Öreg vödör

Hej, de szomorú dolog is a volt frontharcosnak a kartuni fenyvesben bolyongani. Itt valahogy olyan a föld, hogy megőrződtek a tizennyolc évvel ezelőtti nyomok, csupán egy kicsit beomlottak a lövészárkok és a lövegek tüzelőállásai, és még az a magányos kis lövészgödör is megmaradt, amelyben egy ismeretlen, tagbaszakadt Iván meghúzódott kurta, elkoszolódott köpenyében. A fedezékek födémgerendáit azóta természetesen széthordták, de a gödrök tisztán kivehetően megmaradtak.

Bár itt nem jártam a háború alatt, de a közeli, ugyanilyen fenyvesben harcoltam magam is. Egyik fedezéktől a másikhoz ballagok, és elképzelem, hol mi lehetett. És ekkor váratlanul, az egyik fedezék kijáratánál egy tizennyolc éve ott heverő, és már tizennyolc évvel ezelőtt is kiszolgált, öreg vödörbe botlom.

Már azon az első háborús télen is igencsak rozzant lehetett. Talán egy felperzselt faluból hozta magával egy találékony kiskatona, aztán a vödör oldalát az alja felé kúposan még jobban összenyomta, és a bádogkályhához erősítette csőtoldatként. Azon a félelmetes télen, amikor megmerevedett itt a front, kilencven vagy talán százötven napon át ez az ócska vödör engedte át magán a füstöt ebben a fedezékben. Alaposan átizzott, az emberek fölötte melegítették a kezüket, meggyújtották róla a cigarettájukat, és a kenyeret is meg tudták pirítani rajta. S amennyi füst kiáradt ezen a vödrön keresztül, annyi ki nem mondott gondolat, meg nem írott levél keringett körötte az emberek fejében, akik talán már rég a sírban nyugszanak.

Aztán egy verőfényes reggel megváltoztatták a harcrendet, a fedezéket elhagyták, a parancsnok sürgette a beosztottjait – „nyomás! nyomás!” –, a küldönc szétszedte a kályhát, az egészet fölrakta a gépkocsira a kályhacsővel együtt, – az ócska vödörnek már nem jutott, hely. „Dobd el azt a vacakot! – kiáltotta a törzsőrmester. – Majd találsz másikat!” Messzire kellett menni, meg az idő is már tavaszba fordult, s a küldönc egy darabig csak állt az öreg vödörrel, majd felsóhajtott, és letette a bejárat mellé. Mindenki nevetett rajta.

Azóta a fedezék tetejéről elhordták a gerendákat, odabentről meg a priccseket és az asztalt, de a hűséges öreg vödör ott maradt a fedezék mellett.

Nézem, s emlékek tolulnak föl bennem. Derék legények, frontbarátaim! Ami éltetett bennünket, amiben reménykedtünk, és önzetlen barátságunk is eltűnt, füstté lett, és soha többé nem lesz már szükség erre a rozsdás, elfeledett emlékre.