13.

A fákat az enyhe szellő mozgatta, a tenger nyugodt lassúsággal nyaldosta a partot.

A tenger most nyugodt volt, nem úgy, mint tegnap este.

Filip megrázkódott a szörnyű élménytől. Ruhája még nedves volt az óceán vizétől, de ólmos fáradtsga elmúlt.

Tegnap éjszaka az irányíthatatlan hajó óriási viharba keveredett. Felhőkarcoló méretű hullámok közt dobálódzott, s számos matróz a tengerbe esett. A vihar hajnalra sem csillapodott, s amikor a felkelő nap első sugarai halványan próbáltak kibukkanni a fekete felhőtakaró mögül, a sodrás a Fekete Szigetek partjaira vitte őket. Az irányíthatatlan hajó az egyik hullámtaréj csúcsáról alázuhanva recsegve ropogva tört darabokra egy alattomos zátonyon.

Filip a tat kormányába kapaszkodva igyekezett a felszínen maradni, és látta, hogy Heldill is egy jókora deszkán sodródik. Megpróbált a lányhoz evezni, de ez – reménytelen vállalkozás volt! Egy kisebb hullám felkapta, és egy sziklának csapta. Filip elveszítette az eszméletét.

Hogy meddig heverhetett öntudatlanul, miután a hullámzás partra vetette, nem tudta, de az a tény, hogy a vihar időközben elült, mintha sohasem lett volna, és az, hogy a nap már magasan állt, több órát jelentett..

Filip ázott kutyaként, letörten, fegyvertelenül baktatott fel a partról a sziklás részhez, hogy egy magasabb pontról Heldillt keresse.

Fegyvereit elvesztette, polárszemüvege és halántéklencséje valahol a tenger mélyén heverhet; legalább abban reménykedett, hogy a lányt megtalálja.

Keserű dolog lett volna elveszíteni azok után, ami kettejük között kialakult.

Filip kétségektől mardosva került meg égy sziklát, és ügy torpant meg, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

A fák előtti tisztáson egy helikopter állt, s egy férfi éppen beszállni készült. A férfi nem rongyokban volt, nem csuhában, még csak nem is olyan díszes középkori köntösben, mint Moreen király.

Szöges bakancs, szürke gyakorlónadrág, és fekete tiszti zubbony volt rajta. Derekán széles bőrövön egy pisztolytáska lógott, melyből egy lézervető ismerős markolata kandikált ki.

A férfi fütyörészve dobott be egy hátizsákot a szecskavágó belsejébe, s maga is készült beszállni.

Filip nagyot nyelt, – és kilépett a kő mögül.

 – Hé, mister!

A férfi megdermedt a váratlan hangtól. Hirtelen perdült meg. A látvány meglepte: Filip csuromvizesen közeledett felé. A tengerből jött.

 – Várjon egy pillanatra! – integetett már messzebbről Filip, s egyre közeledett a helikopter felé.

A férfi a meglepetéstől egy szót sem tudott kinyögni. Először a fegyveréhez kapott, de aztán mégsem húzta elő. Zavartan meredt a közeledő Filipre.

 – Megmondaná, mister, hol vagyunk? – Filip nagy léptekkel közeledett az idegen felé. – A nevem Filip de Merlan, és a tengerparton tértem magamhoz. Valószínűleg baleset ért, de nem emlékszem semmire. A társaim vagy meghaltak, vagy itt vannak valahol, és segítségre szorulnak.

A férfi barátságos arcot vágott, és tett két lépést Filip felé.

 – Te vagy az? – kérdezte csodálkozva. – Te meg hogy az isten csudájába jöttél ki? És hogy a jó égbe lettél ilyen vizes?

 – A tengertől! – morogta Filip értetlenül. – Maga kicsoda?

 – A szentségit, ez elromlott – morogta bosszúsan az orra alatt a fickó. – És még azt mondták, hogy ez: egy szuperintelligens típus. – Hangosan odaköszőnt; Filipnek. – Nyugi, öregem, nincs semmi baj! Máris segítek a bajodon!

Filip értetlenül szemlélte a helikoptert és a közeledő fickót. Miért tesz úgy ez az alak, mintha gyerek –, kori puszipajtások lennének? És hol van egyáltalán? A Fekete Szigetek valamelyikén, vagy egy békés katonai kiképzőbázison? Lehet, hogy mindez, ami vele megesett, csupán csak egy rossz álom volt? Nem igaz sem Moreen, sem Heldill, sem a kalózok, sem a sárkányok? A tegnap éjszakai szörnyű vihar is csak álom volt csupán?

Megrázta magát, és a víz csöpögött róla. Tehát ez nem álom. És a többi? Az idegen férfi fütyörészve, sietősen, nagy lendülettel lépett oda Filiphez, a bal füle után nyúlt, és iszonyatosan megcsavarta. Az egészet olyan villámgyorsan tette, hogy Filip ellenkezni sem tudott.

Filip füle az erős csavarás hatására sem mozdult, és ez igencsak meglepte az idegent. A meglepetésen kívül azonban súlyosabb csapás is érte. Filip ugyanis támadásnak vélte a fülcsavarást, és ettől mérges lett. Válaszul hatalmas jobbegyenest adott az idegennek.

Filip kirántotta a férfi pisztolytáskájából a lézervetőt, és hangnemet változtatva förmedt a meglepett illetőre:

 – Szórakozz a nénikéddel, te emigráns majom! Én a Terra Birodalom kommandóegységének a parancsnoka vagyok. Letartóztatlak hivatalos személy elleni erőszakért.

A férfi könyökére támaszkodva próbált felállni. Magában szitkozódva tapogatta az ütéstől kicsattant ajkát.

 – Te hülye robot! – köpködte a vért a szájából. – Megháborodtál? Naná! Az az istenverte Rolf elcseszett valamit az áramköreidben. De hogy a fenébe tértél magadhoz, amikor az előbb kapcsoltalak ki a többivel együtt?

Filip azonban megelégelte, hogy az idegen ilyen sokáig heverészik, és a zubbonyát megmarkolva rántotta fel a földről.

 – Robot vagyok? – kérdezte Filip fenyegetőleg. A férfi vállat vont.

 – Talán nem annak hiszed magad? Higgy nekem, öreg, én a javadat akarom! Add vissza a csúzlit!

Filip a fejét rázta.

 – Felkelni! Gyerünk, mozgás! Láttam, honnan jöttél. Ott van a titkos rejtekhelyetek, igaz? Na, lódulj már!

Filip maga előtt lökdösve terelte, a férfit az általa ismert irányba.

Jobb, ha nem ellenkezem ezzel az ütődön robottal, gondolta a férfi menetközben. A raktárban majd hatástalanttom valahogy.

Néhány perces gyaloglás után egy meredek sziklafalhoz értek. A falat teljesen benőtték a futónövények. A tenger innen már nem látszott – a fallal szemben magasra nőtt, sűrű bokrok szinte egy másik falat képeztek. Az egész olyan volt, mint egy kis szoba.

Az idegen megállt a fal előtt, ujját hozzáérintette, s valószínűleg a számítógép azonosíthatta, mert a sziklába rejtett titkos ajtó halk szisszenéssel húzódott félre.

A két férfi egymás után lépett a hűvös terembe. A rövid folyosó végére érve mindketten meglepetten torpantak meg az ajtónyflásban.

 – Hú, a mindenségit! – suttogta az idegen. – Te az igazi vagy!

Filip szóhoz sem tudott jutni. Elakadt a lélegzete, amint a férfi mögött belépett a helyiségbe.

Saját magát, Jessicát és Jimet pillantotta meg három asztalon kiterítve, látszólag eszméletlenül!

Nem, nem eszméletlenül, hiszen a leütött fickó szavaiból mindenre fény derült.

Androidok! Hasonmások! Róla, Jessicáról és Jimről.

S a középen lévő három asztalon fekvő hatástalanított androidokon kívül egyéb érdekességek is látszottak a teremben. A roppant méretű helyiség minden falát töméntelen mennyiségű műszerpult, monitor, billentyűzet és más francos szerkezet burkolta be. Itt-ott vaskos fémajtók látszottak, melyeket világító biztonsági panelek nyitottak.

Filip első reakciója a biztonság volt.

 – Hányan vagytok a szigeten? A férfi remegett a félelemtől.

 – Megölsz?

 – Ha válaszolsz a kérdéseimre, akkor meghagyom az életed. Nos? Ki van még rajtad kívül a szigeten?

 – Senki. – A férfin látszott, hogy igazat beszél. Az androidok felé intett. – Csak én, meg ezek...

Filip pillantása ismét az asztalon fekvő hasonmásokra esett. Hirtelen harag öntötte el, és nekiugrott a gyanútlanul álldogáló férfinek.

 – Mire használtátok ezeket? – mindkét kezével az idegen torkát markolta. – És hol vannak a társaim? Mit csináltatok velük?

 – Ne bántson, uram! – fuldokolta a férfi. – Én csak egy egyszerű szerelő vagyok. Az én dolgom annyi volt, hogy, kikapcsoljam a robotokat, amikor Gormin úr meghozta őket. Azt, hogy merre jártak, és mit csináltak, nem tudom.

 – Biztos?

Az idegen levegő után kapkodott.

 – Bocsásson meg, uram, de az ön fülét is azért csavartam meg, mert azt hittem, hogy az egyik aktivizálódott robottal van dolgom... és a fülnél van a kapcsoló.

Az idegen hangja és szeme őszintének látszott. Elvégre miért hazudna? gondolta Filip, és elengedte a szerencsétlent.

 – Hova akartál repülni? – Filip az asztalon fekvő androidmását vizsgálgatta. A hasonlóság tökéletes volt.

 – Vissza a Főszigetre, a bázisra. – Az idegen a nyakát masszírozta, és megpróbált mélyeket lélegezni.

 – Induljunk – Filip megragadta a féífi karját, és kiráncigálta a helyiségből. Az ajtó érintés nélkül húzódott félre előlük, majd ugyanúgy záródott mögöttük.

 – Átvizsgáljuk a partot. Meg kell találnunk a társnőmet, Heldillt, ha egyáltalán sikerült partot érnie adta ki az utasítást Filip keményen.

Ugyanarra mentek vissza, amerről jöttek. Az utat szó nélkül tették meg, Filip egyre csak Heldillre gondolt. Remélte, hogy nem történt a lánynak semmi, baja.

Gondolataiból az idegen szavai zökkentették ki. – A helikopter csak egyszemélyes. A túlterhelés miatt nem lesz elég az üzemanyag...

 – Ne szövegelj! – mordult rá Filip, s belökte a férfit a kis fülkébe. – Nyomás befelé!

Majd ő is beszállt a helikopterbe.

Útközben Filip mindent elmagyaráztatott a helikopter irányításáról. Nem volt bonyolult, majdnem mindent a fedélzeti számítógép végzett el.

A part mentén repültek, elég alacsonyan ahhoz, hogy Heldillt megpillanthassák, ha ott hever valahol. A parton furcsa alakzatba merevedett kövek álltak, körülöttük pálmaszerű fák hajladoztak a gyenge szélben.

Filip a nyílt tenger felé mutatott, ahol a távolban egy fekete folt látszott.

 – Oda.

Az idegen engedelmesen irányította oda a helikoptert. Szinte a víz felszíne fölött lebegtek, a parttól vagy másfél kilométerre. A fekete foltról kiderült, hogy a hajó két hatalmas gerendája.

 – Mik ezek? – A pilóta kihajolt, hogy jobban szemügyre vegye a gerendák véseteit.

Filip egyetlen rúgással kipenderítette a gépből a szerelőt, és gyorsan a helyére telepedett.

A szerelő a hullámok közé csobbant, elmerült, majd pár karcsapással a felszínre tornázta magát, és sikerült megkapaszkodnia az úszó gerendákban. Most lesz ideje alaposabban megnézni azokat közvetlen közelről.

A szerelő azonban nem a gerendákat tanulmányozta; nyakig merülve a langyos vízbe, szomorúan nézett a gépe után.

Filip visszarepült a szigetre, és a part mentén cirkált. Már-már elvesztette minden reményét, hogy a lány partot ért, amikor két nagy szikla között mozgást vett észre. A helikoptert még lejjebb engedte, s Heldillt pillantotta meg.

De nem egyedül!

A lányt egy jól megtermett sárkányfiőka szorongatta a sziklák között. A nő helyzete egy szál tőrrel a kezében a hatalmas karmokkal és fogakkal szemben reménytelennek tűnt.

Filip egészen a két szikla fölé ereszkedett, és megpróbált közéjük lebegni.

A sárkányfióka vinnyogva húzódott hátra a nagy légörvényt kavaró gépmadár elől. Ezt kihasználva Filip még lejjeb ereszkedett, s egy gyors mozdulattal felrántotta a mászni készülő lányt.

Heldill zihálva ugrott be a fülkébe, Filip mögé. A férfi vigyorogva szólt hátra neki:

 – Már kezdett aggasztani, hogy mindig te mentesz meg engem.

 – Nem volt nagy hőstett egy csecsemőt elriasztani, még ha sárkánybébiről volt is szó – hajolt előre Heldill, hogy Filip arcát lássa. – Nem akart bántani, csak kíváncsi volt.

Aztán a lány hátradőlt a helikopter hátsó részében.

 – Hol tettél szert erre a repülő varázsdobozra?

 – Egy démonnak ez nem okozhat problémát, nem, igaz...

A radarra vetett pillantás félbeszakította Filip ömlengését. A kis műszer egy őket követő, gyorsan közeledő repülőt jelzett.

 – A rohadt életbe! – ordította Filip rémülten, miután hátranézve meglátta a közeledő vadászrepülőt. – Ez biztosan nem ajándékot hoz. Kapaszkodj, Heldill!

Filip meredeken a tenger felé döntötte a gépet, majd egyméternyire a víztől ismét vízszintesbe hozta. Átkapcsolt automatairányításra, aztán megragadta Heldill kezét, és magával rántotta a vízbe.

A helikopter egyre gyorsabban távolodott tőlük.

Amint kibukkantak a vízből, egy sebes vadászgép húzott el a fejük fölött. A szárnya alól egy hosszúkás test vált le. A következő pillanatban óriási robbanás remegtette meg a levegőt és a vizet.

A helikopter helyén most csak mindenfelé repülő, lángoló darabkák maradtak.

Heldill ámulva figyelte a robbanás okozta távoli füstöt, majd a közelében lebegő Filipre nézett.

 – Kellett neked a fürdőt hiányolnod – kiáltotta oda, és elmosolyodott. — Most aztán lehet benne részed bőven.