Az ember földje Antoine De Saint Exupéry

Prev Next

AZ EMBEREK

Most újra olyan valóságot éltem át, amit nem értettem meg

egészen. Elveszettnek hittem magam, azt hittem, a

reménytelenség legmélyére zuhanok, és mihelyt belenyugodtam:

békesség fogott el. Úgy tűnik ezekben az órákban: fölfedezzük

önmagunkat, önmagunk barátjává válunk. Soha semmi nem lehet

többé erősebb számomra ennél a teljességnél, mely ki tudja,

milyen elemi szükségletet elégít ki bennünk, és amelyről eddig

nem is tudtunk. Azt hiszem, Bonnafous, aki a széllel versenyt

futva élt, ismerte ezt a komolyságot. És ismerte Guillaumet is

a hóviharban. S én hogyan felejthetném el, amikor tarkómig a

homokba temetkezve, s lassan haldokolva a szomjúságtól,

csillagtakaróm alatt oly különös melegség áradt el szívemen!...

Hogyan segíthetjük elő magunkban ezt a fölszabadulást? Jól

tudjuk: az emberben minden paradoxon. Biztosítjuk valakinek a

megélhetését, hogy alkotni tudjon, és ő elalszik, a győzelmes

hadvezér elpuhul, s a nagylelkű, ha meggazdagszik, fukarrá

válik. Mit számíthatnak politikai elméletek, amelyek föl

akarják virágoztatni az embereket, amíg nem tudjuk, milyen

fajta embereket fognak fölvirágoztatni? Mi fog megszületni

belőlük? Mégsem vagyunk hizlalásra szánt csorda, s egy szegény

Pascal megjelenésének sokkal nagyobb jelentősége van, mint száz

névtelen pocakosnak.

A lényegeset nem láthatjuk előre. Mindnyájan találkoztunk forró

örömökkel ott, ahol semmi nem ígért örömet. Olyan honvágy él

bennünk utánuk, hogy még nyomorúságunkat is visszakívánjuk, ha

ezek az örömök a nyomorúságban születtek. Mindnyájan átéltük

rossz emlékeinek elvarázsoltatását, amikor rátaláltunk

bajtársainkra.

Mi mást tudunk, ha nem ezt: vannak ismeretlen körülmények,

amelyek megtermékenyítenek minket? Hol van az ember igazsága?

Az igazság nem az, ami megnyilvánul. Ha a narancsfák csak ebben

a talajban vernek gyökeret és hoznak gyümölcsöt, s nem egy

másikban: ez a föld a narancsfák igazsága.

Ha ez a vallás, ez a kultúra, az értékeknek ez a rendszere, a

másik tevékenységnek ez a formája, s nem egy másik bontja ki az

emberben ezt a teljességet, s szabadítja fel benne az addig

ismeretlen uralkodót: akkor az értékeknek ez a rendszere, ez a

kultúra. A tevékenységnek ez a formája az ember számára az

igazság. A logika? A logika vessen számot az élettel!

Ebben a könyvben megidéztem néhányat azok közül, akik úgy

látszik, egy szuverén hivatásnak engedelmeskedtek, akik úgy

választották a sivatagot és a vonalat, ahogyan mások a

kolostort választották volna, de meghazudtoltam célomat, ha

elsősorban emberek iránt keltettem csodálatot. Ami elsősorban

csodálatos: az a talaj, mely összeforrasztotta őket.

A hivatásnak kétségtelenül fontos szerepe van. Vannak, akik

bezárkóznak üzletükbe. Mások kitérők nélkül, határozottan

haladnak valamilyen szükséges irányban: gyermekkoruk

történetében csírájában megtaláljuk mindazt a lendületet, amely

végzetüket kiformálja. A történelem azonban, ha utólag

olvassuk, becsap. Ezt a lendületet majdnem mindenkiben

megtaláljuk. Mindnyájan ismertünk kereskedőket, akik egy

hajótörés, egy tűzvész éjszakáján váratlanul nagyobbnak

mutatkoznak önmaguknál. Nincsenek tévedésben e teljesség

természete felől: ez a tűzvész életük nagy éjszakája marad

mindig. De új alkalom, kedvező talaj, parancsoló vallás híján

újra elaludtak - nem hittek tulajdon nagyságukban. Az elhivatás

bizonyosan hozzásegíti az embert a fölszabaduláshoz: de

ugyanígy szükséges, hogy fölszabadítsuk - az elhivatást.

Éjszakák a levegőben, éjszakák a sivatagban... ritka alkalmak

ezek, és nem nyilatkoznak meg minden embernek. Mégis: ha a

körülmények lelkesítik őket, mindnyájukban föltámad ugyanez a

szükséglet. Azt hiszem, nem térek el tárgyamtól, ha elmondom

egy spanyolországi éjszakám történetét, amely ráeszméltetett

erre az igazságra. Nagyon sokat beszéltem egyesekről: hadd

beszéljek most névtelen összességről.

A madridi fronton volt - mint tudósító jártam ott. Egy föld

alatti fedezékben együtt vacsoráztam ezen az estén egy fiatal

kapitánnyal.

Beszélgetünk; megszólal a telefon. Hosszú párbeszéd kezdődik:

egy helyi támadásról van szó, erre kapnak parancsot;

lehetetlen, reménytelen támadás ez, célja néhány betonerőddé

változtatott ház elfoglalása. A kapitány vállat von, visszajön

hozzánk. "Az elsőket, akik kimerészkednek innen..." Egy

őrmester is van a szobában; a kapitány konyakkal teli pohárkát

tesz elé és elém.

- Te fogsz elsőnek kimeni, velem együtt - mondja az

őrmesternek. - Idd meg, és menj aludni!

Az őrmester elment aludni. Mintegy tízen virrasztottunk az

asztal körül. Olyan éles a világosság ebben a jól elrejtett

fedezékben, ahonnét semmi fény nem szivárog ki, hogy hunyorgok

tőle.

Öt perccel ezelőtt kikukkantottam egy lőrésen át. Amikor elhúztam

a nyílást leplező posztót, szétlőtt házak romjaira láttam a

fakó holdvilágban. És mikor a posztót ismét helyére húztam,

mintha úgy törölném le a hold sugarát, mint egy olajfoltot. És

most tengerzöld erődök képét őrzöm szememben.

Kétségtelen: ezek a katonák nem fognak visszatérni, mégis

hallgatnak, szemérmesen. Rendjén való ez a támadás. Nyugodtan

merítünk az emberek készletéből, úgy, ahogyan egy magtárból

merítünk. Egy maroknyi magot beleszórunk a barázdába.

Konyakunkat isszuk. Jobboldalt egy sakkjátszmán vitatkoznak.

Hol vagyok tulajdonképpen? Egy félig részeg ember lép be.

Bozontos szakállás simogatja, gyöngéden tekint felénk.

Pillantása a konyakra téved, elfordul, ismét visszasiklik a

konyakra, esedezve tapad a kapitányra. A kapitány mosolyog. Az

ember is mosolyog, reménykedve. Könnyű nevetés hullámzik át a

nézőkön. A kapitány lassan visszahúzza az üveget, az ember

tekintete kétségbeesést játszik, gyermeki kötődés alakul ki

így, némajátékféle; a sűrű cigarettafüstben, a kurta éjszakai

mulatozásban, a közeli támadás árnyékában olyan ez, mint egy

álom.

Így játszunk, megbúvva e hajófenék melegén, pedig odakint mind

sűrűbben harsannak a robbanások, akár a tengermoraj.

Ezek az emberek nemsokára kieveznek az izzadság, alkohol,

várakozás posványából a háborús éjszaka felségvizeire. Érzem:

oly közel vannak a megtisztuláshoz! De még táncolnak, ameddig

csak lehet, járják a részeg és a palack táncjátékát. És

sakkoznak, olyan sokáig, ameddig csak lehet. Nyújtják életüket,

ameddig csak tudják. De beállították fejük fölött a polcon az

ébresztőórát. Éles hangja nemsokára fölcsendül. Akkor majd

fölállnak, kihúzzák magukat, fölveszik derékszíjukat. A

kapitány leakasztja pisztolyát. A részeg kijózanodik.

Kivonulnak a folyosóra, nem sietnek nagyon, és mennek az enyhe

kapaszkodón a holdfény kék háromszöge felé. Egyszerű szavakat

mondanak, ilyesmit: "A fene ezt a rohamot..." - vagy: "Hideg

van." Azután elmerülnek az éjszakában.

Amikor elkövetkezett az óra, ott voltam az őrmester

ébresztésénél. Vaságyán elnyúlva aludt, a fedezék

rendetlenségében. Néztem, ahogy alszik, Úgy éreztem, álma

nyugodt és boldog. Eszembe juttatta első líbiai éjszakánkat,

amikor Prévot-tal elakadtunk, víz nélkül, elítélve, és mielőtt

gyötörni kezdett a szomjúság, még egyszer, egyetlenegyszer, két

óra hosszáig aludni tudtunk. Amikor elszenderültem, úgy

éreztem, csodálatos hatalmat gyakorlok: a jelenvaló világ

visszautasításának hatalma ez. Testem még békén hagyott; s

attól a pillanattól fogva, hogy fejemet karomba fúrtam, semmi

különbség nem volt többé éjszakám és egy boldog éjszaka között.

Így pihent az őrmester is, összegömbölyödve, emberi formájából

kivetkőzve; amikor azok, akik ébreszteni jöttek őt, gyertyát

gyújtottak, s a gyertyaszálat egy palack nyakába erősítették,

ebből a formátlan tömegből nem bukkant elő egyéb, mint két

bakancs.

Két hatalmas, vasalt sarkú szöges bakancs - napszámosok,

kikötőmunkások hordanak ilyet.

A munka szerszámja volt ennek az embernek a lábbelije, s amit

testén viselt, minden szerszám volt: tölténytáskák, pisztolyok,

bőrszíjak, bajonettszíj. Az igásló hevederét, hámját, egész

szerszámját magán hordta. Marokkói pincékben látni malmot

vonató vak lovakat. A gyertya reszkető, sárgásvörös fényében

itt is egy vak lovat keltettek föl, hogy malmát vontassa.

- Hé! Őrmester!

Lomhán mocorgott, megmutatta még alvó arcát, értelmetlenül

motyogott. És újra a fal felé fordult, nem akart fölébredni,

visszasüllyedt az álom mélységeibe, mint egy anyai öl békéjébe,

mint egy mély vízbe, ki tudja, milyen fekete moszatokba

kapaszkodva kinyíló, s ismét összezáruló öklével. Úgy kellett

kisimítani egyenkint az ujjait. Ágya szélére ültünk, egyikünk

szelíden tarkójára csúsztatta karját, és mosolyogva emelte föl

nehéz fejét. Olyan volt ez, mint amikor egy istálló jó

melegében a lovak kedvesen átvetik fejüket a másik nyakán. "Na,

bajtárs!" Gyöngédebb jelenetet soha életemben nem láttam. Az

őrmester még egy utolsó erőfeszítést tett, hogy visszatérjen

boldog álmába, elutasítsa dinamitos, gyötrelmes, fagyos

éjszakájú világunkat - de késő volt már. Hatalmába kerítette

valami, ami a kinti világból jött.

Így ébreszti föl az intézetben a vasárnapi harangszó a

megbüntetett gyereket. Elfelejtette a tanulóasztalt, a fekete

iskolai táblát és a föladatot. Mezei játékokról álmodott -

hiába. A harang szüntelenül zeng, és könyörtelenül visszavezeti

az emberek igazságtalanságába. Mint ez a gyerek, úgy vette

lassankint tudomásul az őrmester fáradtságtól elkínzott testét,

amelyről nem akart tudni, és amely az ébredés didergésében

hamarosan megismerkedik az ízületek szomorú fájdalmával, azután

a fölszerelés súlyával, azután a lompos futással, és a

halállal. És nem is annyira a halállal, mint inkább azzal a

pocsolyás vérrel, amelybe beleragad az ember keze, amikor föl

akar tápászkodni, az elnehezülő lélegzéssel, a körülötte áradó

jeges hideggel; nem annyira a halállal, mint inkább a haldoklás

kényelmetlenségeivel. S amíg néztem, egyre a magam egykori

ébredésének kétségbeesett hangulatára gondoltam: ahogyan újra

magamra vettem a szomjúságot, a nap, a homok, az egész élet

terhét- ezt az álmot, amelyet nem mi választunk.

De íme, már áll, egyenesen szemünkbe néz.

- Itt az ideje?

Itt mutatkozik meg az ember. Itt cáfol rá a logika

előfeltevéseire: az őrmester mosolygott! Mi hát ez a kísértés?

Visszaemlékszem egy párizsi éjszakára: Mermozzal és néhány

barátunkkal, nem tudom már, milyen évfordulót ünnepeltünk, és

egy bárban lepett meg a hajnal; émelyegtünk a sok beszédtől, a

sok italtól és a haszontalan fáradtságtól. Az ég világosodott;

Mermoz megragadta karomat, olyan erősen, hogy éreztem a

körmeit. "Tudod, ez az az óra, amikor Dakarban..." Ez volt az

az óra, amikor a szerelők kidörgölik szemükből az álmot,

leszedik a légcsavarról a huzatot, amikor a pilóta megtudakolja

az időjelentést, s amikor a föld már csak bajtársakkal népes.

Az ég lassan színeződött, már készülődtek az ünnepséghez, de

mások ünnepéhez, már fölrakták az abroszt a lakomához, ahová

minket nem hívnak meg. Mások játszották meg kockázataikat...

- És itt milyen piszok van! - fejezte be Mermoz.

És téged, őrmester, milyen vendégségbe hívtak meg, ami megérte a

halált?

Már ismertem ekkor sorsodat, elmondtad nekem. Szürke kis

számvevő voltál valahol Barcelonában, számoszlopokat adtál

össze, és nem sokat törődtél hazád hadseregével. De egy barátod

beállt, beállt egy másik , egy harmadik is, és te meglepődve

eszméltél rá, hogy furcsa változás megy végbe benned: egyre

haszontalanabbnak láttad foglalkozásodat. Örömeid, gondjaid,

apró kényelmeid: mindez egy más világba valónak tűnt. Érezted:

a lényeges egyáltalán nem itt van. Végül megjött a hír: egyik

ismerősöd elesett Malagánál. Egyáltalán nem jó barátról volt

szó, akit meg akartál volna bosszulni. A politika soha nem

érdekelt Ez a hír mégis úgy ért, úgy zúdult szűk sorsodra, mint

egy tengeri szélroham. Egy barátod erősen megnézett ezen a

reggelen.

- Megyünk?

- Megyünk.

És "mentetek".

Bennem fölmerült néhány kép, hogy megmagyarázzam magamnak ezt

az igazságot, amelyet nem tudtál szavakkal kifejezni, de

amelynek bizonyossága vezérelt.

Amikor a vándorlás idején a vadkacsák elhúznak egy vidék

felett, különös nyugtalanságot keltenek. A házi kacsákat

mintegy magával vonja a magasban szálló hatalmas ék: esetlenül

szökdécselni kezdenek. A vad hívás, ki tudja, milyen ősi

emlékeket támaszt föl bennük. És az udvar kacsái egy percre

vándormadarakká változnak. Ebben a buta kicsi fejben, melyben a

pocsolya, a kukacok, a ketrec gyarló képei motoszkáltak,

fölsejlenek a földrészek távlatai, fölsejlik a tengeri szél

íze, a tengerek földrajza. Az állat nem is sejti, hogy agya

elég tág ennyi csodának: de mégis verdes a szárnyával, megveti

a magot, megveti a kukacokat, és szeretne vadkacsává változni.

De leginkább gazelláimra gondoltam: Juby-ban gazellákat

neveltem. Mindnyájan neveltünk gazellákat odalent. Léckerítéses

ólban tartottuk őket, szabad ég alatt, mert a gazellának

semmire nincs olyan nagy szüksége, mint a szél áramló

folyóvizére, és semmi nem olyan törékeny, mint egy gazella.

Mégis elélnek így, ha fiatalon esnek fogságba, és szívesen

esznek az ember kezéből.

Hagyják, hogy simogassa őket, nedves orrukat tenyerébe nyomják.

És az ember azt hiszi, megszelídültek. Azt hiszi, sikerült

megóvnia őket attól az ismeretlen bánattól, amely kioltja

csöndesen a gazellák életét, s meghozza számukra a föld

leggyöngédebb halálát... De eljön egy nap, amikor úgy találod

őket, hogy kicsiny szarvukat nekifeszítik a rácsnak, a sivatag

felé... Mintha delej vonzaná őket. Elfelejtik, hogy menekülni

szoktak előled. Ha tejet viszel nekik, megisszák. Még mindig

hagyják, hogy simogasd őket, orrukat még szelídebben nyomják

tenyeredbe... De alighogy elfordulsz tőlük, láthatod: színlelt

boldog vágtázás után újra csak ott állnak a kerítésnél. S ha

nem lépsz közbe, ott maradnak, meg se kísérelve a harcot az

akadállyal, egyszerűen csak nekifeszülve, apró szarvukkal,

leszegett fejjel - ott maradnak, míg belepusztulnak.

A szerelem ideje ez? Vagy csak egy nagy, lélegzetük fogytáig

tartó vágtázás vágya? Nem tudják. Még a szemük se nyílt ki,

amikor fogságba kerültek. Semmit nem ismernek a végtelen homok

szabadságából, és ugyanígy nem ismerik a hím szagát sem. Te

azonban sokkal okosabb vagy náluk, te tudod, mit keresnek: a

távlatot, amely kielégíti őket. Gazellák akarnak lenni, és

táncolni akarják a gazellák táncát. Meg akarják ismerni a

nyílegyenes rohanást százharminc kilométeres sebességgel

óránként, a futást, amelyet hirtelen szökkenések szakítanak

meg, mintha itt is, ott is láng csapna ki a homokból. Mit

számítanak a sakálok, ha a gazellák igazsága az, hogy

megízleljék a félelmet, melyben - és egyedül ebben -

fölülmúlják önmagukat, és amely kicsikarja belőlük a

legmagasabb ugrásokat! Mit számít az oroszlán, ha a gazellák

igazsága az, hogy egy karmos csapástól fölhasítva nyúljanak el

a napon! Nézed őket, és arra gondolsz: íme, elfogta őket a

honvágy. A honvágy: kívánkozás valamiért, amiről nem tudjuk,

hogy mi. Ami után vágyakozunk, az van, létezik, de szavakkal

nem lehet elmondani.

És nekünk, nekünk vajon mi hiányzik?

Mi volt itt, őrmester, ami azt az érzést keltette benned:

sorsodat többé nem árulod el? Talán ez a testvéri kar, mely

fölemelte alvó fejedet, talán ez a gyöngéd mosoly, amely nem

szánakozott, hanem részt vett? "Eh! Bajtárs..." Ha

sajnálkozunk, még mindig ketten vagyunk; a szánalom még mindig

megosztottság. De van a kapcsolatoknak egy olyan magasságuk,

ahol a hálának, szánalomnak nincs értelme többé. Itt már úgy

lélegzik az ember, mint egy kiszabadult rab.

Ugyanezt a közösséget éreztük akkor, amikor páros gépekkel

repültük át a még leigázatlan Rio de Orót. Soha nem hallottam,

hogy a hajótörött köszönetet mondott volna megmentőjének. Sőt,

többnyire szidtuk egymást, amíg azzal kínlódtunk, hogy a

postazsákokat raktuk át egyik gépből a másikba. "Nyavalyás, te

vagy az oka, hogy kényszerleszállást kellett végeznem, mert

mindig kétezer méter magasan rohansz, mint egy őrült! Ha

lejjebb jöttél volna utánam, már régen Port-Étienne-ben

lennénk!" - s a másik, aki életét kockáztatta, szégyenkezve

vette tudomásul, hogy nyavalyás. Különben is, mit köszöngettünk

volna? Neki is joga volt az életünkhöz.

Ugyanegy törzs ágai voltunk. És én büszke voltam rád, aki

megmentettél!

Miért sajnálkozott volna fölötted, őrmester, aki a halálra

készített elő? Egyformán vállaltátok egymásért ezt a

kockázatot. Ezekben a pillanatokban a közösségnek olyan érzése

fog el benneteket, amelynek nincs szüksége szavakra.

Megértettem, miért álltál be. Lehet: Barcelonában szegény

voltál, és munkád elvégzése után magányos is, talán nem akadt

menedék sem, ahol meghúzhattad volna magad - de itt egyszerre

úgy érezted, életed beteljesül, visszatalálsz a nagy közösségbe

- ölére fogadott téged, a páriát, ölére fogadott a szeretet.

Nem érdekel, őszinték, logikusak voltak- e azok a nagy szavak,

amelyeket a politikusok talán lelkedbe hintettek. Ha hatottak

rád, ha gyökeret vertek benned az elhintett magvak, azért volt,

mert megfeleltek szükségleteidnek.

A bíró itt egyedül te vagy. S a gabonát földje teszi azzá, ami.

Csak akkor lélegzünk szabadon, ha egy rajtunk kívül álló közös

cél köt össze testvéreinkkel; ilyenkor ráeszmélünk, hogy

szeretni nem annyit jelent, mint egymás szemébe nézni, hanem

azt jelenti: együtt nézni ugyanabba az irányba!

Bajtársak csak akkor vannak, ha ugyanegy közösségben haladnak

ugyanegy csúcs felé, ahol egymásra találnak. Ha nem így van,

miért fog el olyan áradó öröm, még a kényelem századában is,

mikor a sivatagban megosztjuk egymással utolsó falat

élelmünket? Mit érnek ezzel szemben a szociológusok elméletei?

Akik átélték közülünk a szaharai kényszerleszállások után a

megszabadulást, azoknak minden más öröm hiábavalónak tűnik.

Talán ezért kezd recsegni körülöttünk a mai világ. Mindenki

olyan vallás után sóvárog, amely ezt a teljességet ígéri neki.

Ellentétes jelszavak alatt ugyanannak a vágynak a heve dolgozik

bennünk. A módszereknek, okoskodásaink termékeinek kérdésében

megoszlunk, a cél tekintetében azonban nem: a cél azonos. És ha

ezt fölismertük, nincs okunk csodálkozni. Akinek sejtelme sem

volt a szívében alvó ismeretlenről, de egyszerre megérezte,

hogy fölébred benne, egy anarchista pincében Barcelonában, az

áldozat, a kölcsönös segítség vagy az igazságszolgáltatás komor

képének sugalmára, az ettől kezdve már csak egy igazságot

ismer: az anarchisták igazságát. És aki egyszer vállalta a

harcot a spanyol kolostorok kicsiny, riadt, térdre borult

apácáiért: boldogan fog meghalni az Egyházért.

Ha valaki azt mondta volna Mermoznak, amikor leszállott az

Andesek chilei lejtőjén, szívében a győzelemmel: csalás az

egész, egy kereskedő levele nem éri meg élete kockáztatását -

Mermoz szemébe nevetett volna. Az igazság az az ember, aki

megszületett benne, amikor átkelt az Andeseken.

Ha a háború borzalmasságáról akarsz meggyőzni valakit, aki nem

utasítja el magától a háború gondolatát, ne nevezd barbárnak:

próbáld megérteni, mielőtt megítéled.

Gondold meg annak a délvidéki kapitánynak az esetét, aki a

riffkabil háborúban két, ellenségtől megszállott hegység között

egy előretolt állomáshely parancsnoka volt. Egy este a nyugati

hegytömbről hadikövetek szállottak le hozzá. Teáztak, ahogyan

illik, amikor fegyverropogás harsant. A keleti hegység törzsei

támadást intéztek az állomás ellen. Az ellenséges követek azt

mondták a kapitánynak, mikor ott akarta hagyni őket, hogy

harcolni menjen: "Ma a te vendégeid vagyunk. Isten nem engedi

meg, hogy elhagyjunk..." Katonáihoz csatlakoztak, megmentették

az állomást, azután visszakapaszkodtak sasfészkükbe.

Amikor azonban rájuk került a sor, hogy támadást indítsanak,

előző este követeket küldtek a kapitányhoz.

- Tegnap este segítséget adtunk neked...

- Igen...

- Háromszáz golyót ellőttünk érted...

- Úgy van...

- Illenék, hogy visszaadd.

És a kapitány, igazi úr, nem húzhat hasznot az ő nemességükből.

Megadja nekik a golyókat, melyekkel őrá fognak tüzelni.

Az ember igazsága az, ami emberré teszi.

Amikor az, ki ismeri ezeknek a kapcsolatoknak a méltóságát, a

játéknak ezt a nemességét, az egész életre kötelező kölcsönös

megbecsülést: összehasonlítja ezt a fölemelkedést, amelyben

részesülhetett, a demagóg középszerű nagylelkűségével - ki

ugyanezeknek az araboknak barátságos vállveregetéssel hozta

volna tudomására, hogy testvérüknek érzi őket, s egyszerre

hízelgett volna nekik, és megalázta volna őket -, az az ember,

ha ellenvetéseket teszel, csak kissé fitymáló sajnálkozást érez

irántad. És neki van igaza.

De neked is igazad van, ha irtózol a háborútól.

Ahhoz, hogy megértsük az embert és szükségleteit, s mindazt,

ami benne lényeges, nem szükséges szembeállítani egymással

igazságaikat. Igen, neked igazad van. Mindnyájatoknak igazatok

van. A logika mindent igazol. Még annak is igaza van, aki azt

mondja, hogy minden rossznak a púposok az okai. Ha hadat

üzenünk a púposoknak, hamarosan megtanulunk lelkesedni.

Megbosszuljuk a púposok bűneit. És bizonyos: a púposok is

követnek el bűnöket.

Ahhoz, hogy a lényegeset kibontsuk, el kell felejtenünk egy

pillanatra a pártokat és csoportokat, mert ha egyszer

elfogadjuk őket, magukkal hozzák a megrendíthetetlen igazságok

egész Koránját mindazzal a fanatizmussal, ami belőlük folyik.

Az embereket föloszthatjuk jobboldaliakra és baloldaliakra,

púposakra és nem púposokra, fasisztákra és demokratákra, és

ezek a fölosztások megdönthetetlenek. Az igazság azonban, jól

tudjuk, nem zűrzavart teremt, hanem egyszerűvé teszi a világot.

Az igazság a világ megismerésének nyelve. Newton nem

"fölfedezett" egy sokáig rejtett törvény, úgy, ahogyan egy

rejtvényt fejt meg az ember: Newton teremtő művet hajtott

végre. Olyan emberi nyelvet alkotott, amelyen éppúgy ki lehet

fejezni egy alma lehullását egy kertben, mint a nap

emelkedését.

Az igazság nem kimutatódik: az igazság egyszerűsít.

Mire jó ideológiákon vitatkozni? Ha valamennyit kifejtjük,

valamennyi szembekerül egymással, és az ilyen viták

kétségbeejtenek az ember üdvössége felől. Különösen ha látjuk,

hogy az embereknek körülöttünk s mindenütt ugyanarra van

szükségük.

Föl akarunk szabadulni. Aki csákánycsapást végez, értelmet akar

látni ebben a csákánycsapásban. És a fegyenc csákánycsapása,

mely megalázza a fegyencet, lényegesen különbözik a mérnök

csákánycsapásától, amely fölemeli a mérnököt. S a fegyencek

telepe nem ott van, ahol a csákánnyal dolgoznak. Nem anyagi

borzalom. A fegyház ott van, ahol a csákánycsapásoknak nincs

értelmük, ahol nem hozzák kapcsolatba azt, aki végzi őket, az

emberek közösségével.

És mi meg akarunk szökni a fegyházból.

Európában kétszázmillió ember van, akinek nincs értelme, és aki

meg akar születni. Az ipar kiragadta őket a paraszti nemzedékek

közös nyelvéből, óriási gettókba zárta őket, amelyek fekete

vagonsorokkal zsúfolt rendező-pályaudvarokhoz hasonlítanak. A

munkásnegyedek mélyéből szeretnének életre ébredni.

Mások a különféle foglalkozások gépezetében élnek, és

bezárultak előttük az úttörő, a tudós, a vallás örömei. Azt

hitték, ahhoz, hogy fölemeljék, elég fölruházni, tisztességesen

táplálni őket, kielégíteni minden szükségletüket. És így

sikerült lassan megteremteni bennük a kispolgárt, a falusi

politikust, a belső élet iránt süket technikust. Lehet, hogy

jól tanítják, de bizonyos, hogy már nem művelik őket.

Silány fogalma van annak a műveltségről, aki azt hiszi, hogy a

műveltség lényege a képletekre való emlékezés. Egy rossz

előmenetelű reáliskolai tanuló többet tud a természet

törvényeiről, mint amennyit Descartes vagy Pascal tudott. De

vajon képes-e a szellemnek ugyanolyan szárnyalására is?

Mindnyájunkban él, többé vagy kevésbé zavarosan, a megszületés

vágya. De vannak csalékony megoldások. Bizonyos: az embereket

azzal is lehet lelkesíteni, ha egyenruhába öltöztetik őket.

Akkor harci énekeket énekelnek, és közös tálból esznek.

Rátalálnak arra, amit keresnek: az egyetemesség ízére. A kenyér

azonban, amely így osztályrészül jut nekik, megöli őket.

Le lehet ásni a régi fabálványokat, és föl lehet támasztani a

régi jó-rosszul bevált mítoszokat, föl lehet támasztani a

pángermanizmus vagy a római birodalom misztikáját. Mámorossá

lehet tenni a németeket azzal, hogy németek, és Beethoven

honfitársai. Kétségkívül könnyebb, mint Beethovent teremteni

egy raktárnokból.

Az ilyen bálványok azonban húsevő bálványok. Aki elpusztul a

tudomány haladásáért vagy a betegségek gyógyításáért, halálával

az életet szolgálja. És talán szép dolog meghalni egy határ

kiterjesztéséért, a mai háború azonban éppen azt rombolja le,

amiről azt állítja, hogy ápolni akarja.

Ma már nem arról van szó, hogy vért áldozzanak egy fajta

életéért. A háború, amióta repülőgépekkel és messzehordó

ágyúkkal folyik, nem más: véres sebészet.

Mindegyik fél meghúzódik a betonfal védelmében, jobb híján

mindegyik bombavető rajokat küld ki éjszakáról éjszakára, és

ezek a rajok bombákat dobnak a másikra, levegőbe röpítik az

életközpontjaikat, megbénítják a termelést és a kereskedelmet.

Az győz, aki utoljára fordul föl.

S az ellenfelek egyszerre fordulnak föl.

A sivataggá vált világban szomjazunk rá, hogy bajtársakra

találunk: a közös tálból fogyasztott étel ízének vágya

elfogadtatta velünk a háborút. De nincs szükségünk háborúra,

hogy megtaláljuk az összesimuló vállak melegét egy ugyanegy cél

felé való menetelésben. A háború becsap minket. A gyűlölet

semmivel nem emeli a menetelés lelkesedését.

Miért gyűlöljük egymást? Összetartozunk, ugyanegy planétán

élünk, ugyanegy hajó utasai vagyunk. S ha szükséges is, hogy a

civilizációk szembekerüljenek egymással, hogy előmozdítsák

ezzel új szintézisek alakulását: borzalmas, hogy kölcsönösen

fölfalják egymást.

Ha fölszabadulásunkhoz elég ráeszmélnünk a mindnyájunkat

összekötő közös célra, miért ne keresnők ezt a célt ott, ahol

valamennyiünket egyesít? Az orvos nem ügyel a jajgatására

annak, kit megvizsgál: az embert akarja meggyógyítani benne. A

sebész az egyetemesség nyelvét beszéli. Éppúgy, mint a fizikus,

amikor fölállítja már szinte isteni egyenleteit, s egyszerre

ragadja meg általuk az atomot és a csillagködöket. És éppúgy,

mint a fizikus, amikor fölállítja már szinte isteni

egyenleteit, s egyszerre ragadja meg általuk az atomot és a

csillagködöket. És éppúgy, mint a legegyszerűbb pásztor. Mert

ez is, ha számot vet szerepével, míg néhány birkáját őrzi a

csillagok alatt - fölfedezi, hogy több mint szolga: őrszem. És

minden őrszem az egész birodalomért felelős.

Azt hiszitek, ez a pásztor nem vágyik arra, hogy öntudatra

jusson, A madridi fronton meglátogattam egyszer egy iskolát;

ötszáz méterre a lövészároktól, alacsony kőfal mögött állt, egy

dombon. Egy tizedes botanikát tanított ott. Egy pipacs törékeny

bibéit bontogatta, borostás zarándokok özönlöttek hozzá, csak

az imént merültek elő a sárból, s hiába csapkodtak a

gránátszilánkok, feléje zarándokoltak. Elhelyezkedtek a tizedes

körül, hallgatták, a földön kuporogtak, tenyerükbe temették

állukat. Homlokukat ráncolták, összeszorították fogukat, nem

sokat értettek a leckéből; de azt mondták nekik: "Olyanok

vagytok, mint a barmok, alig kecmeregtetek ki odvatokból,

csatlakoznotok kell az emberiséghez" - és ők siettek, otromba

lépteikkel, hogy csatlakozzanak hozzá.

Csak akkor leszünk boldogok, ha mindnyájan, a legkisebb is

közülünk, ráeszmélünk szerepünkre. Csak akkor tudunk majd

békében élni és békében meghalni; mert ami értelmet ad az

életnek, értelmet ad a halálnak is.

A halál édes, ha a dolgok rendjében áll, ha az öreg provence-i

paraszt uralkodása végén átadja fiainak kecskéi és olajfái

örökségét, hogy a maguk rendjén ők is továbbadják fiaiknak és

unokáiknak. A parasztok nem halnak meg egészen. Minden élet

fölpattan, mint egy hüvely, és kiszolgáltatja magvait.

Egyszer tanúja voltam egy parasztasszony halálának. Három fia

ott állt a betegágynál. Nagyon fájdalmas volt. Másodszor

szakadt el a köldökzsinór. Másodszor bomlott föl a csomó, amely

az egyik nemzedéket a másikhoz köti. A három fiú egyszerre

ráeszmélt, hogy egyedül van, és mindent meg kell tanulnia:

nincs többé az a családi asztal, ahol ünnepnapokra

összegyűlhetnek, nincs többé az a pólus, amelyben mindnyájan

egymásra találtak. De azt is fölfedeztem ebben a

széjjelszakadásban, hogy másodszor is lehet életet adni. A

maguk rendjén ezek a fiúk is a szál élére kerülnek, csomóponttá

válnak és pátriárkává, mindaddig, amíg egy napon át nem adják a

kormányzást azoknak a kis kölyköknek, akik az udvarban

játszadoztak.

Néztem az anyát, ezt a nyugodt és merev arcú, összezárt ajkú

öreg parasztasszonyt, ezt a kőálarccá változó arcot. És

fölismertem rajta a fiúk arcát. Ez a maszk arra szolgált, hogy

megmintázza az ő arcukat. Ez a test arra szolgált, hogy

kiformálja testüket, e szép emberpéldányokat. S most itt feküdt

szétzúzva, mint egy kőzet, melyből kibányászták az érc

gyümölcsét. S ha eljön az ideje, fiai és lányai gyermekeket

fognak nemzeni és szülni. A tanyán nem hal meg az ember. Az

anya meghalt, éljen az anya!

Igen, fájdalmas, de olyan egyszerű a sarjadzásnak ez a képe,

ahogy útján egymás után hagyja el ősz hajú magházait, s ki

tudja, milyen igazság felé halad metamorfózisain át.

Ezért tűnt úgy ezen az estén, hogy a kis falu lélekharangjának

szava nem reménytelenséggel súlyos, hanem tapintatosan és

gyöngéden vidám. Ez a harangszó ugyanazzal a zengéssel

ünnepelte a temetéseket és a keresztelőket, s most újra azt

jelentette: egy nemzedék átadja helyét az utána következőnek. S

az embereket nagy békesség fogta el, amint meghallották a föld

és a szegény öregasszony nászának harangszavát.

Ami így nemzedékről nemzedékre száll, úgy, ahogyan egy fa

növekszik - ez az élet, és ez az öntudat. Milyen rejtelmes

fölmagasztosulás!

Ömlő lávából, csillámló pépből, csodálatosan megfogamzó élő

sejtből származunk, és lassan növünk, míg végül kantátákat

írunk, és tejutak pályáit mérjük.

Az anya nemcsak az életet adta tovább: megtanított egy nyelvet

is fiainak, rájuk bízta a századok folyamán lassan fölhalmozott

kincset, a szellemi örökséget, melyet ő is csak letétbe kapott,

hagyományoknak, fogalmaknak, mítoszoknak ezt a hagyatékát,

amelyben benne él mindaz a különbség, amely Newton vagy

Shakespeare és a barlangok barmai között van.

Az érzés, amelyet az éhség kelt bennünk, az az éhség, amely a

spanyol katonákat botanikai leckékre hajtotta a golyózáporban,

amely Mermozt a déli Atlanti-óceán felé kergette, s amely egy

harmadikat verséhez hajt: ez az érzés annak a sejtelme, hogy a

teremtés még nem fejeződött be, és hogy tudomásul kell vennünk,

önmagunkat és a mindenséget. Pallókat kell átvetnünk az

éjszakán!

Csak azok nem tudják ezt, akiknek önző közöny a bölcsességük;

de minden megcáfolja ezt a bölcsességet! Bajtársak, bajtársaim,

titeket hívlak tanúságra: mikor voltunk igazán boldogok?

És most, utolsó lapjain e könyvnek, újra eszembe jutnak az öreg

hivatalnokok, aki kíséretünk voltak első útrakelésünkkor,

amikor készülődtünk, hogy emberré változzunk, mert

kiválasztattunk. Pedig hasonlók voltak hozzánk, s mégsem

tudták, hogy ők is éheznek.

Nagyon sokan vannak, akiket végképp aludni hagynak.

Néhány évvel ezelőtt hosszú körutazást tettem Franciaországban;

három napra vonatba zárkóztam, három napra foglya voltam a

vonat tompa búgócsiga-zajának; fölkeltem, hajnali egy órakor

egész hosszában végigmentem a szerelvényen. A hálókocsik üresek

voltak. Az első osztályú fülkék üresek voltak.

A harmadosztályú kocsikban azonban több száz lengyel munkás

szorongott; elbocsátották őket, és most hazafelé igyekeztek,

Lengyelországba. Ahogy a folyosón mentem, testeken kellett

átlépnem. Megálltam, szétnéztem. Az éjjelilámpa alatt álltam;

a termes kocsi zsúfolt tömeglakásra emlékeztetett, s olyan szag

áradt benne, mint egy kaszárnyában vagy egy rendőrőrszobában;

a gyorsvonat himbálózása zűrzavaros néptömeget zötyögtetett

előttem, egy rossz álmaiba merült, nyomorúságába visszatérő

néptömeget. Hatalmas borotvált fejek görögtek a fapadokon.

Férfiak, asszonyok, gyerekek, dülöngéltek jobbról balra, mintha

egyre nekik támadnának a vonat zajai, lökései; öntudatlanságuk

mélyén fenyegették őket. Álmuk nem volt jóságos, vendégszerető

álom.

S egyszerre úgy tűnt: félig már elvesztették emberi voltukat,

a gazdasági élet áramlásai Európa egyik végéből a másikba

sodorják őket, kitépik őket az északi kis házból, parányi

kertből, a három cserép geránium mellől, amiket a lengyel

bányászok ablakában láttam egykor.

Rosszul összekötött, püffedt csomagjaikba nem gyűjtöttek össze

egyebet, mint konyhaedényeiket, ágyneműjüket és függönyeiket.

Mindazt azonban amit szerettek, amit becéztek, amit sikerült

magukhoz szelídíteniök négy-ötesztendei franciaországi

tartózkodásuk alatt: a kutyát, a macskát, a gerániumot -

mindezt fel kellett áldozniuk, s nem vittek magukkal mást, mint

a konyhaedényeket.

Egy gyerek szopott egy anya mellén; az anya olyan fáradt volt,

hogy úgy látszott, alszik. Az élet továbbáramlott e lehetetlen,

zűrzavaros utazásban. Most az apát néztem. Egy nehéz koponya,

csupasz, mint a kő. Egy kényelmetlen, álmában meggörnyedt,

munkaruháiba börtönzött test - púpok és üregek. Olyan volt,

mint egy agyagtömb. Így hevernek éjszaka a vásárcsarnokok

padjain a formátlan koncok. "A kérdés lényege - gondoltam -

nem itt, nem ebben a nyomorban, rútságban, piszokban van.

De ugyanez az ember egy napon megismerkedett ugyanezzel az

asszonnyal, s a férfi bizonyára rámosolygott a nőre, és munka

után bizonyára virágot vitt neki. Félénken, esetlenül rettegett

talán, hogy a nő megveti. A nő pedig, természetes kacérságával

s bája tudatában talán csak incselkedett vele. S a másik, aki

ma már nem egyéb csákányozó- vagy kőfejtő gépnél, boldog

szorongást érzett. A titok az, hogy ilyen agyagtömbökké váltak.

Milyen szörnyű malmon mentek keresztül? Egy kivénült állat

megőrzi báját. Miért kell hát az embernek lezüllenie?"

Közöttük maradtam egy ideig; álmuk zavaros volt, mint egy

bordélyház. Tompa zajjá verődött a rekedt horkolás, a tétova

panasz, meg a bakancsok zuhogása, ha valaki már nagyon

eltörődött, és a másik oldalára fordult. S mint kifogyhatatlan,

fojtott kísérőzene: a vonat búgócsigazaja...

Leültem egy párral szemben. Férfi és nő közé jól-rosszul

befészkelődött s aludt a gyerek. Álmában megfordult, arcára

ráhullott a lámpafény. Milyen gyönyörű arc: mint egy hamvas

gyümölcs, mint a kedvesség és báj összhangja - ez született

ettől a lompos emberpártól. Sima homloka, kedves, duzzogó ajka

fölé hajoltam, s ezt gondoltam: "íme egy muzsikusarc, egy

gyerek-Mozart, az élet egy szép ígérete". Semmit nem

különbözött a legendabeli hercegfiúcskától: ha óvják,

foglalkoznak vele, tanítják, mivé lehetne!

Ha egy kertben sikerül egy új rózsafajtát kitenyészteni, a

kertészeket mind izgalom fogja el. Elkülönítik, gondozzák,

ápolják a rózsát. Az embereknek azonban nincsenek kertészeik.

A gyerek-Mozart éppúgy bekerül a fogaskerekek közé, mint a

többiek. Legfőbb öröme a nyikorgó muzsika lesz a zenés

kávéházak bűzében. Mozartnak vége.

Visszatértem fülkémbe. "Ezek az emberek nem szenvednek sorsuk

miatt" - gondoltam. És engem nem a részvét nyugtalanít. Nem

arról van szó, hogy meghatódjak egy örökké újra fölnyíló seb

fölött. Azok, akik viselik, nem is érzik. Nem egyeseket ért: az

egész emberi nemet érte itt sérelem. Nem hiszek a szánalomban.

Ami nyugtalanít - a kertész szempontja, és nem ez a nyomor,

amelyben végeredményben éppen olyan jól el lehet helyezkedni,

mint a tunyaságban. Keleten egész nemzedékek élnek a mocsokban,

és nagyon jól érzik magukat benne. Azt, ami engem nyugtalanít,

nem gyógyítják meg a népkonyhák ingyenlevesei.

Nem ez bánt, ezek a púpok, ezek az üregek, ez a rútság, Hanem,

egy kicsit, ezekben az emberekben itt, a meggyilkolt Mozart.

Csak a Lélek fuvalma teremtheti meg az agyagból az embert.

* * * * * * * * * + * * * * * * * * * *

Prev Next