Negyedik fejezet

 

      Kairó    

          Az első, ami megdöbbentett, a szüntelen nyüzsgés és káosz volt.

      Nem mintha nem láttam volna még ilyesmit, hiszen sokfelé megfordultam már és New York sem az a kifejezett csendes, unalmas porfészek, de ez egészen más volt. Kairó tizenhétmilliós lakossággal büszkélkedhetett, így a kontinens legnagyobb lélekszámú városa volt.

             Cortez és én aránylag jól beleolvadtunk a muzulmán arab lakosok közé sötét hajunkkal, de Tristan kilógott közülük magas, szőke, kékszemű atlétikus külsejével. Ő csak este és éjszaka járt ki, a világosság határt szabott neki.

             Cortez egy villát bérelt, ott szálltunk meg, így nem voltunk kitéve a szállodai személyzet kíváncsiskodásának. A város éjszaka turistákkal volt tele, akiket érdekelt, vonzott a helyi éjszakai élet.

      Könnyű volt vadászni köztük.

             Napközben Cortezzel jártuk a várost, múzeumokat, megnéztük a helyi látványosságokat, éjjel pedig Tristannal bolyongtunk       Különös érzés kezdett kialakulni bennem. Talán akkor jelentkezett először, amikor a kairói múzeumban láttam azt a rengeteg szobrot, domborművet, múmiát és a többi ókori leletet. Egy olyan rég letűnt kor maradványait, amit könyvekből vagy filmekről ismerhettünk és az ország jelenlegi népességének ahhoz már semmi köze. Lenyűgöző, mi mindent tudtak az ókori egyiptomiak. Milyen kifinomult volt a művészetük, az építészetük, elképesztő a technikai fejlettségük, a gyakorlatiasságuk. Mint minden ősi népnek, nekik is megvoltak a maguk istenei és a mitológiájuk, színes, fordulatos, olykor teljesen elképesztő sztorikkal átszőve. Furcsa érzés volt belegondolni, hogy ez a különös világ Melkor és Udimu számára az otthont jelentette, részesei voltak a mindennapoknak.

             Naplementekor a villa teraszán álltam, a sötét narancssárga és lila árnyalatokban játszó ég alját bámultam. A sivatag felől lágy, hűvös szél fújdogált. Nem volt kellemetlen, sőt, kifejezetten jól esett. A napközben átforrósodott, felhevült bőröm hálásan fogadta a hideget.

      Igyekeztem nem visszaélni a fényben járásra való képességeim adta lehetőséggel. Ki tudja, mire kellhet még az erőm?

             Csak álltam a korlátnak támaszkodva és a messziből sejlő       piramisokat néztem. Szabályos alakjuk fekete halmokként emelkedtek a Gizai fennsíkon. Messze voltak a várostól, mégis idelátszottak, bár állítólag a világűrből is lehet látni őket. Próbáltam kizárni a látóteremből a várost, a modern élet zajait, mesterséges fényeit, és elképzelni, milyen lehetett az akkori táj hangulata. Délután egyedül visszamentem a múzeumba és megkerestem a Kades-i csatát megörökítő falvésetet.

             Sokáig ácsorogtam előtte elszoruló torokkal, megbabonázva.

      Nem az ejtett ámulatba, hogy II. Ramszesz mekkora nagy győzelmet aratott a csatában, és milyen szuper vitéz harcos, vagy mekkora fáraó volt, hanem az, hogy ezt a képet Melkor faragta.

             Emlékeztem rá, hogy borzasztó régen egyszer az életéről mesélt és említette azt a művét. Sosem hittem, hogy valaha élőben látni fogom, azt pedig még kevésbé, hogy ő nem lesz mellettem abban a pillanatban.

             Melkor az ókori szobrász és katona, a férfi, akit szerettem, és akinek a múltjáról oly keveset tudtam,       Cortez lépett mellém hangtalanul, mint egy vadmacska. Úgy általában ez a hasonlat jutott róla eszembe, hisz mindig kecsesen, ruganyosan és nesztelenül járt, mint egy párduc. Hosszú göndör haját összefogta a tarkóján, fehér inge világított az egyre fogyatkozó fényben.

      Nyakában bőrszálon egy ankh lógott, színezüstből. Különleges fűszerillatok áradtak belőle.

             - Úgy tűnik, kedveled a helyi konyhát – jegyeztem meg.

             Elvigyorodott:

             - Igen. Leugrottam ide a szomszédos utcába, megvacsoráztam a tavernában. Elég jól főznek és elfogadható a tisztaság is.

             A nyakában függő hurkos keresztre böktem.

             - Ismered a jelentését?

             - Az örök életet szimbolizálja – bólintott.

             - Ironikus – visszafordultam a város felé.

             - Min jár az eszed? – kérdezte Cortez.

             - Várok. Már öt napja vagyunk itt, és még egyetlen vérivóval sem találkoztunk, nem éreztem a jelenlétüket. Különös, nem? Egy ekkora városban lenniük kell vámpíroknak.

             - Talán hallottak rólad és nagy ívben elkerülnek. Hóhérként van némi hírneved, ha szabad ezt így mondanom.

             Megráztam a fejemet.

             - Nem, nem hinném, hogy erről van szó. Lehet, hogy tovább kell mennünk, máshol keresni. Érdekes lesz Tristannal végigtrükközni az országon és minden zugban vérszopókat felkutatni. Nem nyaralni jöttünk, meg kell találnom Melkort.

             Kieresztettem az erőmet és úgy pásztáztam az esti város felett, mintha zseblámpa fénysugarával kutatnék a sötétségben. Sok mindent érzékeltem, de fajtársamat egyet sem, csupán Tristan ébredését. Aztán egyszeriben megremegett körülöttem a levegő, a terasz elmozdulni látszott, a füleim bedugultak. Oldalt pillantottam Cortezre, vajon ő is érzi-e, de nem láttam őt, eltűnt előlem a városképpel együtt. Egészen megdermedtem, képtelen voltam megmozdulni, ólomnehéz súly nyomta a mellkasomat, mintha át akarná szakítani a bordáimat. Tudtam, mi ez, egy másik, egy hatalmas vámpír ereje feszült nekem, lebéklyózott és kedvére játszadozhatott velem.

             Nem először történt meg a váratlan támadás és most is felkészületlenül ért, nem tudtam védekezni ellene. Ez az erő sokkal nagyobb és régebbi volt az enyémnél, egy ős öreg vérivó hatalma.

      Megérezte a jelenlétemet és valahonnan a messzeségből, nem a városból, felém fordult, rám irányította a figyelmét. Fájt, amit csinált velem, hányinger kerülgetett, ahogy az elmémben kutakodott és tűrnöm kellett tétlenségre kényszerítve. Rettegtem tőle, ugyanakkor dühös is voltam. Aztán hirtelen a vasmarok elengedett, a delej megszűnt, megint kaptam levegőt.

             A terasz kövén négykézláb térdelve, zihálva tértem magamhoz, megint hallottam a város neszeit. Cortez mellettem térdelt és aggódóan nézett, miközben előrehulló hajamat simogatta ki az arcomból.

             - Jól vagy? – tette fel a nyilvánvalóan felesleges kérdést.

             Pár pillanatig nem tudtam megszólalni, amíg a szorítás oldódott a torkomban. Tristan alakja tűnt fel a teraszra vezető ajtónyílásban, úgy mozgott, mint a villám. Mellém ugrott és fél kézzel ellökte Cortezt.

             - Ne merj hozzáérni! - sziszegte élesen méregetve a vadászt.

             Az éhsége belém markolt, összeugrott tőle a gyomrom.

      Megfogtam a kezét.

             - Rendben vagyok. – a hangom rekedt volt. – Nincs bajom.

             - Egyszerűen összeestél, és hiába szólongattalak, úgy tűnt nem hallod – mondta Cortez.

             - Megint megtörtént? – kérdezte Tristan.

             Még mindig a póló és a sort volt rajta, amiben nappal aludni szokott.

             - Kiütöttek – bólintottam.

             Cortez összevonta a szemöldökét.

             - Kicsoda? Felvilágosítanátok, mi ez?

             Nem örültem, hogy előtte történt meg a dolog, hogy gyengének és kiszolgáltatottnak látott, de már túl voltunk rajta és ezen nem változtathattam.

             - Van itt az országban egy vén vámpír, aki olykor kapcsolatba lép velem, és most megérezte a jelenlétemet.

             - Melkor?

             - Nem – ráztam a fejem óvatosan. – Ő nem tenné ezt velem.

             - Akkor ki?

             - Nem tudom, de nagyon örül és elégedett, hogy itt vagyok.

             - Én úgy láttam, hogy szenvedést és fájdalmat okozott neked és te nem védekeztél ellene – mondta Cortez.

             Felálltam és a szemébe néztem.

             - Azt képzeled, mindent tudsz a vámpírokról? Hogy csak azért, mert annyi éven át harcoltál ellenük, már a szakértőjükké váltál? – horkantam fel.

             A férfi hárítóan felemelte a tenyerét.

             - Héj, nem állítok semmi ilyesmit. Ne rám légy dühös!

             Kifújtam a levegőt az orromon keresztül.

             - Igazad van. Arra a vén rohadt seggfejre haragszom, aki kedvére turkál az agyamban. Elegem van az alattomos rajtaütésekből, hogy bújócskázik velem. Most már tudnom kell, mi a fenét akar tőlem.

             Cortez nem szólt erre semmit, megfordult és bement a nappaliba. Kettesben maradtunk Tristannal.

             - Ez a titokzatos személy végig arra játszott, hogy ide csaljon téged és most a terve bevált. Itt vagy, közel hozzá. Nem félsz, hogy ez egy csapda? Melkor nem akarta, hogy ide gyere, óvott ettől a helytől.

      Mit akarsz tenni? – kérdezte a srác.

             - Cortez szerint, Melkor itt van valahol. Muszáj megtalálnom, nélküle nem megyek el innen. Majd igyekszem kitérni a vén útjából, észrevétlen maradni.

             Tristan félig elvigyorodott.

             - Egy hóhér sehol sem maradhat észrevétlen.

             - Egyszerű turista vagyok – vontam vállat.

             - Miért bízol meg Cortezben?

             - Nem bízom benne, nincs más választásom. El kell hinnem, hogy az információi igazak és Melkor tényleg itt van       Tristan tekintete komoly lett       - Ha ártani akar neked, én elintézem       - Köszönöm Tristan, erre nincs szükség De értékelem a szándékot. Nem is hiszed, milyen sokat jelent nekem, hogy hajlandó lennél megvédeni.

             Egyik pillanatról a másikra zavarba jött, elfordult tőlem.

      Beleszagolt az esti levegőbe, aztán villogó kék szemekkel ismét rám nézett.

             - Olykor magamat is meglepem. – úgy állt ott, mintha még mondani akarna valamit.

             Álltam a pillantását, vártam, hogy folytassa. Lassan tett felém egy lépést.

             - Tartozom annyival, hogy elmondjam, amit tudok. Talán emlékszel még, hogy meséltem neked, mennyire érdekel a vérivók mitológiája, a történeteik. Sokat tanulmányoztam a témát, és vadészként igyekeztem mindent megtudni az ellenségről.

             - Hogy jön ez most ide? - kérdeztem meglepve.

             - Nem ok nélkül vállaltam, hogy elkísérlek ide. Nem akartam, hogy egyedül gyere erre a földre, amiről semmit sem tudsz       - Nagyon titokzatos vagy.

             - Rengeteg írás, feljegyzés és tévhit kering a vámpírokról úgy általánosságban, de valamennyi feljegyzés megegyezik egy dologban.

      Egyiptom az egyik legősibb bölcsője a vér gyermekeinek. Sokkal régebbi, mint a legtöbb. Itt mások a szabályok, itt nem érvényesek a Tanács törvényei, itt nem véd meg semmi. Ha Melkort valóban ideküldte a Tanács, arra nyomós okuk volt.

             - Attól tartok Tristan, nem egészen értelek – néztem rá elhűlve       - Gondolj csak bele! Ebben az országban az ókor kezdetétől fogva páratlan kultusza van a halál utáni életnek, az alvilágnak. Mégis mit gondolsz, miért? Úgy tartják, nemigen jön ide vámpír, ha mégis, akkor közülük nagyon kevés hagyja el épségben az országot Most Melkort is elnyelte Egyiptom...

             - Nem rémülök meg néhány homályos mesétől, amiknek talán semmi alapjuk – jelentettem ki. – Különben is, mi bizonyítja, hogy a feljegyzések igazak?

             Tristan vállat vont              - A világon semmi. Azon kevesek, akik megjárták Egyiptomot, nem nagyon voltak mesélős kedvükben, hogy tollba mondják, mit láttak. Annyi azonban biztos, hogy hatalmas erők összpontosulnak itt és ez mindig is így volt.

             - És hol vannak Egyiptom vámpírjai, hol rejtőznek? – tártam szét a karjaimat. – Miért nem érzékeljük a jelenlétüket?

             - Talán várnak valamire.

             Alig egy óra múlva vadászni indultunk az esti forgatagba.

      Cortez is velünk tartott, nem akart egyedül maradni a villában. Kairó messze nem az a pompás színes látványosságokkal teli város éjszaka, mint fényes nappal. A sötétség éppen olyanná változtatja, mint bármelyik másik nagyvárost, veszélyessé és titokzatossá. Végül is nem bántam, hogy két férfi társaságában sétálgattam, hiszen egy arab városban egy magányos fehér nőnek éjszaka nem túl nagy garancia a biztonságra.

             Tristan általában a kevésbé forgalmas utcákon vadászott, így a szegényebb városrészek felé, a sikátorokban sétáltunk. Nem örültem túlságosan, hogy fegyverek nélkül jöttünk Egyiptomba, semmi sem volt nálam, még a kardom sem. A lőfegyverekkel együtt otthon maradt. Nem kockáztathattam meg, hogy a határon kiszúrják. Jobb a béke. Bíztam benne, ha szükség lesz rá, ha olyan helyzetbe kerülünk, itt majd találunk megfelelő fegyvert. Turistákként érkeztünk az országba és igyekeztünk azt az álcát jól meg is őrizni.

             Sem Tristan, sem én nem végeztünk az emberekkel, akiket megharaptunk, nem akartunk hullákat és főként nyomokat hagyni magunk után. Elvettük, amire szükségünk volt az elkábított áldozatoktól és gondoskodtunk róla, hogy amikor magukhoz térnek semmire se emlékezzenek. Csupán gyengeséget és álmos fáradtságot éreztek.

             Cortez ilyenkor kissé hátra maradt tőlünk, talán nem akarta látni, mit művelünk. Nem mintha nem lett volna tisztában a dolgok menetével, de egyelőre ember volt és nem vágyott szemtanúja lenni, ahogy vért szívunk.

             Miután végeztünk, hosszú sétát tettünk, egészen a Nílus partjáig, aztán komótosan követtük a folyó vonalát. Elég késő volt ahhoz, hogy a parton ücsörgő szerelmespárok is elpárologjanak a betonszegélyről, és az éjszakában bóklászó, kissé kapatos turisták is aludni tértek.

             Nem messze tőlünk a part mentén egy diszkó-hajó horgonyzott.

      A dübörgő zenét, villódzó fényeket már távolabbról is észrevettük.

             - Mit szóltok egy kis mulatsághoz? – kérdezte Tristan.

             - Én benne vagyok. Nem is tudom, mikor voltam ilyen helyen – bólogatott Cortez.

             - Hajón? – néztem rá.

             - Diszkóban – vigyorgott.

             - Mondjuk, amikor szarrá robbantottad az enyémet – emlékeztettem némi éllel a hangomban.

             Megtorpant, majd elém perdült.

             - Ó, Morwen, már bocsánatot kértem ezért. Ne légy haragtartó!

      Gyere, vegyüljünk el a fiatalok közt! Megtáncoltatlak.

             - Igen, menjünk! – kontrázott Tristan.

             - Nem vagyok bulizós kedvemben – morogtam.

             A srác szeme izgatottan villogott a lámpaoszlop fényénél.

             - Csak rázunk egyet és kész. Mikor táncoltál utoljára? – kérdezte.

             - Ezt inkább ne forszírozd! Ha jól emlékszem, éppen veled volt az ominózus eset. Aztán mindjárt utána, megkínáltál a felspécizett ostoroddal.

             Mielőtt Tristan bármit mondhatott volna, Cortez megragadta a kezemet.

             - Menjünk! – és magával húzott.

             A hajó nem volt túl új, de egészen pofás szórakozóhellyé alakították. Gyakorlatilag az egész egy hatalmas diszkó volt. Táncoltak a fedélzeten és lent a hajó testében is. Rengeteg fiatal vonaglott a gyors ritmusú, dübörgő, vad zenére. Forró vérük csakúgy pezsgett, ez az illat magával ragadott, felvillanyozott. Már nem is bántam annyira, hogy a fedélzetre léptünk.

             Tristan intett és már ment is, hogy csinos lányok után nézzen.

      Gondolom, nem tart neki tovább egy percnél, hogy fel is csípjen egyet közülük. Cortez megérintette a könyökömet, tenyerébe zárta és a fülemhez hajolva, kiabálva próbált beszélni.

             - Gyere tombolni!

             Felsandítottam rá.

             - Csak nem hiszed, hogy táncolok veled?

             - Miért is ne? Van ennél rosszabb is – mosolygott lehengerlően.

             - Felejtsd el! – intettem és elhúztam tőle a karomat.

             Egy hosszú pillanatig az arcomat méregette, aztán elfordult és otthagyott.

             A falhoz hátráltam, megtámaszkodtam, a táncosokat néztem.

      Persze ezt aligha lehetett táncnak nevezni, hacsak ez alatt nem valamelyik ősi rituális vonaglást, rángatózást és tekergést értjük.

      Fergeteges volt a sok kígyózó test látványa, a vad dobok dübörgése.

      Láttam, ahogy Cortez pillanatok alatt levedli a vadász maszkot és átváltozik vonzó, szexis hímmé. Nem volt rajta egyetlen kivetnivaló centiméter sem, tetőtől talpig szenzációsan nézett ki, ahogy a zenére mozgott. A lányok is észrevették, táguló pupillákkal, elnyíló ajkakkal figyelték a hosszú göndör hajú, szép arcú, remek testű férfit.

      Hozzádörgölőztek, simultak tánc közben, mind közelebb tekergették testüket az övéhez. Combok feszültek hozzá, mellek dörgölőztek a hasához, hátához, finom kis kezek simogattak végig feszülő izmain, hol itt, hol ott. Láthatóan élvezte a játékot. Be kellett látnom, hogy Cortez igenis jó hapsi, sőt, nagyon jó. Nem mintha eddig nem vettem volna észre, de én ugye egészen más szempontból szemléltem őt és a dolgokat.

             Ahogy ott álltam a villódzó fények kereszttüzében és a férfit bámultam, átforrósodott az arcom. Emlékeztem a vére ízére, hogy milyen mesés volt a zamata a háromszáz évének, és milyen feltartóztathatatlanul közeleg számára a vég. Szavakat hajtogattam magamban, dédapa, ükapa, ősapa... Aztán Cortez rám nézett az őt körülvevő lányok feje felett. A tekintetünk találkozott, különös fény izzott a szemében. Felém indult és én a falhoz tapadva kivártam, míg odaér. A dübörgés már a gyomromban, a torkomban és a szívemben szólt, az ereimben a dobok szabták meg a ritmust. Cortez megállt előttem, egyik kezével megtámaszkodott a fejem mellett a falon, másikat a derekamra tette, óvatosan nem tolakodóan. A fülemhez hajolt, illata betöltötte az orromat, ahogy a haja az arcomhoz ért.

             - Nem gondoltad meg magad? – kérdezte.

             Nemet intettem a fejemmel. Hallottam, amint halkan nevet, aztán megint a fülembe duruzsolt.

             - Nagy kár. – aztán mintegy véletlenül az ajka súrolta az arcomat.

             A mellkasának nyomtam a tenyeremet.

             - Ne rajtam próbálgasd a vonzerődet! – figyelmeztettem, miközben halandó szíve erős dobbanásokkal feszült az ujjaimnak.

             Felpillantottam rá, ő pedig az arcomat figyelte nagyon közelről, az ajkainkat alig néhány centi választotta el. Nem én toltam el, magától egyenesedett fel. Láttam rajtam, hogy tényleg azt hitte, levehet a lábamról.

             - Miért? Mi baj a vonzerőmmel? – kérdezte.

             Mosolyognom kellett, részben a felháborodásán, részben, mert megkönnyebbültem.

             - Azzal semmi. Velem van a baj – mondtam.

             Ebben a pillanatban Tristan bukkant fel közvetlenül mellettünk.

      Hányingerszerű keserű érzés söpört át rajtam, olyan erősen, hogy összerándult tőle a gyomrom. Megdermedtem, nem a hangos zenétől, vagy Cortez közelségétől fulladoztam, tudtam jól, ez az érzés csakis egyet jelent. Vámpírok vannak a közelben.

             Tristan állkapcsán megvonaglottak a finom kis izmok.

             - Itt vannak – mondta olyan halkan, hogy csak én hallhattam a zajban.

             - Tűnjünk el innen! – intettem és kifelé indultunk a tömegen át.

             Minél gyorsabban ki kellett jutnunk a sok mit sem sejtő halandó közül. Mindhárman feszülten igyekeztünk kifelé, elértük a hajóra vezető       rámpát, kiléptünk a partra. Közben folyamatosan a környéket figyeltük, a parkoló autókat, a közeli fákkal szegélyezett sétányt. Az érzés egyre erősebb lett, közel járhattunk az idegen vámpírokhoz. A sötét, árnyékokkal teli sétány felé fordultunk.

             Fémes hangot hallottam, oldalra pillantottam. Cortez egy hosszú pengéjű kést húzott elő a nadrágja derekából, a combja mellől.

             - Ezt meg hogyan hoztad át a repülőtéren? – kérdeztem halkan, és közben elismeréssel adóztam neki a korábbi tánctudásáért. Ekkora fémdarabbal úgy vonaglani, ahogyan ő tette, művészet volt.

             - Itt vettem, az egyik bazárban – suttogta vissza.

             Bólintottam, hogy jó ötletnek tartom. Kár, hogy nem nekem jutott eszembe.

             A hideg futkározott a hátamon ettől a kellemetlen érzéstől, hogy vámpírok figyelnek minket. Nyugtatgathatnám magam, hogy ezek csak helyi vérszopók és ügyet sem vetnek ránk, de ennek elég csekély esélyét láttam.

             - Nem tetszik ez nekem – súgta Tristan.

             A srácnak nem volt fegyvere, ahogyan nekem sem, de ő       újszülött volt. A francba!

             - Azért jöttünk ide, hogy vámpírokat találjunk – morogtam. – Hát fiúk, úgy tűnik, ez most sikerült.

             Halk neszezés támadt, a fekete néma fák elmozdulni látszottak körülöttünk. Sötét alakok álltak minden felől, szabályosan bekerítettek minket. Voltak tizenöten is, de a kínosabb az volt, hogy kivétel nélkül mindannyian sokkal öregebbek voltak nálam. Az erejük súlyából próbáltam kikövetkeztetni, vagy inkább megbecsülni a korukat.

      Egyikük sem volt fiatalabb négy-ötszáz évnél. Férfiak, nők vegyesen. A hatalmuk átitatta az egész környéket, mint valami erős illat. Nem is értettem a diszkóban az emberek, hogy nem érzékelték őket.

             A vámpírok egyre közeledtek, az arcukon mozdulatlan kifejezéssel, hideg tekintettel. Nem élvezetből csinálták, nem azért, mert vadásztunk a területükön. Valami más oka kellett legyen.

             Cortez a hátam mögött spanyolul cifrán káromkodott, fogai közt szűrte a szavakat. Nem szóltam rá, mindenki úgy vezeti le a feszültséget, ahogy tudja.

             Könnyű kis vászondzseki volt rajtam, az esti hűvös miatt.

      Lassan lehúztam a vállaimról, és a földre dobtam.

             - Mit akartok tőlünk? – kérdeztem.

             Nem vártam, hogy megértenek, de azért számoltam azzal, hogy ha egy vérszívó ilyen kort megér, mint ezek, akkor már illik néhány idegen nyelvet is megtanulni. Talán értették, talán nem, mindenesetre nem válaszoltak.

             Öt öreg vérszopó fejenként, nagyon nem jó arány. Főleg mivel Cortez halandó, bár egyedül neki van fegyvere. Viszont mind a két pasas vadász, tehát tudják, mit kell tenniük. Azok tizenöten pedig, egyenként félezer évesek. Rosszul állunk, nagyon rosszul       Az egyik férfi egészen közel lépett hozzám. Negyvenes, éles vonásokkal barázdált arcát tisztán láttam a félhomályban. Nem is volt olyan üres a tekintete, mint elsőre hittem. Arrogáns megvetés ült a szemében.

             - Nem akarunk balhét – mondtam, neki címezve.

             Láttam az arcán, hogy hajszálpontosan érti, amit mondok.

             - Békével jöttünk Egyiptom ősi földjére – próbálkoztam tovább.

      – Nem akarunk harcolni.

             A férfi egészen picit elhúzta az ajka szélét, mintha gúnyolódna rajtam.

             Beismertem, itt aztán minden hiábavaló, a jó szándékom pocsékba megy. Így aztán még hozzátettem:       - Csak ha feltétlenül szükséges.

             Ebben a pillanatban máris a fickó talpa lendült felém és kizárólag a reflexemnek köszönhettem, hogy nem az állkapcsomon csattant, hanem a felemelt kezemen. Úgy megrúgta a csuklómat, hogy egyszeriben elzsibbadt az egész karom. Azt hittem, le is szakadt a kézfejem, annyira nem éreztem. De nem volt idő ilyesmin mélázni, mert robbanásszerűen tört ki a verekedés.

             Nagy lendülettel megperdültem és ép karom könyökével fültövön sújtottam a pasast. Valami nagyot reccsent, nyílván betörtem és összezúztam a hallójáratát. Hörögve hátratántorodott, a füléből fekete vércsík indult lefelé, miközben megint nekem ugrott.

             Tristan ördögi ügyességgel pörgött, hosszú lábai bitang erős rúgásokkal kínálgatták a rátámadókat. Derekasan küzdött, bár inkább csak védte magát, azt viszont ügyesen. Olyan ökölcsapásokat mért az ellenfeleire, hogy azt öröm volt nézni. A vadászként megszerzett több éves rutin most nagyon a hasznára vált.

             Cortez sem lazsált. Suhogva, villogva járt a kezében a penge, amelyen már vér csillant. Teljesen mindegy volt, hogy jobb vagy bal kezével használja a kést, mindkettővel egyformán ügyes volt.

             De hiába küzdöttünk minden erőnkkel, túl sokan voltak ellenünk. Nem nagyon volt módom segíteni a társaimnak, mert én magam is el voltam foglalva. Kemény ütések, rúgások záporoztak rám, lehorzsolták a bőrömet a vállamon, az arcomon. A vámpírok éles karmaikkal oda-odacsaptak és felhasították a bőrömet. Kezdtem érezni, hogy elönt belülről a régi jól ismert forróság, szétkúszik mindenfelé a tagjaimban és erőt ad. Képes voltam harcolni ezek ellen az alakok ellen, meg is ölhettem volna őket, mindannyiukat, de mégsem tettem. Ha végzek valamelyikükkel, azzal vétek a törvényeink ellen. Eltűrtem, hogy öten próbálnak legyűrni és aljas módszerekkel fájdalmas pontokat eltalálni rajtam.

             Egyikük hátulról ragadott meg, alkarját az állam alá fonta, kifeszítette a nyakamat és azon mesterkedett, hogy belém haraphasson.

      Nem engedhettem, hogy megkóstoljon, ezzel túllőtt a célon.

      Hátranyúltam és a hajába markoltam, úgy megrántottam, hogy majd széthasadt a fejbőre. Felordított és acsarkodva próbált nekem ugrani, hogy széttépjen. Könyökömet hátradöftem, kifordultam a karja alól és kegyetlenül megütöttem a pofáját. De ez nem volt neki elég, ordítva, vért köpködve felém fordult, fekete szemében igazi harag izzott.

      Meglovagoltam a lendületét, elkaptam a karját és ellenkező irányba megrántottam. Hangos kattanással eltört a válla, a kulcscsontja. Rögtön ketten jöttek helyette, egyiküknek szétrúgtam a térdét, hogy képtelen volt felállni, a másiknak az állkapcsát törtem el.

             Megperdültem és egy nővel találtam szemben magam. A csaj tekintetétől kirázott a hideg. Komolyan elhatározta, hogy elintéz engem.

      Egy kést markolt és olyan sebesen szúrt felém, hogy már nem tudtam elugrani előle. A penge végighasította a csípőm vonalát lefelé a combomon. Azonnal megéreztem a langyosan szivárgó véremet, ahogy átnedvesíti a nadrágomat. Felkiáltottam és reflexből szájon vágtam a csajt. Az ütés elég erősre sikeredett, mert méterekkel távolabbra zuhant.

             Ekkor láttam meg, hogy Tristant hárman a földre szorítják, egy fickó pedig éppen tarkón vágja. A srác feje előrebukott a földre és nem moccant többé.

             - Ne! – kiáltottam és oda akartam rohanni, de ekkor a csoportból ketten a szintén földre tepert, véres lezúzott arcú Cortezt kezdték rángatni.

             Az egyik vámpír kezében fényes pengéjű tőr villant meg. A pasas rám vicsorgott, mintha csak a figyelmemet akarná magára vonni.

      A következő pillanatban belevágta a kést Cortezbe, egyenesen az oldalába. Cortez tehetetlenül üvöltött fájdalmában és vergődött a vámpírok szorításában. Odaugrottam, nem is, inkább repültem és szétcsaptam a vámpírok között. Nem törődtem vele, hogy az én sebem is vérzik és szúr, csak Cortez szenvedését láttam és Tristan mozdulatlan fejét.

             Négyen állták utamat, morogva, fenyegetően. Nem kételkedtem benne, hogy engem is képesek ártalmatlanná tenni. Öregek voltak, erősek, hatalmukat mégis valaki más irányította. Nem engedték, hogy akár egy lépést is tegyek Cortez felé.

             - Mit akartok tőlünk? – kérdeztem rekedten a feszültségtől.

             Cortez vérének illata mindannyiunkra hatással volt, rám is.

             Tristan kicsivel távolabb feküdt, Cortez volt hozzám közelebb.

      Mozgolódás támadt hátul, ketten felkapták Tristan testét, felnyalábolták, mint egy bábut.

             - Hagyjátok őt békén! – kiáltottam dühösen.

             Ügyet sem vetettek rám. Mintha ott sem lettem volna.

             Úgy döntöttem, ha kell, ezt a négy vámpírt felöklelem, de akkor is megakadályozom, hogy Tristannal tegyenek valamit. De ekkor a férfi, aki megszúrta Cortezt, most lenyúlt a vonagló vadászért, fél kézzel felemelte, és felém hajította, mint egy játékszert. Cortez hörögve zuhant nekem, tehetetlen testének súlya engem is magával rántott a földre.

             Ugyanebben a pillanatban a többiek a levegőbe emelkedtek Tristannal együtt és felszálltak a magasba, a város fényei fölé, magukkal vitték a fiamat.

             - Ne! Ezt ne! – ordítottam utánuk. – Ne vigyétek el!

             A késes fickó lenézett rám, majd akcentus nélkül megszólalt.

             - Hozd vissza a tőrt a gazdájának! Ha látni akarod a porontyodat, gyere Szakkarába! – azzal megfordult és ő is a levegőbe szökkent.

             Tehetetlenül utána kiáltottam a sötét égre, de mindhiába. Eltűnt a társaival együtt és Tristant elvitték.

             Éktelen harag tombolt bennem, fojtogatott, szétfeszítette a mellkasomat. Fel akartam ugrani és utánuk suhanni, hogy egyenként tépjem szét őket és Tristant visszahozhassam. Legördítettem magamról Cortezt és feltérdeltem.

             A férfi fájdalmasan felnyögött.

             - Morwen... - a kezem csupa vér volt. Az ő vére.

             Még benne volt a kés az oldalában, vészesen közel a májához.

             Megdermedtem, ahogy lenéztem rá. Rossz bőrben volt és éreztem, amint egyre gyengül, fogy az életenergiája. Ha így marad, nagy a valószínűsége, hogy nemsokára elvérzik. Nem hagyhattam magára. Nem hagyhattam ezen a sétányon meghalni ezt a háromszáztizenhét éves embert, az ősömet. Ráadásul egyszer már megjelöltem és ezzel kinyilvánítottam, hogy hozzám tartozik, az enyém.

      Így viszont elvesztem Tristant, rajta nem tudok segíteni.

             Körülnéztem, még a sérült vámpírok is elkotródtak a közelünkből, csak ketten voltunk a fák között. Cortez megragadta a csuklómat és megszorította. Felé kaptam a fejem, láttam az arcán a szenvedést.

             - Húzd ki a kést! – sziszegte rém sápadtan.

             Megráztam a fejemet.

             - Nem lehet, akkor erősebben vérzel.

             Összeszorított fogakkal hánykolódott.

             - Szedd ki belőlem, az istenit! Rohadtul fáj!

             - Cortez!

             Elkínzott csillogó szemekkel nézett rám.

             - Akkor majd én... - hörögte és a kés után nyúlt.

             Elkaptam a kezét és lefogtam.

             - Ne!

             A feje visszazuhant a földre, zihálva szedte a levegőt. Tisztán hallottam a fejemben a szabálytalan szívdobbanásait.

             - Elvérzel – mondtam.

             - Akkor segíts rajtam! – suttogta lehunyt szemmel. – Változtass át!

             - Nem tehetem – megvártam, amíg felpillant. – Nem tudom megtenni.

             - Segíts, kérlek! – hörögte reménytelenül.

             Féltem, attól is, hogy meghalhat és magamtól, hogy én leszek az oka. Hagytam, hogy a vérének illata teljesen betöltse az érzékeimet.

             - Nem hagylak meghalni – mondtam halkan.

             Ráfontam az ujjaimat a kés nyelére, szorosan megmarkoltam és a férfi kiáltásának kíséretében kirántottam a sebből. Még több vér szökött ki a vágásból, friss, piros és meleg embervér. Kiszáradt torokkal hatalmasakat nyeldekelve meredtem a késre. A markolat valamiféle csontból készült. Először azt hittem, elefánt, vagy talán emberi, aztán amint a tenyeremben tartottam hirtelen tudtam, ez vámpírcsontból volt.

      A fényes penge színezüstje Cortez vérétől vöröslött. Rossz, kellemetlen érzés fogott el, elborzasztott, hogy egy vérivónak a csontjából készítették a tőrt. Ki művel ilyen rettenetes dolgot? És miért? Ki lehet ennyire kegyetlen?

             Azon kaptam magam, hogy mélységes csend vesz körül, mintha vákuum szippantott volna be, vagy valami nagy és fekete akarna bekebelezni. Éreztem, hogy ismét elragad a titokzatos, ős öreg vámpír hatalma, hogy képeket mutasson nekem, és az elmémben kutasson.

      Ezúttal nem engedtem neki, már tudtam mi ez, és nem ijedtem meg.

      Minden erőmmel elzártam a gondolataimat, nem eresztettem be azt a szemetet az agyamba. A jelen pillanatra koncentráltam. És sikerült!

      Nem estem bele a vízióba, észnél tudtam maradni, visszavertem a mentális támadást. Kapd be, te matuzsálem seggfej!

             Arra lettem figyelmes, hogy Cortez mozdulatlanul hever. Nem hallottam a légzését, sem a szívverését. Míg én a vénséggel elme szkanderoztam, addig Cortez szépen beadta a kulcsot.

             Nem volt vesztegetni való időm, cselekednem kellett.

      Ujjaimmal belevájtam saját combsebembe, ami már kezdett beforrni.

      Felszakítottam a bőrt a körmeimmel és a kibuggyanó véremet Cortez sebére kenegettem. Ennek muszáj segítenie.

             Aztán az arca fölé hajoltam, szétnyitottam a száját, majd teleszívtam a tüdőmet levegővel. Ajkamat rászorítottam az övére és belefújtam a levegőt. Lágy, puha volt az érintése és meleg.

      Felemelkedtem, és pumpálni kezdtem a mellkasát, erősen, ütemesen, aztán megint befújtam a levegőt. Elszántan ismételgettem az életmentő       mozdulatsort. Nem tudom hányadszorra forrtam az ajkára, de egyszerre csak megéreztem, hogy megmoccan. A tüdejéből visszaáramlott a levegő az én számba és a nyelve megérintett. Tenyerem alatt éreztem pumpáló szívének gyenge, de ritmikus dobbanásait. Megkönnyebbülve sóhajtottam.

             Most, hogy végre megint működött a keringése már megtehettem, amire készültem. Kitapintottam a nyaki ütőerét, éreztem az ujjbegyeim alatt a pulzálást, aztán a bőrére szorítottam az ajkam és a fogaimmal átszúrtam. Vérének zamatától megremegtem egész testemben, ahogy a nyelvemen megéreztem. Csak pár kortyot engedhettem magamnak, azután belevájtam a fogaim a saját ajkam húsába. Hagytam, hogy a vérem elvegyüljön Cortezével és ezáltal energiát pumpáltam bele. Ébredező elméjének legmélyére hatoltam, és ahogy létrejött a belső kapocs közöttünk, azonnal el is engedtem.

      Zihálva térdeltem felette a mellkasán támaszkodva. Lehunyt, mozdulatlan hosszú szempilláit néztem, szép ajkának vonalát, verejtéktől fényes homlokát. Várnom kellett, míg a szívdobbanásai megkeringetik a véremet benne és elvegyítik az ereiben az ő vérével, hogy aztán megtörténjen a csoda.

             Percek teltek el, én még a számban éreztem a vér fémes ízét, orromban a férfi bőrének illatát. Végre Cortez megmoccant, tétován felemelte a karját, nekiütközött a combomnak. Szeme felpattant és rám fókuszált. Megnyalta az ajkát, aztán rekedten megszólalt.

             - Mi történt?

             Zavartan mosolyogtam.

             - Úgy tűnt, ki akarsz szállni és itt hagyod ezt a világot, de én visszahoztalak.

             - Hát mégis megtetted? – lehelte. – Akkor most vámpír vagyok?

             Lehajtottam a fejem, hogy elkerüljem a tekintetét.

             - Ööö..., nem egészen.

             Cortez összeszedte erejét, fél könyökre támaszkodott, majd újabb lendülettel felült. A szúrt sebe még fájt, így megvonaglott az arca.

      Szemlátomást jobban volt.

             - Morwen, mit tettél velem?

             Egyenesen a szemébe néztem.

             - Nem vagy vámpír, nem változtattalak át.

             - De hisz sokkal jobban érzem magam.

             - Adtam az energiámból és a véremből, élni fogsz, még nagyon sokáig.

             A férfi tekintete megváltozott, élesebb lett.

             - Magadhoz kötöttél?

             - A halandó szolgám vagy – mondtam.

             Néhány pillanatig farkasszemet néztünk egymással, nem tudtam, hogy fogadja, milyen lesz a reakciója.

             - Kezdetnek megteszi – biccentett és mély hangján még hozzátette. – Köszönöm.

             A kezét nyújtotta, én pedig felsegítettem. A sebéhez kapott és összegörnyedt.

             - Hamarosan összeforr – ígértem neki.

             Aztán lehajoltam a késért és a szétszakadt nadrágom zsebébe dugtam. Megfogtam Cortez karját, átfontam a vállamon, óvatosan átkaroltam a derekát, vigyázva, nehogy a sebét érintsem.

             - Tűnjünk el innen! – ajánlottam.

             A férfival együtt felrugaszkodtam a levegőbe és a város fölé emelkedtünk.

             - Hol van Tristan? – kiáltotta Cortez a süvítő szembeszélben.

             - Elvitték – morogtam, de ő így is hallotta.