4. FEJEZET

A hóvihar reggelre lecsöndesült. Hajnalban keltem, amikor a szálló még aludt, egy szál alsónadrágban kiugrottam a tornácra, jól végigdörzsöltem magam friss, pelyhes hóval, hogy semlegesítsem a három pohár portói maradék hatását. A nap még alig bújt elő a hegygerinc mögül, s a szálló hosszú, kék árnyéka végighúzódott a völgyön. Észrevettem, hogy az emeleten jobbról a harmadik ablak tárva-nyitva. Bizonyára valaki még éjjel sem kívánta megfosztani magát a lehetőségtől, hogy a gyógyerejű hegyi levegőt szívja.

Visszatértem szobámba, felöltöztem, kulcsra zártam az ajtót, és futottam a presszóba. A vörös, megizzadt Caisa már a konyhában szorgoskodott a lángoló főzőlapnál. Hozott egy bögre kakaót meg egy szendvicset, én pedig egy szempillantás alatt eltüntettem, s délfüllel hallottam, hogy a tulaj valamilyen dalt dudorász a szobájában. Csak nehogy találkozzam valakivel, gondoltam. Ez a reggel túl jó két embernek. Erre a reggelre, erre a világos, derűs égboltra, az arányló napra, a kihalt selymes völgyre gondolva olyan fösvénynek éreztem magam, mint az a fülig bundájába burkolózott nyápic alak, aki este öt koronáért botrányt rendezett. (Hinkus a fiatalkorúak gyámhatósági felügyelője, és betegszabadságon van itt.) Lalet, a bernáthegyit kivéve senkivel sem találkoztam. A kutya jóindulatú közönnyel figyelte, hogyan csatolom be a kötéseket, és a reggel, a derűs égbolt, az arányló nap és a selymes fehérbe borult völgy, mind egyedül csak az enyém volt.

Miután tíz mérföldet futottam oda és vissza a folyóhoz, s visszatértem a szállóba, hogy harapjak egyet, az élet már elevenen pezsgett.

A presszóban nehezen ugyan, de megtudtam Caisától, hogy a zuhanyozó csak a földszinten működik, erre siettem friss váltás fehérneműért és törülközőért. Bármennyire siettem is azonban, mégis elkéstem. A zuhanyozó már foglalt volt, az ajtó mögül víz csobogása és kivehetetlen éneklés hal" látszott. Az ajtó előtt Simonet állt, vállán szintúgy törülköző. Beálltam mögé, s még ebben a pillanatban helyet foglalt mögöttem du Barnstockre úr. Rágyújtottunk. Simonet, akit kacagás fojtogatott, és laposan pislogva hozzáfogott egy vicchez az agglegényről, aki egy háromlányos özvegyasszonynál kapott kvártélyt. Az első lánnyal gyorsan végzett, a többiekről azonban szerencsére végül is semmit nem tudtunk meg, mert a hallban megjelent Mózesné őnagysága, s megkérdezte tőlünk, nem járt-e erre Mózes, ura és parancsolója. Du Barnstockre udvariasan azt felelte, hogy sajnos nem. Simonet, szája szélét megnyalva, vágyakozó tekintetével majd fölfalta Mózesné őnagyságát, én viszont a zuhanyozóból jövő zajokra fülelve, annak a feltételezésemnek adtam hangot, hogy Mózes úr van ott. Mózesné őnagysága ezt a feltételezést szemmel láthatóan bizalmatlanul fogadta. Elmosolyodott, megcsóválta a fejét, s tudomásunkra hozta, hogy villájukban a Rue de Chanellen két fürdőkádjuk van – egy arany és egy platina, s amikor erre nem tudtunk mit válaszolni, bejelentette: megy" hogy valahol másutt keresse Mózes urat. Simonet hahotázva tüstént vállalkozott, hogy elkíséri, s mi du Barnstockre-ral ketten maradtunk, azonban nem sokáig, mert tüstént hozzánk csatlakozott Hinkus űr, a gyámhatósági hivatalnok, s azonnal idegesíteni kezdett bennünket azzal, hogy lám, kettő helyett fizetsz, zuhanyozó azonban csak egy működik. Du Barnstockre szótlanul előhúzott törülközőjéből két pálcikán ülő, szopogatós kakasfigurát. Hinkus azonban nyomban elhallgatott, sőt szerencsétlennek még az arckifejezése is megváltozott. Elfogadta a kakasokat, a szájába dugta őket, s szörnyülködve és bizalmatlanul meredt a nagy bűvészre. Du Barnstockre úr pedig, a hatással fölöttébb elégedetten, már több jegyű számok szorzásával és osztásával szórakoztatott bennünket.

A zuhanyozóban pedig egyre zubogott a víz, csak az éneklés maradt abba, s tagolatlan dünnyögés váltotta fel. Az emeletről nehéz léptekkel, kéz a kézben ereszkedett lefelé Mózes úr és a szőke fejű viking, Olaf. Amikor leértek, elváltak. Mózes úr menet közben is egyre hörpölgetett korsójából. A viking szó nélkül beállt utánunk a sorba. Órámra pillantottam. Már több mint tíz perce vártunk.

Csapódott a bejárati ajtó. Benzin, izzadtság- és kölniszagot hagyva maga után, a kölyök vágtatott el mellettünk, hihetetlen szökellésekkel. Ekkor jutott el csak a tudatomig, hogy a konyhából a tulaj és Caisa hangját hallom, s először szállt meg valami különös, megmagyarázhatatlan gyanú. Határozatlanul rámeredtem a zuhanyozó ajtajára. Hinkus valamit dünnyögött, vállával meglökte Olafot, s a hallba sietett.

– Ide figyeljenek – mondtam. – Érkezett valaki ma reggel?

– Csak ezek az urak – válaszolta du Barnstockre. – Andwarafors úr és... e-e-e, az az alacsony úr, aki épp most ment el.

– Mi tegnap este érkeztünk – vetette ellen Olaf.

Magam is tudtam, mikor érkeztek. Képzeletemben egy pillanatra megjelent a csontváz, amint a forró vízsugár alatt dalol, és a hónalját szappanozza. Megdühödtem, s belöktem az ajtót. A zuhanyozóban senki nem volt. Csobogott a teljes erőre állított forró víz, sűrű gőz kavargott, a fogason ott lógott a Halott Alpinista viharkabátja, alatta a tölgyfa padon pedig egy ósdi tranzisztoros zsebrádió zümmögött és fütyült.

– Que diable! – kiáltott fel du Barnstockre. – Tulajdonos!

Kitört a lárma. Nehéz papucsával dübörögve befutott a tulaj. Simonet mintha a föld alól bukkant volna elő. A korláton a kölyök hajolt át, ajka közt csikk lógott. A hallból aggódva pillantott ki Hinkus.

– Ez hihetetlen! – jelentette ki izgatottan du Barnstockre. – Itt állunk, s legalább negyedórája várunk!

– Ismét hevert valaki az ágyamon – közölte felülről a kölyök. – S a törülközőm is nedves. Simonet tekintetében ördögi vidámság csillogott.

– Uraim, uraim! – csitította őket a tulaj nyugtatgató mozdulatokkal. Bepillantott a zuhanyozóba, s először is elzárta a forró vizet. Majd levette a fogasról a viharkabátot, fogta a rádiót, s felénk. fordult. Arca ünnepélyes kifejezést öltött. – Uraim! – mondta tompa hangon. – Én csupán a tényeket regisztrálhatom. Uraim, ez az ő rádiója. S ez az ő viharkabátja...

Némán félretoltam a tulajdonost, beléptem a zuhanyozóba, s bezártam magam után az ajtót. S csak miután már lehúztam magamról a ruhám, akkor kaptam észbe, voltaképp nem is én voltam a soros, hanem Simonet, azonban nem éreztem lelkiismeret-furdalást. Ő rendezte ezt az egészet, gondoltam dühösen. Hadd várjon. Mennyi víz folyt el hiába...

Amikor kiléptem a zuhanyozóból, a vendégek a hallban tárgyalták a történteket. Mellesleg semmi újat nem mondtak, nem is maradtam ott. A lépcsőn elhaladtam a kölyök mellett, aki még mindig kihajolt a korláton, “őrültekháza!" – vetette felém kihívóan. Nem szóltam egy szót sem, egyenest a szobámba mentem.

A zuhany és a kellemes fáradtság hatására haragom végképp elpárolgott. Az ablakhoz húztam a karosszéket, kiválasztottam a legvastagabb és legkomolyabb könyvet, és lábamat az asztal szélére helyezve elterpeszkedtem. Már az első oldalnál elszundítottam, s talán másfél óra múlva ébredhettem fel – a nap már komoly utat tett meg, s a szálló árnyéka az ablakom alá került. Az árnyékból ítélve valaki ült a tetőn, s félálomban arra gondoltam, hegy az bizonyára nem más, mint a csüggedt imposztor, Simonet – kéménytől kéményig ugrál és röhigcsél. Újból elaludtam, a könyv a padlóra zuhant, összerezzentem, s végképp felébredtem. A tetőn most már két ember árnya rajzolódott ki világosan, az egyik nyilván ült, a másik pedig állt. Napoznak – gondoltam, s mosakodni indultam. Mosdás közben az jutott eszembe, nem lenne rossz felhajtani egy csésze kávét, hátha felélénkülök tőle. Rágyújtottam, és kiléptem a folyosóra. Úgy három óra felé járhatott az idő.

A lépcsőházban találkoztam Hinkussal. A padlásra vezető lépcsőn jött lefelé, s igen különösen festett. Derékig meztelen volt, s teste izzadtságtól ragyogott, arca viszont sápadt volt, egészen elzöldült, mereven előrenézett, és mindkét kezével melléhez szorította csomóba gyűrt ruháját. Mikor meglátott, egész testében összerezzent, és egy pillanatra megállt.

– Napozik? – kérdeztem udvariasan. – Vigyázzon, nehogy leégjen. Betegnek látszik.

S miután ezzel kifejeztem, hogy foglalkoztat a hozzám közelállók egészsége, a választ meg sem várva, elindultam lefelé. Hinkus utánam baktatott a lépcsőn.

– Kedvem támadt inni egyet – szólalt meg rekedt hangon.

– Mégis jobb lenne, ha felöltözne – javasoltam. – Még beleütközik Mózesné őnagyságába...

– Igen – mondta. – Természetesen. Egészen elfelejtettem.

Megállt, és sietve magára ráncigálta az ingét és a kabátját, én pedig beléptem az ebédlőbe, ahol Caisától kaptam hideg rostélyost, kenyeret és kávét. Hinkus már felöltözve s kevésbé zölden csatlakozott hozzám, s erősebb italt rendelt.

– Simonet is fönt van? – kérdeztem. Az az ötletem támadt, hogy biliárddal üssem agyon az időt.

– Hol? – kérdezte Hinkus, s óvatosan ajkához emelte a teli kupicát.

– A tetőn.

Hinkus arca összerezzent, a brandy végigfolyt ujjain. Sietve felhajtotta az italt, orrán keresztül mélyet lélegzett, tenyerével megtörölte száját, s így szólt:

– Nem. Nincs ott senki.

Csodálkozva pillantottam rá. Ajkát leharapta, s öntött magának még egy kupicával.

– Különös – mondtam. – Nem tudom, miért, úgy láttam, hogy Simonet is ott van a tetőn.

– Akkor vessen gyorsan keresztet, hogy többé ne legyenek látomásai! – felelte durván a gyámhatósági hivatalnok, s felhajtotta a brandyjét, majd megint töltött.

– Mi történt magával? – kérdeztem. Egy ideig némán szemlélte a teli kupicát.

– Igen – szólalt meg végül –, kellemetlenségeim vannak. Lehetnek egy embernek olykor kellemetlenségei, nem? Volt benne valami szánalomra méltó; megenyhültem.

– Igen, persze – értettem egyet. – Elnézést kérek. Felhajtotta a harmadik pohárkát is, majd váratlanul így szólt:

– Ide figyeljen, maga nem akar napozni a tetőn?

– Ó nem, köszönöm – feleltem. – Félek, hogy leégek. Érzékeny a bőröm.

Töprengett egy ideig, azután fogta az üveget, s visszacsavarta a tetejét.

– Jó ott fenn a levegő – jelentette ki. – S a kilátás is nagyszerű. Az egész völgy mintha a tenyerén lenne... A hegyek...

– Menjünk, játsszunk egy parti biliárdot – ajánlottam. – Tud biliárdozni?

Az egész idő alatt most először nézett apró, beteges szemével az arcomba.

– Nem – mondta. – És inkább levegőzöm egyet.

Ismét kicsavarta az üveg kupakját, s töltött magának egy negyedik kupicával. Megettem a rostélyost, kiittam a kávémat, s indulni akartam. Hinkus ostobán nézegette brandys kupicáját.

– Vigyázzon, nehogy lezuhanjon a tetőről! – figyelmeztettem.

Gúnyosan elnevette magát, s egy szót sem felelt. Ismét felmentem az emeletre. Nem hallottam a biliárdgolyók csattogását, kopogtattam hát Simonet szobájának ajtaján. Senki nem válaszolt. A szomszédos szoba ajtaja mögül hangfoszlányok szűrődtek ki, bekopogtattam hát oda. Simonet sehol. Du Barnstockre és Olaf kártyáztak az asztalnál. Nagyon belemerültek a játékba.

Bocsánatot kértem, s becsuktam az ajtót. Jól van, majd egyedül lökdösöm a golyókat. Lényegében mindegy. Sőt talán még jobb is. A biliárdszoba felé indultam, azonban útközben pillanatnyi sokk fogott el. A padlásfeljárón, hosszú ruhájának szegélyét két ujjával felfogva, Mózesné őnagysága ereszkedett lefelé. Amikor meglátott, fantasztikusan igéző mosolyt vetett felém.

– Szintén napozott? – szaladt ki a számon zavaromban.

– Napoztam? Én? Micsoda különös ötlet! – A nagyságos asszony felém közeledett. – Milyen különös feltételezései vannak, felügyelő!

– Kérem, ne hívjon felügyelőnek – kértem. – Annyira meguntam már, a munkahelyemen egyre ezt hallom...

– I-má-dom a rendőrséget! – jelentette ki Mózesné őnagysága, s az égre emelte ragyogó szép szemét. – Ó, azok a hősök, bátor emberek! Hiszen maga is bátor ember, nemde?

Valahogy magától alakult úgy, hogy felajánlottam neki a karomat, s a biliárdszoba felé vezettem. Fehér, kemény és meglepően hideg karja volt.

– Asszonyom – állítottam meg. – Hiszen ön egészen átfázott...

– Egy csöppet sem, felügyelő – felelte, de tüstént észbe kapott. – Elnézést, akkor hogyan hívhatom?

– Talán Peternek – javasoltam.

– Ez bűbájos lenne. Volt egy Peter nevű barátom, báró von Gottesknecht. Nem ismeri? Akkor viszont engem is Olgának kell hívnia. S mi lesz, ha meghallja Mózes?

Áthaladtunk az ebédlőn, s beléptünk a biliárdszobába. A biliárdszobában ott volt Simonet. Nem tudni, miért, a padlón hevert, egy keskeny, de hosszú beugróban. Arca vörös volt, haja csapzott.

– Simonet! – kiáltott fel Mózesné őnagysága, s tenyerével arcához kapott. – Mi van magával? Simonet válaszul harsányan felnevetett, s kezével-lábával a beugró peremének feszülve, a mennyezet felé mászott.

– Úristen, összetöri magát! – kiáltotta Mózesné őnagysága.

– Valóban, Simonet – jegyeztem meg bosszúsan. – Ki fogja törni a nyakát.

A nagy kópénak azonban esze ágában sem volt, hogy halálra zúzza magát, s kitörje a nyakát. Felterpeszkedett a mennyezetig, egy ideig ott függött, mindjobban nekivörösödött, majd puhán a padlóra ugrott s szalutált. Mózesné őnagysága tapsolni kezdett.

– Simonet, maga egyszerűen csodálatos! – mondta. – Akár egy légy!

– Nos, felügyelő – kérdezte Simonet kissé lihegve –, megvívunk egymással a szép hölgy tiszteletére?" – Felkapta az egyik dákót, s vívóállásba ugrott. – Kihívom magát, Glebski felügyelő!

E szavakkal a biliárdasztal felé fordult, s célzás nélkül egy akkora “nyolcast" hozott össze az asztal túlsarkában, hogy elsötétült a tekintetem. Hátrálni azonban nem lehetett. Mogorván felvettem a másik dákót.

– Vívjanak, vívjanak csak meg, uraim! – biztatott bennünket Mózesné őnagysága. – A csodás hölgy ezt hagyja zálogul a győztesnek. – S az asztal közepére hajította csipkés zsebkendőjét. – Most azonban magukra kell hagynom önöket. – Csókokat hintett felénk, s távozott.

– Pokolian elbájoló nőszemély – jelentette ki Simonet. – Bele lehet bolondulni. – A dákó végével felkapta a zsebkendőt, orrát a csipkébe fúrta, s tekintetét a mennyezetre emelte. – Bájos teremtés! Amint látom, felügyelő, magának sincs nála sikere.

– Maga mindenütt ott lábatlankodik? – kérdeztem komoran, s a golyókat háromszögbe gyűjtöttem. – Ki kérte meg rá, hogy itt ácsorogjon a biliárdszobában?

– Hát maga, nagyokos, minek hozta a biliárdszobába? – vetette ellen logikusan Simonet, miközben szétlőtte a piramist.

– Hiszen nem vihetem a presszóba... – morogtam, s körbejártam az asztalt, hogy megkeressem a legkönnyebb golyót.

– Nézze csak – kezdte Simonet. Az ablaknál állt, s valahová oldalt nézett. – Egy bolond a tetőn ül... Pardon! Két bolond. Az egyik áll, én meg kéménynek hittem.

– Hinkus az – dünnyögtem, s kényelmesebben elhelyezkedtem a lökéshez.

– Hinkus, az az apróság, aki állandóan zsémbel – mondta Simonet. – Jelentéktelen alak. Olaf ellenben, az igen! Az ősi konungok vérbeli utóda, bizony, Glebski felügyelő.

Végre löktem. Elhibáztam. Egy egészen könnyű golyót hibáztam el. Bosszantó. Megvizsgáltam a dákó hegyét, megtapogattam a végére ragasztott bőrdarabot. Rendben volt.

– Ne nézegesse, ne nézegesse! – jegyezte meg Simonet az asztalhoz lépve. – Nincs rá mentség. Ő lökött. Majd ismét. Határozottan, nagy csattanásokkal és koppanásokkal. Felnyögtem, s az ablakhoz léptem, hogy ne is lássam. Simonet még egyszer lökött, majd így szólt:

– Pardon, önön a sor, felügyelő.

Az ülő ember hátravetette fejét, s üveget tartó keze felemelkedett. Rájöttem, hogy Hinkus az. Jó nagyot kortyint az üvegből, majd átadja azt a mellette álló alaknak. De ki az, aki ott áll?

– Lök vagy nem? – kérdezte Simonet. – Mi van ott?

– Hinkus feltankol – mondtam. – Ó, meglátja, még le fog esni!

Hinkus alaposan teleszívta magát, majd megint elfoglalta korábbi helyzetét. A mellette álló alakot nem kínálta. Ki lehet az? Ó, bizonyára a kölyök... Visszatértem az asztalhoz, kiválasztottam egy könnyebb golyót, de azt is elhibáztam.

– Olvasta Koriolis emlékiratait a biliárdról? – kérdezte Simonet.

– Nem – feleltem komoran. – És nincs is szándékomban.

– Én pedig olvastam – folytatta Simonet. Két lökéssel befejezte a játszmát, majd ijesztő hahotában tört ki. Keresztbe helyeztem a dákót az asztalon.

– Partner nélkül maradt, Simonet – mondtam bosszúállón. – Most már nyugodtan, tökéletes magányban belefújhatja orrát a díjba.

Simonet fogta a kendőt, s ünnepélyesen mellényzsebébe dugta.

– Ragyogó! – jelentette ki. – Akkor most mit csinálunk? Gondolkodtam egy kicsit.

– Megyek és megborotválkozom. Nemsokára itt az ebéd.

Kiléptünk a folyosóra, s tüstént összeütköztünk du Barnstockre úr néhai kedvenc fivérének gyermekével. A kölyök elállta utunkat, szemüvegének fekete üvege arcátlanul villogott, s cigarettát követelt.

– Mi van Hinkussal? – kérdeztem, miközben előhúztam a csomagot. – Jól feltankolt?

– Hinkus? Áh, az a... – A kölyök rágyújtott, s ajkát csücsörítve fújta a füstöt. – No, feltankolni ugyan nem tankolt fel, de alaposan beszívott, s még egy üveget vett magához.

– Vagy úgy, maga is együtt ivott vele? – kérdezte Simonet érdeklődve.

A kölyök megvetően fújt egyet.

– Egy fenét! Észre sem vett. Hiszen ott volt Caisa... Ekkor arra gondoltam, ideje lenne tisztázni, fiú-e vagy lány, s kivetettem rá a hálómat.

– Tehát maga a tálalóban volt? – kérdeztem behízelgőn.

– Igen. Na és? Talán tilos, biztos úr?

– A rendőrség tudni szeretné, mit csinált ott.

– A tudományos világ úgyszintén – tette hozzá Simonet. Úgy látszik, ugyanaz jutott neki is eszébe.

– A rendőrség nem tiltja a kávézást? – érdeklődött a kölyök.

– Nem – feleltem. – És még mit csinált ott? Na most... Hiszen nem mondhatja: “Iszogattam, és falatoztam mellé..."

– Hát semmit – felelte hidegvérrel a kölyök. – Kávét ittam, és krémest ettem. Nos, ez volt minden elfoglaltságom.

– Az édesség ártalmas evés előtt – jegyezte meg szemrehányón Simonet. Szemmel láthatóan csalódott volt. Én is.

– Na, jól van – dünnyögtem. – Megyek és megborotválkozom.

– Talán vannak még kérdéseik?! – kiáltotta utánunk a kölyök.

– Ugyan, dehogy, elmehet – válaszoltam.

Az ajtó becsapódott; a kölyök visszavonult szobájába.

– Megyek, én is harapok valamit – mondta Simonet a lépcsőház előterében. – Jöjjön, felügyelő, még mésszé a vacsora, egy jó óránk van...

Elhárítottam javaslatát, erre elváltunk. Simonet cipője már a lépcsőfokokon kopogott, én pedig szobámba indultam.

Abban a pillanatban, amikor elhaladtam az emlékszoba mellett, recsegést hallottam, valami dübörögve lezuhant, egy üvegholmi széttört, s elégedetlen morgás hallatszott. Bepillantottam a szobába, s megláttam Mózes urat. Egyik kezével a szőnyeg szélét magasra emelve, a másikban pedig az elmaradhatatlan korsót szorongatva, undorral szemlélte a felborult éjjeliszekrényt és a széttört váza cserépdarabjait.

– Átkozott egérlyuk! – hörögte, amikor meglátott. – Mocskos egy odú!

– Mit csinál itt? – kérdeztem. Mózes úr dühbe gurult.

– Mit csinálok?! – üvöltötte, s teljes erőből maga felé rántotta a szőnyeget. Közben majdnem elvesztette egyensúlyát, s feldöntötte a karosszéket. – Keresem azt az arcátlan alakot, aki a szállóban kóborolva, tisztességes emberek holmijait lopkodja, éjszakánként a folyosókon dübörög, s bekukucskál a feleségem szobájának ablakán! De mi az ördögnek kell nekem ezzel foglalkoznom, amikor a házban itt lebzsel egy rendőr?

Félrehajtotta a szőnyeget, s felém fordult. Ijedten hátrahőköltem.

– Talán jutalmat kellene kitűznöm? – folytatta, s egyre jobban belelovalta magát. – Megbocsásson, de kitűzök. Mennyit kíván, felügyelő úr? Ötszázat? Ezret? Engedje meg, másfél ezer koronát ajánlok fel annak, aki megtalálja elveszett aranyórámat! Kétezer koronát.

– Eltűnt az órája? – kérdeztem homlokom ráncolva. Félre a tréfával. Az aranyóra nem filcpapucs, és nem foglalt zuhanyozófülke.

– Igen!

– Mikor látta utoljára az órát?

– Ma korán reggel. Az asztalon hevert. Elgondolkodtam.

– Azt ajánlom – mondtam neki végül –, tegyen hivatalos feljelentést. Akkor kihívom a rendőrséget.

Mózes rám meredt, s egy ideig hallgattunk. Majd hörpintett a korsóból, és így szólt:

– Mi a fenének magának a feljelentés és a rendőrség? Semmi kedvem, hogy szennyes hírlapírók meghurcolják a nevemet. Miért nem láthat maga az ügyhöz? Hiszen kitűztem a jutalmat. Akar előleget?

– Kellemetlen beleavatkoznom ebbe az ügybe – vetettem ellen. – Nem magándetektív vagyok, hanem állami hivatalnok.

– Jól van – egyezett bele hirtelen. – Majd meggondolom... – Hallgatott egy ideig. – Lehet, hogy magától előkerül. Szeretném remélni, hogy ez a soron következő ostoba tréfa. Ha azonban holnapig nem kerül elő az órám, reggel megírom a feljelentést.

Ebben megegyeztünk. Mózes visszatért a szobájába, én is a magaméba.

Nem tudom, miféle új dolgokat fedezett fel Mózes a szobájában. Az enyémben nagyon sok volt. Először is az ajtón ferdén egy jelmondat lógott: “Ha meghallom a kultúra szót, tüstént hívom a rendőrségemet!" A jelszót természetesen letéptem, ez azonban csak a kezdet volt. Szobámban az asztal gumiarábikummal volt leöntve, mely már megkeményedett. Egyenest üvegből öntötték oda, az üveg is ott hevert, s a megszáradt tócsa közepén egy papírdarab díszelgett. Levél. Rendkívül ostoba firkálmány. Girbegurba nyomtatott betűkkel ez állt rajta: “Glebski felügyelő úr, tudomására hozzuk, hogy a szállóban jelenleg Hinkus álnéven egy veszélyes gengszter, megrögzött szadista tartózkodik, akit az alvilágban Füles álnéven ismernek. Van fegyvere, s a szálló egyik lakójának életére tör. Nyomatékosan kéretik a felügyelő úr, tegyen valamit."

Annyira dühös és döbbent voltam, hogy kétszer kellett végigolvasnom az üzenetet, míg megértettem. Majd cigarettára gyújtottam, és körülnéztem a szobában. Természetesen semmiféle nyomra nem bukkantam. Kisimítottam az összegyűrt felhívást, s összevetettem a levélkével. A betűi ugyancsak nyomtatottak voltak, s szintúgy girbegurbák, azonban ceruzával írták őket. Egyébként a jelmondatból minden világos – természetesen a kölyök munkája volt. Egyszerű tréfa. Azok közül az ostoba jelmondatok közül való, mellyel a francia diákok telefirkálták a Sorbonne falait. A levéllel lényegesen rosszabb a helyzet. Egy tréfamester becsúsztathatta volna a levelet az ajtó alatt, beledughatta volna a kulcslyukba, vagy egyszerűen letehette volna az asztalra, ráhelyezhetett volna például egy hamutartót. Hülyének vagy abszolút vadembernek kellett azonban ahhoz lenni, hogy egy ostoba tréfa kedvéért összerondítsanak egy ilyen remek asztalt. Hülyéből egyébként van itt elég, ez igaz... azonban nem ennyire hülyék! Még egyszer végigolvastam a levelet, egy nagyot szívtam cigarettámból, s az ablakhoz léptem. Nesze neked szabadság! – gondoltam. Nesze neked rég várt függetlenség...

A nap már lemenőben volt, a szálló árnyéka jó száz méterre nyúlt. A tetőn, fejét hátravetve, ajkával az üveg szájához tapadva, változatlanul ott trónolt Hinkus úr, a veszélyes gengszter és megszállott szadista. Egyedül volt.