Angela Warren beszámolója
Kedves Monsieur Poirot,
megtartottam ígéretemet, és leírtam mindent, amire csak emlékszem abból a tizenhat év előtti szörnyű időből. De csak akkor jöttem rá, milyen kevés az, amire emlékszem, amikor hozzákezdtem. Amíg a dolog meg nem történt, nincs semmi, amiből kiinduljak.
A nyarakról általában csak homályos emlékeim vannak… néhány rendkívüli esemény, de még azt sem tudnám biztosan megmondani, hogy mi melyik nyáron történt. Amyas halála olyan volt, mint a derült égből a villámcsapás. Semmi sem jelezte előre, tehát alighanem minden elkerülte a figyelmemet, ami idáig vezetett.
Megpróbáltam elgondolkozni rajta, hogy ez természetes-e vagy sem. Vajon a legtöbb tizenöt éves lány olyan vak, süket és korlátolt, amilyen én lehettem akkor? Lehetséges.
Azt hiszem, gyorsan fel tudtam mérni az emberek hangulatváltozásait, de azon már sose törtem a fejem, hogy mi okozta e változásokat.
Mellékesen éppen akkoriban kezdtem váratlanul rájönni a szavak varázsára. Olvasmányrészletek, versfoszlányok, Shakespeare-sorok visszhangzottak az agyamban. Még ma is emlékszem, hogy járkáltam fel-alá a konyhakertben, az ösvényen, szinte delíriumszerű elragadtatással ismételgetve: „Az áttetsző, üvegzöld víz alatt…” Olyan szép volt, hogy újra meg újra el kellett mondanom.
S ezzel az új felfedezéssel meg a vele járó izgalmakkal párosulva az a sok minden, amire vágytam, amióta csak az eszemet tudom: úszás, fára mászás, gyümölcsevés, hancúrozás az istállófiúval meg a lovak etetése!
Caroline-t és Amyast magától értetődőnek tekintettem. Ők voltak világom központi szereplői, de sosem gondolkoztam el rajtuk, sem ügyes-bajos dolgaikon, sem azon, hogy vajon mit gondolnak és éreznek.
Elsa Greer megérkezésére sem figyeltem fel különösebben. Butának tartottam, s még csak csinosnak se láttam. Egyszerűen tudomásul vettem, hogy egy gazdag, de idegesítő nő, akit Amyas lefest.
Tulajdonképpen csak annak alapján támadt némi sejtelmem az egész dologról, amit a teraszról hallottam, ahová kiszöktem egyszer ebéd után… Elsa azt mondta, hogy férjhez megy Amyashoz! Megütötte a fülemet, mert egyszerűen nevetségesnek találtam. Meg is említettem Amyasnak, Handcrossban, a kertben. Azt kérdeztem tőle:
– Miért mond Elsa olyat, hogy férjhez megy hozzád? Hiszen nem lehet. Senkinek se lehet két felesége… mert az bigámia, és börtönbe kerül miatta az ember.
Amyas éktelen dühbe gurult.
– Hát ezt meg hogy a fenébe hallgattad ki?
Megmondtam neki, hogy a könyvtárszoba ablaka alatt hallottam.
Dühösebb volt, mint valaha, és kijelentette, hogy legfőbb ideje iskolába mennem, és leszoknom a hallgatózásról.
Még most is emlékszem, mennyire megnehezteltem rá, hogy ilyet mond. Nem volt tisztességes. Határozottan nem volt tisztességes.
Dühösen eldadogtam valahogy, hogy nem hallgatóztam… és különben is, tettem hozzá, miért mond Elsa ilyen butaságot?
Amyas azt felelte, hogy csak tréfa volt.
Be kellett volna érnem ennyivel. Be is értem… de csak majdnem. Egészen nem.
Hazafelé menet azt mondtam Elsának:
– Megkérdeztem Amyastól, mit értettél azon, hogy férjhez mégy hozzá, mire ő azt mondta, hogy csak tréfa volt.
Azt hittem, megsértem vele. De csak mosolygott.
Ki nem állhattam azt a mosolyt. Fölmentem Caroline szobájába. Éppen vacsorához öltözött át. Kereken megkérdeztem tőle, feleségül veheti-e Amyas Elsát.
Olyan pontosan emlékszem Caroline válaszára, mintha csak az imént hangzott volna el. Nyilván nagyon nyomatékosan felelt:
– Amyas csakis az én halálom után veheti el Elsát.
Ez teljesen megnyugtatott. Úgy éreztem, hogy a haláltól még mindnyájan nagyon messze vagyunk. De továbbra is dühös voltam Amyasra amiatt, amit délután mondott, egész vacsora alatt kötekedtem vele, emlékszem, hogy csúnyán összevesztünk, én kirohantam az ebédlőből, lefeküdtem, és álomba sírtam magam.
Arra a délutánra, amit Meredith Blake-nél töltöttünk, nem nagyon emlékszem, de arra igen, hogy felolvasta a Phaidón-ból Szókra tesz halálát. Akkor hallottam először. És úgy éreztem, hogy ez volt a legszebb, a leggyönyörűbb, amit valaha is hallottam. Erre emlékszem… de arra már nem, hogy ez mikor történt. Szerintem akármikor történhetett azon a nyáron.
Arra sem emlékszem, hogy mi történt másnap délelőtt, pedig sokat törtem rajta a fejem. Rémlik, de csak homályosan, hogy úsztam egyet, s mintha az is derengene, hogy varrtam valamit.
De egészen addig minden nagyon bizonytalan és homályos, amíg Meredith lihegve a teraszra nem lépett az ösvényről. Nagyon szürke és furcsa volt az arca. Emlékszem, hogy egy kávéscsésze leesett az asztalról, és eltört… Elsa ejtette le. Arra is emlékszem, hogy elrohant… teljes erejéből elkezdett lefelé szaladni az ösvényen… és ijesztő volt az arca.
Egyre mondogattam magamban:
– Amyas meghalt. – De sehogy se éreztem igaznak.
Emlékszem, hogy megjött dr. Fausset, s hogy komoly volt az arca. Miss Williams Caroline-t ápolgatta buzgón. Én kétségbeesetten kóboroltam ide-oda, mindenkinek csak útjában voltam. Borzasztóan rosszul éreztem magam. Nem engedtek le, hogy megnézzem Amyast. De hamarosan megérkezett a rendőrség, mindenféle jegyzőkönyveket vettek fel, és nemsokára felhozták Amyas holttestét. Egy hordágyon, lepedővel letakarva.
Miss Williams később bevitt Caroline szobájába. Caroline a díványon feküdt. Falfehér volt, látszott, hogy rosszul van.
Megcsókolt, és azt mondta, szeretné, ha mihelyt lehet, elmennék a házból, és hogy nagyon borzasztó, ami történt, de lehetőleg ne nyugtalankodjam miatta, ne gondoljak rá.
Menjek el én is Carlához, aki Lady Tressilliannél van, ebben a házban lehetőleg ne maradjon senki.
Hozzásimultam Caroline-hoz, és kijelentettem, hogy nem akarok elmenni. Szeretnék vele maradni. Azt felelte, hogy tudja, de nekem is jobb lesz, ha elmegyek, meg neki is nagy kő esik le a szívéről. Miss Williams is közbeszólt:
– A legjobban azzal segítesz a nővéreden, Angela, ha ellenkezés nélkül megteszed, amit kér.
Erre kijelentettem, hogy bármit hajlandó vagyok megtenni, amit Caroline akar.
– Ez az én drága Angelám – mondta Caroline, megölelt, kijelentette, nincs miért aggódnom, és lehetőleg minél kevesebbet beszéljek a dologról, és gondolni is minél kevesebbet gondoljak rá.
Aztán le kellett mennem, és elbeszélgetnem egy rendőr-főfelügyelővel. Nagyon barátságos volt, megkérdezte, mikor láttam utoljára Amyast, aztán föltett még egy csomó kérdést, aminek annak idején nem láttam semmi értelmét, de ma már persze látom. Megállapította, hogy semmi olyat nem tudok mondani neki, amit ne hallott volna már másoktól. Ezért aztán közölte Miss Williamsszel, hogy nem látja akadályát, hogy átköltözzem Ferriby Grange-be, Lady Tressillianhez.
Át is költöztem, és Lady Tressillian nagyon jó volt hozzám. De persze hamarosan meg kellett tudnom az igazat. Caroline-t szinte nyomban letartóztatták. Úgy megdöbbentem és megijedtem, hogy egészen belebetegedtem.
Később megtudtam, hogy Caroline borzasztóan aggódott miattam. Az ő követelésére kellett elutaznom Angliából, mielőtt megkezdődött a per. De hát ezt már meséltem önnek.
Mint láthatja, szánalmasan keveset tudok írni. Beszélgetésünk óta lelkiismeretesen átgondoltam azt a keveset is, amire emlékszem, megpróbáltam felidézni az arcokat, hogy ki hogyan reagált a dologra. De nem jut eszembe semmi, ami akármelyikük bűnösségére utalna. Elsa őrjöngése, Meredith ólomszürke, elgyötört arca, Philip szomorúsága és dühe… mind-mind természetesnek látszott. Lehetséges volna, hogy valamelyikük színészkedett?
Én csak egyet tudok: Caroline nem volt gyilkos.
Ebben teljesen bizonyos vagyok, és mindig is bizonyos leszek, bár nem tudok rá egyéb bizonyítékot felhozni, csak azt, hogy alaposan ismertem a jellemét.