5. FEJEZET

Megálltam Hinkus szobája előtt, s óvatosan körbepillantottam. A folyosó, mint mindig, most is üres volt. A biliárdszobából golyók csattogása hallatszott – Simonet működött. Du Barnstockre és Olaf az utóbbi szobájában ült. A kölyök a motorral bíbelődött. Mózesek szobájukban tartózkodtak. Hinkus a tetőn üldögélt. Öt perccel azelőtt lejött a tálalóba, s magához vett még egy üveggel, benézett szobájába, bundájába burkolózott, s most bizonyára egészen ebédig friss levegőt fog szívni. Én pedig ott álltam szobája előtt, próbálgattam a kulcslyukban a tulajdonostól elcsent köteg kulcsait, s szolgálati vétség elkövetésére készültem.

Az ötödik vagy a hatodik kulcs puhán kattant, s besurrantam a szobába. Úgy, ahogy általában a kémtörténetek hősei csinálják – másfajta módszert nem ismertem. A nap már majdnem teljesen lenyugodott a hegygerinc mögött, a szobában azonban meglehetősen világos volt. A szoba halott helyiség benyomását keltette, az ágyon egy gyűrődés se látszott, a hamutartó tisztán és üresen ásítozott, mindkét koffer ott állt a szoba kellős közepén.

Az első, a nehezebb utazóbőrönd tartalma tüstént felkeltette figyelmemet. Jellegzetesen alibi poggyász volt: rongydarabok, szakadt lepedők és párnahuzatok, egy köteg könyv, s mindezt a leglehetetlenebb módon dobálták össze. Az igazi poggyász a másik kofferban rejtőzött. Három váltás fehérnemű, pizsama, neszesszer, egy töltőtollkészlet, egy köteg pénz – tekintélyes köteg, nagyobb, mint az enyém –, valamint két tucat zsebkendő. Akadt ott még egy kisméretű ezüstszínű palack – üresen –, egy sötét szemüveg tokban s egy külföldi címkés üveg – tele. A koffer legalján pedig, a fehérnemű alatt, rátaláltam a nehéz aranyórára és egy kis női browningra.

A padlóra ültem s hallgatóztam. Egyelőre mindenütt csend volt, azonban rendkívül kevés időm maradt a töprengésre. Megvizsgáltam az órát. Fedelére bonyolult monogram volt vésve, valódi színarany, vöröses árnyalattal, az óra számlapját a csillagképek ábráival díszítették. Kétségkívül Mózes úr eltűnt órája. Utána megvizsgáltam a pisztolyt. Nikkel játékszer gyöngyház markolattal, voltaképp nem is fegyver... Badarság, az egész badarság. A gengszterek nem terhelik magukat ilyen csekélységgel. S ha már elszánták magukat, nem órát lopnak, még ilyen nehéz és értékes jószágot sem. Persze az igazi, neves, tekintélyes gengszterek.

Úgy, úgy, úgy... Gyerünk, gyorsan összegezzük a dolgokat. Semmi bizonyíték arra, hogy Hinkus veszélyes gengszter, megszállott szadista, viszont bőven van arra bizonyíték, hogy valaki nagyon szeretné, ha Hinkust gengszternek néznék. Igaz, itt az alibi poggyász...

Ismét hallgatóztam. Az ebédlőben edényekkel zörögtek – Caisa már terített. Valaki eldübörgött az ajtó mellett. Harsányan zengett Simonet érdeklődő hangja: “Hát hol a felügyelő? Hol a mi vakmerő barátunk?" Caisa élesen felsikoltott, s dermesztő hahota rázta meg az egész emeletet. Ideje volt lelépnem. Sietve kiürítettem a tárat, a töltényeket a zsebembe dugtam, s a pisztolyt meg az órát visszatettem a bőröd aljára. Alig tudtam kiugrani s megforgatni a kulcsot a zárban, amikor a folyosó másik végén megjelent du Barnstockre.

– Kedves felügyelő! – harsogta. – Győzelem, hírnév, gazdagság. Ez a du Barnstockre-ék mai osztályrésze. Feléje indultam, szobájának ajtaja előtt találkoztunk.

– Megkopasztotta Olafot? – kérdeztem.

– Képzelje, igen! – felelte boldogan mosolyogva. – A mi kedves Olafunk túlságosan is módszeres. Úgy játszik, akár egy gép, nincs benne semmi fantázia. Még unalmas is... Egyébként, kedves felügyelő, tudja, milyen új csínnyel lepett meg bennünket a mi kedves halottunk? Nézzen csak be hozzám agy percre...

S becipelt magához a szobájába.

– Hol is van? – dünnyögte zsebeit tapogatva. – Aha! Legyen olyan kedves, s nézzen bele, mit kaptam ma. – Gyűrött papírt nyújtott felém.

Ismét egy levél. Girbegurba nyomtatott betűkkel és helyesírási hibákkal ez állt rajta: “Megtaláltuk magát.“Célba vettük. Ne próbáljon menekülni, s ne csináljon ostobaságokat! Figyelmeztetés nélkül lőni fogok. F." Egymás után kétszer-háromszor is elolvastam a levelet.

– Bájos, ugye? – szólt du Barnstockre, miközben a tükör előtt szépítkezett.

– Hogyan került magához?

– Olaf szobájába dugták be, amikor együtt kártyáztunk. Olaf a tálalóba indult, hogy valami szeszes italt hozzon, én pedig ültem és szivaroztam. Kopogtak. Azt feleltem: “Tessék, jöjjön be" – azonban senki nem jött be. Csodálkoztam, s egyszer csak látom, hogy ott hever az ajtónál ez a levél. Nyilván az ajtó alatti résen dugták be.

– Természetesen kinézett a folyosóra, s természetesen senkit nem látott – mondtam.

– No, meglehetősen hosszú ideig tartott, míg kikászálódtam a karosszékből – mondta du Barnstockre. – Menjünk? őszintén szólva alaposan megéheztem.

Zsebre dugtam a levélkét, s elindultunk az ebédlőbe. Útközben találkoztunk a kölyökkel is.

Úgy tűnt, mindenki együtt van. Mózesné őnagysága Mózes urat szolgálta ki, Simonet és Olaf az előételeknél toporogtak; a tulaj a házipálinkát töltögette szét. Du Barnstockre és«a kölyök a helyükre indultak, én pedig csatlakoztam a férfiakhoz. Simonet baljós suttogással számolt be Olafnak arról, milyen hatással van a gyopárpálinka a belső szervekre. Olaf jóindulatú hümmögések közepette lakmározott a kaviárból. Ekkor belépett Caisa, csörömpölni kezdett az edényekkel, s így szólt a tulajdonoshoz:

– Nem akarnak jönni, azt mondták, ha nincs mindenki itt, ők sem jönnek. Majd ha mindenki lejön, akkor ők is idejönnek, így mondták... S két üveg üres...

– Akkor hát menj és mondd meg, hogy mindnyájan együtt vannak – utasította a tulajdonos.

– Nem hisznek nekem, én így is mondtam, hogy mindnyájan együtt vannak, de ők nekem...

– Kiről van szó? – kérdezte Mózes úr.

– Hinkus úrról van szó – felelte a tulajdonos. – Még mindig a tetőn van, én pedig...

– Hogyhogy a tetőn van! – jelentette ki rekedtes, mély hangon a kölyök. – Itt van, Hinkus itt van! – S villájával Olaf felé bökött.

– Gyermekem, maga téved – jelentette ki finoman du Barnstockre, Olaf pedig jóindulatúan elvigyorodott, s ezt dörmögte:

– Olaf Andwarafors, gyermekem. Hívhatsz egyszerűen Olafnak.

– S akkor ő miért van itt? – A villa felém mutatott.

– A pokolba vele, Snevar! – mondta Mózes. – Nem akar jönni, hadd fagyoskodjon a hidegben.

– Tisztelt Mózes úr, éppen most fölöttébb kívánatos, hogy mindnyájan együtt legyenek! – jelentette ki önérzetesen a tulaj. – Igen kellemes hírt szeretnék közölni tisztelt vendégeimmel... Caisa, gyorsan!

– De ha nem jönnek...

Az előétellel megrakott tányért visszahelyeztem a kis asztalra.

– Várjanak csak – mondtam. – Rögtön idehozom őket.

Az ebédlőből kifelé menet hallottam, amint Simonet ezt mondta: “Helyes! Végezze csak a rendőrség a maga dolgát!" Gyászos kacaja elkísért egészen a padlásra vezető lépcsőig. Felmásztam a lépcsőn, belöktem a durván gyalult faajtót, s egy kerek, minden oldalról beüvegezett pavilonban találtam magam, melynek falai mentén keskeny padok várták a pihenésre vágyókat. Hideg volt, különös hó- és porszag terjengett, hegyként magaslottak az egymásra hajigált nyugágyak. A tetőre vezető furnérajtó félig nyitva volt.

A lapos tetőt vastag hóréteg fedte, a kis pavilon körül a hó össze volt tapodva, távolabb pedig kitaposott ösvény vezetett a ferdén álló antennához, melynek végén egy nyugágyban mozdulatlanul ült a bebugyolált Hinkus. Bal kezével egy üveget tartott a térdén, jobb kezét ruhájába rejtette, bizonyára melengette. Arcát szinte nem lehetett látni, eltakarta a bunda gallérja s szőrmesapkájának ellenzője, csupán óvatos szeme csillogott ki mögülük, mintha egy tarantella pók kukucskálna ki odújából.

– Menjünk, Hinkus – mondtam. – Mindenki együtt van már. Magát várják.

– Mindnyájan? – kérdezte rekedten.

Bólintottam és körülnéztem. A nap elbújt a hegygerinc mögött, a hó a völgyben lilának látszott, a sötétlő égboltra felkúszott a halovány hold. A szemem sarkából észrevettem, hogy Hinkus gondosan figyel.

– Aztán miért várnak rám? – kérdezte. – Elkezdhették volna...

– A tulaj valamilyen meglepetéssel akar kedveskedni.

– Meglepetéssel... – mondta Hinkus, és köhintett. – Tüdőbajos vagyok – közölte váratlanul. – Az orvosok azt mondják, állandóan friss levegőn kell lennem... és friss tyúkhúst ennem...

Megsajnáltam.

– Az ördög vigye! Együttérzek magával – mondtam őszintén. – Ebédelni azonban mégiscsak kell...

– Természetesen kell – értett egyet velem, és felállt. – Megvacsorázom és visszajövök. – Az üveget beállította a hóba. – Mit gondol, hazudnak az orvosok? A friss levegőt illetően...

– Ugyan, ugyan, Hinkus! – mondtam. – A tüdőbajt most már gyógyítják. Nem vagyunk a tizenkilencedik században.

– Igen, nyilván – bólogatott csüggedten. Befordultunk a folyosóra. Az ebédlőből edénycsörömpölés, beszélgetés hallatszott. – Menjen csak előre, én levetem a bundám – mondta, s megállt szobája ajtajánál.

Bólintottam, s beléptem az ebédlőbe.

– Hát a letartóztatott hol van? – kérdezte harsányan Simonet.

– Minden rendben – feleltem. – Rögtön jön.

Du Barnstockre a számmágiáról mesélt. Mózesné őnagysága ámuldozva sóhajtozott. Simonet szaggatottan hahotázott. “Ugyan, Bardl... Dubr... – búgta Mózes. – Mindez középkori badarság." Mertem magamnak egy nagy adag levest, s ekkor megjelent Hinkus. Az ajka remegett, s arca ismét olyan zöldes színű volt. Kirobbanó örömmel fogadták, ő azonban sietősen körbepillantott az asztalon, s határozatlanul elindult a helyére, mely köztem és Olaf között volt. A tulajdonos közben megkopogtatta késével tányérja szélét.

– Uraim! – hirdette ki ünnepélyesen. – Egy percnyi figyelmet kérek! Most, amikor mindnyájan összegyűltünk, engedjék meg, hogy egy kellemes bejelentést tegyek. Elébe menve a vendégek megszámlálhatatlan óhajának, a szálló vezetősége elhatározta, hogy ma ünnepélyes bált rendez a beköszöntő tavasz tiszteletére. Uraim, tánc, bor, kártya, vidám csevegés!

Simonet összecsapta csontos tenyerét. Mózesné őnagysága szintén tapsolni kezdett. Mindnyájan felélénkültünk, még Mózes úr is nagyot húzott kancsójából, s rekedten ezt mondta: “Na, a kártya, ez még megjárja..." A kölyök pedig villájával kopogott az asztalon, s kinyújtotta rám a nyelvét. Rózsaszín nyelvecskéje volt, nagyon is vonzó küllemű. A legnagyobb zaj és ricsaj közepette Hinkus váratlanul közelebb húzódott hozzám, s ezt súgta a fülembe:

– Ide figyeljen, felügyelő, azt mondják, maga rendőr... Mit tegyek? Benyúltam a kofferembe a gyógyszeremért. Ebéd előtt kanalas gyógyszert kell beszednem, s ott nálam... na, meleg ruha, szőrmemellény, zokni... Nos, ebből semmi nem maradt. Mindenféle idegen rongyok, szakadt fehérnemű... és könyvek.

Óvatosan az asztalra helyeztem a kanalamat, s ránéztem. Szeme kerekre nyílt, jobb szemhéja rángatózott, tekintetében félelem ült. Nagystílű gengszter. Megszállott szadista.

– És tőlem mit kíván? – szűrtem át fogaim között. Tüstént kedvét vesztette, s válla közé húzta a fejét.

– Ugyan... semmit... Csak nem értem, vicc ez, vagy mi... Mert ha lopás, hiszen maga rendőr... De természetesen lehet, hogy csak vicc, nem gondolja?

– Igen, Hinkus – mondtam, elfordítottam a tekintetemet, és ismét nekiláttam a levesnek. – Itt mindenki viccel. Vegye ezt tréfának, Hinkus.