rá; mi ez? oly szokatlan,
Soha még nem látták ilyen indulatban.

35

Miután a király csillapodni látszott,
Arca pirosabb lön, cimpája se’ játszott;
Kezdtek emelkedni helybenhagyó hangok,
Hogy a király célja sem puszta kalandok;
   Méltó ezen útat venni fontolóra,
S nem hagyni bitangul amaz árulóra
Lajos háta megett az egész országot,
Hanem elébb ott kell oltani a lángot.

36

Most Laczfi, az István, a vajda felálla;
Vegyes ősz csíkkal már szép barna szakálla,
Szeme, arca nyúgodt, hangján, ahogy kezdi,
Érzeni, milyen vón’ mikor megereszti,
   De fékezi folyvást, s halkan emígy szóla:
„Ha Lajos hercegnek nagy serege volna,
Lovagi, zászlósi, hadbatanult népe:
Javasolnám, menjünk mindnyájan elébe.

37

„De mivel Johanna ereje nem ott van
Nápoly körül és a Volturno sarokban,
Hanem országszerte, várakban elosztva,
Ahogy ezt a pártra szakadás okozta,
   S ki az ő pártján van, ki Felséged mellett,
Ki ma itt, holnap ott, ahogy fú a szellet:
Szükség, hogy erőnket több felé mutassuk,
Rémítsük az ellent, híveid’ biztassuk.

38

„Nem mondom, ne küldjünk hadat a hercegre,
Fontos, Averszának birni jó kezekre,
De, magyar hadunkhoz, van sok német ember,
Kit vezet a Wolfhárd, meg a zsoldos Werner.
   Ha mi ezekből is ide-oda osztunk:
Két-háromfelé is könnyü hadakoznunk,
Teszem: Averszához menne Gilét nádor,
Balra más, középen a királyi tábor’.”

39

Mind helyeselték ezt, amit Laczfi szóla:
Közös útjok légyen, javalák, Szulmóna,
Azután is még a Volturno fejéig,
Keresztbe az ország’ mintegy közepéig;
   Ott Giléti nádor dél felé elváljon,
Keletre a többi sereg együtt szálljon;
S hogy idő ne múljék, holnap Akvilábol
Mozduljon előre mind az egész tábor.

40

Végezék; úgy is lett: le a völgyben másnap
Indul az egész had eleven mozgásnak,
De mivel Szulmónát aznap el nem éri:
Mezőn üte tábort Lajos és vezéri.
   S ottan, az Aterno kies vize mentén,
Mely Szulmóna felé veszi utját szintén,
Sátra előtt ülve magyarok királya:
Ím, különös foglyot vezetnek hozzája.

41

Kocsiját kísérik idegen embernek,
Kit fenn a hegyek közt zsoldosi Wernernek
Fogtak el, és gazdag jutalom fejébe
Maga Werner hoz most a király elébe.
   Olasz urak mindjárt - Malateszta, Forli,
Mántova - kezdének a királyhoz forrni,
Megsugák, kicsoda, akit ezek hoznak,
S mily nyereség az, mily szerencse Lajosnak.

42

„Felséged azért nem juthat igazába”
Mondák, „mivel ott künn ellenzi a pápa,
S megvédi Johannát ezer papi csellel,
Hisz’ azért kell mostan vívnia fegyverrel.
   De ha ezt a foglyot kezére bocsátod:
Nagy fordúlat esik ügyeden, meglátod,
Tán nem is lesz szükség több kiontott vérre -
Hanem a fogoly már épen oda ére.

43

Vala Miklós Lőrinc - vagy Cola Rienzi,
Amint az olasz név magyarul jelenti,
Tavaly egész Róma kegyeltje, tribúnja:
Most a hegyek, erdők vadonait bujja.
   Róma szabadságát lobogóra tűzte,
Népét fölemelte, zsarnokit elűzte:
Most számkivetésben, sujtva nehéz váddal
Bujdosik - épen a római nép által.

44

Halál, ha kezet rá tehet a lakosság;
Halál, ha a pápa - vagy sanyarú fogság.
De Lajos megfeddé szigorúan Wernert:
Zsoldosi mért bántják a védtelen embert?
   Dorgálta keményen, szóval, hanggal, szemmel,
Fojtva dühét, kullog el a német ember:
„Mit adna e rabért Róma, vagy a pápa!” -
Foglyával a király bemene sátrába.

45

S kezdi azon: „Nemes római! szabad vagy,
Míg Nápolyban leszek, védelmem alatt vagy:
Hadamat, ha tetszik, útjába’ kövessed,
Vagy menedék-várba magadat vitessed.”
   Köszöné Miklós a kegyes ajánlatot,
Ábrándos nagy szeme könnyre is fakadott;
Nem tudá a sorsot, mely idővel rá vár:
Hogy kiadja Károly cseh király és császár.

46

De Lajos nem úgy tett: este vacsorához,
Emberelé bizony maga asztalához,
Soká fenbeszéltek a pohárnál ketten,
Cola is a szívét kinyitá meghitten:
   Beszéle római régi dicsőségről,
Mai gyávaságról s eladó hűségről;
Cáto akart lenni, igaz erkölcsbíró:
De a mai népnek nem egyéb kell - Néró.

47

Mond Lajos: „Én tudtam, hogy erre megyen ki:
Az idő kerekét nem tolhatja senki
- Legyen bár az élők legnemese, bátra -
Se’ nagyon előre, de kivált nem hátra.
   Láttam követ én is, oszlopot Rómában,
De régi lakóit keresém hiában:
Így előttem, kinek fegyverem a hité,
Nem Cáto képe leng - hamarább a Cidé.”

48

Mond több ilyet is, mert ifjonta Rómában
Forgott, s vala jártas deák tudományban.
Hanem, az idő már későre haladván,
Elereszté Miklóst, nyughelyet adatván.
   Reggel pedig - minthogy nincs kedve maradni
Rendele őrséget vele indíttatni,
Maga István vajda érette feleljen,
Hogy baja nem lesz, míg nincs a kivánt helyen.

49

Mozdula egyszersmind hajnalban a tábor
Kiki lovat nyergel, rakodik, nyalábol;
De míg azok a tett helyeikre érnek,
Írnivalóm úgy sincs - hát Toldira térek.
   Mikor ő beállt az ostorozó hadba,
Mondák neki: nálok törvény, ki van adva,
Hogy kiki meggyónjon valamely társának,
Ne tagadja bűnét, s ne tartsa magának.

50

Toldi elébb a szót veszi csak félvállra,
Nem köti a titkát senkinek orrára;
De midőn unszolták, hogy nem lehet testvér,
Köztük se maradhat, ha szabályt nem esmér:
   Kiválaszta egyet, ki előtt kész gyónni
Fiatal ember volt, nem idősb mint Toldi,
Többször azelőtt is tűnt már neki szembe,
Nem is illett sehogy e gyülevész „rendbe”.

51

Mosolyogni látszott nyilt arca szünetlen,
Nyájas bizalom űlt a nagy kék szemekben,
Homloka is tiszta, lepi bár gond, álom,
S odaírva mintegy ez a szó: „nem bánom!”
   Hangja, ha megszólalt, szeretetre készte;
Öltözetét Toldi olaszosnak nézte,
Olasz is, kivált ha hozzáveszi kobzát,
Melyen a szent népnek zeng ajka zsolozsmát.

52

Ezt szólítja külön társaitul, óvást,
S kezdette cseh nyelven jó Toldi a gyónást,
De biz’ a „csehül” ment, noha lábbal, karral
Segítene rajta, - segíte magyarral.
   Megörült a másik: „te magyar vagy, látom!
Akármi bünöd van, ezért megbocsátom,
Szólj magyarul bízvást, mert nyelvedet értem:
Egykor én is azon a nyelven beszéltem!”

53

Toldi csodálkozva bámult az „olaszra”:
„De ha így van, tőlem sohase’ maradsz ma,
Ki, mi vagy? azt nékem gyónd meg elébb szintén
Akkor az enyém is hallhatod öszintén.”
   „Ki vagyok? nevem nincs - csak egy sehonnai
Szerda napon lettem: hívj’ úgy »Szeredai«;
Nevemet különben, mint a ruhát, váltom:
S eldobom a régit, ha idejét látom.”

54

Ráncba futott Miklós homloka e szóra:
„Ne itélj hallatlan!” az idegen szóla,
„Nincs nevem, azt mondám: nincs, mivel elvették,
Csihéssé, cudarrá, átok alá tették.
   Magyar volt az, - anyám vére ama Zácsnak...
Ha hallottad hírét annak az »irtásnak«,
Mikor egész erdőt, ágastul-tövestül,
Három ivadékon irtottak keresztül.

55

Nemes apám ott halt; - engem egyik vére
Futva hozott tenger olasz szigetére,
Maga is ott élt, halt bús számkivetetten;
Én bujdosni kelék, mikor eltemettem.
   Hontalan azóta járom a világot,
Kobzom ad élelmet s lelki vidámságot.
Ennyi az én bűnöm, - s ha van egyéb gondom
Se nem mutatom, se panaszul nem mondom.”

56

Megölelé Toldi a fiatalt erre:
„Jól van! te se légy most kíváncsi nevemre,
Egyebet meggyónok, s ha megismerkedtünk,
Közös lehet a név titka is közöttünk.
   Lovag-ember voltam s játék-viadalban
Álfegyvert viselék - nincs semmi rosz abban -
De személyem’ aztán soha föl nem fedtem:
Hogy ravaszúl a díjt más nyerje helyettem.

57

„Vala pedig dijja e győzedelemnek
Mátka-leány, szép, mint angyala Istennek,
Ki szeretett, és csak engem a világon!
Kire már későn gyúlt szívbeli nagy lángom.
   Fölfedni magam most: vala bölcstelenség
Lovagi törvényben nincs ellene mentség;
Nem födni fel: a lyányt csupa méltatlannak;
Dobom feleségűl, kit nem szeret, annak.

58

„Kisebb vala bajnok-nevem odavetni,
Mint a leányt, élve, halálba temetni:
De lekötve tartott sanyaru mély börtön
Persze az országtól, erre, a cseh földön.
   Mire hazaértem, késő vala, késő!
Férj, feleség volt már az ál-lovag és ő;
Mit tettem azontul, nem tudom, ne kérdjed -
Párbajra szorítám s megölém a férjet.

59

„Látva megölt férjét, s tudva, hogy én tettem,
Mint holt rogya össze az én szeretettem;
Igen! ravatalra, sírboltba helyezték.
Én pedig, úgy hiszem, örjöngeni kezdék.
   Lementem utána, le a sziklaboltba,
Körmömmel is onnan kikapartam volna:
Egyszerre csak éled az én édes szentem
S megátkozza magát és elátkoz engem.”

60

Toldi zokogással fordula itt félre;
Hamar a kobzos sem tudta, mire vélje;
Mint zavaros főre, válla hegyét vonta:
„Álom ez a rész már, sose búsulj!” monda.
   „Tudom, mire célzasz! - Toldi felel - „vártam;
Bizony kicsi hijja, hogy ugy is nem jártam:
Magam is azt hinném, csak képzelet álma,
Ha halottam most is élők közt nem járna.

61

„Hanem él, - tanúja egész Buda ennek,
Tőn szűzi fogadást örökre Istennek;
Én is az ő átkát vivém kolostorba,
Ha szívemen e seb valaha beforrna.
   Befogadtak mindjárt valami barátok,
De elűzött onnan papi súlyos átok,
Mintha, megölvén a férjét gyilkos módra,
Özvegye sírját meg kiraboltam volna.

62

„Nem tudom, ez hogy lett; nekem a világon
Senki tanúm nincsen, semmi bizonyságom,
Mert már rég-ideje, nyomon űzve járok,
Élve vadak közt, fán madarak közt hálok.
   Bűnöm ez: van-e rá irgalom és mentség?” -
„Nem annyira bűn volt, mint szerencsétlenség”.
Válaszol a kobzos - „ha te csak párbajban
Ölted meg a férjet, igaz viadalban.”

63

Toldi felel: „Hívtam, de reá nem álla,
Tudva, hogy az néki bizonyos halála;
Hanem erőszakkal kézre kerítettem
S igazán megvívtunk, tanu nélkül, ketten.”
   „Hm, hm!” a kobzos szólt, „csak ez így ne volna,
A többi alighogy érdemes a szóra:
Álviadalt vívtál? magadnak, vagy másnak?
Mi köze avval az anya-szentegyháznak!”

64

„De bánja, nagyon ám, a lovagi törvény,
Rendjébül az ilyet csúful kitörölvén!”
Toldi riad - „s bánja »lovagok« királya:
Nincs nála bocsánat, kegyelem reája.
   Hanem oldj fel, szabj rám néhány miatyánkot,
Én pedig tovább is vezeklem az átkot,
Nem az egyházét: a szerelem nagy átkát,
Hogy, akit szerettem, megölém a mátkát.”

65

Ezzel a szent tábort elérni siettek,
Mert már be se’ látták, el is esteledtek.
Egyszer a kobzos csak jobbra mutat: „hallga
Immár letanyázott és dőzsöl a falka.”
   Menet aztán, amint arra kanyarodtak,
Elmondá a kobzos, hogy ezek így szoktak:
Szemöket forgatják, koldulva, fehérre
S valamely vadonban nagyot isznak, félre.

66

Falun és városban alamizsnát gyüjtnek
Szörnyitve csodáit a babonás hitnek,
Rettentik a népet - s az összegyülemlő
Adomány árából megtelik a tömlő;
   Barmot is az erdőn legelni ha látnak,
Jó szerivel friss húst lakomára vágnak;
S ha tanyát vernek - „no, Isten irgalmazzon!
Közös ott mulatság, étel, ital, asszony.”

67

„Megutáltam őket” - hevesebben szóla,
„Régen is e csürhét odahagytam volna,
Ha az előttem nincs, hogy így réven, vámon
Átjöhetek bizvást egykori hazámon.”
   De már tetejére értek a hegyhátnak,
Honnan egy üstforma szűk völgybe lelátnak;
Micsoda látvány ez! - Toldi csak elképed:
A pokol se’ nyújt már undoritóbb képet.

68

Vér-köde a völgyet lepi füstgomolynak,
Alatta rekedten, részegen gajdolnak,
Ölelik egymást, pór, müves, barát, asszony,
Tűzvilág s buta kéj vöröslik az arcon.
   Töltözik a sok has - meg’ ujra, ha bánja
Együtt foly a lakzi tisztese, ocsmánya,
Ha ugyan lehetne mondani tisztesnek
Azt az evés-ivást, amit ezek tesznek.

69

Szitok és trágár szó szemtelenül ordit...
Elfutja a méreg, viszi is már Toldit
Lefelé a lejtőn: „hát ezek igy tesznek?
Ha mi bűnt megbántak, száz annyit vétkeznek?
   Hirdetik a böjtöt és a világ végét:
S maguk így tobzódnak, öntözik a gégét?
Várjatok (az ostort a nyakából kapja)
Megmutatom, milyen az itélet napja!”

70

Toldi a nagy ostort rengeti kezében,
Üti őket hátba, szembe, hason, képen,
Döfi vas öklével, rugja tova lábbal,
Verdesi egymáshoz, markolva nyalábbal.
   Nosza! lába is kél az egész seregnek,
Az kelne halottnak, vagy a holt részegnek,
Úgy szélyelüt ádáz Toldi Miklós közte; -
Szedi-e magát; vagy soha, e nép össze?

71

Kobzosnak azonban elállt szeme-szája
S mond Toldinak, amint odaért hozzája:
„Ily dolgot az ember nem hinne regében,
Orlando ha tenné, olasz’ énekében.
   Vásáron ezek most kezdenek gajdolni
Egy magyar vitézről, neve Cola Toldi,
Ki malomkövekkel hajigál a harcon,
Láttam is: egy ponyván mutaták, a rajzon.

72

„Nem az vagy-e?” - kérdi enyelgve a kobzos,
„No hisz’, a malomkő konyit a dologhoz!
De barátom, földi, ha az alku áll még,
Nevem te se kérdezd... s álnév helyen, álnév!
   Hívj, ahogy a barát (ebszeme!) csúfola:
Ide épen jó név a fráter Mikola;
De meg is éheztem ebben a munkában:
A szent maradékot ne hagyjuk itt, kárban.”

73

Monda, s a jó tűznél neki-heveredtek,
(Hogy elűzzék onnan, Toldi kicsit retteg)
Hust szelnek a nyársról, s bort is ahoz lelvén,
Nagy lakomát csaptak a diadal helyén.
   Ott meghálva, együtt másnap elindultak,
Nyugotra, Csehország tájára vonultak;
Toldi azt mondá, hogy kolostorba mégyen,
S hogy addig a kobzos utitársa légyen.

74

Több helyre benéztek; de a kolostorban
Mind azt veti a pap, hogy nem olyan sor van:
Malmuk is elállott, s ha forog, egy kőre:
Nincs ma sehol szükség több kenyérevőre.
   Így fel s le bolyongtak idegen országon:
Dalt penget a kobzos falun és csárdákon,
Szűken a szükségest ha beszerzi kobza:
Mégis örül, hogy van kivel azt megossza.

75

Egy nap - a sok közzül mely útba’ letellett -
Föl amint ballagtak Éger vize mellett,
Üti a fülöket víg dalokat játszó
Kürt, s messzire láncsán lebeg a sok zászló.
   Nézte, a mély útban merre felé térhet
Toldi ki, is monda: „udvari kiséret
Jő itt szembe, talán hercegi, királyi:
Míg elhalad, jó lessz e partra kiállni.”

76

S megálltak egy dombon, a csapatot várván,
Míg elvonult, hosszan, mint tarka szivárvány,
Színes lobogókkal fénylő hegyü rúdon,
Maguk is sok színben - a szűk hegyi úton.
   Lovat is egynéhányt burkolva vezettek,
Kopóbul, agárból sokat összeszedtek;
Azután egy hintó, zökögve-zokogva,
Jött a gonosz úton, nyolc ló belefogva.

77

Köves az út, de a természet kövezte,
Itt-ott a hegyekről árkot is ereszte,
Mely, rajta keresztűl, az Égerbe tartott
S iszapot az útba, sárt eleget hordott.
   Tudom, a nagy hombár oldala megbánja!
Mert vala nehézkes ennek alkotmánya,
Noha mennyezetes, tornyos, - és rugóra
Vala már készítve, azaz magyar módra.

78

Hó! egyszerre megáll, hogy se té, se tova
Nem birja mozdítni nyolc nagy erős lova,
Ugy megragad a záp agyagos mély sárban,
Szirt is van előtte hegyi vízmosásban.
   Ütni a lovakat kezdik elébb, verni,
De kiszól az utas: hogy olyat csak merni!
Így ezeket hámból sunnyogva kifogják
És hányják-vetik a dolog állapotját.

79

Vala ott kocsis négy, s valami tíz csatlós,
De egynek a lábán sincs lábbeli patkós,
Csak néztek a lóról hol az öreg sárra,
Hol száraikon a selyem harisnyára.
   Menjenek el mind szét, - arra határozták, --
A kocsihoz hídnak keríteni deszkát
Ökröt is falukból tízet avagy húszat;
Addig a szép hintó pocsolyában úszhat.

80

Toldi nem állhatja, nem nézheti végig,
Leugrik a partról, odamondva nékik,
Körülnézi sorát a kocsinak, útnak
S próbálja először a végit a rúdnak;
   Mozdult is, de mivel meredek a kotymány,
Félt, hogy összetörik az egész alkotmány:
Így a kocsi alá bebújni sem átall
S feszítve „juhának” felnyilalja háttal.

81

Kiemelte szépen s kitevé a partra,
Hol az út egyenlőbb, mehet immár rajta.
Ekkor odainté a kocsiban űlő,
Kérdi nevét, rendjét s mely föld neki szűlő?
   „Ilyen erőt egyet tudok a világon,
Azt, ki a rablóktul kisöpré országom”
Monda, - hanem Toldi megismerte ám már,
Hogy ez maga Károly, a cseh király-császár.

82

„Az én vagyok” úgymond „megkövetem, Felség.”
„Ha te vagy, hol jársz itt? s rajtad ez a szentség?”
„Bújdosom, üldözve átok alatt” monda,
„Félrevonulnék itt valamely klastromba.”
   Kérdezi a császár, mért kell bujdokolni?
„Lovagi nagy bűnért” mond röviden Toldi. -
„Azt nem a szentelt víz, az imádság, kar-dal
Mossa le, - azt könnyebb letörölni karddal.

83

„Vőm, a te királyod, olaszok közt harcol:
Hát te meg itt majd egy bagolyvárban alszol?
Vagy, ha uradnál most nem vagy kegyelemben:
Míg bevesz, ám szolgálj az én seregemben.”
   Köszöné Miklós, de szomorúan monda,
Hogy üdűlést óhajt lelki fájdalomba’. -
„No hisz’ azért épen klastromba beűlni!...
Jöszte velem vissza: itt fogsz felüdülni.

84

„Vadászat ez erdőn lesz napokig nálam,
Nézd, ama hegytetőn áll királyi váram.
A neve »Könyökvár«. (így jő ki magyarban),
Szívesen elvárlak ottan az udvarban.”
   De már a csatlósok jöttek nagy hűhóval,
Ökrökkel, s kocsihoz deszka kiszállóval;
Csak elálmélkodtak, hogy ezt ember tette!
S beragasztván, indult a kocsi ügetve.

85

Toldi ama várat hagyta immár hátra,
S látta, hogy az épült meredek hegyhátra
Mely az Éger vízbe könyököl, és lábat
Vet neki tréfából, s karikát csináltat.
   Oda visszanéz most, - valami úgy vonja,
A kobzos is egyre „nosza, gyerünk!” mondja,
„Az én mesterségem úgyis olyanféle.”
Hagyta fejét Miklós, hogy tele beszélje.

86

Fogadá udvarnok a várkapu alatt,
Mert vala már hagyva neki parancsolat:
Hogy Toldinak adjon tiszta szobát hálni,
Öltözetet, fegyvert, lovat is használni.
   Társa felől nincs szó; de semmi rövidség
Nem esett: daláért ellátta a tisztség;
Toldi megújultan ébrede föl másnap
Zsivajára kürtnek, kopó-ugatásnak.

87

Hamar öltözködvén, udvarra leméne,
Ott várta bizony már nyereg alatt méne,
Hátára szökött s a vitézi csoportba
Ugrata, mely, látja, olyan maga-forma.
   Valamivel később lejöve a császár,
Biccent a csapatnak fővel, amely rá vár,
S Toldinak, indulván, odaveti e szót:
„Hadd lám, tudsz-e űzni vadat úgy, mint rablót!”

88

Ezzel az egész raj fordúla keletnek.
Fent, az erdős háton kocogva mehetnek,
Mert a magas fenyvek királyi vadonja
Alján a parasztfák bokrait elnyomja.
   Hamar egy „tízágút” az ebek fölvertek
Mit maga a császár legközelébb kerget,
El is üti szépen, hajítva gerellyel;
Örül a császár: hogy jó napra lesz e jel.

89

Toldi elérhette volna: de tisztesség
(Gondolta), hogy e vad a királynak essék;
Ő hát a lovat csak lépésben ereszté,
Míg kebelét fenyvek illata éleszté;
   S látva magát újra lovag öltözetben,
Fejedelmi, fényes, harcias menetben,
Kürtriadás mellett, paripán ügetve:
Szinte felocsúdott régi lovag kedve.

90

Im szarvas előtte, második is, bukkan
S rónának ered, mely délre alattuk van;
Toldi nyomon űzi: „ott azt be nem éred!”
Mond, s kart dob utána az egész kiséret.
   De nyomja erősen, lova már-már pedzi;
Toldi a nagy ostort súgárra ereszti
(Mert hozta nyakában) s csattantva hurokba:
Rántja nagy erővel, ágainál fogva.

91

Nyaka szegett mindjárt a nemes állatnak;
Császár meg a többi mind odaszaladnak:
„No ilyet nem láttam, se’ semmi elődöm!”
„Így szoktuk ezt, Felség, a magyar alföldön.”
   Azonban a kopók már futnak a hegyre.
Visszhangzik az erdőn ugatások egyre;
Nosza mind utánok, legelől a császár,
Ritka jelenség az, mi odafent rá vár.

92

Fut a koszorús gím maga-halálából,
Követi ebfalka ina-szakadtából,
Míg a hegyi párkány legszélire érnek,
Hol meredek kőszál vet véget a térnek
   Onnan a mélységbe, hol zúg patak árja,
Veti gyors futtában le magát a pára,
S szörnyet hal a gránit fenekű siváron,
Utána ebekből lepotyog vagy három.

93

Károly s a vadászok, lejtőn lekerűlve,
Keresik a gímet a völgyi sűrűbe’,
Követve nagy bajjal ebeik szaglását,
Nézve is a sziklák torony-alkotását.
   Zubogás egyszerre hallik olyanforma,
Mintha valamely nagy rotyogó üst forrna,
S tele az egész táj sűrű fehér gőzzel,
Melyben a napfény is haloványan vész el.

94

Arrafelé tartván, terepély bikkfáknak
Tisztásán, a patak mentibe’, mit látnak!
Vizet a sziklából forró-meleg árral
Törni elő, buzgó, hét ölnyi sugárral,^[112]
   Tetején ez oszlop ragyogó virágba
Foszladoz és hull mint szomorúfüz ága,
Szikrázik a naptól, s patakba lefolyván,
Zöld, veres, meg barna kérget rak az alján.

95

Ezalatt a gímet az ebek meglelték,
Vidám csaholással hirt adva jelenték;
De Károly a völgyet megszereté nagyon,
Lön gondja utóbb, hogy neki nevet adjon:
   Csatola még hozzá két falu határát,
S ahol a forró víz kilövi sugárát,
Emele ott fürdőt, telepíte várost
Az egész világnak gyűlőhelye már most.^[113]

96

Ott, honnan a szarvas lezuhant a mélybe,
S hol a fürdő épült a forrás fölébe,
Ötszáz évvel utóbb - vagy igen, már többel,
Sokat ábrándozott egy beteg ősz ember;
   Megáldotta vizét nagy jótéteményért;
Ha nem új életért, új élet-reményért,
S ha valaha célhoz bir jutni ez ének:
Köszöni e forrás csuda hévvizének.

97

Így folyt a vadászat másnap is, és mindég:
Kedvét leli benne háromig a vendég,
De azontul akként érzi magát Toldi,
Mint ki nagyot múlaszt, hogy idejét tölti.
   Nem tudja miért, de nincs ott maradása,
Kérdezi egy estve: jön-e vele társa?
Szívesen a kobzos maradna, de kész is:
„Nem hagylak el” úgymond „akárhová méssz is.”

98

S öltözve lovagból újra csuhás szentté,
Károly előtt magát búcsúra jelenté,
Hogy holnap elindul, űzi tovább gondja:
„A lovat, a köntöst kézhez adám” mondja.
   Sajnálta a Felség, hogy az udvart únja;
„De tied a ló” mond, „s tied az a gúnya;
Hogy pedig útközben mint lovag ne sarcolj,
S mint barát ne koldulj’: nesze még e tarsoly.”

99

Megköszöné Toldi, meg is örült ennek,
Pedig nem örülne máskor az ilyennek;
Reggel az úton is vala vídám kedve,
S mond utitársának, vállát veregetve:
   „Tudod-e mit?... hátha ál-sisakot tennénk,
S Nápolyba Lajoshoz hadakozni mennénk?
Csak az a baj, engem ott nagyon ismernek:
Tudom, legelébb is a király ismer meg.”

100

Szól társa: „van erre a batyuba’ nálam
Kész holmi: ehol rőt bajuszom, szakállam,
Felrakom ezt, s szeplőt annyit az orcádra,
Hogy szűlő anyád sem ismerne, ha látna.”
   „Ha! fiú, mit mondál?... Toldi nagyot retten,
„Ezt az öreg asszonyt már szinte feledtem,
Kinek én okoztam sok keserű percet:
Ne haljon meg, amíg örömet nem szerzek!

101

„Csak ezért is, menjünk!... Paripa és fegyver
Neked is lesz; könnyű, ha gazdag az ember;
De nini! a Pejkó, a lovam, a hátas!
Akármi legyek, ha nem igazi tátos.”
   Csakugyan a Pejkó, fényesre kihizva,
Termett valahonnan egyszeribe vissza;
Kisérte-e Toldit hegyi legelőkön?
Vagy repült mint tátos? mi haszna tünődöm!

102

Így, hogy a szénájok vala már jó renden,
Délre a két bajnok elindula menten,
Pejkót lovagolván maga a gazdája,
Nem is javasolnám, hogy más megpróbálja!
   Kobzos is örvend a katona életnek,
Tudja, hogy ott víg dalt örömest pengetnek;
De meg, úgy fordulhat, nem esik hiába:
S vissza becsűlettel jut régi honába.

Tizedik ének

,Ott az város kivül táborát futtatá.’

              Ilosvai

1

Honnan gyors folyami Apennin hegyeknek
Északra, keletre, délre lesietnek;
Hol ma is ezer nyáj legel izzó nyáron,
Mely alant telel ki, a tábla-lapályon,^[114]
   S az olasz - mint a móc cafatos bundáját -
Nyárra fel, őszön le, hajtja selyem nyáját;
Hol zamatos fűvön a nemes sajt, túró
Harmattal születik: - ered a Volturno.

2

Hajts le, juhász, hajts le! dér lepi az ormot,
Jobb a meleg síkon föl- s le barangolnod;
Hajts le, juhász, hajts le! barmod olyan félénk
Ím közelít harczaj, kürtriadás élénk,
   Ím tüzet ont egyre a tüzes mén lába,
Ahogy acélkörmét veri a sziklába;
Nincs nyugta madárnak, kövön-ugró vadnak,
Mind égbe röpülnek, mind völgybe szaladnak.

3

Érkezik a tábor, által a gerincen;
Hogy délre, keletre vágyva letekintsen,
Délre, hol Aversza eshetik és Nápoly,
Keletre, hol alföld hegyek alatt zsámoly.
   Hadait a király eléri, bevárja,
Míg összeverődnek a völgyi lapályra,
S miután fejenkint maga megszemléli,
Két sereg áll rendben: keleti és déli.

4

Tetemesb az első: a királyi tábor.
Gilét az utóbbit vezeti, a nádor,
Vele zsoldos Wolfhárd s népe ötezernyi,
Képesek a zsoldért nemzetöket verni.
   Ezt a király elsőbb útjára bocsátá,
Merre a Volturnót tekeregni látá;
S várni be hirt róla, bizonyos ujságot,
Pihenteti még a többi lovasságot.

5

Jött is, a hét végin, szerencse kivánó
Követ egy folt: küldé Venáfro, Tiáno,
Hogy e városok az őrséget elűzték,
Lajos lobogóját, strucait feltűzték.
   Jött azután más hír, hogy Cápua mellett
A magyar seregnek ütközni se’ kellett,
Mert, ki a Volturnón ellen akart állni,
Szétveré a hadat Miklós, Cajetáni.

6

Fondi nemes grófja - üzené Giléti -
Tudva, hogy a hidfőt zsoldos erő védi
Innen is a vízen, túl is a szorosban,
S Taránti Lajos bent Cápua városban:
   Hadaiból, amint Fondi felől hozta,
Keletre, nyugotra egy részt kiszakaszta:
Keljenek át a hegy, és a tenger felől
S hátban támadjanak, mikor ő majd elől.

7

Úszva hogy átkeltek csillagtalan éjjel,
Hajnalban uroknak jelezék lángfénnyel,
Csak mint mezei tűz gömbölyü csilláma,
De tudva előre azok szeri, száma.
   Visszafelelt arra Cajetáni mással:
Egy domb tetején gyúlt nagy máglyarakással,
Jel vala egyszersmind közös riadóra,
Hogy talpra ki gyalog, és a lovas lóra.

8

Szembe a hídőrző csapatokat (mert még
Széltére aludtak) pacuhán fölverték;
- Ezek ugyan tudták, hogy jő Cajetáni,
De fog ez éjjel négy mérföldnyire hálni.
   Most, a veszedelem nyakukba szakadván,
Rohannak a hídra, csunya hátat adván,
Százan is egy szélbe’, bár nem elég tíznek -
Rohannak bizony a kész halálnak, víznek.

9

S lett volna veszély nagy, most csak igazándi,
Ha észre nem veszi tulnan a Taránti;
Hanem ez csatán nőtt zsoldosait hozza
S hidon a futókat nyomja velök vissza.
   Harcoltak az ígért s kétszerezett bérért,
Mintha csak a honért, vagy az édes bőrért,
Szembe saját vérök, a szaladók ellen,
Míg visszaszoríták, hogy csudát müveljen.

10

Ugyanis belátván a hídra futó had,
Hogy itt a haláltól csak a halál óhat,
Fordul az ellennek megkövesült arccal
S mint az oroszlán, küzd; ki esik, ki harcol;
   Ki elesett, mint dölt fatövön, átlépve
Háta megől más-más ugrik a helyébe,
Így a legelsők közt sohasem lesz csorba,
Míg Taránti s népe bevegyűl a sorba.

11

S bizony, Cajetáni, harcolva, de hátrál,
E pihent erőnek helyet adna már-már;
Hanem a vízen túl nagy riadás támad,
Csatazaj, üvöltés vadul onnan áthat
   Döbbenve Tarántit viszi ez az ujság,
Rendeli: a hídnak kanócait gyujtsák,
S mire Cajetáni odaér, már lángban
Áll a Volturnó-hid egész hosszaságban.

12

Időt - tudja miér’ - nem halaszthat, húzhat,
Tűz alatt a vízen hamar általúsztat
De nem a város már égő kapujának,
Hanem oldalt, jobbra s balra Cápuának.
   „Szomorú lőn ott a Taránti szüretje”
Mond, ura szavával, Giléti követje:
Cápuát ennek már be se kellett venni,
Csak az égő várost oltani bemenni.

13

„Oda épen arra ért uram, a nádor,
Hogy szét vala verve a mezei tábor
S Cápuát felgyújtá a szaladó őrség;
Most Fondi kezén van, s mienk az erősség.
   A nádor Aversza falait kerűli,
De idő kell, csak míg rendesen megűli,
Mert erős mód nélkül a hely, és derekabb
Hős nem védhetné, mint kapitánya, Jakab.”

14

Lajos ezt a jó hirt nyomba’ kihirdette,
Új győzedelemre foglalónak vette,
S megajándékozván Giléti követjét,
Fondinak is küldé méltó köszönetjét.
   Azután vajdával s a többi vezérrel
Régi tanácsukhoz új terveket érlel,
Hogy az árulást is gyökerén elmessék,
Meg az árúlót is kézre keríthessék.

15

Az vala itten baj, hogy a Durazzói,
Mint gyermeki játék ügyesebb búvói,
Nincs sehol is szembe tetemes táborral,
Van mindenütt mégis, szakadást bújt, forral.
   Íme Lucérát, mely már Lajost uralta,
Elhiteté, pártos lobogó leng rajta,
Foggiát, Canózát megerősittette,
Ugy tovább, a tengerpartra, magát vette.

16

Oka, miért szemben sereget nem láttat,
Hogy Lajosunk ő rá ne tehessen vádat;
De azért ez tudja, mi dologban sántít,
S gyülöli jobban, mint előbb a Tarántit.
   „Csavaroghatsz, róka, csavaroghatsz!” monda,
„Követünk száguldó paripákkal nyomba,
S el-ütünk vagy futva, vagy utánad ásunk:
De ki nem kerűlöd nagy boszuállásunk!”

17

És, mint hegyen űlő vészviharos felleg,
Mely veszteg az ormon napokig is el-leng,
Majd fölkerekedvén, levonúl a sikra,
Hogy, fönt nézve, alább villámlik a szikra,
   Fönt napos a csúcs már, de alant a rétség
Déli verőfényét elnyomta sötétség,
Vonaglik a felhők idege, a villám,
S a megszelelt zápor ködlik aláhullván:

18

Úgy a magyar tábor Púlyia^[115] síkjára
Sötét haragjában lassan alászálla,
Csak fegyvere villog, hamidőn por-ködtül
Fönt a magas bércen láthatja, ki ott ül;
   Odalent már kényén terítheti szárnyát,
Ellepi e rónák dombjait és hátját,
Arra nyomulván, hol közelebbi célja
Még jó tova fekszik, a pártos Lucéra.

19

Fekszik az egy halmon, s falai e tájban
Lerontva hevertek régebbi csatában;
Károly lovalá fel, hogy ujonnan rakják,
Megtörni ez által magyarok haragját.
   De nem volna még kész, csak, mondani, félig:
A város atyái jobbnak azért vélik
Nem várni be daccal Lajos közeledtét,
Hódolni előre, bánva maguk tettét.

20

Követ indul mindjárt és fényes ajándék,
Mellyel a pártütést szépíteni szándék.
Hanem a fellegvár, egy kisded erősség,
Mást gondola, mint a városbeli őrség:
   Taránti Lajosnak embere van benne
Valami háromszáz, többre alig menne;
Kapuját e fészek bátran becsukatja,
S Johanna zászlóját fennyen lobogtatja.

21

Lajos az esdőknek mutat komoly arcot,
S vete a városra vétke miatt sarcot,
Hogy, mire odaér, ki legyen teremtve,
Pedig inditá már a seregét rendbe.
   Ott, a város alatt, tábort üte várván,
Hogy megváltsa magát tizede-becsárán;
Közben az elfáradt hadait nyugtatja,
S vidám lakomákon éteti-itatja.

22

Maga is a főbbek díszes seregében
Szabad ég alatt űl mindennap ebéden;
Hosszu rakott asztal s királyi teríték
Körül ott szolgálnak mind úrfi leventék.
   De az alsóbb rend is, széllyel a mezőben,
Apróbb tüzeiknél lakomáznak bőven;
Nézi falakról ezt mind az egész város,
Még a fellegvár is, bár kapuja záros.

23

Nem vala e kis vár fönt a fellegekben,
Csak a város mellett, külön, egy öt-szegben,
Nincs árka, fala sem roppant nagy erősség:
De lovas tábortól nem félti az őrség;
   Most, látva naponkint, odalenn hogy’ élnek,
Elbízza magát, hogy nyoma sincs veszélynek,
Odalenn mulatság, étel-ital járja;
S könnyü hadijáték kezdi, avagy zárja.

24

De Lajos szemét már e kis erősségen
A nápolyi zászló szúrja vala régen,
S mond egy nap ebédnél: „Csak az olasznak higyj!...
Fiúk, ez a kis vár, úgy-e nekünk bakfitty? -
   Nosza, játsszatok ma egyet ilyet, Dénes!”
Szólt vajda’ fiához - „futni a hely téres,
Sugd meg Szécsinek és többi cimborádnak;
Ezek a taljánok olyat úgy se’ láttak.”

25

Hamar az ifjúság színe nehány százig
Össze is verődött, és „bakfittyet” játszik,
Csak könnyü ruhában (így szabadon nyargal),
De az öv mellé szúrt rövid éles karddal.
   Ritka, hosszu sorban kiki helyre lépe,
Azután más-más sor utána, elébe,
S mikor így fennálltak mint egy laza négyszeg,
Várták a jeladást az ifju vitézek.

26

Kürtjelre a sorok elseje megindul
Futni ahogy telik hősfi rugós intul,
Kőhajításnyira egyszerre megállnak
S térdre feszült kézzel „bakhátat” csinálnak.
   Ezt a követő sor, mintegy ugrógátúl
- Mint lóra ki pattan a csipején, hátúl -
Vállra vetett kézzel szöki át futtában
S kürtszóra megállnak kicsi távolságban.

27

Majd a harmadik sor, negyedik is így tett,
Az előtte hajlót átszökdösi mindet,
Valamíg álló sor marad egy is hátra:
Most futni jön a sor az első bakhátra.
   Így, mintha sok ember szénarendet forgat,
Vagy szaladó felhő árnyékot borongat,
Vagy hullámra ha kél tengeren új hullám:
Váltja sor a sort, mind messzebbre nyomulván.

28

El-fele a vártól volt a futás hossza,
De most jeladásra fordúl neki vissza,
Összedugott kézzel a falakon nézik
S nevetik Lajosnak ugrándi vitézit.
   Sor, sor után hogy’ jő falaik tövébe,
Hova már le sem lát a Taránti népe,
S nem látja, mi a cél (madarat sípszóval):
Bevenni a várat emberi hágcsóval.^[116]

29

Rögtön az első sor, hogy a falig ére,
Bakháttal, a karját feszíti kövére,
Ugrik a másik sor, vállaira ennek,
Hogy lépcsője legyen, kik utána mennek;
   Így rendre amíg a felyül állók karja,
Testök’ egy ugrással vetheti a falra;
Lett odafönn bezzeg zavar és ijedség:
Most veszik észre, hogy nem tréfa, nevetség.

30

Kardjok - de ha volna!... ezeké már villog,
Megettök az új sor szeme is már csillog;
„Fegyverre!” kiáltják s kiki szalad érte;
Ezalatt a párkányt más-más sor elérte.
   Lenn tárogató, kürt, síp, dob zaja roppan,
Hozza Lajos népét hadi zárt sorokban,
Fenn a falon állók szaporodnak egyre
Hogy az őrségből már egy ha esik egyre.

31

Körülnézi magát Laczfi fia Dénes,
Látja, hogy a sok szem ragyog, a kard éles.
Nosza, míg az ellen rakásra verődik;
Kaput elfoglalni, tárni ki faltőig.
   Úgy is lett; mire a várbeliek jöttek,
Harcolni hiába, későn erőlködtek,
Mert a kapu csak rés, melynek üregébe
Ezerenkint tódul már a halál képe.

32

Ottan kegyelemre magukat megadták,
Leborulván arcra mind az istenadták;
Lajos a fegyvert-mit tőlük elszedette,
S enniök adatván, szélnek eresztette.
   Ezalatt a város kifizetvén sarcát,
Másnap az egész had megnyomta piarcát,
Hogy rajta keresztűl indulva keletnek,
Új tárgyat, új szárnyat adjon ez éneknek.

33

Foggia, szomszédát hallva, hogy és mint járt,
Követet, váltságdijt küld elibök mindjárt;
De Canóza bátor kapitánya, Rájmond,
Nem olyan ember, ki minden „igent” rámond:
   Makacs ellenállást, nagy viadalt készit,
Falait foltozza, biztatja vitézit,
Tetemes földhányást megrak cölöpökkel,
Körülveszi várát védelmi övekkel.

34

Hírét Lajos ennek útban ahogy vette,
Nem várt akadálya bosszantja fölötte,
S mond Laczfinak: „Itt mi jó-hosszan elűlünk;
Addig hova tünhet a fő vad előlünk!
   Nosza, te a tenger városait hajtsd meg,
Amit ő ott felfútt, a tüzeket fojtsd meg;
Maga is, légy rajta, hogy kézbe kerűljön;
Én addig e város falait meg-űlöm.”

35

S még aznap elosztván a sereget ketté,
Vajda egyik résszel indúla keletté,
Másikkal az úton magyarok királya
Canóza felé tart, délies irányba;
   De azért nem lesz nagy köze a két hadnak,
Mint folyam két ága, társ módra haladnak,
Lajos a sík földön, part-szélen a vajda:
Segíthet ez annak, az emennek, bajba’.

36

Alig eredt utnak Laczfi Apor István,
Külde Averszától hírt a nádorispán,
Kéri Lajost, haddal segítene rajta,
Mert már a mezőn is magát alig tartja;
   Nem hogy bekerítné, sőt néha Jakabnak
Emberi elsáncolt fészkére kicsapnak;
Taránti Lajost is hallja, hogy Nápolynál
Új zsoldosokat gyüjt, új sereget formál.

37

Lajosna ez a hír okoz erős gondot:
Kénytelen hadától leküldeni Kontot,
Gilétivel együtt hogy magukat tartsák,
Míg ő odajuthat, és mind a magyarság.
   Igy a csapatjával - melynek olasz, német
Zsoldost (amit Laczfi otthagya) mellé vett -
Miklós Benevento útjára kiválván:
Ostrom előtt nagyot gyengíte királyán.

38

De azért, Canózát mihelyest eléri,
Nekifog, a vajdát se’ várja se’ kéri;
Ha bevehetné, míg Laczfi meg is tudja;
S minden nap a síkot döngeti és futja.
   Nem nézi henyén ezt árka megől Rájmond,
Sőt a lovas népre gyalogival ráront,
Vas sulymot is éjjel, fogas eszközt szórat,
Ami által bénúl a lovon járó had.

39

Ám Lajos a népét tanítja gyalognak:
Leugrani lórul, s vissza megint, szoknak,
A második ember, ismert jeladásra,
Addig paripáját tartja neki társa.
   Fejszét ezek, ásót lovaikon hoznak,
Hova őrség nem jut, sebesen dolgoznak
Rést ütni az árkolt, becölöpölt helyen,
S lóra megint kapnak, ha közelg az ellen.

40

Így, de nem első nap, nem is egy próbára,
Ásóval az árkot temetik símára,
Az erős palánkon nagy kapu-rést törnek,
S tele már lovassal elseje a körnek;
   Ez előtt a gyalog - mint szélnek a polyva:
Hajtja tömött rendben, öli és gázolja;
Kénytelen a belső övbe magát vetni
S nyíl-, kopjavetéssel onnan verekedni.

41

De Lajos, megvetvén odabenn a lábát,
Szaporítja mindig, s váltja lovasságát,
Míg a második öv esik ép’ úgy kárba:
Mi által az őrség beszorúl a várba.
   Most nagy munka, paraszt napi-szám néz rájok.
Mert a falat védi széles teli árok:
Azt lebocsátani, le az Ofántóba,
Sok napi fáradság, hosszu kemény próba.

42

Alólrul az ásást a folyamnál kezdik,
Ezer meg ezer kéz viradattul estig,
Ugy viszik apránkint közelebb, a várnak,
Hol már szikla- és nyil-zápor alatt járnak.
   Itt dolgozni lehet csak nehezen s éjjel
S befödik az ásást hajnalra födéllel,
Földet is a hídló-deszka fölé húznak;
Mely alatt a várhoz mind közelebb csúsznak.

43

Lajos ezenközben készül az ostromra,
Nagy fali hágcsókat gyüjt össze halomra,
Számszerijat, álgyu-, bástyatörő gépet,
Ácsai bárdolnak minden efféléket. -
   Hírt vajda felől is hoza már követje,
Hogy erős Bárlettát harcolva bevette,
Mert a kicsapott őr-hadakat üldözve,
Népe vegyest omlott a nyilt kapu-közbe.

44

„Két dolog itt történt” szól a követ „Felség! -
Mielőtt futásra vette az ellenség,
Sőt emberűl, azon melegébe’ harcolt
S fordíta, ha nyomtuk, vissza megint arcot:
   Honnan! az égből-e, vagy a föld gyomrábol?
Mert nem láttuk jőni se’ közel, se’ távol,
Pej paripán köztünk terem egy rőt barát
S zúgatja temérdek karikás ostorát.

45

„Zúgatja, rohanván szembe az ellennek,
Nincs arc, se’ merészség helyt állani ennek,
Maga egész dandárt, csapatot megfuttat,
Örül, aki még lát, örül, aki futhat.
   Buzogánya is van rengeteg a kápán
S ha kit azzal érhet, egy se’ marad lábán,
De ugyan ki merne hozzá közelítni,
Mikor ostor-villám, kör módra, keríti?

46

„Nyilat ugyan, kopját szórnak vala rája,
Hanem úgy kell lenni, hogy a nyíl sem járja,
Vagy nem is érnek rá nagyon célba venni,
Lova oly könnyű, hogy ahol ő, ott semmi.
   Megszalad az ellen, mi sarokban űzzük;
S futva vegyest közte: »hol a barát?« nézzük:
Nem volt sehol is már, se’ elül, se’ hátra,
Úgy tűnt el, ahogy jött, mert senki se látta.

47

„Ily módon a várost nyargalva bevettük,
Várbul is a férget hamar kivetettük;
Ezt őrzeni Konrád’ zsoldosira bízza
S mezei táborba tér a vajda vissza.
   Érkezik azonban tengeren öt gálya,
Vele a Felséged kincses szenesálja
Lesták uram, hozván sok ezer jó márkát -
Sejti a németség, mit hoz, az öt bárkát.

48

„Nosza követekkel vajdára üzennek,
Zsoldot nekik osszon, máskép haza mennek,
A hátralevőt is csúf módra nagyítván,
Előre is ennyit. Nem ád nekik István.
   Váltig csilapitja Konrád, a vezérök,
Hogy a bátyja, Wolfhárd, kifizette bérök:
Az oda van, távol, nem mondhatja szembe;
Öccsét megkötözik s lökik egy verembe.

49

„Azzal fegyveresen a városba törnek,
Polgárt, papot, asszonyt fosztanak és ölnek,
Szalad a nép, veri a harangot félre:
Vajda riad, béront; hány sokat kardélre,
   Konrádot a lyukból ereszti szabadon,
A főcinkosokat mind’ vágatja agyon,
A többit ujonnan esketi nagy hittel,
S rakja meg a várost magyar őrizettel.”

50

Lajos az első hírt ráhagyta csodásnak;
Gondolt valamit, de sose’ mondja másnak; -
Hanem a másik hír keserűn bosszantá:
„Több velök a baj, mint a nyereség” mondá.
   S rendeli, a zsoldot, ha való, fizessék,
Ki rabol vagy sarcol, szigorún büntessék,
„Hisz nevem így átok környezi, gyalázat:
A föld népe reám csoda-é, ha lázad?”

51

Izené vajdának, Bári. felé törjön;
Azt nem, hogy Canózát ostromlani jöjjön:
Maga személyében ezt hajtani végre-
Lángol az ifjú szív ilyen dicsőségre.
   Laczfi tehát a part mentibe’ folytatta
Utját, ahol Tráni hódola, s Melfetta,
Ugy hogy csata nélkül elérhette Bárit,
Hanem ostromhoz kell készülnie már itt.

52

Érkezik azonban nagy társzekerekkel
Lesták is, a Laczfi adta kisérettel;
Megörült a kincsnek Lajos hadi népe,
Még serényebb a várt jutalom fejébe.
   Már kész is az árok, csak kicsi földnyelvet
Hagytak vala gátul a vár vize mellett,
És csak a döntő nap közeledtét várják,
Hogy megeresszék a víz lefutó árkát.

53

Eközbe’ Lajoshoz hajtanak egy kémet:
Nem tudni, ruhája olasz-e vagy német?
Azt mondja: „magyar volt az apám, az ősöm”,
Maga jött, úgy fogták a végbeli örsön.
   Kobzot vere távol régi magyar dallal,
Köszöngete rájok vidáman itallal:
Kopjavetésnyiről, intve, oda csalták,
S borát megivák, de magát megvasalták.

54

Lajos egy-két szóval magyarul kérdezve -
Négyszemközt valamit, mondja, fölfedezne;
Parancsolja tehát, bőrig kimotozzák,
S ha ártó szere nincs, sátrába behozzák.
   Mikor ez meglőn és semmit se’ találnak:
Lábához a kobzos esik a királynak,
Fogadja be, kérvén, dicső seregébe;
Mert alattvalója szívébe’, lelkébe’.

55

Hadra ugyan nem nőtt a daliás honban:
„Vétek miatt - úgymond - kizüllöttem onnan
Mielőtt elmult a gyermeki esztendő:
Bűnöm csak olyan hát, mint az eredendő.”
   Kérdi Lajos, mi az? - „Eljön az órája
Kérni a kegyelmet, ha lesz érdem rája,
Azt szerzeni jöttem, ha bevesz Felséged;
Különösen most egy fölfedezés végett.

56

„Bujdosva, Canózát széltire megjártam,
Tudom a dürgést jól odabent a várban,
Ha valami hasznát veheti Felséged,
Leirhatom szóval ezt az erősséget.”
   Lajos ígért neki aranyat százával,
Ha igaz s hű kémnek bizonyúl szavával.
„Igaz leszek és hű; a hazáért kém is:
De az arany nem kell: fia vagyok én is”.

57

Érdekli Lajost már nagyon ez az ember:
S rendeli, hogy tartsák ugyan őrző szemmel,
De ne állják útját, ha menni kivánna,
Csak, hova jár? mit tesz? lessenek utána.
   Csakugyan, a kobzos leirá mindenkép:
Mi, hogy’ van? a várfal hol erősebb, gyengébb?
Hágcsót hova könnyebb, hol bakot használni?
S új akadály nélkül odabent leszállni?

58

Napot a király hát tűz ki rohanásra,
S éjet hogy a földnyelv által legyen ásva;
Sikerűlt is: foly már a vize, mint tenger,
Alig ugrálhat ki előle az ember.
   Folyam-oldalon most, hol tábora fekszik,
Mutatja Lajos, hogy ostromra törekszik,
Állít oda sok nagy várbakoló gépet;
S kő-dobni, nyilazni váltva özön népet.

59

Másnap is ez ál-harc, harmadnap is így ment.
Oda hordat Rájmond védelemre mindent,
S vissza király’ népét veri önbizottan,
Mert a fal erősebb, magasabb is ottan.
   Ámde Lajos éjjel, negyedik hajnalra,
Viteté hágcsóit a tulsó oldalra,
S fiatal hősökből kiszemel pár százat,
Kikkel, hiszi, bátran a falakra mászhat.

60

Fő vala ott Szécsi, Ujlaki (mert távol
A Laczfi-rokonság, s Dénes az apjával),
Barta, Lukács, mind a kettő Hedervári,
Kanizsai János: nagy törzsek sudári.
   Apróbb nemesekből: a Nercsei, Vesszős
A király testőre, vala még föltetszős,
Dobai, Soós, Lengyel, Moroczok, s több számos,
S vice-lovászmester Besenyei János.

61

Parancsot is ád ki: ha ő a falon van;
Mi történjék akkor. Jelentik azonban,
Hogy a kobzos eltünt nyom nélkül az éjjel:
Megdöbbent a király, mért is ereszté el
   Habozott, a tervét ne vesse dugába?,
De szégyelte is már, bízott is magába:
„Ejnye! pedig az most nagyon kellett volna:
Nosza, teremtsétek ide mindjárt” - szóla.

62

Hajnal előtt kisded, bátor csapatával,
A déli mezőre lopózkodik által,
Hol az ostromhágcsók lerakva hevernek;
S várja riadását tulsó hadi-jelnek.
   Mikor az megroppan, s túl már csata bömböl,
Lárma, üvöltés zúg, kő hullva dörömböl:
Ő viszi hágcsóját legelűl a falnak,
Társai, tett rendben, utána rohannak.

63

S íme, barátot vesz most a király észre,
Hármas, erős hágcsót támogat félkézre,
Vele a kobzos, de nincs nála kobozza,
Csak társa nagy pajzsát, buzogányát hozza.
   Megnézi keményen Lajos a barátot
(Nem szokta feledni, akit egyszer látott),
S mikor a hágcsó fenn éri a vár falát,
Odakiált: „hó várj? s jer utánam, barát.”

64

Ezzel maga indúl a király előre,
Teszi gyorsan lábát s szalad a lépcsőre,
Utána paizzsal a barát s bunkóval,
S mind a vitéz, itt, vagy a többi hágcsóval.
   De szelét vevé már Rájmond is a bajnak,
Sokan az őrségből ide átrohannak
Követ a hágcsókra, nyilat, üszköt szórván,
Hágcsóstul az embert vissza hanyatt tolván.

65

Hengeredék nagy kő rettenetes szála
A lépcsőre, melyen maga Lajos álla;
Ütni buzogánnyal a barát azt félre
Akará, de hátul nem esett kezére,
   Oldalt szegi mégis, kivül a lajtorján;
De jaj! egyik csúcsa királyt lesodorván
Veti alant a mély, iszapos árokba,
S mint holt hever ottan, sok lábnyira bukva.

66

Barátot is a kő mintha lesöpörné;
Szökik azon percben talpra Lajos mellé,
Megnézi, tapintja, felkapja ölébe,
Pajzsát kövek ellen mind’ tartva fölébe
   S kiált, hogy eresszen le valaki hágcsót
Akkor veszik észre, miféle bukás volt!
Létrát a fenékre vetekedve nyújtnak,
Ijedve a hősök a királyhoz futnak.

67

„Él, él! csak elájult” s viszik a táborra,
A mai várvívás - marad az máskorra,
Marad, mikorára jó Istennek tetszik,
Mert a király ágyban, nagy-betegen fekszik.
   Vette neszét rögtön Rájmond a zavarnak,
Hogy a falon így járt királya magyarnak.
S ütni vasat izzón - kicsap és kiomló
Hada ostromlottból leve ím ostromló.

68

Támadja merészen a keritett tábort,
Ha ma visszaverték, holnap meg’ aláront;
Mindennap a király a viadalt hallja,
S csak nyög, de a várat hagyni nem akarja,
   Se’ hogy a vajdának hírt adjanak erről,
Hallani se’ róla, mint neki szégyenről,
Mintha gyalázat vón’ ami nevén szárad:
Ha be nem vehetné maga ezt a várat.

69

Sokan a tábort már, kincseivel, féltik,
Jobban urok drága szabadságát, éltit;
Kérve Lajost kérik az urak, hogy hagyja
Máskorra e várat: de nincs foganatja.
   Egy nap azonban csak nem üte ki Rájmund,
Nem győzi talán már, s pihen avagy ráunt?
Nem, hanem ormáról látja magas foknak,
Hogy messzi keletről csapatok mozognak.

70

István hada volt ez, ki bevévén Bárit,
Jön, s megközelité Canóza határit,
Seregét félkörben szétrendeli túlnan,
Maga jő, s királyát kérdi, hogy’ és hol van?
   Mikor elmondák a szomorú ujságot,
Nem birta lenyelni ezt a bosszuságot,
Hanem a királynak sátrába belépve,
Dorgáló szavakkal állt ágya elébe.

71

Mint atya dorgálja szeretetből fiát:
Feddi szeretve, de szigorún a királyt,
Hogy drága személyét, köz módra kitette,
Míg ő oda harcolt, s győz vala érette.^[117]
   „Azt vártam” Lajos így fordítja meg a szót,
„Kötözve hozod már nekem a Durazzót:
De csak elkésett bölcs tanácsokat hallok.”
Nem felel a vajda, szomorún kiballag.

72

Odakinn azonban - mert dolga temérdek -
Nincs ideje lomhán búsúlni vezérnek:
Vár körül az összes hadakat megnézi,
Holnapi ostromra rendeletit tészi:
   De szegény Rájmondnak leesett az álla,
Mint ki Durazzótól mentő-hadat vára,
S most e helyen ím jött négyszeres ellenség,
Kint az nyomja körül, benn gyötri az ínség.

73

Látja, hogy e sok nép a keritett várban
Megtörheti őket, akar egy mozsárban;
Követet Lajoshoz küld hát izenettel,
Hogy megadja várát - szabad elmenettel.
   Így már tetején leng király lobogója,
S hada tovább indul (magát viszi kólya)
Melfi alá, délre; de míg oda érnek,
Ászkoli és Trója hódol a vezérnek.

74

Lajos a barátról nem szólt eleinte,
De most, hogy az útban tétova tekinte
S nem látja sehol sem, kérdi lovászátul:
Hova lett? s mi történt vele aztán hátul?
   „Felséged után az árokba, iszapba
- Leesett úgy véltük - de leugrott abba
S felhozta, kövektől paizsával védvén;
Hova tűnt? nem láttuk, szörnyü zavar lévén.

75

„Hanem az a kém, vagy fegyver-hordozója,
Az itt van - ahol megy! tudna talán róla -
De Lajos nem akart szólni a kobzossal:
Hadd vezekeljen még amaz orgyilkossal!
   Hadd lézengjenek itt a tábora mellett;
Meglátja, ha kérik tőle a kegyelmet,
Kell arra sok érdem, többféle fogantyu:
S érdemre, ha volt s nincs, legerősb sarkantyu.

76

Kapuit azonban Melfi ki nem nyitván,
Tábort ver alatta Laczfi Apor István,
Pihenést az útból hadainak enged,
Mialatt csak szóval a várba izenget.
   Királynak is együtt várja üdűlését:
Nem birja feledni minapi feddését,
Az ostrom, akarja, szeme előtt folyjon,
Dicsősége, ha lesz, reá háramoljon.

77

Lajos a kő-zúzást viseli vállába’,
S fáj még az eséstől ficamult ballába,
Így lóra nem űlhet, hanem azért kólyán
Megszemléli hadát, mind’ kiparancsolván.
   Mikor ezt elvégzé, s már vissza, bekészült:
Ime, hallik távul megriadó rézkürt,
Odanéz mindenki, fegyverhez is kapnak,
Azt híve, hogy a vár védői kicsaptak.

78

De nem az volt: egy őr jelenti királynak,
Hogy lovasok, ketten, tábor előtt állnak,
Hirnök az elsője, társa fuvall kürtöt:
„A nápolyi király - mondják - ide küldött.”
   „Ki az?” veti Lajos: „ez már szemtelenség!”
Rendeli mégis, hogy elébe vezessék,
Azalatt a hirnök, az övé, készűljön;
Címer-köpönyegben paripára űljön.

79

Kajdásza^[118] Lajosnak hamar is készen lett,
Fehér köpönyegén, a királyé mellett,
Kivarrva selyemmel, arany-ezüst hímmel
Ragyog a sokféle birodalmi címer.
   A nápolyi szintén címer-lepedőben
(Lilioma, strucca ennek is van bőven)
Érkezik, és távol, a királlyal szembe,
Kiáltja beszédét olaszul ily rendbe’:

80

„Királya Nápolynak - két Sziciliának
Jön elibe haddal a magyar királynak;
De hogy a nép vérét ne ontsa, kimélje:
Kész a hadi kockát így dönteni véle:
   Párbajra kiszólit Páris-, Avinyonba,
Vagy Perugiába, vagy ide Nápolyba,
Szabad a választás előtted e négyben:
S aki győztes marad, Nápoly azé légyen.”

81

Meghirdette Lajos e szavak értelmét
Saját hirnökével, aki tudja nyelvét;
Azalatt a választ érleli, fontolja,
Mind veszedelmes hely, hová amaz csalja:
   Párisban: a király anyai nagybátyja;
Avinyonban ismét a pápa: barátja;
Perugia, Nápoly; az övé, kész csapda:
„Azt hiszed” így dörmög „belémegyek abba”?

82

„Kiálts neki, hirnök, a nevemben választ”.
Szava után, hirnök igy váltogatá azt:
„Uram-fejedelmem fölötte csudálja,
Ki lehet Nápolynak mostani királya?
   Taránti Lajost nem illetheti Nápoly,
Örököse annak kicsi Mártell Károly; -
Különben a herceg lovag is, vitéz is;
Vele uram harcra kiállani kész is.

83

„De nem a négy helyen; e világos okra:
Kettő az övé most, kettő pártját fogja;
Hanem a császár, - vagy Londonban a király,
Vagy akviléjai főpap előtt - kiáll.
   Azonban, e harcot ő nem azért kezdte,
Hogy amolyan hosszú pórázra eressze:
»Megyek« - úgymond - »várjon: ott szembe kihívhat
Velem, a két tábor s Isten előtt, vívhat.«” -

84

Hírnök magyarúl ezt s olaszúl kiáltván,
Elvágtat a másik, fehér lova hátán.
Lajos pedig készül ostromlani Melfit,
Vitatja naponként vajdával a tervit.
   Maga is már zsendül; - mikor aztán fent űl
Paripáján egy nap: ég föld belerendül,
Kap olyan éljenzést, hogy bent is az őrség
Ijedve fut össze: „oda az erősség!”

85

Még nincs; de jelenti ez az öröm-lárma
S harckedv, hogy oda lesz Melfi jeles vára.
Hanem a készűlést minek irjam hosszan?
Toldit is egy percre kell hogy előhozzam.
   Hogy megjöve, tudjuk legelébb Bárletta
Mezején, próbául, erejét mutatta;
Azután a kobzost küldötte be kémnek,
Hogy nézze ki sorját király seregének.

86

Tőle Canózánál éjjel a hirt kapta,
Mikor a halálból Lajost kiragadta;
De azóta nem jött: „Nem akart ismerni!
Nincs tőle kegyelmet se’ várni, se’ nyerni.
   Ismert pedig, ismert: ha nem ismert volna,
Teszi, ugyan, lábát velem egy hágcsóra?...
Bizza reám éltét?... Most, hogy megmentettem,
Nagy feledékenység csap össze felettem.”

87

Így panaszol gyakran. Kobzos, ha jön éjjel,
Szép szót neki, víg dalt hoz teli reménnyel;
Ketten a tábortól félre; odább laknak,
Hol pányva-cövekjét verik a lovaknak,
   S kunyhót gabalyítnak hol Toldi pihenjen;
Kobzos a föld-népét elfüstöli könnyen,
Arra egyéb sem kell odavetett szónál:
„A Cola ez! aki malomkővel górál.”