Angela Warren beszámolója

Ked­ves Mon­si­eur Po­i­rot,

meg­tar­tot­tam ígé­re­te­met, és le­ír­tam min­dent, ami­re csak em­lék­szem ab­ból a ti­zen­hat év előt­ti ször­nyű idő­ből. De csak ak­kor jöt­tem rá, mi­lyen ke­vés az, ami­re em­lék­szem, ami­kor hoz­zá­kezd­tem. Amíg a do­log meg nem tör­tént, nincs sem­mi, ami­ből ki­in­dul­jak.

A nya­rak­ról ál­ta­lá­ban csak ho­má­lyos em­lé­ke­im van­nak… né­hány rend­kí­vü­li ese­mény, de még azt sem tud­nám biz­to­san meg­mon­da­ni, hogy mi me­lyik nyá­ron tör­tént. Amyas ha­lá­la olyan volt, mint a de­rült ég­ből a vil­lám­csa­pás. Sem­mi sem je­lez­te elő­re, te­hát alig­ha­nem min­den el­ke­rül­te a fi­gyel­me­met, ami idá­ig ve­ze­tett.

Meg­pró­bál­tam el­gon­dol­koz­ni raj­ta, hogy ez ter­mé­sze­tes-e vagy sem. Va­jon a leg­több ti­zen­öt éves lány olyan vak, sü­ket és kor­lá­tolt, ami­lyen én le­het­tem ak­kor? Le­het­sé­ges.

Azt hi­szem, gyor­san fel tud­tam mér­ni az em­be­rek han­gu­lat­vál­to­zá­sa­it, de azon már sose tör­tem a fe­jem, hogy mi okoz­ta e vál­to­zá­so­kat.

Mel­lé­ke­sen ép­pen ak­ko­ri­ban kezd­tem vá­rat­la­nul rá­jön­ni a sza­vak va­rázsá­ra. Ol­vas­mány­rész­le­tek, vers­fosz­lá­nyok, Shakes­peare-so­rok vissz­hang­zot­tak az agyam­ban. Még ma is em­lék­szem, hogy jár­kál­tam fel-alá a kony­ha­kert­ben, az ös­vé­nyen, szin­te de­lí­ri­um­sze­rű el­ra­gad­ta­tás­sal is­mé­tel­get­ve: „Az át­tet­sző, üveg­zöld víz alatt…” Olyan szép volt, hogy újra meg újra el kel­lett mon­da­nom.

S ez­zel az új fel­fe­de­zés­sel meg a vele járó iz­gal­mak­kal pá­ro­sul­va az a sok min­den, ami­re vágy­tam, ami­óta csak az esze­met tu­dom: úszás, fára má­szás, gyü­möl­cs­evés, han­cú­ro­zás az is­tál­ló­fi­ú­val meg a lo­vak ete­té­se!

Ca­ro­li­ne-t és Amyast ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek te­kin­tet­tem. Ők vol­tak vi­lá­gom köz­pon­ti sze­rep­lői, de so­sem gon­dol­koz­tam el raj­tuk, sem ügyes-ba­jos dol­ga­i­kon, sem azon, hogy va­jon mit gon­dol­nak és érez­nek.

Elsa Gre­er meg­ér­ke­zé­sé­re sem fi­gyel­tem fel kü­lö­nö­seb­ben. Bu­tá­nak tar­tot­tam, s még csak csi­nos­nak se lát­tam. Egy­sze­rű­en tu­do­má­sul vet­tem, hogy egy gaz­dag, de ide­ge­sí­tő nő, akit Amyas le­fest.

Tu­laj­don­kép­pen csak an­nak alap­ján tá­madt némi sej­tel­mem az egész do­log­ról, amit a te­rasz­ról hal­lot­tam, aho­vá ki­szök­tem egy­szer ebéd után… Elsa azt mond­ta, hogy férj­hez megy Amyas­hoz! Meg­ütöt­te a fü­le­met, mert egy­sze­rű­en ne­vet­sé­ges­nek ta­lál­tam. Meg is em­lí­tet­tem Amyas­nak, Handc­ross­ban, a kert­ben. Azt kér­dez­tem tőle:

– Mi­ért mond Elsa olyat, hogy férj­hez megy hoz­zád? Hi­szen nem le­het. Sen­ki­nek se le­het két fe­le­sé­ge… mert az bi­gá­mia, és bör­tön­be ke­rül mi­at­ta az em­ber.

Amyas ék­te­len düh­be gu­rult.

– Hát ezt meg hogy a fe­né­be hall­gat­tad ki?

Meg­mond­tam neki, hogy a könyv­tár­szo­ba ab­la­ka alatt hal­lot­tam.

Dü­hö­sebb volt, mint va­la­ha, és ki­je­len­tet­te, hogy leg­főbb ide­je is­ko­lá­ba men­nem, és le­szok­nom a hall­ga­tó­zás­ról.

Még most is em­lék­szem, mennyi­re meg­ne­hez­tel­tem rá, hogy ilyet mond. Nem volt tisz­tes­sé­ges. Ha­tá­ro­zot­tan nem volt tisz­tes­sé­ges.

Dü­hö­sen el­da­dog­tam va­la­hogy, hogy nem hall­ga­tóz­tam… és kü­lön­ben is, tet­tem hoz­zá, mi­ért mond Elsa ilyen bu­ta­sá­got?

Amyas azt fe­lel­te, hogy csak tré­fa volt.

Be kel­lett vol­na ér­nem ennyi­vel. Be is ér­tem… de csak majd­nem. Egé­szen nem.

Ha­za­fe­lé me­net azt mond­tam El­sá­nak:

– Meg­kér­dez­tem Amyas­tól, mit ér­tet­tél azon, hogy férj­hez mégy hoz­zá, mire ő azt mond­ta, hogy csak tré­fa volt.

Azt hit­tem, meg­sér­tem vele. De csak mo­soly­gott.

Ki nem áll­hat­tam azt a mo­solyt. Föl­men­tem Ca­ro­li­ne szo­bá­já­ba. Ép­pen va­cso­rá­hoz öl­tö­zött át. Ke­re­ken meg­kér­dez­tem tőle, fe­le­sé­gül ve­he­ti-e Amyas El­sát.

Olyan pon­to­san em­lék­szem Ca­ro­li­ne vá­la­szá­ra, mint­ha csak az imént hang­zott vol­na el. Nyil­ván na­gyon nyo­ma­té­ko­san fe­lelt:

– Amyas csak­is az én ha­lá­lom után ve­he­ti el El­sát.

Ez tel­je­sen meg­nyug­ta­tott. Úgy érez­tem, hogy a ha­lál­tól még mind­nyá­jan na­gyon messze va­gyunk. De to­vább­ra is dü­hös vol­tam Amyas­ra ami­att, amit dél­után mon­dott, egész va­cso­ra alatt kö­te­ked­tem vele, em­lék­szem, hogy csú­nyán össze­vesz­tünk, én ki­ro­han­tam az ebéd­lő­ből, le­fe­küd­tem, és álom­ba sír­tam ma­gam.

Arra a dél­után­ra, amit Me­re­dith Blake-nél töl­töt­tünk, nem na­gyon em­lék­szem, de arra igen, hogy fel­ol­vas­ta a Phai­dón-ból Szók­ra tesz ha­lá­lát. Ak­kor hal­lot­tam elő­ször. És úgy érez­tem, hogy ez volt a leg­szebb, a leg­gyö­nyö­rűbb, amit va­la­ha is hal­lot­tam. Erre em­lék­szem… de arra már nem, hogy ez mi­kor tör­tént. Sze­rin­tem akár­mi­kor tör­tén­he­tett azon a nyá­ron.

Arra sem em­lék­szem, hogy mi tör­tént más­nap dél­előtt, pe­dig so­kat tör­tem raj­ta a fe­jem. Rém­lik, de csak ho­má­lyo­san, hogy úsz­tam egyet, s mint­ha az is de­ren­ge­ne, hogy varr­tam va­la­mit.

De egé­szen ad­dig min­den na­gyon bi­zony­ta­lan és ho­má­lyos, amíg Me­re­dith li­heg­ve a te­rasz­ra nem lé­pett az ös­vény­ről. Na­gyon szür­ke és fur­csa volt az arca. Em­lék­szem, hogy egy ká­vés­csé­sze le­esett az asz­tal­ról, és el­tört… Elsa ej­tet­te le. Arra is em­lék­szem, hogy el­ro­hant… tel­jes ere­jé­ből el­kez­dett le­fe­lé sza­lad­ni az ös­vé­nyen… és ijesz­tő volt az arca.

Egy­re mon­do­gat­tam ma­gam­ban:

– Amyas meg­halt. – De se­hogy se érez­tem igaz­nak.

Em­lék­szem, hogy meg­jött dr. Faus­set, s hogy ko­moly volt az arca. Miss Wil­li­ams Ca­ro­li­ne-t ápol­gat­ta buz­gón. Én két­ség­be­eset­ten kó­bo­rol­tam ide-oda, min­den­ki­nek csak út­já­ban vol­tam. Bor­zasz­tó­an rosszul érez­tem ma­gam. Nem en­ged­tek le, hogy meg­néz­zem Amyast. De ha­ma­ro­san meg­ér­ke­zett a rend­őr­ség, min­den­fé­le jegy­ző­köny­ve­ket vet­tek fel, és nem­so­ká­ra fel­hoz­ták Amyas holt­tes­tét. Egy hord­ágyon, le­pe­dő­vel le­ta­kar­va.

Miss Wil­li­ams ké­sőbb be­vitt Ca­ro­li­ne szo­bá­já­ba. Ca­ro­li­ne a dí­vá­nyon fe­küdt. Fal­fe­hér volt, lát­szott, hogy rosszul van.

Meg­csó­kolt, és azt mond­ta, sze­ret­né, ha mi­helyt le­het, el­men­nék a ház­ból, és hogy na­gyon bor­zasz­tó, ami tör­tént, de le­he­tő­leg ne nyug­ta­lan­kod­jam mi­at­ta, ne gon­dol­jak rá.

Men­jek el én is Car­lá­hoz, aki Lady Tres­sil­li­an­nél van, eb­ben a ház­ban le­he­tő­leg ne ma­rad­jon sen­ki.

Hoz­zá­si­mul­tam Ca­ro­li­ne-hoz, és ki­je­len­tet­tem, hogy nem aka­rok el­men­ni. Sze­ret­nék vele ma­rad­ni. Azt fe­lel­te, hogy tud­ja, de ne­kem is jobb lesz, ha el­me­gyek, meg neki is nagy kő esik le a szí­vé­ről. Miss Wil­li­ams is köz­be­szólt:

– A leg­job­ban az­zal se­gí­tesz a nő­vé­re­den, Ang­ela, ha el­len­ke­zés nél­kül meg­te­szed, amit kér.

Erre ki­je­len­tet­tem, hogy bár­mit haj­lan­dó va­gyok meg­ten­ni, amit Ca­ro­li­ne akar.

– Ez az én drá­ga An­ge­l­ám – mond­ta Ca­ro­li­ne, meg­ölelt, ki­je­len­tet­te, nincs mi­ért ag­gód­nom, és le­he­tő­leg mi­nél ke­ve­seb­bet be­szél­jek a do­log­ról, és gon­dol­ni is mi­nél ke­ve­seb­bet gon­dol­jak rá.

Az­tán le kel­lett men­nem, és el­be­szél­get­nem egy rend­őr-fő­fel­ügye­lő­vel. Na­gyon ba­rát­sá­gos volt, meg­kér­dez­te, mi­kor lát­tam utol­já­ra Amyast, az­tán föl­tett még egy cso­mó kér­dést, ami­nek an­nak ide­jén nem lát­tam sem­mi ér­tel­mét, de ma már per­sze lá­tom. Meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy sem­mi olyat nem tu­dok mon­da­ni neki, amit ne hal­lott vol­na már má­sok­tól. Ezért az­tán kö­zöl­te Miss Wil­li­amsszel, hogy nem lát­ja aka­dá­lyát, hogy át­köl­töz­zem Fer­ri­by Grange-be, Lady Tres­sil­li­an­hez.

Át is köl­töz­tem, és Lady Tres­sil­li­an na­gyon jó volt hoz­zám. De per­sze ha­ma­ro­san meg kel­lett tud­nom az iga­zat. Ca­ro­li­ne-t szin­te nyom­ban le­tar­tóz­tat­ták. Úgy meg­döb­ben­tem és meg­ijed­tem, hogy egé­szen be­le­be­te­ged­tem.

Ké­sőbb meg­tud­tam, hogy Ca­ro­li­ne bor­zasz­tó­an ag­gó­dott mi­at­tam. Az ő kö­ve­te­lé­sé­re kel­lett el­utaz­nom Ang­li­á­ból, mi­előtt meg­kez­dő­dött a per. De hát ezt már me­sél­tem ön­nek.

Mint lát­hat­ja, szá­nal­ma­san ke­ve­set tu­dok írni. Be­szél­ge­té­sünk óta lel­ki­is­me­re­te­sen át­gon­dol­tam azt a ke­ve­set is, ami­re em­lék­szem, meg­pró­bál­tam fel­idéz­ni az ar­co­kat, hogy ki ho­gyan re­a­gált a do­log­ra. De nem jut eszem­be sem­mi, ami akár­me­lyi­kük bű­nös­sé­gé­re utal­na. Elsa őr­jön­gé­se, Me­re­dith ólom­szür­ke, el­gyö­tört arca, Phi­lip szo­mo­rú­sá­ga és dühe… mind-mind ter­mé­sze­tes­nek lát­szott. Le­het­sé­ges vol­na, hogy va­la­me­lyi­kük szí­nész­ke­dett?

Én csak egyet tu­dok: Ca­ro­li­ne nem volt gyil­kos.

Eb­ben tel­je­sen bi­zo­nyos va­gyok, és min­dig is bi­zo­nyos le­szek, bár nem tu­dok rá egyéb bi­zo­nyí­té­kot fel­hoz­ni, csak azt, hogy ala­po­san is­mer­tem a jel­le­mét.