HUSZONKETTEDIK FEJEZET
David Emmott, Lavigny atya – és egy felfedezés

Ca­rey hir­te­len sar­kon for­dult, és hosszú, dü­hös lép­tek­kel el­vág­ta­tott. Po­i­rot ülve ma­radt, csak bá­mult utá­na, az­tán nem­so­ká­ra azt mor­mol­ta: – Igen… ér­tem. – Az­tán va­la­mi­vel han­go­sab­ban szó­lalt meg, de meg se for­dí­tot­ta a fe­jét. – Nem men­ne át a má­sik ol­dal­ra egy pil­la­nat­ra, nő­vér? Hát­ha hát­ra­néz. így, most jó. Meg­van a zseb­ken­dőm? Na­gyon kö­szö­nöm. Maga iga­zán na­gyon ked­ves.

Egy árva szó­val sem cél­zott rá, hogy hall­ga­tóz­tam – és el se tu­dom kép­zel­ni, hon­nan tud­ta. Egyet­len­egy­szer sem pil­lan­tott abba az irány­ba, ahol áll­tam. Meg­le­he­tő­sen meg­könnyeb­bül­tem, hogy nem szólt sem­mit. Azt aka­rom ez­zel mon­da­ni, hogy ne­kem ugyan tisz­ta volt a lel­ki­is­me­re­tem, de azért kis­sé kí­nos lett vol­na ma­gya­ráz­kod­nom. Szó­val így volt ez jó, hogy nem kért sem­mi­fé­le ma­gya­rá­za­tot.

– Mit gon­dol, tény­leg gyű­löl­te, Mr. Po­i­rot? – kér­dez­tem. Fur­csa arc­ki­fe­je­zés­sel, las­san rá­bó­lin­tott.

– Igen… azt hi­szem, gyű­löl­te.

Az­tán für­gén föl­állt, és el­in­dult ar­ra­fe­lé, ahol a mun­ká­sok a domb te­te­jén dol­goz­tak, én meg utá­na. Elő­ször az ara­bo­kon kí­vül nem lát­tunk sen­kit, de vé­gül meg­ta­lál­tuk Mr. Em­mot­tot. Ha­son fe­küdt, ép­pen egy fris­si­ben fel­tárt csont­váz­ról fúj­ta le a port.

Ami­kor meg­lá­tott, a szo­kott kel­le­mes, hig­gadt mo­so­lyá­val üd­vö­zölt min­ket.

– Ki­jöt­tek kö­rül­néz­ni? Egy perc, mind­járt kész va­gyok.

Föl­ült, fog­ta a ké­sét, és el­kezd­te fi­no­man ka­par­gat­ni a föl­det a cson­tok kö­rül, köz­ben meg foly­ton fúj­do­gál­ta őket, hol egy fúj­ta­tó­val, hol csak úgy, száj­jal. Rop­pant egész­ség­te­len el­já­rás, gon­dol­tam. Már­mint az utób­bi.

– Így össze fog szed­ni egy cso­mó csú­nya ba­cit, Mr. Em­mott – kö­zöl­tem.

– A csú­nya baci ne­kem min­den­na­pi ele­de­lem, nő­vér – mond­ta nagy ko­mo­lyan. – Nincs az a baci, ame­lyik ár­ta­ni tud­na egy ré­gész­nek… úgy el­ment a ked­vük, hogy már meg se pró­bál­ják.

Még egy ki­csit ka­pir­gált a comb­csont kö­rül. Az­tán meg­be­szél­te a to­váb­bi­a­kat a mel­let­te álló elő­mun­kás­sal, és pon­tos uta­sí­tá­so­kat adott, hogy mit ho­gyan csi­nál­ja­nak.

– No­hát – mond­ta, és föl­állt. – Ez el van in­téz­ve, Rei­ter ebéd után már fény­ké­pez­he­ti is. Egész ren­des hol­mi volt itt mel­let­te.

Egy kis zöld­rozs­dás réz­tál­kát mu­ta­tott ne­künk, meg egy­pár tűt, az­tán egy cso­mó arany és kék mi­cso­dát – ab­ból volt a ha­lott nyak­lán­ca.

A cson­to­kat meg a töb­bi tár­gyat le­po­rol­ták, kés­sé meg­tisz­to­gat­ták, de az­tán min­dent az ere­de­ti he­lyén hagy­tak a fény­ké­pe­zé­sig.

– Ez ki? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Első év­ez­red. Nem is egé­szen ér­dek­te­len hölgy. Van va­la­mi fura a ko­po­nyá­ján… elő kell ke­rí­te­nem Mer­ca­dot, hogy néz­ze meg. Úgy néz ki, hogy nem ter­mé­sze­tes úton halt meg.

– Egy két­ezer év­vel ez­előt­ti Mrs. Le­id­ner? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Ta­lán – fe­lel­te Mr. Em­mott.

Bill Cole­man egy fal­da­ra­bon ma­ta­tott va­la­mit a csá­ká­nyá­val.

Da­vid Em­mott oda­szólt neki; hogy mit, azt nem ér­tet­tem, az­tán kö­rül­ve­zet­te Po­i­rot-t.

Ami­kor be­fe­jez­ték a rö­vid, ma­gya­rá­za­tok­kal fű­sze­re­zett kör­sé­tát, Em­mott meg­néz­te az órá­ját.

– Tíz perc múl­va ebéd­idő. Ne men­jünk vissza a ház­ba?

– Pom­pás gon­do­lat – mond­ta Po­i­rot.

Las­san sé­tál­tunk vé­gig a ki­ta­po­sott ös­vé­nyen.

– Gon­do­lom, örül­nek, hogy vissza­tér­het­tek a mun­ká­juk­hoz – mond­ta Po­i­rot.

– Igen, ez a leg­jobb – fe­lel­te Em­mott ko­mo­ran. – Nem volt könnyű ott lő­dö­rög­ni a ház kö­rül és tár­sa­log­ni.

– És egész idő alatt tud­ni, hogy ma­guk kö­zül va­la­ki a gyil­kos.

Em­mott erre nem vá­la­szolt. De nem tett sem­mi­fé­le til­ta­ko­zó moz­du­la­tot sem. Most már tud­tam, hogy kez­det kez­de­té­től fog­va gya­ní­tot­ta az igaz­sá­got, már ak­kor, ami­kor ki­kér­dez­te az edény­mo­só fiút.

Né­hány perc múl­va hal­kan meg­kér­dez­te: – Ju­tott már va­la­mi­re, Mr. Po­i­rot?

– Haj­lan­dó len­ne ne­kem se­gí­te­ni, hogy jus­sak va­la­mi­re? – kér­dez­te Po­i­rot ko­mo­lyan.

– Ter­mé­sze­te­sen.

– Az ügy ten­ge­lyé­ben Mrs. Le­id­ner áll – mond­ta Po­i­rot, s köz­ben ébe­ren fi­gyel­te Em­mott ar­cát. – Róla sze­ret­nék egyet-mást meg­tud­ni.

– Hogy érti azt – kér­dez­te Da­vid Em­mott las­san –, hogy egyet-mást meg­tud­ni róla?

– Nem arra gon­do­lok, hogy hol szü­le­tett és mi volt a lány­ko­ri neve. Nem is arra, hogy mi­lyen volt az arca, vagy mi­lyen szí­nű volt a sze­me. Arra gon­do­lok, hogy mi­lyen volt… ő maga.

– Gon­dol­ja, hogy ez so­kat szá­mít az ügy­ben?

– Egé­szen biz­tos va­gyok ben­ne.

Em­mott egy-két pil­la­na­tig hall­ga­tott. Az­tán azt mond­ta: – Le­het, hogy iga­za van.

– És ez az, ami­ben a se­gít­sé­gem­re le­het. Ön meg tud­ja mon­da­ni ne­kem, hogy mi­fé­le nő volt Mrs. Le­id­ner.

– Én? Hi­szen én is gyak­ran tör­tem ezen a fe­je­met.

– És nem tu­dott ha­tá­ro­zott dön­tés­re jut­ni?

– De azt hi­szem, vé­gül si­ke­rült.

– Eh bien?

De Mr. Em­mott egy da­ra­big csak hall­ga­tott, az­tán ki­té­rő vá­lasszal pró­bál­ko­zott: – A nő­vér­nek mi a vé­le­mé­nye róla? Azt mond­ják, a nők gyor­san meg tud­nak ítél­ni egy má­sik nőt, és egy ápo­ló­nő­nek nagy ta­pasz­ta­la­ta van min­den­fé­le tí­pu­sú em­be­rek­kel.

Még ha akar­tam vol­na is mon­da­ni va­la­mit, Po­i­rot nem adott rá al­kal­mat, vil­lám­gyor­san köz­be­szólt. – Én azt aka­rom tud­ni, hogy egy fér­fi­nak mi volt a vé­le­mé­nye róla.

Em­mott kis­sé el­mo­so­lyo­dott.

– Azt hi­szem, min­den fér­fi­nak nagy­já­ból ugyan­az. – Kis szü­ne­tet tar­tott. – Nem volt fi­a­tal, de azt hi­szem, a leg­szebb nő volt, aki­vel csak éle­tem­ben ta­lál­koz­tam.

– Ez nem vá­lasz, Mr. Em­mott.

– De majd­nem az, Mr. Po­i­rot.

Egy-két pil­la­na­tig hall­ga­tott, az­tán foly­tat­ta: – Volt va­la­mi tün­dér­me­se, gyer­mek­ko­rom­ban ol­vas­tam, va­la­mi skan­di­náv mese, a Hó­ki­rály­nő­ről meg a kis Kay­ról. Azt hi­szem, Mrs. Le­id­ner va­la­mi ilyes­mi volt… ma­gá­val ra­gad­ta a kis Kayt.

– Aha, igen, An­der­sen-mese, ugye? És egy kis­lány is volt ben­ne. A kis Ger­da, ugye, úgy hív­ták?

– Le­het. Nem sok­ra em­lék­szem már be­lő­le.

– Nem tud­na en­nél egy ki­csit töb­bet mon­da­ni, Mr. Em­mott?

Da­vid Em­mott a fe­jét ráz­ta.

– Még azt sem tu­dom, hogy egy­ál­ta­lán jól ítél­tem-e meg. Nem volt könnyű ki­is­mer­ni. Egyik nap po­ko­li dol­go­kat mon­dott, más­nap meg iga­zán ked­ves tu­dott len­ni. De azt hi­szem, ma­gá­nak nagy­já­ból iga­za van, ami­kor azt mond­ja, hogy ő áll az ügy ten­ge­lyé­ben. Min­dig is ott akart len­ni… a dol­gok kö­zép­pont­já­ban. És sze­ret­te a kar­ma közé ka­pa­rin­ta­ni az em­be­re­ket… úgy ér­tem, nem érte be az­zal, hogy szé­pen nyújt­sák át neki a pi­rí­tóst meg a va­jat, azt akar­ta, hogy az em­ber a szí­vét-lel­két is ki­tár­ja előt­te, hadd né­ze­ges­se ked­vé­re.

– És ha va­la­ki nem sze­rez­te meg neki ezt az örö­möt? – kér­dez­te Po­i­rot.

– Ak­kor na­gyon ko­misz tu­dott len­ni!

Lát­tam, hogy le­sze­gi az ál­lát, és el­szán­tan össze­ha­rap­ja az aj­kát.

– Gon­do­lom, Mr. Em­mott, nem sok ked­ve len­ne akár nem hi­va­ta­lo­san is vé­le­ményt mon­da­ni ar­ról, hogy ki gyil­kol­ta meg?

– Nem tu­dom – mond­ta Em­mott. – Iga­zán, hal­vány fo­gal­mam sincs róla. Gon­do­lom, ha Carl he­lyé­ben va­gyok… Carl Rei­ter­re gon­do­lok… én alig­ha­nem meg­pró­bál­tam vol­na. Egy­sze­rű­en ör­dö­gi volt, amit vele mű­velt. De hát, per­sze, ő va­ló­ság­gal ki­hív­ja az ilyes­mit, olyan át­ko­zot­tul ér­zé­keny. Egye­ne­sen arra in­ger­li az em­be­re­ket, hogy rúg­ják fe­nék­be.

– És Mrs. Le­id­ner… fe­nék­be rúg­ta?

Em­mott hir­te­len el­vi­gyo­ro­dott.

– Nem. Ügye­sen meg­szur­kál­ta a hím­ző­tű­jé­vel… ez volt a mód­sze­re. Per­sze Carl na­gyon ide­ge­sí­tő. Mint va­la­mi pi­tyer­gő, csüg­gedt kis­gye­rek. De a tű fáj­dal­mas fegy­ver.

Lop­va Po­i­rot-ra pil­lan­tot­tam. Mint­ha kis­sé meg­re­me­gett vol­na az ajka. – De azt nem hi­szi ko­mo­lyan, hogy Carl Rei­ter ölte meg? – kér­dez­te.

– Nem. Nem hi­szem, hogy va­la­ki meg­öl egy nőt azért, mert az so­ro­za­to­san, min­den ét­ke­zés­nél bo­lon­dot csi­nál be­lő­le.

Po­i­rot el­gon­dol­kod­va csó­vál­ta a fe­jét.

Per­sze Mr. Em­mott elő­adá­sa alap­ján Mrs. Le­id­ner tel­je­sen em­ber­te­len­nek tűnt. Meg kell néz­ni a dol­gok má­sik ol­da­lát is.

Mr. Rei­ter ma­ga­tar­tá­sá­ban volt va­la­mi iszo­nyú­an bosszan­tó. Össze­rez­zent, ha az em­ber meg­szó­lí­tot­ta, és egé­szen os­to­ba dol­gai vol­tak, pél­dá­ul újra meg újra oda­kí­nál­ta Mrs. Le­id­ner­nek a na­rancs­dzse­met, pe­dig tud­ta, hogy nem vesz be­lő­le. Én ma­gam is haj­la­mos let­tem vol­na, hogy néha le­tol­jam egy ki­csit.

A fér­fi­ak kép­te­le­nek meg­ér­te­ni, hogy mo­do­ros­sá­guk egy nő­nek mennyi­re az ide­ge­i­re me­het, vé­gül már mu­száj ki­rob­ban­nia.

Arra gon­dol­tam, hogy ezt egy­szer majd meg­em­lí­tem Mr. Po­i­rot-nak.

Köz­ben meg is ér­kez­tünk. Mr. Em­mott meg­kér­dez­te Po­i­rot-tól, nem akar-e ke­zet mos­ni, majd be­ve­zet­te a szo­bá­já­ba.

Én is si­et­ve vág­tam át az ud­va­ron a szo­bám felé.

Ugyan­ak­kor jöt­tem ki, ami­kor ők, és mind­nyá­jan el­in­dul­tunk az ebéd­lő felé, ami­kor La­vigny atya meg­je­lent a szo­bá­ja aj­ta­já­ban, és be­hív­ta Po­i­rot-t.

Mr. Em­mott to­vább­jött, együtt lép­tünk be az ebéd­lő­be. Miss John­son és Mrs. Mer­ca­do már ott vol­tak, s né­hány perc múl­va meg­jött Mr. Mer­ca­do, Mr. Rei­ter és Bill Cole­man is.

Ép­pen asz­tal­hoz ül­tünk, és Mer­ca­do oda­szólt az arab inas­nak, szól­jon La­vigny atyá­nak, hogy az ebéd tá­lal­va van, ami­kor va­la­mennyi­ün­ket össze­rez­zen­tett egy tá­vo­li, el­foj­tott ki­ál­tás.

Azt hi­szem, még nem vol­tak tel­je­sen rend­ben az ide­ge­ink, mert va­la­mennyi­en föl­ug­rot­tunk. Miss John­son el­sá­padt, és föl­ki­ál­tott: – Mi volt ez? Mi tör­tént?

Mrs. Mer­ca­do csak bá­mult rá. – Drá­gám – mond­ta –, mi van ve­led? Hát va­la­mi lár­ma, kinn a föl­de­ken.

De ab­ban a pil­la­nat­ban már jött is Po­i­rot La­vigny atyá­val.

– Ezer par­don-bo­csá­nat, ma­de­mo­i­sel­le! – ki­ál­tot­ta Po­i­rot. – Az én hi­bám. La­vigny atya ma­gya­ráz­gat­ta ne­kem a táb­lács­ká­it, én oda­vit­tem egyet az ab­lak­hoz, hogy job­ban lás­sam, és ma foi, nem néz­tem oda, hogy hová lé­pek, és be­ver­tem a lá­bam uj­ját. Egy pil­la­na­tig na­gyon fájt, és fel­ki­ál­tot­tam.

– Már azt hit­tük, újabb gyil­kos­ság – ne­ve­tett Mrs. Mer­ca­do.

– Ma­rie! – szólt rá a fér­je.

Rend­re­uta­sí­tó hang­já­tól az asszony el­pi­rult, és az aj­ká­ba ha­ra­pott.

Miss John­son si­et­ve az ása­tás­ra te­rel­te a szót, meg arra, hogy mi­lyen ér­de­kes tár­gyak buk­kan­tak elő az­nap dél­előtt. A tár­sal­gás az egész ebéd alatt szi­go­rú­an a ré­gé­szet ke­re­tei kö­zött ma­radt.

Azt hi­szem, mind­nyá­jan érez­tük, hogy ez lesz a leg­biz­to­sabb.

Me­git­tuk a ká­vét, és át­men­tünk a nap­pa­li­ba. Utá­na a fér­fi­ak La­vigny atya ki­vé­te­lé­vel vissza­men­tek az ása­tás­ra.

La­vigny atya be­ve­zet­te Po­i­rot-t a le­let­tár­ba. Én is ve­lük men­tem. Ad­dig­ra már elég jól is­mer­tem a hol­mi­kat, és va­ló­ság­gal büsz­ke vol­tam – mint­ha csak az enyém lett vol­na, ami­kor La­vigny atya elő­vet­te az arany­ku­pát, és Po­i­rot el­ra­gad­tat­va ki­ál­tott fel:

– Mi­lyen gyö­nyö­rű! Mi­cso­da mes­ter­mű!

La­vigny atya buz­gón he­lye­selt, az­tán lel­ke­sen és nagy szak­ér­te­lem­mel el­kezd­te ma­gya­ráz­ni a kupa szép­sé­ge­it.

– Most nincs raj­ta vi­asz se – mond­tam.

– Vi­asz? – bá­mult rám Po­i­rot.

– Vi­asz? – bá­mult rám La­vigny atya is. El­ma­gya­ráz­tam ne­kik a dol­got.

– Aha, je com­prends[6] – mond­ta La­vigny atya. – Igen, igen, gyer­tya­faggyú.

Ez az­tán egye­ne­sen el­ve­ze­tett az éj­sza­kai lá­to­ga­tó kér­dé­sé­hez. Tel­je­sen meg­fe­led­kez­tek a je­len­lé­tem­ről, és el­kezd­tek fran­ci­á­ul be­szél­ni, mire ott­hagy­tam őket, és vissza­men­tem a nap­pa­li­ba.

Mrs. Mer­ca­do a fér­je zok­ni­ját stop­pol­gat­ta, Miss John­son pe­dig ol­va­sott, ami meg­le­he­tő­sen szo­kat­lan do­log volt tőle. Ál­ta­lá­ban min­dig volt va­la­mi el­fog­lalt­sá­ga.

Egy idő múl­va La­vigny atya és Po­i­rot jöt­tek. Az atya el­né­zést kért, hogy őt vár­ja a mun­ká­ja, de Po­i­rot le­ült kö­zénk.

– Rend­kí­vül ér­de­kes em­ber – mond­ta, az­tán meg­kér­dez­te, sok mun­ká­ja volt-e La­vigny atyá­nak.

Miss John­son el­ma­gya­ráz­ta, hogy az ed­di­gi agyag­táb­la-le­le­tanyag meg­le­he­tő­sen sze­gé­nyes, fel­ira­tos tég­lát és pe­csét­hen­gert is na­gyon ke­ve­set ta­lál­tak. La­vigny atya vi­szont ki­vet­te a ré­szét az ása­tá­si mun­ká­ból, és gyor­san fej­lesz­tet­te arab köz­nyel­vi tu­dá­sát.

Er­ről az­tán a pe­csét­hen­ge­rek­re te­re­lő­dött a szó. Miss John­son ha­ma­ro­san elő is ho­zott a szek­rény­ből né­hány plasz­ti­lin­nyo­ma­tot.

Fö­lé­bük ha­jol­tunk, meg­cso­dál­tuk a len­dü­le­tes dí­szít­mé­nye­ket. Ak­kor jöt­tem rá, hogy nyil­ván ezek­kel dol­go­zott Miss John­son azon a vég­ze­tes dél­utá­non.

Be­szél­ge­tés köz­ben ész­re­vet­tem, hogy Po­i­rot egy kis plasz­ti­lin­go­lyócs­kát gyú­ro­gat.

– Sok plasz­ti­lint hasz­nál­nak, ma­de­mo­i­sel­le? – kér­dez­te.

– Elég so­kat. Az idén már jó cso­mó el­fo­gyott… el se tu­dom kép­zel­ni, hogy ho­gyan, de mint­ha már a fele kész­le­tünk oda­len­ne.

– Hol tart­ják, ma­de­mo­i­sel­le?

– Itt… eb­ben a szek­rény­ben.

Vissza­tet­te a pe­csét­le­nyo­ma­to­kat, s köz­ben meg­mu­tat­ta azt a pol­cot, ahol a plasz­ti­lin­ru­dak, a fi­xá­ló­lakk, a fény­kép­ra­gasz­tók és egyéb iro­da­sze­rek áll­tak.

Po­i­rot le­ha­jolt.

– Hát ez… hát ez mi, ma­de­mo­i­sel­le?

Jobb ke­zé­vel jó mé­lyen hát­ra­nyúlt, és elő­hú­zott va­la­mi fur­csa, gyű­rött jó­szá­got.

Ami­kor ki­si­mí­tot­ta, lát­tuk, hogy va­la­mi­fé­le ál­arc. A sze­met és a szá­jat tus­sal má­zol­ták rá, és az egész dur­ván össze­vissza volt ken­ve plasz­ti­lin­nal.

– Na­hát, ez fan­tasz­ti­kus! – ki­ál­tott fel Miss John­son. – Sose vet­tem ész­re. Hogy ke­rül­he­tett ide? És mi­cso­da?

– Ami azt il­le­ti, hogy hogy ke­rül­he­tett ide, hát egyik rej­tek­hely épp­úgy meg­te­szi, mint a má­sik. Föl­te­szem, hogy ezt a szek­rényt az évad vé­gé­ig nem rá­mol­ták vol­na ki. Ami meg azt il­le­ti, hogy mi­cso­da… hát gon­do­lom, azt se ne­héz meg­mon­da­ni. Ez az az arc, amely­től Mrs. Le­id­ner meg­ré­mült. Az a kí­sér­te­ti­es arc, ame­lyet a fél­ho­mály­ban, az ab­la­ka előtt lá­tott… amely­nek nem volt tes­te.

Mrs. Mer­ca­do hal­kan fel­si­kol­tott.

Miss John­son­nak még a szá­ja is el­fe­hé­re­dett. – Szó­val nem kép­ze­lő­dés volt – mor­mol­ta. – Ha­nem trükk… go­nosz trükk! De ki csi­nál­hat­ta?

– Igen – ki­ál­tot­ta Mrs. Mer­ca­do. – Ki csi­nál­ha­tott ilyen go­nosz… ilyen go­nosz dol­got?

Po­i­rot nem is pró­bált vá­la­szol­ni. Na­gyon ko­mor volt az arca, ami­kor át­ment a má­sik szo­bá­ba. Egy kar­ton­do­boz­zal a ke­zé­ben jött vissza, be­le­tet­te a gyű­rött ál­ar­cot. – Ezt lát­nia kell a rend­őr­ség­nek – ma­gya­ráz­ta.

– Iszo­nya­tos – mond­ta hal­kan Miss John­son. – Iszo­nya­tos!

– Gon­dol­ja, hogy min­den itt van va­la­hol el­rejt­ve? – si­pí­to­zott Mrs. Mer­ca­do. – Mit gon­dol, ta­lán a fegy­ver is… az a bun­kó, ami­vel meg­öl­ték… ta­lán még most is csu­pa vér… Jaj, úgy fé­lek… úgy fé­lek!

Miss John­son meg­mar­kol­ta a vál­lát.

– Ma­radj csönd­ben – szólt rá eré­lye­sen. – Itt van dok­tor Le­id­ner. Nem sza­bad fel­iz­gat­nunk.

Va­ló­ban, a ko­csi eb­ben a pil­la­nat­ban haj­tott be az ud­var­ra. Dr. Le­id­ner ki­szállt, egye­ne­sen ke­resz­tül­vá­gott az ud­va­ron, és oda­jött a nap­pa­li aj­ta­já­hoz. Ar­cá­ra rán­co­kat vé­sett a fá­radt­ság, két­szer annyi idős­nek lát­szott, mint két nap­pal az­előtt.

Egész nyu­godt volt a hang­ja. – Hol­nap ti­zen­egy­kor lesz a te­me­tés. De­a­ne őr­nagy vég­zi a szer­tar­tást.

Mrs. Mer­ca­do da­do­gott va­la­mit, az­tán ki­sur­rant a szo­bá­ból.

– El­jön, Anne? – kér­dez­te dr. Le­id­ner Miss John­son­tól.

– Hát per­sze, ked­ves, mind el­me­gyünk. Ter­mé­sze­te­sen.

Töb­bet nem mon­dott, de az arca biz­to­san ki­mond­ta, ami­re a nyel­ve nem volt ké­pes, mert dr. Le­id­ner­nek föl­de­rült az arca, sze­re­tet és pil­la­nat­nyi meg­könnyeb­bü­lés su­gár­zott róla.

– Drá­ga Anne – mond­ta. – Maga olyan cso­dá­la­tos vi­gasz­ta­lás és se­gít­ség ne­kem. Drá­ga, öreg ba­rát­nőm.

Meg­si­mo­gat­ta a kar­ját, és lát­tam, hogy Miss John­son mé­lyen el­vö­rö­sö­dik. Ér­des hang­ján azon­ban csak annyit dör­mö­gött, hogy: – Jól van már, no.

De ne­kem elég volt egy pil­lan­tás az ar­cá­ra, és tud­tam, hogy Anne John­son egy röp­ke pil­la­na­tig tö­ké­le­te­sen bol­dog volt.

És egy má­sik gon­do­lat is át­vil­lant az agya­mon. Ez a fér­fi a régi ba­rát­nő­höz for­dul rész­vé­tért, s a dol­gok ter­mé­sze­tes fo­lyá­sa ta­lán ha­ma­ro­san egy új, bol­dog ál­la­pot­hoz ve­zet­het.

Nem mint­ha az a faj­ta len­nék, aki örök­ké össze akar­ja bo­ro­nál­ni az em­be­re­ket, és per­sze il­let­len­ség ilyes­mi­re gon­dol­ni, mi­kor sze­gény Loui­set még el se te­met­ték. De hát vé­gül is… még­is­csak sze­ren­csés meg­ol­dás len­ne. A fér­fi ked­ve­li, ő két­ség­te­le­nül ra­jong Le­id­ne­rért, bol­dog len­ne, ha éle­te hát­ra­le­vő ré­szét neki szen­tel­het­né. Már­mint ha el­bír­ná vi­sel­ni, hogy foly­ton dics­him­nu­szo­kat kell hall­gat­nia Loui­se tö­ké­le­tes­sé­gé­ről. De hát a nők sok min­den­nel ki tud­nak bé­kül­ni, ha meg­kap­ják, amit akar­nak.

Dr. Le­id­ner ez­u­tán üd­vö­zöl­te Po­i­rot-t, és meg­kér­dez­te, mennyi­re ha­ladt.

Miss John­son dr. Le­id­ner háta mö­gött állt, me­red­ten bá­mul­ta a Po­i­rot ke­zé­ben levő do­bozt, és a fe­jét ráz­ta.

Rá­jöt­tem, hogy kö­nyö­rög Po­i­rot-nak, ne be­szél­jen dr. Le­id­ner­nek az ál­arc­ról. Alig­ha­nem úgy érez­te, hogy sze­gény­nek ezen a na­pon már ép­pen ele­get kel­lett el­vi­sel­nie. Po­i­rot tel­je­sí­tet­te a kí­ván­sá­gát.

– Ezek a dol­gok las­san ha­lad­nak, mon­si­eur – mond­ta.

Az­tán né­hány sem­mit­mon­dó frá­zis után el is bú­csú­zott.

Ki­kí­sér­tem a ko­csi­já­hoz.

Sok min­dent sze­ret­tem vol­na meg­kér­dez­ni tőle, de az­tán, ami­kor meg­for­dult és rám né­zett, va­la­hogy még­se kér­dez­tem sem­mit. Olyan lett vol­na, mint­ha meg­kér­dez­ném a se­bész­től, hogy mit gon­dol, jól csi­nál­ta-e a mű­té­tet. Csak áll­tam jám­bo­ran, vár­tam az uta­sí­tá­sa­it.

Meg­le­he­tő­sen meg­le­pett, amit mon­dott. – Vi­gyáz­zon ma­gá­ra, gyer­me­kem. – Az­tán még hoz­zá­tet­te: – Nem tu­dom, jó-e az, hogy maga itt ma­rad.

– Meg kell be­szél­nem dok­tor Le­id­ner­rel, mi­kor men­jek el – mond­tam. – De úgy gon­dol­tam, meg­vá­rom a te­me­tést.

He­lyes­lő­en bó­lin­tott.

– Ad­dig is – mond­ta –, ne pró­bál­koz­zon, ne akar­jon túl so­kat meg­tud­ni! Ért­se meg, nem aka­rom, hogy maga túl okos le­gyen. – Az­tán el­mo­so­lyo­dott, és hoz­zá­tet­te: – A maga dol­ga az, hogy adja a tam­pont, az enyém, hogy el­vé­gez­zem a mű­té­tet.

Hát nem fura, hogy szó sze­rint ezt mond­ta? Az­tán csak úgy mel­les­leg meg­je­gyez­te: – Ér­de­kes \ em­ber ez a La­vigny atya.

– Ne­kem olyan fur­csa, hogy egy ba­rát ar­cheo­ló­gus le­gyen – mond­tam.

– Ja, igen, maga pro­tes­táns. Én vi­szont jó ka­to­li­kus va­gyok. Tu­dok egyet-mást a pa­pok­ról meg a szer­ze­te­sek­ről.

Ha­bo­zott, a hom­lo­kát rán­col­ta, az­tán ki­bök­te: Egyet ne fe­lejt­sen el: elég okos em­ber ah­hoz, hogy ha akar­ja, min­dent ki­szed­jen ma­gá­ból.

Hát ha ez­zel arra akart fi­gyel­mez­tet­ni, hogy ne fe­cseg­jek, ak­kor sze­rin­tem nem volt sem­mi szük­ség a fi­gyel­mez­te­tés­re!

Fel­bosszan­tott vele, így hát, bár nem volt ked­vem meg­kér­dez­ni azt, ami iga­zán ér­de­kelt vol­na, nem lát­tam be, mi­ért ne dör­göl­jek én is az orra alá va­la­mit, s fel­hív­tam a fi­gyel­mét egy ki­ej­té­si hi­bá­já­ra.

– Aha. Kö­szö­nöm, ma so­e­ur.

– Szó­ra se ér­de­mes. De hát ha le­het, mi­ért ne mond­ja he­lye­sen.

– Nem fo­gom el­fe­lej­te­ni – mond­ta, szo­kat­la­nul sze­lí­den.

Be­szállt a ko­csi­já­ba, és el­haj­tott, én meg las­san vissza­fe­lé in­dul­tam az ud­va­ron. Volt min töp­ren­ge­nem.

Az in­jek­ci­ós­tű – szú­rá­sok Mr. Mer­ca­do kar­ján. Va­jon mi­lyen ká­bí­tó­szert hasz­nál? Az­tán az a ré­mes, sár­gá­ra má­zolt ál­arc. És mi­lyen kü­lö­nös, hogy dél­előtt Po­i­rot és Miss John­son a nap­pa­li­ban nem hal­lot­ták az én ki­ál­tá­so­mat, de Po­i­rot ki­ál­tá­sát mind­nyá­jan jól hal­lot­tuk az ebéd­lő­ben… ho­lott La­vigny atya szo­bá­ja és Mrs. Le­id­ner szo­bá­ja pon­to­san ugyan­olyan tá­vol­ság­ra van a nap­pa­li­tól, il­let­ve az ebéd­lő­től.

Az­tán nagy elé­ge­dett­sé­get érez­tem, ami­ért meg­ta­ní­tot­tam egy an­gol szó he­lyes ki­ej­té­sé­re dok­tor Po­i­rot-t!

Még ha csak­ugyan olyan nagy de­tek­tív is, ak­kor is rá kell jön­nie, hogy ő sem tud min­dent!