MI TÖRTÉNT PORTSMOUTH-BAN 1628. AUGUSZTUS 23-ÁN

Felton úgy búcsúzott miladytől, ahogyan a húgától búcsúzik az ember, amikor sétára indul: kézcsókkal.
Egész külseje szokásos nyugalmát mutatta, csak a szeme csillogott szokatlanul, mintha lázas volna; homloka sápadtabb volt a megszokottnál is; fogát összeszorította, kurtán, szaggatottan beszélt; mindez arra vallott, hogy valami sötét indulat szállta meg.
A bárka megindult vele a part felé, ő pedig állt a csónakban, miladyn nyugtatva tekintetét; az asszony a fedélzetről nézett utána. Attól nemigen féltek, hogy üldözik őket: milady szobájába soha nem léptek be kilenc óra előtt, a vártól Londonig pedig három óráig tartott az út.
Felton szárazföldet ért, felkúszott a sziklacsúcsra vezető keskeny kőperemen, végső búcsút intett miladynek, s a város felé sietett.
Mintegy száz lépésnyire lejtősödni kezdett a terep, innét már csupán a sloop árboca volt látható.
Tüstént megindult Portsmouth irányába; a reggeli ködben lassan kibontakoztak előtte, mintegy fél mérföldnyire, a város háztetői, tornyai.
Portsmouth-on túl hajóktól volt népes a tenger; árbocuk úgy lengett a szélben, mint kopár nyárfák sora télvíz idején.
Felton szaporázta a lépést, és közben végiggondolt elméjében minden alapos vagy alaptalan vádat, melyekkel VI. Jakab és I. Károly kegyencét illették a puritánok, akik között két hosszú évet töltött ódivatú elmélkedésekbe merülve.
Összehasonlította a miniszter közismert, úgyszólván Európára szóló gazságait a miladytől hallott ismeretlen és titkos gazságokkal, és úgy találta, hogy a két Buckingham közül az a vétkesebb, akinek életéről mit sem tud a nyilvánosság. Mert Felton furcsa, friss, izzó szerelme olyanformán torzította el lady Winter aljas, koholt rágalmait, ahogyan a nagyítóüveg duzzasztja félelmetes szörnyeteggé a hangyánál is apróbb, jelentéktelen parányokat.
Vére még szilajabban száguldott a vad rohanástól; arra gondolt, hogy iszonyatos bosszú árnyékában, egyedül hagyta azt a nőt, akit úgy szeret, sőt imád, mint valami szentet, s ez a gondolat – no meg az átélt izgalmak s a mostani megerőltetés – még jobban felcsigázta, még jobban feldúlta lelkiállapotát.
Reggel nyolc óra tájt érkezett Portsmouth-ba; talpon volt az egész lakosság; az utcákon s a kikötőben pergett a dob, a tengerre szálló csapatok egyre-másra vonultak a kikötő felé.
Felton porlepte ruhában ért a Tengernagyi Palotához; egész testén csorgott a veríték; különben sápadt arca hevülten, indulatban izzott. Az őrszem el akarta utasítani. Felton azonban előhívatta az őrparancsnokot, kivette zsebéből a rábízott levelet, és így szólt:
– Sürgős üzenet Winter lordtól.
Winter lord a kegyelmes úr legbelsőbb baráti köréhez tartozott; amikor az őrparancsnok meghallotta nevét, parancsot adott, hogy bocsássák be Feltont; aki egyébiránt maga is tengerésztiszti egyenruhát viselt.
Felton beszáguldott a palotába.
Éppen az előcsarnokba lépett, amikor vele egy időben egy másik férfi toppant be ugyanoda lélekszakadva, poros ruhában; postalovát kinnhagyta a kapuban; amint leugrott róla, az állat térdre rogyott.
Felton meg a férfi egyszerre szólította meg Patrickot, a herceg bizalmas, belső inasát. Felton Winter báróra hivatkozott, az idegen nem volt hajlandó senkit megnevezni, és kijelentette, hogy csupán a hercegnek fedheti fel kilétét. Mindketten makacskodtak, hogy előbb juthassanak be.
Patrick tudta, hogy Winter lordot nem csupán a szolgálat köti a herceghez, hanem baráti szálak is, ezért azt engedte előre, aki a lord nevére hivatkozott. A másik várakozásra kényszerült; nem nehéz kitalálni, mennyire bosszantotta a késedelem.
Az inas átvezette Feltont egy hatalmas termen, ahol éppen a La Rochelle-i küldöttek várakoztak. Soubise herceg vezetésével, majd benyitott vele egy fülkébe; Buckingham éppen akkor lépett ki fürdőjéből és itt fejezte be öltözködését, melyre ezúttal is éppoly nagy gondot fordított, mint rendesen.
– Felton hadnagy – jelentette Patrick –, Winter lord üzenetével.
– Bocsássa be.
– Winter lord üzenetével! – ismételte Buckingham.
Felton belépett. E pillanatban Buckingham egy kanapéra vetette arannyal áttört, pazar háziköntösét, és gyöngyökkel hímzett, kék bársony ujjast öltött magára.
– Miért nem a báró jött személyesen? – kérdezte Buckingham. – Őt vártam ma reggelire.
– A báró úr azt üzeni, kegyelmes uram – válaszolt Felton –, hogy sajnos nem lehet része ebben a kitüntetésben, mert őrszolgálata a várhoz köti.
– Persze, tudom – szólt Buckingham –, egy nőre vigyáz.
– Én is éppen erről a nőről szeretnék beszélni, kegyelmes uram – mondta Felton.
– Hát beszéljen!
– Mondanivalóm csupán kegyelmedre tartozik, milord.
– Patrick – szólt Buckingham –, hagyjon bennünket magunkra, de ügyeljen a csengetésre; hamarosan szólítom.
Patrick kiment.
– Egyedül vagyunk, uram – mondta Buckingham –, beszéljen.
– Milord – mondta Felton –, Winter báró nemrégiben levélben kérte, kegyeskedjék aláírni egy Charlotte Backson nevezetű fiatalasszony számkivetési parancsát.
– Úgy van, uram; én pedig azt válaszoltam, küldje vagy hozza ide a parancsot: én aláírom.
– Itt a parancs, milord.
– Adja ide – mondta a herceg.
Kivette a papírt Felton kezéből, és gyorsan beletekintett. Amikor látta, hogy erről volt szó, az asztalra tette, és tollat fogott, hogy aláírja.
– Bocsásson meg, milord – mondta Felton félbeszakítva a herceget –, ugyebár tudni kegyeskedik, hogy a fiatalasszonynak tulajdonképpen nem Charlotte Backson a neve.
– Tudom, uram – válaszolt a herceg, s a tintatartóba mártotta a tollat.
– Tehát a valódi nevét is tudja, kegyelmes uram? – kérdezte Felton kurtán.
– Tudom.
A herceg a papírra tette a tollat. Felton elsápadt.
– És akkor is aláírja a parancsot, kegyelmes uram, ha ismeri az asszony igazi nevét? – folytatta Felton.
– Alá – felelte Buckingham –, akár tízszer is.
– Alig hiszem – folytatta Felton, s mind kurtábban, mind szaggatottabban beszélt –, hogy tudni kegyeskedik, miszerint a hölgy lady Winter.
– Sőt, felettébb jól tudom, bár fel nem foghatom, hogy uraságod honnan tudja!
– És lelkifurdalás nélkül aláírja a parancsot, kegyelmes uram?
Buckingham gőgösen mérte végig a fiatalembert.
– Fölöttébb különös kérdések ezek, remélem tudja, uram. Remélem azt is tudja, hogy igen egyszerű rájuk megfelelni?
– Feleljen hát, kegyelmes uram – mondta Felton –, a helyzet talán komolyabb, mint sejteni kegyeskedik.
Buckingham tudta, hogy a fiatalember Winter lord hírvivője; arra gondolt, hogy bizonyára a lord nevében beszél, ezért megszelídült.
– Minden lelkifurdalás nélkül aláírom – válaszolta –, mert a báró éppúgy tudja, mint jómagam, milyen veszedelmes gonosztevő milady Winter, s hogy már az is nagy kegy, ha csupán számkivetés lesz a büntetése.
A herceg ismét a papírra helyezte a tollat.
– Milord, kegyelmed nem írhatja alá ezt a parancsot! – jelentette ki Felton, s a herceghez lépett.
– Nem írhatom alá! – ismételte Buckingham – ugyan miért?
– Mert magába száll kegyelmed, és érdeme szerint bánik miladyvel.
– Akkor bánnék vele érdeme szerint, ha Tyburnbe küldeném – mondta Buckingham. – Milady aljas bűnöző.
– Milady angyal, kegyelmes uram, ezt jól tudja kegyelmed is, én pedig azt kérem, kegyeskedjék szabadon bocsátani.
– Ejnye! – szólt Buckingham. – Elment az esze, hogy így beszél velem?
– Bocsásson meg, milord! Úgy beszélek, ahogy lehet; igazán megválogatom szavaimat. De még egyszer kérem, milord, gondolja meg, mire készül, nehogy olyat tegyen, amit majd meg kell bánnia!
– Tessék?... Uram bocsá! – kiáltotta Buckingham. – Ha jól hallom, ez fenyegetés!
– Nem, milord, nem az; még kérés csupán; azt mondom kegyelmednek: egy csepptől is kicsordul a pohár, egyetlen könnyű vétség kiválthatja a megtorlást, sok megtorlatlanul maradt nagy gaztett után.
– Felton úr – mondta Buckingham –, azonnal távozzék, és kérje letartóztatását.
– Nem, amíg végig nem hallgatott, milord. Kegyelmed elcsábította, megalázta, bemocskolta azt a tiszta lányt; tegye jóvá bűneit, bocsássa szabadon; ez minden követelésem.
– Követelése! – szólt Buckingham; csodálkozva meredt Feltonra, és erősen megnyomva ismételte a szót.
– Milord – folytatta Felton, beszéd közben mindjobban nekitüzesedve –, vigyázzon, egész Anglia torkig van már jogtiprásaival; kegyelmed visszaél a királyi hatalommal, kegyelmed valóságos trónbitorló; kegyelmed személye gyűlöletes isten és ember előtt; isten büntetése még várat magára, de az én büntetésem még ma elérheti.
– Ez már több a soknál! – robbant ki Buckingham, s az ajtóhoz indult.
Felton elállta útját.
– Csak annyit kérek alázatosan – mondta neki –, írja alá lady Winter szabadonbocsátásának rendeletét; ne feledje, kegyelmed vette el a becsületét.
– Távozzék, uram – szólt Buckingham –, különben behívom Patrickot, és vasra veretem.
– Nem hívja be, milord – mondta Felton, és nem hagyta, hogy a herceg felvegye az ezüstveretű asztalkáról a csengőt –, vigyázzon, az Isten kezében van, kegyelmes uram.
– Inkább az ördög kezében! – harsogta Buckingham; nem akart segítségért kiáltani, de az volt a célja, hogy meghallják odakint.
– Írja alá lady Winter szabadonbocsátását milord, írja alá – sürgette Felton, s egy papírt tolt a herceg elé.
– Még mit nem! Ez erőszak! Patrick, ide!
– Írja alá milord!
– Soha!
– Soha!
– Hozzám! – kiáltotta a herceg, és kardot ragadott.
Felton azonban nem várta meg, amíg kirántja a kardot; előhúzta ujjasából a nyitott kést, mellyel milady megsebezte magát, s egyetlen ugrással a herceg előtt állt.
E pillanatban Patrick rohant be a szobába.
– Milord, levél Franciaországból! – kiáltotta.
– Franciaországból! – ismételte Buckingham, s amint arra gondolt, ki küldhette a levelet, mindenről megfeledkezett.
Felton kihasználta a pillanatot, és markolatig döfte oldalába a kést.
– Ó jaj! Bitang! – hörögte Buckingham – megöltél...
– Segítség! Gyilkos! – üvöltötte Patrick.
Felton menekülést keresve körültekintett, s amikor látta, hogy az ajtó szabad, átrohant a szomszéd szobába, ahol, mint mondottuk, a La Rochelle-i küldöttek várakoztak; keresztülszáguldott közöttük, s a lépcső felé vágtatott, ám alig érte el a lépcsőt, Winter lordba botlott; a lord meglátta sápadt, dúlt, szürke arcát, véres kezét és homlokát, és ordítva csapott le rá.
– Tudtam! Éreztem! De mért nem jöttem hamarabb! Ó, én szerencsétlen, ó, én nyomorult!
Felton nem állt ellen; Winter lord átadta az őrségnek; a katonák további parancsig egy kis erkélyre kísérték, mely kinyúlt a tenger fölé; a lord pedig Buckingham fülkéjébe rohant.
A férfi, akivel Felton az előszobában találkozott, meghallotta a herceg jaj szavát és Patrick segélykiáltását, s ő is besietett.
A herceg egy szófán feküdt, kezét görcsösen szorította sebére.
– La Porte – szólt elhaló hangon –, ugye tőle jössz, La Porte?
– Igen, kegyelmes uram – válaszolt Ausztriai Anna hű komornyikja –, de talán már későn érkeztem.
– Csendesen, La Porte! Meghallhatja valaki; Patrick, nem jöhet be senki! Jaj, már nem tudhatom meg üzenetét! Istenem, meghalok!
S a herceg elájult.
Közben Winter lord, a küldöttek, a hadsereg parancsnokai, a Buckingham ház tisztségviselői egymás hegyén-hátán tódultak a szobába; kétségbeesett jajveszékelés visszhangzott mindenfelől. A hír nyomán először a palotát verte fel panaszos siránkozás, majd a városra is átterjedt a gyászos hangulat.
Ágyú dördült: jelentette a váratlan, nagy fordulatot.
Winter lord a haját tépte.
– Csak egy perccel hamarabb! – kiabálta. – Csak egy perccel! Istenem, Istenem! Mekkora csapás!
Igen, reggel hétkor jelentették neki, hogy a vár egyik ablakában kötélhágcsó függ; azonnal berontott miladyhez, a szobát üresen, az ablakot nyitva, a rácsot elfűrészelve találta: nyomban eszébe jutott D'Artagnan küldöttének szóbeli üzenete, megszállta a rémület a herceg miatt, az istállóba rohant, nyergeléssel sem vesztegette az időt, felpattant az első lóra, lélekszakadva idevágtatott, az udvarban leugrott a nyeregből, felszaladt a lépcsőn, s odafenn, mint már leírtuk, Feltonba ütközött.
De a herceg még nem halt meg: eszméletre tért, felnyitotta szemét. Minden szívben új remény ébredezett.
– Uraim – szólalt meg –, hagyjanak magamra Patrickkal és La Porte-tal... Ah, Winter, kegyed az! Ugyan furcsa őrültet szabadított rám ma reggel; nézze csak, mit tett velem!
– Jaj, nekem, milord! – kiáltott a báró. – Sosem bocsátom meg magamnak!
– Rosszul tennéd, jó Winterem – mondta Buckingham, és felé nyújtotta kezét. – Amíg valaki más él, senkit ne sajnálj, nem érdemes. De kérlek, hagyj magunkra.
A báró zokogva ment ki.
Csak a sebesült herceg, La Porte meg Patrick maradt a szobában.
Keresték az orvost de nem találták.
– Nem hal meg, milord, nem hal meg – ismételgette Ausztriai Anna hűséges szolgája, térden állva a szófa mellett.
– Mit ír levelében? – suttogta Buckingham. Sebéből patakzott a vér, de leküzdötte szörnyű fájdalmát, hogy elbeszélgethessen szerelmeséről. – Mit ír? – Olvasd fel a levelét.
– Óh jaj, milord! – nyögte La Porte.
– Fogadj szót, La Porte; hát nem látod, hogy nincs már sok időm?
La Porte feltörte a levél pecsétjét, s a herceg elé tartotta a pergament, de Buckingham hiába igyekezett az írást kibetűzni.
– Olvasd hát – mondta –, olvasd; én már nem látok; no olvasd! Hisz talán hamarosan hallani sem fogok, és meghalok, anélkül hogy megtudtam volna, mit ír.
La Porte nem kérette magát tovább; olvasni kezdett:

 

Milord,

Mindarra, amit kegyedért és kegyed miatt szenvedtem, mióta ismerem – könyörgök, ha valamit is ad lelki nyugalmamra, hagyja félbe hatalmas fegyverkezését Franciaország ellen, és szüntesse meg azt a háborút, melyről fennhangon azt hirdetik, hogy nyílt oka a hit, titokban pedig azt, hogy leplezett oka kegyed irántam érzett szerelme. Ez a háború nem csupán Franciaországra és Angliára hozhat végromlást, hanem olyan balsorsot idézhet kegyedre is, mely örök szomorúságba döntene.
Milord, az életére törnek, vigyázzon, s az élete, mihelyt azt látom, hogy lordságod nem ellenségem, az élete mindennél kedvesebb nekem.
Igaz híve

Anna

 

Buckingham megfeszítette minden maradék életerejét, hogy végighallgassa a felolvasást, azután, mintha keserű csalódást okozott volna számára a levél, ezt kérdezte:
– Nincs számomra semmi egyéb, szóbeli üzenete, La Porte?
– De van, kegyelemes uram: a királyné azt üzeni, vigyázzon magára, mert úgy tudja, hogy meg akarják gyilkolni kegyelmedet.
– Ennyi az egész, csak ennyi? – szólt Buckingham türelmetlenül.
– Még azt is üzeni a felséges asszony, hogy még mindig szereti kegyelmedet.
– Hála neked, nagy isten! – mondta Buckingham. – Akkor hát nem hallja majd közömbösen halálhíremet!...
La Porte szeme könnybe lábadt.
– Patrick – folytatta a herceg –, hozza ide a ládikót, amelyikben a gyémánt zsinórhegyeket őriztem.
Patrick teljesítette a parancsot. La Porte pedig megállapította, hogy a kazetta a királynétól származik.
– Most kérem a fehér selyem tarsolyt, mely nevének gyönggyel hímzett betűit viseli.
Patrick teljesítette ezt a parancsot is.
– Tessék, La Porte – mondta Buckingham –, itt ez az ezüst ládikó, s vele e két levél, ez volt szerelmének minden záloga. Adja vissza őket a felséges asszonynak, és utolsó emlékül... (valami értékes holmit keresgélt maga mellett)... tegye hozzá...
Tovább keresgélt, de haláltusától megtört pillantása csupán a késbe ütközött, mely Felton kezéből esett ki: a saját piros vére gőzölgött most is rajta.
– Tegye hozzá ezt a kést – mondta a herceg, és megszorította La Porte kezét.
Még volt annyi ereje, hogy az ezüstládikóba helyezze a tarsolyt, a kést már csak utána ejtette, ezután jelezte La Porte-nak, hogy már nem tud beszélni, majd vonaglani kezdett, ereje elhagyta, s a szófáról a padlóra zuhant.
Patrick feljajdult.
Buckingham szeretett volna végsőt mosolyogni, a halál azonban meghiúsította szándékát, mely vonásaira dermedt, mint szerelmes búcsúcsók.
E pillanatban érkezett meg rémülten a herceg orvosa; már a vezérhajó fedélzetén tartózkodott, onnan kellett visszahívni.
A herceg mellé lépett, megfogta kezét, egy pillanatig a kezében tartotta, majd elengedte.
– Minden hiába – mondta –, meghalt.
– Meghalt, meghalt! – zokogta Patrick.
A zokogásra az egész sokadalom a terembe tódult; fejvesztett zűrzavar lett úrrá mindenütt. Amint Winter lord látta, hogy Buckingham kiszenvedett, Feltonhoz rohant, akit a katonák még mindig ott őriztek a palota erkélyén.
– Nyomorult! – mondta a fiatalembernek, aki mióta Buckingham meghalt, már visszanyerte nyugalmát és hidegvérét, hogy el ne veszítse többé – nyomorult! Mit tettél?
– Megfizettem neki – felelte az.
– Te fizettél! – szólt a báró – mondd, hogy eszköz voltál egy átkozott némber kezében! De esküszöm, ez volt utolsó gazsága életében.
– Nem tudom, mit beszél – szólt Felton nyugodtan –, a nőt sem ismerem, akiről beszél, milord; azért öltem meg Buckingham herceget, mert hiába kértem, hogy léptessen elő kapitánynak, kétszer is megtagadta, éppen lordságod előtt; bosszút álltam a mellőzésért, ennyi az egész.
Winter lord elhűlve figyelte, hogyan kötözik meg Feltont, és nem tudta mire vélni az ifjú tiszt közönyét.
Csak egy valami vetett árnyat Felton arcának tiszta vonásaira. A hiszékeny puritán minden neszben milady hangját, milady lépteinek kopogását ismerte fel; azt várta, hogy az asszony a keblére veti magát, vádat emel önmaga ellen, és vele együtt megy a halálba.
Hirtelen megborzongott; az erkélyről széltében-hosszában belátta a tengert, és pillantása most megakadt valamin: ahol mindenki más csak hullámokon ringó sirályt sejtett volna, sasszeme felismerte a Franciaország partjai felé haladó sloop vitorláit.
Elsápadt, úgy érezte, szíve nyomban megszakad, melléhez kapott, és rájött, hogy rútul becsapták.
– Milord, teljesítené végső óhajomat? – kérdezte Winter lordtól.
– Mi az? – szólt a báró.
– Csak ennyi: mondja meg, hány óra van?
– Tíz perc múlva kilenc.
Milady tehát másfél órával indult hamarabb útnak; mihelyt meghallotta az ágyúlövést, a végzetes esemény hirdetőjét, parancsot adott, vonják fel a horgonyt.
A bárka messze suhant a parttól, derült, kék ég alatt.
– Legyen meg isten akarata – mondta Felton. Hangjában benne csengett a megszállottak beletörődése, ám szemével egyre a hajón csüggött; talán látta is a fedélzeten annak az asszonynak fehér kísértetét, akiért hamarosan áldozatul esik.
Winter lord követte pillantását, megpróbálta megsejteni, mi bántja, és mindent kitalált.
– Most csak egymagad bűnhődsz, nyomorult – mondotta Feltonnak, aki nem tudta levenni a tengerről tekintetét –, de szeretett öcsém emlékére esküszöm, hogy cinkosod sem menekül.
Felton lehorgasztotta fejét, egy hang nem jött ki a torkán.
Winter lord pedig lesietett a lépcsőn, s a kikötőbe ment.

 

 

FRANCIAORSZÁGBAN

Amikor I. Károly, angol király értesült a halálesetről, mindenekelőtt az rémítette meg, hogy a szörnyű hír végleg elcsüggeszti a La Rochelle-ieket; azon volt tehát – így olvassuk Richelieu emlékirataiban –, hogy minél tovább eltitkolja előttük. Országszerte lezáratta a kikötőket, és gondosan ügyelt, hogy addig egyetlen hajó ne távozhasson, amíg Buckingham hadserege fel nem kerekedik. Buckingham híján, személyesen magára vállalta a hajóhad kifutásának ellenőrzését.
Annyira komolyan vette ezt az intézkedést, hogy az éppen visszatérni készülő dán küldöttséget is Angliában marasztalta, s ugyanez lett a sorsa a holland követnek, aki azért volt Londonban, hogy Flessingen kikötőjébe kísérje az indiai hajókat, melyeket I. Károly visszaadott az Egyesült Tartományoknak.
Ám ez az intézkedés csupán öt órával az események után, vagyis délután két órakor jutott eszébe, és közben két hajó már kifutott a kikötőből; az egyiken, mint tudjuk, milady távozott. Az asszony már gyanította a történteket, és gyanúja csak megerősödött, amikor látta, hogy a vezérhajó árbocára felvonják a fekete lobogót.
Hogy a második hajó hogyan indulhatott el, és kit vitt fedélzetén, arról majd később beszélünk.
Ezalatt különben a La Rochelle-i táborban eseménytelenül múlt az idő; csak annyi történt, hogy a király, aki most is éppúgy unatkozott, mint mindig, sőt itt a táborban talán még annál is jobban, elhatározta, hogy Szent Lajos napját inkognitóban Saint-Germainben tölti és megkérte a bíborost, bocsásson rendelkezésére legföljebb húsz emberből álló kíséretet. A király unalma olykor-olykori a bíborosra is átragadt, ezért Richelieu örömest szabadságra küldte felséges hadnagyát, aki megígérte, hogy szeptember 15-e körül visszatér.
Őeminenciája közölte a parancsot Tréville úrral, s a kapitány máris málháztatott. Ha nem is firtatta, miért, annyit mindenesetre tudott, hogy barátai módfelett szeretnék viszontlátni Párizst, ahol valami rendkívül fontos dolguk lehet; egészen természetes hát, hogy őket is beosztotta a király kíséretébe. A négy fiatalember negyedóra múlva már tudta is a hírt, mert Tréville úr őket értesítette először, D'Artagnan csak most eszmélt rá, mily nagy kegy volt a bíborostól, hogy a királyi testőrségbe osztotta be; ha most nem volna testőr, cimborái elutaznának, ő meg a táborban ragadna.
Alig várta hát, hogy Párizsba induljanak, mindenek fölött persze azért, mert jól sejtette, mekkora veszély fenyegeti Bonacieux-nét, ha a béthune-i kolostorban összetalálkozik halálos ellenségével, miladyvel. Aramis, mint említettük, nyomban írt is Marie Michonnak, a kis tours-i varrólánynak, akinek oly előkelőek az ismerősei; írt neki, eszközölje ki a királynétól az engedélyt, hogy Bonacieux-né elhagyhassa a kolostort, és vagy Lotharingiában, vagy Belgiumban leljen újabb menedékhelyet. A válasz nem sokáig váratott magára; nyolc-tíz nap múlva ezt a levelet kapta Aramis:

 

Kedves bátyám,

ezennel küldöm néném jóváhagyását, hogy kis szolgálónk távozhassék a béthune-i zárdából melynek levegője, mint kegyed írja, nem jót tesz neki. Néném örömmel adja beleegyezését, mert igen szereti a leányzót, és reméli hogy később még nagy hasznára lehet.
Szerető húga

Marie Michon

 

A levéllel együtt megérkezett a jóváhagyás is:

 

A Béthune-zárda főnökasszonya jelen sorok felmutatójának tartozik gondjaira bízni azt a noviciát, aki ajánlásomra került a zárdába, és pártfogásomat élvezi.
A Louvre-ban, 1628. aug. 10-én.

Anna

 

Képzelhetjük, mennyire ugratták ifjú barátaink Aramist rokona, a kis varrólány miatt, aki nénjének címezgeti a királynét. Aramis azonban, miután egyszer-kétszer feje búbjáig elpirult Porthos durva tréfáitól, arra kérte barátait, ne feszegessék ezt a kérdést, mert ha csak egy szót is szólnak róla, többé sosem kéri fel unokahúgát efféle közbenjárásra.
A négy testőr elérte hát, amit akart: Bonacieux-né hamarosan kiszabadul a béthune-i karmelitáktól, megvan rá a parancs; így azután nem is firtatták tovább, ki is az a Marie Michon. Igaz, amíg a La Rochelle-i táborban vagy Franciaország túlsó végén lesznek, nem sokra mennek a felséges paranccsal. D'Artagnan ezért elhatározta, hogy kertelés nélkül mindent elmond Tréville úrnak, és fontos ügyben szabadságot kért tőle, illetve éppen szabadságot akart kérni, amikor három bajtársával együtt megtudta, hogy a király húsz testőr kíséretében Párizsba készül, és ők is hozzátartoznak őfelsége kíséretéhez.
Nagy volt az öröm. Az inasokat előreküldték a poggyásszal, és másnap reggel ők is útnak indultak.
A bíboros Surgères-től Mauzéig kísérte őfelségét, azután a király és a miniszter kölcsönösen és látványosan biztosították egymást rokonszenvükről, és elköszöntek egymástól.
A király szórakozásra vágyott, és olyan gyorsan haladt, amint csak tehette, mert szerette volna, ha 23-án Párizsban lehet, de azért egyre-másra megállt útközben, hogy a szarkák röptét figyelje; erre a szórakozásra Luynes kapatta rá hajdanában, és őfelsége a néhai herceget mindig megtartotta jó emlékezetében. Valahányszor felbukkant egy-egy szarka, a húsz testőr közül tizenhat módfelett örült a jó szórakozásnak, csak négyen szitkozódtak pogányul. Különösen D'Artagnannak csengett folyvást a füle, amire Porthos nyomban megadta a magyarázatot:
– Mint egy igen előkelő dámától tudom, ez azt jelenti, hogy valahol nagyon emlegetik.
Végre 23-án éjszaka a kíséret bevonult Párizs városába; a király köszönetet mondott Tréville úrnak, és engedélyt adott neki, hogy négy napra szabadságolja embereit, de kikötötte, hogy amelyik nyilvános helyen mutatkozik, a Bastille-ba kerül.
Talán már gyanítjuk, hogy először is a négy cimbora kapott szabadságot. Sőt Athos még többet ért el: hat napot eszközölt ki Tréville úrtól négy helyett, s még két; éjszakával toldotta meg a hat napot is, mert 24-én este ötkor indultak útnak. Tréville úr pedig, hogy kedvükbe járjon, későbbi dátumot, 25-ének reggelét vezette rá szabadságos levelükre.
– Annyit mondhatok – szólt barátaihoz D'Artagnan; aki, mint tudjuk, mindig tele volt önbizalommal –, ugyancsak nagy feneket kerítünk a dolognak. Én két nap alatt megjárom Béthune-t (azt se bánom, ha két-három ló kidől alattam; egye fene, nem sajnálom a pénzt), átadom a főnökasszonynak a királyné levelét, s ha kezemben van a drága kincs, nem viszem se Lotharingiába, se Belgiumba, hanem Párizsba hozom; sokkal jobban elrejtőzhet ott, különösen, ha a bíboros úr La Rochelle-ben marad. Ha meg aztán a háborúból visszajöttünk, akkor részben nénjének pártfogásával, részben jutalmul mindazért, amit tettünk érte, kieszközöljük a királynétól óhajunk teljesítését. Maradjanak hát Párizsban, ne fáradjanak fölöslegesen; a harci feladat igen egyszerű, egymagam végrehajtom kettesben Planchet-val.
– Nekünk is van pénzünk, mert a gyémánt árát még nem ittam el egészen; Porthos meg Aramis sem ette meg teljesen a maga részét. S ha négy ló dől ki egy helyett, annyi baj legyen. Egyet azonban el ne feledjen, D'Artagnan – tette hozzá sötéten Athos, hogy hangjától megborzongott a fiatalember –, a bíboros Béthune-ben azzal a nővel találkozik, akit mindenüvé nyomon követ a végzet. Ha csak négy férfi volna az ellenfél, egyedül is elengedném, D'Artagnan, azonban ezzel a nővel kerül össze, ezért mind a négyen elmegyünk, s adja isten, hogy elegen legyünk, beleértve inasainkat is!
– Athos, egészen megijeszt! – kiáltotta D'Artagnan – de hát mitől tart?
– Mindentől! – felelte Athos.
D'Artagnan körbejáratta pillantását cimboráinak arcán; valamennyiük vonásain ugyanaz a komoly aggodalom tükröződött.
Hosszú vágtában ügettek hát tovább; többé senki nem beszélt.
Huszonötödikén este, amint Arras-ba értek, és D'Artagnan az Arany Borona fogadó előtt lepattant a nyeregből, hogy lehajtson egy pohár bort, egy lovas kanyarodott ki a postaállomás udvaráról; éppen most váltott lovat, és szélsebesen tovaügetett a párizsi úton. Amikor a kapu alól kiugratott az országútra, a szél félrebillentette köpenyét – jóllehet augusztus volt, az idegen köpenyt viselt –, és lesodorta kalapját; az utas épp az utolsó pillanatban elkapta kezével, és erélyesen a szemébe húzta.
D'Artagnan merően figyelte a férfit, azután elsápadt, és kiejtette kezéből a poharat.
– Mi baj, uram? – kérdezte Planchet – ...Hahó, uraim, segítsenek, rosszul van a gazdám!
A három jó barát odasietett, és megállapította, hogy D'Artagnannak semmi baja, sőt a lovához rohan. Éppen hogy elkapták a kapuban.
– Hé! Hova az ördögbe szaladsz? – förmedt rá Athos.
– Ő az! – kiáltotta D'Artagnan verejtékezve, dühtől sápadtan. – Ő az! Eresszetek!
– Ki az az ő? – kérdezte Athos.
– Hát ő!
– No, de ki?
– A rossz szellemem, az az átkozott, aki mindig elém bukkan, ha veszély fenyeget; ő kísérte azt a szörnyű nőt, amikor első ízben láttam; őutána rohantam, amikor párbajba keveredtem Athosszal, s akkor is ő jelent meg előttem, amikor Bonacieux-nét elrabolták. Ő az, nem tévedek! Megismertem, amikor a szél félrefújta a köpenyét.
– A fenét! – szólt Athos elgondolkodva.
– Nyeregbe urak, nyeregbe, rohanjunk, utolérjük.
– Kedves barátom – mondta Aramis –, ha nem látná, mi éppen az ellenkező irányba tartunk; az idegen lova friss, a mieink fáradtak, halálra hajszolnánk szegény jószágokat, mégsem érnénk utol. Hagyjuk a férfit, D'Artagnan, szabadítsuk ki a nőt.
– Hé, uram! Ez a papír kiesett a kalapjából! Hé, uram! Hé! – kiáltozott az istállófiú az idegen után futva.
– Hallod-e, fiú – mondta D'Artagnan –, add ide azt a papírt! Fél aranyat kapsz.
– Tessék uram! Ezer örömmel!
Az istállófiú örült a talált pénznek, és visszament a fogadó udvarába. D'Artagnan meg kibontotta a papirost.
– Nos? – kérdezték barátai és körülállták.
– Egy szó az egész! – mondta D'Artagnan.
– Úgy van – szólt Aramis –, egy falu vagy város neve.
– „Armentières” – olvasta Porthos. – Hírét sem hallottam soha!
– Saját kezűleg írta fel ezt a város- vagy falunevet – kiáltott fel Athos.
– Na jó – mondta D'Artagnan –, őrizzük meg jól ezt a papirost. Remélem, nemhiába adtam ki az utolsó aranyomat. Lóra, lóra, barátaim!
S a négy jó barát elvágtatott a béthune-i úton.

 

 

A BÉTHUNE-I KARMELITA KOLOSTOR

A nagy gonosztevőket mintha valami titkos elrendelés vezetné: átsegíti őket minden akadályon, megmenti minden veszélytől, míg csak a gondviselés ki nem fogy a béketűrésből, s el nem érkezik a pillanat, amikor gaz életük zátonyra fut.
Ez történt miladyvel is: átsurrant két nemzet őrhajói között, és minden bántódás nélkül megérkezett Boulogne-ba.
Amikor Portsmouth-ban partra szállt, szánalomra méltó angol nő volt, akit a franciák kiüldöztek La Rochelle-ből; Boulogne-ban pedig, kétnapi hajókázás után francia nő lett, akit az angolok Franciaország elleni gyűlöletükben egyre-másra zaklattak Portsmouth-ban.
Milady szépsége, előkelő, modora és bőkezűsége – mert számolatlanul szórta a pénzt – többet ért minden útlevélnél. Az előzékeny, mosolygós boulogne-i kikötőparancsnok régivágású, gáláns úri ember volt, kézcsókkal fogadta miladyt, és megkímélte a szokásos formaságoktól. Az asszony csupán addig tartózkodott a városban, míg az alábbi levelet postára tette:

 

Richelieu bíboros úr Őeminenciájának a La Rochelle-i táborban.
Kegyelmes uram, most már nyugodt lehet: Buckingham herceg őexcellenciája nem kel át Franciaországba.
Boulogne, 25-én este,

Milady***

Ui. – Eminenciád óhaja szerint Béthune-be megyek, a karmelita kolostorba, ott várom parancsait.

 

Este milady csakugyan útnak indult; az éjszaka úton érte: megszakította útját, és meghált egy fogadóban, majd reggel öt órakor ismét felkerekedett, és három órával később megérkezett Béthune-be.
Megtudakolta, merre van a karmelita kolostor, és tüstént odahajtatott.
A zárda főnökasszonya fogadta; milady megmutatta a bíboros parancsát, a főnökasszony szobát nyittatott, és reggelit adatott neki.
Az egész múlt feledésbe merült már milady emlékezetében; csupán a jövendőt tartotta szemmel: előre látta, mily nagy jutalmat kap a bíborostól sikeres szolgálataiért, s főleg azért, hogy Richelieu neve nem szövődött bele a véres eseményekbe. Az asszonyt szakadatlanul új meg új szenvedély tüzelte, egész élete olyan volt, mint az égen úszó felhő, mely hol a mennyei kékséget, hol a tűzvész lángját, hol a vihar sötét homályát tükrözi; amerre ez a felhő elhalad, halál, pusztulás marad nyomában.
Reggeli után felkereste a főnökasszony; a zárdában kevés a szórakozás, s a derék teremtés alig várta, hogy közelebbről megismerhesse legújabb védencét.
Milady meg akarta hódítani a főnökasszonyt s mivel magasan fölötte állt, ez gyerekjáték volt neki: elhatározta, hogy udvarias lesz, de bűbájos modora, színes társalgása és lényének kedvessége egészen levette lábáról a jámbor apácát.
A főnökasszony nemesi családból származott, és rajongott az udvari pletykákért; ritka csemege az ilyesmi itt, az Isten háta mögött, s oly nehezen hatol át a zárdák falán, amely át sem engedi a külső világ zűrzavarát.
Milady pedig töviről hegyire ismerte az előkelő társaság minden intrikáját, nemhiába élt bennük már öt-hat éve szakadatlanul; feltálalta hát a kegyes hölgynek a királyi udvar intim apróságait; megemlékezett a király szinte már túlságosan is jámbor életéről, de közbeszőtte az udvari előkelőségek és hölgyeik botránykrónikáját is – a főnökasszony névről egytől egyig jól ismerte a főurakat –, futtában megemlítette a királyné és Buckingham regényét, – vagyis sokat beszélt, hogy ő is megtudjon valamit, bármily keveset is.
Ámde a főnökasszony egy szót sem szólt, csak hallgatta és mosolygott. Milady pedig látta, hogy nagy tetszést arat, és folytatta beszámolóját, most már azonban a bíborosra terelte a szót.
Csakhogy nem volt könnyű dolga: nem tudta, kihez húz a főnökasszony: a királyhoz-e vagy a bíboroshoz; ezért az arany középutat választotta. Ám az apáca még nála is óvatosabbnak mutatkozott: valahányszor vendége megemlítette Őeminenciáját, mélyen fejet hajtott, de ennél többre nem volt kapható.
Milady már-már azt hitte, fölöttébb unalmas lesz neki a zárda, tehát úgy határozott, hogy lesz, ami lesz, tiszta vizet önt a pohárba. Tudni akarta, meddig terjed a jámbor főnökasszony tartózkodása, ezért eleinte leplezetten, később igen aprólékosan kezdte befeketíteni a bíborost; elmondta, milyen nagy szerelemben volt Aiguillon asszonnyal, Marion de Lorme-mal meg több más híres kurtizánnal.
Az apáca figyelmesebben hallgatta, lassanként felengedett, és megint mosolygott.
– Végre – gondolta milady –, úgy veszem észre, ez már jobban érdekli; ha bíboros-párti is, aligha vakbuzgó híve.
Tárgyat változtatott; ecsetelni kezdte, mily kegyetlenül üldözi ellenségeit Richelieu. A főnökasszony keresztet vetett, de semmivel nem mutatta, hogy helyesli vagy elítéli-e a hallottakat.
Ebből még inkább arra következtetett milady, hogy az apáca inkább a királyhoz húz, mint a bíboroshoz. Ezért mind színesebb történetekkel hozakodott elő.
– Minderről én vajmi keveset tudok – nyilatkozott végre az apáca –, de bármily messze is tőlünk az udvar, bármily idegen is tőlünk a földi élet ezernyi gondja, nem egy szomorú példából magunk is jól ismerjük mindazt, amiről beszél, asszonyom; van itt egy novicia, ő is a bíboros úr bosszúját és üldözését szenvedi.
– Itt van a zárdában! – mondta milady. – Ó, Istenem, hogy sajnálom szegény teremtést.
– Sajnálhatja is, asszonyom; van miért; börtön, fenyegetés, bántalmazás: mindenben része volt. Mindazonáltal – fűzte tovább a szót az apáca –, a bíboros úrnak bizonyára minden oka megvolt rá, hogy így bánjon vele; a látszat gyakran csal, és talán a mi noviciánk se szent.
Ejnye, ejnye! – mondta magában milady. – Amilyen szerencsém van, még kiugratom a nyulat a bokorból.
Angyali ártatlanság kifejezését varázsolta vonásaira.
– Igen, sajnos, én is jól tudom! – mondta az apácának – nem mind arany, ami fénylik, de hát minek higgyünk, ha már az emberi arcnak, isten legszebb művének sem hihetünk! Meglehet, hogy számos csalódás ér még életemben, de én mindig megbízom abban, akinek a vonásai rokonszenvesek.
– Asszonyom tehát hajlik rá – kérdezte –, hogy ártatlannak tartsa ezt az ifjú nőt?
– A bíboros úr nem csupán a bűnt üldözi – felelt milady. – Nem egy bűnt kevésbé gyűlöl, mint bizonyos erényeket.
– Ne vegye rossz néven, asszonyom, de meglepetésemet kell nyilvánítanom – szólt a főnökasszony.
– Ugyan miért? – kérdezte milady ártatlanul.
– Iménti szavai miatt.
– Mi van azokban meglepő? – kérdezte milady mosolyogva.
– Kegyed a bíboros barátja, kegyedet Őeminenciája küldte ide, és ennek ellenére...
– És ennek ellenére rosszakat mondok róla – fejezte be milady a főnökasszony mondatát.
– Hát dicsérni éppen nem dicséri.
– Nem csoda: nem annyira barátja, mint inkább áldozata vagyok – sóhajtott fel milady.
– És a bíboros úr ajánlólevele?...
– Tulajdonképpen elfogatóparancs, és börtönömből majd a pribékjeivel hurcoltat el.
– Miért nem szökött meg?
– Hová is mehetnék? Talán van olyan hely a földön, ahová a bíboros keze el nem ér? Csak a kisujját kell megmozdítania! Még ha férfi volnék, akkor talán, de nő vagyok, s egy nő ugyan mit tehet? Az a kis novicia, akit említeni tetszett, az talán megpróbált elmenekülni?
– Nem próbált meg, az igaz, de nála másról van szó: azt hiszem, szerelmes valakibe, ez tartja vissza Franciaországban.
– Ó! – sóhajtott milady. – Ha szerelmes, akkor mégsem egészen boldogtalan.
– Ó – szólt a főnökasszony, s egyre nagyobb érdeklődéssel tekintett miladyre –, tehát kegyed is szegény üldözött?
– Sajnos! – mondta milady.
Az apáca egy percig nyugtalanul vizsgálgatta miladyt; látszott, hogy új gondolat ver gyökeret fejébe.
– Csak nem ellensége kegyed szent hitünknek? – rebegte.
– Én! – kiáltotta milady. – Hogy én protestáns volnék! Ugyan, dehogy! Isten a tanúm, hogy buzgó katolikus vagyok.
– Akkor ne féljen semmitől, asszonyom – szólt mosolyogva az apáca –, e ház, mely befogadta, nem lesz szigorú börtöne, és mi mindent megteszünk, hogy fogságát enyhítsük. Sőt, társasága is lesz: az az ifjú hölgy, akit nyilván valamilyen udvari cselszövés miatt sújt az üldözés. Igen bájos, kedves teremtés.
– Mi a neve?
– Egy igen magas személyiség ajánlotta be nálunk; ő Kettynek nevezte. A másik nevét nem firtattuk.
– Ketty! – kiáltott a milady. – Ketty! Egész bizonyos?...
– Hogy így hívják? Így, asszonyom; talán ismeri, kegyed?
Milady elmosolyodott magában, mert hirtelen az a gondolata támadt, hogy a fiatal nő talán éppen az ő volt szobalánya. Valahányszor eszébe jutott Ketty, nem fojthatta el haragját; most is bosszúvágy dúlta fel vonásait, de csupán egy pillanatra, s az ezerarcú nő megint nyugodtan, jóindulatúan tekintett a főnökasszonyra.
– Máris nagyon rokonszenves nekem az ifjú hölgy. Vajon mikor láthatom? – kérdezte az apácát.
– Még ma – felelt az –, ma este. De épp az imént említette kegyed, hogy négy napot utazott, s ma reggel ötkor már talpon volt; úgy gondolom, ráfér kegyedre a pihenés. Feküdjön le és aludjon; ebédre felkeltjük.
Milady cselszövő lelkét máris felvillanyozta az új kaland reménye, s úgy érezte, semmi szüksége pihenésre, de azért mégiscsak elfogadta a főnökasszony ajánlatát; az elmúlt tíz-tizenöt nap alatt annyiféle izgalmon esett át, hogy ha vasszervezete még állta volna is a fáradalmakat, lelke nyugalomra áhítozott.
Elköszönt hát az apácától és lefeküdt. Ketty neve egy csapásra felszította benne a bosszúvágyat; ez a vágy ringatta el. Arra gondolt, hogy a bíboros csaknem korlátlan hatalmat ígért neki, ha sikeresen teljesíti megbízatását. Sikert aratott, most már az övé D'Artagnan.
De azért mégiscsak aggasztotta valami: férjének, Le Fère grófnak emléke; azt hitte, régen meghalt, vagy legalábbis kivándorolt, és íme, most megint elébe kerül, mint Athos, D'Artagnan legjobb barátja.
Ám ha D'Artagnan barátja, akkor nyilván kivette a részét minden mesterkedésből, melynek révén a királyné keresztülhúzta Őeminenciája terveit; ha D'Artagnan barátja, akkor a bíboros ellensége, s ha ez így van, akkor ő, milady, egyszerre veti mindkettőjük nyakába a hurkot, egyszerre áll bosszút rajta is, az ifjú testőrön is.
Így szövögette milady a remény édes ábrándjait, melyek lassanként álomba ringatták.
Halk beszéd hangja ütötte meg fülét: felébredt. Felnyitotta szemét, és megpillantotta a főnökasszonyt; egy finom bőrű, szőke fiatalasszony volt vele, kíváncsian, jóakaratúan figyelte miladyt.
Milady még sosem látta a fiatalasszonyt. Figyelmesen, aprólékosan szemügyre vették egymást, és közben elmondták az ilyenkor szokásos udvarias szólamokat. Szép volt mind a kettő, de mindegyik a maga módján. Milady el is mosolyodott és megállapította, hogy előkelőségben, úri modorban meg sem közelíti őt a fiatalasszony. Igaz, a szépségük közötti vetélkedésben az apácaruha nem sokat használt ellenfelének.
A főnökasszony bemutatta őket egymásnak, majd e formaság után magukra hagyta a fiatalokat – kötelessége a templomba szólította.
A novicia látta, hogy milady még nem kelt fel, ezért elindult az apáca után, milady azonban nem engedte.
– De asszonyom – mondta neki –, alig láthattam egy pillanatra, és máris megvonja tőlem társaságát, jóllehet nem is tagadom, úgy számítottam, részem lesz benne, amíg itt vagyok.
– Világért sem, asszonyom – felelt a novicia –, csak attól félek, hogy az idő nem éppen megfelelő: kegyed nagyon fáradt, s én álmából vertem föl.
– Ó, Istenem! – szólt milady. – Mi mást kívánhat az, aki alszik, mint jó ébredést. Ebben, kegyed jóvoltából máris részem volt; hadd élvezzem hát még tovább.
Kézen fogta a fiatalasszonyt, s egy székre ültette az ágya mellett.
A novicia leült.
– Jaj Istenem! – szólalt meg. – Olyan boldogtalan vagyok! A hatodik hónapot töltöm itt; majd megölt az unalom; kegyed megérkezik, már azt hiszem, élvezni fogom kedves társaságát és tessék: minden jel arra vall, hogy máról holnapra itt kell hagynom a kolostort!
– Ugyan! – szólt milady. – Máris távozik?
– Legalábbis remélem – mondta a novicia, és eszébe sem jutott, hogy leplezze örömét.
– Ha jól értettem – folytatta milady –, kegyedet a bíboros üldözi: nekem már csak ezért is fölöttébb rokonszenves.
– Igaz tehát, amit a kedvesnővértől hallok, hogy kegyed is e gonosz pap áldozata?
– Pszt! – szólt milady. – Még itt se beszéljünk róla így; egész balsorsom annak köszönhetem, hogy én is ilyesmit mondtam a bíborosról egy asszonynak, akit barátnőmnek véltem, de beárult. Kegyed is efféle csalárdság áldozata?
– Nem – felelt a novicia –, én azért szenvedek, mert hűséges szolgája voltam egy asszonynak, akit szerettem, akiért életemet adtam volna, és akiért most is szívesen meghalnék.
– Ő pedig cserbenhagyta! Ugye, így történt?
– Eleinte magam is azt hittem, én hálátlan, de két-három napja, Istennek hála, beláttam tévedésemet; nagy keserűség lett volna látnom, hogy megfeledkezik rólam. De úgy hiszem, asszonyom – folytatta a novicia –, kegyed szabad, és csupán kegyeden áll, hogy bármikor elmeneküljön.
– Se pénzem, se barátom; Franciaországnak ezen a táján senkit sem ismerek, sosem jártam itt: ugyan hova mehetnék?
– Ó, Istenem! – kiáltott, fel a novicia. – Kegyed oly szép, és olyan jóságos az arca, hogy bármerre jár, bizonyosan mindenütt talál majd barátokat!
– És mégis – válaszolt milady, már nem is édesen, hanem valósággal angyalian mosolyogva –, mégis magányos, üldözött asszony vagyok.
– Higgye el – szólt a novicia –, az Isten jóságában mindig megbízhatunk; eljön az idő, amikor jótetteink pártunkra kelnek Isten előtt; az sem lehetetlen, hogy bármily szerény és gyenge teremtés vagyok, javára válhat kegyednek, hogy velem találkozott, mert ha innét kikerülök, majd csak szerzek egy-két befolyásos barátot, akik kegyedért is síkra szállnak, miután rajtam segítettek.
– Ó, Istenem! Ha magányos asszony vagyok is – mondta milady, remélve, hogy ha magáról beszél, megoldódik a novicia nyelve is –, azért még van egy-két rangos ismerősöm, ám ők is egytől egyig reszketnek a bíborostól; még a királyné sem elég erős a félelmes miniszter ellenében; jó helyről tudom, hogy a felséges asszony, jóllehet arany szíve van, nemegyszer feláldozta Őeminenciája haragjának azokat, akik leghűségesebb szolgái voltak.
– Lehet, hogy a királyné színleg feláldozta őket, de a külszín gyakran csalóka, higgye meg, asszonyom; minél jobban üldöznek valakit, a felséges asszony annál többet gondol vele, és gyakran épp akkor adja tanújelét jó emlékezetének, amikor szinte már, elveszett minden remény.
– Ó igen! – szólt milady. – Hiszek kegyednek: a királyné igazán jóságos.
– Tehát kegyed ismeri nemeslelkű, szépséges királynénkat, hogy így beszél róla! – kiáltotta rajongva a novicia.
Milady úgy érezte, sarokba szorítják, ezért így válaszolt:
– Személyesen tulajdonképpen nincs szerencsém ismerhetni, de legbensőbb hívei közül nem egyet ismerek; ismerem Putange urat, Tréville urat; Dujart úrral pedig Angliában, ismerkedtem meg.
– Tréville urat! – kiáltott a novicia. – Ismeri Tréville urat!
– Ismerem bizony, méghozzá nagyon jól.
– A király testőreinek kapitányát?
– A király testőreinek kapitányát.
– Hisz akkor máris régi ismerősök, sőt szinte régi jó barátok vagyunk! – lelkendezett a fiatalasszony. – Nyilván gyakorta megfordult Tréville úrnál, ha ismeri!
– De mennyire! – szólt milady, s amikor látta, hogy hazugságával jó nyomon halad, mindent megtett, hogy a nyomot el ne veszítse.
– Akkor hát királyi testőrökkel is szokott találkozni?
– Valamennyivel, aki bejáratos a kapitányhoz! – felelte milady, és úgy érezte, egyre érdekfeszítőbb a beszélgetés.
– Ha egy-két nevet is megemlítene, meglátná, hogy mindnyájan a barátaim.
– Hát – kezdte milady megzavarodva –, ismerem például Souvigny urat, Courtivron urat meg Férussac urat.
A novicia várt, s mikor látta, hogy milady megakad, megkérdezte:
– Egy Athos nevű nemest nem ismer?
Milady arca fehérebb lett, mint ágyán a lepedő, és bármint uralkodott is önmagán, nem állhatta meg, hogy fel ne sikoltson: megragadta a fiatalasszony kezét, és majd elnyelte szemével.
– Jaj! Mi baja? Ó, Istenem, csak nem sértettem meg kegyedet?
– Nem, nem, csak meglepett ez a név, mert én is jól ismerem ezt az urat, és váratlanul ért, hogy olyasvalakire bukkanok, aki szintén jól ismeri.
– De milyen jól! És nem csupán őt, hanem barátait, Porthos és Aramis urakat is!
– Úgy van! Én is ismerem őket! – kiáltotta milady, s úgy érezte, megfagy ereiben a vér.
– Ha ismeri őket, biztosan azt is tudja, milyen kedves, derék fiúk; miért nem fordul hozzájuk, ha szüksége van valamire?
– Hogy őszinte legyek – rebegte milady –, nem vagyunk túlságosan bizalmas jó barátok; inkább csak hallomásból ismerem őket; sokat beszélt róluk egyik jó barátjuk, D'Artagnan úr.
– Kegyed ismeri D'Artagnan urat! – kiáltotta a novicia; most ő ragadta meg milady kezét, és ő akarta lenyelni szemével.
Azután feltűnt neki, mily különösen néz az asszony, és megkérdezte:
– Bocsánat, asszonyom, miféle ismeretségben van vele?
– Miféle ismeretségben? – kérdezte milady megzavarodva. – A barátom.
– Ne hazudjon, asszonyom – szólt a novicia –, kegyed a szeretője volt.
– Kegyed volt a szeretője, asszonyom! – emelte fel milady is a hangját.
– Én! – mondta a novicia.
– Igen, kegyed; most már megismerem; kegyed Bonacieux-né.
A fiatalasszony megütközve, rémülten hőkölt vissza.
– Igen! Ne is tagadja! Feleljen, ha mer! – sürgette milady.
– Hát igen! Az vagyok, asszonyom! – szólt a novicia. – Tehát vetélytársak vagyunk?
Milady arcán oly vad szenvedély lángja csapott fel, hogy Bonacieux-né, ha nem így állnak egymással szemben, rémülten futott volna el, most azonban csak a féltékenység szavára hallgatott.
– Ne kerteljen hát, asszonyom – folytatta, és szinte hihetetlen elszántság csengett szavában –, mondja meg őszintén: ugye a szeretője volt? Vagy most is az?
– Nem, nem! – kiáltotta milady, és hangja jól mutatta: nem tűri, hogy szavait kétségbe vonják. – Soha! Soha!
– Elhiszem – szólt Bonacieux-né –, de miért kiáltott akkorát az imént!?
– Micsoda? Hát nem érti! – mondta milady aki már leküzdötte zavarát, és visszanyerte lélekjelenlétét.
– Hogyhogy nem értem? Semmiről nem tudok semmit.
– D'Artagnan úr jó barátom volt, és megosztotta velem titkait. Miért ne volna ez érthető?
– Csakugyan!
– Hát nem érti kegyed, hogy mindent tudok? Tudom, hogyan rabolták el kegyedet a Saint-Germain-i nyaralóból, tudom, mennyire kétségbeesett D'Artagnan és három cimborája, s mennyit keresték azóta is hasztalanul! Hogyisne csodálkoznék hát, amikor váratlanul éppen kegyedre bukkanok, akiről oly sokat beszélgettünk, akit D'Artagnan úr tiszta szívéből szeret, s akit velem is megszerettetett, amikor még sohase láttam? Ó, drága Constance, csakhogy megtaláltam, csakhogy láthatom végre valahára!
És kitárta karját Bonacieux-né felé, akit máris megigézett szavaival. A fiatalasszony egy perce még vetélytársának hitte, most pedig máris őszinte, megbízható barátot látott benne.
– Jaj, bocsásson meg! Ne haragudjék! – kiáltotta milady keblére borulva – de úgy szeretem!
A két asszony így maradt egy pillanatra, összeölelkezve. Ha milady ereje arányban, állt volna gyűlöletével, Bonacieux-né nem került volna ki élve ebből az ölelésből. De mégsem fojthatta meg, ezért hát rámosolygott.
– Ó, drága angyalom! Édes szívem! – mondta. – Mennyire örülök, hogy összetalálkoztunk! Hadd nézzem kegyedet. – És míg így beszélt, kis híján szinte fel is falta tekintetével. – Igen, igen, kegyed az. Igen! Visszaemlékszem D'Artagnan minden szavára, ráismerek, hajszálra ráismerek kegyedre.
Szegény fiatalasszony nem is álmodta, milyen gyilkos kegyetlenség rejtőzik milady szeplőtlen álarca mögött; és csillogó szeméből mást sem olvasott ki, csupán érdeklődést és szánakozást.
– Akkor hát azt is tudja, mennyit szenvedtem – mondta Bonacieux-né –, hisz D'Artagnan biztosan elmondta, mennyit szenvedett ő maga. De már az is boldogság, ha érte szenvedhetek.
Milady gépiesen ismételte:
– Boldogság, igen.
De közben másutt járt az esze.
– Meg aztán – folytatta Bonacieux-né – már nem is szenvedek sokáig: holnap vagy talán még ma este viszontlátom, s akkor elfeledem a múltat.
– Holnap? Ma este? – pattant fel milady; felrázták merengéséből ezek a szavak. – Mit beszél? Üzenetet vár tőle?
– Őt várom személyesen.
– Személyesen? Ide várja D'Artagnant!
– Ide. D'Artagnant.
– Nem, ez nem lehet! La Rochelle ostrománál van a bíborossal; akkor térhet csak vissza, ha a várost bevették.
– Ne higgye! Az én D'Artagnanom, a derék, vitéz nemes nem ismer lehetetlent!
– Nem, nem hihetem!
– Nem? Olvassa hát a saját szemével! – mondta a szerencsétlen fiatalasszony. Nem bírta féken tartani büszkeségét és örömét, s egy levelet nyújtott milady felé.
– Chevreuse asszony keze vonása! – mondta magában milady. – Nem tévedtem hát: összejátszanak vele!
Mohón olvasta a levelet:

 

Álljon készen, kedves gyermekem; barátunkat hamarosan viszontlátja, mégpedig azért, hogy kiszabadítsa kegyedet börtönéből, ahol biztonsága érdekében rejtőzködött; készüljön hát a távozásra, és sose feledje, hogy ránk mindig számíthat.
Kedves gascogne-ink, mint mindig, most is bátornak és hűségesnek bizonyult; mondja meg, hogy valaki nagyon hálás neki a figyelmeztetésért.

 

– Igen – szólt milady –, igen, a levél egészen világos. Tudja-e, mi volt az a figyelmeztetés?
– Nem tudom. De azt hiszem, megint a bíboros valamilyen cselvetésére figyelmeztette a királynét.
– Úgy van, egészen bizonyosan! – mondta milady. Visszaadta a levelet Bonacieux-nénak, majd elgondolkozva lehajtotta a fejét.
E pillanatban lódobogás hallatszott be a szobába.
– Jaj! – kiáltotta, Bonacieux-né, s az ablakhoz ugrott. – Talán csak nem ő?
Milady ágyban maradt, szinte kővé dermesztette az elképedés; annyi váratlan esemény zúdult rá egyszerre, hogy életében először azt sem tudta, hol áll a feje.
– Ő! Ő! – suttogta. – Hát csakugyan ő?
Csak feküdt az ágyban, és mereven nézett maga elé.
– Sajnos, nem ő! – mondta Bonacieux-né. – Valami ismeretlen, de úgy látom, ide jön; igen, most lassít, megáll a kapuban, csönget.
Milady kiugrott az ágyból.
– Biztosan nem ő? – kérdezte.
– Nem ő, egészen bizonyosan.
– De talán rosszul látta!
– A kalapja tolláról, köpenye csücskéről is megismerném!
Milady szaporán öltözködött.
– Annyi baj legyen! Azt mondja, ide jött az idegen?
– Igen, már benn is van a házban.
– Vagy kegyedhez jön, vagy hozzám.
– Jaj Istenem! Miért ily izgatott?
– Izgatott vagyok, nem is tagadom; bizalmatlan vagyok, félek a bíborostól, ő mindenre kapható.
– Csitt! – szólt Bonacieux-né. – Jönnek!
Valóban kinyílt az ajtó, és belépett a főnökasszony.
– Kegyed érkezett Boulogne-ból? – kérdezte miladytől.
– Igen, én – felelt az asszony, és igyekezett uralkodni magán –, ki keres?
– Egy férfi, a nevét nem mondja meg, de a bíborostól jön.
– És velem akar beszélni? – kérdezte milady.
– Azzal a hölggyel, aki Boulogne-ból érkezett.
– Akkor nagyon kérem, asszonyom, vezesse be.
– Jaj Istenem! – szól Bonacieux-né – csak nem valami rossz hír!
– Attól tartok, igen.
– Magára hagyom kegyedet az idegennel, de ha megengedi, nyomban visszajövök, mihelyt eltávozott.
– Természetesen! Nagyon kérem.
A főnökasszony kiment Bonacieux-néval.
Milady egyedül maradt, merőn nézte az ajtót; egy pillanat múlva sarkantyúpengés hallatszott a lépcsőn, a lépések közeledtek, majd feltárult az ajtó, és egy férfi lépett be.
Milady felsikoltott örömében: Rochefort gróf volt, a bíboros rossz szelleme.

 

 

KÁRHOZOTT LELKEK TALÁLKOZÓJA

– Ah! – kiáltotta egyszerre Rochefort és milady – kegyed az! – Igen, én.
– Honnan jön? – kérdezte milady.
– La Rochelle-ből; hát kegyed?
– Angliából.
– Buckingham?
– Halott, vagy súlyosan megsebesült; dolgom végezetlen kellett volna visszatérnem, amikor egy elvakult puritán ledöfte.
– Ej! – szólt Rochefort elmosolyodva – ritka szerencsés véletlen! Tudom, örül majd a bíboros! Értesítette már?
– Írtam neki Boulogne-ból. De kegyed hogy kerül ide?
– Őeminenciája már kezdett nyugtalankodni, és rám parancsolt, kutassam fel kegyedet.
– Csak tegnap érkeztem vissza.
– S azóta mit csinált?
– Nem vesztegettem hiába az időt.
– Azt mindjárt gondoltam!
– Tudja kivel találkoztam itt?
– Nem.
– Találja ki.
– Ugyan miből?...
– Azzal a fiatalasszonnyal, akit a királyné mentett meg a börtöntől.
– D'Artagnan barátunk szeretőjével!
– Úgy van, Bonacieux-néval; a bíboros nem tudta, hol bujkál.
– No! – szólt Rochefort. – Ez is van olyan szerencsés véletlen, mint a másik; a bíboros urat igazán tenyerén hordja a szerencse.
– Képzelheti – folytatta milady –, mennyire meglepődtem, amikor ezzel az asszonnyal összeakadtam!
– Ismeri kegyedet?
– Nem.
– Szóval idegennek hiszi?
Milady elmosolyodott.
– A legjobb barátnője vagyok!
– Szavamra, kedves grófné – mondta Rochefort –, csupán kegyed képes ilyen csodákra.
– S máris javamra vált, kedves lovag – szólt milady –, mert tudja-e, mi újság?
– Nem tudom.
– Holnap vagy holnapután a királyné parancsára Bonacieux-nét elviszik innét.
– Ejnye! És kicsoda?
– D'Artagnan meg a barátai.
– Addig úgysem nyugszanak, míg a Bastille-ba nem dugjuk valamennyit.
– Nem is értem, eddig miért nem került rá a sor?
– Mit tudom én! Érthetetlen, milyen kesztyűs kézzel bánik velük a bíboros úr.
– Csakugyan?
– Csakugyan.
– Nos hát, Rochefort, mondja meg a bíboros úrnak, hogy ez a négy ember kihallgatta beszélgetésünket a Vörös Galambdúc fogadóban; hogy miután a bíboros úr elment, egyikük feljött a szobámba, és erőszakkal kicsikarta tőlem Őeminenciája felhatalmazását; hogy ők értesítették Winter lordot, amikor Angliába mentem; hogy kis híján ezúttal is miattuk vallott kudarcot küldetésem, mint nemrégiben, a zsinórhegyek ügyében; hogy négyőjük közül csupán kettő ad okot félelemre: D'Artagnan és Athos; a harmadik, Aramis, Chevreuse asszony szeretője: ez életben maradhat, titkát ismerjük, s ezért még hasznunkra lehet; a negyedik Porthos, öntelt fajankó, buta, mint a tök, kár volna rá az időt vesztegetni.
– De úgy tudom, e pillanatban mind a négyüknek ott kellene lenniük La Rochelle ostrománál.
– Magam is így hittem, ám Bonacieux-né, elég ostobán, egy levelet mutatott nekem, melyet Chevreuse asszonytól kapott: mint ebből kiderül, a négy testőr éppen azon fáradozik, hogy megszöktesse Bonacieux-nét.
– Teringettét! Most mit tegyünk?
– Mi a szándéka velem a bíborosnak?
– Azt mondta, vegyem át a kegyed írásos vagy szóbeli üzenetét, térjek vissza postakocsin, s ha Őeminenciája már tudja, mit intézett kegyed, akkor értesíti, mi a további teendő.
– Vagyis itt kell maradnom?
– Vagy itt, vagy a közelben.
– Nem mehetek kegyeddel?
– Nem, erről szó sem lehet; a tábor környékén ráismerhetnek kegyedre, s ez, ugye érti, bonyodalmakat okozhat a bíborosnak.
– Hát jó, vagy itt várok, vagy valahol a közelben.
– De azért mindjárt megmondhatja, hol várja a bíboros üzenetét; tudni akarom, hol keressem.
– Csakhogy azt hiszem, aligha maradhatok itt.
– Miért?
– Ne feledje, hogy ellenségeim minden pillanatban ideérhetnek.
– Persze. De akkor a bíboros elszalaszthatja ezt a fiatalasszonyt!
– Ugyan! – mondta milady, és elmosolyodott, úgy, ahogyan csak ő tudott mosolyogni – hát már elfeledte, hogy a legjobb barátnője vagyok?
– Igaz! Megmondhatom tehát a bíborosnak, hogy ami ezt az asszonyt illeti...
– Egészen nyugodt lehet.
– Csak ezt.
– Ő már tudja, hogy ez mit jelent.
– Igen, majd kitalálja. Most pedig arról beszéljünk, mi a dolgom.
– Máris visszafordul; azt hiszem olyan hírt visz, ami megérdemli, hogy siessen.
– De baj van: amint Lilliers-be értem, eltörött a postakocsim kereke.
– Remek.
– Hogy volna remek?
– Úgy, hogy éppen szükségem van a kocsijára.
– Akkor min megyek én?
– Lovon.
– Könnyen beszél kegyed. És a száznyolcvan mérföld?
– Ej, az is valami?
– Hát jó. És aztán?
– Aztán: Lilliers-ből elküldi nekem a kocsiját, és megparancsolja inasának, hogy álljon rendelkezésemre.
– Meglesz.
– Van a kezében parancs a bíborostól?
– Van. Teljes mértékű felhatalmazás.
– Mutassa meg a főnökasszonynak, és mondja neki, hogy ma vagy holnap értem jön valaki, nekem pedig követnem kell azt a személyt, aki kegyed nevében jelentkezik.
– Rendben van!
– El ne feledje: durván beszéljen rólam a főnökasszonnyal.
– Miért?
– A bíboros áldozata vagyok. Meg kell nyernem a szegény kis Bonacieux-né bizalmát.
– Helyes. Ad külön jelentést a történtekről?
– Minek? Már elmondtam mindent, kegyednek jó az emlékezete. Ismételje el, amit hallott, ez elég; a papirost még elveszítené.
– Igaza van. Most már csak abban kell megállapodnunk, hogy hol találok majd kegyedre; nem szeretnék feleslegesen csatangolni a környéken.
– Jól van. Várjon egy kicsit.
– Parancsol térképet?
– Köszönöm; úgy ismerem a vidéket, mint a tenyeremet.
– Ugyan! Mikor járt itt?
– Itt nevelkedtem.
– Csakugyan?
– Amint látja, mindig jó, ha nevelkedik valahol az ember.
– Tehát hol vár rám?
– Hadd gondolkozzam egy pillanatig... No jó! Mondjuk: Armentières-ben.
– Mi az az Armentières?
– Kis város a Lys partján; csak átlépek a folyón, és máris idegen földön vagyok.
– Remek! Persze, csak akkor kel át a folyón, ha veszély fenyegeti.
– Természetesen.
– S ha így fordulna, honnan tudom meg, hogy hol keressem?
– Szüksége van az inasára?
– Nincs.
– Megbízható?
– Minden próbát megáll.
– Bocsássa rendelkezésemre; itt senki nem ismeri, megvárja kegyedet ott, ahonnan én elmegyek; ő majd megmondja, hol vagyok.
– Tehát Armentières-ben találkozunk?
– Armentières-ben.
– Írja fel a város nevét egy cédulára, nehogy elfelejtsem. A városnév egymaga nem veszélyes, nem sokat jelent.
– Ki tudja? No mindegy – mondta milady, papírra vetve a város nevét –, nem félek a veszélytől.
– Köszönöm! – szólt Rochefort. Elvette miladytől a cédulát, összehajtogatta, és kalapja bélésébe dugta. – Különben sincs mitől félnie; úgy teszek majd, mint gyerekkoromban; egész úton a város nevét mondogatom, ha mégis elhagynám valahol a papírt. Végeztünk?
– Azt hiszem, igen.
– Tehát: Buckingham meghalt, vagy súlyosan megsebesült; a négy testőr kihallgatta a kegyed beszélgetését a bíborossal; Winter lord megtudta, hogy kegyed Portsmouth-ba érkezett; a Bastille-ba Athosszal és D'Artagnan-nal; Aramis Chevreuse asszony szeretője; Porthos felfújt hólyag; Bonacieux-nét megtaláltuk; minél hamarabb postakocsit küldök kegyedért; inasomat rendelkezésére bocsátom; azt mondom, kegyed a bíboros áldozata; nehogy a főnökasszony gyanút fogjon; találkozunk Armentières-ben, a Lys partján. Jól van?
– Igazán bámulatos a memóriája, kedves lovag. Jaj, valamit el ne feledjen...
– Mit?
– Úgy láttam, az erdő egészen a kolostor kertjéig nyúlik; mondja azt: engedélyt kaptam, hogy az erdőben sétáljak. Ki tudja, hátha úgy fordul a dolog, hogy a hátsó kapun kell elhagynom a kolostort.
– Igazán mindenre kiterjed a figyelme.
– Kegyed pedig megfeledkezik valamiről...
– Éspedig?
– Meg sem kérdezi, nincs-e szükségem pénzre.
– Igaz! Mennyit parancsol?
– Adja ide minden aranyát.
– Ötszáz aranyam lehet.
– Nekem is van ugyanennyi; ezer aranyból mindenre futja; szedje csak elő a zsebéből.
– Tessék.
– Jól van! Mikor utazik?
– Egy óra múlva. Bekapok valamit, és közben postalovat kerítek magamnak.
– Csodás! Isten áldja, lovag!
– Isten áldja, grófnő!
– Üdvözletem a bíborosnak.
– Üdvözletem a pokolnak.
Milady és Rochefort összenevetett, azután elváltak.
Egy óra múlva Rochefort elvágtatott; öt óra múlva Arras-ban járt.
Olvasóink már tudják, hogyan ismerte meg D'Artagnan, és tudják azt is, milyen buzgó sietségre ösztökélte a négy testőrt ez a baljós találkozás.

 

 

EGY CSEPP VÍZ

Rochefort távozása után Bonacieux-né nyomban visszatért. Milady mosolyogva fogadta.
– Szóval megtörtént, amitől félt, asszonyom – mondotta a fiatalasszony –, ma este vagy holnap elviteti kegyedet a bíboros?
– Honnan tudja kicsikém? – kérdezte milady.
– A hírnöktől személyesen.
– Üljön ide mellém – mondta milady.
– Szívesen.
– Várjon; megnézem nem hallgatóznak-e?
– Mire jó ez a nagy óvatosság?
– Mindjárt megtudja.
Milady felállt, az ajtóhoz ment, kinyitotta, kilesett a folyosóra, csak azután ült vissza Bonacieux-né mellé.
– Amint látom – kezdte –, ügyesen játszotta szerepét.
– Kicsoda?
– Az az ember, aki elhitette a főnökasszonnyal, hogy a bíboros megbízottja.
– Hát csak szerepet játszott?
– Igen, kicsikém...
– Hát az a férfi nem...
– Az a férfi – szólt milady suttogva –, a bátyám.
– A kegyed bátyja! – kiáltott fel Bonacieux-né.
– Csitt! Csak kegyed tudja ezt a titkot, kicsikém; el ne árulja senkinek, mert akkor végem, sőt talán vége kegyednek is.
– Jaj, Istenem!
– Figyeljen ide, elmondom, mi történt. A bátyám azért jött, hogy szükség esetén erőszakkal is kiszabadítson, de közben összetalálkozott a bíboros megbízottjával, az is épp engem keresett. A bátyám követte. Egy elhagyatott, néptelen útszakaszon kivonta kardját, és felszólította a hírvivőt, adja át neki az iratait; az ember ellenállt, bátyám megölte.
– Jaj! – kiáltotta rémülten Bonacieux-né.
– Hát igen, mi mást tehetett? Azután úgy határozott, az erőszakról áttér a ravaszkodásra: megszerezte a papírokat, a zárdában azt mondta, hogy ő a bíboros megbízottja, s egy-két óra múlva kocsi jön értem a bíboros parancsa szerint.
– Értem. Tehát most a kegyed bátyja küldi a kocsit.
– Úgy van. De ez még semmi: a kegyed levele, amelyikről azt hiszi, hogy Chevreuse asszony írta...
– Jaj!
– Hamis!
– Micsoda?
– Igen, hamis: így akarják lépre csalni, hogy ne álljon ellen, amikor kegyedért jönnek.
– De hiszen D'Artagnan maga jön értem.
– Ne áltassa magát: D'Artagnan és barátai nem hagyhatják ott La Rochelle ostromát.
– Honnan tudja ezt?
– Bátyám találkozott a bíboros testőrruhát viselő embereivel. Az volt a tervük, hogy kihívják kegyedet mint jó barátai, azután elrabolják, és újra Párizsba viszik.
– Ó, Istenem! Mennyi sötét cselvetés; azt sem tudom, hol áll a fejem. Ha még soká tart – folytatta Bonacieux-né, és homlokára szorította mindkét kezét –, azt hiszem, megőrülök!
– Várjon csak...
– Mire várjak?
– Lódobogást hallok; most vágtat el a bátyám; jöjjön, hadd intek búcsút neki.
Milady kitárta az ablakot, és odahúzta Bonacieux-nét. A fiatalasszony milady mellé állt.
Rochefort ügetett tova az úton.
– Isten vele, kedves bátyám! – kiáltott feléje milady.
A lovas feltekintett, meglátta őket, és barátságosan odaköszönt miladynek.
– Sok szerencsét, kedves Georges-om! – mondta milady, és becsukta az ablakot; arca mélabús volt, mint a jó testvéré, akinek fáj az elválás.
Visszaült előbbi helyére, mintha egészen lekötnék gondolatai.
– Ne haragudjon, hogy zavarom, drága asszonyom – mondta neki Bonacieux-né –, de mit tanácsol, mit tegyek? Ó, Istenem, kegyed olyan tapasztalt, beszéljen hát, beszéljen.
– Tulajdonképpen – szólt milady –, az is lehet, hogy tévedek, és mégiscsak megérkezik a segítség D'Artagnantól és barátaitól.
– Nem! Erről álmodni sem merek! – sikoltott fel Bonacieux-né. – Ekkora boldogságot hiába is remélnék!
– Azt hiszem, érti már, minden az időn múlik; az a kérdés, ki győz a versenyfutásban. Ha a jó barátai érnek ide előbb; akkor megmenekül; ha a bíboros fogdmegei, akkor elveszett.
– Igen, igen! Menthetetlenül! Mit tegyek! Jaj, mit tegyek!
– Volna egy igen egyszerű, igen természetes megoldás...
– Micsoda, beszéljen!
– El kellene rejtőznie valahol a környéken, és kideríteni, miféle emberek jöttek kegyedért.
– De hol lehet azt az időt kivárni?
– Ennél mi sem egyszerűbb; magam is itt bújok el a környéken, innét néhány mérföldnyire, úgy várom a bátyámat. Tudja mit! Kegyedet is magammal viszem, elrejtőzünk, és együtt várakozunk.
– De hisz én úgyszólván fogoly vagyok! Engem nem engednek el.
– Rólam mindenki azt hiszi, hogy a bíboros parancsára távozom innét; eszükbe sem jut, hogy kegyed annyira kívánkozik utánam.
– Tehát?
– Tehát: amikor a kocsi a kapuban áll, kegyed odajön, hogy elbúcsúzzék tőlem, feláll a lépcsőre, hogy még egyszer megöleljen; összebeszélünk bátyám inasával, mert ő jön értem; ő jelt ad a kocsisnak, és elrobogunk.
– És mi lesz, ha megérkezik D'Artagnan?
– Arról igazán egyszerűen értesülhetünk!
– Hogyan?
– Mi sem könnyebb annál. Bátyám inasa, mint mondottam, megbízható; visszaküldjük Béthune-be, elváltoztatja külsejét, és megszáll szemközt a kolostor épületével; ha a bíboros emberei érkeznek előbb, veszteg marad; ha D'Artagnan úr és barátai, értünk jön velük.
– Hát ismeri őket?
– Természetesen; eleget látta nálam D'Artagnan urat!
– Úgy van! Igaza van! Úgy megy minden, mint a karikacsapás! De túl messzire mégsem mehetünk.
– Nem is; legföljebb hét-nyolc mérföldnyire. Legjobb talán, ha a határon tartózkodunk, s az első gyanús jelre eltávozunk Franciaországból.
– És addig?
– Várakozunk.
– De ha megérkeznek?
– Bátyám kocsija előbb ér ide.
– És ha nem leszek itt, amikor kegyedet elviszik? Ha például ebéd- vagy vacsoraidőben toppannak be?
– Azon is segíthetünk.
– Hogyan?
– Mondja azt a főnökasszonynak, hogy minden percét velem óhajtja tölteni, és kérjen engedélyt, hogy együtt étkezhessünk.
– Megengedi vajon?
– Miért ne engedné?
– Nagyszerű! Akkor egy percre sem hagyjuk el egymást!
– Menjen is le azonnal, és kérje meg a főnökasszonyt! Én egészen kábult vagyok; addig sétálok egyet a kertben.
– Jó; és hol találkozunk?
– Egy óra múlva itt a szobámban.
– Tehát egy óra múlva itt. Ó, de kedves hozzám, igazán köszönöm.
– Miért is ne viselném szívemen a sorsát? Hiszen oly aranyos, olyan bájos, s ráadásul egyik legjobb barátom a barátja.
– Ó, kedves D'Artagnanom! Milyen hálás lesz kegyednek.
– Remélem is. Tehát mindent megbeszéltünk; mehetünk.
– A kertbe megy?
– A kertbe.
– Ezen a folyosón menjen; innét éppen odavezet egy kis lépcső.
– Pompás! Köszönöm.
A két asszony bájosan összemosolygott, azután elváltak egymástól.
Milady nem hazudott, csakugyan kábult volt; formátlan, kusza tervek serege tolongott a fejében. Egyedül akart maradni, hogy egy kissé rendezze gondolatait. Még csupán homályosan látta a jövőt; csendet, nyugalmat kívánt: világosan, tervszerűen akarta kidolgozni most még nyers ötleteit.
Legsürgősebb tennivalója, hogy elrabolja Bonacieux-nét, biztos helyre vigye, és szükség esetén túszként tartsa a kezében. Milady aggódva várta a félelmes viadal végét; tudta, hogy ellenfelei szívóssága vetekszik a saját könyörtelenségével.
Érezte már, ahogy a zivatart érzi előre az ember, hogy nemsokára véget ér a harc, méghozzá szörnyű véget ér.
Mint említettük, úgy vélte, az a legfontosabb, hogy Bonacieux-nét ki ne eressze karmaiból. D'Artagnannak Bonacieux-né az élete, sőt több, mint az élete, hiszen kedvesünk az életünknél is drágább; ha tehát elpártolna miladytől a szerencse, ezen a réven tárgyalhat D'Artagnannal, sőt kedvező feltételeket érhet el.
Tulajdonképpen már megállapodott Bonacieux-néval; a fiatalasszony gyanútlanul követi; ha pedig egyszer együtt bujkálnak, Armentières-ben könnyen elhiteti majd vele, hogy D'Artagnan nem érkezett meg Béthune-be. Rochefort legkésőbb két hét múlva visszatér; ezalatt milady felkészülhet, hogy bosszút álljon a négy jó baráton. Unatkozni már nem fog, annyi szent; az események a kezére jártak, hogy a jelleméhez legjobban illő módon tölthesse az időt: tökéletesen felkészülhet a derekas bosszúra.
Ezen tűnődött, és közben szüntelenül ide-oda röpdösött tekintete: fejébe véste a kert elhelyezkedését. Milady jó tábornok lett volna: a jó tábornok éppúgy számol a győzelemmel, mint a vereséggel, és készen áll, hogy a hadiszerencséhez képest előretörjön vagy visszavonuljon.
Egy óra múlva egy hang halkan a nevét szólította: Bonacieux-né. A jó főnökasszony természetesen mindenbe beleegyezett: már ma, este együtt vacsorázhatnak.
Amint kiléptek az udvarra, kocsizörgést hallottak: a kocsi ott állt meg a kapu előtt.
Milady figyelt.
– Hallja? – kérdezte.
– Igen, mintha kocsi zörögne.
– A bátyám küldte értünk.
– Jaj istenem!
– Csak bátran!
Csöngettek a kolostor kapuján; milady tehát nem tévedett.
– Menjen fel a szobájába – szólt Bonacieux-néhoz –, biztosan magához akarja venni értékesebb holmijait.
– Az ő leveleit – mondta a fiatalasszony.
– Jól van, menjen értük, azután jöjjön be hozzám; sebtében megvacsorázunk; erőt kell gyűjtenünk – úgy lehet, úton töltjük az éjszaka egy részét.
– Jóságos isten! – mondta Bonacieux-né, és keblére szorította kezét. – Torkomban ver a szívem, a térdem roskadozik.
– Ejnye már, ne legyen ilyen nyúlszívű! Gondoljon, arra, hogy amit tesz, őérte teszi.
– Őérte, úgy van, mindent csak érte! Köszönöm, asszonyom; egyetlen szóval visszaadta bátorságomat; menjen előre, tüstént követem.
Milady felsietett szobájába, ott várta Rochefort inasa; nyomban közölte vele parancsait.
Azt mondta neki, várjon a kapu előtt; ha a testőrök megérkeznének, vágjon a lovak közé, kerülje meg a kertet, és várakozzék az erdőn túli falucskában. Ha így fordulna a dolog, milady a kerten át kiszökik, s a faluba gyalogol; mint említettük, úgy ismerte a vidéket, akár a tenyerét.
Ha a testőrök nem mutatkoznak, akkor úgy lesz minden, ahogyan kitervelték; Bonacieux-né azt mondja majd, hogy el akar tőle búcsúzni, felszáll a kocsira, milady pedig elrabolja.
Bonacieux-né bejött a szobába; milady, hogy minden esetleges gyanúját eloszlassa, most füle hallatára elismételte az inasnak az iménti utasítások második részét.
Azután a kocsiról tudakozódott; megtudta, hogy hármasfogat, postai küldönc vezeti; a kocsi előtt Rochefort inasa üget majd lovasfutárként.
Milady aggodalma fölösleges volt: Bonacieux-né nem fogott gyanút; az ártatlan, tiszta lélek sosem hitte volna, hogy asszonyféle ilyen álnok lehet; Winter grófné nevét különben is csak egyszer hallotta a főnökasszonytól, s fogalma sem volt róla, kicsoda; afelől is teljesen tájékozatlan volt, mily nagy és végzetes szerepet játszott ez a nő az ő életének gyászos fordulataiban.
– Amint látja, megtettünk minden előkészületet – mondta milady amint az inas kiment. – A főnökasszony semmit sem sejt, s azt hiszi, a bíboros kerestet. A végső rendelkezést majd az inas adja. Most arra kérem, egyen egy harapást, igyon egy korty bort, és máris indulhatunk.
– Igen – ismételte Bonacieux-né gépiesen –, indulhatunk.
Milady megvárta, amíg leül, töltött neki egy kis pohár spanyol bort, és tányérjára tett egy csirkemellet.
– Amint látja – mondta Bonacieux-nénak –, minden a kezünkre játszik; hamarosan besötétedik, hajnalra ott leszünk rejtekhelyünkön, és nem is gyanítja senki, hol vagyunk. Ne féljen semmitől, egyék csak.
Bonacieux-né lenyelt néhány falatot, de másutt járt az esze; ajkát éppen csak megnedvesítette a borral.
– Ej, ne kéresse hát magát – biztatta milady, és felemelte a poharát –, igyon velem.
De amint ajkához érintette volna a poharat, keze félúton megállt: mintha távolról ügető lovak, dobogását hallotta volna közeledni, s ugyanakkor már a lovak nyerítése is megütötte fülét.
E hangok hallatára egy szempillantás alatt elszállt a jókedve; úgy érezte magát, mint akit égiháború riaszt fel legszebb álmaiból; elsápadt, az ablakhoz ugrott, miközben Bonacieux-né minden ízében remegve állt fel az asztaltól, s a székbe kapaszkodott, hogy össze ne essen.
Látni még nem láttak semmit, de a lódobogás egyre közeledett.
– Ó istenem! – mondta Bonacieux-né – micsoda zaj ez?
– Majd meglátjuk: vagy barátaink, vagy ellenségeink – válaszolt milady hidegen, félelmetesen –, maradjon csak a helyén, majd én megmondom, kik azok.
Bonacieux-né némán, mozdulatlanul állt az asztalnál; sápadt volt, mint a márványszobor.
Tovább erősödött a zaj: már ötven lépésnyire is alig járhattak a lovak, csupán az útkanyar takarta el őket. De oly tisztán hallatszott patájuk ütemes, dobogása, hogy ebből is ki lehetett következtetni, hányan lehetnek.
Milady feszülten figyelt, majd kinézte a szemét; még elég világos volt, hogy felismerje a közeledő lovasokat!
Hirtelen zsinóros, tollforgós kalpagok csillantak meg az útkanyarban; milady számolt: két, öt, nyolc lovas; az egyik két lóhosszal vágtat a többi előtt.
Milady halkan felnyögött. Megismerte az élen száguldó lovast: D'Artagnan volt.
– Jaj istenem! Jaj istenem! – sikoltott fel Bonacieux-né. – Mi lesz velünk?
– A bíboros gárdistái! Jól látom az egyenruhájukat! – kiáltotta milady. – Gyorsan! Gyorsan! Meneküljünk!
– Igen, meneküljünk! – ismételte Bonacieux-né, de mozdulni sem bírt: lába földbe gyökerezett a rémülettől.
A lovasok már az ablak alatt robogtak el.
– Mozogjon hát! Jöjjön azonnal! – ripakodott rá milady a fiatalasszonyra, és karon ragadta, hogy elhurcolja. – A kert még a miénk, arra elmenekülhetünk, nálam van a kulcsa, de siessünk, amíg nem késő; még van öt percünk.
Bonacieux-né erőt vett magán, de alig lépett kettőt-hármat, térdre roskadt.
Milady lehajolt, hogy karjára vegye, és úgy cipelje el, de nem győzte erővel.
E pillanatban kocsizörgést hallottak: az inas menekült, mert megismerte a testőröket. Azután két-három lövés dördült.
– Jön vagy nem jön? Utoljára kérdezem! – kiáltotta milady.
– Ó, istenem! Hát nem látja, hogy nincs erőm! Hát nem látja, hogy mozdulni sem tudok! Menjen, meneküljön egyedül.
– Egyedül! Most hagyjam itt! Nem, azt már nem! – dühöngött milady.
Megállt, sötét láng villant fel szemében; az asztalhoz szaladt, gyanús sietséggel lecsavarta gyűrűje kövét, és valamit beleszórt Bonacieux-né poharába.
A vörös por szempillantás alatt megfestette a pohár vizet.
Milady szeme se rezdült, felvette az asztalról a poharat, s így szólt a fiatalasszonyhoz:
– Hajtsa föl ezt a bort, gyűjtsön egy kis erőt.
És a poharat Bonacieux-né ajkához emelte, a fiatalasszony pedig öntudatlanul kiitta.
– Nem így képzeltem a bosszút! De bánom is én! – mondta milady; ördögi mosoly ült vonásain. Vissza tette a poharat az asztalra. – No mindegy! Megtettem, ami rajtam állt.
Azzal kirohant a szobából.
Bonacieux-né csak nézett utána, de mozdulni nem tudott: úgy érezte magát, mint aki azt álmodja, hogy üldözik, és hiába próbál menekülni.
Néhány perc múlva pokoli dörömbölés verte fel a házat; Bonacieux-né minden pillanatban arra várt, hogy milady visszajön, de az asszony nem mutatkozott.
Bonacieux-né homloka tűzben égett; többször is kiverte a hideg veríték, nyilván a rémülettől.
Végre meghallotta, hogy megcsikordul az ajtó rácsa, csizmakopogás, sarkantyúpengés hallatszott a lépcsőn; emberek közeledtek, összevissza kiabáltak: mintha saját nevét hallotta volna.
Hirtelen nagyot sikoltott örömében, s az ajtóhoz rohant; ráismert D'Artagnan hangjára.
– D'Artagnan! D'Artagnan! – kiáltotta. – Csakhogy megérkezett! Itt vagyok, ide jöjjön!
– Constance! Constance! – válaszolt a fiatalember. – Hol van hát? Édes istenem!
Ugyanakkor nem is annyira kinyitották, mint betaszították a cella ajtaját, több férfi rontott be a szobába; Bonacieux-né egy székbe roskadt, mozdulni sem bírt.
D'Artagnan a földre dobta még füstölgő pisztolyát, és térdre borult kedvese előtt; Athos derékszíjába dugta pisztolya csövét, Porthos és Aramis visszadugta csupasz kardját a hüvelyébe.
– Ó, D'Artagnan! Kedves D'Artagnanom! Végre itt vagy! Nem csalódtam hát, csakugyan te vagy!
– Én vagyok, Constance, én vagyok! Végre együtt!
– Hát mégsem mondott igazat az a nő; mégiscsak eljöttél, nemhiába reméltem; nem akartam elmenekülni; ó de jól tettem! Ó de boldog vagyok!
Athos mindeddig nyugodtan ült egy széken, a nő hallatára azonban felpattant.
– Az a nő! Ki az a nő? – kérdezte D'Artagnan.
– Egy hölgy, aki velem volt itt fogoly, és segíteni akart rajtam; meg akart menteni üldözőimtől. De azt hitte, hogy az urak a bíboros gárdistái, s ezért elmenekült.
– Kegyeddel együtt volt fogoly! – kiáltotta D'Artagnan, s arca fehérebb lett kedvese fehér fátylánál. – De hát kiről beszél?
– Arról az asszonyról, aki azt állította, hogy D'Artagnan a barátja; itt állt a kocsija a kapu előtt; de hiszen kegyed mindent elmondott neki.
– A nevét, a nevét! – sürgette D'Artagnan. – Jaj istenem! Hát nem tudja, hogy hívják?
– De igen, mondták; várjon csak... jaj de furcsa... ó istenem!... oly zavaros a fejem, s szemem elhomályosul.
– Ide, ide, barátaim! Olyan a keze, mint a jég – jajdult fel D'Artagnan. – Rosszul van! Jóságos isten, elveszti eszméletét!
Porthos torka szakadtából segítségért kiáltott. Aramis pedig az asztalhoz ugrott vízért, de megtorpant, amikor meglátta Athos iszonyúan eltorzult arcvonásait. A testőr az asztal előtt állt, a haja égnek meredt, igen, szó szerint égnek meredt, és tekintete dermedten csüngött az egyik poháron: arcára volt írva, hogy egészen felkavarja valami iszonyú gyanú.
– Nem! – szólalt meg – nem! Nem hihetem! Ekkora gazságot nem engedhet meg az isten.
– Vizet, vizet! – harsogta D'Artagnan. – Vizet!
– Ó, szegény, szerencsétlen asszony! – suttogta Athos megtörten.
D'Artagnan csókjaira Bonacieux-né ismét felnyitotta szemét.
– Jobban van! – ujjongott a fiatalember. – Köszönöm neked, köszönöm, Istenem!
– Az isten szerelmére, asszonyom – szólt Athos. – Kié ez az üres pohár?
– Az enyém, uram... – rebegte elhaló hangon a fiatalasszony.
– Ki töltötte poharába ezt a bort?
– Az a nő.
– De hát ki az a nő?
– Ó! Már emlékszem – nyögte Bonacieux-né –, Winter grófnő...
A négy jó barát egyszerre ordított fel, de Athos hangja túlharsogta valamennyiükét.
E pillanatban Bonacieux-né arca szürkére vált, ledöntötte lábáról az alattomos fájdalom, s a szegény fiatalasszony hörögve omlott Porthos és Aramis karjába.
D'Artagnan rémületét nehéz volna leírni; a fiatalember megragadta Athos kezét.
– Jaj! – nyögte – csak nem hiszed...
A zokogás elnyomta a hangját.
– Róla mindent elhiszek – szólt Athos, véresre harapva ajkát, nehogy ő is elsírja magát.
– D'Artagnan, D'Artagnan! – kiáltotta Bonacieux-né. – Hol vagy hát? Ne hagyj itt! Hát nem látod, hogy meghalok?
D'Artagnan egyre csak Athos kezét szorongatta, most azonban eleresztette, és a fiatalasszonyhoz rohant.
Bonacieux-né bájos vonásait feldúlta a fájdalom; szeme üvegesen, élettelenül meredt maga elé, teste görcsösen remegett, homlokán patakzott a veríték.
– Az ég szerelmére! Rohanjatok, Porthos, Aramis, hozzatok valakit, segítsetek!
– Már késő – szólt Athos –, ahol ő keveri a mérget, ott ellenméreg nem segít.
– Igen – suttogta Bonacieux-né –, segítsenek, segítsenek.
Aztán minden erejét megfeszítve, két kezébe vette a fiatalember fejét, egy pillanatig úgy nézte, hogy egész lelke a pillantásában összpontosult, majd hangosan felzokogott, és ajkára tapasztotta az ajkát.
– Constance! Constance! – kiáltotta D'Artagnan.
Bonacieux-né felsóhajtott, D'Artagnan az ajkán érezte leheletét; egy szerelmes, tiszta nő lelke volt ez a sóhaj, most szállt vissza otthonába, az égbe.
D'Artagnan már csak egy holttestet szorított karjaiba.
Feljajdult, s mintha maga is meghalt volna, sápadtan, dermedten roskadt kedvese mellé.
Porthos sírt, Athos öklét rázta az égre, Aramis keresztet vetett.
Ekkor egy férfi jelent meg a küszöbön; csaknem olyan sápadt volt, mint a többiek odabenn a szobában; körülnézett, és meglátta Bonacieux-nét holtan, D'Artagnant ájultan.
A nagy csapásokat mindenütt kábult percek követik; ő éppilyen percben érkezett meg.
– Úgy látom, jó helyen járok – szólalt meg –, ez az úr itt D'Artagnan úr, mellette pedig három jó barátja, Athos, Porthos és Aramis urak.
A megnevezettek csodálkozva néztek az idegenre; úgy rémlett nekik, ismerik valahonnan.
– Az urak is egy asszonyt keresnek, akárcsak én – folytatta az ismeretlen –, úgy látom, erre járt: ez a hulla legalábbis arra vall!
A három jó barát tovább hallgatott; a hang meg az arc nagyon emlékeztette őket valakire, akit már láttak azelőtt, de sehogy sem jutott eszükbe, mikor és hogyan.
– Ha már az urak nem akarják megismerni azt az embert, aki valószínűleg kétszeresen is az uraknak köszönheti az életét – folytatta az idegen –, akkor ismét bemutatkozom: Winter lord vagyok, annak a nőnek a sógora.
A három jó barát felkiáltott a meglepetéstől.
Athos felkelt, és kezet nyújtott neki.
– Isten hozta, milord, isten hozta kedves barátunk.
– Portsmouth-ból öt órával utána indultam el – mondta Winter lord –, három órával utána érkeztem Boulogne-ba; Saint Omerben húsz perccel előzött meg, Lilliers-ben pedig nyomát vesztettem. Találomra kérdezősködtem felőle, amikor megláttam az urakat tovaszáguldani: megismertem D'Artagnan urat. Hiába kiáltoztam, nem válaszoltak; úgy gondoltam, az urak után rohanok, de lovam nagyon fáradt volt, nem bírta szusszal. És amint látom, kárba veszett minden igyekezetünk: túl későn értek ide!
– Sajnos, így igaz – szólt Athos Winter lordhoz, és Bonacieux-néra mutatott, aki ott feküdt élettelenül, azután D'Artagnanra, akit Porthos meg Aramis igyekezett eszméletre téríteni.
– Mind a ketten meghaltak? – kérdezte Winter lord hidegen.
– Szerencsére nem – válaszolt Athos –, D'Artagnan úr csak elájult.
– Még szerencse! – szólt Winter lord.
D'Artagnan csakugyan éppen felnyitotta szemét.
Kitépte magát Porthos és Aramis karjából, és szinte tébolyultan omlott halott kedvesére.
Athos felállt, lassan, ünnepélyesen odament, gyengéden átölelte a fiatalembert, s amikor az felzokogott, nemes, meggyőző hangján így csitította:
– Légy férfi, kedves fiam; a sírás az asszonyok dolga, a bosszú a férfié.
– Igen! Igen! – mondta D'Artagnan. – A bosszú órájában veled leszek!
Athos látta, hogy a bosszú gondolatára szerencsétlen barátja ismét erőre kap; felhasználta hát azt a pillanatot, és intett Porthosnak meg Aramisnak, kerítsék elő a főnökasszonyt.
A két testőr a folyosón találkozott az apácával; a jámbor lélek még most sem tért magához, még egészen kába volt az eseményektől; odaszólította néhány apácáját; eszébe sem jutott, hogy a rendház szabályaival ellenkezik, hogy öt férfi van az épületben.
– Asszonyom – mondta Athos, miközben D'Artagnan karjába fűzte a karját –, kegyedre bízzuk a szerencsétlen asszony holttestét, legyen rá gondja a kegyes előírások szerint. Angyal volt a földön, az lesz az égben is. Számítsa őt is apácái közé; egyszer még visszatérünk és imádkozunk hamvai fölött.
D'Artagnan Athos keblére borult és felzokogott.
– Zokogj csak, zokogj – szólt Athos –, szerelmes, ifjú, tüzes szív! Bár én tudnék így zokogni!
Úgy dédelgette a fiatalembert, mintha az apja volna – úgy vigasztalta, mint a gyóntatója; magasztos volt, mint aki sokat szenvedett.
Kitámogatta D'Artagnant a kolostorból, azután kantárszáron vezetve lovaikat, nyomukban inasaikkal, megindultak Béthune városa felé. Máris jól láthatták tetőit, tornyait, s hamarosan megálltak a legelső fogadónál.
– Mi ez? – kérdezte D'Artagnan. – Nem üldözzük ezt a nőt?
– Majd később – szólt Athos –, előbb még el kell intéznem valamit.
– Elszalasztjuk, Athos – mondta a fiatalember – el, a te hibádból.
– Vállalom a felelősséget – mondta Athos, D'Artagnan úgy bízott barátja szavában, hogy szótlanul lehajtotta fejét, és belépett a fogadóba.
Porthos és Aramis összenézett; nem tudták mire vélni Athos nagy önbizalmát.
Winter lord azt gondolta, azért beszél így, hogy D'Artagnan gyötrelmét csillapítsa.
– Most pedig, uraim – szólt Athos, amikor megállapította, hogy van mindnyájuk részére üres szoba a fogadóban –, vonuljon ki-ki a szobájába; legjobb, ha D'Artagnan egyedül marad, hogy kisírja és kialudja magát. Bízzanak bennem, én mindennel gondolok.
– Csak annyit szeretnék mondani – szólt Winter lord –, hogyha Winter grófnő, ügyében kell intézkedni, ez elsősorban engem illet: milady a sógornőm.
– Nekem pedig – szólt Athos – a feleségem.
D'Artagnan elmosolyodott: barátja felfedte a nagy titkot, tehát, úgy látszik, bizonyos a bosszú sikerében; Porthos és Aramis sápadtan pillantott egymásra. Winter lord azt hitte, Athos megbolondult.
– Menjenek csak a szobájukba – mondta Athos –, és mindent bízzanak rám. Én vagyok a férje, tehát az ügy rám tartozik. Csak annyit kérek, D'Artagnan, hogy ha nem vesztette el, adja ide azt a cédulát, amelyik annak a férfinak kalapjából esett ki, s rajta van a falu neve...
– Ó! – kiáltott fel D'Artagnan – értem már: ő írta fel azt a falunevet...
– Látod – szólt Athos –, van isten!

 

 

A VÖRÖS KÖPÖNYEGES

Athos kétségbeesését mélységes fájdalom váltotta fel, s ez szinte szárnyakat adott amúgy is ragyogó elméjének.
Egyetlen gondolat rabja volt: ígéretet tett barátainak, felelősséget vállalt magára; utoljára ment be hát szobájába, térképet hozatott a fogadóssal, tanulmányozta ábráit, vonalait, megállapította, hogy Béthune-ből négy út visz Armentières-be, azután beszólította az inasokat.
Planchet, Grimaud, Mousqueton és Bazin belépett a szobába. Tudomásul vették Athos világos, szabatos és súlyos parancsait.
Másnap hajnalban indulnak útnak, és Armentières-be mennek, ki-ki más-más úton. Planchet volt köztük a legértelmesebb; ő azt az utat járja végig, amelyiken a kocsi elrobogott; mint emlékszünk, a kocsit Rochefort inasa kísérte, amikor a négy jó barát utána lőtt.
Athos először az inasokat állította csatasorba, mert amióta őt és cimboráit szolgálták, jól megismerte őket; tudta, melyiknek milyen jó tulajdonsága van.
Továbbá: a járókelők jobban bíznak az inasban, mint a gazdájában, és szívesebbek is hozzá.
Végül: milady nem ismerte az inasokat, ám annál jobban gazdáikat; az inasok pedig nagyon is jól ismerték miladyt.
A további feladat: másnap tizenegy órakor találkozik a négy inas; ha rábukkannak milady búvóhelyére, hárman ott maradnak őrizetül, a negyedik visszasiet Béthune-be, értesíti Athost, s a helyszínre kíséri a négy testőrt.
Az inasok tudomásul vették a tennivalókat, és szétszéledtek.
Ekkor Athos felállt székéből, felkötötte kardját, beburkolódzott köpenyébe, és elhagyta a fogadót; körülbelül tíz óra lehetett. Mint tudjuk, vidéken este tízkor, meglehetősen néptelenek az utcák. Athos viselkedése mégis arra vallott, hogy keres valakit, mert valami kérdeznivalója van. Végre útjába akadt egy elkésett járókelő; Athos megállította, egy-két szót szólt hozzá, mire az ember rémülten visszahőkölt, de azért megadta a felvilágosítást. Athos fél aranyat ígért neki, ha elkíséri, de az ember elutasította.
Athos megindult az utcán a megadott irányban, a keresztútnál ismét megállt, szemlátomást tájékozatlanul. Mivel azonban keresztútnál mégiscsak könnyebben eligazítják az embert, mint egyebütt, úgy döntött, itt várakozik. Néhány perc múlva csakugyan jött is arra egy éjjeliőr. Athos ettől is megkérdezte ugyanazt, amit az előbb a járókelőtől, az éjjeliőr szakasztott ugyanúgy megrémült, ő sem vállalkozott rá, hogy elkísérje, csupán a kezével mutatta, merre menjen.
Athos megindult arrafelé, s egy külvárosba jutott, éppen szemközt azzal a városrésszel, ahol ő maga cimboráival Béthune-be ért. Megint tájékozatlanul és nyugtalanul nézett körül, és harmadszor is megállt.
Szerencséjére arra jött egy koldus, és odalépett hozzá alamizsnáért. Athos egy tallért ígért neki, ha elkíséri. A koldus egy percig tétovázott, de amikor a homályban szemébe villant az ezüstpénz, rászánta magát, és megindult Athos előtt.
Az egyik utcasarkon messziről egy magányos, elhagyatott, szomorú házikóra mutatott. Athos megindult a ház felé, a koldus pedig, miután megkapta jutalmát, úgy elporzott, mintha kergetné valaki.
Athos körbejárta a házat, és csak nagy nehezen találta meg az ajtót a kalyiba vöröses vakolattal borított falában; semmi fény nem szüremlett ki a zsalugáterek résein, semmi nesz nem jelezte, hogy valaki lakik odabenn: komor volt és néma, akár a sír.
Athos háromszor is kopogtatott, de senki sem felelt. Mégis, a harmadik kopogtatásra lépések közeledtek odabentről, majd végre megnyílt az ajtó, s egy magas, halvány képű, fekete hajú, szakállas férfi tűnt elő.
Athos halkan néhány szót váltott vele, majd a magas férfi megengedte, hogy belépjen. Athos nyomban élt is az engedéllyel, s az ajtó bezárult mögötte.
A férfi, akiért oly nagy utat tett meg, míg végre nagy nehezen rátalált, bevezette műhelyébe, ahol éppen azzal foglalatoskodott, hogy egy csontváz zörgő darabjait toldozta-foldozta össze drótdarabokkal. Kis híján készen is volt már vele, csak a koponya feküdt még az asztalon.
Az egész berendezés elárulta, hogy a házigazda a természet kutatója: a polcokon fajták szerint csoportosítva, feliratos üvegek sorakoztak, bennük kígyók; a falakon, nagy, fekete fakeretekben kitömött gyíkok, bőrük metszett smaragd módjára verte vissza a fényt; a szoba sarkaiban pedig illatos, szárított fűcsomók lógtak a mennyezetről, rejtélyes erők hordozói, melyekről mit sem tudnak az avatatlanok.
Családnak, személyzetnek sehol semmi nyoma; a magas férfi egyedül lakta a házat.
Athos hidegen, közönyösen jártatta végig pillantását a tárgyakon, a férfi kérésére széket fogott, s leült melléje.
Elmondta, mi az oka látogatásának, és mit szeretne, ám alighogy kinyilvánította óhaját, az idegen, aki állva hallgatta szavait, rémülten visszahúzódott, és megtagadta a kérést. Ekkor Athos egy papirost húzott elő a zsebéből, rajta, csupán két sor, egy aláírás meg egy pecsét, s a férfi elé tette. Mint kiderült, annak túl korai volt a vonakodása, mert alig olvasta el az írást, alighogy meglátta az aláíró nevét és pecsétjét, meghajolva jelezte: nincs ellenvetése, máris engedelmeskedik.
Athos ezúttal többet nem is kért, felkelt, elköszönt, és eltávozott, majd ugyanazon az úton, amelyiken jött, visszatért a fogadóba, és szobájába zárkózott.
D'Artagnan kora hajnalban bekopogott hozzá, és megkérdezte:
– Most mit csinálunk?
– Várunk – válaszolt Athos.
Nemsokára a zárda főnökasszonya megüzente a testőröknek, hogy Bonacieux-nét délben temetik. Az elvetemült méregkeverőről még mindig semmi hír; csak annyit tudnak, hogy a kerten át menekült: a homokban felismerték a lábnyomát, és zárva találták a kertkaput; a kulcsnak nyoma veszett.
Winter lord és a négy jó barát a jelzett időben a kolostorba ment: szólt minden harang, a kápolna ajtaja tárva-nyitva állt, a szentély rácsa zárva volt. Az áldozat holtteste apácaruhában a szentély közepén volt felravatalozva. A szentély jobb és bal oldalán s a kolostorba nyíló rácsok mögött felsorakozott az egész karmelita zárda; onnan hallgatták a gyászmisét, s együtt énekeltek a papokkal; világi szem nem láthatta őket, ők sem a világi személyeket.
A kápolna ajtajában D'Artagnan úgy érezte, ismét cserbenhagyja lelkiereje; visszafordult Athosért, de Athos nem volt sehol.
Bosszúfogadalma szerint Athos azt kérte, vezessék a kertbe. A homokon nyomon követte az asszony könnyű lépteit, azét az asszonyét, akinek kiomló vér kísérte életútját; elment az erdőbe nyíló kapuhoz, kinyittatta, és nekivágott az erdőnek.
Gyanúja most már végleg megszilárdult: igen, az út, amelyiken a kocsi eltűnt, körbejárta az erdőt. Egy darabig gondosan követte az utat: vércseppek jelezték a porban, hogy valaki megsebesült: vagy a kocsit kísérő lovas, vagy a lova. Mintegy háromnegyed mérföld után, ötven lépésnyire Festubert-től, nagyobb vérnyom tűnt a szemébe: a talajt egészen feltúrta a lovak patája. A gyanús hely és az erdő széle között, nem sokkal innen az össze túrt földdarabon, ismét látható volt a kertből már ismert pici lábnyom: a kocsi nyilván megállt.
Milady itt ért ki az erdőből, itt szállt fel a kocsiba.
Mindez szinte alátámasztotta Athos gyanúját. A testőr elégedetten ment vissza a fogadóba! Planchet már türelmetlenül várta.
Minden úgy történt, ahogy Athos elképzelte.
Planchet is végigment az erdei úton, ő is észrevette a vérnyomokat, ő is rálelt a helyre, ahol a lovak megálltak, csakhogy ő nem fordult vissza, úgyhogy Festubert-ben, a falu kocsmájában poharazgatva, még csak kérdezősködnie sem kellett: megtudta, hogy előző este fél kilenckor éppen itt állt meg egy hölgy; egy sebesült férfi kíséretében jött delizsánszon, s a férfi nem bírta tovább az utat. Azt mondták, tolvajok bántak el velük, azok tartóztatták fel kocsijukat az erdőben. A férfi a faluban maradt, a nő lovat váltott, és folytatta útját.
Planchet körülszimatolt a delizsánszot kísérő lovasküldönc után, és meg is találta. Az ember Fromelles-ig kísérte a hölgyet, aki onnan tovább ment Armentières-be. Planchet torony iránt nekivágott, és reggel hétkor Armentières-be ért.
A városkában csak egy fogadó van: a postafogadó. Planchet azt mondta, állástalan inas, és gazdát keres. Tíz percig sem beszélgetett a fogadó személyzetével, már tudta, hogy tegnap este tizenegykor egy magányos nő érkezett a házba, szobát foglalt, hívatta a fogadóst, és azt mondta neki, egy ideig a környéken akar maradni.
Planchet-nak több sem kellett, megbeszélés szerinti rohant a találkozóra, pontosan helyén találta a három inast, őrségbe állította őket, hogy tartsák szemmel a fogadó valamennyi kijáratát, majd Athoshoz sietett. Éppen végzett jelentésével, amikor a másik három testőr is betoppant.
Arcuk dúlt volt és sötét, még Aramis szelíd arca is.
– Most mit csinálunk? – kérdezte D'Artagnan.
– Várunk – válaszolt Athos.
Ki-ki ismét szobájába tért.
Este nyolckor Athos parancsot adott, nyergeljenek fel, és üzent Winter lordnak meg barátainak, készülődjenek: kezdődik a harc.
Egy pillanat múlva készen álltak mind az öten. Megvizsgálták, megtöltötték fegyvereiket. Athos jött le utoljára; D'Artagnan már nyeregben ült és türelmetlenkedett.
– Türelem – szólt Athos –, még hiányzik valaki. A négy lovas csodálkozva tekintett körül: hiába törték fejüket, fel nem foghatták, vajon ki hiányzik.
Planchet most elő vezette Athos lovát: a testőr nyeregbe szökkent.
– Várjanak – mondta –, mindjárt jövök.
És elvágtatott.
Negyedóra múlva csakugyan visszajött: egy álarcos férfi kísérte, a férfi alakjára bő, vörös köpeny borult.
Winter lord és a három testőr kérdőn egymásra tekintett. De egyik sem világosíthatta fel a többieket, egyikük sem tudta, ki lehet a férfi. Aztán arra gondoltak: jól van, ahogy van, ha egyszer Athos így akarja.
Kilenc órakor útnak indult a kis lovas menet; a kocsi útját követték. Planchet vezette őket.
A hat férfi némán ügetett, ki-ki elmerült gondolataiba. Zordon alakok, akár a kétségbeesés, sötétek, mint a bosszú. Szomorú menet.

 

 

ÍTÉLET

Zivataros, komor éjszaka volt, nehéz felhők rohantak az égen, eltakarva a csillagok fényét; a hold majd csupán éjfélkor kel föl.
Néha egy-egy villám lobbant a látóhatáron, ilyenkor fölfehérlett a néptelen út, azután kialudt a fény, és minden sötétbe merült.
D'Artagnan mindegyre az élen lovagolt, Athos nem győzte visszahívogatni; alig bírta rá, hogy elfoglalja helyét a kis csapatban, máris megint előrerúgtatott; egy gondolata volt csupán: menni, menni.
Némán haladtak át Festubert-en, ahol Rochefort inasa feküdt sebesülten, majd a richebourg-i erdő mentén lovagoltak tovább; amikor a Herlier-be értek, Planchet – most is ő vezetett – balra fordult.
Hol Winter lord, hol Porthos, hol Aramis próbálkozott meg időről időre, hogy szóra bírja a vörös köpönyegest, ám az, bár minden egyes kérdésre udvariasan meghajolt, felelni egy szót sem felelt. Az utasok megértették: fontos oka van a hallgatásra, nem is faggatták tovább.
Különben is közeledett a zivatar, villám villámot ért már az ég is dörgött, ítéletidőt hirdetett a szél: süvítve cibálta a lovasok tolldíszét és hajzatát.
Megsarkantyúzták a lovakat.
Valamivel túl Fromelles-en kitört a zivatar; kibontották köpenyüket. Még három mérföld állt előttük: szakadó esőben vágtattak tova.
D'Artagnan levette kalapját, köpenyét nem terítette magára; örömest tűrte, hadd paskolja az eső forró homlokát, lázban remegő testét.
Amint a kis csapat túljutott Goskalon, és már-már elérte a posta épületét, férfialak lépett ki egy fa alól, szinte egyenesen a fa törzséből, annyira elmosta körvonalait a sötétség; kisietett lovasaink elé az út közepére, megállt, és ajkára tette az ujját.
Athos megismerte Grimaud-t.
– Mi történt! – kiáltott fel D'Artagnan – már nincs Armentières-ben?
Grimaud a fejét rázta. D'Artagnan foga megcsikordult.
– Csend legyen, D'Artagnan! – szólt Athos – én vállaltam magamra mindent, én kérdezem ki Grimaud-t.
– Hol van? – kérdezte Grimaud-tól.
Grimaud a Lys felé mutatott.
– Messze? – kérdezte Athos.
Grimaud keresztbe tette két ujját, és felmutatta gazdájának.
– Egyedül? – kérdezte Athos.
Grimaud bólintott.
– Uraim – mondta Athos –, félmérföldnyire van innét a folyónál.
– Jól van, Grimaud – szólt D'Artagnan –, vezess!
Grimaud nekivágott a földeknek, és kalauzolta a lovas menetet.
Vagy ötszáz lépésnyire a patakhoz jutottak; átgázoltak rajta.
Egy villám fényében megpillantották Erquighem falut.
– Itt van, Grimaud? – kérdezte Athos.
Grimaud a fejét rázta.
– Akkor csend! – szólt Athos.
S a csapat folytatta útját.
Megint villámlott; Grimaud felemelte karját, s a villám kacskaringós, kéklő fényében magányos házikót vettek észre a folyóparton, száz lépésnyire a komptól.
Egyik ablakában lámpa égett.
– Itt vagyunk – mondta Athos.
E pillanatban az árokból kibújt valaki; Mousqueton volt; a kivilágított ablakra mutatott.
– Itt van – mondta.
– És Bazin? – kérdezte Athos.
– Én az ablakot őriztem, ő az ajtót.
– Jól van – szólt Athos –, mindnyájan hű szolgák vagytok.
Athos leugrott lováról, Grimaud kezébe nyomta a kantárt, intett a többieknek, kerüljenek az ajtó felé, s ő maga az ablakhoz indult.
A házikót két-három láb magas élősövény vette körül; Athos átugrott a sövényen, s odament az ablakhoz; az ablakon nem volt zsalugáter, de függönyeit gondosan összehúzták.
Felállt a kőpárkányra, hogy átlásson a függöny fölött.
Egy asszonyt pillantott meg a lámpafényben: sötét köpenyben ült a hunyorgó tűz mellett egy zsámolyon; rozoga asztalra támasztotta könyökét; fejét két elefántcsontfehér tenyerébe hajtotta.
Arca nem látszott, Athos ajkán mégis baljós mosoly tűnt fel; igen, ő az, ki más lehetne?
Ebben a pillanatban fölnyerített az egyik ló; milady fölnézett, megpillantotta Athos sápadt arcát az üveg mögött és felsikoltott.
Athos látta, hogy megismerték, térdével, kezével betaszította az ablakot, az üveg betört, az ablak kinyílt.
Athos ott állt a szobában, mint maga a bosszú angyala.
Milady az ajtóhoz rohant, és kinyitotta; ott meg D'Artagnan várta a küszöbön, még sápadtabban, még fenyegetőbben.
Milady sikoltva hátrált. D'Artagnan azt hitte, menekülésre gondol; attól félt, megint kisiklik a kezükből, előhúzta hát derékszíjából pisztolyát, ám Athos tiltóan emelte fel kezét.
– Tedd el a pisztolyt, D'Artagnan – mondta neki –, nem öljük meg ezt az asszonyt, hanem elítéljük. Várj még egy pillanatig, nem lesz okod panaszra. Jöjjenek be, urak.
D'Artagnan engedelmeskedett; Athos hangja oly ünnepélyesen csengett, mozdulata oly hatalmas volt, mintha az Isten küldötte, az Isten bírája volna. D'Artagnan után Porthos, Aramis, Winter lord és a vörös köpenyes férfi is belépett.
A négy inas az ajtóban és az ablaknál őrködött.
Milady egy székbe roskadt, maga elé nyújtotta karját, mintha az iszonyú látomást akarná elhessegetni; amikor megismerte sógorát, rémségeset üvöltött.
– Kit keresnek? – kiáltotta.
– Charlotte Backsont – szólt Athos –, azelőtt La Fère grófnőt, majd lady Wintert, Sheffield bárónőjét.
– Én vagyok! – mondta az asszony elhalóan, iszonyodva. – Mit akarnak?
– El akarjuk ítélni. Rég megszolgálta az ítéletet – felelte Athos. – Szabadon védekezhet, mentse magát, ha tudja. Tessék, D'Artagnan úr, kegyed az első vádló.
D'Artagnan előlépett.
– Isten és emberek előtt – szólt – azzal vádolom ezt a nőt, hogy tegnap este megmérgezte és megölte Constance Bonacieux-t.
Porthos és Aramis felé fordult.
– Tanúsítjuk – mondta egyszerre a két testőr.
D'Artagnan folytatta.
– Isten és emberek előtt vádolom ezt a nőt, hogy engem is meg akart mérgezni; mérgezett bort küldött nevemre, Villeroi-ba, és levelet hamisított barátaim nevében. Engem megmentett az Isten, másvalaki halt meg helyettem: Brisemont.
– Tanúsítjuk – szólt egy emberként Porthos és Aramis.
– Isten és emberek előtt vádolom ezt a nőt, hogy fel akart bujtani: öljem meg Wardest, s mivel senki sincs itt, aki tanúskodjon, ezt magam tanúsítom. Ennyit akartam mondani.
Azzal átment a szoba túlsó felébe Porthos és Aramis mellé.
– Kegyed következik, milord! – szólt Athos.
A báró előlépett.
– Isten és emberek előtt – mondta – vádolom ezt a nőt, hogy megölette Buckingham herceget.
– Buckingham herceget megölték? – néztek egymásra szörnyülködve a jelenlevők.
– Igen – szólt a báró –, megölték! Megkaptam az urak levélbeni figyelmeztetését, és lecsukattam ezt a nőt; egyik hűséges emberem őrizetére bíztam, de megvesztegette, tőrt nyomott a kezébe, meggyilkoltatta vele a herceget; úgy lehet, Felton – így hívják azt az embert – azóta már fejével lakolt e némber vétke miatt.
Az igazságtevők elborzadtak az újabb, eddig nem ismert gazságok hallatára.
– Még nincs vége – folytatta Winter lord. – Bátyámat, aki minden vagyonát kegyedre íratta – fordult miladyhez –, három óra alatt elvitte valami furcsa kór: kék foltok ütköztek ki egész testén. Miben halt meg a férje, asszonyom?
– Iszonyatos! – kiáltotta Porthos és Aramis.
– Megölte Buckinghamet, megölte Feltont, és megölte bátyámat. Igazságot követelek, s ha nem kapok, magam szolgáltatok igazságot magamnak!
És Winter lord is D'Artagnan mellé állt, helyet adva a következő vádlónak.
Milady két kezébe temette arcát, és minden erejét megfeszítette, hogy halálos örvényben kavargó gondolatait rendbeszedje.
– Most én következem – szólalt meg Athos. Egész testében reszketett, mint az oroszlán reszket a kígyó láttán. – Én következem. Amikor fiatal lány volt ez a nő, elvettem feleségül, hiába tiltakozott egész családom; vagyont és nevet adtam neki, s egy napon aztán felfedeztem, hogy bélyeget visel: tüzes liliom nyoma ékteleníti el a bal vállát.
– Hát igen! – pattant fel milady. – De követelem, hogy fedje fel, milyen bíróság szabta ki rám ezt a galád ítéletet. Követelem, hogy állítsák elém azt, aki végrehajtotta az ítéletet.
– Csendet kérek! – szólalt meg egy hang. – Erre majd én válaszolok!
A vörös köpönyegesre került a sor: most ő lépett elő.
– Ki ez az ember? Ki ez? – sikoltotta milady. Szava elcsuklott a rémülettől, haja kibomlott és égnek meredt vértelen homlokán, mintha minden szála külön életet élne.
Valamennyien odafordultak a férfi felé; Athos kivételével senki sem ismerte.
De maga Athos is döbbenve meredt rá, éppúgy, mint a többiek; fel nem foghatta, mi köze lehet az idegennek a szörnyű drámához, mely kifejletéhez közeledik.
A vörös köpenyes lassan, ünnepélyesen milady elé állt úgy, hogy csak az asztal volt kettejük között, azután levette álarcát.
Milady mind rémültebben figyelte a fekete haj és fekete szakáll keretezte sápadt férfiarcot, de jeges közönynél egyebet nem olvashatott le róla. Azután egyszerre felüvöltött, s a falig hátrált:
– Nem! Nem igaz! Pokolbeli látomás, el innét! Nem, ez nem ő! Segítség! Segítség! – jajveszékelt rekedten, s a fal felé fordult, mintha puszta kézzel akarna keresztültörni rajta.
– Ki maga? – kiáltották izgatottan a jelenet szemtanúi.
– Kérdezzék meg ezt az asszonyt – mondta a vörös köpenyes –, amint látják, ő megismer.
– A lille-i hóhér! A lille-i hóhér! – kiáltotta milady tébolyultan az iszonyattól, s hogy le ne roskadjon, mindkét kezével görcsösen tapadt a falhoz.
Mindnyájan visszahőköltek, s a vörös köpenyes egyedül maradt a szoba közepén.
– Jaj! Kegyelem! Irgalom! – kiáltozott a nyomorult nő térdre borulva.
Az idegen megvárta, amíg elcsendesedik.
– Ugye mondtam, hogy ismer! – folytatta aztán. – Igen, Lille város hóhéra vagyok. S hogy mi közöm az itteni eseményekhez? Hallgassák meg történetemet.
Valamennyi tekintet a férfi alakján csüggött; mohón, vacogva várták minden szavát.
– Ez a nő lánykorában éppolyan szép volt, amilyen most. Templemar-i bencés apáca volt. Fejébe vette, hogy elcsavarja a zárda fiatal, tiszta szívű, hivő lelkiatyjának a fejét, és szándékát siker koronázta; kárhozatba vinné a szenteket is.
– Szent, visszavonhatatlan eskü kötötte mindkettőjüket; tudták, mindketten vesztükbe rohannak, ha nem vetnek véget viszonyuknak. Ez a nő rávette a papot, hogy tűnjenek el a vidékről, de hogy eltűnhessenek, hogy együtt menekülhessenek, hogy Franciaország más vidékén háborítatlanul, nyugodtan élhessenek, pénzt kellett szerezniük, de pénze nem volt sem neki, sem a papnak. A pap ellopta és eladta az áldozati edényeket, mikor azonban éppen útra készülődtek, elfogták mind a kettőt.
– Egy hét múlva megszédítette börtönőrének fiát, és elmenekült. A fiatal papot tízévi börtönre és megbélyegzésre ítélték. Én, mint az a nő is mondta, Lille város hóhéra voltam. Az én tisztem volt, hogy a bűnöst megbélyegezzem, a bűnöst, tulajdon testvéremet!
– Megesküdtem, hogy a büntetésben, ha nem is teljesen, osztozni fog ez az asszony is, aki vesztébe vitte a bátyámat, aki nemcsak bűntársa volt, hanem felbujtója is. Gyanítottam, hol bujkál, nyomába szegődtem, utolértem, gúzsba kötöttem, és rásütöttem az ő vállára is a tüzes liliomot.
– Egy napra rá, hogy Lille-ből visszatértem, bátyám is megszökött; rám kenték, hogy összejátszottam vele, és elítéltek: amíg nem jelentkezik, engem ültetnek börtönbe helyette. Szegény bátyám mit sem tudott erről az ítéletről; szaladt ez után a nő után; Berrybe menekültek; ott a bátyám egy kis plébánia papja lett. Elhíresztelték, hogy ez a nő a húga.
– A vidék földesura fölkereste a papot, meglátta állítólagos húgát, és beleszeretett, sőt bejelentette, hogy feleségül veszi. Erre a nő faképnél hagyta azt, akit már tönkretett, hogy tönkretegye újabb áldozatát. Így lett La Fère grófnő a neve...
E név hallatára, mely Athos neve is volt, mindannyian Athosra néztek, az pedig bólintott: mind egy szóig igaz, amit a hóhér beszél.
– Szegény bátyám – folytatta a hóhér – félőrülten, kétségbeesetten visszatért Lille-be; eltökélte, hogy leveti magáról az élet nyűgét, miután ez a nő a becsületét is, boldogságát is elrabolta; a városban megtudta, hogy engem ítéltek el helyette, jelentkezett a börtönben, és még aznap este felakasztotta magát a cellarácsra.
– Az igazság kedvéért meg kell még mondanom, hogy akik elítéltek, állták szavukat: miután a holttest személyazonosságát megállapították, szabadlábra helyeztek.
– Ez hát a bűne ennek a nőnek, ezzel vádolom, ezért viseli a liliom bélyegét.
– D'Artagnan úr – szólt Athos –, mi legyen ennek az asszonynak a büntetése?
– Halál! – felelte D'Artagnan.
– Milord Winter – folytatta Athos –, mi legyen a büntetése?
– Halál! – válaszolta Winter lord.
– Porthos és Aramis urak – folytatta Athos –, legyenek bírái: mi legyen a büntetése?
– Halál! – felelte tompán a két testőr.
Milady torkából iszonyú üvöltés tört elő; térden csúszva közeledett bíráihoz.
Athos felemelte kezét.
– Charlotte Backson, La Fère grófnő, milady Winter – mondta neki –, a föld és az ég, az emberek és az Isten megelégelték bűneit. Ha tud még imát, mondja el, mert kimondták fejére az ítéletet, s ez az ítélet: halál.
E szavak széttépték milady minden reményét; talpra állt, és szólni készült, de ereje cserbenhagyta; érezte, hogy egy erős kéz markol a hajába könyörtelenül, s úgy hurcolja magával, oly menthetetlenül, mint maga a végzet; nem is viaskodott hát tovább, ment kifelé a viskóból.
Winter lord, D'Artagnan, Athos, Porthos és Aramis követte. Az inasok gazdáik után lépkedtek, s a betört ablakú, nyitott ajtajú szoba elnéptelenedett: a kormos lámpa szomorúan pislákolt az asztalon.

 

 

A KIVÉGZÉS

Éjfél lehetett; a csorba, fogyó hold az oszladozó vihartól vérvörösen éppen kelt Armentières fölött; fakó fényében kirajzolódtak a városka házainak sötét vonalai és a magas, ösztövér templomtorony áttört kőcsipkézete. Átellenben olvadt ezüstként hömpölyögtek a Lys habjai; a túlsó parton komor lombkoronák derengtek a viharos ég hátterében, melyen vemhes, rőt felhők kergették egymást, mintegy alkonyi félhomályt varázsolva éjnek évadján: a vidékre. Balra elhagyott, ódon malom meregette béna szárnyait, düledező romjai között időről időre bagoly sivított élesen, egyhangúan. A baljós menet útja mellett a lapályon jobbra-balra fel-feltünedezett néhány alacsony, görcsös fatörzs, mint megannyi törpe torzalak, aki a késői utasra leskelődik e gyászos órán.
Időnként villám cikázott végig széles ívben az egész látóhatáron, kígyózva tekergett a lombok sötétlő tengere fölött, s félelmes, görbe kardja kettéhasította a vizet s az eget. Szellő sem rezdült a fülledt levegőben. Halálos némaság nehezedett a természetre; sáros, csuszamlós volt a föld a lehullott esőtől; mindnyájan érezték a friss fű átható illatát.
Miladyt két inas vonszolta, jobbról-balról tartották karjait, mögötte a hóhér haladt; Winter lord, D'Artagnan, Athos, Porthos és Aramis a hóhér után ment.
A sort Planchet és Bazin zárta be.
A két inas a folyó felé vezette miladyt. Az asszony néma volt, csak tekintete szólt olyan ékesen, mint még talán soha, könyörögve pillantott hol egyikükre, hol másikukra.
Egyszer, amikor valamennyivel megelőzték a többieket, megszólította a két inast:
– Ezer aranyat kaptok, ha segíttek a menekülésben; ha meg gazdáitok kezére adtok, drágán fizették hálálomért, mert bosszúállóim itt járnak már a közelben.
Grimaud tétovázott. Mousqueton minden porcikája reszketett.
Athos meghallotta milady hangját, odasietett, Winter lord követte.
– Váltsák le az inasokat – parancsolta –, beszélt velük ez a nő, máris megbízhatatlanok.
Szóltak Planchet-nak és Bazinnek, és azok vették át Grimaud és Mousqueton helyét.
A folyópartra érve a hóhér miladyhez lépett, és kezét-lábát összekötötte.
Erre megszólalt az asszony, és rájuk ripakodott.
– Gyáva, nyomorult gyilkosok, tízen álltok össze egy asszony ellen; tudom, most nincs segítség, de lesz, aki bosszút áll értem, vigyázzatok!
– Maga nem asszony – szólt hidegen Athos –, nem emberi lény, maga pokolfajzat, akit most visszaküldünk a pokolba.
– Ó, a sok tisztes úr! Erény bajnokai! – rikácsolta milady. – Minden hiába: ha csak egy hajam szála is meggörbül, gyilkosok vagytok valamennyien.
– A hóhér nem gyilkos, ha öl is, asszonyom – szólt a vörös köpönyeges, megrázva széles kardját –, a hóhér a legvégső bíró: Nachrichter – ahogy szomszédaink, a németek nevezik.
Közben megkötözte a nőt, aki vadul felüvöltött; hangja furcsán, sötéten szállt tova az éjszakában, és beleveszett az erdő sűrűjébe.
– Ha bűnös vagyok, ha csakugyan elkövettem azt, amivel vádolnak – ordította milady –, állítsanak bíróság elé; maguk nem a bíráim, nem ítélhetnek el!
– Hát Tyburn? Azt hiába javasoltam? Miért nem akarta? – kérdezte Winter lord.
– Mert élni akarok! – kiáltotta dulakodva milady. – Mert nem akarok meghalni! Még olyan fiatal vagyok!
– Az a nő is fiatal volt, aki meghalt Béthune-ben, még fiatalabb is, mint kegyed, mégis megmérgezte, asszonyom – mondta D'Artagnan.
– Kolostorba vonulok, apáca leszek – hajtogatta milady.
– Apáca már volt, és otthagyta a kolostort, hogy a bátyámat tönkretegye – mondta a hóhér.
Milady felsikoltott rémületében, és térdre rogyott.
A hóhér felnyalábolta, hogy a csónak felé vigye.
– Jaj istenem! – kiáltozott az asszony. – Jaj istenem! Vízbe fojtanak!
Olyan szívettépően sikoltozott, hogy D'Artagnan, aki a milady üldözésében olyan kérlelhetetlen volt, egy fatönkhöz támaszkodott, lehorgasztotta fejét, és mindkét kezét fülére tapasztotta, ám mégis egyre hallotta az asszony fenyegetőzését, sikoltozását.
D'Artagnan volt a legfiatalabb a férfiak között: meglágyult a szíve.
– Nem! Ez iszonyú! Nem nézhetem tovább! Nem lehet, hogy így pusztuljon el ez a nő!
Milady meghallotta szavait; újra felderengett lelkében a remény.
– D'Artagnan! D'Artagnan! – kiáltotta a férfi felé. – Nem felejtheted el, hogy szerettelek!
A fiatalember megindult milady felé.
De Athos felkelt, kivonta kardját, és útjába állt.
– Még egy lépés, D'Artagnan – mondta –, s kardomba ütközöl.
D'Artagnan térdre hullva imádkozott.
– Rajta, hóhér – folytatta Athos –, teljesítsd kötelességedet.
– Örömest, uram – szólt a hóhér –, mert mint jó katolikus szentül hiszem, hogy igaz dolgot cselekszem, ha elbánok ezzel a nővel tisztem szerint.
– Jól van.
Athos milady elé állt.
– Megbocsátok minden gazságodért – mondta neki –, megbocsátom, hogy kettétörted jövőmet, tönkretetted becsületemet, bemocskoltad szerelmemet, mindörökre kiölted szívemben a reményt, és ezzel eljátszottad üdvösségemet. Halj meg békében.
Most Winter lord lépett elő.
– Megbocsátom, hogy megmérgezte a bátyámat, hogy megölette Buckingham herceget; megbocsátom szegény Felton halálát, megbocsátom, hogy az életemre tört. Haljon meg békében.
– Nekem pedig – mondta D'Artagnan –, bocsássa meg, asszonyom, hogy nemeshez méltatlan fondorlattal magamra vontam haragját; viszonzásul én is megbocsátom kegyednek szegény barátnőm halálát, és a kegyed bosszújának könyörtelen cselszövéseit; megbocsátom és megsiratom kegyedet, asszonyom. Haljon meg békében.
– I am lost! – suttogta milady. – I must die![35]
Felegyenesedett, körülhordozta lobogó tekintetét: mintha láng csapott volna ki a szeméből.
De nem látott semmit.
Hallgatózott. Semmi nesz.
Körülötte senki, csak ellenségei.
– Hol fogok meghalni? – kérdezte.
– A túlsó parton – felelt a hóhér.
A bárkához kísérte az asszonyt; amikor maga is beszállni készült, Athos pénzt nyomott a kezébe.
– Íme a bér a kivégzésért – mondta a hóhérnak –, hadd lássák, nem gyilkosok, hanem bírák vagyunk.
– Jól van – szólt a hóhér. – Most pedig ez a nő is tudja meg, hogy amit teszek, nem pénzért teszem, hanem kötelességet teljesítek.
S a folyóba vetette a pénzt.
A csónak megindult a Lys bal partja felé, vitte az ítéletvégrehajtót s az elítéltet; a többiek a jobb parton maradtak; térden állva néztek a csónak után.
A ladik lassan siklott a komp kötele mentén; éppen egy sápadt felhő úszott a víz fölött, az szórta rá derengő fényét.
Látták, amint kiköt a túlsó parton; utasainak körvonala feketén vált ki a rőt háttérből.
Átkelés közben milady észrevétlen kioldotta lábán a kötelet; amint a parthoz értek, kiugrott a csónakból, és futásnak eredt.
De síkos volt a talaj, a part szegélyén megcsúszott, és térdre bukott.
Bizonyára babonás félelem fogta el: megértette, hogy az ég is elpártolt tőle, ott maradt, ahol elesett, lehajtott fejjel, megkötözött kézzel.
A túlsó partról jól látták, amint a hóhér lassan fölemeli karját; a holdsugár megcsillant a széles pengén, a két kar lesújtott; hallották a pallos suhintását, az áldozat jajszavát, majd a csonka törzs földre dőlt a csapás alatt.
A hóhér levetette vörös köpenyét, a földre terítette, rátette a holttestet, mellé dobta a fejét, a köpeny négy sarkát összekötötte, vállára vetette, és megint a csónakba szállt.
A Lys közepén megállította ladikját, a terhet a víz fölé emelte, és nagy hangon így kiáltott:
– Legyen meg az Isten akarata!
S a vízbe dobta a testet, az pedig a mélységbe süllyedt, és elmerült a habokban.
A négy testőr három nap múlva visszaérkezett Párizsba; nem lépték túl szabadságukat, s még akkor este, szokás szerint, jelentkeztek Tréville úrnál.
– Nos, urak! Jól szórakoztak a kiránduláson? – kérdezte a derék testőrkapitány.
– Csodálatosan! – felelte Athos a maga és társai nevében.

 

 

A TÖRTÉNET VÉGE

A következő hónap hatodik napján a király, amint a bíborosnak megígérte, visszaindult Párizsból La Rochelle-be; még most is hatása alatt volt a megdöbbentő hírnek, hogy Buckinghamet megölték.
A királyné jól tudta ugyan, hogy a férfi, akit annyira szeret, veszélyben forog, mégsem akart hinni a fülének, amikor jelentették neki a halálhírt, sőt meggondolatlanul így kiáltott:
– Nem igaz! Levelet kaptam tőle.
Másnap azonban megbizonyosodott róla, hogy a gyászos hír igaz. La Porte, akit I. Károly parancsa éppúgy visszatartott Angliában, mint minden idegent, végre megérkezett, és átadta a királynénak Buckingham halotti ajándékát.
A király boldog volt, meg sem próbálta leplezni örömét, sőt szinte kérkedett vele a királyné előtt. XIII. Lajos gyenge jellem volt, nem tudta, mi a nagylelkűség.
De jó kedve nem tartott sokáig, ismét nyűgös hangulat telepedett rá; vonásairól hamar lehervadt a vidámság derűje; jól tudta: mihelyt a táborba ér, szolgasor vár rá, és mégis visszament La Rochelle-be.
Maga előtt látta a bíboros dermesztő, óriáskígyó-tekintetét, ő meg, mint a madárka, csak szökdécselt előtte ágról ágra, de hiába, nem menekülhetett.
Nem is volt hát valami nagyon vidám ez a visszatérés La Rochelle-be. Különösen a mi négy cimboránkon csodálkoztak váltig bajtársaik: komoran, lehorgasztott fejjel lovagoltak egymás mellett a sorban. Egyedül Athos emelte fel olykor-olykor széles homlokát; szeme megvillant, ajkán keserű mosoly játszadozott, azután ő is visszasüllyedt gondolataiba, akárcsak három barátja.
Mihelyt a kíséret a városba ért s a királyt szállására vezették, a négy cimbora vagy sátrába tért, vagy meghúzódott egy eldugott csapszékben; de nem kártyáztak, nem ittak, csak halkan beszélgettek, mindegyre figyelve, nem hallja-e szavaikat valaki.
Egy napon, miközben a király megszakította útját, hogy a szarka röpülését figyelje, négy barátunk pedig, szokás szerint, vadászat helyett az egyik útszéli kocsmában üldögélt, egy férfi vágtatott a fogadó elé lóhalálában La Rochelle felől, megállt a kapu előtt, betért egy pohár borra, és körülvizslatott a szobában, ahol a négy testőr iddogált.
– Hohó! D'Artagnan úr! – szólította meg a fiatalembert – ugye nem tévedek, kegyed az?
D'Artagnan odanézett, és nagyot rikkantott örömében. Rossz szellemét látta maga előtt, a meung-i ismeretlent, aki a Sírásók utcájában, majd Arras-ban is kisiklott a kezéből.
D'Artagnan kardot rántott, s az ajtóhoz rohant.
Csakhogy az ismeretlen ezúttal nem menekült el, hanem leszökkent a nyeregből, és D'Artagnan felé sietett.
– No, uram! – szólt a fiatalember. – Most hát helyben vagyunk, most már nem szalasztom el.
– Magam sem szeretném, ha elszalasztana, uram, mert éppen uraságodat keresem: a király nevében letartóztatom. Kérem, ne tiltakozzék, nyújtsa át a kardját; figyelmeztetem, hogy a fejével játszik.
– Kicsoda az úr? – kérdezte D'Artagnan. Leereszteni már leeresztette, de még nem adta át a kardot.
– Rochefort lovag – felelt az ismeretlen –, Richelieu bíboros úr fegyvernöke; parancsom van, hogy vezessem Őeminenciája elé uraságodat.
– Lovag uram – szólalt meg Athos, előrelépve – éppen Őeminenciájához igyekszünk; remélem, beéri annyival, ha D'Artagnan úr szavát adja, hogy egyenest La Rochelle-be siet.
– Az a parancs, hogy adjam át őreinek: azok majd a táborba kísérik.
– Nemesi szavunkat adjuk, uram, hogy magunk leszünk az őrei, de nemesi szavunkat adjuk arra is – fűzte hozzá Athos, összeráncolva szemöldökét –, hogy D'Artagnan úr nem válik meg tőlünk.
Rochefort lovag hátratekintett, és látta, hogy Porthos meg Aramis elállta az ajtót; megértette, hogy ki van szolgáltatva a négy férfinak.
– Uraim – mondta ekkor –, ha D'Artagnan úr átnyújtja kardját, és ő is becsületszavát adja, akkor beérem ígéretükkel, hogy D'Artagnan urat Őeminenciája szállására kísérik.
– Szavamat adom, uram – mondta D'Artagnan –, tessék, itt a kardom.
– Jobb is így – szólt Rochefort –, legalább folytathatom utamat.
– Ha miladyhez indul – mondta hidegen Athos –, úgyis hiába, nem találja meg.
– Mi történt vele? – kérdezte Rochefort, felkapva fejét.
– Jöjjön vissza a táborba, majd megtudja.
Rochefort egy pillanatig tűnődött, azután, minthogy amúgy sem voltak egynapi járásnál messzebb Surgerès-től, ameddig a bíboros a király elé ment, úgy döntött, megfogadja Athos tanácsát – és maga is visszatér velük.
Már csak azért is jobb, ha ezt teszi, mert így szemmel tarthatja a foglyot.
Így hát útnak eredtek.
Másnap délután három órakor értek Surgerès-be. Itt várta a bíboros XIII. Lajost. A miniszter meg a király körüludvarolta egymást, boldogok voltak, hogy ha véletlenül is, de szerencsésen megszabadultak veszélyes ellenfelüktől, aki egész Európát Franciaországra uszította. Rochefort közben már értesítette Richelieu-t, hogy D'Artagnan fogságba került, s mivel a bíboros alig várta, hogy beszéljen vele, elbúcsúzott a királytól, és meghívta, tekintse meg másnap az immár befejezett zárógátat.
Este ért szállására a La Pierre hídhoz; a ház kapujában ott várta D'Artagnan lefegyverezve s a három testőr fegyveresen.
Ezúttal ő volt a nyeregben, zordon pillantást vetett hát a négy cimborára, majd D'Artagnanra tekintett, és intett neki, hogy kövesse.
D'Artagnan engedelmeskedett.
– Megvárunk, D'Artagnan – szólt Athos olyan hangosan, hogy a bíboros is hallja.
Őeminenciája összevonta szemöldökét, egy pillanatra megállt, majd némán folytatta útját.
D'Artagnan belépett a bíboros után, az ajtót pedig nyomban őrség állta el. Őeminenciája bevonult dolgozószobájába, és intett Rochefort-nak, vezesse be az ifjú testőrt.
Rochefort teljesítette a parancsot, azután eltávozott.
D'Artagnan magára maradt, szemtől szembe a bíborossal; most találkozott vele másodízben, és – mint később mondta – mérget vett volna rá, hogy ez lesz utolsó találkozásuk.
Richelieu a kandallóhoz támaszkodott; D'Artagnantól egy asztal választotta el.
– Uraságodat parancsomra tartóztatták le – mondta D'Artagnannak.
– Hallottam, kegyelmes uram.
– Tudja miért?
– Nem, kegyelmes uram; erre csupán egy ok lehet, de ezt még Eminenciád sem ismeri.
Richelieu metsző pillantást vetett a fiatalemberre.
– Ugyan! – mondta. – Hogy értsem ezt?
– Ha kegyeskedik tájékoztatni, mi a vád ellenem, akkor majd én is elmondom, mit követtem el.
– Mi a vád? Olyasmi, aminél jóval kevesebbért is sokan a fejükkel lakoltak, bár magasabb polcon ültek, mint uraságod! – mondta a bíboros.
– Hallgatom, kegyelmes uram! – szólt D'Artagnan olyan nyugodtan, hogy a bíboros szinte hüledezett.
– Az a vád, hogy levelez az ország ellenségeivel, hogy kifürkészi az állam titkait, s hogy megpróbálta meghiúsítani főparancsnoka terveit.
– És ki vádol ezzel, kegyelmes uram? – kérdezte D'Artagnan, mert gyanította, hogy milady keze van a dologban. – Egy asszony, akit megbélyegzett a francia törvény, aki Franciaországban is, Angliában is férjhez ment; aki megmérgezte második férjét és kis híján engem is!
– Hogy értsem ezt, uram! – kiáltotta ámuldozva a bíboros – és miféle asszonyról beszél?
– Milady Winterről – felelte D'Artagnan –, igen, milady Winterről; Eminenciád bizonyára mit sem tudott gazságairól, midőn bizalmával megajándékozta.
– Uram – szólt a bíboros –, ha milady Winter elkövette ezeket a bűnöket, akkor bűnhődni fog.
– Már megbűnhődött, kegyelmes uram.
– Ki büntette meg?
– Mi.
– Milady Winter börtönben van?
– Milady Winter meghalt.
– Meghalt! – ismételte a bíboros, mintha nem hinne fülének – meghalt! Azt mondja, meghalt?
– Három ízben akart megölni, s én megbocsátottam neki, de megölte azt az asszonyt, akit szerettem. Akkor elfogtam őt barátaimmal, törvénybe szólítottuk, és halálra ítéltük.
Ezután elmondta, hogyan mérgezte meg Bonacieux-nét milady a béthune-i karmelita zárdában; hogyan ítélték el a magányos házikóban, s hogyan végezték ki a Lys partján.
A bíboros ritkán borzongott, most azonban végigfutott hátán a hideg.
Azután, mintha kimondatlan gondolat kerítené hatalmába, komor vonásai lassanként felderültek, és végül tökéletes derű ömlött el rajtuk.
– Ezek szerint – szólalt meg, és szelíd hangja különös ellentétben állt szigorú szavaival –, az urak saját maguk bíráskodtak saját ügyükben, mintha nem tudnák, hogy aki önkényesen büntet másokat, az gyilkosságot követ el!
– Kegyelmes uram, esküszöm, egy pillanatig sem harcolok az életemért. Ami büntetést rám szab Eminenciád, elviselem. Az életet nem becsülöm sokra, nem félek a haláltól.
– Igen, uram, tudom: uraságod kemény legény – szólt a bíboros csaknem kedvesen –, meg is mondom hát jó előre: bíróság elé kerül, sőt el is ítéljük.
– Bárki más azt mondhatná Eminenciádnak, hogy máris zsebében a felmentés, de én csak annyit mondok: parancsoljon velem, kegyelmes uram, készen állok.
– Micsoda felmentés? – csodálkozott Richelieu.
– Igen, a felmentés, kegyelmes uram – mondta D'Artagnan.
– Ki írta alá? A király?
Valami sajátságos megvetés csengett a bíboros hangjában.
– Nem; Eminenciád személyesen.
– Én? Megbolondult, uram?
– Eminenciád bizonyára megismeri saját keze vonását.
És D'Artagnan átnyújtotta a bíborosnak az értékes papírt, melyet Athos csikart ki miladytől, és D'Artagnannak adott menlevélként.
Richelieu kézbe vette az iratot, és lassan, tagolva olvasta:

 

Jelen sorok birtokosa parancsom szerint és az állam érdekében tette, amit tett.
1627. december 3.

Richelieu

 

Azután hosszan, mélyen elgondolkozott, de nem adta vissza D'Artagnannak a papirost.
– Azt latolgatja, milyen kivégzés lesz a legmegfelelőbb – gondolta D'Artagnan –, eh! Bánom is én! Legalább meglátja, hogyan hal meg egy igazi nemes.
Éppen a legjobb kedvében volt hozzá, hogy hősiesen szembe nézzen bármi halállal.
Richelieu pedig egyre csak tűnődött, és morzsolgatta kezében a papírt. Végre feltekintett, sasszemét a fiatalember egyenes, nyílt, értelmes vonásaira szegezte, egy hosszú hónap szenvedéseit olvasta le könnyszántotta arcáról, és immár harmad- vagy negyedízben ötlött eszébe, milyen szép jövő várhatna a fiúra, hiszen még alig huszonegy éves, és mennyi hasznot hajtana ügyes gazda kezében a tettereje, bátorsága, eleven esze.
Másrészt milady tömérdek gazsága, hatalma, ördögi egyénisége nemegyszer megrémítette már. Titokban szinte örült, hogy örökre megszabadult veszélyes cinkosától.
Lassan darabokra tépte a papírt, melyet D'Artagnan nagylelkűen átadott neki.
– Végem van – gondolta D'Artagnan.
Mélyen meghajolt a bíboros előtt, mintha azt mondaná: „Uram, legyen meg a Te akaratod.”
A bíboros az asztalhoz lépett, és csak úgy állva, néhány sort vetett egy csaknem egészen teleírt pergamenre, majd rányomta pecsétjét.
– Most írja alá az ítéletemet – mondta magában D'Artagnan –, megkímél a Bastille-tól s a bírósági huzavonától. Igazán szép tőle.
– Tessék, uram – mondta neki a bíboros –, elvettem uraságodtól az egyik felhatalmazást, másikat adok helyette. Az oklevélen üresen hagytam a név helyét, töltse ki saját maga.
D'Artagnan habozva nyúlt az iratért, és belepillantott.
Testőr hadnagyi kinevezés volt.
Térdre hullott a bíboros előtt.
– Kegyelmedé az életem, Eminenciás uram – rebegte –, parancsoljon velem ezentúl. De, sajnos, nem érdemlek ilyen nagy kegyet: három jó barátom sokkal méltóbb rá, sokkal inkább megszolgálták...
– Derék fickó maga, D'Artagnan – vágott szavába a bíboros, és barátságosan megveregette vállát. Tetszett neki, hogy végre megtörte ezt a szilaj jellemet. – Bánjon tetszése szerint a kinevezéssel. De ne feledje, hogy uraságodnak adtam, ha a név kitöltetlen is.
– Sosem felejtem el – felelte D'Artagnan –, efelől bizonyos lehet, kegyelmes uram.
A bíboros megfordult, és hangosan kiszólt:
– Rochefort!
A lovag nyilván az ajtónál állhatott, mert nyomban betoppant.
– Rochefort – mondta a bíboros –, nézze meg jól D'Artagnan urat. Barátaim sorába fogadom, öleljék hát meg egymást, s akinek kedves az élete, az jól vigyázzon!
Rochefort és D'Artagnan tessék-lássék összeölelkezett, de a bíboros résen állt, rajtuk tartotta éles szemét.
Egyszerre léptek ki a szobából.
– Még találkozunk, uram, igaz-e?
– Amikor óhajtja – felelte D'Artagnan.
– Ami késik, nem múlik – mondta Rochefort.
– Tessék? – szólt közbe Richelieu, kinyitva ajtaját.
A két férfi egymásra mosolygott, kezet szorított, és mélyet bókolt a bíboros felé.
– Már éppen fogytán volt a türelmünk – fogadta Athos D'Artagnant.
– Itt vagyok, barátaim! – felelte D'Artagnan – szabadon, mint a madár, sőt magas kegyben.
– Remélem, elmondja, hogyan csöppent bele.
– Még ma este.
És valóban, még akkor este megjelent Athos lakásán. Barátja éppen spanyol borocskáját szopogatta, ez volt számára az esti ájtatosság.
Elmondta neki, mi történt vele a bíborosnál, azután előhúzta zsebéből a kinevezést.
– Tessék, jó Athosom – mondta neki –, ez természetesen kegyedet illeti.
Athos, mint mindig, szelíden, kedvesen mosolygott.
– Athosnak – szólt – túl sok ez, fiacskám; La Fère grófnak meg túl kevés. Tartsa meg azt a kinevezést; sajnos, elég nagy árat fizetett érte.
D'Artagnan elköszönt, és azután Porthosnál kopogtatott.
Barátját a tükör előtt találta. Káprázatos csipkedísszel borított, gyönyörű ruhában páváskodott.
– Á! Kegyed az, kedves barátom – fogadta D'Artagnant. – Nos mit szól új ruhámhoz?
– Csodás! – mondta D'Artagnan. – De én még szebb ruhát ajánlok kegyednek.
– Nono! – szólt Porthos.
– Úgy bizony: hadnagyi egyenruhát.
Elmondta Porthosnak találkozását a bíborossal, majd kihúzta zsebéből a kinevezést.
– Tessék, cimbora – mondta neki –, írja rá a nevét, és legyen jó parancsnokom.
Porthos rápillantott a pergamenre, azután D'Artagnan nagy ámulatára visszaadta.
– Hát igen, – szólt –, nagyon jólesne, nem tagadom, de nem sokáig élvezhetném ezt a nagy kegyet. Mialatt Béthune-ben jártunk, meghalt hercegnőm férjura, s az elhunyt úri ember pénzesládája oly hívogatóan tárja felém karját, hogy nem tehetek mást; elveszem az özvegyet. Amint látja, éppen esküvői ruhámat próbálom. Tartsa meg hát magának, kedves barátom, a kinevezést.
És visszaadta D'Artagnannak a pergament.
A fiatalember továbbment Aramishoz.
Aramis egy imazsámolyon térdepelt, előtte kinyitott imakönyve, abba hajtotta homlokát.
Elmondta neki is találkozását a bíborossal, majd harmadízben is előhúzta zsebéből a kinevezést.
– Kedves barátunk, homályba rejtőző vezércsillagunk és támogatónk – mondta neki –, fogadja el ezt a kinevezést. Bármelyikünknél jobban kiérdemelte, hisz mindig üdvös eredmény követte bölcs tanácsait.
– Drága barátom! – szólt Aramis. – Sajnos, legutóbbi kalandjaink folytán végképp megutáltam a világi életet meg a kardot. Végérvényesen kész az elhatározásom: az ostrom után bevonulok a lazaristákhoz. Kedves D'Artagnan, tartsa meg hát a kinevezést; az Isten is katonának teremtette; érdemes, merész kapitány lesz kegyedből.
D'Artagnan szemében a hála s az öröm könnye csillogott. Visszament Athoshoz, aki most is asztala mellett ült, s utolsó pohár malagaborát villogtatta a lámpafényben.
– Hát ők is visszautasították! – mondta neki.
– Nem is méltó rá senki úgy, mint kegyed, fiacskám.
Tollat fogott, ráírta D'Artagnan nevét a kinevezésre, és kezébe nyomta a pergament.
– Nem lesz hát több barátom! – szólt a fiatalember. – Magamra maradok keserű emlékeimmel...
Kezébe hajtotta fejét, és két könnycsepp gördült le arcán.
– Fiatal vagy még, fiam – felelte neki Athos –, s az idő megédesíti majd keserű emlékeidet.

 

 

EPILÓGUS

La Rochelle most már hiába várta segítségül az angol hajóhadat és a Buckingham ígérte hadosztályt. A város egy évig tartó ostrom után megadta magát. 1628. október 28-án aláírták a fegyverletételt.
A király ugyanezen év december 23-án ünnepélyesen visszatért Párizsba. Olyan diadalmasan fogadták, mintha nem is franciákon aratott volna győzelmet, hanem idegen ellenségen. A Szent Jakab-városon át vonult be, lombokkal díszített diadalívek alatt.
D'Artagnan felöltötte a hadnagyi ruhát. Porthos kilépett a szolgálatból, s még a következő évben feleségül vette Coquenard-né asszonyt: az áhítozott pénzesláda nyolcszázezer frankot rejtegetett.
Mousqueton káprázatos libériát kapott, s élete legfőbb vágya valóra vált: aranyos hintó hátsó lépcsőjén kocsikázhatott városszerte.
Aramis egyik lotharingiai útján hirtelen eltűnt szem elől, s többé egy sort sem írt barátainak. Később tudták meg – Chevreuse asszony árulta el két-három szeretőjének –, hogy szerzetbe lépett az egyik nancyi kolostorban.
Bazin laikus testvér lett.
Athos egészen 1631-ig D'Artagnan parancsnoksága alatt testőrködött, amikor is, egyik touraine-i utazása után, ő is kilépett a szolgálatból. Arra hivatkozott, hogy kisebbfajta örökségre tett szert Roussillonban.
Grimaud követte Athost.
D'Artagnan háromszor verekedett meg Rochefort-ral, mind a háromszor megsebesítette.
– Legközelebb biztosan megölöm – mondta neki, miközben fölsegítette.
– Kegyednek is, nekem is legjobb lesz talán, ha most már abbahagyjuk – válaszolt a sebesült. – Kutyateremtette! Akár hiszi, akár nem, mindig a barátja voltam, hiszen csak egy szavamba került volna a bíborosnál, s a legelső alkalommal kitörte volna a nyakát.
Most már őszintén összeölelkeztek; egyikük sem forgatott hátsó gondolatot a fejében.
Planchet, Rochefort jóvoltából, őrmester lett a gárdisták századában.
Bonacieux úr vígan élt, hírét sem hallotta feleségének soha többé, és – őszintén szólva – rá sem hederített. Egy napon, eléggé oktondin, ismét felhívta magára a bíboros figyelmét, Richelieu pedig azt üzente neki, gondja lesz rá, hogy soha többé ne lásson hiányt semmiben. Így is lett: Bonacieux úr másnap este hétkor elindult a Louvre-ba, és többé színét sem látták a Sírásók utcájában; a jól értesültek szerint, Őeminenciája bőkezű gondoskodása folytán, valahol az egyik királyi kastélyban kapott élethossziglan ellátást és lakást.

 

Vége

 

 

 

Jegyzetek:

1 A Rózsa regénye a franciák leghíresebb középkori regénye. Szerzője Guillaume de Lorris, 1236 körül írta művét. Ezt, a regény első felét, 1275 körül szatirikusabb társadalombíráló hangon folytatta a Meung városából való Jean Clopinel: a Rózsa regénye második felének írójára céloz Dumas.

2 Amint tudjuk, a milady kifejezés csak a családnévvel együtt, és ezt követően használatos. Mi azonban úgy találtuk a kéziratban, és nem érezzük magunkat feljogosítva, hogy eltérjünk tőle (Dumas jegyzete.)

3 Mindenkinél gyengébb.

4 A francia királyság idején a hóhér csuklyás, álarcos, földig érő talárt viselt. (A ford.)

5 Papi zsolozsmakönyv, amelyből naponta előírt imádságokat kell elmondaniuk.

6 Kazuista az olyan teológus, aki az erkölcstan egyes kérdéseivel (casus) foglalkozik.

7 A tett elkövetése közben rajtakapni.

8 A király öccsének címe.

9 Isac Benserade (1613-1691) népszerű szonett- és rondóköltő.

10 Expositió: A tétel fölvetése, bevezetés

11 Miként az egek végtelenségében.

12 Cornelius Jansenius (1585-1638) ypres-i püspök, Augustinus című főművének a kegyelem és a szabad akarat kérdésében vallott álláspontjából fejlődött ki az ún. janzenizmus kálvinizmus felé hajló iránya, mely kerül rendkívül heves viták folytak a XVII. századi Franciaországban.

13 Pelagiánus, fél-pelagiánus: eretnekségek, melyekkel Szent Ágoston vitatkozott, elsősorban a szabad akarat kérdésében.

14 Az ördög után vágyakozol.

15 Vincent Voiture (1598-1648) költő, akadémikus, a kor egyik legnagyobb irodalmi tekintélye.

16 Legyen szigorú a papok prédikációja.

17 Oliver Patru (1604-1681) a kor egyik leghíresebb francia ügyvédje, akadémikus.

18 Fennhangon, harsányan.

19 Föleszik az ég madarai.

20 Hiúságok hiúsága

21 Nem hiábavaló a vágyakozás a világtól elvonult életben.

22 Vala, van, volt.

23 Lakomák lakomája

24 A nantes-i ediktumot, mely Párizs kivételével szabad vallásgyakorlatot biztosított a kálvinistáknak Franciaországban, IV. Henrik adta ki 1598-ban. Dumas tévedett: La Rochelle ostroma nem a nantes-i ediktumnak, hanem az ediktum későbbi, XIV. Lajos alatti, 1685-ben történt visszavonásának volt az előfutára.

25 Connétable: hadseregfőparancsnok. Ezt a régi francia rangot 1627-ben Richelieu törölte el.

26 Itt ölte meg egy Ravaillac nevű merénylő IV. Henrik királyt.

27 III. Henrik király gyilkosa 1589-ben.

28 Tanácskoznak a pusztában. (Bibliai idézet.)

29 Tristan L'Hermite, VII. Károly és XI. Lajos egyik főtisztviselője, aki a százéves háború után meglehetősen erőszakos és gátlástalan eszközökkel igyekezett rendet teremteni Franciaországban.

30 1672 augusztusában volt Navarrai Henrik, a későbbi IV Henrik király esküvője az uralkodó IX Károly húgával, Margittal. Ennek ünnepségein részt vettek a protestáns hugenotta párt vezetői és velük sok protestáns főúr és nemes; maga Henrik is protestáns volt. Ezeket a Párizsban időző protestánsokat az esküvői ünnepségeket követő éjszakán, augusztus 23-án, Szent Bertalan éjszakáján, illetve hajnalán meglepték és lemészárolták Guise-ek a katolikus párt vezérei s állítólag az anyakirálynő Medici Katalin kezdeményezésére. Ez a Párizsban, de más francia városokban is lefolyt vérengzés a Szent Bertalan-éjszaka.

31 Zsoltár: a mélységből kiáltok hozzád. Temetésen énekelték.

32 Bibliai történet: Judit a hatalmas Holofernest lefejezte sátrában, s így megszabadította a szorongatott zsidóságot.

33 Lucretia római hölgy volt, akin Tarquinius Superbus, a rómaiak hetedik, utolsó királyának fia, Sextus erőszakot követett el. Lucretia kétségbeesésében öngyilkos lett. Ez az esemény pattintotta ki Brutus mozgalmát, melynek eredménye i. e. 510-ben a királyság megdöntése és a köztársaság megalapítása lett. Lucretianak az olyan nemes gondolkodású nőt mondják, aki erényét életénél is többre becsüli, s inkább választja a halált, mint a gyalázatot.

34 Makkabeus Júdás zsidó szabadsághős; apjának, Matatiásnak halála után ő állt élére annak a szabadságharcnak, melyet a zsidók függetlenségükért és vallásukért vívtak a szírekkel. Júdás i. e. 160-ban halt hősi halált. Nevét a szabadsághősökre szokták alkalmazni. A Makkabeusok és harcaik történetét a biblia mondja el. (Makkabeusok: 2. könyve.)

35 I am lost, I must die: végem van, meg kell halnom.