6.

Kavern büszke tornyai az ég felé törtek, akárcsak a környező hegyek csúcsai.

A démonűzők és az őket kísérő katonák lassan poroszkáltak be a város kapuján. A város népe rnár értesült a hírről. Az utcán tolongtak, és kíváncsian sereglettek a démonűzők csoportjának közelébe.

 – Félre az útból! – üvöltötte az elöl haladó kavicsrázogató aggastyán. – A szörnyűséges Fekete Lidércet visszük!

Az emberek, ha távolabbról is, de követte a csuhásokat és a letakart ketrecet.

A démonűzők visszatértét követő napon már szaporán dolgoztak a főtéren a hatalmas máglya és az azt övező tribün felállításán.

Mindenki arról beszélt, hogy valószínűleg még aznap délben megégetik á Fekete Lidércet.

A nagy esemény hírére tucatjával sereglettek az emberek a környező falvakból, sőt még a távolabbi városokból is.

Azonban nagy volt a nép haragja, amikor kiderült, hogy a Fekete Lidérc megégetésére várni kell. Legalább még egy napot.

Lorr nem sokat aludt aznap éjjel. Szobát foglalt az Arany Sárkány nevezetű fogadóban, a város szívében, paripáját a lovászfiúra bízta, aztán gyalogosan indult felderítésre.

Tanúja volt annak, amikor a Fekete Lidércet szállító menet a városba érkezett, s reménytelenül próbált kapcsolatot teremteni a ketrec foglyával. De nem is merészelt nagyon összpontosítani, mert félt attól, hogy valami varázstudó felfedezi, és ráuszítja a démonűzőket.

Azzal pedig nem sokat segít a Fekete Lidércnek, ha közös máglyán égetik meg őket.

Időközben az Arany Sárkány fogadó zsúfolásig megtelt. A rendkívüli esemény híre gyorsan terjedt, és mivel a lidérc égetése egyelőre váratott magára, az idegen utazók – a kocsmárosok nagy örömére – valósággal megrohamozták a fogadókat. Ketten-hárman aludtak egy ágyon, vagy az ágy mellett a padlón, még az istállók is megteltek. Lorrnak igen erélyesen kellett fellépnie a kapzsi fogadóssal szemben, aki erőnek erejével be akart költöztetni az ő szobájába is két idegent. Lorr előbb egy aranyat csillogtatott meg, aztán amikor a bőrkötényes ember tovább is arról siránkozott, mekkora ráfizetés neki az előző nap érkezett vendég, Lorr dühében a kardját kapta elő. Ez már inkább hatott.

Reggel, amikor Lorr lement az előző délután még szinte kihaltnak tűnt ivóba, szinte földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől, annyiféle és fajta ember nyüzsgött ott tétlenül.

A fogadó vendégeit kizárólag a Fekete Lidérc titka foglalkoztatta. Egyik asztaltól a másikhoz kiabálva cseréltek eszmét a Lidérc lényéről.

 – A varázsleplet csak a máglya meggyújtása után veszik le róla – kiáltotta egy szakállas, rövid hajú férfi, s kupáját a szájához emelte.

 – Azt mondják, fekete, mint a gonosz birodalma... – mondta szinte magának egy öregember.

 – Ha valaki megpillantja, örökre elkárhozik, de az sem kizárt, hogy a borzalmas látványtól azon nyomban szörnyethal – vágott az öreg szavába egy fiatal férfi, akinek a fején kacifántos formájú, tarka sapka fityegett.

Lorr éppen ekkor lépett be a fogadóba, s érdeklődve hallgatta a találgatásokat.

 – Bárgyú beszéd! A Fekete Lidérc gyönyörű teremtés, de akire csak rápillant,, az örökre a rabszolgájává válik – vetette oda egy középkorú, nagydarab fickó Lorrnak, mintha vele akarna vitatkozni.

Lorr az egyik csendes, homályos sarkot választotta ki magának. Az asztalnál két férfi ült, mindkettő középkorú. Úgy tűnt, harcosok. De hogy kinek a szolgálatában,, azt nem jelezték jelvények.

 – Mindig legyen éles a pengétek! – köszöntötte őket udvariasan. Megengeditek, hogy szomjamat asztalotoknál oltsam?

 – Ülj csak le, idegen. Van hely bőven – nézett fel rá az egyik.

Lorr a széles asztal szélére helyezte számszeríját, sültet és italt rendelt. A bor ócska lőre, volt, a fogadós mégis háromszor annyit kért érte, mint tegnap este. Lorr zsörtölődés nélkül fizetett. A Fekete Lidércen járt az esze, miközben a cubákot harapdálta.

A fogadós a két harcoshoz lépett, és Lorr felé intett a fejével.

 – Ez az az ember, aki egyedül alszik egy szobában... és mindössze egy árvácska aranyért... Pedig mások három aranyat is megfizetnek azért, hogy harmadmagukkal alhassanak...

Lorr letette a cubákot, nagyot kortyolt a borából, és nem szólt semmit. A két középkorú idegen összenézett.

 – Beleegyezel-e, idegen, hogy mi is a szobádban aludjunk? – kérdezte Lorr jobb oldali szomszédja, a vállas, harcsabajuszos fickó.

Lorr elutasítóan rázta a fejét.

 – Nem.

 – Mi ideengedünk az asztalunkhoz, te meg hagynád, hogy szabad ég alatt aludjunk, e város rothadó csatornáiban? – fortyant fel a másik harcos.

Lorr nem felelt. Azt nézte, ahogy a fogadós odalép egy kisebb asztaltársasághoz, és feléje mutogat. Hördülések hallatszottak, és fenyegető arcok fordultak Lorr felé.

A harcsabajuszos Lorr asztalon heverő szép számszeríjára tette szőrös lapátkezét.

 – Mily remekmívű fegyver! Szívesen megvenném, hallod-e! Mennyiért adod?

 – Nem eladó. Vedd le róla a kezedet! – mordult fel Lorr.

Pontosan tudta, mire megy ki az egész. A harcsabajuszosnak van saját számszeríja, esze ágában sincs megvenni egy másik fegyvert. Csupán verekedésre akarják késztetni. Halott embernek minek a szoba? Hát verekedést kaphatnak, szobát nem!

Lorr kissé hátrébb tolta a székét.

 – Azt mondtam, vedd le róla a kezed!

És ekkor a másik férfi, a kezében tartott korsó tartalmát vigyorogva Lorr képébe zúdította. Lorr szinte ezzel egy időben ütött. A harcsabajuszost ítélte meg keményebb ellenfélnek. Ökle talált; a férfi, aki eddig a számszeríját tartotta, a padlóra zuhant. Társa ordítva ugrott talpra, és a kardja után kapott. Lorr gyomron rúgta. A férfi nekiesett egy faoszlopnak, és nyekkenve terült el.

Időközben a harcsabajuszos feltápászkodott, és a számszeríjat még mindig a kezében tartva, az állat dörzsölgetve Lorrt méregette.

 – Mit merészelsz, idegen? – hangja vészjóslóan csengett.

 – Tedd le az íjat, és takarodjatok, gazemberek! – Lorr keze újra ökölbe szorult, de nem ütött. Kardját nem akarta elővenni. Remélte, hogy nem kerül rá sor. Csalódnia kellett.

 – Ezért meghalsz, koszos barbár!

A harcsabajuszos ledobta az íjat a földre, kardot rántott, és Lorr-ra rontott.

Lorr egy ugrással kitért a roppant test útjából, és ugyanazzal a mozdulattal előrántotta a kardját.

Megperdült, hogy szembekerüljön a támadójával, és kiderült, hogy a társa is kardot rántott. Az ivóban nagy ordibálás támadt, mindenki a két harcost biztatta, és a barbárt szidalmazta.

Lorr nem először volt már ilyen helyzetben.

Ördöngös gyorsasággal térült-fordult a két férfi között, minden vágás elől kitért, s ő maga egymás után vitte be halálos döféseit. Először a harcsabajuszost szúrta le, aztán szinte még ki, sem rántotta kardja hegyét az eldőlő testéből, máris átjárta a címboráját.

Lorr kirántotta a kardját a második áldozata melléből, letörölte a vért a pengéről a hulla fekete köpenyével, aztán felvette a számszeríját a padlóról, és mosolyogva, szétvetett lábbal megállt a meghökkent vendégek között.

 – Akad még valaki, aki igényt tart a szobámra?

Az eddig harsány vendégek komor tekintettel, szótlanul kushadtak a boruk fölé.

A fogadós kerekre nyílt szemmel meredt a magas, izmos idegenre.

 – Jaj, uram, mit művelt! Lorr vállat vont

 – Temettesd el ezeket! A szállásért és a temetés költségeiért tiéd a fegyverük. – Majd némi gúnnyal hozzátette: – A pénzüket pedig oszd szét a szobátlan koldusok között!