Város a Néván

Lámpást tartó angyalok térdelnek az Izsák-székesegyház kupolája körül. Három csiszolt aranycsúcs szólongatja egymást a Néván és a Mojkán keresztül. Oroszlánok, griffek és szfinxek őrzik a kincseket, vagy éppen szunyókálnak. A Győzelem hatos fogata vágtat Rossi furfangos diadalíve felett. Sok száz kis oszlopcsarnok, több ezer oszlop, ágaskodó lovak, izmaikat megfeszítő bikák...

Milyen szerencse, hogy itt már semmit sem szabad építeni! – se cukrásztortaszerű felhőkarcolót bepréselni a Nyevszkij proszpektre, se négyemeletes dobozt odabarkácsolni a Gribojedov-csatornához. A leghivatalnoklelkűbb vagy a legtehetségtelenebb építész minden befolyását latba vetheti, akkor sem kap építési telket a Csornaja Recskánál vagy az Ohtánál közelebb.

Talán idegen számunkra, mégis ez a város a mi legnagyobb dicsőségünk! Milyen élvezet bolyongani most ezeken a sugárutakon! Pedig fogcsikorgatva és átkozódva, komor mocsarakban rohadva építették az oroszok ezt a szépséget. Elődeink csontjai belekeveredtek, beleforrtak, belekövesedtek ezekbe a sárga, szürke, csokoládébarna és zöld palotákba.

Iszonyú elgondolni: talán a mi szerencsétlen, hitvány életünket, elhamvadt lázadásainkat, a kivégzettek hörgését és az asszonyok könnyét ugyanúgy elfelejtik majd? Mindez ugyanilyen befejezett, örök szépséggé változik?