A   SIVATAG   SZIVÉBEN

                                   1.

    Amikor a Földközi-tengert elértem, alacsony felhőbe kerültem.

    Leszálltam húszméternyire a víz fölé. A szélvédőn pattog a

    zápor, a tenger füstöl. Feszülten figyelek, hogy lássak

    valamit, neki ne ütközzek egy hajó árbocának.

    André Prévot, mechanikusom, cigarettát gyújt nekem.

    - Kávé...

   

    Eltűnik a repülőgép hátsó részében, egy hőpalackkal tér vissza.

    Iszom. Időről időre megfricskázom a gázkart, hogy megtartsam a

    kétezer-száz fordulatot. Tekintetem végigsuhan a számlapokon:

    minden simán engedelmeskedik, minden egyes mutató a helyén áll.

    Kipillantok a tengerre: gőzölög az esőben, mint egy forró

    vízzel teli medence. Ha hidroplánon volnék, bosszantana, hogy

    ilyen "gödrös". De repülőgéppel megyek. Akár gödrös, akár nem:

    nem szállhatok le rá. Nem tudom, miért, ez különös

    biztonságérzést ad. A tenger egy olyan világ része, amely világ

    már nem az enyém. A kényszerleszállás nem érdekel itt, nem is

    jelent fenyegetést: nem vagyok "fölszerelve" a tengerre.

   

    Másfél órai repülés után eláll az eső. A felhők még mindig

    nagyon alacsonyan szállnak, de már áthat rajtuk a fény, mint

    egy széles mosoly. Csodálatos a szép időnek ez a lassú

    készülődése. Fejem fölött pihés fehérség bontakozik ki. Oldalt

    kanyarodom, hogy megkerüljek egy felhőgomolyt; már nem kell

    keresztülvágnom rajta. És előbukkan az első hasadék.

   

    Előre sejtettem, soha még nem láttam - mert előttem a tengeren

    hosszú, mezőszínű csíkot vettem észre, csillogó mélyzöld

    oázist; azokra az árpaföldekre emlékeztetett, amelyek mindig

    meghatottak, amikor Szenegálból jövet, háromezer kilométernyi

    homoksivatag után elértem Dél-Marokkót. Most is az az érzésem:

    lakott tartományba jutottam; könnyed öröm csap át szívemen.

    Prévot-hoz fordulok:

    - Vége; most már jó.

    - Igen, most már jó.

   

    Tunisz. Amíg betöltik az üzemanyagot, papírokat írok alá. Abban

    a pillanatban, amint kilépek az iroda ajtaján, furcsa puffanást

    hallok, mint amikor a vízre csapódik valami. Süket, visszhang

    nélküli csattanás. Hirtelen eszembe jut, hogy már halottam

    ilyet: egy robbanást egy garázsban. Két embert megölt ez a

    rekedt zaj. A repülőtér mellett húzódó út felé fordulok: por

    füstöl ott, két autó egymásba rohant, s egyszerre mozdulatlanná

    dermedt, mint egy tükörben.

    Emberek futnak oda, és felénk.

   

    - Telefonáljanak... orvost... a feje...

   

    Elszorul a szívem. Az este derűs fényében váratlanul lecsapott

    a végzet. Vége egy szép arcnak, egy éles elmének, vagy

    életnek... A mór kalózok vonultak így a sivatagban, senki nem

    hallotta ruganyos lépésüket a homokon. A táborban a fosztogatás

    rövid zsivaja. Aztán minden visszahull az arany csöndbe.

    Ugyanaz a béke, ugyanaz a csönd... Mellettem valaki

    koponyatörést emleget. Nem akarok tudni erről a szétzúzott,

    véres homlokról;  hátat fordítok az útnak, repülőgépemhez

    ballagok. Szívemben azonban fenyegetésforma érzés bujkál. És

    nemsokára majd találkozom újra ezzel a zajjal. Amikor a gép

    óránkénti kétszázhetven kilométeres sebességével végigsúrolja a

    fekete fennsíkot, ugyanezt a rekedt köhögést, a találkára váró

    végzetnek ugyanezt a kiáltását fogom hallani.

    Indulunk; irány Benghazi.

   

   

    Útban Benghazi felé. Még két óráig tart a nappal. Már rég

    letettem fekete szemüvegemet, amikor Tripolisz vidékét elérem.

    A homok aranyszínűvé válik. Milyen elhagyatott ez a planéta!

    Mint annyiszor már, megint úgy érzem: a folyók, árnyas vidékek,

    emberi települések a szerencsés véletlen kegyének köszönhetők.

    Mennyi szikla, mennyi homok!

   

    De mindez idegen nekem; én a repülés birodalmában élek. Érzem:

    közeledik az este, úgy zár magába majd, mint egy templom.

    Magába zár, a lényeges rítusok titkai mellé, mély elmélkedésre.

    A profán világ egyre halványodik, s eltűnik nemsokára. A táj

    még szőke fényben fürdik, de valami már elpárolog belőle.

    Magamban azt mondom: nem ismerek semmit a világon, ami ezzel az

    órával fölérne. Akik tudják, mi a repülés elmondhatatlan

    szerelme, azok megértenek.

   

    Lassanként lemondok a fényről. Lemondok az aranyos hátú tágas

    foltokról, amelyek magukra fogadtak volna, ha

    kényszerleszállást kell végrehajtanom. Lemondok minden

    támaszpontról, amely vezethetett volna. Lemondok a hegyes égre

    rajzolódó körvonalairól, amelyek megóvhattak volna attól, hogy

    sziklának ütődjek. Belépek az éjszakába. Nincs más vezetőm,

    csak a csillagok...

   

    A világ lassan hal el, apránkint fogy el a fény. Ég és föld

    fokozatosan egybemosódik. A föld fölemelkedik, s úgy árad szét,

    mint a gőz. Kigyulladnak az első csillagok, mintha zöld vízben

    ragyognának.

   

    Még sokáig kell várni rá, hogy keményen szikrázó gyémánttá

    váljanak. S még sokáig kell várnom, hogy tanúja lehessek a

    hullócsillagok játékának. Voltak éjszakák, amikor annyi

    csillagcsóvát láttam, hogy úgy tűnt, nagy szélvihar jár a

    csillagok között.

   

    Prévot kipróbálja a lámpákat. A lámpákat bevonjuk piros

    papírral.

    - Még egy régeget...

   

    ráteszi, fölkattant egy kapcsolót. Még mindig nagyon éles a

    fény. Mint a fényképésznél, elfátyolozná a kinti világ sápadt

    képét. Megzavarná azt a könnyű párát, amely éjszakánként olykor

    megtapad a dolgokon. Az éjszaka megjött. De ez még nem az igazi

    éjszaka. A hold sarlója még világít. Prévot eltűnik a gép

    mélyén, egy szendviccsel tér vissza. Én egy szőlőfürtöt

    csipegetek. Nem vagyok éhes. Se éhes nem vagyok, se szomjas.

    Fáradtságot sem érzek; úgy tűnik, akár tíz esztendeig is

    elvezetném így a gépet.

    A hold kialszik.

   

   

    Benghazi jelentkezik a fekete éjszakában. Benghazi oly sűrű

    sötétség mélyén pihen, hogy még a fény halvány udvara se jelzi.

    Akkor vettem csak észre a várost, amikor fölé értem. Kerestem a

    repülőteret; vörös bójái hirtelen kigyulladnak. A fény fekete

    négyszöget vág ki az éjszakából. Körözök a tér fölött.

    Fényszóró kévéje szökken az ég felé, mint egy tűzijáték,

    lehanyatlik, és aranyszínű utat hasít a téren. Még egy kört

    vetek, hogy jól megfigyeljem az akadályokat. A repülőtér

    éjszakai  fölszerelése nagyszerű. Lefojtom a motort, lemerülök,

    mint egy fekete vízbe.

   

    Helyi időszámítás szerint huszonhárom óra, amikor földet érek.

    A fárosz felé gördülök, A világ legudvariasabb tisztjei és

    katonái jönnek felém, az árnyékból a fényszóró éles

    világosságába lépnek, egyik pillanatban láthatók, másikban

    láthatatlanok. Átveszik irataimat, üzemanyagot töltenek. Húsz

    perc múlva indulhatok.

    - Repüljön egy kört fölöttünk, hogy tudjuk, sikerült- e a

    fölszállás.

    Indulunk.

    Végiggördülök ezen az aranyozott úton, egy akadálytalan rés

    felé. Simoun-típusú gépem súlyos terhével is könnyen és hamar a

    levegőbe emelkedik. A fényszóró követ; zavar, nem tudok

    fordulni. Végre elhagy, észrevették, hogy elvakít. fél

    fordulatot teszek; a fényszóró újra arcomba vág, de azután

    mindjárt másfelé csap hosszú aranykévéje. Szokatlan

    figyelmességet érezni ebből az óvatosságból. És most

    nekikanyarodunk megint a sivatagnak.

   

    Párizs, Tunisz és Benghazi időjelentései harminc-negyven

    kilométeres hátszelet jeleznek. óránként háromszáz kilométeres

    sebességre számítok. Irányomat a Kairó és Alexandria közötti

    körív közepének veszem; így kikerülöm a tilos parti vidéket, és

    kiszámíthatatlan eltéréseim ellenére is támpontot nyújtanak

    jobbról vagy balról, egyik vagy másik város, vagy általában a

    Nílus völgyének fényei. Ha a szél nem változik, három óra húsz

    percig tart az út. Ha gyengül, három és háromnegyed óráig.

    Hozzákezdünk az ezerötven kilométeres sivatagi úthoz.

       

    Nincs többé holdfény. Sűrű szurok nyúlik, föl egészen a

    csillagokig. Egyetlen fényt sem fogok látni, egyetlen

    támaszpont sem fog segíteni, rádió híján egyetlen emberi jelet

    sem kapok, míg el nem érem a Nílust. Kísérletet se teszek rá,

    hogy iránytűmön keresztül egyebet is lássak. Nem is érdekel

    többé más, mint egy vékony rádiumos vonal lassú mozgása a sötét

    műszertáblán. Ha Prévot megmozdul, lassan helyesbítem a

    súlypont-meghatározó ingadozásait. Fölemelkedem kétezer

    méterre: a jelentések szerint ott találok kedvező szélre. Néha

    meggyújtok egy lámpát, megnézek egy-egy számlapot. - mert nem

    mind foszforos -, az idő legnagyobb részében azonban bezárkózom

    a sötétségbe, parányi csillagzataim közé, melyekből ugyanaz az

    ásványi fény árad, mint a csillagokból, ugyanaz a

    kifogyhatatlan, titokzatos fény - és amelyek ugyanazt a nyelvet

    beszélik, mint a csillagok. Mint a csillagászok, én is egy égi

    mechanika könyvét olvasom. Én is tudásnak és tisztának érzem

    magam. A külső világban kialudt minden. Prévot is elaludt,

    pedig sokáig küzdött az álom ellen- s most még jobban érzem

    magányom ízért.  A motor szelíden zúg, s előttem az ég peremén

    nyugodtan ragyognak a csillagok.

   

    Mégis elgondolkodom: nem segít a holdfény, és nincs rádiónk,

    nem köt semmi- egy vékonyka szál sem köt a világhoz, míg föl

    nem csillan előttünk a Nílus fényszalagja. Kívül vagyunk

    mindenen, csupán a motor tart fönn, s óv, ebben a szurokban. A

    tündérmesék, a megpróbáltatás völgyén kelünk át. Itt nem akad

    semmi segítség. A tévedésre itt nincs bocsánat. Rábízattunk

    Isten oltalmára.

   

    A villamos kapcsolótábla hasadékán fény szűrődik ki. Fölkeltem

    Prévot-t, hogy tömje el a rést. Prévot mocorog a homályban,

    mint egy medve, megrázkódik, előrejön. Elmerülten

    foglalatoskodik zsebkendőkkel és fekete papírdarabokkal. A

    fénycsík eltűnik. Megtörte nyugodt világomat. Másfajta

    csillogás volt, mint a rádium sápadt, távoli villódzása. Egy

    mulató fénye volt, nem csillag fénye. És különösképpen:

    elvakított, kioltotta a többi ragyogást.

   

    Három órája repülünk. Jobboldalt hirtelen éles világosság

    villan föl. Odanézek. A szárny végén hosszú fénybarázda

    akaszkodik a lámpára, melyet eddig észre se vettem. Meg-

    megszakad, hol kiemelkedik, hol eltűnik: belerepülök egy

    felhőbe, az veri vissza a lámpa fényét. Jobban szerettem volna,

    ha célpontjaim közelében tiszta az ég. A világosság udvarában

    megcsillan a szárny. A fény megállapodik, ragyog, rózsaszínű

    csokorrá bomlik odalent. Mély légáramlatok löknek meg. Valahol

    egy felhőgomoly sűrűjén haladok át, és nem tudom, milyen

    vastag. Kétezerötszáz méter magasra emelkedem, és még mindig

    nem bukkanok ki belőle. Leereszkedem ezerméterre. a fénycsokor

    állandóan ott van, mozdulatlan, és egyre élesebb. Jól van.

    Annyi baj legyen. Igyekszem másra gondolni. Majd meglátjuk, ha

    kiérünk belőle. Ezt a rossz kocsmafényt azonban nem szeretem.

   

    Magamban számolok: "Itt táncolok egy kicsit, ez természetes;

    különben egész úton értek léglökések, bár megvolt a kellő

    magasságom, s az ég tiszta volt. A szél nem gyöngült, óránként

    több mint háromszáz kilométeres sebességgel kell haladnom." De

    ezek után nem tudok semmi biztosat; majd megpróbálok

    tájékozódni, ha kiértem a felhőből.

       

    És kiérek. A fénycsóva hirtelen elhalványul: eltűnése

    figyelmeztet rá, hogy kijutottam. Előrenézek, és meglátom - már

    amennyire egyáltalán látni lehet - az ég egy keskeny csíkját,

    és egy következő felhőgomoly falát. A fénycsokor újra

    fölvillan.

   

    Nem fogok kiszabadulni ebből a kelepcéből, legföljebb pár

    másodpercre. Három és fél órai repülés után nyugtalanítani

    kezd, mert ha úgy haladok, ahogyan gondolom, közeledem a

    Nílushoz. Ha szerencsém van, megpillanthatom egy hasadékon át,

    de nagyon ritkán akad hasadék. Nem merek mélyebbre ereszkedni:

    ha véletlenül lassabban haladok, mint számítottam, akkor még

    magas vidék fölött repülök.

   

    Nem aggódom, csak attól félek, hogy időt veszítek. De határt

    szabok nyugalmamnak: négy és negyed óra múltán még akkor is át

    kell haladnunk a Nílus völgyén, ha semmi szél nincs, ami

    csöppet sem valószínű.

   

    Amikor egy-egy felhő rojtos szélébe érek, a fénycsóva egyre

    halványabb világosságot vet, azután egyszerre kialszik. Nem

    szeretem ezeket a tolvajnyelves érintkezéseket az éjszaka

    démonjaival. Előttem zöld csillag merül fel, ragyogva, mint egy

    fárosz. Csillag vagy fárosz? Ezt a természetfölötti

    világosságot, ezt a háromkirályok csillagát, ezt a veszélyes

    fölhívást sem szeretem.

   

    Prévot fölébredt; rávilágít a számlapokra. Visszatuszkolom

    lámpájával együtt: éppen két felhő között vagyok egy

    hasadékban, fölhasználom az alkalmat, lenézek. Prévot újra

    elalszik.

    Egyébként semmi látnivaló nincs.

    Négy óra öt percnyi repülés. Prévot mellém ült.

    - Már el kellett volna érnünk Kairót.

    - Én is azt hiszem...

    - Csillag az ott, vagy jelzőlámpa?

   

    Lassítottam kissé, bizonyára ez ébresztette föl. Roppant

    érzékeny a repülés zajának minden változására. Lassan lejjebb

    ereszkedem, hogy a felhőtömb alá csússzak.

   

    Megnézem a térképet: nem lehet semmi kockázat. Még mindig

    lefelé ereszkedve, északnak fordulok. Ablakomon át így majd

    meglátom a városok fényeit. Bizonyára túlhaladtam rajtuk, így

    tehát bal felől kell feltűnniük. Most a felhőgomolyok alatt

    repülök. Ekkor azonban egy másik felhő mellé kerülök, bal

    oldalamon gomolyog lefelé. Észak-északkeletnek fordulok, nehogy

    belekerüljek hálójába.

   

    A felhő kétségkívül mind mélyebbre ereszkedik, elfödi előlem az

    egész látóhatárt. Nem merek többé veszíteni magasságomból.

    Magasságmérőm négyszázat mutat, de nem ismerem itt a

    légnyomást. Prévot felém hajol. Fülébe kiáltok: "Egészen a

    tengerig megyek, ott fogok leszállni, nehogy nekimenjek

    valaminek..."

       

    Semmi nem bizonyítja különben, hogy nem tévedtem-e máris a

    tenger felé. A felhő alatt áthatolhatatlan sötétség. Homlokomat

    az ablakra szorítom, szeretném elolvasni: mi van alattam.

    Fényeket, jeleket keresek. Hamuban keresgélek, egy tűzhely

    mélyén az élet parazsát keresem...

   

    - Tengeri világítótorony!

   

    Egyszerre láttuk meg ezt a kilobbanó kelepcét. Káprázat! Hol

    volt ez a kísérteti fárosz, az éjszakának ez a képzelgése? Mert

    ugyanabban a pillanatban, amikor Prévot-tal előrehajoltunk,

    hogy megtaláljuk, háromszáz méterre szárnyaink alatt -

    hirtelen...

    - Ah!

   

    Azt hiszem, semmi mást nem mondtam. És nem éreztem semmi mást,

    mint rettenetes recsegést, amely alapjaiban megrázta

    világunkat.

    Kétszázhetven kilométeres sebességgel nekiütköztünk a földnek.

   

    A következő századmásodpercben csak a robbanás bíborvörös

    csillagát vártam, amelyben egybekeverednek széthulló tagjaink.

    Nem éreztünk semmi izgalmat, se Prévot, sem én. Hatalmas

    várakozás élt csupán bennem, várakozás erre a fölcsapó

    csillagra, amelyben azonnal megsemmisülünk. Furcsa földrengés

    zúzta szét fülkénket, betörte az ablakokat, szétszórta

    százméternyire a bádoglemezeket, robaja megremegtette

    zsigereinket. A repülőgép remegett, mint egy kemény fatörzsbe

    hajított kés. Megbénított minket ez a harag. Egy másodperc...

    két másodperc... a gép még mindig remegett, s én szörnyeteg-

    türelmetlenséggel vártam, hogy fölrobbanjon, mint egy gránát.

    A föld alatti lökések folytatódtak, a robbanás azonban elmaradt.

    Nem értettem semmit ebből a láthatatlan munkából. Nem értettem

    sem ezt a remegést, sem ezt a dühöt, sem ezt a végevárhatatlan

    késlekedést...

    öt másodperc... hat másodperc... S hirtelen forgást éreztünk, vad

    lökést: cigarettáin kiröpültek az ablakon, jobb szárnyunk porrá

    tört - azután semmi: fagyos mozdulatlanság.

   

    Rákiáltottam Prévot-ra:

    - Ugorjon ki gyorsan!

    - A tűz... - kiáltott ő ugyanakkor.

   

    Kimásztunk a törött ablakon át. Húszméternyire a géptől

    megállunk.

    - Semmi baja? - kérdeztem Prévot-t.

    - Semmi bajom - felelt.

    De térdét dörzsölgette.

    - Tapogassa meg magát, mozogjon... esküdjön meg, hogy nem tört

    el semmije.

    - Semmi - mondta -, csak a pumpa...

    Azt hittem, egyszerre összeomlik előttem, fejtől köldökig

    fölhasítva. De ő egyre ezt ismételte, merev tekintettel:

    - A pumpa... a pumpa...

    Azt gondoltam: szegény, megőrült, mindjárt táncra kerekedik...

    54

   

    Végre elfordult a repülőgéptől, amely most már biztosan

    megmenekült a lángbaborulástól, rám nézett, azt mondta:

    - Semmi, csak a pumpa ütötte meg kicsit a térdemet.

   

                                   2.

   

    Megfejthetetlen, hogy még élünk. Zseblámpával a kezemben

    végigkövetem a nyomot, melyet a repülőgép vágott a földbe.

    Kétszázötven méternyire attól a helytől, ahol megállt, már

    találni meggörbült vas alkatrészeket, bádogdarabokat,

    telehintette velük útjában a homokot. Ha fölkel a nap, majd

    világosan látni fogjuk, hogy szinte súrlódva, egy puszta

    fennsík tetejének szelíd lejtőjébe ütköztünk. Az összeütközés

    pontját egy lyuk jelzi, olyan, mint mikor az eke belevág a

    földbe. A repülőgép nem borult fel, farkával csapkodva hason

    tette meg útját, akár egy csúszómászó. Kétszázhetven

    kilométeres sebességgel siklott így. életünket bizonyára

    azoknak a kerek, fekete köveknek köszönhetjük, amelyek szabadon

    gördülnek a homokon, és golyós fölszínt alkotnak.

   

    Prévot kikapcsolja az akkumulátort, nehogy egy rövidzárlat

    esetleg mégis lángba borítsa a gépet. Nekitámaszkodom a

    motornak, gondolkodom. A magasban négy és negyed órán át ötven

    kilométer sebességű szél hajthatott. De ha közben változott:

    semmit nem tudok arról, milyen irányt vett. Valahol egy

    négyszáz négyzetkilométernyi területen vagyok tehát.

   

    Prévot mellém ül.

    - Rendkívüli dolog, hogy élünk - mondja.

    Nem felelek neki; semmi örömet nem érzek. Egy apróság motoszkál

    fejemben, és enyhén nyugtalanít.

   

    Megkérem Prévot-t, gyújtsa meg lámpáját, nehogy eltévedje, s

    elindulok egyenesen előre, zseblámpámmal a kezemben. A talajt

    figyelem. Lassan megyek, széles körben kerülök, többször irányt

    változtatok. Úgy kotrom a homokot, mintha egy elveszett gyűrűt

    keresnék. ahogy az imént a fényt kerestem. megyek a

    sötétségben, a lámpa mozgó fényköre fölé hajolva. Igen...

    igen... Lassan visszatérek a repülőgéphez. Leülök a fülke

    közelében, és gondolkodom. Okot kerestem a reményre, és nem

    találtam. Az élet jelét kerestem, és az élet nem adott

    semmiféle jelet.

    - Prévot, egy árva fűszálat sem láttam.

    Prévot hallgat, nem tudom, megértette-e. Majd beszélünk róla,

    ha fölmegy a függöny: ha fölkel a nap. Nagyon fáradtnak érzem

    magam. "Körülbelül négyszáz kilométerre, a sivatagban" -

    gondolom. Hirtelen talpra ugrom.

    - A víz!

   

    Benzintartály, olajtartály, mind szétrepedt. Víztartónk is

    szétrepedt. Mindent fölivott a homok. Egy törött hőpalack

    aljában fél liter kávét találunk, negyed liter bort egy másik

    hőpalackban.

   

    Átszűrjük és összekeverjük a két folyadékot. Találunk egy kevés

    szőlőt is, meg egy narancsot. Számolok: "Ha az ember a

    hőségben, a sivatagban menetel, öt óra alatt elfogy ez..."

    Elhelyezkedünk a fülkében, ott várjuk be a nappalt.

    Kinyújtózom, aludni fogok. Félálomban felállítom kalandunk

    mérlegét: semmit nem tudunk róla, hol vagyunk. Nincs egy

    literre való folyadékunk. Ha körülbelül jobboldalt vagyunk,

    nyolc nap kell hozzá, hogy megtaláljanak, jobban nem

    remélhetünk - és akkor már késő. Ha viszont keresztben tértünk

    el, hat hónap kell a megtalálásunkhoz. A repülőgépekre nem

    számíthatunk: háromezer kilométer szélességben fognak keresni!

    - Milyen kár! - mondja Prévot.

    - Micsoda?

    - Olyan jó lett volna, ha egy csapásra befejezzük...

   

    De nem szabad ilyen gyorsan lemondani. Összeszedjük magunkat.

    Nem szabad föladni a légi úton való csodálatos megmenekülés

    reményét, bármilyen halovány is. És nem szabad itt

    vesztegelnünk sem, hátha oázis van valahol a közelben. Egész

    nap menni fogunk. Este visszatérünk a géphez. És mielőtt útra

    kelünk, nagy betűkkel a homokra írjuk programunkat.

   

    Összegömbölyödöm, aludni fogok hajnali. Boldog vagyok, hogy

    elalszom. A fáradtság benépesíti körülöttem a levegőt. Nem

    vagyok egyedül a sivatagban, félálmom hangokkal, emlékekkel,

    elsuttogott vallomásokkal népes. Még nem szomjazom, jól érzem

    magam, átadom magam az álomnak, mint egy kalandnak. A valóságot

    legyőzi az álom...

   

    Milyen más lett minden, amikor fölkelt a nap!

   

                                   3.

   

    Nagyon szeretem a Szaharát. Nem egy éjszakát töltöttem

    leigázatlan vidéken. Föl-fölébredtem a szőke végtelenségben,

    ahol hullámokat vet a szél, mint a tengeren. És gépem szárnya

    alatt aludva, vártam a segítséget. De azt nem lehetett

    összehasonlítani mostani helyzetünkkel.

   

    Görbe dombok lejtőin menetelünk. A homokot csillogó fekete

    kavicsok takarója fedi. Olyanok, mint az ércpikkely, és

    körülöttünk valamennyi dombkúp csillog, mint egy fegyverzet.

    Ásványi világba zuhantunk; egy vasból való tájba vagyunk

    bezárva.

   

   

    Az első csúcson túljutottunk, egy másik hasonló csúcs

    következik, feketén csillog. Lábunkat húzzuk a földön, hogy

    visszataláljunk a nyomon. Nappal szemben megyünk. Tökéletesen

    ésszerűtlen, hogy egyenesen keletnek haladunk; minden arra

    vall, hogy túl vagyunk a Níluson.

    De rövid próbát tettem nyugat felé, és megmagyarázhatatlan

    rossz érzés vett erőt rajtam. Nyugatot másnapra hagyjuk. És

    átmenetileg fölhagytam északkal is, pedig az irány a tengerhez

    vezet. Három nap múlva, amikor félig önkívületben elhatározzuk,

    hogy végleg elhagyjuk gépünket, és megyünk egyenesen előre, míg

    össze nem roskadunk, megint csak keletnek

   

    indulunk majd, illetőleg pontosabban kelet-északkeletnek. S

    akkor is: ésszerűtlenül és reménytelenül. És amikor már

    megmenekültünk, látni fogjuk, hogy bármilyen más irányba

    mentünk volna, soha meg nem szabadulunk, még észak felé sem,

    mert végleg kimerültünk volna, mielőtt elérjük a tengert.

    Akármilyen képtelennek tűnik is, ma már úgy látom, hogy egyéb

    támpont híján, amely megerősíthette volna elhatározásomat,

    azért választottam ezt az irányt, mert ez mentette meg az

    Andeseken Guillaumet barátomat, akit annyit kerestem.

    Homályosan az élet iránya lett számomra.

   

    Öt órai menetelés után a táj megváltozik. Úgy tűnik: egy völgy

    mélyén egy homokfolyam hömpölyög; leszállunk a völgy mélyébe.

    Erőltetett léptekkel megyünk, el kell jutnunk a lehető

    legmesszebbre, és ha nem jutunk eredményre, vissza kell érnünk,

    mielőtt beesteledik. Hirtelen megállok.

    - Prévot.

    - Tessék.

    - A nyomok...

    Mennyi ideje, hogy elfelejtettünk barázdát vonni magunk után?

    Ha nem találunk rá, végünk.

   

    Megfordulunk, de jobbra húzódva. Amikor már elég messze

    leszünk, merőlegesen eredeti irányunkba kanyarodunk, és

    kereszteztük utunkat ott, ahol még nyomokat hagytunk.

   

    Amikor majd megtaláljuk ezt a fonalat, visszatérünk. A hőség

    nő, és megjönnek vele a délibábok. De ezek még csak egyszerű

    káprázatok. nagy tavak képződnek, s eltűnnek, amint közeledünk

    feléjük. Elhatároztuk, hogy elhagyjuk a völgyet, és megmásszuk

    a legmagasabb kúpot; hogy megvizsgáljuk a látóhatárt. Hat órája

    megyünk. legalább harminc kilométert megtettünk erőltetett

    menetben. Elérjük a fekete fúl a tetejét, szótlanul leülünk.

    Lábunk alatt a homokvölgy kő nélküli homoksivatagba torkollik;

    izzó fehér fénye égeti a szemet. Ameddig ellátni: üres

    pusztaság. A látóhatáron azonban a fény játékából már csalókább

    délibábok támadnak. Erődök és minaretek, merőleges vonalú

    mértani gömbök. Föltűnik egy növényzetet utánzó, nagy fekete

    folt is, de egy felhő hajlik fölé: egyike az utolsóknak,

    amelyek szétzilálódtak a napon, és estére újraszületnek. A kép

    nem más: egy gomolyfelhő árnyéka.

   

    fölösleges tovább menni, ez a próba nem vezet sehová. Vissza

    kell térnünk a repülőgéphez, ehhez a vörös és fehér bójához,

    amelyre talán rátalálnak a bajtársak. Bár egyáltalán nem bízom

    kutatóútjaikban, mégis úgy látom: ez a menekülés egyetlen

    lehetősége. Különben is a gépen hagytuk utolsó pár csöpp

    folyadékunkat, és most már föltétlenül indulnunk kell. Vissza

    kell térnünk, különben elpusztulunk. Foglyai vagyunk ennek a

    vasnál erősebb körnek: szomjúságunk parancsának.

   

    De milyen nehéz visszafordulni, amikor talán az élet felé

    megyünk! A délibábokon túl talán gazdag vidék vár: igazi

    városok, édesvizű csatornák, rétek. Tudom, igazam van, vissza

    kell fordulni. De úgy érzem, elveszünk, amikor ezt a rettenetes

    fordulót megtesszük.

       

    Lefeküdtünk a repülőgép közelében. Hatvan kilométert jártunk

    be. Folyadékunk elfogyott. Semmit nem találtunk keleten, és

    egyetlen bajtársunk sem repülte át ezt a területet. Mennyi

    ideig bírjuk? Annyira szomjazunk máris!...

   

    A szétzúzott szárny roncsaiból nagy máglyát raktunk. Benzint

    készítettünk elő, és magnéziumos bádogokat, ezek éles, erős

    fényt adnak. Vártunk, míg az éjszaka elég sötét lesz; akkor

    meggyújtottuk a tüzet. De hol vannak itt emberek?

   

    A láng fölcsap. Áhítatosan nézzük jelzőtüzünket, amint lobog a

    sivatagban. Nézzük, amint csöndes, fénylő híradásunk világít az

    éjszakában. Azt gondolom: ez a fény patetikus hívás is, de

    szeretet is. Inni kérünk, de kapcsolatot is keresünk. Egyedül

    az ember gyújthat tüzet, hogy egy másik fény is fölragyogjon az

    éjszakában: feleljen hát nekünk!

   

    Föltűnik előttem feleségem tekintete. Semmi egyebet nem látok

    belőle, mint a szemét, kérdő tekintetét. És föltűnik előttem

    mindazoknak a tekintete, akik - talán - hozzám tartoznak. És ők

    is kérdeznek. A tekintetek egész csapata leng körül,

    szemrehányást tesz hallgatásomért. Felelek! Felelni akarok!

    Felelek minden erőmből, nem vethetek ragyogóbb lángokat az

    éjszakába!

   

    Amit tehettem, megtettem. Megtettük, amit tehettünk: hatvan

    kilométert, szinte teljesen ital nélkül. És most már nem is

    fogunk többé inni. A mi hibánk, hogy nem tudunk elég sokáig

    várni? szívesen itt maradnánk, bölcsen, palackjainkat

    szopogatni. De abban a pillanatban, amikor az ónpohárból

    kihörpintettem az utolsó kortyot, járni kezdett egy óra. abban

    a pillanatban, amikor kiszívtam az utolsó csöppet, elindultam

    egy lejtőn. Mit tehetek róla, ha az idő magával ragad, mint egy

    hömpölygő folyam? Prévot sír.

    Megveregetem a vállát, vigasztalom.

    - Ha az ember fölfordul, hát fölfordul...

    - Higgye el - felel -, igazán nem magamat siratom...

   

   

    Úgy van, ezt az igazságot már fölfedeztem. Mindent el lehet

    viselni. Holnap, holnapután alaposan megtanulom, hogy

    végeredményben semmi nem elviselhetetlen. Csak félig hiszek a

    bűnhődésben, a kínban: erre is rájöttem már. Egyszer azt

    hittem, megfulladok, be voltam zárva egy kabinba, és nem

    szenvedtem túlságosan. Néha már úgy volt, hogy szétroncsolom a

    fejemet, s egyáltalán nem tűnt fontos eseménynek. Éppígy nem

    fogom itt sem megismerni a gyötrelmes szorongást. Holnap

    minderről még sokkal különösebb dolgokat fogok tapasztalni. és

    Isten a megmondhatója: lobogó tüzem ellenére lemondtam róla,

    hogy szót értsek az emberekkel!...

   

    "Higgye el, igazán nem magamat..." Igen, ez az, amit nem lehet

    elviselni. Valahányszor föltűnnek előttem ezek a várakozó

    tekintetek, mintha láng csapna belém. Hirtelen elfog a vágy,

    fölugrani, rohanni, egyenesen előre! Ott messze valahol

    segítségért kiáltanak, zátonyra futott egy hajó!...

   

    Furcsa szerepcsere, de mindig gondoltam, hogy így van. Mégis

    Prévot kellett hozzá, hogy megbizonyosodjam róla. Igen: Prévot

    sem fogja azt a görcsös tusát érezni a halál előtt, amelyről

    olyan sokat fecsegnek. De van valami más, amit nem bír

    elviselni, és amit nem bírok elviselni én sem.

   

    Szívesen elalszom, egy éjszakára vagy évszázadokra. Ha alszom:

    nincs köztük különbség. micsoda béke! De a kiáltások, amelyek

    nemsokára fölharsannak odalent, a kétségbeesésnek ezek a lobogó

    hangjai... ezeket nem bírom elviselni! Nem nézhetem karba tett

    kézzel ezt a hajótörést! Minden néma perc megöli egy kissé

    azokat, akiket szeretek. Düh forrósodik bennem; miért

    akadályozzák ezek a láncok, hogy idejében megérkezzem, és

    segítséget vigyek az elmerülőknek? Miért nem sikoltja el

    kiáltásunkat ez a tűz a világ végéig? türelem!... Megyünk...

    megyünk... és megmentünk benneteket!

   

    A magnézium elégett, a tűz fénye rőt lesz. Már nem egyéb egy

    halom parázsnál; föléje hajlunk, melegszünk. Sugárzó, nagy

    üzenetünknek vége. Mit indított el a világban? Tudom jól: nem

    indított el semmit. Könyörgés volt, és nem találhatott

    meghallgatásra.

   

    Jól van. Aludni fogok.

   

                                   4.

   

    Virradatkor letöröljük egy darab vászonnal a szárnyakat, egy

    pohár fenekén egy ujjnyi festékkel, olajjal kevert harmatot

    gyűjtünk így össze. Undorító, de megisszuk. Jobb híján legalább

    megnedvesítjük vele ajkunkat. A lakoma után Prévot felém

    fordul.

    - Szerencsére itt a revolver.

   

    Hirtelen támadó indulat fog el, és komisz ellenségességgel

    fordulok felé. Semmi nem lenne most, ebben a pillanatban olyan

    gyűlöletes számomra, mint az érzelgősség. Rettentően szükségem

    van rá, hogy mindent a lehető legegyszerűbben lássak.

    Megszületni: egyszerű. Felnőni: egyszerű. Szomjan halni is

    egyszerű.

   

    Szemem sarkából figyelem Prévot-t, kész vagyok, ha kell, akár

    meg is sérteni, csak hogy hallgasson. Ő azonban nyugodtan szól.

    Csak higiénia kérdése volt, amiről beszélt. Úgy beszélt erről a

    dologról, mintha azt mondaná: "Kezet kellene mosnunk." Akkor

    egyetértünk. Én már tegnap eltűnődtem, amikor megpillantottam a

    bőrtokot. Gondolataim ésszerűek voltak, nem hősiesek. Csak az a

    hősies, aminek köze van a közösséghez. Az, hogy nem tudjuk

    megnyugtatni azokat, akikért felelősek vagyunk. És nem a

    revolver.

   

    Még mindig nem keresnek, vagy pontosabban: bizonyára másutt

    keresnek. Lehet, hogy Arábiában. Repülőgépet különben csak

    másnap hallunk majd, amikor már elhagytuk a miénket. És akkor

    közönyösen fogadjuk, amint elhúz a messzeségben. Föl sem

    tehetjük, hogy észrevesz: fekete pont vagyunk a sivatagban,

    ezer és ezer fekete pont között.

   

    Mindaz, amit ezzel a szenvedéssel kapcsolatban nekem

    tulajdoníthatnának, tévedés. Semmi szenvedést nem érzek majd.

    Zgy tűnik: akik meg akarnak menteni, egy másik univerzumban

    keringenek.

   

    Tizenöt napi kutatásra van szükség, hogy a sivatagban,

    háromezer kilométeres körzetben megtaláljanak egy elveszett

    repülőgépet: így hát alighanem Tripolisztól Perzsiáig keresnek.

    Ma azonban még nem szakítok ezzel a silány lehetőséggel, mert

    egyéb nincs. És haditervet változtatva elhatározom, hogy

    egyedül indulok útnak. Prévot máglyát készít, és meggyújtja, ha

    közelednék valami - de nem fog közeledni semmi.

   

    Elindulok hát, még azt sem tudom, lesz-e erőm visszatérni.

    Eszembe idézem mindazt, amit a líbiai sivatagról tudok. A

    Szahara évi csapadékmennyisége negyven milliméter, ezé a

    sivatagé tizennyolc. Az élet elpárolog itt, mint a gőz. A

    beduinok, utazók, gyarmati tisztek azt állítják, hogy az ember

    tizenkilenc óráig bírja ivás nélkül. Húsz óra múltán a szem

    megtelik fénnyel, és kezdődik a vég: a szomjúság gyorsan

    pusztít.

   

    Ez az északkeleti szél azonban, ez a szokatlan szél, amely

    becsapott, s minden számításunk ellenére erre a fennsíkra

    vetett, bizonyára meghosszabbítja életünket. De mennyi

    haladékot ad, mielőtt elkövetkezik a fényes részegség?

   

    Elindulok hát, de úgy érzem: könnyű kis csónakkal vágok neki az

    óceánnak.

   

    Mégis, hála a hajnalnak, a díszletet most nem látom annyira

    gyászosnak. Kezdetben csibész módra zsebre vágott kézzel

    megyek. Tegnap este pár titokzatos üreg nyílásában hurkot

    vetettünk ki, és most fölébred bennem a vadorzó. Először is

    megnézem a hurkokat: üresek. Nem fogok tehát vért inni.

    Őszintén szólva nem is reméltem.

   

    Nem vagyok csalódott, épp ellenkezőleg, töprengeni kezdek:

    miből élnek ezek az állatok a sivatagban? Bizonyára sivatagi

    rókák, nyúl nagyságú, nagy fülű húsevők. Nem tudok ellenállni

    kíváncsiságomnak: követem egyikük nyomát. Keskeny homokpatakhoz

    vezetnek, itt minden lépés tisztán látszik. Megbámulom a csinos

    nyomokat, a három ujj legyező formát ad nekik. Elképzelem

    barátomat, amint vígan üget a hajnalban, és fölnyalja a

    kövekről a harmatot. Itt a nyomok sűrűbbé válnak: rókám itt

    futott. Itt meg egy társa csatlakozott hozzá, egymás mellett

    baktattak tovább. Bizarr öröm fog el, hogy részt vehetek így

    ezen a hajnali sétán. Szeretem az életnek ezeket a jeleit. És

    egy kicsit elfelejtem, hogy szomjas vagyok.

   

    Végre elérkezem a rókák éléstárához. Százméterenként egy-egy

    edény formájú, apró, száraz cserje áll ki a homokból, száruk

    tele kicsiny, aranyszínű csigákkal. A róka minden hajnalban

    meglátogatja készleteit. S itt föltárul előttem a természet egy

    csodálatos titka.

   

    A róka nem áll meg minden egyes cserjénél. Akadnak közöttük,

    amelyeket kikerül, pedig alaposan meg vannak rakva csigával.

   

    Vannak, amelyeket látható figyelemmel körüljár. És vannak,

    amelyekhez odamegy, de nem fosztja ki őket. Lecsippent róluk

    két-három csigát, és másik vendéglőt keres.

   

    Játszik, amikor nem csillapítja le egyszerre éhségét, hogy

    tartósabb örömöt okozzon neki a hajnali séta? Aligha. Játéka

    pontosan egybevág egy nélkülözhetetlen taktikával. Ha a róka

    jóllakna az első cserjénél: két vagy három étkezéssel teljesen

    lekopasztaná. Ilyenformán bokorról bokorra megsemmisítené a

    tenyészetet. Ő azonban óvakodik tőle, hogy lehetetlenné tegye a

    szaporodást. Nemcsak hogy egy-két étkezéskor vagy száz barna

    ágacskáról csipeget, hanem ráadásul soha nem szed le két

    szomszédos csigát ugyanarról az ágról. Mintha pontosan

    tudatában volna a kockázatnak. Ha óvatosság nélkül lakmározna,

    nem lenne több csiga. És ha nem lenne csiga, nem lenne sivatagi

    róka sem.

   

    A nyomok visszavezetnek az üregekhez. A róka bent rejtőzik,

    hallgatózik, léptem zaja bizonyára megdöbbenti. "Kicsi róka, -

    mondom neki --, dögrováson vagyok, de érdekes: mindez nem

    akadályozhat meg benne, hogy kedvteléseid iránt érdeklődjem."

   

    Ott állok, tűnődöm, úgy érzem: az ember mindenhez hozzászokik.

    Az a tudat, hogy harminc év múlva meghal, nem zavarja meg

    örömében. Harminc év, három nap... távlat kérdése.

   

    De vannak dolgok, amikre jobb nem gondolni...

   

    Most már úton vagyok, s a fáradtság megváltoztat bennem

    valamit. Ha nincsenek is délibábok, én délibábokat találok ki.

    - Hahó!

   

    Fölemelem karomat, kiabálok, de a karját lengető alak nem más:

    egy szikla. A sivatagban minden mozgolódni kezd. Fel akartam

    ébreszteni azt az alvó beduint, és fekete fatörzzsé változott.

    Fatörzs? Meglepődöm: hogyan kerül ide fa? Lehajolok, föl akarom

    emelni egyik ágát: kőből van. Kiegyenesedem, körülnézek:

    körülöttem csupa fekete márvány. Egy diluviális erdő csonka

    tuskói borítják be a földet. Százezer évvel ezelőtt egy

    teremtéskori orkánban összeomlott, mint egy katedrális. És az

    évszázadok egészen idáig, elém görgették ezeket az óriási,

    acélsima, megkövesedett, megüvegesedett, tintaszínű

    oszloptörzseket. Még meg tudom különböztetni rajtuk az ágak

    csomóit, az élet görbéit, megszámolhatom évgyűrűiket. Ez az

    erdő tele volt egykor dallal és madarakkal, azután átok érte,

    és sóvá változott. Érzem: ellenséges ez a vidék. Az ünnepélyes

    tetemek még elutasítóbbak, még feketébbek, mint a

    vasfegyverzetű dombok voltak. Mitévő legyek itt, élő ember a

    ronthatatlan márványtömbök között? Mit tehetek én, mulandó

    élet, fölbomlásra ítélt testemmel, mit tehetek itt az

    örökkévalóságban?

   

    Tegnap óta vagy nyolcvan kilométert tettem meg. Ezt a

    szédületet bizonyára a szomjúság okozza. Vagy a nap: csillog a

    rönkökön, melyek olyanok, mint a megfagyott olaj; csillog ezen

    a végtelen páncélon. Itt már nincs homok, nincsenek rókák.

   

    Olyan a vidék, mint egy óriási kovácsüllő, és én ezen az üllőn

    menetelek. És fejemben a nap pörölycsapása visszahangzik. Ah!

    Amott...

    - Hahó! Hahó!

    - Ne hadonássz, nincs ott semmi. Ez a delírium...

   

    Így beszélek magamhoz, szükségem van rá, hogy időnként észre

    térítsem magamat. Nehéz elutasítanom azt, amit látok. És össze

    kell szednem minden önuralmamat, hogy futásnak ne eredjek a

    felé a tovahaladó karaván felé...

    "Ott... látod!..."

    - Ostoba, tudod jól, hogy csak te találod ki az egészet...

    - Pedig ha ez nem az, akkor nincs is valóság a világon...

   

   

    Semmi nem valóság, ha nem valóság az a kereszt ott a dombtetőn,

    húszkilométernyire. Az a kereszt, vagy az a világítótorony...

    De a tenger nem arra van. Akkor hát kereszt. Egész éjjel a

    térképet tanulmányoztam. Hiábavaló munka volt, mert nem tudom,

    hol vagyok. Mégis mohón hajoltam minden jel fölé, amely azt

    hirdette: emberek élnek ott. És valahol fölfedeztem egy kis

    kört, tetején kereszttel. Megnéztem a jelmagyarázatot:

    "Szerzetesek telepe." A kereszt mellett fekete pontot láttam.

    Újra megnéztem a jelmagyarázatot: "Állandó forrás" - olvastam.

    Szívem hevesen megdobbant, hangosan ismételgettem: "Állandó

    forrás... állandó forrás... állandó forrás..." Mit ér Ali Baba

    minden kincse egy állandó forrás mellett! Valamivel távolabb

    két fehér pontra bukkantam. A jelmagyarázat szerint: "Időszaki

    forrás". Ez már nem volt olyan szép. S aztán körös-körül nem

    volt semmi. Semmi.

   

    - Itt van hát az én kolostorom! A szerzetesek óriási keresztet

    emeltek a dombtetőn, útmutatóul a hajótörötteknek. Feléje kell

    mennem. Szaladnom kell a domonkos testvérek felé...

    - De Líbiában csak kopt kolostorok vannak.

    - ... a derék domonkosok felé. Szép, hűvös, piros kőpadlós

    konyhájuk van, és az udvaron egy nagyszerű, rozsdás szivattyú.

    És a rozsdás szivattyú... a rozsdás szivattyú alatt... tudod, a

    szivattyú alatt a kút... Ah! Gyönyörű ünnep lesz, amikor

    becsöngetek a kapun, amikor meghúzom a nagy harangot...

    - Őrült! Hiszen egy provence-i házat látsz magad előtt, és

    annak nincs is harangja!

    - Akkor meghúzom a nagy harangot! A kapus testvér az ég felé

    emeli karját. "Isten küldöttje vagy!" - kiáltja, és összehívja

    mind a szerzeteseket. Mindnyájan odasietnek. Körülvesznek,

    ujjongva, mint egy szegény gyermeket. A konyha felé vezetnek.

    És azt mondják: "Egy pillanat, fiam, egy pilllanat, szaladunk

    az állandó forráshoz..."

   

    S én reszketek a boldogságtól.

    Nem, nem akarok sírni, amiért a dombtetőn nincs többé ott a

    kereszt.

    Amit nyugat ígér, mind hazugság. Északnak fordulok. Észak

    legalább tele van a tenger énekével.

   

    Ah, túljutok egy dombon, a látóhatár kitágul.

    Előttem a világ legszebb városa.

    - Jól tudod, hogy ez is délibáb...

   

    Nagyon jól tudom, hogy délibáb. Engem ugyan be nem csap. De ha

    nekem úgy tetszik, hogy belesüllyedjek egy délibábba? Ha nekem

    úgy tetszik, hogy reménykedjek? Ha úgy tetszik, hogy szeressem

    ezt a tornyokkal csipkézett, napban fürdő várost? Ha kedvem

    tartja így menetelni, egyenesen előre, gyors léptekkel, mert

    már nem érzek fáradtságot, mert boldog vagyok?...

    Prévot és a revolver - ugyan, nevetnem kell! Inkább ez a

    részegség! Részeg vagyok. Haldoklom a szomjúságtól!

   

    Az alkonyat kijózanított. Megtorpantam, rémülten, hogy ilyen

    messzire kerültem. Alkonyatkor kilobban a délibáb. A látóhatár

    leveti pompáját, palotáit, főpapi ruházatát. Ez már a sivatag

    látóhatára.

   

    - Alaposan előrejutottál. Meglep az éjszaka, meg kell várnod a

    nappalt, nyomod elvész, vakon tévelyegsz...

    - Hát akkor annál inkább: egyenesen előre. Mire jó

    visszafordulni? Nem, nem akarok megfordulni, hiszen, ha

    kitárod, talán már a tenger felé tárod ki karodat!...

    - Hol láttad a tengert? Soha nem fogod elérni. Legalább

    háromszáz kilométer választ el tőle. És Prévot a gép mellett

    vár. És talán már ráakadt egy karaván...

    Jó, visszamegyek, de előbb kiáltok, embereket hívok.

    - Hahó!

    Istenem, talán mégis laknak ezen a planétán...

    - Hahó! Emberek!

    Berekedek. Nincs már hangom. Nevetséges, hogy így kiabálok. Még

    egyszer:

    - Emberek!

    Fellengzős, nagyzoló hang...

    Visszafordulok.

    Kétórai menetelés után meglátom a tüzet, melyet Prévot

    gyújtott, már-már abban a hitben, hogy elvesztem. Ah... annyira

    nem érdekel...

   

    Még egyórai út... még ötszáz méter... még száz méter... még

    ötven.

    - Ah!

   

    Ámulva megállok. Az öröm nagy, erőszakos hullámokban csap át

    szívemen. Prévot a parázs világában áll. Két arab támaszkodik a

    motornak, velük beszélget. Még nem vett észre. Nagyon

    elfoglalja öröme. Ha nyugodtan várakoztam volna, mint ő... már

    megmenekültem volna... Vígan kiáltok:

    - Hahó!

    A két beduin fölrezzen, felém néz. Prévot otthagyja őket,

    egyedül jön felém. Kitárom karomat. Prévot könyökömnél fogva

    tart fönn; elestem volna?

    63

   

    - Végre itt vannak - mondom.

    - Kik?

    - Az arabok.

    - Milyen arabok?

    - Az arabok, ott magával...

   

    Prévot furcsán rám néz; úgy érzem, súlyos titkot vall be,

    vonakodva.

    - Nincs itt egy szál arab se...

    Most, most már igazán kitör belőlem a zokogás.

   

                                   5.

   

    Tizenkilenc órát bír ki itt az ember szomjan, és mit ittunk

    tegnap este óta? Pár csöpp harmatot hajnalban. Az északkeleti

    szél azonban változatlanul fúj, és egy kicsit meglassítja

    fölszívódásunkat. A felhőképződésnek is kedvez ez a légáramlás;

    ha elérnének hozzánk ezek a felhők, ha eshetne egy kis eső! De

    a sivatagban soha nem esik.

   

    - Prévot, tépjünk szét egy ejtőernyőt. A háromszögű darabokat

    leterítjük a földre, köveket teszünk rájuk nehezéknek. Ha nem

    fordul meg a szél, hajnalban majd kicsavarjuk őket, és az egyik

    benzintartóban összegyűjtjük a harmatot.

   

    Kiterítjük a fehér vásznakat a csillagok alatt.

    Prévot előkészíti a tartályt. Nincs más hátra, mint megvárni a

    reggelt.

   

    A roncsok között Prévot egy csodálatos narancsot talál.

    Megfelezzük. Egészen föllelkesít, mégis: édeskevés, amikor húsz

    liter vízre volna szükségünk.

   

    A tűz mellett fekszem, nézem a fényes gyümölcsöt. "Az emberek

    nem tudják, mi az: egy narancs" -  mondom magamban. És:

    "Halálra vagyunk ítélve, de ez a bizonyosság most sem rontja

    meg örömömet. Ez a fél narancs, itt a kezemben, életem egyik

    legnagyobb boldogságát jelenti..." Hanyatt fekszem,

    gyümölcsömet szopogatom, számolom a hullócsillagokat. Egy

    percre végtelenül boldog vagyok. S most ezt mondom magamban: "A

    világot, melynek rendjében élünk, nem lehet megérteni, csak

    akkor, ha magunk maradunk vele." Most megértem a halálraítélt

    utolsó cigarettáját, utolsó pohár rumját. Sose tudtam fölfogni,

    hogyan fogadhatja el ezt a nyomorúságos ajándékot. Pedig mennyi

    öröm van benne! Azt hiszik, az az ember bátor, mert mosolyog.

    Pedig azért mosolyog, mert rumját kortyolja. Akik látják, nem

    tudják, hogy az ő távlatai már egészen mások, és hogy ez az

    pohárka rum emberi életté tette ezt az utolsó órát.

   

   

    Óriási mennyiségű vizet gyűjtöttünk: vagy két litert. Vége a

    szomjúságnak, megmenekültünk; rajta: igyunk!

   

    Kimerek a tartóból egy ónpohárravalót; ez a víz azonban szép

    sárgászöld színű, és ahogy az első kortyot lenyelem, érzem:

    olyan rettenetes íze van, hogy ennél az egy kortynál többet

    kínzó szomjúságom ellenére sem tudok lenyelni. Akár sarat is

    innék, de ez a mérgezett bádogíz erősebb, mint a szomjam.

   

    Prévot-ra nézek, forgó szemmel mered a földre, mintha

    figyelmesen keresne valamit. Hirtelen előrehajlik, és hányni

    kezd, körben forogva. A következő félpercben rajtam a sor.

    Olyan erősen öklendezem, hogy térdre roskadok, ujjaimat a

    homokba fúrom. Nem szólunk, mintegy negyedóráig így

    rángatózunk, epét hányunk.

   

   

    Vége. Nem érzek mást, csak valami homályos undort. Utolsó

    reményünket is elveszítettük. Nem tudom, mi volt a kudarc oka:

    az ejtőernyőt borító festékréteg-e, vagy az edényben lerakódott

    karbonklorid? Más tartály és más vászon kellett volna.

   

    Akkor hát: siessünk! Nappal van. Gyerünk! Elhagyjuk ezt az

    átkozott fennsíkot, nekivágunk, erőltetett menetben, egyenesen

    előre, míg össze nem rogyunk. Előttem a példa: Guillaumet az

    Andesekben; tegnap óta sokat gondolok rá. Nem törődöm az

    utasítással, hogy a gép mellett kell maradni. Úgysem fognak itt

    keresni.

   

    S most újra ráeszmélünk, hogy nem mi vagyunk a hajótöröttek,

    hanem azok, akik várnak minket, akiket fenyeget a csöndünk,

    akiknek már a szívébe hasít egy szörnyű tévedés. Lehetetlen,

    hogy ne rohanjunk feléjük. Guillaumet is úgy mesélte nekem,

    mikor visszatért az Andesekből:  a hajótöröttek felé rohant.

    Általános igazság ez.

   

    - Ha magam volnék a világban, lefeküdnék a homokra - mondja

    Prévot.

   

    És megyünk egyenesen előre kelet-északkeletnek. Ha túl vagyunk a

    Níluson: minden lépéssel mélyebbre megyünk az arábiai

    sivatagba.

   

   

    Erre a napra már nem tudok visszaemlékezni.

    Csak arra emlékszem: nagyon siettünk. Siettünk, mindegy mi,

    talán az összeomlás felé. Arra is emlékszem, hogy mereven a

    földet nézve mentem, a káprázatok végleg kimerítettek. Időről

    időre megnéztük az iránytűt, helyesbítettük az irányt. Néha

    elnyúltunk a homokon, lihegve pihentünk. Valahol elhagytam

    gumiköpenyemet; éjszakára hoztam magammal. Nem tudok semmit.

    Emlékeim csak az esti hűssel kezdenek föléledni. Magam is olyan

    voltam, mint a homok, és minden elhomályosult bennem.

   

    Napnyugtakor elhatározzuk: tábort ütünk. Jól tudom, hogy tovább

    kellene mennünk: ha nem jutunk vízhez, ez az éjszaka végez

    velünk.

   

   

    De magunkkal hoztuk az ejtőernyő darabjait; ha a méreg nem a

    festékrétegből származik, másnap reggel ihatunk pár kortyot. És

    újból kifeszítjük harmatot fogó tőreinket a csillagok alatt.

   

    Az északi égen azonban nem mutatkozik felhő ezen az estén. De a

    szél íze megváltozott, és megváltozott iránya is. Elért a

    sivatag forró lehelete. A szörnyeteg ébredezik! Érzem, amint

    végignyalja arcunkat, kezünket.

   

    De ha tovább megyünk, tíz kilométert se tudok megtenni. Három

    nap alatt, ital nélkül, több mint száznyolcvanat bejártam...

    Itt az ideje, hogy megálljunk.

   

    - Esküszöm, hogy az ott egy tó - mondja Prévot.

    Megőrült.

    - Ilyenkor alkonyatkor, hogyan lehetne délibáb?

    Nem felelek. Rég lemondtam róla, hogy higgyek a szememnek.

    Lehet, hogy nem délibáb, de ha nem az: őrült képzeletünk

    kitalálása. És ez a szerencsétlen Prévot még mindig hisz!

    - Húsz perc az egész - makacskodik -, megyek, megnézem...

   

    Bosszant ez a csökönyösség.

    - Menjen... menjen sétálni... nagyon jót  tesz az egészségének.

    De ha létezik is a maga tava, megnyugtatom, hogy sós a vize. És

    akár sós, akár nem, mindenképpen az ördögé. És ráadásul nem

    létezik.

   

    Prévot merev tekintettel eltávozik. Igen, ismerem ezeket az

    ellenállhatatlan kísértéseket. "Vannak alvajárók - gondolom -,

    akik a vonat elé vetik magukat." Tudom: Prévot nem fog

    visszatérni. Elragadja a semmi szédülete, és nem tud majd

    visszafordulni. És valamivel távolabb lebukik a földre. Ő ott

    pusztul el, én meg itt.

    S mindez annyira nem fontos!...

   

    Nem tartom jó előjelnek ezt a közönyt. Ugyanezt a békét éreztem

    akkor, egyszer régen, amikor félig már megfulladtam. Hason

    fekszem a kövön - búcsúlevelet írok -, erre jó ez a béke.

    Nagyon szép a levél. Nagyon méltóságteljes. Bölcs tanácsokat

    adok benne. Elolvasom: átfut rajtam a hiúság halvány öröme. Azt

    mondják majd róla: "Íme, egy csodálatos búcsúlevél. Milyen kár,

    hogy meghalt!..."

   

    Szeretném tudni, hányadán vagyok. Megpróbálok nyálat gyűjteni;

    hány órája már, hogy nem köptem? Nincs több nyálam. Ha csukva

    tartom a számat, ragadós anyag tapasztja össze ajkamat.

    Megszárad, és kemény kérget alkot rajta. Mégis sikerül egyet

    nyelnem. És a szemem se káprázik még. Ha elkezdődik ez a

    sugárzó tünemény: még két órám van hátra.

   

    Megjön az éjszaka. Tegnap óta nőtt a hold. Prévot nem jön.

    Hanyatt fekszem, tűnődöm. Fölbukkan bennem egy régi élményem.

    Hogy is volt?

   

    Igen, hajón voltam, Dél-Amerika felé utaztam, így feküdtem,

    hanyatt a legfelső fedélzeten. Az árboc csúcsa lassan

    imbolygott a csillagok között. Itt nincs árboc, de most is

    hajón utazom, egy cél, rendeltetés felé, amely már nem függ

    az én erőmtől. Rabszolga-kereskedők megkötözve egy hajóra

    vetettek...

   

    Prévot-ra gondolok, aki nem fog visszatérni többé.

    Egyetlenegyszer sem hallottam panaszkodni. Jól van így.

    Elviselhetetlen lett volna, ha siránkozást kell hallgatnom.

    Prévot igazi férfi.

   

    Ah! Itt van, ötszáz méterre tőlem, lámpáját lengeti.

    Elvesztette nyomát. Nincsen lámpám, nem tudok, felelni neki,

    fölállok, kiabálok, de ő nem hallja...

   

    Kétszáz méterrel odébb fölvillan egy másik, egy harmadik lámpa.

    Nagy ég! Mentőcsapat, engem keresnek!...

    Kiabálok.

    - Hahó!

    De nem hallanak meg.

    A három lámpa hívogatón leng tovább.

    Nem, ma este igazán nem vagyok őrült. Jól érzem magam. Nyugodt

    vagyok. Feszülten figyelek. Ötszáz méterre tőlem három lámpa

    mozog.

    - Hahó!

    Még mindig nem hallják.

   

    Hirtelen pánik fog el - egész idő alatt az egyetlen. Hiszen még

    tudok szaladni... "Várjatok!... Várjatok!..." Még meg találnak

    fordulni... eltávolodnak, másutt keresnek, és én összeroskadok!

    Összeroskadok az élet partján, mikor oly közel voltak hozzám a

    segítő kezek!...

    - Hahó! Hahó!

    - Hahó!

   

    Meghallottak. Kitör belőlem a zokogás, zokogva szaladok. A hang

    irányában szaladok. Megpillantom Prévot-t. Elzuhanok.

    - Ah! Mikor megláttam ezeket a lámpákat...

    - Milyen lámpákat?

    Igen: egyedül van.

    Ezúttal nem kétségbeesés fog el, hanem hirtelen harag.

    - És a tó?

    - Mindig távolodott, ahogy felé mentem. Félóráig mentem felé.

    Félóra múlva még mindig nagyon messze volt. Visszajöttem. De

    most már biztos vagyok benne, hogy tényleg tó.

    - Őrült, tökéletesen, őrült! Mondja, miért tette ezt velem? ...

    miért?

   

    Mit tett? És miért tette? Sírni tudnék méltatlankodásomban, és

    nem tudom, miért méltatlankodom. Prévot elcsukló hangon

    válaszol:

    - Úgy szerettem volna vizet találni... Olyan fehér az ajka!...

   

    Ó! Haragom elpárolog. Végigsimítok homlokomon, mintha álomból

    ébrednék; szomorú vagyok. Szelíden mondom:

    - Három lámpafényt láttam, olyan tisztán, mint most magát, nem

    lehet tévedés... Mondom magának, Prévot, hogy láttam őket...

    Prévot hallgat.

   

    - Bizony - mondja később -, kutyául vagyunk.

   

   

    A föld kisugárzása nagyon gyors ebben a párátlan légkörben.

    Máris nagyon hideg van. Fölállok, elindulok. De csakhamar

    elviselhetetlen didergés fog el. Vérkeringésem rossz, jeges

    hideg jár át, s ez nemcsak az éjszaka hidege. Vacog a fogam,

    egész testem rángatózik. Annyira reszket a kezem, hogy nem

    tudom többé használni zseblámpámat. Soha nem voltam érzékeny a

    hidegre, és most megfagyok - milyen különös játéka a

    szomjúságnak!

   

    Gumiköpenyemet elhagytam valahol, nem bírtam cipelni a

    hőségben. A szél egyre erősödik. S most látom csak igazán: a

    sivatagban nincs semmi menedék. A sivatag sima, akár a márvány.

    Nem ad árnyékot nappal, és pucéron kiszolgáltat a szélnek

    éjszaka. Sehol egy fa, egy ösvény, egy kő, amely elrejtene. A

    szél rám tör, mint nyílt terepen egy lovassági roham. Körben

    forgok, hogy meneküljek előle. Lefekszem, újra fölkelek. És

    akár fekszem, akár állok, egyformán ér jeges ostora. Nem tudok

    futni, nincs már erőm, nem tudok elmenekülni a gyilkosok elől,

    térdre esem, fejemet kezembe hajtva, a pallos alá!...

   

    Később föleszmélve emlékezni kezdek: fölálltam, s most megyek

    egyenesen előre, dideregve. Hol vagyok? Igen. Útnak eredtem,

    hallom Prévot hangját, kiáltásai ébresztettek fel...

   

    Visszamegyek hozzá, egész testemben ráz a hideg. "Ez nem a

    hideg - mondom magamban. - Ez más. Ez a vég." Már nagyon sok

    víz elpárolgott belőlem. Annyit mentem, tegnapelőtt meg tegnap,

    mikor egyedül mentem...

   

    Elszomorít, hogy a hideg végez velem. Jobban szerettem volna a

    szomjúság káprázatát. A keresztet a dombon, az arabokat, a

    lámpákat. Akárhogyan is: kezdett érdekelni. Nem szeretem, ha

    ostoroznak, mint egy rabszolgát...

   

    Újra térdre roskadok.

    Mentőszekrényünkből magunkkal hoztunk száz gramm tiszta étert,

    száz gramm kilencvenfokos alkoholt és egy kis üveg jódot. Iszom

    két-három korty étert: mintha kést nyelnék. Azután egy kis

    alkoholt, de elszorul a torkom.

   

    Gödröt kaparok a homokban, belefekszem, betakarom magam

    homokkal. Csak az arcom áll ki. Prévot pár száraz ágat talál,

    tüzet gyújt; a láng hamar kilobban. Prévot nem akarja beásni

    magát a homokba. Inkább toporog. Rosszul teszi.

   

    Torkom elszűkül, ez rossz jel, mégis jobban érzem magam.

    Nyugalom önt el. Nyugalom - túl minden reményen. Akaratom

    ellenére visz a hajó, ez a rabszolgák hajója, odakötöztek

    a hajóhídhoz, és most tovahaladok a csillagok alatt.

    S talán nem is vagyok nagyon szerencsétlen.

   

    A hideget már nem érzem, föltéve, ha egyetlen izmomat se

    mozdítom. Akkor elfeledkezem homokba temetett testemről. Nem

    moccanok többé, és így nem is szenvedek többé. Egyébként:

    igazában olyan kevéssé szenved az ember. A fájdalom mögött ott

    zeng a kimerültség, delírium gazdag hangszerelése.

    A világ olyanná válik, mint egy képeskönyv, mint egy kicsit

    kegyetlen tündérmese. Az előbb hajtóvadászatot tartott rám a

    szél, és én körbe futva menekültem előle, mint egy riadt állat.

    Azután lélegzésem elnehezült: egy térd nehezült mellemre. Egy

    térd. S én viaskodtam a súlyos angyallal. Soha nem voltam

    egyedül a sivatagban. Most már, hogy nem hiszek abban, ami

    körülöttem van, magamba húzódom, behunyom a szeme, s egy pillám

    se rezdül többé. Ezek a patakzó képek - érzem - nyugodt álom

    felé ragadnak: a folyók is elpihennek a tenger végtelen ölében.

   

    Isten veletek, akiket szerettem. Nem az én hibám, hogy az ember

    nem bírja ki három napig szomjan. Sose hittem, hogy ennyire a

    források rabja vagyok. Nem gyanítottam, hogy függetlenségem

    ilyen korlátolt. Azt hiszik: az ember mehet egyenesen előre...

    Azt hiszik: az ember szabad... Nem látják a láncot, mely a

    kutakhoz köti, s úgy fűzi a föld méhéhez, mint egy

    köldökzsinór. Ha egy lépéssel továbbmegy - belepusztul.

   

    A ti szenvedésteken kívül nem sajnálok semmit. Mindennel számot

    vetve: a jobbik rész, amit így kaptam. Ha visszatérnék,

    újrakezdeném. Szükségem van arra, hogy éljek. A nagyvárosokban

    azonban már nincsen emberi élet.

   

    Nem a repülésről van itt szó. A repülőgép nem cél, hanem

    eszköz. Az ember nem a repülőgépért teszi kockára életét.

    A paraszt se ekéjéért szánt.

    De a repülőgép segítségével az ember otthagyja a városokat és

    hivatalaikat, s újra rátalál egy paraszti igazságra.

   

    Emberi munkát végez, és gondjai emberi gondok. Kapcsolatba

    kerül a széllel, a csillagokkal, az éjszakával, sivataggal és a

    tengerrel. Megmérkőzik a természet erőivel. Úgy várja a

    hajnalt, mint a kertész a tavaszt. Úgy várja a repülőteret,

    mint az ígéret földjét, és létezéséről a csillagokból szerez

    bizonyságot.

   

    Nem fogok panaszkodni. Három nap óta: meneteltem, szomjaztam,

    csapásokat követtem a homokban, reménykedtem a harmatban.

    Vissza akartam kerülni fajtámhoz, amelyről már nem tudom, merre

    lakik a földön. S ezek mind élő gondok.  És lehetetlen, hogy ne

    tartsam fontosabbnak a választásnál: vajon melyik bárba menjünk

    ma este.

   

   

    Nem tudom megérteni a kültelki helyiérdekű vonatok tömegét;

    ezek az emberek azt hiszik, emberek, s egy különös nyomás

    szorongatja őket; akár a hangyák, úgy élnek. Vajon mivel töltik

    be lehetetlen kis vasárnapjaik szabadságát?

   

    Oroszországban egy gyárban egyszer Mozartot hallottam játszani.

    Megírtam, és kétszáz szidalmazó levelet kaptam. Nem haragszom

    azokra, kik jobban szeretik a lebujokat. Nem ismernek más

    zenét. A lebujok gazdáira haragszom.

    Nem szeretem, ha lealacsonyítják az embereket.

   

    Boldog vagyok hivatásomban. Úgy érzem: a repülőterek parasztja

    vagyok. A helyiérdekű vonaton egészen másképp érzem agóniámat,

    mint itt! Itt: akárhogy vesszük is - micsoda fényűzés!...

   

    Nem bánok semmit. Játszottam - vesztettem.

    Ez a mesterségem rendje. Mégis: én magam szívtam a tengeri szél

    ízét!

   

    Akik megízlelték egyszer, soha többé nem felejtik el ezt a

    táplálékot. Ugye, bajtársak? Nem a veszélyes életről van szó.

    Ez a fogalmazás nagyképű. Utálom a torreádorokat. Én nem a

    veszélyt szeretem. Nagyon jól tudom, mit szeretek. Az életet.

   

   

    Lassan világosodik az ég. Kinyújtom egyik karomat a homokból.

    Mellettem van az egyik ejtőernyődarab, megtapintom: száraz.

    Várjunk. A harmat hajnalban száll le. A hajnal azonban itt van,

    de nem nedvesíti meg vásznainkat. Gondolataim összekuszálódnak

    kissé; mintha valaki szólna hozzám: "Íme egy száraz szív... egy

    száraz szív... egy száraz szív, mely nem tud könnyezni!..."

    - Gyerünk, Prévot! Torkunk még nem szikkadt ki egészen; tovább

    kell menni.

   

                                   6.

   

    Az a nyugati szél fúj, amely tizenkilenc óra alatt kiszárítja

    az embert. Nyelőcsövem még nem zárult teljesen össze, de kemény

    és fáj. Valami kapar benne. Nemsokára elkezdődik az a köhögés,

    amelyről beszéltek egyszer nekem - már várom. Nyelvem nehéz. S

    ami  a legsúlyosabb: fényfoltokat látok. Amikor majd ezek a

    foltok lángokká válnak, lefekszem.

   

    Gyorsan megyünk. Fölhasználjuk a hajnal hűsét. Tudjuk, hogy

    mikor a nap erősen sütni kezd, már nem fogunk menni...

   

    Már nincs jogunk hozzá, hogy izzadjunk. S ahhoz sincs, hogy

    várjunk. Ez a hűvösség: csak tizennyolc százalék hűvösség. A

    szél a sivatagból jön. S ez alatt a hazug és gyöngéd simogatás

    alatt elpárolog a vérünk.

   

    Az első napon egy kevés szőlőt ettünk. Három napja pedig: egy

    fél narancsot és egy fél száraz süteményt. Milyen nyállal

    emésztettük volna meg a táplálékot? De nem érzek semmi éhséget;

    csak szomjúságot érzek. És most már mintha a szomjúságnál is

    jobban érezném a következményeit. Torkom kemény. Nyelvem, mint

    a gipsz. Kínzó kaparás, számban rettenetes íz. A víz bizonyára

    meggyógyítaná őket, de nincs már emlékem, amely fölidézné

    bennük ennek az orvosságnak az ízét. A szomjúság percről percre

    inkább betegség, percről percre kevésbé kívánság.

   

    Úgy tűnik, a források és gyümölcsök már nem támasztanak bennem

    olyan gyötrelmes képeket. Elfelejtem a narancs fényes színét;

    elfelejtem lassan azt is, hogy szeretek valakit. Talán mindent

    elfelejtettem már.

   

    Leültünk, de tovább kell menni. Lemondunk róla, hogy nagy

    távolságokat tegyünk meg. Ötszáz méter után összecsuklunk a

    fáradtságtól. Végtelen öröm így kinyúlni... De tovább kell

    menni.

   

    A táj változik. Ritkulnak a kövek, homokban megyünk. Előttünk

    két kilométerre homokdombok. Rajtuk tengődő, vézna növényzet.

    Az acélfegyverzetű vidéknél jobban szeretem a homokot. Ez a

    szőke sivatag a Szahara; mintha fölismerném...

   

    Most már kétszáz méter is kimerít.

    - Mégis menni fogunk, legalább azokig a cserjékig...

   

    Ez a végső határ. Nyolc nappal később, amikor majd autón jövünk

    erre, a nyomokon, megkeresni a repülőgépet, látni fogjuk:

    nyolcvan kilométer volt ez az utolsó kísérlet. Eddig kétszázat

    tettem meg. Hogyan bírom tovább?

   

    Tegnap reménytelenül meneteltem. Ma már nincs értelmük ezeknek

    a szavaknak. Megyünk, mert megyünk. Így mehetnek az ökrök az

    eke előtt. Tegnap narancsfaligetek paradicsomkertjéről

    ábrándoztam. Ma már: nincs számomra többé semmiféle

    paradicsomkert. Nem hiszek többé a narancs létezésében.

   

    Nincs bennem semmi más, mint nagy szárazság a szívemben. Össze

    fogok esni, és nem ismerem a kétségbeesést. Még csak nem is

    fáj. Kár. A fájdalom jó lenne, mint a víz. Az ember szánalmat

    érez maga iránt, és úgy sajnálja magát, mint egy jó barát. De

    nekem nincs már barátom a földön.

   

    Ha majd rám találnak, s látják kiégett szememet, azt gondolják:

    sokat kiáltoztam segítségért, és sokat szenvedtem. De az

    indulat, a sajnálat, a lágy szenvedés még mindig gazdagság. És

    én már tökéletesen szegény fickó vagyok Érintetlen leányok első

    szerelmes estéjükön bánatosak, és sírnak. A bánat az élet

    rezdüléseihez kapcsolódik. És nekem már semmiféle bánatom

    nincs...

   

    A sivatag - én vagyok. Nem képződik bennem többé nyál, de nem

    képződnek kívánatos képek sem, amelyekért epekedhetnék. A nap

    kiszárította bennem a könnyek forrását.

   

    Mégis, mi ez? A remény egy fuvalma rezdül át rajtam, mint

    tengeren a fodrot verő, könnyű szél. Mi ez a jel, melyre

    fölneszel ösztönöm, mielőtt elérné öntudatomat?

    Semmi nem változott, és mégis megváltozott minden. Ez a

    homokszőnyeg, ezek a dombok, ezek az elszórt zöld foltok: ez

    már nem tájék - ez színpad. Még üres, de már kész színpad.

    Prévot-ra nézek. Látom: ugyanolyan ámulat fogta el, mint engem,

    de ő sem érti, mi az, amit érez.

   

    Esküszöm: valami történni fog...

    Esküszöm: a sivatag megélénkült. S ez az üresség, ez a csönd

    megragadóbb, mint egy forgalmas tér forgataga...

   

   

    Megmenekültünk: a homokban nyomok vannak.

   

    Ó! Elvesztettük az emberi fajta nyomát, elszakadtunk a

    törzstől, egyedül voltunk a világban, kifelejtve az egyetemes

    vándorlásból - s most egyszerre fölfedezzük a homokba írva az

    ember csodálatos lába nyomát.

   

    - Prévot, itt két ember elvált...

    - Itt egy teve térdelt le...

    - Itt meg...

   

    Mégis: még egyáltalán nem menekültünk meg. Nem elég várakozni.

    Pár óra múlva már hiába segítenének rajtunk. Ha a köhögés

    elkezdődik, a szomjúság gyorsan végez. És a torkunk...

    De én hiszek ebben a karavánban, amely valahol a sivatagban

    imbolyog.

   

   

    Tovább mentünk hát, és egyszerre meghallottam a

    kakaskukorékolást. Guillaumet mondta: "A vége felé kakasokat

    halottam az Andesekben. És vonatokat is hallottam..."

   

    Eszembe jut elbeszélése, abban a pillanatban, amikor a kakas

    kukorékol: "Először a szemem csalt meg - mondom magamban. - Ez

    is biztosan a szomjúsággal jár. A fülem jobban ellenállt."

   

    De Prévot megragadja karomat.

    - Hallotta?

    - Mit?

    - A kakast!

    - Akkor... akkor...

    Akkor, ostoba, ez bizonyosan: az élet...

   

    Még volt egy utolsó hallucinációm: három kergetőző kutyáról.

    Prévot nem látott semmit. De ketten vagyunk, ketten tárjuk

    karunkat a felé a beduin felé. Ketten használjuk ki, felé

    igyekezve, tüdőnk lihegéseit. Ketten nevetünk a

    boldogságtól!...

   

    De hangunk harmincméternyire sem ér el. Hangszálaink

    kiszáradtak. Suttogva beszéltünk egymással, és észre se vettük.

   

    A beduin és tevéje azonban, alighogy előtűnik a domb mögül,

    lassan eltávolodik. Talán egyedül van. Egy kegyetlen démon

    megmutatta, és most elveszi...

   

    És már szaladni sem tudunk!

   

    A dombon megjelenik egy másik arab. Üvöltünk, de egészen

    halkan. Karunkkal hadonászunk, úgy érezzük, óriási jelekkel

    hintjük tele az eget. De a beduin állandóan jobbra néz...

   

    És egyszerre, lassan negyedfordulatot tesz. Abban a pillanatban,

    amikor szembefordul, minden beteljesedik. Abban a pillanatban,

    amikor felénk néz, máris kioltja bennünk a szomjúságot, a

    halált és a káprázatokat.

    Már ez a negyedfordulat is megváltoztatja a világot. Törzse

    puszta mozdulatával, tekintete puszta kalandozásával életet

    teremt, s olyannak tűnik, mint egy isten.

   

    Csoda ez... Felén jön a homokon, mint egy isten a tengeren...

   

    Az arab egyszerűen végignézett rajtunk. Kezét vállunkra nyomta,

    és mi engedelmeskedtünk neki: elnyúltunk a földön. Nincs itt se

    faj, se nyelv, se más különbség... Csak az a szegény nomád, aki

    arkangyali kezét vállunkra tette.

   

    A homokra borulva várakoztunk. S most hason fekve iszunk,

    fejünket az edénybe dugva, mint a tehenek. A beduin megrémül,

    percenkint kényszerít, hogy hagyjuk abba. De alighogy elenged,

    arcunkat újra belemerítjük a vízbe.

   

    Víz!

    Se ízed nincs, se színed, se zamatod, nem lehet meghatározni

    téged, megízlelnek, anélkül, hogy megismernének. Nem szükséges

    vagy az életben: maga az élet vagy. Olyan örömmel töltesz el,

    amit az érzékelés nem magyarázhat meg. Általad megszületik

    bennünk a hatalom, amelyről lemondtunk. A te kegyelmedből

    szívünk kiszáradt forrásai újra megnyílnak.

   

    Te vagy a világ legnagyobb gazdagsága, és a legfinomabb is te

    vagy: tiszta víz, odalent a föld méhében. Az ember elpusztulhat

    egy magnéziumos forrás fölött, szomjan halhat kétlépésnyire egy

    sós tótól, és szomjan halhat két liter harmat mellett is, ha

    ásványi savak vannak benne. Nem keveredsz, nem tűrsz

    változtatást: bizalmatlan istenség vagy...

   

    De végtelenül egyszerű boldogsággal árasztasz el minket.

   

    Te pedig, aki megmentettél, líbiai beduin, te mindörökre

    elhomályosulsz az emlékezetemben. Soha nem fogok pontosan

    visszaemlékezni arcodra. Te vagy az Ember, s arcod: minden

    ember arca. Soha nem láttál még, és mégis fölismertél. Te vagy

    a szeretett testvér. És ha arra kerülne a sor: fölismerlek az

    emberek között.

   

    Így tűnsz föl előttem, a nemesség és jóakarat fényében,

    hatalmas úr, akinek hatalmadban áll, hogy inni adj. Minden

    barátom, minden ellenségem felém jön benned - és már egyetlen

    ellenségem sincs a világon.