ISZONYÚ LÁTOMÁS

A bíboros rákönyökölt kéziratára, tenyerébe támasztotta az arcát, s egy pillanatig vizsgálgatta a fiatalembert. Nem volt még egy olyan vesékbe látó szem, mint Richelieu bíborosé, és D'Artagnan érezte, hogy erei megbizseregnek a pillantás alatt, mintha láz támadta volna meg.
De keményen állta a sarat, kezében tartotta kalapját, és ha nem is éppen dölyfösen, de meg sem alázkodva várta, mit parancsol Őeminenciája.
– Uraságod – kérdezte a bíboros –, nemde a béarne-i D'Artagnanok közül való?
– Igen, kegyelmes uram – felelte a fiatalember.
– A D'Artagnan családnak több ága ismeretes Tarbes és vidéke körül – szólt a bíboros. – Uraságod melyikhez tartozik?
– Annak a D'Artagnannak fia vagyok, aki ő Kegyes Felsége atyjaurának, a nagy Henrik királynak oldalán harcolt a vallásháborúk idején.
– Helyes. Hét-nyolc hónappal ezelőtt tehát uraságod vágott neki a világnak, hogy szerencsét próbáljon a fővárosban?
– Igen, kegyelmes uram.
– Ide jövet Meung-ön haladt át, ahol valami történt uraságoddal, nem nagyon tudom, mi, de mindenesetre valami.
– Kegyelmes uram – mondta D'Artagnan –, az történt...
– Hagyja, hagyja – szólt közbe a bíboros, és mosolygása jelezte, hogy éppoly pontosan ismeri a történetet, mint akivel megtörtént –, ugyebár ajánló sorokat hozott Tréville kapitánynak?
– Igen, kegyelmes uram, csakhogy éppen a szerencsétlen meung-i események során...
– Elveszett a levél – fejezte be Őeminenciája –, igen tudom; még jó, hogy Tréville úr olvas az arcvonásokban, és szempillantás alatt felismeri az embereit; el is helyezte uraságodat sógorának, Des Essarts úrnak századában, és megígérte, hogy előbb-utóbb bejuttatja a testőrség soraiba.
– Értesülései tökéletesen pontosak, kegyelmes uram – mondta D'Artagnan.
– Azóta sok minden történt uraságoddal; sétálgatott a Karthauziak kolostora mögött, bár jobb lett volna, ha másfelé jár azon a napon; azután fürdőre utazott barátaival, Forges-ba; ők útközben lemaradtak, uraságod azonban tovább haladt, no persze, tennivalója volt Angliában.
– Kegyelmes uram... – hebegte D'Artagnan.
– Tudom, vadászni ment Windsorba, vagy máshova, kinek mi köze hozzá. De én ezt is tudom, mert az a dolgom, hogy mindent tudjak. Amikor visszatért, egy felséges személy fogadta; örömmel látom, uraságod most is őrzi a tőle kapott emléket.
D'Artagnan a királyné gyűrűje után kapott, és villámgyorsan befelé fordította gyémántkövét, de már későn.
– Egy nappal később Cavois meglátogatta uraságodat – folytatta a bíboros –, kérni akarta, fáradjon a palotámba; uraságod nem viszonozta ezt a látogatást, és rosszul tette.
– Kegyelmes uram, attól féltem, Eminenciád rosszallását vontam magamra.
– Miért vonta volna, uram? Mert a szokottnál eszesebben és bátrabban hajtotta végre feljebbvalói parancsát? Miért rosszallottam volna akármit, ha dicséretet érdemelt. Én az engedetleneket büntetem, nem azokat, akik, mint uraságod, engedelmeskednek... talán jobban a kelleténél... s ez így is van: jusson csak eszébe a nap, amikor magamhoz hívattam, és idézze emlékezetébe, mi történt akkor este.
Akkor este rabolták el Bonacieux-nét, D'Artagnan megborzongott, eszébe jutott, hogy a szegény asszony félórával azelőtt járt nála, nyilván ugyanaz az erő sodorta hozzá, mely később tovaragadta.
– Nos – folytatta a bíboros –, egy ideje nem hallottam uraságodról, és tudni szeretném, mit csinál. Különben is tartozik nekem némi köszönettel: bizonyára észrevette, milyen csínján bántunk uraságoddal minden körülmények között.
D'Artagnan tisztelettudóan meghajolt.
– Ezt – folytatta a bíboros – nem csupán a természetes méltányosságnak köszönheti, hanem annak is, hogy bizonyos tervem van uraságoddal.
D'Artagnan mindjobban csodálkozott.
– Már akkor tájékoztatni óhajtottam a tervről, amikor megkapta első meghívásomat, de nem jött el. Szerencsére ezen a késésen semmi sem múlik, és ma meghallhatja tervemet. Foglaljon helyet velem szemben, D'Artagnan úr: elég jó nemes ahhoz, hogy ne állva hallgasson.
A bíboros egy széket mutatott a fiatalembernek, aki olyannyira elámult a történteken, hogy újabb felszólításra várt, mielőtt engedelmeskedne.
– Uraságod merész, D'Artagnan úr – folytatta Őeminenciája –, sőt körültekintő, s ez még többet ér. Én szeretem az ész és a szív embereit; ne rémüldözzön – tette hozzá mosolyogva –, a szív embere nekem bátor embert jelent; uraságod azonban még nagyon fiatal, éppen csak most ismerkedik a világgal, és máris hatalmas ellenségeket szerzett: ha nem vigyáz, rajtaveszt!
– Sajnos, nagyon is könnyen, kegyelmes uram! – felelt a fiatalember –, hisz oly erősek, oly befolyásosak, én meg csak egymagam vagyok!
– Bizony, ez így van, de bármily magányos, máris sokat tett, és még többet tehet, ebben biztos vagyok. Csakhogy, azt hiszem, irányításra volna szüksége kalandos pályafutásán, amelybe belefogott, mert ha nem tévedek, azzal a nagyratörő szándékkal jött Párizsba, hogy vigye valamire.
– A légvárak korában élek, kegyelmes uram – mondta D'Artagnan.
– Légvárakat csupán fajankók építenek, uram, uraságodnak pedig helyén van az esze. Lássuk csak, mit szólna, ha kinevezném gárdazászlósnak, és századot kapna tőlem a hadjárat után.
– Ó, kegyelmes uram!
– Tehát elfogadja?
– Kegyelmes uram... – folytatta D'Artagnan zavartan.
– Micsoda? Visszautasít? – kiáltott elámulva a bíboros.
– Kegyelmes uram, én őfelsége gárdistája vagyok, és elégedetlenségre semmi okom.
– Ha nem tévedek – szólt Őeminenciája –, az én gárdistáim szintén őfelsége gárdistái, és aki francia csapatnál szolgál, az mind a királyt szolgálja.
– Eminenciád félreértett, kegyelmes uram.
– Szóval ürügyet keres? Értem. Rendben van, találunk ürügyet. A világ számára itt az előléptetés, a most meginduló hadjárat s az ebből adódó alkalom; uraságod számára pedig az, hogy szüksége van biztos pártfogóra, mert nem árt, ha megtudja, D'Artagnan úr, hogy súlyos panaszok vannak kegyedre; uraságod nem kizárólag a király szolgálatának szenteli nappalait és éjszakáit.
D'Artagnan elpirult.
– Különben – folytatta a bíboros, s egy aktacsomóra tette kezét –, ez a halom irat mind uraságoddal foglalkozik, de mielőtt elolvastam volna, úgy gondoltam, egy kissé elbeszélgetünk. Úgy tudom, uraságod a tettek embere, és ha szolgálatait a jó ügynek szenteli, nemcsak bajba nem kerül, de még hasznát is látja. Gondolja meg hát és határozzon.
– Megszégyenít a jósága, kegyelmes uram – felelte D'Artagnan –, és Eminenciád lelki nagysága előtt porban csúszó féregnek érzem magam, azonban, ha bátorkodhatom őszintén beszélni...
D'Artagnan tétovázott.
– Beszéljen.
– Akkor azt mondom, kegyelmes uram, hogy a király testőrei és gárdistái között van minden barátom, ellenségeim pedig, isten a megmondhatója, micsoda balsors folytán, Eminenciád hívei között, így aztán emezek kinéznének maguk közül, azok pedig sosem bocsátanak meg, ha elfogadnám kegyelmes uram ajánlatát.
– Talán csak nem szállt máris fejébe a dicsőség? Talán csak nem hiszi, hogy kevesebbet kínálok, mint amennyit érdemel, uram? – kérdezte dölyfösen, mosolyogva a bíboros.
– Éppen ellenkezőleg, kegyelmes uram. Eminenciád túlságosan is kegyes hozzám, és úgy érzem, még semmivel nem szolgáltam meg a bizalmát. Nemsokára, kegyelmes uram, megindul La Rochelle ostroma; hadiszolgálatom közben mindig szemmel tarthat Eminenciád, és ha az ostrom során lehet szerencsém magaviseletemmel magamra vonni figyelmét, akkor majd, az ostrom után legalább hivatkozhatom valami jeles haditettre, és lesz alapja a kegyes támogatásnak, melyet Eminenciád majdan rám akar pazarolni. Mindent a maga idejében kell tenni, kegyelmes uram; később talán módomban áll felajánlani kardomat, most azonban az volna a látszat, hogy hitványul áruba bocsátom.
– Vagyis, magyarán, nem óhajt szolgálatomba lépni, uram – szólt a bíboros, és hangja bosszús volt ugyan, D'Artagnan azonban a megbecsülést is kiérezte belőle –, maradjon hát szabad; gyűlölje tovább ellenségeit, és szeresse barátait.
– Kegyelmes uram...
– Jó, jó – szólt a bíboros –, nem haragszom; de talán megérti, hogy már az sem kevés, ha barátainkat védjük és jutalmazzuk; ellenségeinknek viszont semmivel sem tartozunk; mégis fogadja meg tanácsomat: legyen résen, D'Artagnan úr, mert ha egyszer levettem uraságodról a kezem, egy lyukas garast nem adok az életéért.
– Rajta leszek, kegyelmes uram – felelte a gascogne-i méltóságteljes önbizalommal.
– Jusson eszébe majd, különösen, ha baj éri – szólt sokat jelentően Richelieu –, hogy én mentem uraságod után, és minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy bajba ne jusson.
– Történjék bármi – mondta D'Artagnan, miközben kezét szívére szorítva meghajolt –, örökké hálás leszek Eminenciádnak azért, amit jelen pillanatban tesz értem.
– Hát jó, legyen úgy, ahogy mondja, D'Artagnan úr: háború után majd találkozunk: nem tévesztem szem elől, mert én is ott leszek – folytatta a bíboros, és egy fényes mellvértre mutatott (azt ölti majd fel hamarosan) –, és ha visszatértünk, nos, majd akkor elszámolunk.
– Kegyelmes uram! – kiáltott D'Artagnan – ne vessen ki jóindulatából; ha úgy találja, hogy lovagi módon viselkedtem, maradjon semleges, kegyelmes uram.
– Fiatal barátom – szólt Richelieu –, egyszer majd, ha még lesz rá lehetőség, megígérem, hogy megismétlem mostani ajánlatomat.
Valami szörnyű sejtelem csendült ki Richelieu végső szavaiból; D'Artagnan figyelmeztetésnek vette, és jobban megrémült, mintha megfenyegették volna. Szóval a bíboros szeretné megóvni valami fenyegető veszedelemtől. Válaszra nyitotta a száját, a bíboros azonban gőgös intéssel elbocsátotta.
D'Artagnan eltávozott, de az ajtónál már-már megingott, és kis híján visszafordult. Ám ekkor megjelent előtte Athos komoly és szigorú arca: ha elfogadja a bíboros ajánlatát, és egyezségre lép vele, többé sosem szoríthat kezet Athosszal, Athos megtagadja.
Ez a félsz azután vissza is tartotta, oly nagy hatása van a valóban nagy jellemnek egész környezetére.
D'Artagnan ugyanazon a lépcsőn tért vissza, amelyiken a palotába érkezett; a kapuban ott álldogált Athos meg négy testőr, már nyugtalanul várták. Néhány szóval eloszlatta aggodalmukat, Planchet pedig máris iramodott, és értesítette a többi őrködőt, hogy a további készenlét fölösleges, mert gazdája ép bőrrel szabadult a Bíborosi Palotából.
Athos lakásán Aramis és Porthos faggatni kezdte, mire volt jó a furcsa találkozó. D'Artagnan azonban csupán annyit mondott nekik: a bíboros úr azért hívatta, mert fel akarja ajánlani, lépjen be zászlósi ranggal az ő gárdistái közé, de ő visszautasította ajánlatát.
– Nagyon jól tette! – kiáltott egy emberként Porthos és Aramis.
Athos mélyen elgondolkozott, és nem szólt semmit. Amikor azonban, magukra maradtak, így nyilatkozott:
– Azt tette, D'Artagnan, amit tennie kellett, de lehet, hogy nem jól tette.
D'Artagnan felsóhajtott: Athos kijelentése mintha saját lelkének titkos szavát visszhangozta volna, s ez a szó azt súgta, sötét jövő áll előtte.
A következő nap úti készületekkel múlt el; D'Artagnan felkereste Tréville urat és elbúcsúzott. E pillanatban mindnyájan azt hitték, a gárdisták meg a testőrök csak ideig-óráig válnak külön, mert a király még aznap berekeszti a legfőbb bíróság ülését, és másnap ő is útnak indul. Tréville úr tehát mindössze annyit kérdezett D'Artagnantól, van-e valami kívánsága, D'Artagnan azonban büszkén azt felelte, hogy megvan mindene.
Az éjszaka összeterelt Des Essarts úr gárdaszázadából és Tréville úr testőrszázadából valamennyi cimborát; jó barátok voltak mindannyian. Azzal búcsúztak, hogy viszontlátják egymást, amikor Isten akarja – ha egyáltalán akarja. Gondolhatjuk, hogy ugyancsak zajosan telt az éjszaka, mert az ilyenkor megsokasodó gondok súlyán csak a szertelen jókedv tud könnyíteni.
Másnap, alighogy megharsantak a trombiták, elváltak egymástól a jó barátok: a testőrök Tréville úr palotájába, a gárdisták Des Essarts úr palotájába futottak. Mindkét kapitány nyomban a Louvre-ba vezette századát; a király szemlét tartott fölöttük.
A király mélabús volt, és betegnek látszott; valahogy kevésbé volt méltóságos a szokottnál. Este ugyanis a legfőbb bíróság ünnepélyes ülésén egyszerre lázasnak érezte magát. Mégis szilárdan kitartott elhatározásánál, hogy még az este útnak indul, és bármint igyekeztek is lebeszélni, ragaszkodott a szemléhez, mert remélte, hogy ha kezdetben erélyesen ellenáll neki, felülkerekedik a betegségen, mely kezdett elhatalmasodni rajta.
A szemle után csak a gárdisták indultak útnak; a testőrök csupán a királlyal indulhattak, így aztán Porthos sétálhatott egyet a Medve utcában, és megbámultathatta ragyogó felszerelését.
Az ügyészné látta, mint feszít gyönyörű paripáján, új egyenruhában. Sokkal jobban szerette Porthost, mint hogy csak így egyszerűen útnak eressze; intett neki, szálljon le a lóról, és jöjjön fel. Porthos káprázatos volt: pengett a sarkantyúja, mellvértje villogott, kardja büszkén verdeste lábát. Ezúttal a három patvaristának egy szikra nevethetnékje sem volt, úgy áradt Porthosból a harciasság.
A testőrt bevezették Coquenard úrhoz, akinek apró szürke szeme szikrát vetett a haragtól, amikor meglátta kikent-kifent unokaöccsét. Mégis titkos vigaszra lelt; azt beszélték mindenfelé, hogy a hadjárat keménynek ígérkezik; szíve mélyén csendeskén azt remélte, Porthos is otthagyja a fogát.
Porthos tiszteletét nyilvánította Coquenard mesternek, és elbúcsúzott; Coquenard mester sok szerencsét kívánt neki. Coquenard-né asszonyság nem tudta lenyelni könnyeit, de fájdalmából azért semmi rosszra nem következtethettek; tudták, mennyire szereti rokonait; nemegyszer késhegyre megy értük az urával.
De a nagy búcsújelenet Coquenard-né asszony szobájában játszódott le; szívet tépő volt.
Az ügyészné, amíg csak tehette, szemmel követte szíve bálványát, zsebkendőjét lengette utána, és úgy kihajolt az ablakból, mintha le akarná vetni magát. Porthos úgy fogadta a hölgy érzelmének megnyilatkozását, mint aki megszokta az ilyesmit, csupán akkor emelte meg a kalapját, és akkor intett búcsút, amikor befordult az utcasarkon.
Aramis eközben hosszú levelet írt. Kinek? Isten a megmondhatója. A szomszéd szobában Ketty várakozott; még az este Tours-ba indult.
Athos a spanyol bor utolsó butéliáját hörpölgette ki apránkint.
D'Artagnan eközben a századával menetelt.
Amikor a Szent Antal külvárosba ért, vidáman visszapillantott a Bastille-ra, ám csupán a Bastille-ra figyelt, s ezért nem vette észre miladyt, az asszony, fakó lova hátáról, őrá mutatott, két rosszképű alak figyelmét hívta fel rá, akik nyomban a menet mellé siettek, hogy D'Artagnant szemügyre vegyék. Kérdőn pillantottak miladyre, az pedig bólintott: ő az. Azután, mivel megbizonyosodott, hogy jól megértették, és helyesen hajtják végre parancsát, milady megsarkantyúzta lovát és elvágtatott.
A két alak erre a menet nyomába szegődött, és amint a Szent Antal külvárosból kijutottak, ők is lóra szálltak; egy munkásruhás inas várta őket, és tartotta kantáron felnyergelt lovaikat.

LA ROCHELLE OSTROMA

La Rochelle ostroma XIII. Lajos uralkodásának egyik legjelentősebb politikai eseménye és a bíboros egyik legnagyobb szabású vállalkozása volt. Így hát nem csupán érdekes, hanem éppoly fontos is, hogy e ponton néhány szóval elidőzzünk; az ostrom számos részlete amúgy is oly szorosan kapcsolódik történetünkhöz, hogy lehetetlen meg nem említeni.
A bíborost jelentős politikai megfontolások vezették, amidőn az ostromra vállalkozott. Beszéljünk hát mindenekelőtt ezekről; később majd rátérünk azokra az egyéni megfontolásokra is, melyek talán nem csekélyebb hatást gyakoroltak Őeminenciájára, mint az előbbiek.
IV. Henrik fontos városokat adományozott a hugenottáknak háborítatlan lakóhelyül; ezekből csupán La Rochelle maradt meg. Most jött el az ideje, hogy lerontsák a kálvinisták utolsó bástyáját, kipusztítsák a veszélyes mételyt, mely szüntelenül a politikai lázongás vagy külháborúk kovásza volt.
Spanyolok, angolok, békebontó olaszok, minden náció kalandor söpredéke, minden gyanús szekta önkéntes martalóca az első felhívásra özönleni kezdett a protestáns zászló alá; hatalmas szervezetté terebélyesedtek, melynek ágai kényre-kedvre körülfonták egész Európát.
La Rochelle fontosságát ugyancsak megnövelte a többi kálvinista város pusztulása, és most itt volt a tűzfészke minden pártoskodásnak, minden nagyratörésnek – sőt ezenfelül: a város kikötője volt az utolsó nyitott kapu az angoloknak francia földön; ha a bíboros becsapja ezt a kaput, és kirekeszti örök ellenségüket, Angliát, felteheti a koronát Jean d'Arc és Guise herceg művére.
Így hát Bassompierre, aki félig protestáns volt, félig katolikus – elvei szerint protestáns, de mint a Szent Lélek Rend komtúrja katolikus –, Bassompierre, aki németnek született, de szívében francia lett, egyszóval Bassompierre, aki La Rochelle ostrománál egy külön hadtest parancsnoka volt, jól mondta, midőn több magafajta protestáns főúr élén támadásra indult:
– Amilyen ostobák vagyunk, urak, meglátják, még bevesszük La Rochelle-t!
És Bassompierre fején találta a szeget: Ré szigetének ágyúztatása csupán a cévennes-i hugenotta-irtás előjátéka volt; La Rochelle ostroma pedig a nantes-i ediktum előfutára.[24]
De miként már említettük, a miniszter efféle egységesítő és egyszerűsítő megfontolásai mellett, melyek a történelemre tartoznak, a krónikásnak számításba kell vennie a szerelmes férfi s a féltékeny vetélytárs alacsonyabbrendű megfontolásait is.
Richelieu, mint tudjuk, szerelmes volt a királynéba; egyszerű politikai célja volt-e ezzel a szerelemmel vagy Ausztriai Anna benne is érthető és mélységes szenvedélyt gyújtott, akárcsak nemegyszer egész környezetében, azt nehéz volna megmondanunk; mindenesetre már tudjuk történetünk előző fejleményeiből, hogy Buckingham kiütötte őt a nyeregből, és két-három esetben, különösképpen a zsinórhegyek kalandjában – hála a három testőr önfeláldozásának és D'Artagnan vakmerőségének – csúfosan lóvá tette.
Richelieu tehát nem csupán Franciaországot akarta megszabadítani egyik ellenségétől, hanem bosszút is kívánt állni vetélytársán; nagyszabású és példás bosszút forralt, minden tekintetben méltót ahhoz a férfihoz, aki egy egész ország haderejét használja harci kardnak.
Richelieu tudta, hogy ha Angliára támad, Buckingham ellen harcol; ha Angliát legyőzi, Buckinghamon arat diadalt; ha Európa színe előtt megalázza Angliát, a királyné színe előtt megalázza Buckinghamet.
Ugyanígy volt Buckingham is; Anglia becsületét tűzte zászlajára, de valójában pontosan ugyanazok voltak az indítékai, mint a bíborosnak; Buckinghamet is személyes bosszú vezette; semmiféle ürüggyel nem érhette el, hogy nagyköveti minőségben térhessen vissza Franciaországba, ezért eltökélte, hogy győztesként tér vissza.
Mindebből kiviláglik, hogy Ausztriai Anna szép szeme volt a tét ebben a játszmában, melyet a két leghatalmasabb európai ország játszott – két szerelmes férfi kénye-kedve szerint.
A kezdés előnyét Buckingham herceg szerezte meg; kilencven hajóval és mintegy húszezer emberrel váratlanul megjelent Ré szigete előtt, és meglepte Toirac grófot, a francia király parancsnokát a szigeten, majd véres küzdelem után sikeresen partra szállott.
Jegyezzük meg mellékesen, hogy ebben a csatában esett el Chantal báró is; egy másfél éves kislány maradt árván utána.
Ez a kislány lett azután Sévigné asszony.
Toirac gróf a Szent Márton fellegvárba vonult vissza a helyőrséggel, és mintegy száz embert hagyott hátra a La Prée nevű erődöcskében.
Ez az esemény megérlelte a bíboros elhatározását; addig is, míg a király és ő maga átveheti La Rochelle immár elhatározott ostromának parancsnokságát, útnak indította Monsieurt, a király fivérét, hogy ő vezesse az első hadműveleteket, és ami haderő rendelkezésére állt, mind a hadszíntérre irányította.
Ehhez, az elővéd különítményhez tartozott a mi D'Artagnanunk is.
Mint említettük, úgy tervezték, hogy a legfőbb törvényszék ünnepi ülése után nyomban követi őket a király is, XIII. Lajos azonban június 23-án, az ülés berekesztése után lázasnak érezte magát; ennek ellenére is útnak indult, ám állapota rosszabbodott, és Villeroi-ban kénytelen volt útját megszakítani.
A királlyal együtt persze megálltak a testőrök is; így aztán D'Artagnan, aki viszont a gárdistákhoz tartozott, legalábbis pillanatnyilag elszakadt jó barátaitól, és nem láthatta Athost, Porthost és Aramist. Ez a különválás elég kellemetlen volt, de nem érintette különösen; bezzeg nem aludt volna nyugodtan, ha sejti, milyen veszélyek környékezik.
Mindezek ellenére az 1627. év szeptember havának 10. napja táján minden baj nélkül megérkezett La Rochelle elé a táborba.
A helyzet változatlan volt: Buckingham herceg, és az angolok, Ré szigetének birtokában, tovább ostromolták – jóllehet sikertelenül – a Szent Márton fellegvárat és a La Prée erődöt; két-három nappal azelőtt La Rochelle-ben is megkezdődött a hadi ténykedés egy erőd körül, melyet az angoulęme-i herceg akkor építtetett a város mellett.
A gárdistákat Des Essarts úr vezényletével a ferencesekhez szállásolták be.
Mint tudjuk, D'Artagnannak egyetlen vágya volt: bejutni a testőrségbe; ezért nem nagyon barátkozott gárdista-bajtársaival, magára maradt hát, és lefoglalták gondolatai.
Nem túl derűs gondolatok; két éve él Párizsban, és ugyancsak elmerült a közügyekben; magánügyeiben – szerelem és jövő dolgában – nem sokra vitte.
Ha a szerelmet nézzük; addig csupán egyetlen asszonyt szeretett, Bonacieux-nét, Bonacieux-né pedig eltűnt szeme elől; nem tudta kinyomozni, mi lett vele.
Ha a jövőjét nézzük: ő, a kis pont, félelmes ellenséget szerzett magának: a bíborost, azt az embert, aki előtt az ország minden hatalmasa reszket, beleértve a királyt is.
Ez a férfi eltiporhatta volna, és mégsem tiporta el; D'Artagnan éles elméje biztató fénysugárnak látta ezt a jóindulatot, és feltámadt benne a szebb jövő reménye.
Egy kevésbé félelmes ellenséget is szerzett magának – gondolta –, azonban ösztönösen úgy érezte, ezt sem szabad lebecsülni; – ez az ellenfél milady volt.
Cserében mindezért elnyerte a királyné támogatását és kegyét, ám a királyné kegye akkoriban csak eggyel több ok volt az üldöztetésre, és támogatása vajmi gyenge támasz: Chalais és Bonacieux-né rá a tanúság.
Mindebben az ujján ragyogó öt-hatezer frankos gyémánt volt talán az egyetlen tiszta nyereség; bár ez a gyémánt – feltéve, hogy D'Artagnan beleszövi nagyratörő terveibe, és jól vigyáz rá, hogy egy napon ismertető jele legyen a királyné előtt –, ez a gyémánt sem ért sokkal többet, mint a lába alatt megcsikorduló kavicsok, hisz egyelőre esze ágában sem volt túladni rajta.
Igen, azt mondtuk, csikorgott a kavics a talpa alatt, mert D'Artagnan magányos séta közben szőtte-fonta e gondolatokat; Angoutin falucskája felé bandukolt épp egy kedves dűlőúton; maga sem vette észre, hogy tűnődése közben ilyen messzire elkalandozott; már lemenőben volt a nap, amikor kihunyó sugaránál mintha egy karabély csöve csillant volna meg az egyik sövény mögött.
D'Artagnan szeme gyors volt, esze fürge; mindjárt tudta, hogy a puska nem a saját lábán jött oda, és gazdája nem jó barátságból húzódik meg a bokorban. El is határozta, hogy elvitorlázik, amikor az út túlsó felén egy szikla mögött még egy puska torkolatát pillantotta meg.
Nyilván kelepcébe esett.
A fiatalember rásandított az első puskára, és meglehetősen nyugtalanul tapasztalta, hogy az célba veszi; de alig állapította meg, hogy a cső torkolata megállapodik, földre vetette magát. Ugyanabban a pillanatban eldördült a lövés; D'Artagnan hallotta feje fölött a golyó süvítését.
Nem pocsékolhatta az időt, egyetlen ugrással talpra szökkent: ugyanabban a pillanatban a másik puska lövésétől repültek szerte a kavicsok, pontosan azon a helyen, ahol az imént a földön hasalt.
D'Artagnan nem tartozott azok közé, akik esztelen hősködéssel, nevetséges módon rohannak a halálba, hogy elmondhassák róluk: tapodtat sem hátráltak; bátorsággal itt amúgy sem ért volna sokat, hiszen kelepcébe csalták.
– Ha van harmadik puska is – gondolta magában –, vége az életemnek!
Szaporán nyaka közé szedte a lábát, és a tábor felé iszkolt, mégpedig sebesen – nemhiába nevezetesek honfitársai fürge lábukról. Bármily gyorsan rohant is azonban, az első puskásnak még volt ideje újra tölteni fegyverét, s ezúttal oly pompásan megcélozta, hogy a golyó kilyukasztotta kalpagját, és vagy tíz lépésnyire magával sodorta.
D'Artagnannak ez volt az egyetlen kalapja, futtában felkapta hát, tovább nyargalt, és lihegve, falfehéren érkezett meg szállására, ahol szót sem szólt senkinek, csak leült, és töprengeni kezdett.
A dolognak három magyarázata lehet:
Az első és legtermészetesebb: La Rochelle-beliek lesték meg, és nyilván szíves-örömest küldték volna másvilágra Őfelsége egyik gárdistáját, először is, mert annyival is kevesebb ellenségük marad, másodszor pedig, jól bélelt erszény is lehetett a zsebében.
D'Artagnan fogta a kalapját, megvizsgálta a golyó nyomát, és megrázta fejét: a golyó nem közönséges karabélyból, hanem szakállas puskából származott; már a pontos találatból sejthette, hogy különleges fegyverből jött a lövés; a golyó nem szabványos, tehát szó sem lehetett hadikelepcéről.
Talán a bíboros úr szánta neki emlékül? Mint emlékszünk, D'Artagnan éppen Őeminenciája türelmén álmélkodott, amikor, hála a lemenő nap kegyes sugarának, megakadt szeme a puskacsövön.
D'Artagnan azonban megrázta fejét. Őeminenciája ritkán folyamodik ilyen eszközökhöz azok ellen, akikért csupán a kezét kell nyújtania.
Akkor talán milady bosszújáról van szó.
Igen, ez már valószínűbb.
Hasztalan igyekezett felidézni gyilkosainak arcát vagy ruházatát; úgy rohant, hogy semmit sem figyelhetett meg.
Hajaj, drága barátaim! – dörmögte – vajon merre jártok? Hej, ha itt lehetnétek!
Komiszul töltötte az éjszakát. Háromszor-négyszer is kiugrott az ágyból; mintha valaki tőrrel lopózott volna feléje, hogy leszúrja. De felvirradt a hajnal, minden baj nélkül telt el az éjszaka.
Ám D'Artagnan biztosra vette, hogy: ami késik, nem múlik.
Egész napját szállásán töltötte; azt az ürügyet fundálta ki magának, hogy rossz odakinn az idő.
Harmadnap, kilenc órakor, megperdült a csatatéren a dob. Az orléans-i herceg megszemlélte az őrállásokat. A gárdisták futva sorakoztak, D'Artagnan is elfoglalta helyét bajtársai sorában.
Monsieur elvonult az arcvonal előtt, majd valamennyi magas rangú tiszt körülfogta őt, és udvarlására sietett, közöttük Des Essarts gárdakapitány úr is, éppúgy, mint a többiek.
D'Artagnan kisvártatva úgy látta, mintha Des Essarts úr feléje intene, hogy lépjen közelebb: attól félt, talán téved, ezért újabb jeladásra várt felettesétől, de ismétlődött az intés, mire kilépett a sorból, és odasietett, hogy meghallgassa a parancsot.
– Monsieur önkéntes jelentkezőket keres egy vállalkozásra, mely veszedelmes ugyan, de nagy dicsőséget szerez majd végrehajtóinak; azért intettem magamhoz, hogy álljon készen.
– Köszönöm, kapitány uram! – válaszolta D'Artagnan, aki alig várta, hogy a fővezér szeme láttára kitüntesse magát.
A La Rochelle-iek ugyanis az éjszaka kitörtek a városból, és visszafoglaltak egy bástyát, melyet két nappal, azelőtt elhódított a királyi sereg; most az volt a feladat, hogy egy előretolt felderítő-járőr kipuhatolja, mi módon őrzi a bástyát a hadsereg.
Monsieur nemsokára valóban felemelte hangját, és így szólt:
– Három-négy önkéntes jelentkezőre volna szükségem erre a küldetésre, megbízható parancsnok vezetése alatt.
– A megbízható parancsnok máris itt van, kegyelmes uram – szólalt meg Des Essarts úr, D'Artagnanra mutatva –, ami pedig a négy-öt önkéntes jelentkezőt illeti, elég, ha közölni kegyeskedik óhaját: emberekben nem lesz hiány.
– Négy embert, aki önként feláldozza velem együtt az életét! – kiáltotta D'Artagnan magasra emelve kardját.
Két gárdista-cimborája nyomban kipattant a sorból, utánuk mindjárt még két katona. Máris megvolt a kellő létszám, D'Artagnan tehát elutasította a többi jelentkezőt, nem akarta megsérteni azokat, akik elsőbbségi jogot szereztek.
Senki sem tudta, vajon kiürítették-e időközben a La Rochelle-iek a bástyát, vagy őrséget hagytak benne, tehát elég közelről kellett szemügyre venni a kijelölt tereprészt, hogy a helyzetről tájékozódjanak.
D'Artagnan megindult négy bajtársával, és végighaladt a lövészárkon: a két gárdista együtt ment vele, a katonák mögöttük lépdeltek.
Az árok peremének védelmében így mintegy száz lépésnyire megközelítették a bástyát! D'Artagnan hátrafordult, és akkor vette észre, hogy a két katonának nyoma veszett.
Azt gondolta, megijedtek, azért maradtak le. Ő azonban tovább nyomult előre.
A sánc-külpart kanyarodójában körülbelül hatvan lépésnyire közelítették meg a bástyát.
Egy lelket sem láttak; úgy látszott, az építményből visszavonultak a La Rochelle-iek.
A három előretolt őrszem azon tanakodott, tovább menjenek-e, amikor váratlanul füstkoszorú bomlott ki a kőóriás körül, s máris fütyültek a golyók D'Artagnan és két cimborája füle mellett; lehetett vagy egy tucat.
Amit tudni akartak, megtudták: őrzik a bástyát. Hiábavaló vakmerőség volna tehát, ha tovább időznének ezen a veszélyes helyen; így aztán D'Artagnan meg a két gárdista visszafordult, és hátrálni, majdhogynem menekülni kezdett.
Már-már elérték a futóárok kiszögellését, és kis híján fedezékre leltek mögötte, amikor az egyik gárdista elesett: a mellét golyó járta át. A másiknak haja szála sem görbült, és tovább futott a tábor felé.
D'Artagnan nem akarta, magára hagyni cimboráját, föléje hajolt, hogy fölsegítse, és visszatámogassa az arcvonalba, de ebben a pillanatban két puskalövés dördült el: az egyik golyó átfúrta a sebesült gárdista fejét, a másik szétlapult a sziklán, miután két hüvelyknyire elsüvített D'Artagnan mellett.
A fiatalember fürgén hátrafordult; a futóárok kiszögellése eltakarta a bástyát, a támadás tehát abból az irányból nem jöhetett. Újra eszébe ötlött a két elmaradt katona, és hirtelen felrémlettek gondolataiban tegnapelőtti gyilkosai, így hát eltökélte, hogy ezúttal kideríti, honnan fúj a szél, és bajtársa testére roskadt, mintha meghalt volna.
Tüstént két fej bukkant elő tőle harminc lépésnyire egy félbemaradt sánc mögül: a két katona. Nem tévedett hát; ezek ketten csupán azért követték, hogy megöljék; azt remélték, az ellenség rovására írják halálát.
De számíthattak rá, hogy nem halt meg, csupán megsebesült, és leránthatja gazságukról a leplet, ezért feléje siettek, hogy végezzenek vele; szerencsére D'Artagnan cselfogása lépre csalta őket, és elfeledkeztek róla, hogy újra töltsék fegyverüket.
Amikor tíz lépésnyire megközelítették, D'Artagnan, aki estében is gondosan ügyelt, hogy kardját el ne veszítse, felpattant, és egyetlen ugrással mellettük termett.
A gyilkosok tudták, hogy ha nem ölik meg emberüket, és a tábor felé menekülnek, akkor az ellenük vall, ezért első gondolatuk az volt, hogy átszöknek az ellenséghez. Az egyikük megmarkolta puskája csövét, és mintha bunkó volna, iszonyatosat sújtott D'Artagnanra, de az félreugrott, ám kitérő mozdulatával szabad járást nyitott a banditának, aki azon nyomba nekiiramodott a bástya irányában. A La Roehelle-iek nem sejthették, milyen szándék vezeti feléjük, tűz alá vették, s az embert golyó találta vállán; elesett.
Eközben D'Artagnan kardjával megtámadta a másikat; a küzdelem nem tartott sokáig, a nyomorult csupán kilőtt szakállas puskájával védekezhetett, a gárdista kardja lesiklott az immár hasznavehetetlen lőfegyver csövén, és átdöfte a gyilkos combját; az nyomban leroskadt. D'Artagnan tüstént torkának szegezte kardja hegyét.
– Jaj nekem! Ne öljön meg! – jajveszékelt a bandita – kegyelem, zászlós úr, kegyelem! Mindent bevallok.
– Megéri legalább a titkod, hogy életben hagyjalak? – kérdezte a fiatalember, és visszatartotta a pengét.
– Meg, meg! Kivált, ha az a véleménye, hogy érdemes élni, amikor húszéves valaki, és mindent elérhet, mert szép és vitéz, mint a zászlós úr.
– Nyomorult! – rivallt rá D'Artagnan – mondd hát gyorsan: ki bérelt fel, hogy megölj?
– Egy asszony; nem ismerem, de miladynek szólították.
– Honnan, tudod a nevét, ha nem ismered?
– A cimborám ismerte, és így szólította; a nő vele állapodott meg, nem velem, még egy levél is van a zsebében attól az asszonytól; amint hallottam, nagyon fontos lehet a zászlós úrnak.
– Hogy csöppentél bele ebbe az embervadászatba?
– A cimborám azt mondta, hogy csináljuk kettesben, én meg belementem.
– És mennyit adott a nő ezért a szép munkáért?
– Száz lajosaranyat.
– Ez már teszi! – kiáltott a fiatalember nevetve – amint látom, jól megbecsül; száz arany! Nem kis pénz két ilyen nyomorultnak; így már értem, hogy elfogadtad, meg is kegyelmezek, de egy feltétellel!
– Mi az, uram? – kérdezte nyugtalanul a katona, látva, hogy még nem fejezték be.
– Idehozod nekem a levelet a cimborád zsebéből.
– Jaj uram! – tiltakozott a bandita – hisz akkor is végem, hogy hozzam ide a levelet, amikor a bástyáról tüzelnek?
– Márpedig vagy rászánod magad, vagy esküszöm, a kezemtől múlsz ki.
– Kegyelem! Uram, irgalom! Annak az ifjú hölgynek a nevére, akit szeret, akit halottnak is hisz talán, pedig nem az! – rimánkodott térdre roskadva, és kezére támaszkodva a bandita, mert vérével együtt ereje is mind jobban fogyatkozott.
– Honnan tudod, hogy szeretek valakit, és holtnak hiszem? – kérdezte D'Artagnan.
– A levélből, ami ott van a barátom zsebében.
– Ugye magad is látod, mennyire kell az a levél – mondta D'Artagnan –, tehát semmi huzavona, semmi alkudozás, mert bármennyire utálom is kardomat még egyszer ily hitvány vérbe mártani, nemesi szavamra esküszöm...
És oly fenyegetően emelte föl kardját, hogy a sebesült feltápászkodott.
– Ne! Ne! – jajgatott, s a rémület visszaadta bátorságát – megyek... megyek!...
D'Artagnan elvette a puskát a katonától, és maga elé engedte, megbiztatta kissé a kardja hegyével, és cimborája felé noszogatta.
Ocsmány látvány volt a nyomorult, amint a közeli halál félelmétől holtsápadtan, hosszú vérnyomot hagyva maga után, azon igyekezett, hogy észrevétlenül elvonszolja magát bűntársa hullájához, mely vagy húsz lépésnyire hevert!
Arcát kiverte a hideg veríték, és úgy lerítt róla a rémület, hogy D'Artagnan megszánta.
– Ide figyelj! – szólt hozzá, és megvetően végigmérte –, majd én megmutatom, milyen a bátor ember: maradj itt, gyáva féreg, én odamegyek.
S az ellenség minden mozdulatát éberen szemmel tartva, kihasználva a terep minden adottságát, D'Artagnan eljutott a másik katonához.
Célját kétféleképpen érhette el: vagy a helyszínen kutatja át, vagy pajzsként nyakába veti a testet, és majd a futóárokban motozza meg.
Az utóbbi módozatot választotta, s épp abban a pillanatban vette nyakába gyilkosát, amikor az ellenség tüzelni kezdett.
Enyhe ütés, az izmok közé csapódó három lövedék tompa csattanása, egy utolsó kiáltás, majd a haláltusa vonaglása jelezte, hogy D'Artagnan épp annak az embernek köszönheti életét, aki nem sok híján gyilkosa lett.
Visszatért a futóárokba, s a holtsápadt sebesült mellé a földre dobta a hullát.
Azután máris felvette a leltárt: egy bőrtárca, egy erszény, benne pénz, nyilván a bandita „tiszteletdíjának” egyik részlete; kockavető pohár és néhány játékkocka; ez volt a halott hagyatéka.
A poharat meg a kockákat otthagyta a földön, ahová hullottak, az erszényt a sebesültnek hajította, majd mohón kinyitotta a tárcát.
Néhány lényegtelen iromány után a következő levél akadt a kezébe; ezt kereste, ezért vitte vásárra a bőrét:

Ha már elszalasztotta azt a nőt, és engedte, hogy menedéket leljen a zárdában, ahová sosem lett volna szabad eljutnia, most azon legyen, hogy legalább a férfit megkaparintsa, mert ha nem, kamatostul megfizet a tőlem kapott száz aranyért; az én kezem messzire elér.

Az aláírás hiányzott. Ennek ellenére a levél egyedül a miladytől származhatott. D'Artagnan meg is őrizte bűnjelül, s miután a futóárok szögletében kellő biztonságra talált, vallatni kezdte a sebesültet. Az bevallotta, hogy cimborájával, aki épp az imént vesztette életét, vállalták, hogy elrabolnak egy fiatal asszonyt: Párizs határánál vártak rá a La Villette kapunál, de betértek egy italra a kocsmába, és tíz perccel később értek a megadott helyre.
– Mi volt a szándékotok az asszonnyal? – kérdezte aggodalmasan D'Artagnan.
– Az volt a parancsunk, vigyük el a Király térre, az egyik palotába – felelte a sebesült.
– No persze! – dörmögte D'Artagnan – a miladyhez.
Megborzadt; most értette meg, mily iszonyú bosszúvágy fűti ezt a nőt, hogy vesztébe sodorja őt is, övéit is. Hogy ismerheti az udvar titkait, ha mindenről ennyire tájékozott! Értesüléseit kétségkívül a bíborosnak köszönheti.
Ám mindezek ellenére, igaz örömmel arra is rá kellett eszmélnie, hogy a királynő végül mégiscsak rábukkant a börtönre, ahol szegény Bonacieux-né vezekel hű szolgálataiért, és ki is szabadította onnét. Mindez egyben arra is rávilágít, hogyan kaphatott levelet a fiatalasszonytól, hogyan került az a chaillot-i útra tovasuhanva, mint futó látomás.
Tehát Athosnak igaza volt: még rátalálhat Bonaeieux-néra; a zárda nem erőd, oda könnyen bejuthat.
Ezek a gondolatok elnézésre hangolták. Megint odafordult a sebesülthöz, aki remegve figyelte arcának vonásait, és odanyújtotta neki a karját.
– Hát jó – mondta neki –, nem hagylak itt így. Támaszkodj rám, és menjünk vissza a táborba.
– Értem – szólt a sebesült, és sehogy sem tudta elhinni, hogy valaki ilyen nagylelkű lehet –, de remélem, uram, nem akar felköttetni.
– Szavamat adtam – felelte neki –, és másodszor is visszaadom az életedet.
A sebesült térde megroggyant. D'Artagnan elé roskadt, és újból csókolgatni kezdte a lábát, a gascogne-i azonban hamarosan véget vetett a hálálkodásnak; nem volt miért továbbra is az ellenség közelében maradnia.
Az a gárdista, amelyik az első sortűzre kereket oldott, jelentette, hogy négy bajtársa elesett. Így hát nagy volt a csodálkozás meg az öröm az ezredben, amikor látták, hogy a fiatalember épségben visszatért.
D'Artagnan mesét rögtönzött, hogy kísérője sebesülését megmagyarázza. Elmondta, hogyan veszett oda a másik katona, és milyen veszélyben forogtak ők maguk. Beszámolója nyomán valódi hősként ünnepelték. Egy álló napig másról sem beszélt az egész hadsereg, és Monsieur is elismerését tolmácsolhatta.
Mindezen felül, mivel a jótett mindig elveszi jutalmát, D'Artagnan jótette is megtermette gyümölcsét; visszaszerezte neki régi nyugalmát. D'Artagnan ugyanis azt hitte, most már nyugodtan alhat, hisz egyik ellensége elpusztult, a másik pedig a pártjára állt.
Ám ez a nyugalom csupán egyet bizonyít: még korántsem ismerte miladyt.

EGY KIS ANJOU-I BOR

Egy ideig a legrosszabb hírek keringtek a királyról, azután lassanként elterjedt a táborban, hogy már lábadozik. Az uralkodó alig várta, hogy személyesen részt vehessen az ostromban; ezért azt beszélték, nyomban folytatja útját, mihelyt nyeregbe szállhat.
Monsieur jól tudta, hogy máról holnapra leválthatják, s vagy az angoulęme-i herceg vagy Bassompierre, vagy Schomberg veszi át a parancsnokságot – mert valamennyien versengtek a marsallbotért –, így aztán hagyta múlni az időt, felderítéssel vesztegette napjait, s nem mert nekivágni nagyobbszabású hadivállalkozásnak, hogy kiűzze az angolokat Ré szigetéről, ahol még váltig ostromolták a Szent Márton fellegvárat s a La Prée erődöt, míg a franciák maguk is La Rochelle-t tartották ostromzár alatt.
D'Artagnan, mint említettük, ismét nyugalmasabban töltötte napjait; így van ez rendjén, ha veszélyen lábaltunk át, s úgy érezzük, biztonságba jutottunk; egy valami azonban most is nyugtalanította: hírt sem hallott cimborái felől.
Azonban november első napjaiban egy reggel mindenre magyarázatot kapott: levele érkezett Villeroi-ból:

Kedves D'Artagnan úr!

Athos, Porthos és Aramis úr nálam mulatozott, s igen jól érezte magát, úgyhogy a várbíró úr, aki felettébb zord férfiú, néhány napi laktanyafogsággal büntette széles és hangos jókedvüket, én azonban, parancsuk szerint, elküldöm uraságodnak ezt a tizenkét butélia anjou-i bort, melyet az urak nagyon sokra becsülnek; azt óhajtják, igyék egészségükre kedvenc borukból. Parancsukat teljesítve mély tisztelettel maradok
Uraságodnak legalázatosabb és legtisztelőbb szolgája.

Godeau
a testőr urak fogadósa.

– Soha jobbkor! – ujjongott D'Artagnan. – Jól megy soruk, és nem felednek el, aminthogy nekem is eszembe jutottak, amikor bajban voltam; szíves örömest iszom is az egészségükre, de iszom ám, csakhogy nem egyedül.
Azon nyomban átugrott a két gárdistához, akikkel jobban összebarátkozott, mint a többivel, meginvitálta őket, igyanak vele a finom anjou-i borocskából, melyet az imént kapott Villeroi-ból. Az egyik gárdistát aznap estére már meghívták vacsorára, a másik másnapra volt hivatalos, ezért abban maradtak, hogy harmadnap találkoznak.
D'Artagnan hazatért, a tizenkét butéliát elküldette a gárdisták kantinjába, és megüzente, vigyázzanak rájuk, majd amikor az ünnepélyes nap felvirradt, már reggel kilenckor értük menesztette Planchet-t, hogy legyen ideje mindent előkészíteni, mert az ebédet pontosan délre tervezték.
Planchet keble ugyancsak dagadt a büszkeségtől, mivelhogy háznagyi rangra emelkedett; értelmes fickó lévén, azon igyekezett, hogy minden rendben legyen, ezért gazdája egyik vendégének inasát, név szerint Fourreau-t is magához vette szárnysegédül, s azt az állítólagos katonát is, aki D'Artagnan életére pályázott. A katona, mert egyik csapatban sem volt helye, D'Artagnan vagy Planchet szolgálatában állt, amióta D'Artagnan megkímélte az életét.
Elérkezett a lakoma ideje, megjött a két vendég, helyet foglaltak, s az ételek máris előttük sorakoztak az asztalon. Planchet kendőt kanyarított a karjára, úgy szolgált fel; Fourreau a dugókat rángatta ki a butéliákból, Brisemont pedig – így hívták a lábadozót – kis üvegekbe fejtette le a bort, mely, úgy látszik, megseprősödött az út megrázkódtatásaitól. Az első butélia alja meglehetősen zavaros volt; Brisemont egy pohárba töltötte ezt a seprőt, D'Artagnan pedig hagyta, hogy megigya, mert a szegény ördög most is csak alig lézengett.
A vendégek elfogyasztották a levest, és éppen ajkukhoz emelték volna az első poharat, amikor hirtelen megdördült az ágyú a Lajos-erődnél és az Új-erődnél; a gárdisták azt gondolták, az ostromlottak vagy az angolok váratlanul támadásba kezdtek, s tüstént kardjuk után kaptak; D'Artagnan sem habozott sokat, követte példájukat, és valamennyien elrohantak, hogy a helyükön legyenek.
Ám alighogy a kantinból kijutottak, kiderült, mi okozta a nagy harci zajt: „Éljen a király! Éljen a bíboros úr!” – harsogott mindenfelől, és minden irányból pergett a dob.
A király ugyanis, mint említettük, nem győzte tovább türelemmel, megállás nélkül vágtatott át két postaállomáson, s épp abban a pillanatban érkezett a táborba egész háznépével és tízezer főnyi segédcsapattal: elővédjét és utóvédjét testőrei szolgáltatták. D'Artagnan századával együtt sorfalat állt, és odaintett barátainak, akik le nem vették róla szemüket, meg Tréville úrnak, aki azonnal ráismert.
A király üdvözlésének ceremóniája után a négy jó barát csakhamar összeölelkezett.
– Az angyalát! – hangoskodott D'Artagnan – jobbkor nem is jöhettek volna az urak; a pecsenye még ki sem hűlt! Igaz-e, uraim? – fordult a két gárdista felé, és mindjárt bemutatta őket barátainak.
– Hohó! – szólalt meg Porthos –, éppen lakmározunk, ha nem tévedek.
– Remélem – szólt Aramis –, asszonyszemély nem vesz részt az ebéden!
– Van legalább a csárdájukban egy kis iható borocska? – kérdezte Athos.
– Hogy a fenébe ne! Éppen maguktól kaptam, kedves barátom – felelte D'Artagnan.
– Tőlünk? – kérdezte Athos ámuldozva.
– De mennyire!
– Mi küldtünk volna bort?
– De hát tudja – az a jó kis borocska, a dimbes-dombos Anjou-ból!
– Már hogyne tudnám; nagyon jól tudom, melyik borról beszél.
– Azt szereti a legjobban.
– Ha champagne-ihoz vagy burgundihoz nem jutok.
– Nos hát, champagne-i és burgundi híján ma is érje be ennyivel.
– Nagy ínyenc ez a D'Artagnan – szólalt meg Porthos –, lám csak: anjou-i bort hozatott.
– Dehogy hozattam; úgy küldték nekem, uraságotok nevében.
– A mi nevünkben? – kérdezte a három testőr.
– Csak nem Aramistól származik a bor? – kérdezte Athos.
– Én nem küldtem; talán Porthos.
– Én sem; Athos küldte volna?
– Én ugyan nem.
– Akkor hát biztosan a fogadósuk – mondta D'Artagnan.
– A fogadósunk?
– Természetesen! A fogadósuk, Godeau, a testőrök fogadósa.
– Mit bánom én, ki küldte – mondta Porthos –, kóstoljuk meg, és ha jó, fogyasszuk el.
– Nem helyes – szólt Athos –, ne igyuk meg a bort, ha nem tudjuk, honnan származik.
– Igaza van, Athos – mondta – D'Artagnan. – Tehát egyikük sem utasította Godeau fogadóst, hogy bort küldjön nekem?
– Nem! És mégis küldött a nevünkben?
– Tessék, itt a levél! – mondta D'Artagnan.
És megmutatta a cédulát bajtársainak.
– Nem az ő írása! – szólt Athos –, azt nagyon jól ismerem! Mielőtt felkerekedtünk, én egyenlítettem ki számláinkat.
– Hamis levél – mondta Porthos –, mit sem tudunk róla.
– D'Artagnan – szólt Aramis neheztelően –, hogyan hihette, hogy mi csendet háborítunk?...
D'Artagnan elsápadt, egész testén görcsös remegés futott át.
– Ijesztő vagy – szólt hozzá Athos, aki csupán döntő pillanatokban szokta tegezni –, mi történt hát?
– Fussunk, barátaim, rohanjunk! – kiáltott fel D'Artagnan –, iszonyatos gyanú támadt bennem! Talán csak nem annak a nőnek újabb bosszúja ez is?
Most Athoson volt a sor, hogy elsápadjon.
D'Artagnan nekiiramodott a kantin felé, a három testőr meg a két gárdista utána.
D'Artagnan az ebédlőbe rontott, és első pillantása Brisemont-ra esett, aki a földön fetrengett, szörnyű görcsökben.
Planchet és Fourreau halottsápadtan próbáltak rajta segíteni, de szemlátomást hiábavaló volt minden segítség: a haldokló vonásait már megmerevítette a haláltusa kínja.
– Jaj! – kiáltotta, amikor megpillantotta D'Artagnant – jaj, ez rettenetes, úgy tesz, mintha megbocsátana, azután mérget itat velem!
– Én! – tiltakozott D'Artagnan – én! Miket beszélsz, te boldogtalan?
– Azt mondom, hogy magától kaptam a bort; maga mondta, hogy igyam meg; azt mondom, így akart bosszút állni rajtam; azt mondom, hogy ez rettenetes!
– Nem igaz, Brisemont – felelte D'Artagnan –, nem igaz; esküszöm, az Istenre esküszöm...
– Igen! Látja az isten! Megfizet érte! Jaj Istenem! Szenvedjen úgy, ahogy én szenvedek!
– A szentírásra esküszöm – kiáltotta D'Artagnan, és térdre borult a haldokló előtt –, nem tudtam, hogy a bor mérgezett, magam is éppen inni akartam belőle.
– Egy szavát sem hiszem – szólt a katona.
Mind hevesebben facsarta testét a görcs: kiszenvedett.
– Iszonyú! Iszonyú – suttogta Athos, miközben Porthos összetörte a butéliákat, Aramis pedig, kissé későn, gyóntató papot hívatott.
– Újból megmentették az életemet, kedves barátaim! – mondta D'Artagnan –, méghozzá nemcsak az enyémet, hanem az urakét is. Uraim – folytatta a gárdistákhoz fordulva –, kérem, minderről egy szót se szóljanak; úgy lehet, magas személyiségek vannak a háttérben, s a végén mi isszuk meg a levét.
– Jaj istenem – motyogta Planchet, félholtra válva az ijedelemtől –, ezt szépen megúsztam, uram!
– Micsoda! – förmedt rá D'Artagnan – talán bizony bele akartál inni a boromba, te gazember!
– Éppen inni akartam egy pohárkával a király egészségére, de Fourreau rám szólt, hogy hívatnak.
– Jaj nekem! – mondta Fourreau, akinek vacogott a foga rémületében –, meg akartam tőle szabadulni, hogy egyedül ihassak!
– Uraim – szólt D'Artagnan a gárdistákhoz –, ugye megértik, hogy lakománk aligha volna vidám a történtek után; nagyon kérem hát, ne haragudjanak, de azt hiszem, helyesebb volna, ha ebédünket máskorra halasztanánk.
A gárdisták udvariasan elfogadták D'Artagnan bocsánatkérését; megértették, hogy a négy jó barát egyedül kíván maradni, és eltávoztak.
Amikor a fiatal gárdista meg a három testőr egymás között maradt, összenéztek, és tekintetük világosan mutatta, hogy valamennyien tisztán látják a helyzet komolyságát.
– Mindenekelőtt – szólalt meg Athos –, távozzunk ebből a szobából; a halott ember, főként, ha erőszakos halált halt, rossz társaság.
– Planchet – mondta D'Artagnan –, gondjaidra bízom a szegény ördögöt. Temessétek szentelt földbe. Vétkezett, igaz, de megbánta.
S a négy jó barát eltávozott a szobából, Planchet-re meg Fourreau-ra hagyva, hogy megadják Brisemontnak a végtisztességet.
A fogadós másik szobát adott nekik, ott szolgált fel ebédre lágytojást; Athos maga hozott ivóvizet a kútról, Porthost és Aramist néhány szóval tájékoztatták az eseményekről.
– Nos, barátom! – szólt Athosnak D'Artagnan –, amint látja, életre-halálra folyik a küzdelem.
Athos megcsóválta a fejét.
– Magam is úgy látom, igaza van; de csakugyan azt hiszi, megint ez a nő van a dolgok mögött?
– Bizonyosra veszem.
– Be kell vallanom, nekem még vannak kételyeim.
– A liliom mégiscsak ott van a vállán!
– Attól még akármilyen más angol nő is lehet, aki valamilyen gazságot követett el Franciaországban, s bűne miatt megbélyegezték.
– Athos, a felesége ez a nő, higgyen nekem – ismételte meg D'Artagnan –, hát nem veszi észre, mennyire hasonló a személyleírásuk?
– Pedig joggal hihettem, hogy az a nő meghalt; istenigazában felakasztottam.
Ezúttal D'Artagnan csóválta meg a fejét.
– De végül is mit tegyünk? – kérdezte aztán.
– Annyi bizonyos, lehetetlen sokáig elviselni, hogy folytonosan a Damokles kardja függjön fejünk fölött – mondta Athos –, túl kell jutnunk hát ezen az állapoton.
– De hogyan?
– Figyeljen rám: intézze úgy, hogy összetalálkozzanak és kimagyarázkodhassanak: mondja azt neki: béke, vagy háború! Nemesi szavamat adom, hogy soha egy szót sem ejtek kegyedről, soha semmit nem teszek kegyed ellen; kegyed is ünnepélyesen megesküszik, hogy velem kapcsolatban semleges marad, mert ha nem, elmegyek a kancellárhoz, elmegyek a királyhoz, elmegyek a hóhérhoz, az egész udvart kegyed ellen uszítom, világgá kürtölöm, hogy tüzes bélyeget visel, törvénybe idéztetem, és ha felmentenék, nemesi szavamra: saját kezemmel ölöm meg az utca sarkán, akár a veszett kutyát!
– Rokonszenves megoldás – szólt D'Artagnan –, de hol találom meg azt az asszonyt?
– Az idő kedves barátom, az idő megteremti az alkalmat, a nyeréshez pedig egyetlen biztos mód az alkalom: minél nagyobb a tét, annál nagyobb a nyereség, ha van türelmünk kivárni.
– Az ám, de csupa gyilkos, csupa méregkeverő között a várakozás...
– Eh! – felelte Athos –, eddig is megsegített az Isten, eztán is megsegít.
– Bennünket igen; mi különben is férfiak vagyunk, s végeredményben az a dolgunk, hogy vásárra vigyük a bőrünket; de vajon mi lesz ővele! – tette hozzá lehalkítva a hangját.
– Kivel? – kérdezte Athos.
– Constance-szal.
– Persze! Bonacieux-né! – szólt Athos – igaza van; szegény barátom, el is feledtem, hogy szerelmes.
– De hiszen – szólalt meg Aramis –, világosan kiderül, éppen abból a levélből, melyet a szerencsétlen halottnál találtak, hogy a hölgy zárdában van valahol! A zárda nagyon rendes hely, és mihelyt La Rochelle ostroma véget ér, ígérem, hogy magam is...
– Jó, jó – mondta Athos –, rendben van, kedves Aramis! Tudjuk, a kegyes élethez húzza a szíve.
– Én csupán ideiglenes testőr vagyok – szólt alázatosan Aramis.
– Úgy látszik, rég nem hallott hírt a kedveséről – mondta halkan Athos –, de ne törődjenek vele, mi már megszoktuk.
– Nos! – szólt közbe Porthos –, azt hiszem, nagyon egyszerű a megoldás.
– Halljuk! – mondta D'Artagnan.
– Azt mondják, valahol zárdában van a hölgy? – kérdezte Porthos.
– Igen.
– Hát akkor, mihelyt az ostromnak vége, megszöktetjük.
– Igen ám, de azt se tudjuk, melyik az a zárda.
– Ez igaz – mondta Porthos.
– Ha jól emlékszem – szólt közbe Athos –, azt mondta, kedves D'Artagnan, hogy a királyné maga választotta ki azt a zárdát.
– Igen, azt hiszem.
– Akkor semmi baj; Porthos könnyűszerrel segíthet rajtunk.
– Hogyan, ha szabad kérdeznem?
– A kedves márkiné, hercegnő vagy grófnő révén; annak biztosan messzire elér a keze.
– Pszt! – mondta Porthos, és szájára tette az ujját – az a gyanúm, hogy a bíboros pártján áll, és jobb, ha semmiről sem tud.
– Akkor pedig – szólt Aramis –, majd én vállalom, hogy hírt szerzek felőle.
– Vállalja, Aramis! – ujjongott fel a három jó barát – halljuk, hogyan!
– Tudniillik a királyné gyóntatója, akivel igen jó viszonyban vagyok... – kezdte Aramis, és elvörösödött.
A négy jó barát befejezte a szerény étkezést. Minden bizalmukat Aramis ígéretébe vetették, s azzal váltak el, hogy még este találkoznak; D'Artagnan visszatért a ferencesekhez, a három testőr meg a király szálláshelyére ment, hogy kvártélyukat rendbehozassák.

A VÖRÖS GALAMBDÚC FOGADÓBAN

Eközben a király, alighogy megérkezett, nyomban munkához látott; alig várta, hogy farkasszemet nézzen az ellenséggel, és ugyanaz a gyűlölet fűtötte Buckinghammel szemben, mint a bíborost, amire neki jóval alaposabb oka is volt; először is ki akarta űzni az angolokat Ré szigetéről, majd sürgősen végezni akart La Rochelle ostromával, ámde kénytelen-kelletlen halogatásra kényszerült, mert viszály tört ki a fővezérek között: Bassompierre és Schomberg összefogott az angoulęme-i herceg ellen.
Bassompierre is, Schomberg is Franciaország marsallja volt, és kötötték magukat ahhoz a jogukhoz, hogy a király parancsára vezethessék seregüket, a bíboros azonban attól félt, hogy a szíve szerint hugenotta Bassompierre csak tessék-lássék támadja majd hittestvéreit, az angolokat s a La Rochelle-ieket, ezért velük szemben az angoulęme-i herceget támogatta, akit a király az ő javaslatára ki is nevezett altábornaggyá. Így aztán, ha nem akarták, hogy Bassompierre és Schomberg egyszerűen letegye a marsallbotot, nem volt mást tenniük: mindkettőjüket külön-külön parancsnoki hatáskörrel bízták meg. Bassompierre a várostól északra ütött tábort, La Leu és Dompierre között, az angoulęme-i herceg keletre, Dompierre és Périgny között, Schomberg pedig délre, Périgny és Angoutin között.
Monsieur szállása Dompierre-ben volt.
A király szállása hol Étrében volt, hol La Jarrie-ban. Végül a bíboros a dűnéken ütött szállást, a La Pierre hídnál, egy védtelenül álló közönséges házban.
Ilyeténképpen Monsieur ellenőrizte Bassompierre-t; a király az angoulęme-i herceget; a bíboros pedig Schomberget.
Miután a hadak elrendezését ily módon befejezték, nekiláttak, hogy az angolokat kiűzzék a szigetről.
A körülmények a kezükre jártak; az angol csak akkor jó katona, ha jó az ellátása; most sózott húsra, dohos kétszersültre fanyalodtak, és táborukban igen sok volt a beteg; ráadásul a tenger, mely az évnek ebben a szakában erősen viharos, naponta tizedelte apróbb hajóikat, úgyhogy dagály idején az Aiguillon-foktól egészen a futóárkokig valósággal elborították a partot a kisebb vitorlások, ladikok, felukkok roncsai; mindezekből nyilvánvaló volt, hogy Buckingham, aki már csupán konokságból tartotta Ré szigetét, előbb-utóbb akkor is kénytelen lesz feladni az ostromot, ha a király serege ki sem mozdul táborából.
Mivel azonban Toirac úr azt jelentette, hogy az ellenséges tábor minden jel szerint újabb támadásra készül, a király úgy határozott: pontot tesz a dologra, és megtett minden kellő intézkedést a döntő összecsapásra.
Nem szándékozunk naplószerűen elmondani az ostrom történetét; éppen ellenkezőleg: azon leszünk, hogy csupán olyan eseményeket ismertessünk, melyek összefüggnek történetünkkel; ezért be is érjük annyival, hogy a hadivállalkozást – a király nagy csodálatára s a bíboros úr nagy dicsőségére – siker koronázta. Az angolok lépésről lépésre hátráltak, vereséget szenvedtek valamennyi ütközetben, s amikor átkelőben voltak Loix szigetére, megkapták a döntő csapást; arra kényszerültek, hogy hajóikon visszavonuljanak, kétezer embert, közöttük öt ezredest, három alezredest, kétszázötven kapitányt, huszonöt előkelő nemest, négy ágyút és hatvan zászlót hagyva a csatatéren; az utóbbiakat Claude de Saint-Simon vitte Párizsba, és nagy ceremóniával felfüggesztették valamennyit a Notre Dame boltíveire.
A táborban, s ezt követően Franciaország-szerte mindenütt Te Deumot énekeltek.
A bíboros tehát ura maradt a helyzetnek: folytathatta az ostromot, és, legalábbis pillanatnyilag, mit sem kellett tartania az angoloktól.
A nyugalom azonban, mint említettük, csupán ideiglenes volt.
Elfogták Buckingham herceg egyik megbízottját, név szerint Montaigut, és bizonyítékokat szereztek, hogy az angolok szövetséget hoztak létre a Német Birodalom, Spanyolország, Anglia és Lotharingia között.
A szövetség Franciaország ellen irányult.
Mindezen felül Buckingham szállásán, ahonnan a herceg sokkal hamarabb kényszerült elmenekülni, mint tervezte, bizonyos iratokat találtak, ugyanennek a szövetségnek további bizonyítékaira, melyek, mint a bíboros írja emlékirataiban, felettébb rossz fényt vetettek Chevreuse asszonyra, s ennek folytán a királynéra is.
A felelőség teljes egészében a bíboroson nyugodott, hisz egy teljhatalmú miniszter mindenért felelős, nem is csoda hát, hogy roppant elméje éjt nappá téve fáradhatatlanul munkálkodott, s még a legapróbb hírek sem kerülték el figyelmét, bármi történt is az említett nagy európai országokban.
A bíboros jól ismerte Buckingham ténykedését, s még annál is jobban gyűlölködését; ha a franciaellenes szövetség győzelmet arat, az ő hatalmának vége: a louvre-i kormányhivatalokban jelenleg a spanyol és az osztrák politikának csupán hívei vannak, akkor azonban megjelennek majd képviselői; akkor pedig ő, Richelieu, a francia miniszter, a mindenekfölött francia miniszter elveszett. A király gyermek módra engedelmeskedik neki, de úgy gyűlöli, mint az iskolás fiú a tanítóját, és kényre-kedvre kiszolgáltatja majd Monsieur és a királyné egyéni bosszújának; akkor pedig sorsa –, s talán Franciaország sorsa is vele együtt – megpecsételtetett. Ezt a veszélyt el kell hárítania. Így aztán sűrűn, szinte óráról órára sűrűbben adták egymásnak a kilincset éjjel-nappal a futárok a La Pierre-i házikóban, ahol a bíboros berendezkedett.
Voltak közöttük barátok, de oly rosszul hordták a csuhát, hogy messze lerítt róluk: javarészt a harcos egyházat képviselik; voltak asszonyok, akik ügyetlenül mozogtak az apródruhában, s még buggyos nadrágjuk sem leplezhette egészen gömbölyded formáikat; végül voltak megkérgesedett kezű, de szép lábú parasztok: mérföldnyire láthatta rajtuk akárki, hogy nemes urak.
Nemegyszer kellemetlenebb látogatók is érkeztek, mert, két-három ízben elterjedt a híre, hogy merényletet követtek el a bíboros ellen, és kis híján megölték.
Őeminenciája ellenségei azt állították ugyan: a bíboros maga engedte szabadjára az ügyetlen gyilkosokat, hogy szükség esetén joga legyen a megtorlásra, ám jobb, ha nem hiszünk sem a minisztereknek, sem ellenségeiknek.
A bíboros egyébként, akitől legmegátalkodottabb ócsárlói sem vitathatták el, hogy bátor ember, mindezek ellenére éjszaka is igen gyakran elhagyta szállását: hol az angoulęme-i hercegnek vitt egy-egy fontos parancsot, hol a királlyal tanácskozott, hol egy-egy hírnökkel, akit nem kívánt lakására bebocsátani.
Testőreinknek az ostrom körül nem sok dolga volt: nem fogták túl rövidre gyeplőjüket; ugyancsak vígan éltek. Ezt annál is könnyebben tehették – főként a három cimbora –, mert Tréville úr barátjai lévén, könnyebben kimaradhattak, és külön engedéllyel gyakran takarodó után tértek vissza a táborba.
Történt egy este, hogy D'Artagnan szolgálaton volt a futóárokban, és nem kísérhette el barátait. Athos, Porthos és Aramis hadiköpenybe burkolózva, pisztolyuk agyán tartva kezüket, harci ménjeiken hazafelé lovagoltak egy csapszékből, melyet Athos két napja fedezett fel a La Jarrie-i országúton: a kocsma a Vörös Galambdúc nevet viselte. Így ügettek a tábor felé, s mint említettük, kelepcére gyanakodva, ugyancsak résen álltak, amikor, Boinard falucskától talán negyed mérföldnyire, közeledő lovak dobogása ütötte meg fülüket: nyomban megálltak mind a hárman, összetömörültek, elállták az út közepét, és várakoztak: alig egy perc múlva – épp akkor bukkant elő egy felhő mögül a hold – az egyik útelágazásnál két lovast pillantottak meg; a három testőr láttán azok is megtorpantak, mintegy latolgatva, tovább haladjanak-e vagy visszaforduljanak. Habozásuk némileg gyanút keltett a három jó barátban; Athos előbbre léptetett, és határozottan rájuk kiáltott:
– Állj, ki vagy!
– Állj te magad! – kiáltott vissza az egyik lovas.
– Ez nem felelet! – válaszolta Athos. – Ki vagy? Feleljetek, vagy támadunk.
– Jó lesz, ha vigyáznak, uraim! – kiáltott vissza egy csengő hang, melyen megérzett, hogy megszokta a parancsolást.
– Valami tiszt lehet, éjszakai őrjáraton – szólt Athos –, mit tegyünk, urak?
– Kicsodák az urak? – ismételte a hang ugyanoly parancsoló modorban – azonnal feleljenek, mert megbánhatják, ha megtagadják a parancsot.
– Királyi testőrök! – válaszolt Athos, és egyre tisztábban látta, hogy az ismeretlennek minden joga megvan a tudakozódásra.
– Melyik század?
– Tréville úr százada.
– Jöjjenek közelebb, és rögtön jelentsék, mit keresnek itt ilyenkor!
A három cimbora meglehetősen megnyúlt képpel közelített; most már mindhárman nagyon jól tudták, hogy emberükre akadtak; egyébiránt hagyták, hadd beszéljen helyettük Athos.
Az a lovas, amelyik másodszorra szólalt meg, vagy tíz lépéssel járhatott kísérője előtt: Athos odaintett Porthosnak és Aramisnak, maradjanak hátra ők is, és egyedül haladt tovább.
– Bocsásson meg, tiszt uram! – szólt Athos – de nem tudtuk, ki az; amint látja, ugyancsak résen állunk.
– Neve? – szólt a tiszt, aki arca egy részét elfedte köpenyével.
– De kicsoda uraságod? – kérdezte Athos, és kezdte már sokallani a vallatást. – Bizonyítsa be kérem, hogy jogában áll engem kikérdezni.
– Neve? – ismételte a lovas, miközben lebocsátotta köpenyét, és felfedte arcát.
– A bíboros úr! – szólt megdöbbenve a testőr.
– Neve? – kérdezte harmadszor is Őeminenciája.
– Athos – felelte a testőr.
A bíboros intett kísérőjének, s az közelebb léptetett.
– A három testőr velünk jön – mondta halkan –, senkinek nem kell tudnia, hogy elhagytam a tábort; ha velünk jönnek, akkor bizonyosan nem mondják el senkinek.
– Nemesek vagyunk, kegyelmes uram – mondta erre Athos –, vegye hát szavunkat, és legyen egész nyugodt. Titkot, tartani, hálisten még tudunk.
A bíboros a vakmerőre szegezte átható tekintetét.
– Jó füle van, Athos úr – szólt hozzá –, most, azonban figyeljen ide: nem gyanakvásból kérem, hogy kövessenek, hanem biztonságom miatt; két bajtársa nyilván Porthos és Aramis úr?
– Igen, Eminenciás uram – válaszolt Athos, miközben a két hátramaradt testőr is csatlakozott hozzájuk, kezükben tartva kalapjukat.
– Ismerem az urakat – szólt a bíboros –, jól ismerem; tudom, nem a legjobb barátaim, s ezt sajnálom is, de tudom, hogy vitéz és hű katonák, és bizalmat érdemelnek. Kérem Athos úr, tiszteljen meg azzal, hogy két barátjával elkísér; Őfelsége is megirigyelheti majd testőrségemet, ha netán összetalálkozunk.
A három testőr meghajolt: arcuk szinte lovaik sörényét érintette.
– Szavamra, Eminenciás uram – szólt Athos –, jól teszi, hogy minket is elvisz magával: nem egy ijesztő ábrázatot láttunk útközben, sőt a Vörös Galambdúcban össze is zördültünk négy ilyen rossz képű alakkal.
– Összezördültek, uraim; ugyan miért? – kérdezte a bíboros. – Jól tudják, nem szeretem az összezördüléseket!
– Épp ezért bátorkodom tájékoztatni a történtekről Eminenciádat, mert ha másoktól értesül, hamis beszámoló alapján még azt hiheti, mi voltunk a hibásak.
– És mi volt az eredménye az összekoccanásnak? – kérdezte a bíboros, összevonva szemöldökét.
– Csupán annyi, hogy Aramis barátom karját egy kissé megdöfték, ami egyébiránt, mint Eminenciád látni fogja, csöppet sem gátolja meg abban, hogy holnap részt vegyen a támadásban, ha Eminenciád megparancsolná, hogy rohamozzuk meg a várfalakat.
– De az urak nemigen szokták hagyni, hogy összeszabdalják a bőrüket – mondta a bíboros –, legyenek hát őszinték: ugye nem maradtak adósok? Gyónjanak meg mindent; amint tudják, tőlem megkaphatják a feloldozást.
– Én, kegyelmes uram – felelte Athos –, még csak egy ujjal sem nyúltam kardhoz, hanem derékon ragadtam az emberemet, és kidobtam az ablakon; azt hiszem, amikor földet ért – folytatta Athos némileg habozva –, eltörhette a combját.
– Ó – szólt a bíboros. – És kegyed, Porthos úr?
– Én, kegyelmes uram, tudom, hogy a párbaj tilalmas dolog, felkaptam hát egy padot, azzal sújtottam rá az egyik gazemberre, és azt hiszem, eltörtem a vállát.
– Hm! – szólt a bíboros – hát Aramis úr?
– Én, kegyelmes uram, igen szelíd természetű vagyok, s különben is – ezt talán nem tudja Eminenciád – maholnap visszatérek a papi rendbe; így aztán éppen azon fáradoztam, hogy szétválasszam cimboráimat, amikor az egyik gazember orvul átdöfte bal karomat; erre már kifogyott a türelmem, magam is kardot rántottam, és mivel ellenfelem újból támadott, azt hiszem felnyársalta magát, miközben rám rohant; csupán annyit tudok biztosan, hogy elesett, s mintha azt is láttam volna, hogy két cimborájával együtt elcipelik.
– Az áldóját, uraim! – mondta a bíboros – három embert hidegre tesznek egy kocsmai verekedésben: mondhatom, nem sokat kukoricáznak. De mondják csak, mi okozta az összezördülést?
– Részegek voltak a gazemberek – felelt Athos –, megtudták, hogy az este egy asszony érkezett a fogadóba, és rá akarták törni az ajtót.
– Rá akarták törni az ajtót! – ismételte a bíboros –, ugyan miért?
– Nyilván, hogy megerőszakolják – mondta Athos –, már bátorkodtam említeni Eminenciádnak, hogy részegek voltak a nyomorultak.
– Fiatal és csinos volt az asszony? – kérdezte a bíboros meglehetősen nyugtalanul.
– Nem láttuk, kegyelmes uram – felelte Athos.
– Nem látták. No jó, nagyon jó – folytatta élénken a bíboros. – Helyesen tették, hogy megvédelmezték egy asszony becsületét; magam is a Vörös Galambdúc fogadóba megyek, így hát megtudhatom, igazat beszéltek-e.
– Kegyelmes uram – szólt Athos önérzetesen –, nemesek vagyunk, akkor sem hazudnánk, ha az életünkbe kerülne.
– Nem is kételkedem szavaiban, Athos úr, percig sem kételkedem; de mondják csak – tette hozzá másra térve –, egyedül volt az a hölgy?
– Nem, lovagja is vele volt a szobában – válaszolt Athos –, minthogy azonban a zajra sem mutatkozott, feltehetőleg pipogya fráter.
– Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek, mondja az evangélium – jegyezte meg a bíboros.
Athos meghajolt.
– Így hát rendben volnánk, uraim – folytatta Őeminenciája –, tudom, amit tudni akartam: kövessenek.
A három testőr a bíboros mögé került, az pedig ismét köpenyébe takarta arcát, és előreügetett lován; nyolc-tíz lépésnyire haladt négy kísérője előtt.
Csakhamar odaértek a néma és elhagyatott fogadóhoz; a fogadós minden bizonnyal jól tudta, milyen jeles vendégre számíthat, ezért eltávolította a lábatlankodókat.
Tíz lépésnyire a ház kapujától a bíboros megálljt intett fegyvernökének s a három testőrnek; az ablakdeszkához kötve felnyergelt ló várakozott; a bíboros jellegzetes módon hármat koppantott az ablakon.
Azon nyomban köpenyes férfialak sietett elő, sebten néhány szót váltott a bíborossal, majd lóra pattant, és elvágtatott Surgères és egyben Párizs felé.
– Jöjjenek, uraim – szólt a bíboros. – Igazat beszéltek, nemes testőr urak – fordult a három cimborához –, s ha rajtam áll, nem is bánják meg, hogy a mai estén összetalálkoztunk; addig is, kövessenek.
A bíboros leszállt lováról, a három testőr ugyanúgy; a bíboros fegyvernökének vetette lova kantárját, a három testőr az ablakdeszkához kötötte a maga három lovát.
A fogadós kinn állt a küszöbön; az ő szemében közönséges tiszt volt a bíboros is, nyilván azért jön, hogy meglátogassa szíve hölgyét.
– Van-e földszinti szobája, ahol az urak elüldögélhetnek a melegben, miközben rám várakoznak? – kérdezte a bíboros.
A fogadós kinyitotta egy nagy terem ajtaját; a szobában épp akkor cserélték ki a régi kályhát tágas, kitűnő kandallóra.
– Ez van – válaszolta.
– Jó lesz – mondta a bíboros –, menjenek be ide, uraim, itt várjanak meg, nagyon kérem; félóránál nem maradok tovább.
A három testőr bement a földszinti szobába, a bíboros pedig minden további kérdezősködés nélkül felsietett a lépcsőn; látszott rajta, hogy nincs szüksége kalauzolásra.

MI MINDENRE JÓ EGY KÁLYHACSŐ

Három barátunk nem is gyanított semmit, csupán kalandos lovagi természetük szavát követték, de nem kétséges, hogy olyan valakinek tettek nagy szolgálatot, aki a bíboros egészen különleges pártfogásával dicsekedhet.
De vajon ki ez a valaki? Nyomban ezt kérdezte egymástól a három testőr is, majd látva, hogy semmiféle okoskodással nem jutnak kielégítő feleletre, Porthos behívta a fogadóst, és kérte, hozzon kockát.
Porthos és Aramis asztalhoz ült, és játszani kezdett. Athos töprengve sétált fel s alá.
Miközben így járkált és töprenkedett, több ízben elhaladt a félig lebontott kályhacső előtt, melynek túlsó vége a fölöttük levő szobába szolgált; valahányszor ide-oda sétált, szavak moraja ütötte meg a fülét, s végül felkeltette figyelmét. Közelebb lépett, s meg is értett néhány szót; nyilván annyira érdekesnek találhatta, amit beszélnek, hogy csendre intette cimboráit, ő maga pedig odahajolt a cső nyílásához, és feszülten figyelt.
– Figyeljen rám, milady – beszélt a bíboros –, nagyon fontos az ügy; foglaljon helyet, és beszélgessünk.
– Milady! – suttogta Athos.
– A legnagyobb figyelemmel hallgatom Eminenciádat – felelt egy női hang, melynek hallatára Athos megremegett.
– Egy kis hajó várja kegyedet La Pointe erődnél, a Charente torkolatában; legénysége angol, a kapitány az én emberem; holnap reggel elvitorlázik.
– Tehát oda kell mennem még ma éjszaka?
– Oda, azonnal, azaz miután meghallgatta utasításaimat. Ha kilép a fogadóból, két férfi várja, ők elkísérik; előbb én távozom, kegyed félórával indul utánam.
– Igenis, kegyelmes uram. De térjünk vissza a feladatra, melyet rám bízni kegyeskedik; szeretném továbbra is kiérdemelni Eminenciád bizalmát, ezért kérem, tájékoztasson világosan és határozottan, nehogy bármit is elvétsek.
Egy pillanatig néma csend támadt; a bíboros kétségkívül szavait mérlegelte, milady pedig értelmét és figyelmét megfeszítve készült, hogy megértse mindazt, amit hallani fog, és jól bevésse emlékezetébe, ha végighallgatta.
Athos felhasználta a pillanatot: szólt cimboráinak, fordítsák rá a zárra a kulcsot, és intett, jöjjenek oda, ők is figyeljenek.
A két testőr szerette a kényelmet; egy-egy széket hoztak maguknak, egyet pedig Athosnak, majd mind a hárman leültek, összedugták fejüket, s a fülüket hegyezték.
– Londonba kell utaznia – folytatta a bíboros. – Ha Londonba ér, keresse fel Buckinghamet.
– Talán megjegyezhetem, Eminenciás uram – szólt milady –, hogy a gyémánt zsinórhegyek epizódja óta a herceg gyanakszik rám; mindig is engem gyanúsított a dologgal.
– Most nem is az a cél – szólt a bíboros –, hogy megnyerjük a bizalmát; hanem hogy őszintén és egyenesen tárgyalást kezdjünk vele.
– Őszintén és egyenesen – ismételte milady, volt a hangjában valami kimondhatatlan kétszínűség.
– Igen, őszintén, egyenesen – ismételte a bíboros ugyanúgy –, az egész tárgyalás folyamán semmi szükség a köntörfalazásra.
– Hajszálpontosan követem Eminenciád utasításait; szeretném hallani.
– Keresse fel Buckinghamet a nevemben, s mondja el neki, jól ismerem minden előkészületét, de nem sokat törődöm vele, mert ha mozdulni merészel, annak a királyné látja kárát.
– Vajon elhiszi-e, hogy Eminenciád valóra válthatja ezt a fenyegetést?
– El; megvannak a bizonyítékaim.
– Helyes volna, ha elé tárhatnám ezeket, hogy a herceg maga ítéljen a dologban.
– Természetesen; mondja el neki, hogy közzéteszem Bois-Robert és Beautru márki jelentését arról, hogyan találkozott a herceg a királynéval a connétable[25] asszonynál egy álarcosbálon; mondja el, nehogy kétségei maradjanak, hogy a bálon a herceg Guise lovag nagymogul-jelmezében jelent meg, s hogy háromezer aranyat fizetett a lovagnak a jelmezért.
– Meglesz, kegyelmes uram.
– Mondja el érkezése és távozása minden epizódját azon az éjszakán, amikor olasz jövendőmondó-jelmezbe öltözve osont be a palotába; s ha ezek után is kétségbe vonná értesüléseim hitelét, azt is mondja el, hogy köpenye alatt fekete könnycseppmintával, halálfejekkel és keresztbe tett lábszárcsontokkal díszített bő, fehér talárt viselt, hogyha meglepnék, megjátszhassa a Fehér Asszony kísértetét, mely a közhit szerint mindig megjelenik a Louvre-ban, valahányszor nagy események állnak küszöbön.
– Ez az egész, kegyelmes uram?
– Mondja el azt is, hogy pontosan ismerem amiens-i kalandjának minden részletét, és szellemes-gúnyos elbeszélést íratok róla: benne lesz a park térképe, s az éjszakai kaland főbb szereplőinek képmása is.
– El fogom mondani.
– Mondja el még, hogy Montaigu a kezemben van, Montaigu a Bastille-ban van, s igaz ugyan, hogy levelet nem találtak nála, de ha kínvallatásra kerül a sor, mindent be fog vallani amit tud, sőt... még azt is, amit nem tud.
– Pompás!
– Végül említse meg, hogy a herceg, amidőn sebbel-lobbal távozott Ré szigetéről, szállásán felejtette Chevreuse asszony egyik levelét, mely felettébb kínos helyzetbe hozza a királynét, mert nem csupán azt bizonyítja, hogy a felséges asszony szeretheti a király ellenségeit, hanem azt is, hogy összeesküvést sző Franciaország ellenségeivel. Jól megjegyezte minden szavamat?
– Nyomban meglátja Eminenciád: a connétable asszony estélye; az éjszaka a Louvre-ban; az amiens-i kaland; Montaigu elfogatása; Chevreuse asszony levele.
– Jól van – szólt a bíboros –, nagyon jól: irigylésre méltó a memóriája, milady.
– Azonban mi lesz – folytatta a bíboros hízelgő bókja után az asszony –, ha mindezek az érvek sem győzik meg a herceget, és nem hagy fel Franciaország elleni támadó szándékaival?
– A herceg őrült, jobban mondva ostoba szerelmes – folytatta igen keserűen Richelieu –, mint a kóbor lovagok hajdanán, ő is szíve hölgyének egyetlen pillantásáért indított háborút. Ha belátja, hogy ez a háború – amint ő nevezi – szíve hölgyének becsületébe, sőt talán szabadságába kerülhet, kétszer is meggondolja a dolgot, erről kezeskedem.
– De ha mégis – vitázott tovább milady, és állhatatossága arra vallott, hogy töviről hegyire, tisztán akarja látni az előtte álló feladatot –, de ha mégis tovább makacskodik?
– Ha tovább makacskodik – szólt a bíboros... –, ez nem valószínű.
– De lehetséges – mondta milady.
– Ha tovább makacskodik... – Őeminenciája elhallgatott, majd így folytatta: – Ha tovább makacskodik, akkor, remélem, közbejön valami olyan esemény, amely nemegyszer megváltoztatta már egy-egy állam egész arculatát.
– Talán osztoznám Eminenciád jövőbe vetett bizalmában – szólt milady –, ha kegyes volna történeti példát idézni valami efféle eseményre.
– Szívesen! – mondta Richelieu. – Például amikor a dicső emlékezetű IV. Henrik király 1610-ben, nagyjából ugyanazért, mint jelenleg a herceg, egyszerre készült rátámadni Olaszországra meg Flandriára, hogy egyidejűleg kétfelől csapjon le Ausztriára, mi történt?! Olyasmi történt, ami megmentette Ausztriát! Miért volna kevesebb szerencséje a francia királynak, mint annak idején a német császárnak?
– A Ferronnerie utcai merényletre gondol Eminenciád?[26]
– Pontosan arra – felelte a bíboros.
– Nem gondolja, Eminenciád, hogy Ravaillac kivégzése elriasztja azokat, akiknek megfordulhat a fejében, hogy példáját kövessék?
– Minden időben és minden nép között kivált, ha a népet vallási viszály osztja meg, lesznek fanatikusok, akik csak az alkalomra várnak, hogy vértanúk lehessenek. Lám, épp erről jut eszembe, hogy a puritánok egy kanál vízben megfojtanák Buckingham herceget, és prédikátoraik benne látják az Antikrisztust.
– Tehát? – kérdezte milady.
– Tehát – folytatta közönyösen a bíboros –, jelenleg csupán annyit kellene tennünk, hogy olyan ifjú, csinos, rátermett nőszemélyt kerítsünk, aki amúgy is bosszút forral a herceg ellen. Ilyen asszony könnyen akad: a herceg nagy hódító, nyilván örök hűséget fogadott boldog-boldogtalannak, felszítva a szerelem lángját nem egy asszonyi szívben, de felszítva a gyűlöletet is örök csapodárságaival.
– Természetesen – szólt hidegen milady –, akadhat ilyen asszony.
– Nos, ha egy ilyen asszony egy megszállott kezébe nyomja Jacques Clément[27] vagy Ravaillac tőrét, megmentheti Franciaországot.
– Meg, de egy gyilkosság bűnrészese lesz.
– Ki tudja, kik voltak Ravaillac vagy Jacques Clément merényletének bűnrészesei?
– Nem tudja senki, mert úgy lehet, oly magas személyiségek voltak, hogy senki sem merte őket háborítani; az Igazságügyi Palotát sem gyújtanák fel akárkiért, kegyelmes uram.
– Úgy véli hát, hogy az Igazságügyi Palota leégése nem csupán a véletlennek köszönhető? – kérdezte Richelieu, mintegy mellékesen.
– Erről, kegyelmes uram – felelte milady –, nekem nincs véleményem, én mindössze a tényt említettem meg; azt azonban mondhatom, hogy ha én volnék Montpensier kisasszony vagy Medici Mária királyné, nem volna szükségem annyi körültekintésre, mint így, lévén a nevem egyszerűen lady Clarick.
– Ez igaz – szólt Richelieu –, de mondja, mit kíván?
– Parancsot, mely előre szentesíti mindazt, amit megítélésem szerint Franciaország érdekében tenni fogok.
– Mindenekelőtt azonban ki kell találnunk az említett asszonyszemélyt, aki bosszúra készül a herceg ellen.
– Az már megvan – mondta milady.
– Azután meg kell találni azt a szerencsétlen megszállottat, aki az isteni igazságszolgáltatás eszköze lesz.
– Azt is megtaláljuk majd.
– Nos! – szólt a hercegérsek – ráér majd akkor kieszközölni tőlem parancsot, amit most kér tőlem.
– Igaza van, Eminenciás uram – mondta milady –, tévedtem, amikor többet láttam a megtisztelő megbízatásban, mint ami. Feladatom tehát csupán annyi, jelenteni a hercegnek, Eminenciád nevében, hogy Eminenciád pontosan tudja, miféle álruhákban közelítette meg Buckingham, a királynét a connétable asszony estélyén; hogy Eminenciád kezében vannak a bizonyítékok egy találkozásról, melyet a királyné lehetővé tett egy bizonyos olasz asztrológusnak, aki nem volt más, mint Buckingham herceg; hogy Eminenciád igen szellemes elbeszélést íratott az amiens-i kalandról, belefoglaltatta a park térképét és a szereplők képmását is; hogy Montaigu a Bastille-ba került, és a kínvallatásban sok mindent elmondhat, amire emlékszik, sőt olyat is, amit elfelejtett; végül, hogy Eminenciád kezében van Chevreuse asszony egyik levele – a herceg szállásán találták meg –, s a levél felettébb kínos helyzetbe hozza nem csupán azt, aki írta, hanem azt is, akinek nevében írták. Azután, ha mindezek ellenére tovább makacskodik – hiszen, mint említettem, csupán ennyire terjed megbízatásom –, akkor már csak egyet tehetek: imádkozni az Istenhez, tegyen csodát Franciaországért. Ugye erről van szó, kegyelmes uram; nincs egyéb feladatom?
– Erről van szó – ismételte szárazon a bíboros.
– Most pedig – szólt milady, mintha észre sem vette volna, mennyire más hangon beszél vele a hercegérsek –, most pedig, miután megkaptam az Eminenciád ellenségeire vonatkozó utasításokat, volna-e kegyes megengedni, hogy egy szót ejtsek saját ellenségeimről is?
– Ellenségei volnának? – kérdezte Richelieu.
– Igen, kegyelmes uram, ellenségeim; számot tartok Eminenciád teljes támogatására velük szemben, mert Eminenciád szolgálatával érdemeltem ki gyűlöletüket.
– Kik azok? – kérdezte a hercegérsek.
– Mindenekelőtt Bonacieux-né: egy hitvány kis intrikus némber.
– Börtönben van Mantes-ban.
– Csak volt – szólt milady –, a királyné kieszközölte a parancsot a királytól, hogy egy zárdába szállítsák át.
– Zárdába? – mondta a hercegérsek.
– Igen, zárdába.
– Hová?
– Nem tudom, nem szivárgott ki a titok.
– Majd én megtudom!
– Nekem is elmondja Eminenciád, hol van zárdában ez az asszony?
– Semmi akadálya – felelt a bíboros.
– Rendben van. Van azonban egy sokkal félelmetesebb ellenségem is, mint a kis Bonacieux-né.
– Ki az?
– A szeretője.
– Hogy hívják?
– Jól ismeri őt, Eminenciás uram! – csattant fel hangosan milady. – Ő mindkettőnk gonosz szelleme; neki köszönhető, hogy a király testőreihez szegődött a győzelem, amikor Eminenciád gárdistái egy ízben a testőrökkel összecsaptak; tőle kapott három döfést Wardes gróf, Eminenciád megbízottja, és őmiatta bukott meg a zsinórhegyek visszaszerzése, és végül, amikor megtudta, hogy én szakítottam el tőle Bonacieux-nét, ő esküdött meg, hogy nem nyugszik, amíg meg nem öl.
– Hm! – szólt a bíboros – tudom, kiről beszél.
– Arról a nyomorult D'Artagnanról!
– Bátor fickó – mondta a bíboros.
– Éppen mert bátor fickó, azért különösen veszedelmes.
– Bizonyítékra volna szükség, hogy összejátszik Buckinghammel – mondta a hercegérsek.
– Bizonyíték – kiáltotta milady –, tízet is szerzek!
– Akkor hát mi sem egyszerűbb: szerezze meg a bizonyítékot, és én a Bastille-ba juttatom.
– Köszönöm, kegyelmes uram! És azután?
– Aki a Bastille-ba kerül, annak nincs „és azután” – mondta tompán a bíboros. – Ej, az angyalát! – folytatta. – Bárcsak én tudnék oly könnyen túladni ellenségeimen, amily könnyen túladok a kegyed ellenségein, bárcsak ilyen emberek ellen kérne tőlem szabad kezet!...
– Kegyelmes uram – folytatta milady –, szemet szemért, fogat fogért, egyik embert a másikért; adja nekem ezt, én Eminenciádnak adom a másikat.
– Nem tudom, mire céloz – mondta a bíboros –, nem is vagyok rá kíváncsi, de szeretném, ha örömet szerezhetnék kegyednek, és úgy hiszem, semmi akadálya, hogy megkapja azt, amire egy ilyen semmi emberrel szemben szüksége van; annál is inkább, mert, amint mondja, ez a kis D'Artagnan botrányos életű párbajhős és hazaáruló.
– Jellemtelen, aljas fráter, kegyelmes uram!
– Adjon papírt, tollat és tintát – szólt a bíboros.
– Tessék, kegyelmes uram.
Rövid időre elhallgattak, s ez arra mutatott, hogy a bíboros a levél megfogalmazásán töpreng, vagy máris papírra veti. Athos egy szót sem mulasztott a beszélgetésből; most jobbról-balról kézen fogta két cimboráját, és a szoba túlsó végébe vezette őket.
– Ej! Mit akarsz – mondta Porthos –, mért nem hagyod, hogy végighallgassuk?
– Csitt! – mondta halkan Athos – mindent hallottunk, amit hallani kellett; különben felőlem végighallgathatjátok a többit is, én azonban most elmegyek.
– Elmégy! – szólt Porthos – és mit mondjunk, ha a bíboros keres!
– Nem várjátok meg, amíg keres, még annak előtte azt mondjátok neki, járőrbe mentem, mert a fogadós elejtett szavaiból arra a következtetésre jutottam, hogy az út nem biztonságos; én majd a bíboros fegyvernökének mondom el ugyanezt, a többi pedig rám tartozik, ne törődj vele.
– Athos, csak óvatosan! – szólt Aramis.
– Ne féljen – válaszolt Athos –, mint tudja, mindig helyén van a szívem.
Porthos és Aramis visszatért a kályhacsőhöz.
Athos pedig bátran és határozottan kiment, leoldotta lovát két barátjának lova mellől az ablakdeszka karikájáról, néhány szóban elhitette a fegyvernökkel, hogy nem árt, ha előőrsbe megy, mielőtt visszaindulnak, tüntetően megvizsgálta pisztolya csappantyúját, kivonta a kardját, és mintha csakugyan járőrbe készülne, megindult a tábor felé vezető úton.

CSALÁDI JELENET

Athos nem tévedett: a bíboros csakhamar megjelent, benyitott a szobába a testőrökhöz, és látta, hogy Porthos szenvedélyesen kockázik Aramisszal. Gyors pillantása végigfutott a szoba minden zegzugán, és megállapította, hogy egyik kísérőjének nyoma veszett.
– Mi történt Athos úrral? – kérdezte.
– Járőrbe ment, kegyelmes uram – felelte Porthos –, fogadósunk szavaiból arra következtetett, hogy nem elég biztonságos az út.
– És Porthos úr mivel töltötte az időt?
– Elnyertem öt aranyat Aramistól.
– Akkor indulhatunk!
– Eminenciád szolgálatára.
– Lóra hát, urak; későre jár.
A fegyvernök az ajtóban állt; kantáron tartotta a bíboros lovát. Valamivel távolabb két férfi és három ló csoportja derengett a homályban; ez a két férfi vezeti majd miladyt a La Pointe erődhöz, és biztosítják hajóraszállását.
A fegyvernök is megerősítette ugyanazt, amit a két testőr mondott Athosról a bíborosnak. A bíboros helyeslően bólintott, és visszafelé indult, ugyanolyan óvatosan, mint idejövet.
Hagyjuk őt magára a táborhoz vivő úton: jól megvédik őt a két testőr meg fegyvernöke; térjünk vissza Athoshoz.
Athos vagy száz lépést haladt egyenesen, amikor pedig már nem láthatták, jobbra kanyarodott lovával, körbe járt, és mintegy húsz lépésnyire megközelítve a fogadót, meghúzódott a bokrok között, hogy kilesse, mikor halad tova a kis csoport; megismerte bajtársai karimás kalapját, s a bíboros úr köpenyének arany rojtjait, megvárta, míg a lovasok eltűnnek a fordulóban, s amikor már nem látta őket, visszaügetett a fogadóhoz. Azonnal bebocsátották.
A fogadós megismerte.
– A parancsnokom megfeledkezett valamiről – mondta neki Athos –, fontos üzenetet kell átadnom a hölgynek az első emeleten; azért küldött, hogy pótoljam, amit elmulasztott.
– Tessék fölmenni – szólt a fogadós –, még a szobában van a hölgy.
Athos felhasználta az engedélyt: amily halkan csak tudott, felment a lépcsőn, az előtérben megállt, s a félig nyitott ajtón át megpillantotta miladyt: éppen kalapját tette föl.
Belépett a szobába, és becsukta maga után az ajtót.
A retesz csikordulására milady visszafordult.
Athos az ajtóban állt, köpenyébe burkolózva, szemébe húzva a kalapját.
A néma és szoborszerűen mozdulatlan alak láttán milady összeborzadt.
– Kicsoda maga? Mit akar? – kiáltott.
– Igen, ő az – dörmögte Athos.
Lebocsátotta köpenyét, feltolta kalapját, és megindult, milady felé.
– Megismer, asszonyom? – kérdezte.
Milady előrelépett, majd visszahőkölt, mint aki viperával találja szemközt magát.
– Nagyon örülök – szólt Athos –, látom, megismer.
– La Fère gróf! – suttogta milady elsápadva, és addig hátrált, ameddig csak a fal miatt tehette.
– Igen, milady – válaszolt Athos –, La Fère gróf személyesen; egyenesen azért jött vissza a másvilágról, hogy kegyed látásában gyönyörködjön. Nos, üljünk le és beszélgessünk, ahogy a bíboros úr Őeminenciája mondaná.
Miladyt valami kimondhatatlan rémület nyűgözte le; szót sem szólt, csak leült.
– Kegyedet a pokol küldte a földre! – szólt Athos. – Nagy a hatalma, jól tudom, de azt is tudja, hogy ha Isten segít, az ember gyakran megbirkózik a legiszonyúbb démonokkal is. Egyszer már találkoztak utaink, s én akkor azt hittem, porba sújtottam kegyedet, asszonyom, ám vagy a szemem káprázik, vagy pedig új életre támasztotta a pokol fejedelme.
Miladyben iszonyú emlékeket idéztek fel e szavak; tompán felnyögött, és lehorgasztotta fejét.
– Igen, új életre támasztotta a pokol fejedelme – folytatta Athos –, bőven ellátta pénzzel, új névvel ruházta fel, sőt szinte átformálta arcvonásait is; lelke gyalázatát és testéről a bélyeget azonban nem moshatta le.
Milady felpattant, mintha rugó mozgatná, tekintete lángot vetett. Athos ülve maradt.
– Ugye, azt hitte, meghaltam, mint ahogy én is ugyanezt hittem kegyedről! Az Athos név ugyanúgy leplet borított La Fère grófra, mint ahogy milady Clarick neve elfedte Anne de Bueilt. Ugye így hívták, amikor nagybecsű bátyja összeházasított bennünket? Igazán furcsa – folytatta Athos nevetve –, csupán azért élhettünk mindeddig mind a ketten, mert kölcsönösen azt hittük egymásról, hogy halottak vagyunk, s mert az emlék kevésbé terhes, mint az élő ember, jóllehet nemegyszer talán az emlék az elviselhetetlenebb!
– Mit akar hát? – kérdezte milady rekedten. – Miért jött ide?
– Azért, hogy megmondjam: ha kegyed nem látott is engem, én nem tévesztettem szem elől!
– Hát tudja, mit csináltam azóta?
– Napról napra elmondhatom, mit csinált, attól fogva, hogy a bíboros szolgálatában állt, egészen a mai napig.
Hitetlen mosoly suhant át milady vértelen ajkán.
– Tessék: kegyed vágta le Buckingham herceg válláról a két gyémánt zsinórhegyet; kegyed raboltatta el Bonacieux-nét, kegyed bocsátotta be szobájába D'Artagnant, mert beleszeretett Wardes grófba, és azt hitte, vele tölti az éjszakát; kegyed akarta megöletni a grófot vetélytársával, mert azt hitte, Wardes megcsalja; amikor ugyanez a vetélytárs leleplezte titkos gyalázatát, kegyed őt is meg akarta öletni, és két bérgyilkost uszított rá; amikor a golyók elvétették a célt, kegyed küldetett mérgezett bort hamis levél kíséretében, hogy áldozata azt higgye, barátaitól származik a bor; végül ugyanebben a szobában, ugyanezen a széken, amelyiken most én ülök, kegyed állapodott meg Richelieu bíborossal, hogy meggyilkoltatja Buckingham herceget, viszonzásul azért, hogy a bíborostól megkapta D'Artagnan fejét.
Milady sápadt volt, mint a halál.
– Sátán! – sziszegte.
– Meglehet – mondta Athos –, egyre azonban figyelmeztetem: gyilkolja meg, vagy gyilkoltassa meg Buckingham herceget, nem érdekel! Nem ismerem, és különben is: angol; de arra vigyázzon, hogy ha D'Artagnannak, testi-lelki jó barátomnak, akit szeretek és oltalmazok, akárcsak a haja szála is meggörbül, atyám ősz fejére esküszöm, az a gaztett az utolsó gazsága lesz.
– D'Artagnan vérig sértett – szólt a milady tompán –, D'Artagnan ezért az életével lakol.
– Hát csakugyan megsérthetik kegyedet, asszonyom? – kérdezte Athos felkacagva – vérig sértette! Meg kell halnia!
– Meg – ismételte milady –, először a nő hal meg, azután ő maga.
Athos valósággal beleszédült: ez a némber, akiben egyetlen asszonyi tulajdonság nem maradt, gyötrelmes emlékeket idézett fel benne; eszébe jutott, hogy egy alkalommal, a mostaninál sokkalta kevésbé veszedelmes körülmények között már-már feláldozta becsületének; újra fellobbant benne a gyilkos vágy, mintha izzó parázs égetné minden porcikáját: ő is felállt, derékszíjához kapott, kivette pisztolyát, és felvonta a kakast.
Milady holtsápadtra vált, kiáltani akart, de mintha jéggé dermedt volna a nyelve: csupán rekedt hörgés tört elő torkán, nem is emberi hang, hanem szinte az űzött vad nyüszítése; visszahátrált a sötét falikárpitig, haja ziláltan arcába hullott – maga volt az iszonyat.
Athos lassan felemelte a pisztolyt, kinyújtotta karját, hogy a fegyver csöve szinte milady homlokához ért, tántoríthatatlan elhatározás csengett hangjából, s ettől még szörnyűbb lett ez a hang.
– Asszonyom – szólalt meg –, vagy e pillanatban visszaadja a bíboros aláírásával ellátott parancsot, vagy kiloccsantom az agyvelejét; úgy segéljen az Isten.
Ha másvalaki fenyegeti, milady talán nem ijedt volna meg, azonban jól ismerte Athost. De mégsem mozdult.
– Határozzon; egy percet adok – mondta la férfi.
Athos minden arcvonása megfeszült: milady látta, hogy hamarosan eldördül a lövés; villámgyorsan a keblébe nyúlt, előhúzta a papírt és átnyújtotta.
– Itt van – mondta –, legyen átkozott!
Athos elvette a papirost, visszadugta övébe pisztolyát, a lámpához lépett, hogy ellenőrizze, azt kapta-e, amit kért, kibontotta a levelet, és ezt olvasta:

Jelen sorok birtokosa parancsom szerint és az állam érdekében tette, amit tett.
1627. december 3.

Richelieu

– Most pedig – szólt Athos, miután felvette köpenyét, és feltette fejére a kalapot –, kitéptem a méregfogad, vipera; harapj, ha tudsz...
És vissza sem tekintve, kisietett a szobából.
A kapuban ott találta a két férfit; egy felnyergelt ló kantárját tartották.
– Uraim – vetette oda –, mint tudják, a bíboros úr megparancsolta, hogy ezt az asszonyt haladéktalanul kísérjék a La Pointe erődhöz, és csupán akkor hagyják magára, miután hajóra szállt.
Pontosan ugyanígy szólt az eredeti parancs is, a két ember tehát helyeslően megbiccentette fejét.
Athos pedig nyeregbe pattant, és elvágtatott, de nem az úton lovagolt, hanem a földeken át, torony iránt; vadul sarkantyúzta a lovát, és olykor-olykor megállt, hallgatózni.
Egyszer csak lovak dobogását hallotta az országúton. Amikor biztosra vette, hogy a bíboros jön kíséretével, tüstént tovább vágtatott, hangafűvel meg falevéllel lecsutakolta lovát, és vagy kétszáz lépésnyire a tábortól elállta az országutat.
– Állj, ki vagy! – kiáltotta messziről, amikor a lovasokat észrevette.
– Úgy hiszem, ez a mi derék testőrünk – szólt a bíboros.
– Igen, kegyelmes uram – válaszolta Athos –, én vagyok.
– Hálás köszönet az éber őrködésért, Athos úr – mondta Richelieu –, meg is érkeztünk volna, uraim: térjenek vissza a baloldali kapun, a jelszó: Ré és Király.
Azzal a bíboros odabiccentett a három jó barátnak, és fegyvernökével jobbra tért, mert ma éjszaka maga is a táborban aludt.
– Hát igen! – szólalt meg egyszerre Porthos és Aramis, amikor a bíboros hallótávolon kívül ért. – Aláírta neki a papírt!
– Tudom – válaszolta nyugodtan Athos –, itt van a kezemben.
A három jó barát egy árva szót sem váltott többé, míg szállásukra nem értek; csupán a jelszót mondták meg az őröknek.
Mousquetont azonban elküldték, mondja meg Planchet-nak, mihelyt gazdája visszatér az első vonalból, azonnal keresse fel szállásukon a testőröket.
Athos csakugyan nem tévedett: milady ott találta az ajtóban a két férfit, és minden ellenvetés nélkül követte őket; egy pillanatra megfordult ugyan a fejében, hogy a bíboroshoz kísérteti magát, és mindent elmond neki, de ha ő megszólal, megszólal Athos is; ha elmondja is, hogy Athos felakasztotta, a testőr leleplezi, hogy tüzes bélyeget visel; úgy gondolta hát, jobb, ha csendben marad, feltűnés nélkül elutazik, szokása szerint ezúttal is ügyesen teljesíti nehéz megbízatását, és csupán akkor kéri meg a bíborost, álljon bosszút a rajta esett sérelmekért, ha kedve szerint végrehajtotta minden parancsát.
Ezért hát végigutazta az éjszakát, reggel hétkor La Pointe erődjében volt, nyolckor hajóra szállt, kilenckor pedig a vitorlás, mely a bíboros kalóz pátensével színleg Bayonne-ba készült, felszedte a horgonyt, és kifutott Anglia felé.

SZENT GERVASIUS-BÁSTYA

Amikor D'Artagnan megérkezett barátaihoz, együtt találta őket szobájukban: Athos merengett, Porthos a bajszát pödörgette, Aramis egy takaros, kék bársonyba kötött imakönyvből imádkozott.
– Az áldóját, urak! – kezdte D'Artagnan – remélem, fontos dolog miatt hívattak, mert kijelentem: sosem bocsátanám meg, ha ide kellett törnöm magam, ahelyett hogy alhattam volna egyet, miután az éjszaka elfoglaltunk és leromboltunk egy bástyát. Nagy kár, hogy nem voltak ott, uraim! Meleg napunk volt!
– Amerre mi jártunk, ott sem volt hideg! – felelte Porthos, és jellegzetes formára kunkorította bajuszát.
– Csitt! – szólt Athos.
– Hohó! – mondta D'Artagnan, aki megértette, mit jelent a testőr szemöldöktáncolása – itt valami történt, ha nem tévedek.
– Aramis, ugye, tegnapelőtt a Kálomista csapszékben reggelizett? – kérdezte Athos.
– Igen.
– Milyen hely az?
– Őszintén szólva, módfelett gyengén reggeliztem ott; tegnapelőtt böjti nap volt, és nekik nem volt semmi böjtös ételük.
– Ugyan már! – csodálkozott Athos – kikötői csapszék, és nincs haluk!
– Azt mondják, mióta a bíboros úr a töltést építteti, elkerülik a partot a halak – válaszolt Aramis, és elmerült az ájtatos olvasmányban.
– De engem nem is ez érdekel, Aramis – folytatta Athos –, azt szeretném tudni, egyedül volt-e, nem zavarta-e senki?
– Ha jól emlékszem, nem volt túl sok kotnyeleskedő; azt hiszem, arra, amit mondani akar, Athos, nem is rossz hely a Kálomista.
– Menjünk hát a Kálomistába – mondta Athos –, mert itt olyan vékony a fal, akár a papír.
D'Artagnan már kitapasztalta barátja viselkedését: egyetlen szóból, mozdulatból, intésből, tüstént felismerte, hogy komoly a helyzet, ezért belékarolt, egy szót sem szólt tovább, hanem elindult vele együtt; Porthos Aramisszal beszélgetve követte őket.
Útközben összetalálkoztak Grimaud-val; Athos intett neki, hogy jöjjön ő is; Grimaud szokása szerint némán engedelmeskedett: szegény fiú szinte már egészen leszokott a beszédről.
Megérkeztek a Kálomistába: reggel hétre járt, kelőben volt a nap; a három jó barát reggelit rendelt, és elhelyezkedett az egyik teremben, ahol a fogadós szerint senki sem zavarhatja őket.
Sajnos, rosszul választották meg az időt a bizalmas beszélgetésre; nemrégiben volt ébresztő, a katonák igyekeztek kidörzsölni szemükből az álmot, s hogy a nyirkos reggelt könnyebben viseljék, sorra tértek be a csapszékbe, pálinkás jó reggelt kívánni: dragonyosok, svájciak, gárdisták, testőrök, svalizsérok adták egymás kezébe a kilincset, s a nagy forgalom jót tett ugyan a kocsmáros zsebének, ám ugyancsak rosszul vágott a négy cimbora terveihez. Nem is fogadták valami nyájasan bajtársaik szakadatlan köszöngetését, felköszöntőit és élceit.
– Az ördög vigye el! – mondta Athos. – A végén még hajba kapunk valakivel, pedig ez most csöppet, sem célszerű. D'Artagnan, mesélje el, hogy töltötte éjszakáját, azután mi is elmondjuk ugyanezt.
– Igaz is, gárdista urak – szólt egy svalizsér, aki pálinkáspoharat tartott kezében, és lassan kortyolgatott, miközben törzsét jobbra-balra himbálta –, ha jól hallom, az éjszaka odakinn voltak a vonalban, és ugyancsak meggyűlt a bajuk a La Rochelle-iekkel.
D'Artagnan Athosra pillantott: válaszoljon-e a tolakodónak, aki beleüti az orrát a beszélgetésbe.
– Mi az? – kérdezte Athos – nem hallod talán, milyen kedvesen érdeklődik Busigny úr? Mondd csak el, mi történt az éjszaka, ha már az urak tudni akarják.
– Pefeddeg falami pásgya? – kérdezte egy svájci, aki rumot ivott söröspohárból.
– Be, uram – felelte meghajolva D'Artagnan –, volt szerencsénk bevenni, sőt, talán hallották, egy hordó puskaport is sikerült elhelyeznünk az egyik kiszögellésen, fel is robbantottuk, és meglehetősen csinos rést szakítottunk a falban; azt már nem is mondom, mennyire megviselte a robbanás az egész ósdi építményt.
– Melyik bástya volt? – kérdezte egy dragonyos, aki, kardját használva nyársul, libát hozott, hogy megsüsse pecsenyének.
– A Szent Gervasius-bástya – felelte D'Artagnan –, onnét háborgatták parasztjainkat a La Rochelle-iek.
– Nagyon meleg volt a helyzet?
– Meleg ám; mi öt embert veszítettünk, a La Rochelle-iek nyolcat vagy tízet.
– A hédzendzségid! – ámuldozott a svájci, aki, jóllehet a német nyelv bámulatosan gazdag káromkodásokban, rákapott a francia káromkodásra.
– Nagyon valószínű – szólt a svalizsér –, hogy ma reggel árkászokat küldenek oda, és rendbehozatják a bástyát.
– Igen, valószínű – mondta D'Artagnan.
– Fogadást ajánlok, urak – szólalt meg Athos.
– Ach! Remeg! Vogatásd! – ismételte a svájci.
– Halljuk! – mondta a svalizsér.
– Várjanak – szólt a dragonyos, és nyárs módjára a kandalló parazsát tartó két nagy tuskóbakra fektette kardját –, én sem akarok kimaradni. Hé, fogadós, te gyászvitéz! Tüstént ide egy serpenyőt, nehogy e jeles madár egyetlen csepp zsírja is kárba vesszen.
– Jól peszélni – helyeselte a svájci –, legvárral lipasir nadjon jó.
– No! – mondta a dragonyos. – Halljuk a fogadást. Beszéljen, Athos úr!
– Igen halljuk! – mondta a svalizsér is.
– Nos, Busigny úr, fogadjunk – kezdte Athos –, hogy három cimborám, Porthos, Aramis és D'Artagnan úr meg jómagam kimegyünk reggelizni a Szent Gervasius-bástyára, és bármint igyekezne is kifüstölni bennünket az ellenség, pontosan egy órát töltünk odakint.
Porthos és Aramis összenézett; kezdték már érteni.
– De hiszen irgalmatlanul lemészároltatsz mindannyiunkat – súgta D'Artagnan Athos fülébe.
– Sokkal inkább lemészárolnak bennünket – válaszolt Athos –, ha itt maradunk.
– Hitemre, uraim! – mondta Porthos, miközben hátradőlt székén, és bajuszát pödörte. – Remélem, ez igazán fogadás a javából.
– Tartjuk is örömest – mondta Busigny úr –, legjobb, ha mindjárt rögzítjük a feltételeket.
– Az urak is épp négyen vannak – szólt Athos –, mi is négyen vagyunk; legyen a tét egy nyolcszemélyes ebéd a nyertesek tetszése szerint. Rendben van?
– Tökéletesen – válaszolt Busigny úr.
– Remek – szólt a dragonyos.
– Natyon jó – jelentette ki a svájci.
A negyedik részvevő mindeddig némán hallgatta a beszélgetést; most is csak a fejével biccentett, hogy elfogadja az ajánlatot.
– Kész az urak reggelije – közölte a fogadós.
– Hát akkor hozza be -. mondta Athos.
A fogadós teljesítette a parancsot. Athos beszólította Grimaud-t, egy kosárra mutatott a sarokban, és némán jelezte, hogy az inas burkolja asztalkendőbe a felhordott húsételeket.
Grimaud máris felfogta, hogy a szabadban reggeliznek, vette a kosarat, elcsomagolta a húst, hozzá a butéliákat, majd felmarkolta a kosarat.
– Hová viszik a reggelimet? – kérdezte ja fogadós.
– Mi gondja rá, ha egyszer kifizettük? – mondta neki Athos.
És méltóságosan két aranyat dobott az asztalra.
– Mennyit adjak vissza, tiszt uram? – érdeklődött a fogadós.
– Tartsd meg az egészet, de adj még két butélia champagne-i bort; a többi a tied az asztalkendőkért.
A fogadós nem járt olyan jól, mint kezdetben gondolta, de mégiscsak kárpótolta magát: champagne-i helyett két butélia anjou-i bort csúsztatott a négy vendég kosarába.
– Kedves Busigny úr – mondta Athos –, legyen szíves igazítsa óráját az enyémhez; vagy óhajtja inkább, hogy én igazodjam uraságod órája szerint?
– Ahogy parancsolja, uram! – szólt a svalizsér, s egy igen szép gyémántberakásos órát vett ki mellényzsebéből. – Nálam fél nyolc van – fűzte hozzá.
– Nálam hét óra harmincöt – mondta Athos –, tehát jegyezzük meg, hogy az én órám öt percet siet.
A négy fiatalember üdvözölte a hüledező hallgatóságot, és nekivágott a Szent Gervasius-bástya irányába; Grimaud nyomukban haladt, vitte a kosarat; nem is gyanította, hova mennek, de Athos mellett annyira megszokta a feltétlen engedelmességet, hogy eszébe sem ötlött kérdezősködni.
Míg benn voltak a tábor területén, a négy jó barát némán haladt. Különben is kíváncsiskodók serege követte őket, mindnyájan ismerték a fogadást, és tudni akarták, hogy vágják ki magukat. Mihelyt azonban túljutottak a sáncok vonalán, és kinn jártak a nyílt terepen, D'Artagnan, aki nem is álmodta, miről van szó, úgy vélte, most már magyarázatot kérhet barátaitól.
– Most pedig, kedves Athosom – mondta –, legyen szíves, mondja meg, hová megyünk.
– Hát nem látja? – kérdezte Athos. – A bástyához!
– Mi az ördögöt keresünk mi ott?
– Még kérdezi? Reggelizünk.
– Miért nem reggelizhettünk a Kálomistában?
– Mert igen fontos kérdésekről van szó, s a fogadóban szünet nélkül jönnek-mennek, köszöngetnek, szavunkba vágnak: percig sem lehettünk volna nyugodtan a sok lábatlankodó között; itt legalább – folytatta Athos a bástyára mutatva – nem fognak bennünket zavarni.
– Úgy hiszem – szólt D'Artagnan megfontoltan (s mint tudjuk, a megfontoltság remekül és természetes módon fért meg jellemében a határtalan bátorsággal) –, úgy hiszem, találhattunk volna nyugalmas helyet a dűnék között, a tengerparton is.
– Ahol csak a vak nem látta volna, hogy négyesben tanácskozunk, s a bíboros kopói negyedóra múlva jelentették volna, hogy együtt vagyunk.
– Úgy van – szólt Aramis –, Athos jól mondja: Animadvertuntur in desertis.[28]
– Dezertálni kellene, igen – szólalt meg Porthos –, no persze, csak a bíboros elől.
– Akárhová dezertálsz, elszáll fejed fölött egy madár, kiszökken a vízből a hal, felugrik vackából a nyúl, és én már-már azt hiszem, ha madár, ha nyúl, ha hal: egytől egyig a bíboros besúgója mind. Így hát jobb, ha folytatjuk, amibe belevágtunk: különben sem válna díszünkre, ha visszakoznánk: fogadást kötöttünk, mégpedig elég váratlanul, és mérget veszek rá, hogy senki emberfia nem tudja, miért: meg akarjuk nyerni a fogadást, ezért egy órát a bástyában kell töltenünk. Vagy megtámadnak, vagy nem. Ha nem, mindent kényelmesen megbeszélhetünk, senki nem hallgathatja ki, mert hogy e bástyán nincs füle a falnak, arról kezeskedem; ha megtámadnak, akkor is megbeszéljük a megbeszélni valónkat, sőt védekezés közben dicsőséget is szerzünk magunknak. Mint látják, a dolgon csak nyerhetünk.
– Igen ám – mondta D'Artagnan –, de hogy golyót is kapunk, az már szent.
– Ej, kedves fiam! – tudod te nagyon jól, hogy nem az ellenség golyója a legfélelmesebb.
– Azért efféle kirándulásra talán mégiscsak magunkkal hozhattuk volna karabélyainkat.
– Sületlen beszéd, Porthos barátom; miért cipekednénk fölöslegesen?
– Jófajta karabély, tizenkét golyó meg egy puskaporos tüsző aligha fölösleges, ha az ellenség ellen készülünk.
– Ejnye! – szólt Athos. – Hát nem hallotta, mit mondott D'Artagnan?
– Mit mondott? – kérdezte Porthos.
– Azt, hogy az éjszakai támadásban nyolc-tíz francia és ugyanannyi La Rochelle-i esett el.
– Hát aztán?
– Mindeddig, ugyebár, még senki sem ért rá összeszedni a holmijukat? Gondolom, egyelőre volt sürgősebb dolog is.
– No és?
– No és! Felszedjük karabélyaikat, puskaporos tüszőiket, töltényeiket, és négy karabély meg tizenkét golyó helyett lesz vagy tizenöt puskánk meg legalább száz lövésünk.
– Ó, Athos! – szólt Aramis. – Nagy ember vagy, igazán!
Porthos is bólintott, helyeslése jeléül.
Egyedül D'Artagnan tamáskodott.
Kétségkívül Grimaud is osztozott a fiatalember kételyeiben, mert amikor látta, hogy sejtelme valóra válik, és csakugyan a bástya felé tartanak, megrántotta gazdája kabátját.
– Hová megyünk? – kérdezte jelbeszéddel.
Athos a bástyára mutatott.
– De hiszen – folytatta a fenti módon a kevés szavú Grimaud – otthagyjuk a fogunkat.
Athos az égre emelte ujját és szemét.
Grimaud letette a kosarat a földre, megrázta fejét és leült.
Athos kihúzta pisztolyát derékszíja mögül, szemügyre vette, rendben van-e a csappantyúja, felhúzta, és Grimaud halántékához nyomta a csövét.
Grimaud nyomban talpra állt, mintha rugóra járna.
Athos intett neki: fogja a kosarat, és menjen előre.
Grimaud engedelmeskedett.
A rövid némajátékkal csak egyet ért el: az utóvédből az előőrsbe került.
Amint a négy jó barát elérte a bástyát, visszanéztek a tábor felé.
Valamennyi fegyvernem több mint háromszáz katonája gyűlt össze a táborkapuban; Busigny úr, a dragonyos, a svájci meg a negyedik külön csoportban állt.
Athos levette kalapját, kardja hegyére emelte, és meglengette a levegőben.
Köszöntését valamennyi néző viszonozta; harsány hurrájuk egészen a bástyáig zengett.
Ezek után mind a négyen eltűntek az épületben; Grimaud-t követték.

TESTŐRTANÁCSKOZÁS

Athos jól számított: a bástyában nem találtak mást, mindössze tíz-tizenkét hullát; franciákat és La Rochelle-ieket vegyesen.
– Uraim – szólt Athos, aki vállalta a különítmény parancsnokságát –, amíg Grimaud megterít, mindenekelőtt összeszedjük a puskákat meg a töltényeket; közben egyébiránt beszélgethetünk is. Az urak – fűzte hozzá a halottakra mutatva –, nem hallgatnak ki.
– Igazán kiszórhatnánk őket a sáncárokba – mondotta Porthos –, de csak ha megnéztük, nem maradt-e valami a zsebükben.
– Úgy van – helyeselt Athos –, ez Grimaud dolga lesz.
– Akkor hát – mondta D'Artagnan – Grimaud motozza meg őket, azután dobja le a bástya faláról.
– Isten ments – szólt Athos –, még hasznukat vehetjük.
– A halottaknak? – kérdezte Porthos. – Elment a józan eszed, kedves barátom!
– Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek, mondja az evangélium s a bíboros úr – válaszolt Athos. – Mennyi a puska, urak?
– Tizenkettő – felelte Aramis.
– Hány a töltény?
– Vagy száz.
– Épp ennyi kell nekünk; töltsük meg fegyvereinket.
A négy testőr munkához látott. Mire az utolsó puskát is megtöltötték, Grimaud intett, hogy felszolgálta a reggelit.
Athos ugyancsak jelbeszéddel azt válaszolta, rendben van, majd az egyik őrtoronyra mutatott, amiből Grimaud megértette, hogy az lesz az őrhelye. Hogy az őrködés egyhangúságát enyhítse, Athos megengedte neki: vigyen magával egy kenyeret, két szelet oldalast meg egy butélia bort.
– Most pedig asztalhoz – szólt Athos.
A négy jó barát leült a földre, keresztbe téve lábát, mint a törökök vagy a szabók.
– Most már nincs mitől tartanunk – mondta D'Artagnan –, senki sem hallja, mit beszélünk; remélem hát, elárulod a titkot mindannyiunknak.
– Remélem, urak – mondta Athos –, nem csupán néhány kellemes percet, hanem még némi dicsőséget is köszönhetnek majd nekem. Máris kedves kis séta áll mögöttünk; most ínycsiklandó reggelire készülődünk, s amott, ha kitekintenek a lőréseken, láthatják, hogy ötszázan figyelnek bennünket, és részint futóbolondnak, részint hősnek tartanak; nem nagy a különbség: egyik kutya, másik eb.
– De halljuk a titkot! – mondta D'Artagnan.
– Tegnap este láttam miladyt; ez a titok – szólt Athos.
D'Artagnan éppen ajkához emelte poharát, de milady nevére úgy elkezdett remegni a keze, hogy letette a földre, különben kiömlött volna a bor.
– Láttad a feles...
– Csend! – vágott szavába Athos. – Elfelejti, fiam, hogy az urak még nem járatosak családi életem rejtelmeiben; igen, láttam miladyt.
– És hol? – kérdezte D'Artagnan.
– Innen vagy két mérföldnyire, a Vörös Galambdúc fogadóban.
– Akkor végem – mondta D'Artagnan.
– No nem, még nem egészen – folytatta Athos –, mert jelen pillanatban, úgy hiszem, már nincs is francia földön.
D'Artagnan fellélegzett.
– Kicsoda végeredményben ez a milady? – kérdezte Porthos.
– Bájos hölgy – szólt Athos, és kortyintott egyet habzó borából. – Kórságos fogadós! – pattant fel mérgesen – anjou-i bort ad champagne-i helyett, s még azt hiszi, észre se vesszük! – Igen – folytatta –, bájos hölgy, nagyon kegyes volt D'Artagnan barátunkhoz, aki galádul visszaélt bizalmával, mire a hölgy bosszúból, talán egy hónapja, agyon akarta lövetni; egy hete megpróbálta megmérgezni, tegnap pedig a fejét kérte a bíborostól.
– Micsoda! A fejemet a bíborostól! – kiáltott fel D'Artagnan elsápadva rémületében.
– Olyan igaz, mint a szentírás – mondta Porthos –, saját fülemmel hallottam.
– Én is – szólt Aramis.
– Akkor – mondta D'Artagnan, és csüggedten legyintett –, fel is adhatom a harcot; akár kiloccsanthatom az agyvelőmet, legalább hamarabb vége.
– Ezt az ostobaságot csak a legvégső esetben szabad elkövetni – mondta Athos –, annál is inkább, mert ez igazán jóvátehetetlen.
– Mindegy – mondta D'Artagnan –, akinek ilyen ellenségei vannak, az úgysem ússza meg. Itt van először is a meung-i ismeretlen, azután Wardes gróf, akit háromszor döftem át, azután milady, akinek a titkába beleláttam, végül a bíboros, akinek áthúztam a bosszúterveit.
– Ez összesen csak négy! – szólt Athos. – És mi is négyen vagyunk, egy az egyhez. Az áldóját! Ha jól látom, Grimaud integet, ez pedig azt jelenti, hogy csakhamar sokkal több ellenséggel gyűlik meg a bajunk. Mi a baj, Grimaud? – kérdezte Athos. – Tekintettel a helyzet komolyságára, megengedem, hogy megszólalj, de kérlek, légy lakonikus. Mi az?
– Csapat.
– Hányan?
– Húsz ember.
– Kifélék?
– Tizenhat árkász, négy katona.
– Hány lépésnyire?
– Ötszáz.
– Jól van, ezt a csirkét még megehetjük, és ihatunk az egészségedre, D'Artagnan!
– Egészségedre! – visszhangozta Porthos és Aramis.
– Hát jó: egészségemre! Bár nem nagyon hiszem, hogy sok hasznát vehetem a jókívánságoknak.
– Eh! – szólt Athos. – Nagy az Isten, ahogy Mohamed hívei mondják, s az ő kezében a jövő.
Aztán kiitta poharát, letette maga mellé, kényelmesen felállt, felvett egy puskát, s az egyik lőréshez ment.
Porthos, Aramis és D'Artagnan ugyanúgy. Grimaud azt a parancsot kapta, álljon a négy cimbora mögé, és töltögesse fegyvereiket.
Egy perc múlva felbukkant a csapat; a bástyát meg a várost összekötő futóárok-félében haladt.
– Az áldóját! – szólt Athos. – Nem is tudom, miért ugrálunk tizenöt-húsz csákányos, ásós, lapátos majom miatt! Szentül hiszem, hogy békén hagytak volna, ha Grimaud odaint nekik, hogy távozzanak.
– Aligha – mondta D'Artagnan –, mert felettébb határozottan közelednek. Különben is, négy karabélyos katona meg egy brigadéros van a lapátosokkal.
– Közelednek, mert még nem vettek észre – szólt Athos.
– Bizisten! – mondta Aramis – bevallom, módfelett ellenemre van nyavalyás polgárokra lövöldözni.
– Rossz pap, aki szánja az eretneket! – mondta Porthos.
– Aramisnak igaza van – szólt Athos –, megyek, szólok is nekik.
– Mi az Ördögöt akar? – kérdezte D'Artagnan. – Szeretné, ha lepuffantanák?
– Athos azonban ügyet sem vetett a figyelmeztetésre, fellépett a lőrésre; egyik kezében puskáját fogta, másikban a kalapját.
– Uraim – szólította meg a katonákat s az árkászokat, akiket meglepett felbukkanása, s mintegy ötven lépésnyire megálltak a bástya előtt –, uraim – s közben udvariasan üdvözölte őket –, néhány jó barátom meg én éppen itt a bástyán reggelizünk. Tudják, ugyebár, hogy semmi sem olyan kellemetlen, mintha reggeli közben megzavarják az embert; kérjük hát, amennyiben halaszthatatlan dolguk van itt, várják meg, amíg reggelinket befejezzük, vagy térjenek vissza később, ha ugyan fel nem ébred uraságotokban az üdvös óhaj, hogy elhagyják a pártütés zászlaját, és hozzánk állanak, hogy a francia királyra emeljék poharukat.
– Vigyázz, Athos! – kiáltotta D'Artagnan. – Nem látod, hogy rád céloznak?
– De igen – szólt Athos –, de a polgár úgyis rosszul céloz; véletlenül sem találnak el.
Csakugyan, máris eldördült négy puska, a golyók ott lapultak szét Athos körül, de egy sem találta el.
Négy másik lövés volt a válasz, csaknem ugyanabban a percben, de ezek már jobban megválasztották a célt, mint az imént a támadók lövései: három katona menten szörnyethalt, egy árkász megsebesült.
– Grimaud, másik karabélyt! – szólt Athos még mindig a lőrésről.
Grimaud nyomban engedelmeskedett. A három cimbora szintén megtöltötte fegyverét, az előbbi sortüzet újabb követte: a brigadéros meg két árkász holtan rogyott le, a többiek megfutamodtak.
– Most pedig kitörünk, urak! – vezényelt Athos.
A négy jó barát kirohant az erődből, előnyomult az ütközet színteréig, felszedte a katonák négy karabélyát s a brigadéros tiszti lándzsáját; megállapították, hogy a menekülők a városig aligha állnak meg, tehát győzelmi zsákmányukkal visszafordultak a bástya felé.
– Töltsd meg újra a puskákat, Grimaud – szólt Athos –, mi pedig, uraim, reggelizzünk tovább, és folytassuk a beszélgetést. Miről is volt szó?
– Majd én megmondom – mondta D'Artagnan, akit módfelett aggasztott milady utazása.
– Milady Angliába megy – mondta Athos.
– Mit keres ott?
– Meg akarja ölni, vagy meg akarja öletni Buckinghamet.
D'Artagnan felkiáltott; meglepte és felháborította a dolog.
– A gyalázatos! – fakadt ki.
– Erre különben csak azt mondhatom – jegyezte meg Athos –, hogy felőlem azt tesz, amit akar. No Grimaud, látom befejezted – folytatta Athos –, fogd hát a brigadéros lándzsáját, kösd rá az egyik asztalkendőt és tűzd a bástya tetejébe, hadd lássák a pártütő La Rochelle-iek, hogy itt vannak a király bátor és hű katonái.
Grimaud szó nélkül teljesítette a parancsot. Egy perc múlva a négy jó barát feje fölött lengedezett a fehér lobogó; mennydörgő taps üdvözölte megjelenését: a fél tábor felsorakozott a sáncokon.
– Nem értem! – folytatta D'Artagnan. – Felőled tehát akár meg is ölheti, vagy megöletheti Buckinghamet? De hisz a herceg a barátunk.
– A herceg angol, a herceg harcban áll velünk; csináljon vele az a nő, amit akar: annyiba se veszem, mint egy üres butéliát.
Azzal messze hajította az egyik üres palackot, miután utolsó cseppjét is poharába ürítette.
– Lassan a testtel – mondta D'Artagnan –, ilyen olcsón nem adom Buckinghamet; kitől kaptuk, ha nem tőle, szép lovainkat?
– És még szebb nyergeinket? – szólt közbe Porthos, aki most is köpenyén hordta még a nyereghez való paszomántot.
– Azonkívül – szólt Aramis –, Isten nem a bűnös halálát, hanem megtérését kívánja.
– Ámen – hagyta rá Athos. – Ha úgy akarjátok, erről majd később beszélgetünk; pillanatnyilag az aggasztott leginkább – tudom, D'Artagnan, te megérted aggodalmamat –, hogyan szerezhetem vissza ettől a nőtől azt a korlátlan meghatalmazást, amelyet a bíborostól kicsikart, hogy büntetlenül eltehessen láb alól téged is meg talán bennünket is.
– Maga az eleven ördög ez a némber! – mondta Porthos, és tányérját nyújtotta Aramisnak, aki a sült csirkét vágta darabokra.
– Vajon most is a kezében van ez a felhatalmazás? – kérdezte D'Artagnan.
– Nem, már itt van az enyémben; istenúgyse, hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt megszerezni.
– Kedves Athos – mondta D'Artagnan –, megint kegyednek köszönhetem az életemet, már nem is tudom, hányadszor.
– Szóval azért váltál el tőlünk, hogy felkeresd azt a nőt? – kérdezte Aramis.
– Úgy van, azért.
– És nálad van a bíboros levele? – érdeklődött D'Artagnan.
– Tessék, itt van – szólt Athos.
S az értékes papirost előhúzta zubbonya zsebéből. D'Artagnan felnyitotta, nem is próbálta leplezni keze remegését, s felolvasta az írást:

Jelen sorok birtokosa parancsom szerint és az állam érdekében tette, amit tett.
1627. december 3.

Richelieu

– Igen – szólt Aramis –, szabályszerű felmentés és felhatalmazás.
– Szét kell tépni ezt a papírt – mondta D'Artagnan; úgy érezte, tulajdon halálos ítéletét olvasta.
– Éppen ellenkezőleg – intette Athos –, úgy vigyázunk rá, mint a szemünk fényére; akkor sem adnám senkinek, ha aranyat adnának minden betűjéért.
– Mit csinál majd ezek után ez a nő? – kérdezte a fiatalember.
– Mit csinálna? – mondta nyugodtan Athos. – Valószínűleg megírja a bíborosnak, hogy egy bizonyos Athos nevezetű testőr, egy csirkefogó, erőszakkal elvette tőle a felhatalmazást; ugyanabban a levélben azt is javasolja majd, hogy egy füst alatt állítsa félre az útból két cimboráját is, Porthost meg Aramist; a bíborosnak eszébe jut, hogy mindig ugyanezek keresztezik az útját, akkor azután egy szép reggelen lefogatja D'Artagnant, minket meg utána küld a Bastille-ba, hogy legyen társasága, és el ne unja magát egyedül.
– Nono! – mondta Porthos. – Nem tetszik nekem az ilyen akasztófa-humor.
– Nem tréfa ez – szólt Athos.
– Én pedig azt mondom – jelentette ki Porthos –, sokkal kisebb vétek, ha ennek a gyalázatos nőszemélynek törjük ki a nyakát, mintha ezeket a szegény hugenottákat kaszaboljuk, akiknek egyetlen bűnük, hogy franciául éneklik a zsoltárokat, nem pedig latinul!
– Mit szól ehhez a mi abbénk? – kérdezte Athos nyugodtan.
– Azt, hogy Porthos véleményén vagyok – válaszolt Aramis.
– Hát még én! – mondta D'Artagnan.
– Még jó, hogy olyan messze jár – folytatta Porthos –, mert nem is tagadom, nagy gondot okozna, ha itt volna a közelben.
– Nekem Angliában is éppen annyi gondot okoz, mint francia földön – szólt Athos.
– Nekem mindenütt gondot okoz – fűzte hozzá D'Artagnan.
– De ha úgyis a kezedben volt, mért nem lökted a vízbe, mért nem fojtottad meg, mért nem kötötted föl? – kérdezte Porthos. – Aki meghalt, többé nem jön vissza.
– Azt hiszi, Porthos? – kérdezte Athos; sötéten mosolygott, csak D'Artagnan tudta, miért.
– Van egy ötletem – mondta D'Artagnan.
– Halljuk – szóltak a testőrök.
– Fegyverbe! – harsogta Grimaud.
A fiatalemberek felpattantak, s a puskáikhoz rohantak.
Ezúttal húsz-huszonöt főnyi kis csapat közeledett, már nem árkászok, hanem a helyőrség katonái.
– Mi volna, ha visszatérnénk? – kérdezte Porthos. – Úgy vélem, az erők egyenlőtlenek.
– Három okból is lehetetlen – válaszolta Athos –, először is: nem reggeliztünk meg; másodszor: még fontos dolgokat kell megbeszélnünk; harmadszor: még tíz perc hiányzik az órából.
– Igen ám – szólt Aramis – de mégiscsak szükség volna valamiféle haditervre.
– Nagyon egyszerű – szólt Athos –, mihelyt az ellenség lőtávolba jut, tüzelünk; ha tovább nyomul előre, tovább tüzelünk; amíg töltött puskánk van, folyvást tüzelünk; ha pedig a csapat maradéka rohamozna, megvárjuk, amíg behúzódnak a futóárokba, akkor aztán a fejükre döntjük a falnak ezt a szárnyát, amúgy is az egyensúly csodája, hogy még mindig áll.
– Brávó, Athos! – lelkesedett Porthos – igazi kapitánynak születtél, s a bíboros, bármily kiváló vezérnek hiszi is magát, elbújhat melletted.
– Uraim – szólt Athos –, nagyon kérem, ne vesztegessük az időt; ki-ki vegye célba az emberét.
– Az enyém megvan – mondta D'Artagnan.
– Az enyém is – mondta Porthos.
– Dettó – mondta Aramis.
– Tűz! – vezényelt Athos.
Csupán egyet dördült a négy fegyver, de négyen dőltek ki a sorból.
Tüstént megperdült a dob, s a kis csapat rohamra lendült.
Ettől fogva szeszélyesen ropogtak a puskák, de mindig pontosan célba találtak. A La Rochelle-iek mégis futólépésben közeledtek, mintha sejtették volna a négy jó barát számbeli gyengeségét.
Három lövés megint leterített két katonát, de akik talpon maradtak, rendületlenül közeledtek.
Már egészen a bástya alá jutott az ellenség, s még mindig voltak tízen-tizenöten; újabb sortűz fogadta őket, de nem hátráltak: beugráltak a futóárokba, és nekikészülődtek, hogy megrohamozzák a falhasadékot.
– Rajta, cimborák! – szólt Athos. – Vessünk véget a dolognak; előre, a falhoz!
A négy jó barát és Grimaud puskájuk csövével kifelé kezdte nyomni az egyik roppant faldarabot, amely megdőlt, mintha a szél taszítaná, majd alapzatáról leszakadva iszonyú robajjal az árokba omlott. Vad üvöltés csapott fel, porfelhő szállt az ég felé, mindennek vége volt.
– Egy szálig összezúztuk volna valamennyit? – kérdezte Athos.
– Bizisten, azt hiszem – mondta D'Artagnan.
– Nem – szólt Porthos –, amint látom, ketten-hárman alaposan helybenhagyva menekülnek.
Valóban, három-négy megtépázott, vérző nyomorult kúszott végig a dűlőn a város felé: ennyien maradtak a kis csapatból.
Athos az órájára pillantott.
– Uraim – mondta –, egy órája vagyunk itt, tehát megnyertük a fogadást, de ha már játszunk, játsszunk nagyban; D'Artagnan még amúgy sem mondta el ötletét.
Azzal a testőr, szokása szerint most is nyugodtan, leült, hogy folytassa a reggelizést.
– Az ötletemet? – kérdezte D'Artagnan.
– Igen, azt mondta, valami ötlete van – szólt Athos.
– Igen, tudom már! – mondta D'Artagnan. – Másodszor is átmegyek Angliába, és felkeresem Buckingham herceget.
– Ezt nem teszi, D'Artagnan – szólt Athos hidegen.
– Ugyan miért? Talán még sose tettem?
– De igen, csakhogy akkor nem volt háború; akkor Buckingham herceg a szövetségesünk volt, most pedig ellenségünk; ha átmenne, azt mondanák, hogy elárulta a zászlót.
D'Artagnan belátta; hogy az érvelés találó, és elhallgatott.
– Nos – mondta Porthos –, úgy hiszem, nekem is van egy ötletem.
– Csendet kérünk; Porthosnak ötlete van – szólt Aramis.
– Kitaláltok valami ürügyet (az ilyesmi sosem volt erős oldalam), én meg szabadságot kérek Tréville úrtól. Milady engem nem ismer, semmit sem gyanít majd, ha közelébe férkőzöm, s ha kezembe kerül a gyönyörűség, belefojtom a szuszt.
– Hát – szólt Athos –, nem is idegenkedem túlságosan Porthos ötletétől.
– Piha! – tiltakozott Aramis. – Asszonyt ölni! Ne is beszéljünk róla; hallgassák meg inkább az én ötletemet, ez az igazi.
– Halljuk az ötletét, Aramis! – szólt Athos, aki mindig nagyon előzékeny volt az ifjú testőrhöz.
– Értesíteni kell a királynét.
– Az ám! – szólalt meg egyszerre Porthos és D'Artagnan. – Azt hiszem, ez a megoldás.
– Értesíteni a királynét! – ismételte Athos. – De hogyan? Vannak az udvarral kapcsolataink? Kit küldhetünk Párizsba, hogy a táborban meg ne tudják? Innen Párizsig száznegyven mérföld az út; levelünk még Angers-ba sem ér, mi máris a hűvösön ülünk.
– Ha csak azon múlik, hogy mi módon juttassunk el biztosan őfelségéhez egy levelet – szólt Aramis elpirulva –, ezt én vállalom; ismerek Tours-ban egy igen ügyes személyt...
Aramis látta, hogy Athos mosolyog; elhallgatott.
– Nos, Athos? – mondta D'Artagnan. – Nem tetszik a megoldás?
– Nem vetem el egészen – szólt Athos –, csupán arra szeretném felhívni Aramis figyelmét, hogy a tábort nem hagyhatja el; magunkon kívül senkiben sem bízhatunk; még ki sem húzta a lábát a hírvivő, két óra múlva már valamennyi kapucinus, valamennyi kopó s a bíboros valamennyi csuhása betéve tudja levelünket, és kegyed, kedves Aramis, lakat alá kerül, akárcsak az a bizonyos ügyes személy.
– Arról nem is szólva – mondta Porthos –, hogy a királyné, ha segít is Buckingham hercegen, mirajtunk aligha segít.
– Uraim – szólalt meg D'Artagnan –, Porthos fején találta a szöget.
– Ni csak! Mire készülnek a városban? – kérdezte Athos.
– Riadóra dobolnak.
A négy jó barát elhallgatott; csakugyan egész a bástyáig hallatszott a dobszó.
– Meglátjátok, egy egész ezredet küldenek ránk – szólalt meg Athos.
– Egy egész ezreddel talán csak mégsem verekszünk? – kérdezte Porthos.
– Miért ne? – kérdezte a testőr. – Nagy kedvem volna hozzá; megverekedném egy egész hadsereggel, ha eszünkbe jutott volna magunkkal hozni még vagy tíz-tizenkét butéliát.
– Istenemre, a dobszó közeledik – mondta D'Artagnan.
– Hadd közeledjék – mondta Athos –, a város tőlünk legalább negyedórányira van, következésképp mi is annyira vagyunk a várostól. Ennyi idő nem is kell, hogy kidolgozzuk a haditervet; ha innen kimozdulunk, hiába is keresünk erre alkalmasabb helyet. Hohó, urak, csak most jut eszembe az igazi ötlet.
– Mondja hát!
– Engedjék meg, hogy közöljek Grimaud-val néhány rendkívül fontos parancsot.
Athos magához intette inasát.
– Grimaud – mondta neki, a bástyában heverő halottakra mutatva –, összeszeded az urakat, nekitámasztod őket a falnak, kalapjukat a fejükbe, puskájukat a kezükbe nyomod.
– Ó, nagy ember! – mondta D'Artagnan. – Értelek.
– Érti? – kérdezte Porthos.
– Hát te érted-e, Grimaud? – szólt Aramis.
Grimaud bólintott.
– Ez a fontos – szólt Athos –, akkor hát vissza az ötletemhez.
– Én is szeretném megérteni – mondta Porthos.
– Nem lényeges.
– Halljuk! Halljuk Athos ötletét – követelte egyszerre D'Artagnan és Aramis.
– Ennek a miladynek, ennek a némbernek, ennek a bestiának, ennek a nőstény ördögnek sógora is van; ugye ezt mondta nekem egyszer, D'Artagnan?
– Úgy van, nagyon jól ismerem, és azt hiszem, nem túlságosan kedveli a sógornőjét.
– Annyi baj legyen – mondta rá Athos –, ha gyűlölné, az se volna baj.
– Így tehát ez is kezünkre játszik.
– Ne haragudjanak – mondta Porthos –, szeretném tudni, mit csinál Grimaud.
– Csend legyen, Porthos! – szólt Aramis.
– Hogy hívják a nő sógorát?
– Winter lord.
– Hol van most?
– Az első háborús hírekre visszatért Londonba.
– Remek! Ez a mi emberünk – szólt Athos –, őt kell értesítenünk; közöljük vele, hogy sógornője gyilkosságra készül, és megkérjük, ne veszítse szem elől. Remélem, Londonban is van afféle intézet, mint nálunk a Magdolna-zárda vagy a Bűnbánó Lányok kolostora; oda becsukathatja sógornőjét, mi meg békén leszünk.
– Igen – mondta D'Artagnan –, amíg ki nem szabadul.
– Ej! Az áldóját – szólt Athos –, ne legyen már ilyen követelődző, D'Artagnan; igazán mindennel kirukkoltam, és ennél többre nem futja a vágott dohányom.
– Azt hiszem, megtaláltam a legjobb elintézést – mondta D'Artagnan –, értesítjük a királynét is, Winter lordot is.
– Igen ám, de kire bízzuk a londoni, és kire a tours-i levelet?
– Én jótállók Bazinért – szólt Aramis.
– Én meg Planchet-ért – mondta D'Artagnan.
– Hát persze – szólalt meg Porthos –, az inasaink igazán kimehetnek a táborból, ha mi nem mehetünk is.
– Természetesen – szólt Aramis –, még a mai napon megírjuk a leveleket, ellátjuk őket pénzzel, s máris mehetnek.
– Ellátjuk őket pénzzel? – ismételte Athos. – Uraságodnak van pénze?
A négy jó barát összenézett és imént még derűs vonásaik elkomorultak.
– Riadó! – kiáltotta D'Artagnan. – Odalenn fekete meg piros pontok mozgolódnak. Még hogy ezred, Athos! Dehogyis ezred, egész hadsereg!
– Mi tagadás, bizony itt vannak – szólt Athos. – Ej, a sok alamuszija! Se trombita, se dob: egyszer csak itt teremnek. Hé! Grimaud, befejezted?
Grimaud bólintott, és körbemutatott: tíz-tizenkét halottat állított fel festőibbnél festőibb helyzetekben; egy részük vállán tartotta fegyverét, mások célozni látszottak, ismét mások a kardot markolták.
– Brávó! – szólt Athos. – Díszedre válik: látszik, hogy vannak elképzeléseid.
– Bánom is én – mondta Porthos –, sokért nem adnám, ha megérteném.
– Most pedig, iszkiri – szólalt meg D'Artagnan –, később is megértheted.
– Egy pillanatra még, urak, egy pillanatra! Hadd szedje le Grimaud az asztalt.
– Hm! – szólt Aramis. – A fekete meg a vörös pontok szemlátomást közelednek. D'Artagnannak tehát igaza van: úgy hiszem, nem vesztegethetjük az időt, ha vissza akarunk jutni a táborba.
– Én sem ellenzem a visszavonulást – szólt Athos –, egy órában fogadtunk, másfél órát maradtunk; senki nem köthet belénk; gyerünk, urak, gyerünk.
Grimaud máris az élen járt a kosárral meg az ételmaradékkal.
A négy jó barát nyomon követte, és mintegy tíz lépést haladtak.
– Hej, urak! – kiáltott fel Athos. – Mi az ördögöt csinálunk?
– Ottfelejtettél valamit? – kérdezte Aramis.
– Ott ám, az áldóját: a zászlót! Még ha szalvéta is, nem kerülhet az ellenség kezébe.
Már száguldott is a bástya felé, felhágott a faloromra, és levette a zászlót. A La Rochelle-iek azonban már lőtávolban jártak, és pokoli tüzet nyitottak az ismeretlenre, aki szinte szórakozásból céltáblát állít nekik.
De mintha boszorkányság védelmezte volna Athost: körülfütyörészték a golyók, azonban egy sem találta el.
Athos hátat fordított a városból érkezett csapatnak, és üdvözlésképpen meglengette a tábor felé a zászlót. Innen is, onnan is nagy lárma csapott fel: innét a düh, onnét a lelkesedés kiáltásai.
Az elsőt második sortűz követte; három golyó ütötte át, és valóban zászlóvá avatta az asztalkendőt. Odahallatszott, hogyan kiáltja egy emberként az egész tábor.
– Le a falról! Le a falról!
Athos leugrott, bajtársai aggódva várták, és nagyon megörültek neki.
– Rajta, Athos, rajta – mondta D'Artagnan –, siessünk; ha pénzünk nincs is, különben megvan mindenünk, bolondság volna, ha most a fűbe harapnánk.
Athos azonban továbbra is méltóságosan lépkedett, bármit beszéltek cimborái; azok meg, amikor látták, hogy kár minden beszédért, inkább őhozzá igazodtak.
Grimaud és a kosár már jókora előnyt szerzett: lőtávolon kívül jártak mind a ketten.
Csakhamar dühödt lövöldözés lármája csapott fel.
– Hát ez mi? – kérdezte Porthos – kire lőnek? Senkit sem látok, golyót sem hallok fütyülni.
– A halottainkra lőnek – felelte Athos.
– De hisz a halottak nem lőnek vissza!
– Persze hogy nem; a támadók majd kelepcét gyanítanak, és meghányják-vetik a dolgot; követet küldenek, és mire felfedezik a tréfát, mi már lőtávolon kívül leszünk. Fölösleges tehát sietnünk; semmi szükségünk tüdőgyulladásra.
– Most már értem! – ámuldozott Porthos.
– Hála isten! – szólt Athos, és vállat vont.
A franciák pedig, amikor látták, milyen kényelmesen sétál a négy jó barát, diadalkiáltásokkal üdvözölték őket.
Most újabb lövöldözés ropogott; ezúttal barátaink körül a kavicsokon lapultak szét a golyók, és baljóslatúan, fütyürésztek a fülükbe. A La Rochelle-iek végre elfoglalták a bástyát.
– Ezek se mennek sokra a tudományukkal – szólt Athos –, hány emberüket öltük meg? Tizenkettőt?
– Vagy tizenötöt.
– Hányat lapítottunk agyon?
– Nyolcat-tízet.
– Nekünk meg a hajunk szála se görbült? Nono, vagy igen? Mi történt a kezével, D'Artagnan? Vérzik?
– Semmiség – mondta D'Artagnan.
– Fáradt golyó?
– Még csak az sem.
– Hát micsoda?
Mint említettük, Athos úgy szerette D'Artagnant, mint a fiát; ez a borús, rendületlen jellem néha atyai aggodalmat érzett a fiatalemberért.
– Csak egy karcolás – felelte D'Artagnan –, két kő közé szorult az ujjam, a fal meg a gyűrűm köve közé, attól repedt ki a bőröm.
– Nos, úrfi, így jár, akinek gyémántja van – szólt megvetően Athos.
– Micsoda! – pattant fel Porthos. – Hisz csakugyan itt a gyémánt! Ha meg itt a gyémánt, mi a fenének panaszkodunk, hogy nincs pénzünk?
– Persze, persze! – szólt Aramis.
– Remek, Porthos; ez már ötlet a javából.
– Hát igen – mondta Porthos, és kidüllesztette a mellét Athos dicséretének hallatára –, a gyémánt megvan, adjuk el.
– Csakhogy – mondta D'Artagnan – a gyémánt a királyné gyémántja.
– Annál inkább! – jelentette ki Athos. – A királyné Buckingham hercegre, a szerelmesére áldozza, tehát jól teszi; a királyné miránk áldozza, jó barátaira, így kívánja az erkölcs; tehát adjuk el. Mit szól hozzá a mi abbénk? Porthos véleményét már ismerem, nem is kérdezem.
– Én pedig – szólt Aramis elpirulva – azt hiszem, D'Artagnan eladhatja a gyűrűt, hiszen nem a szeretőjétől kapta, tehát nem szerelmi zálog.
– Kedves barátom, a teológia angyala sem szólhatna különben. Így hát véleménye szerint...
– A gyémánt eladható – válaszolt Aramis.
– Nos! – mondta vidáman D'Artagnan. – Akkor adjuk el, és többet erre ne vesztegessük a szót.
Egyre tartott a lövöldözés, de a négy cimbora már túljárt a lőtávolon, a La Rochelle-iek meg csupán azért tüzeltek, hogy megnyugtassák lelkiismeretüket.
– Szavamra, éppen jókor jutott eszébe Porthosnak ez az ötlet; már itt is a tábor. Tehát, uraim, többé egy szót sem az egészről. Mindenki lát bennünket, elénk jönnek; úgy látom, diadalmenetet fogunk tartani.
Valóban, mint említettük, az egész tábor olyan volt, mint egy nyüzsgő hangyaboly; több mint kétezren nézték végig a négy jó barát szerencsés kimenetelű hárijánoskodását, mint valami szórakoztató előadást, ám hogy mi rejlett a vakmerő vállalkozás hátterében, azt még csak nem is gyanították. „Vivát, gárdisták! Vivát, testőrök!” – zengett mindenfelől. Busigny úr elsőnek szorított kezet Athosszal, és elismerte, hogy elvesztette a fogadást. Utána a dragonyos meg a svájci következett, a svájci meg a dragonyos után pedig sorra a többi cimbora. Vége-hossza nem volt a sok szerencsekívánatnak, kézfogásnak, ölelésnek, és jót kacagtak a La Rochelle-ieken; szóval olyan felfordulás kerekedett, hogy a bíboros szinte zendülésre gondolt, és elküldte gárdistáinak kapitányát, La Houdinière-t, nézzen utána, mi történt.
A hírvivőnek azon melegében, lelkendezve adták elő a történteket.
– Nos? – kérdezte a bíboros, amikor La Houdinière visszatért.
– Nos, kegyelmes uram – felelte az –, három testőr meg egy gárdista fogadott Busigny úrral, hogy a Szent Gervasius-bástyában reggelizik; ott is reggeliztek, két óráig verekedtek az ellenséggel, és isten tudja, hány La Rochelle-it pusztítottak el.
– Tudja a három testőr nevét?
– Tudom, kegyelmes uram.
– Hogy hívják őket?
– Athos, Porthos, Aramis.
– Megint a három fenegyerek – dörmögte a bíboros. – Hát a gárdista?
– D'Artagnan.
– Megint az az ördöngös fickó! Lesz, ami lesz, ez a négy ember kell nekem.
A bíboros még aznap este szóba hozta a reggeli diadalt. Másról sem beszélt az egész tábor. Tréville úr egyenesen a történet hőseitől értesült a kalandról, így tüzetesen elmesélhette Őeminenciájának, a szalvéta epizódjáról sem feledkezve meg.
– Rendben van, Tréville uram – szólt a bíboros –, küldje el hozzám a szalvétát, nagyon kérem. Három arany liliomot hímeztetek rá; ezentúl az lesz majd századának lobogója.
– Kegyelmes uram – mondta Tréville úr –, a gárdistákhoz se legyünk igazságtalanok: D'Artagnan Des Essarts úr katonája, nem az enyém.
– Annyi baj legyen! – szólt a bíboros. – Uraságodnak adom: nem is volna helyes, hogy a négy vitéz katona ne egy században legyen, ha már annyira szeretik egymást.
Tréville úr még aznap este közölte a jó hírt a három testőrrel meg D'Artagnannal, és mind a négyüket meghívta másnapra reggelire.
D'Artagnan majd kibújt a bőréből örömében. Mint tudjuk, élete legfőbb vágya volt, hogy testőr lehessen.
A három jó barát is igen örült.
– Bizisten – mondta Athosnak D'Artagnan –, remek volt az ötleted; jól mondtad, hogy nemcsak dicsőségünkre vált, hanem módot is adott egy rendkívül fontos beszélgetésre.
– Amit ezennel folytathatunk is, anélkül hogy gyanúba keverednénk, mert isten segedelmével most már mindenki azt hiszi, hogy bíboros-pártiak vagyunk.
D'Artagnan még ugyanezen az estén tisztelgett Des Essarts úrnál, és jelentette előléptetését.
Des Essarts úr igen szerette D'Artagnant, és felajánlotta neki szolgálatait; az áthelyezés következtében ugyanis D'Artagnannak új felszerelést kellett beszereznie, s ez újabb kiadásokkal járt.
D'Artagnan elhárította az ajánlatot, de élt az alkalommal, és megkérte Des Essarts urat, becsültesse fel gyémántját; át is adta neki, és közölte, hogy pénzzé szeretné tenni.
Másnap reggel nyolc órakor Des Essarts úr inasa megjelent D'Artagnannál, s egy zacskóban hétezer arany frankot nyújtott át neki.
Ennyit ért a királyné gyémántja.

CSALÁDI ÜGY

Családi ügy – ez volt az ürügy, Athos találta meg. Családi ügyet nem firtathat a bíboros, a családi ügy nem tartozik senkire; családi ügyeit bárki nyugodtan intézheti a nyilvánosság előtt.
Tehát az ürügyet Athosnak köszönhették: családi ügy.
Az ötlet Aramisé volt: az inasok.
A megoldás Porthosé: a gyémánt.
Csupán D'Artagnannak nem köszönhettek semmit, holott különben mindig ő volt a négy cimbora közt a legleleményesebb; most azonban, mi tagadás, milady puszta nevének hallatára cserbenhagyta a találékonyság.
De nem! Nem egészen: a gyémántot ő tette pénzzé, ezt neki köszönhették.
Jó hangulatban, derűsen reggeliztek Tréville úrnál. D'Artagnan már testőregyenruhát viselt; termete nagyjából megegyezett Aramiséval, Aramisnak pedig, mint tudjuk, oly busásan fizetett költeményéért a könyvkereskedő, hogy minden holmiját két példányban készíttette el, és így teljes felszerelést ajándékozhatott cimborájának.
D'Artagnannak minden vágya teljesült volna, ha nem árnyékolja be gondolatait sötét felhőként milady alakja.
Reggeli után megegyeztek, hogy este Athos lakásán találkoznak, és befejezik megbeszélésüket.
D'Artagnan arra szánta a napját, hogy megsétáltatta a táborban a testőregyenruháját.
Este, a megbeszélt időben egybegyűlt a négy jó barát; most már csupán három dologban kellett dönteniük:
Mit írjanak milady sógorának;
Mit írjanak Tours-ba az ügyes személynek;
Kinek az inasai vigyék el a leveleket.
Ki-ki a magáé mellett kardoskodott; Athos Grimaud-t javasolta: kevés beszédű, és csak akkor szólal meg, ha gazdája leveszi szájáról a lakatot; Porthos Mousquetont magasztalta: kemény legény az, négy közönséges ellenfél meg sem kottyan neki; Aramis Bazint dicsérte ékesszólóan, főleg az ügyességét; végül D'Artagnan Planchet-ért tüzelt: újra elmondta, milyen bátor, s hogy megállta a sarat a boulogne-i kutyaszorítóban.
Hosszú ideig folyt a viaskodás a négy inas erényei körül, vége-hossza nem volt a sok ékes méltatásnak, ezek fölött azonban átsiklunk, hogy ne nyújtsuk a történetet.
– Az a bökkenő – szólt Athos –, hogy akit útnak indítunk, csak akkor indíthatjuk útnak, ha megvan benne mind a négy jó tulajdonság.
– De mikor találunk ilyen inasra?
– Sohanapján! – szólt Athos. – Tudom én azt nagyon jól. Küldjük hát Grimaud-t.
– Küldjük Mousquetont.
– Küldjük Bazint.
– Küldjük Planchet-t; Planchet bátor és ügyes: ez máris két jó tulajdonság.
– Uraim – szólt Aramis –, nem az a legfontosabb, melyikünk inasa a legtitoktartóbb, a legerősebb, legügyesebb vagy legbátrabb; a legfontosabb az, melyikük szereti legjobban a pénzt.
– Aramis szerfölött bölcsen beszél – helyeselt Athos –, mindig az emberek hibáira építsünk, ne pedig erényeikre; abbé úr, kegyed az erkölcstan jeles tudora!
– Kétségkívül – szólt Aramis. – Ugyanis nemcsak azért van szükségünk megbízható emberekre, hogy sikert arassunk, hanem azért is, hogy kudarcot ne valljunk, mert kudarcot vallani módfelett kockázatos, mégpedig nem is annyira inasainknak...
– Halkabban, Aramis! – szólt Athos.
– Jó – folytatta Aramis –, nem is annyira inasainknak, mint inkább a gazdájuknak, sőt gazdáiknak! Megbízhatunk-e teljesen inasainkban? Kockára teszik-e kedvünkért az életüket? Aligha.
– Istenemre – mondta D'Artagnan –, Planchet-ért szinte tűzbe tenném a kezem.
– Nos kedves barátom, ha inasa amúgy is olyannyira megbízható, toldja meg erényeit egy szép summa pénzzel, és akkor tűzbe teheti érte akár mindkét kezét.
– Ne ámítsák magukat az urak! – szólt közbe Athos, aki bizakodva szemlélte a dolgokat, de bizalmatlanul az embereket. – Pénzért eget-földet megígérnek, de útközben a félelem megköti majd a kezüket. Elfogják, megszorongatják őket; s ha megszorongatták, mindent bevallanak. Ej, az áldóját! Nem vagyunk már gyerekek! Aki Angliába megy (Athos lehalkította hangját), egész Franciaországban lépten-nyomon a bíboros kémeivel és fogdmegeivel találkozik; írás kell neki, hogy hajóra szálljon, tudnia kell angolul, hogy megtalálja Londonba az utat. Hát igen, úgy látom, fölöttébb nehéz a dolog.
– Dehogy nehéz – mondta D'Artagnan, aki alig várta, hogy dologhoz lássanak –, sőt ellenkezőleg, én nagyon is könnyűnek találom. Persze mondanom sem kell, hogyha levelet írunk Winter lordnak, és abban ország-világnak kikiabáljuk, milyen szörnyeteg a bíboros...
– Halkabban! – szólt közbe Athos.
– Államtitkokat, udvari intrikákat szellőztetünk – folytatta, eleget téve az intelemnek D'Artagnan –, akkor persze elevenen megnyúznak valamennyiünket; de az Isten szerelmére, Athos, ne feledje – hisz saját maga mondta az imént –, hogy családi ügyben írunk neki; egyes-egyedül azért, hogy mihelyt milady Londonba érkezik, menten kihúzhassa a méregfogát, és ne árthasson nekünk. Én tehát nagyjából a következő levelet írnám neki:
– Halljuk – szólt Aramis, és jó előre kritikus ábrázatot öltött.
– „Uram és kedves barátom...”
– No persze! „Kedves barátom” – egy angolnak – szólt közbe Athos –, nem is rossz kezdet! Bravó, D'Artagnan! Ha csupán csak ennyit ír, azért is felnégyelik, nemhogy élve megnyúznák.
– Hát jó! Akkor csak egyszerűen annyit írok: „Uram.”
– Sőt, akár „Milord” – szólt Athos, aki sokat adott a jó modorra.
– „Milord, talán még emlékszik a Luxembourg palota mögötti üres telekre, ahol kecskék legelnek...”
– Most meg a Luxembourg! Remek! Most meg azt hiszik majd, hogy az anyakirálynéra céloz! Nagyon elmés – szólt Athos.
– Hát akkor kezdjük egyszerűen így: „Milord, talán még emlékszik egy bizonyos üres telekre, ahol valaki megmentette az életét?”
– Kedves D'Artagnan – szólt közbe Athos megint –, úgy látom, sosem tanul meg bánni a tollal: „Ahol valaki megmentette az életét!” Piha! Ez csúnya volt. Úriemberek közt nem teszik szóvá az ilyen szolgálatokat. Sértő dolog felhánytorgatni a jótéteményt.
– Kedves barátom – mondta D'Artagnan –, kegyed a kákán is csomót keres; ha továbbra is ilyen árgus szemmel figyel, nyomban visszalépek.
– Jól is teszi. Maradjon csak meg, fiacskám, a kardnál s a karabélynál, az a maga kenyere, a tollat meg inkább adja át a mi abbénknak, jobb helyen van az ő kezében.
– Úgy van! – szólalt meg Porthos. – Adja csak át a tollat Aramisnak; nemhiába írja latinul az értekezéseit.
– Rendben van – mondta D'Artagnan –, fogalmazza meg a levelünket, Aramis, de a pápa szent nevére! Szedje össze az eszét, mert ezúttal én szedem ízekre, amit ír, afelől nyugodt lehet.
– Nagyon szívesen – szólt Aramis a költőkre jellemző magától értetődő önbizalommal –, de mondják el, miről is van szó; fél füllel csak annyit hallottam, hogy a lord sógornője közönséges gonosztevő, s erről magam is meggyőződhettem, amikor végighallgattam beszélgetését a bíborossal.
– Halkabban hát, az istenit! – szólt Athos.
– Ennél többet azonban nem tudok – folytatta Aramis.
– Én sem – fűzte hozzá Porthos.
D'Artagnan és Athos rövid ideig szótlanul nézte egymást. Végül Athos, miután megrágta mondanivalóját, s arca még a szokottnál is sápadtabb színt öltött – bólintott beleegyezésül, és D'Artagnan tudomásul vette, hogy beszélhet.
– Nos – fordult Aramishoz –, hát ezt kell elmondani: „Milord, a sógornője közönséges gonosztevő, aki meg akarta öletni lordságodat, hogy örökségét megkaparintsa. De nem mehetett férjhez lordságod öccséhez, mert Franciaországban már házasságot kötött, miután...”
D'Artagnan elhallgatott, és Athosra pillantott a szavakat keresve.
– Elkergette a férje – fejezte be Athos.
– Mert tüzes bélyeget visel – folytatta D'Artagnan.
– Ugyan! – kiáltott fel Porthos. – Lehetetlen! Meg akarta ölni a sógorát?
– Igen.
– És már egyszer házasságot kötött? – kérdezte Aramis.
– Igen.
– És a férje megtudta, hogy tüzes liliom van a vállán? – kérdezte Porthos.
– Igen.
Mindháromszor Athos mondott igent, és igenről igenre mindjobban elkomorult a hangja.
– És ki látta azt a liliomot? – kérdezte Aramis.
– D'Artagnan meg én, vagy az időrend kedvéért pontosabban én meg D'Artagnan – válaszolt Athos.
– S él még a férje ennek az aljas szörnyetegnek? – kérdezte Aramis.
– Él.
– Biztos ebben?
– Igen.
Dermedt csönd támadt egy pillanatra; ki-ki saját természetének megfelelően vette tudomásul a közlést.
– Ezúttal – törte meg aztán Athos a csendet – D'Artagnan kiválóan foglalta össze, mi a tennivalónk; ezt kell megírni mindenekelőtt.
– Az ördög vigye el! Igaza van, Athos – szólalt meg Aramis –, ezt megírni ugyancsak kemény dió. Maga a kancellár úr is sokáig törhetné a fejét, míg egy ilyen fogós írásművet összeszerkeszt, pedig ő szerfölött kellemesen fogalmazza meg jegyzőkönyveit. Sebaj! Maradjanak csendben, nekifogok.
Aramis vette is a tollat, néhány pillanatig gondolkozott, takaros, nőiesen apró betűkkel papírra vetett nyolc-tíz sort, majd halkan és tagoltan, mint aki gondosan lemérte minden szavát, a következőket olvasta fel:

Milord!