2. fejezet

Az egyetlen különbség az idő és a három térbeli dimenzió között az, hogy tudatunk az időmentén halad.

H. G. WELLS

 

A gép eleinte ugrásszerűen haladt, és nekem az volt a legfőbb gondom, hogy megmaradjak a nyeregben: két lábamat a váz köré fontam, s görcsösen a kormányba kapaszkodtam. Szemem sarkából valami kísérteties épületeket, zavaros-zöld síkságokat, a zenit közelében pedig egy szürke köddel borított; hideg égitestet láttam homályosan. Azután rájöttem, hogy a gép őzért rázkódik és ugrál, mert levettem lábamat a gyorsítóról, a motor teljesítménye nem elég nagy, a nem egyenletesen haladó masina minduntalan ókori és középkori utópiák romjaiba ütközik. Nagyobb gázt adtam, a gép simábban haladt, végre kényelmesebben elhelyezkedhettem és körülnézhettem.

Kísérteties világ vett körül. Oszlopsorokkal díszített, hatalmas, sokszínű márványépületek emelkedtek kicsiny, falusi típusú házacskák között. Körös-körül gabonatáblák hullámzottak a teljes szélcsendben. Átlátszó, kövér nyájak legelésztek a zsenge füvön, tisztes külsejű, ősz pásztorok ültek a dombokon. Egytől egyig könyveket és régesrégi kéziratokat olvastak. Azután két áttetsző ember tűnt fel mellettem, pózba vágták magukat, és beszélni kezdtek. Mindketten mezítláb voltak, redős khitónba burkolva, fejükön koszorú. Az egyik jobb kezében ásót tartott, baljában pedig pergamentekercset szorongatott. A másik csákányra támaszkodott, és szórakozottan játszott az övére akasztott hatalmas réz tintatartóval. Szigorúan sorjában beszéltek, és – eleinte nekem úgy tetszett – egymással. Igen hamar megértettem azonban, hogy hozzám szólnak, bár rám sem pillantottak. Az ásós hosszasan és egyhangúan fejtegette azon gyönyörű ország politikai berendezkedésének alapjait, amelynek polgára. A berendezkedés rendkívül demokratikus, az állampolgárok semmiféle kényszerítéséről szó sem lehet (ezt több ízben hangsúlyozta), valamennyien gazdagok, nincs gondjuk, és még a legutolsó földműves is legalább három rabszolgát tart. Valahányszor megállt, hogy kifújja magát és megnyalja az ajkát, a másik, a tintatartós vette át a szót. Eldicsekedett, hogy az imént dolgozta le háromórás munkaidejét a folyón mint révész, senkitől egyetlen fillért sem szedett, mert nem tudja, mi fán terem a pénz, most pedig a vízsugarak hűs enyhe alá vonul, hogy átadja magát a gyönyörűségnek.

Sokáig beszéltek – a sebességmérőből ítélve, néhány évig –, azután hirtelen eltűntek, kihalt lett a táj. A kísérteties épületeken keresztül átcsillámlott a mozdulatlan nap. Váratlanul nehéz repülő-szerkezetek úsztak alacsonyan a föld fölött: olyan hártyás szárnyuk volt, akár a pterodactylusoknak. Első pillanatban úgy rémlett, hogy mind ég, de azután észrevettem, hogy nagy, kúp alakú csöveikből dől a füst. Szárnyaikkal nehézkesen csapkodva repültek fölöttem, s valaki egy bütykös fahasábot ejtett rám odaföntről.

A körülöttem levő, fényűző épületekben valamilyen változások kezdődtek. Oszlopaik nem fogytak meg, s a stílusuk is ugyanolyan fényűző és képtelen maradt, de új színösszeállítások jelentek meg, és a márványt valamilyen korszerűbb anyag váltotta föl, a vak szobrok és mellszobrok helyett pedig rádióteleszkóp-antennákhoz hasonló, csillámló szerkezetek tűntek fel a tetőkön. Az utcákon több lett az ember, temérdek sok autó jelent meg. Eltűntek a nyájak az olvasó pásztorokkal, viszont a gabonatáblák most is hullámzottak, bár itt sem fújt a szél. Lenyomtam a féket, megálltam.

Körülnéztem és rájöttem, hogy egy mozgójárda szalagján állok a géppel. Körös-körül nyüzsgött a tömeg. Többségükben ugyan valami valószerűtlen emberek voltak, sokkal kevésbé valóságosak, mint a hatalmas, bonyolult, csaknem zajtalan gépezetek. Engem a gépek nemigen érdekeltek, bizonyára azért nem, mert mindegyiknek az elülső páncélján egy fél átlátszóságig fellelkesült feltaláló ült, és terjengősen magyarázta szüleményének szerkezetét és rendeltetését. A feltalálókat senki sem hallgatta meg, azok sem intézték szavaikat látszólag egyvalakihez.

Érdekesebb volt az embereket nézni. Kezeslábast viselő,markos legényeket láttam, akik összeölelkezve járkáltak, szitkozódtak és gyatra versekre írott, dallamtalan nótákat üvöltöztek. Lépten-nyomon olyan emberek kerültek elém, akik csak részben voltak felöltözve: mondjuk, zöld kalap és piros zakó volt a meztelen testükön (semmi több), vagy sárga cipő és tarka nyakkendő (sem nadrág, sem ing, sőt fehérnemű sem) vagy meztelen lábra húzott elegáns félcipő. A körülöttük levők közömbösen fogadták őket, én azonban zavarban voltam, amíg eszembe nem jutott, hogy egyes szerzők ilyesfélét írnak: „Kinyílt az ajtó, és a küszöbön megjelent egy karcsú, izmos férfi, bolyhos ellenzős sapkában és sötét szemüvegben.” Rendesen öltözött embereket is láttam, bár furcsa szabású ruhát viseltek; és a tömegen hol itt, hol ott egy-egy napbarnította, szakállas férfi furakodott át makulátlanul fehér felleghajtóban, kapafélével vagy valami hámmal az egyik kezében, festőállvánnyal vagy tolltartóval a másikban. A felleghajtók viselői zavartnak látszottak, félreugrottak a soklábú gépezetek elől, és hajszoltan néztek körül.

A feltalálók mormolását nem számítva, meglehetős csend volt. Az emberek többsége hallgatásba burkolózott. A sarkon két ifjú valamilyen gépi szerkezettel bajlódott. Az egyik meggyőződéssel mondta: „A szerkesztő gondolat nem állhat egy helyben. Ez a társadalom fejlődéstörvénye. Feltaláljuk. Okvetlenül feltaláljuk. A Rangkórov-féle bürokraták ,és a Vaskalapov-fajta konzervatívok ellenére.” A másik fiatalember pedig a magáét hajtogatta: „Rájöttem a módj4ra, hogyan lehet itt elsatnyult aminakötésű és hiányos oxigéncsoportú, polistrukturális rostból való, kopásálló abroncsokat alkalmazni. Egyelőre azonban nem tudom, miként lehet a szubtermális neutronokkal működő regenerációs reaktort használni. Misa, Misok! Mi legyen a reaktorral?” Amikor szemügyre vettem a berendezést, könnyűszerrel felismertem, hogy kerékpár.

A járda kivitt egy emberekkel zsúfolt, hatalmas térre, amely tele volt a legkülönfélébb konstrukciójú űrhajókkal. Letértem a járdáról, levettem róla a gépemet. Eleinte nem értettem, mi történik. Zene szólt, beszédek hangzottak el, tömeg-fölé magasodó pirospozsgás ifjak – akik küszködtek minduntalan a homlokukba hulló, engedetlen hajfürtjeikkel – verseket szavaltak. A versek vagy ismerősek voltak, vagy gyatrák, de sok-sok hallgató szeméből bőven hullott a könny. Marcona férfiak erősen átölelték egymást, s miközben arccsontjukon táncoltak az izomcsomók, egymás hátát veregették. Minthogy sokan ruhátlanok voltak, ez a paskolás tapsra emlékeztetett. Két feszes tartású, fáradt, de jóságos szemű hadnagy elvonszolt mellettem egy hátracsavart kezű, kikent kifent férfit. Az kapálózott és tört angolsággal kiáltozott. Úgy látszik, mindent elárult, és azt mesélte, hogyan és kinek a pénzén csempészett aknát a csillagűrhajó hajtóművébe. Néhány kölyök, aki kis Shakespeare-kötetet vitt, lopva körülkémlelve, a legközelebbi asztroplán fúvókáihoz osont. A tömeg nem vette észre őket.

Nemsokára rájöttem, hogy a tömeg egyik fele búcsúzott a másiktól. Valami totális mozgósítás lehetett. A beszédekből és a beszélgetésekből megértettem, hogy a férfiak a világűrbe indultak – ki a Vénuszra, ki a Marsra, egyesek pedig, végképp halálra szánt arcúak, más csillagokra, sőt, a Tejútrendszer központjába készültek. A nők pedig maradtak, hogy visszavárják őket. Sokan sorban álltak egy hatalmas, rút épület előtt, amelyet egyesek Panteonnak, mások pedig Hűtőszekrénynek neveztek. Jókor érkeztem. Ha egy órát késem, a városban már csak a több ezer évre megfagyasztott nők maradnak. Azután figyelmemet egy magas, szürke fal keltette fel, amely nyugat felől lezárta a teret. A fal mögül fekete füstgomolyok szálltak fel.

– Mi az ott? – kérdeztem egy fejkendős, szép asszonytól, aki csüggedten ballagott a Hűtőszekrény-Panteon felé.

– A Vas Fal – felelte, de nem állt meg.

Percről percre unalmasabb lett. Körös-körül mindenki sírt, a szónokok már berekedtek. Mellettem egy világoskék kezeslábast viselő ifjú egy rózsaszín ruhás lánytól búcsúzkodott. A lány egyhangúan mondta: „Szeretnék csillagporrá válni, kozmikus felhőként ölelném át a hajódat…” Az ifjú figyelmesen hallgatta. Azután a tömeg fölött felharsant az egyesített zenekar, idegeim nem bírták tovább, nyeregbe pattantam és gázt adtam. Azt még láttam, hogy bömbölve a város fölé röppentek a csillag-és bolygó-űrhajók, az asztroplánok,az ion-és fotonrakéták és az asztromatok, de utána – a szürke fal kivételével – minden foszforeszkáló ködbe borult.

A kétezredik év után szakadékok kezdődtek az időben. Anyagtalan időn keresztül repültem. Az ilyen helyeken sötét volt, s csak nagy ritkán, a szürke fal mögött lobbantak fel robbanások és gyúltak fel fények. Időnként ismét körülfogott a város, épületei egyre magasabbak lettek, gömbkupolái egyre átlátszóbbak, a téren pedig a csillag-űrhajók egyre kisebbek. A fal mögül szüntelenül füst szállt.

Másodszor akkor álltam meg, amikor a térről eltűnt az utolsó asztromat. A járdák mozogtak. A kezeslábast viselő, lármás legények eltűntek. Senki sem szitkozódott. Az utcákon kettesével-hármasával sétálgattak valamilyen színtelen egyének, akik furcsán vagy szegényesen voltak öltözve. Amennyire értettem, valamennyien a tudományról beszéltek. Valakit életre szándékoztak kelteni, s egy orvosprofesszor – atléta testalkatú értelmiségi, aki egy szál mellényében igen szokatlanul festett – a felélesztési eljárást magyarázta egy nyakigláb biofizikusnak, akit a szembejövőknek rendre úgy mutatott be, mint ennek az ötletnek szerzőjét, kezdeményezőjét és fő végrehajtóját. Valahol át akarták fúrni a Földet. A tervet a nyílt utcán tárgyalták, nagy csődület előtt, a műszaki rajzokat krétával a falakra és a járdákra vázolták fel.

Én eleinte hallgattam, de halálosan unalmasnak találtam, s ráadásul teli volt tűzdelve kirohanásokkal egy előttem ismeretlen konzervatív személy ellen, így hát vállamra vetettem a masinámat és odébbálltam. Nem csodálkoztam rajta, hogy a terv megvitatása nyomban véget ért, s valamennyien dolog hoz láttak. Viszont alighogy megálltam, valami bizonytalan foglalkozású polgártárs legott szavalni kezdett. Se szó, se beszéd, a zenére terelte a szót. Nyomban hallgatók gyűltek köré. Szájába bámultak, és sötét tudatlanságra valló kérdéseket tettek fel. Egyszerre csak egy ember szaladt végig kiáltozva az utcán. Valamilyen pókszerű gépezet kergette. Az üldözött kiáltásaiból ítélve, ez egy „visszacsatolásos, trigénquattorokkal működő önbeprogramozó kibernetikus robot, s a quattorok elromlottak, és… Jaj-iaj, mindjárt szétdarabol!”

Furcsamód senkinek a szeme sem rebbent. Nyilván senki sem hitt a gépek lázadásában.

A mellékutcából újabb két pókszerű gép rontott elő, kisebb és nem annyira bősz külsejű. Az egyik gyorsan kitisztította a cipőmet, a másik pedig kimosta és kivasalta a zsebkendőmet. Odasiklott egy hernyótalpas, nagy fehér tartály, és parfümmel hintett be. Már éppen odább akartam állni, ekkor azonban mennydörgő robaj közepette egy rozsdás fekete rakéta zuhant a térre. A tömegben nyomban hangok hallatszottak:

– Ez az „Ábránd Csillag!”

– Igen, ő az!

– Hát persze, hogy ő! Kétszáztizennyolc évvel ezelőtt startolt, már megfeledkeztek róla, de az Einstein-féle időkontrakció következtében a személyzet csupán két évet öregedett.

– Minek következtében? Á, Einstein… Igen-igen, emlékszem. Tanultam róla az iskolában, a második osztályban.

A rozsdás rakétából üggyel-bajjal kikászálódott egy félszemű ember, akinek hiányzott a bal karja és a jobb lába. – Ez a Föld? – kérdezte izgatottan.

– Föld! Föld! – válaszolták a tömegben. Az arcokon mosoly virult ki.

– Hál’ istennek – mondta az ember, és valamennyien összenéztek. Vagy nem értették, vagy úgy tettek, mintha nem értenék.

A nyomorék űrrepülő pózba vágta magát és beszédet mondott. Felszólította az egész emberiséget, hogy mind egy szálig repüljön a Kis Magellan Felhőben levő E-O-L-I csillagrendszerhez tartozó Akártetszik-Akárnem bolygóra, hogy felszabadítsa értelmes testvéreit, akik egy kegyetlen kibernetikus diktátor uralma alatt senyvednek (így mondta: senyvednek). A térre még két, szintén rozsdás rakéta ereszkedett le. A Panteon-Hűtőszekrényből zúzmarával belepett nők szaladtak ki. Tülekedés támadt. Megértettem, hogy a visszatérések korszakába kerültem, és sietve lenyomtam a pedált.

A város eltűnt és sokáig nem bukkant fel. Megmaradt a fal, amelyen túl sivár egyhangúsággal lobogtak a tüzek és villogtak a szárazvillámok. Furcsa látvány volt: teljes pusztaság, csak egy fal nyugaton. De most végül éles fény gyúlt fel, és én azonnal megálltam.

Körös-körül néptelen, virágzó ország terült el. Gabonatáblák hullámzottak. Kövér nyájak kóboroltak, művelt pásztorok azonban nem látszottak. A látóhatár peremén ismerős, áttetsző kupolák, viaduktok és csigavonal alakú levezető pályák csillogtak ezüstösen. Egészen közel, nyugat felől, változatlanul ott állt a fal.

Valaki megérintette a térdemet, összerezzentem. Egy kis fiú állt mellettem, mélyen ülő szeme izzott.

– Mit akarsz, apróság? – kérdeztem.

– Megrongálódott a készüléked? – érdeklődött dallamos hangon.

– A felnőtteket magázni kell – mondtam oktatóan.

A fiúcska nagyon elcsodálkozott, azután arca felderült.

– Ó, igen, már emlékszem. Ha emlékezetem nem csal, ez volt a szokás a Kényszerű Udvariasság Korában. Ha a „te” megszólítás diszharmóniába kerül emocionális ritmusoddal, én hajlandó vagyok beérni bármely, számodra ritmikus megszólítással.

Nem tudtam, mit feleljek, és akkor ő leguggolt a gép előtt, különböző helyeken megérintette, s néhány szót ejtett ki, amelyet egyáltalán nem értettem. Remek kölyök volt, nagyon tiszta, nagyon egészséges és ápolt, de korához képest túlságosan komolynak látszott.

A falon túl fülsiketítő recsegés támadt, és mindketten megfordultunk. Észrevettem, hogy egy nyolcujjú, ijesztő,pikkelyes mancs belekapaszkodott a fal tarajába, ráfeszült, majd szétnyílt és eltűnt.

– Mondd, apróság, miféle fal ez?

A gyerek komolyan, szégyenlőseri pillantott rám.

– Ez az úgynevezett Vas Fal – válaszolta. – Sajnos, mind két szó etimológiája ismeretlen számomra, de azt tudom, hogy két világot választ el – a Humánus Képzelet Világát és a jövőtől való Félelem Világát. – Kis ideig hallgatott, s hozzáfűzte. – A „félelem” szó etimológiája szintén ismeretlen számomra.

– Érdekes – jegyeztem meg. – Nem lehetne megnézni? Miféle ez a Félelem Világa?

Persze, hogy lehet. Itt egy közlekedő nyílás. Elégítsd ki a kíváncsiságodat.

A közlekedő nyílás kis páncélajtóval lezárt, meglehetősen alacsony boltív volt. Odamentem és tétován a reteszhez nyúltam. A fiú utánam szólt:

– Kénytelen vagyok figyelmeztetni, hogy ha ott történik valami veled, akkor a Száznegyven Világ Egyesített Tanácsa elébe kell állnod.

Résre nyitottam az ajtót. Trrah ! Bumm! Uau ! Ai-i-i-i ! Tutu-tu-tu-tu! Mind az öt érzékszervem egyszerre traumát kapott. Megpillantottam egy szép szőke nőt – lapockái között illetlen tetoválás volt –, s ez a hosszú lábú, meztelen teremtés két automata pisztolyból tüzelt egy csúf barna férfira, akiből minden találatra piros cseppek fröccsentek. Robbanások moraját és szörnyek szívet tépő ordítását hallottam. A fehérje nélküli, rothadt, égett hús leírhatatlan bűze csapott orromba. Közeli atomrobbanás izzó szele pörkölte arcomat, nyelvemen pedig a levegőben szétszóródott protoplazma undorító ízét éreztem. Hátrahőköltem és becsaptam az ajtót, kis híján odacsíptem a fejemet. A levegő édesnek tetszett, a világ pedig gyönyörűnek. A fiúcska eltűnt. Időbe telt, amíg magamhoz tértem, azután hirtelen megijedtem: hátha ez a kölyök elrohant az Egyesített Tanácshoz panaszt tenni. A géphez iramodtam.

Újra körülvett a tér nélküli idő félhomálya. Én azonban merőn bámultam a Vas Falat, kíváncsiság furdalt. Hogy ne vesztegessem hiába az időmet, mindjárt egymillió évvel előreugrottam. A fal fölött atomgombák bontakoztak ki, és megörültem, amikor a fal felém eső oldalán ismét fény derengett. Lefékeztem és a csalódástól feljajdultam.

Nem messze az óriási Panteon-Hűtőszekrény magaslott. Az égből gömb alakú rozsdás csillagűrhajó ereszkedett alá. Körös-körül minden kihalt volt, gabonatáblák hullámzottak. A gömb földet ért, kilépett belőle a múltkori pilóta, világoskék öltözékben, a Panteon küszöbén pedig megjelent a rózsaszín ruhás leányzó. Egymás felé siettek, megfogták egymás kezét.

Én elfordítottam a tekintetemet, kényelmetlen érzés fogott el. A világoskék pilóta és a rózsaszín leány beszélni kezdett.

Hogy kissé megmozgassam a lábamat, leszálltam a gépről, és csak ekkor vettem észre, hogy a fal fölött az ég szokatlanul tiszta. Sem robbanások robaja, sem lövések ropogása nem hallatszott. Nekibátorodtam és a közlekedő nyíláshoz indultam.

A fal túlsó oldalán teljesen sík mező terült el, amelyet egészen a látóhatárig mély árok szelt ketté. Az ároktól balra egyetlen élő lelket sem lehetett látni, a mezőt ott alacsony fémkupolák borították, amelyek csatorna-nyílások fedeleihez hasonlítottak. Az ároktól jobbra, egészen a látóhatárig valamiféle lovasok száguldoztak. Majd észrevettem, hogy az árok szélén, lábát lelógatva, egy tagbaszakadt, barna ember ül páncélzatban. Mellén igen vastag csövű géppisztoly-féle lógott hosszú szíjon. Az ember lassan rágcsált, minduntalan nagyot köpött, és különösebb érdeklődés nélkül nézett rám. Én az ajtót fogtam és őt néztem: nem tudtam rászánni magam, hogy megszólaljak. Túlságosan furcsa volt a külseje. Valahogy szokatlan. Vadember. Ki tudja, miféle.

Miután betelt a nézésemmel, páncélja alól elővett egy butykost, a fogával kihúzta a dugót, kortyolt, majd megint az árokba köpött, s rekedt hangon így szólt:

– Halló! You from that side?^[21]

– Igen – feleltem. – Azaz yes.^[22]

– And how is it going on out there?^[23]

– So-so – mondtam, és behajtottam az ajtót. – And how is it going on here?^[24]

– Its O. K.^[25] – mondta ő közömbösen, és elhallgatott.

Kisvártatva megkérdeztem, mit csinál itt. Eleinte kelletlenül felelgetett, de azután megoldódott a nyelve. Kiderült, hogy az ároktól bálra az emberiség az utolsó napjait éli a kegyetlen robotok igájában. A robotok ott okosabbak lettek az embereknél, megkaparintották a hatalmat, a föld minden javát élvezik, az embereket pedig a föld alá űzték és futószalagok mellé állították. Az ároktól jobbra, azon a területen, amelyet ő védelmez, az embereket a szomszédos világegyetemből érkezett jövevények igázták le. Ezek is megkaparintották a hatalmat, hűbéri rendszert teremtettek, korlátlanul élvezik az első éjszaka jogát. Ezek a jövevények úgy élnek, hogy jobban kívánni sem lehet, de azoknak, akiket a kegyükbe fogadnak, szintén csurran-cseppen valami. Vagy húsz mérföldnyire innen pedig egy olyan tartomány van, amelynek lakóit leigázták az Altairról jött értelmes vírusok. Ezek az ember testébe költöznek, és azt csináltatják vele, ami nekik tetszik. Még távolabb nyugatra van a Galaktika Szövetség nagy gyarmata. Az ottani emberek is rabságban élnek, de nem túlságosan rosszul, mert a helytartó őkegyelmessége bőségesen eteti őket, s közülük toborozza 3562-ik A-u Őfelsége, Galaktika Császára személyi testőrségét. Vannak olyan tartományok is, amelyeket értelmes élősdiek, értelmes növények és értelmes ásványok igáztak le. És végül vannak a hegyeken túli tartományok, amelyeket valaki más hajtott rabságba, de ezekről különféle meséket hallani, amelyeket komoly ember nem hisz el…

Beszélgetésünk ekkor félbeszakadt. A síkság fölött néhány tányér alakú repülő szerkezet suhant el alacsonyan. Bombák hullottak belőlük pörögve és bukfencezve. „Megint kezdődik” – dörmögte az ember, lefeküdt, lábbal a robbanások irányában, fölemelte géppisztolyát, és tüzet nyitott a látóhatár szélén száguldozó lovasokra. Én kirohantam, becsaptam az ajtót, nekivetettem a hátam, s egy ideig hallgattam a bombák süvítését, dörrenését. A világoskék ruhás pilóta és a rózsaszín ruhás leányzó a Panteon lépcsőjén sehogy sem tudta befejezni párbeszédét. Óvatosan újra bekandikáltam az ajtón: a síkság fölött robbanások lángoló gömbjei duzzadtak lassan. A fémkupakok egymás után csapódtak fel, sápadt, szakállas arcú, rongyos emberek másztak ki alóluk, a kezükben feszítővasat tartottak. Iménti beszélgető társamat miszlikbe aprították hosszú kardjukkal a rárontó páncélos lovasok, ő meg ordítozott és géppisztolyával hadonászott…

Bezártam a kis ajtót, gondosan rátoltam a reteszt.

Visszatértem a géphez s a nyeregbe ültem. Szerettem volna még több millió évvel előrerepülni, megnézni a haldokló földet, amelyet Wells írt le. Ekkor azonban a gépben – most először – megakadt valami: nem működött a tengelykapcsoló. Lenyomtam egyszer, lenyomtam még egyszer, aztán valami reccsent, a hullámzó gabonatáblák tótágast álltak, és én mintegy felébredtem. A demonstrációs állványon ültem intézetünk kis tanácstermében, s valamennyien áhítattal néztek rám.

– Mi van a kapcsolóval? – kérdeztem, és a gépet keresve, körülnéztem. A gép nem volt sehol. Egyedül tértem vissza.

– Nem fontos! – kiáltott fel Louis Nyergesov. – Hálásan köszönöm, hogy kisegített… De milyen érdekes volt, ugye, elvtársak?

A hallgatóság helyeslőn felzúgott.

– De én mindezt már olvastam valahol – jegyezte meg az egyik magiszter az első sorban.

– Hát persze! – kiáltotta L. Nyergesov. – Hiszen ő az ábrázolt jövőben járt!

– Édeskevés a kaland – mondták a hátsó sorokban. – Csupa beszéd, beszéd…

– Ehhez már nekem semmi közöm – felelte határozottan L. Nyergesov.

– Szép kis beszéd – mondtam én, s leszálltam az állványról. Eszembe, jutott, hogyan vagdalták szét sötét arcú beszélgetőtársamat, s kellemetlen érzés fogott el.

– Ugyan dehogy – szólt valamelyik baccalaureus. – Akadnak érdekes részek is. Például az a gép… Emlékszik? A trigén quattorokkal működő… Ez már igen, tudja…

– Nos, kérem? – mondta Köldöknézöv. – Úgy látszik, már elkezdődött nálunk a vita. Van valakinek kérdése az előadóhoz?

Egy szőrszálhasogató baccalaureus azonnal a többmenetes időátvitelről tett fel kérdést (őt, ugyebár, a térfogat-tágulási együttható érdekli), és én suttyomban eltávoztam.

– Honnan van neked papagájod?

– Magam is csodálkozom – felelte Roman. – Mesterséges?

– Dehogy, olyan papagáj, mint a többi.

Vityka bizonyára megint ráült az umkleidetre.

A papagáj fölé hajoltunk és figyelmesen vizsgálni kezdtük. Fekete lábacskáján kicsiny gyűrű volt.

– „Foton – olvasta Roman. – Meg valami számok… Tizenkilenc nulla öt hetvenhárom.”

– Úgy – csendült mögöttünk az ismerős hang. Megfordultunk és kihúztuk magunkat.

– Jó napot – szólt T-Janus, és az asztalhoz lépett. Laboratóriuma ajtaján jött ki, amely a helyiség végében volt; valahogy fáradtnak, igen szomorúnak látszott.

– Jó napot, Janus Poluektovics – válaszoltuk a lehető legnagyobb tisztelettel.

Janus észrevette a papagájt, s még egyszer így szólt:

Furcsa érzésem volt. Körös-körül minden olyan materiálisnak, szilárdnak, anyaginak látszott. Emberek jöttek-mentek, hallottam a cipőjük csikorgását, éreztem a mozdulataik keltette légáramlást. Valamennyien nagyon szűkszavúak voltak, mind dolgoztak, gondolkodtak, senki sem fecsegett, nem szavalt verseket, nem mondott patetikus beszédeket. Valamennyien tudták, hogy más dolog a laboratórium, és megint más a szakszervezeti gyűlés szónoki emelvénye, és egészen más az ünnepi nagygyűlés. S amikor bőrtalpú nemezcsizmájában csoszogva felém tartott Vibegallo, egyenesen valami rokonszenvfélét éreztem iránta, mert köleskása csüngött a szakállából, mert hosszú, vékony szöggel turkált a fogaiban, és amikor elment mellettem, nem köszönt. Élő, mérhető és látható bugris volt, nem integetett és nem vágta magát akadémikusi pózba.

Benéztem Romanhoz, mert nagyon szerettem volna elmesélni valakinek a kalandomat. Roman a laboratóriumi asztal előtt állt, és a Petri-csészében fekvő kis zöld papagájt nézte. A kis zöld papagáj döglött volt, szemét fehéres hártya borította.

– Mi lelte? – kérdeztem.

– Nem tudom – felelte Roman. – Megdöglött, mint látod.

– Úgy.

Nagyon vigyázva, gyengéden kezébe vette a madárkát, megsimogatta élénkpiros kis bóbitáját, s halkan mondta:

– Mit csináltál, Fotonka?…

Hozzá akart tenni még valamit, de ránk pillantott és hallgatott. Ott álltunk és néztük, amint öreges lassúsággal a laboratórium túlsó végébe ment, felnyitotta a villamos kemence ajtaját és bedobta a kis zöld tetemet.

– Roman Petrovics – szólalt meg. – Legyen szíves, kapcsolja be a főkapcsolót.

Roman engedelmeskedett. Olyan volt az arca, mintha rendkívüli gondolata támadt volna. T-Janus, fejét lehorgasztva, kicsit álldogált a kemence előtt, gondosan kikotorta a forró hamut, majd az ablakon kiszórta a szélbe. Egy ideig kinézett az ablakon, azután közölte Romannal, hogy fél óra múlva várja, és elment.

– Furcsa – jegyezte meg Roman.

– Mi furcsa? – kérdeztem én.

– Minden furcsa – felelte Roman.

Én is furcsának találtam a döglött zöld papagájnak a megjelenését, amelyet Janus Poluektovics nyilván olyan jól ismert, a hamvasztás túlságosan szokatlan szertartását és a hamvak szélbe szórását, de nem álltam meg, hogy ne meséljek az ábrázolt jövőben tett utazásomról, s belekezdtem. Roman rendkívül szórakozottan hallgatta, réveteg tekintettel nézett rám, összevissza bólogatott, majd hirtelen így szólt:

– Folytasd, folytasd, hallgatom – és bebújt az asztal alá, kihúzta a szemétkosarat, s turkálni kezdett az összegyűrt papír és a magnetofonszalag-darabkák között. Amikor befejeztem mondanivalómat, megkérdezte:

– És ez a Nyergesov nem próbált az ábrázolt jelenbe utazgatni? Szerintem ez sokkal mulatságosabb volna…

Amíg én ezt a javaslatot fontolgattam és örültem Roman szellemességének, ő felfordította a kosarat, kiszórta tartalmát a padlóra.

– Mi történt? – kérdeztem. – Elveszítetted a disszertációdat?

– Tudod, Szaska – kezdte, és messze kalandozó tekintettel nézett rám –, csodálatos história ez. Tegnap a kemencét tisztogattam, és egy megpörkölődött zöld tollat találtam benne. A kosárba dobtam, ma pedig nincs itt.

– Milyen toll volt? – kérdeztem.

– Tudod, zöld madártollak a mi vidékünkön rendkívül ritkán fordulnak elő. A papagáj pedig, amelyet az imént égettem el, zöld volt.

– Micsoda ostobaság – mondtam. – Hiszen tegnap találtad a tollat.

– Éppen ez a bökkenő – válaszolta lassan Roman, és visszarakosgatta a hulladékot a kosárba.

3. fejezet

A versek természetellenesek, senki sem beszél versben, kivéve a karácsonyi ajándékot hozó pedellust vagy a cipőpaszta-reklámot, vagy valamiféle együgyű alakot. Sohase süllyedjen le a költészetig, fiam.

CH. DICKENS

 

Az Aldant egész éjjel javították. Amikor másnap reggel bementem a terembe, a kialvatlan mérnökök dühösen ültek a, padlón, és lapos szellemeskedéssel becsmérelték Cristobal Josévicset. Szkítának, barbárnak, hunnak nevezték, aki rászabadult a kibernetikára. Kétségbeesésük oly nagy volt, hogy egy ideig még az én tanácsaimra is hallgattak, megpróbálták követni őket. De azután beállított a főnökük, Zebaoth Baálovics Egy, és engem nyomban eltoltak a gép mellől. Félrevonultam, leültem az asztalomhoz, s figyelni kezdtem, miként hatol belé Zebaoth Baálovics a rongálás lényegébe.

Nagyon öreg volt, de erős és inas, napbarnított, kopasz feje csillogott, arca simára borotvált, és vakító fehér nyersselyem ruhát viselt. Ezzel az emberrel mindenki mélységes tisztelettel bánt. Egy ízben magam láttam, amikor fojtott hangon valamiért korholta Mogyeszt Matvejevicset, a félelmetes Mogyeszt pedig hízelgőn meghajolva állt előtte, s ezt mondogatta: „Értem… Elnézést. Többé nem fordul elő…” Zebaoth Baálovicsból roppant energia áradt. Észrevették, hogy jelenlétében sietni kezdenek az órák és kiegyenesednek az elemi részecskéknek a mágneses mező által elgörbített pályái. Ő azonban nem volt varázsló, legalábbis nem gyakorló varázsló. Nem járt a falon keresztül, soha senkit nem transzgresszált, soha nem alkotott magának dublőröket, jóllehet rendkívül sokat dolgozott. A Műszaki Szerviz osztály főnöke volt, töviről hegyire ismerte az intézet egész technikai felszerelését, és az Óperenciai Mágotechnikai Gyár tanácsadóként alkalmazta. Azonkívül a legmeglepőbb és foglalkozásától igen távol eső ügyekkel is foglalkozott.

Zebaoth Baálovics történetét viszonylag nemrégen ismertem meg. Z. B. Egy az ősidőkben a Föld vezető mágusa volt. Cristobal Josévics és Gian Giacomo az ő tanítványainak tanítványai. Az ő nevével űzték el a gonosz szellemeket. Az ő nevével pecsételték le a dzsinnt tartalmazó edényeket. Salamon király elragadtatott leveleket írt hozzá, és tiszteletére templomokat emelt. Zebaoth Baálovics mindenhatónak látszott. És valamikor a tizenhatodik század közepe táján valóban mindenható lett. A Legfelsőbb Tökély integrál-differenciál egyenlete számbeli megoldásának alkalmazásával, amelyet valamilyen titán már a jégkorszak előtt levezetett, lehetőséget szerzett bármilyen csoda művelésére. De minden varázslónak megvan a maga korlátja. Egyesek nem képesek . kiirtani a szőrzetet a fülükből. Mások kitűnően ismerik a Lomonoszov-Lavoisier-törvényt, de tehetetlenek a termodinamika második főtételével szemben. Megint mások – ezek egészen kevesen vannak – például meg tudják állítani az időt, de csak a Riemann-térben és nem sokáig. Zebaoth Baálovics mindenható volt. Mindent megtehetett. És semmit sem tehetett meg. Mert kiderült, hogy a Tökély-egyenlet feltétele az a követelmény, hogy a csoda senkinek se okozzon kárt. Semmilyen értelmes lénynek. Sem a. Földön, sem a világegyetem más részében. Ilyen csodát pedig senki sem tudott elképzelni, még Zebaoth Baálovics sem. És Z. B. Egy örökre felhagyott a mágiával, s a BOVATKI Műszaki Szerviz osztályának vezetője lett…

Megjelenésével a mérnökök dolga egy csapásra rendbe jött. Mozdulataik értelmesekké váltak, dühös élcelődésük megszűnt. Elővettem a soron következő feladatokat tartalmazó dossziét, s már munkához akartam látni, ekkor azonban beállított Stellácska, a nagyon csinos, pisze orrú és szürke szemű boszorka, Vibegallo gyakornoka, és hívott, hogy állítsuk össze a faliújságot.

Stella meg én a szerkesztőbizottság tagjai voltunk: szatirikus verseket, állatmeséket, rajzszövegeket írtunk. Azonkívül én ügyesen rajzoltam a Levelek-rovathoz postaládát, amely felé mindenünnen apró szárnyas levelek szálltak. Az újság grafikusa egyébként a druszám, Alekszandr Ivanovics Drozd mozigépész volt, aki valahogyan befurakodott az intézetbe. Ő azonban a fejlécek szakemberének számított. Az újság főszerkesztője Roman Ojra-Ojra volt, helyettese pedig Vologya Pocskin.

– Szása – mondta Stellácska, s rám emelte becsületes, szürke szemét. – Menjünk.

– Hová? – kérdeztem, pedig tudtam, hová. – Újságot csinálni.

– Minek?

– Roman nagyon kéri, mert Kerberosz acsarkodik. Azt mondja, két nap maradt, de semmi sincsen kész.

Kerberosz Csahovics Gyomin, a személyzeti, osztály vezetője, újságunk gondnoka, fő hajcsára és cenzora volt. – Ide hallgass, csináljuk holnap.

– Holnap nem tudom – felelte Stellácska. – Holnap Szuhumiba repülök a páviánok hangját felvenni. Vibegallo azt mondja, a vezérállat hangját kell felvenni, mert az a legmérvadóbb… Ő meg fél odamenni hozzá, mert a vezérállat féltékenykedik. Gyerünk, Szása, jó?

Felsóhajtottam, letettem a dossziét, és Stellácska után indultam, mert egyedül verset költeni nem tudok. Szükségem van Stellácskára. Ő mondja mindig az első sort és az alapeszmét, a költészetben pedig ez a legfontosabb.

– Hol fogjuk csinálni? – kérdeztem útközben. – Az eszbé szobájában?

– Az eszbé már foglalt. Roman beengedett magához.

– De miről kell írni? Megint a fürdőről?

A fürdőről is. A fürdőről, a Kopasz Hegyről. Meg kell bélyegezni Homa Brutot.

– Kartársunk, Homa Brut – átkozott egy huncut – mondtam.

– Te is. fiam, Brutus – így Stella.

– Jó ötlet – jegyeztem meg. – Tovább kell fejleszteni.

Roman laboratóriumában az asztalra volt terítve az újság – szűzi tisztaságú, hatalmas Whatman-papír. Mellette a festékestégelyek, festékszórók és a cikkek között Alekszandr Drozd festő és mozigépész feküdt, cigarettával a szája szögletében. Inge – mint mindig – kigombolva, és látszott a szőrös kis pocakja.

– Szervusz – mondtam.

– Üdv. – felelte Szánya.

Zene harsogott, Szánya a táskarádiót csavargatta.

– No, mi újság nálatok? – kérdeztem, és felmarkoltam a cikkeket.

Nem sok anyag gyűlt össze. Egy vezércikk: „Az ünnep elébe” címmel. Kerberosz Csahovics jegyzete „A munkafegyelemmel kapcsolatos igazgatósági intézkedések végrehajtásának vizsgálati eredményei az első negyedév végének és a második negyedév elejének időszakában.” Vibegallo professzor cikke: „Kötelességünk: a patronált városi és kerületi gazdaságokkal szembeni kötelezettség.” Vologya Pocskin cikke: „Az országos elektron-mágia értekezlet.” Valamilyen háziszellem jegyzete „Mikor légtelenítik végre a fűtőtesteket a harmadik emeleten.” Az étkeztetési bizottság elnökének „Se hús, se hal” című, hat gépelt oldalas cikke. Ezekkel a szavakkal kezdődött: „A foszfor annyira szükséges az embernek, mint a levegő.” Roman jegyzete a Felfoghatatlan Problémák osztályának munkásságáról. A „Veteránjaink” rovathoz Cristobal Junta cikke: „Sevillától Granadáig. 1547.” Akadt még néhány kisebb bíráló jegyzet: nincs rend a segélypénztárban; hiányosságok vannak az önkéntes tűzoltócsapat munkájának szervezésében; miért tűrik meg a szerencsejátékot a viváriumban? Volt néhány karikatúra. Az egyik Homa Brutot ábrázolta, csatakosan, szederjes orral. A másik a fürdőt gúnyolta ki: egy kékre vált, meztelen ember didergett a jéghideg zuhany alatt.

– Halálos unalom! – mondtam. – Vers talán nem is kell. – De kell – felelte sóhajtva Stellácska. – A cikkeket már úgy-ahogy elrendeztem, mégis marad szabad hely.

– Rajzoljon Szánya valamit. Holmi kalászokat, árvácskákat… Megcsinálod, Szanyka?

– Dolgozzatok, csak dolgozzatok – válaszolta Drozd. Nekem a fejléce kell megrajzolnom.

– Nagy munka! – mondtam. – Három szó az egész.

– Csillagos éjszaka hátterén – mondta nyomatékosan Drozd. – Meg egy rakétát. Meg a cikkek fejléceit. És még nem is ebédeltem. Nem is reggeliztem.

– Akkor menj enni – tanácsoltam.

– De nincs miből – felelte ingerülten. – Magnetofont vettem. A bizományiban. Ti mindenféle badarsággal foglalkoztok, inkább csinálnátok nekem néhány szendvicset. Vajjal és dzsemmel. Vagy inkább egy tízest teremtsetek elő.

Elővettem egy rubelt és messziről odamutattam.

– Ha megírod a fejlécet, megkapod.

– Örökbe? – kérdezte élénken Szánya. – Nem. Kölcsön.

– Mindegy – felelte. – Csakhogy én mindjárt meghalok. A végtagjaim kezdenek kihűlni.

– Összevissza hazudik – mondta Stella. – Szása, üljünk le ahhoz az asztalhoz, és azonnal megírjuk az összes verset.

Leültünk egy külön asztalhoz, magunk elé raktuk a karikatúrákat. Kis ideig abban a reményben nézegettük, hogy valami ötletünk támad. Azután Stella így szólt:

– Az ilyenektől óvakodj, mint ez a Brut – valamit megfúj.

– Mit fúj meg? – kérdeztem. – Talán megfújt valamit?

– Nem – felelte Stella. – Garázdálkodott és verekedett. A rím kedvéért mondtam.

Megint vártunk. Semmi nem jutott eszembe.

– Gondolkodjunk logikusan – mondtam. – Leitta magát. Verekedett. Mit művelt még?

– Zaklatta a lányokat – felelte Stella. – Betört egy ablak üveget.

– Jól van – mondtam. – És még? – Káromkodott…

– Furcsa – szólalt meg Szánya Drozd. – Én ezzel a Bruttal együtt dolgoztam a vetítőkamrában. Egészen rendes… Ekkor halk karmolászás hallatszott. Hátrafordultunk. Janus Poluektovics laboratóriumának ajtaja lassan kinyílt.

– Odanézz! – kiáltott fel ámultan Drozd, és az ecsettel a kezében mozdulatlanná dermedt.

A résen egy kis zöld papagáj bújt be, feje búbján piros bóbita.

– Papagájocska! – kiáltott fel Drozd. – Papagáj! Csipcsip-csip-csip…

Ujjaival olyan mozdulatokat tett, mintha kenyeret morzsolna a padlóra. A papagáj fél szemmel ránk sandított. Azután kitátotta a fekete csőrét, amely olyan görbe volt, mint Roman orra, és rekedten rikoltotta:

– R-reaktor! R-reaktor! Ki kell tar-rtani!

– Milyen aranyo-os! – kiáltott fel Stella. – Szánya, fogd meg…

Drozd már-már a papagáj felé indult, de megállt.

– Biztosan csíp – mondta félénken. – Nicsak, mekkora a csőre.

A papagáj elrugaszkodott a padlóról, meglibbentette szárnyait, és valahogy ügyetlenül szálldosni kezdett a szobában. Csodálkozva figyeltem. Nagyon hasonlított ahhoz a tegnapihoz. Mintha ikertestvére lett volna. Mennyi papagáj van itt.

Drozd elhessegette az ecsettel.

A papagáj leszállt a laboratóriumi mérleg rúdjára, azután jól érthetően felrikoltott:

– Pr-roxima Centaur-r-ra! R-rubidium! R-rubidium!

Azután felborzolta a tollát, fejét behúzta, szemére borította a hártyát. Úgy láttam, hogy reszket. Stella gyorsan egy darab lekváros kenyeret teremtett elő, lecsípte a héját és a madár elé nyújtotta. A papagáj nem reagált. Szemlátomást hideglelése volt.

– Szerintem beteg – jegyezte meg Drozd. Szórakozottan kivette a kenyeret Stella kezéből és enni kezdte.

– Gyerekek – kérdeztem –, azelőtt látott valaki papagájokat az intézetben?

Stella a fejét rázta. Drozd vállat vont.

– Valahogy túlságosan sok a papagáj az utóbbi időben – jegyeztem meg. – Lám, tegnap is…

– Janus biztosan papagájokkal kísérletezik – mondta Stella. – A nehézkedési erő leküzdése… vagy másefféle…

A folyosó ajtaja kinyílt, belépett Roman Ojra-Ojra, Vityka Kornyejev, Edik Amperjan és Vologya Pocskin. A szobában zaj lett. Kornyejev, aki jól kialudta magát és igen friss volt, lapozgatni kezdte a karcolatokat, és gúnyolódott a stílusukon. A hatalmas termetű Vologya Pocskin, aki mint szerkesztő-helyettes főként rendőri teendőket látott el, megragadta Drozdot a tarkójánál, kétrét görnyesztette, orrát az újságba bökdöste, s ezt mondogatta:

– Hol a fejléc? Hol a fejléc, Drozdillo?

Roman a kész verseket követelte tőlünk. Edik pedig, akinek semmi köze sem volt az újsághoz, odament a szekrényhez, és nagy robajjal tologatni kezdte benne a különféle műszereket. A papagáj hirtelen felüvöltött:

– Over-rsan! Over-rsan!

Mindenki megdermedt.

Roman rábámult a papagájra. Vologya Pocskin elengedte Drozdot, s így szólt:

– Szép kis kalamajka ez a papagáj.

A goromba Kornyejev azonnal kinyújtotta a kezét, hogy megragadja a papagájt a törzsénél, de az megugrott, és Kornyejev a farkánál kapta el.

– Hagyd, Vityka! – kiáltotta mérgesen Stella. – Hogy szabad állatokat kínozni?

A papagáj felordított. Mindenki köréje gyűlt. Kornyejev úgy fogta, mint a galambot, Stella a kis bóbitáját simogatta, Drozd pedig gyengéden rendezgette a farktollait. Roman rám nézett.

– Érdekes? Igaz?

– Honnan került ez ide, Szása? – kérdezte udvariasan Edik.

Fejemmel Janus laboratóriuma felé intettem.

– Minek Janusnak papagáj? – tudakolta Edik. – Tőlem kérdezed?

– Nem, ez szónoki kérdés – felelte komolyan Edik. – Minek Janusnak két papagáj? – kérdeztem. – Vagy három – fűzte hozzá csendesen Roman. Kornyejev felénk fordult.

– Miért, hol van még? – kérdezte, s érdeklődéssel körülnézett.

Kezében bágyadtan vergődött a papagáj, megpróbált belecsípni az ujjába.

– Engedd el – mondtam. – Látod, hogy valami baja van. Kornyejev ellökte Drozdot, visszaültette a mérlegre a papagájt. Az felborzolta tollait és szétterpesztette szárnyait.

– Üsse kő – mondta Roman. – Később majd tisztázzuk a dolgot. Hol vannak a versek?

Stella elhadarta mindazt, amit eddig költöttünk. Roman megvakarta az állát, Vologya Pocskin természetellenes hangon felnyerített, Kornyejev pedig kiadta a parancsot:

– Agyon kell lőni. Nehézgéppuskából. Mikor tanultok meg végre verset írni?

– Írj magad – feleltem mérgesen.

– Én nem tudok verset írni – mondta Kornyejev. – Alkatilag nem vagyok Puskin. Alkatilag Belinszkij vagyok.

– Alkatilag te kadáver vagy – jegyezte meg Stella.

– Pardon! – válaszolta követelőn Vityka. – Én azt kívánom, hogy az újságban legyen irodalomkritikai rovat. Kritikai cikkeket akarok írni. Kivesézlek valamennyiőtöket!

Még megfizetek nektek ezért a nyaralókról szóló művetekért!

– Miféle műért? – kérdezte Edik. Kornyejev kapásból idézte:

– „Nyaralót építek, ha mondom. De hol? Ez most a legfőbb gondom. Csak az eszbé, a drága, nem adja áldását rája.” Így volt? Valljátok be!

– Nem tesz semmit – válaszoltam. – Puskinnak is voltak gyenge versei. Ezeket az iskolai szöveggyűjtemények sem közlik teljes terjedelemben.

– Tudom – mondta Drozd.

Roman feléje fordult.

– Lesz ma fejlécünk vagy nem?

– Lesz – válaszolta Drozd. – Már megrajzoltam a „K” betűt.

– Mit keres itt a „K”?

– Miért, talán nem kellett volna?

– Mindjárt megüt a guta – mondta Roman. – Az újság címe: „A haladó mágia”. Mutass nekem ebben akár egyetlen „K” betűt!

Drozd a falra meredt.

– Hogyan lehet ez? – mondta végül. – Honnan szedtem a „K” betűt? Hiszen volt „K’ betű!

Roman feldühödött és megparancsolta Pocskinnak, hogy mindenkit zavarjon vissza a helyére. Stella meg én Kornyejev parancsnoksága alá kerültünk. Drozd lázasan nekifogott, hogy a ,K”-t stilizált „A”-vá alakítsa át. Edik Amperfan megpróbált kereket oldani a pszicho-elektrométerrel, de elkapták és odaállították, hogy javítsa meg a festékszórót, amelyre szükség volt a csillagos ég megalkotásánál. Azután magára Pocskinra került a sor. Roman meghagyta neki, hogy gépelje át a cikkeket, egyúttal stilizálja őket és javítsa ki a helyesírási hibákat. Maga Roman pedig fel-alá járkált a laboratóriumban, és mindenkinek átkandikált a válla fölött.

Egy ideig serényen dolgoztunk. Sikerült több változatot költenünk a fürdő-témára, de valamennyit ki is selejteztük: „A mi fürdőnk arról híres, hogy a vize mindig hideg”, „Ki tisztaságra vágyik, hideg vízben nem ázik”, „Intézetünkben kétszáz fő dolgozik, valamennyi forró tusra áhítozik”, és így tovább. Kornyejev ocsmányul szitkozódott, akár egy vérbeli irodalomkritikus. Tanuljatok Puskintól! – magyarázta nekünk. – Vagy legalább Pocskintól. Egy zseni ül mellettetek, de ti még utánozni se vagytok képesek… „Az úton suhan egy ZIL, és engem bizony elgázol…” Micsoda fizikai erő rejlik ezekben a sorokban! Milyen világos érzés! Edik megjavította a festékszórót és kipróbálta Roman jegyzetein. Vologya Pocskin átkozódva kereste az írógépen a „C” betűt. Minden rendben ment. Azután hirtelen megszólalt Roman:

– Szása, nézz csak ide.

Odanéztem. A papagáj behúzott lábacskákkal feküdt a mérleg alatt, szemét fehéres hártya borította, kis bóbitája le konyult.

– Kimúlt – mondta szánakozva Drozd.

Megint a papagáj köré gyűltünk. Nekem semmilyen különös gondolat nem járt a fejemben, vagy ha igen, akkor valahol a tudatom alatt lehetett, mégis kinyújtottam a kezemet, megfogtam a papagájt és megvizsgáltam a lábait. Roman nyomban megkérdezte:

– Van rajta?

– Van – feleltem.

A behúzott fekete lábacskán fehér fémgyűrű volt, a gyűrűn pedig ez állt: „Foton” „I90573”. Zavartan pillantottam Romaura. Bizonyára mindkettőnknek furcsa lehetett az arcunk, mert Vityka Kornyejev így szólt:

– Nos, mondjátok el, mit tudtok.

– Elmondjuk? – kérdezte Roman.

– Valami lázálom – feleltem. – Bizonyára hókuszpókusz. Valami dublőr.

Roman újra nézte a kicsiny tetemet.

– Dehogy – mondta. – Ez nem dublőr. Ez a legeredetibb eredeti.

– Hadd nézzem meg – szólt Kornyejev.

Vologya Pocskinnal és Edikkel tüzetesen átvizsgálták a papagájt, majd egyhangúlag kijelentették, hogy ez nem dublőr, és ők nem értik, miért izgat bennünket ennyire.

Akkor Roman végignézett a kíváncsiságtól égő Stellán, a száját eltátó Vologya Pocskinon, a gunyorosan mosolygó Vitykán, és elmesélte nekik, hogy tegnapelőtt a villamos kemencében egy zöld tollat talált, és a szemétkosárba dobta; hogy tegnap ez a toll nem volt a kosárban, viszont az asztalon (ugyanezen az asztalon) egy döglött papagáj hevert, pontos mása ennek, és szintén nem dublőr; hogy Janus felismerte a papagájt, sajnálta, és elhamvasztotta a fent említett villamos kemencében, hamuját pedig kiszórta a szellőzőablakon.

Egy ideig senki sem szólalt meg. Drozd, akiben Roman elbeszélése nemigen keltett érdeklődést, a vállát vonogatta. Arcáról lerítt, hogy nem érti, miért ez a nagy hűhó, hiszen ebben az intézetben cifrább dolgok is történnek. Stellácska is csalódottnak látszott. A három magiszter azonban mindent nagyon jól megértett. Kornyejev határozottan kijelentette:

– Hazudtok. Ráadásul ügyetlenül.

– Ez mégsem az a papagáj – jegyezte meg az udvarias Edik. – Bizonyára tévedtetek.

– De az – mondtam én. – Zöld, gyűrűzött.

– Foton? – kérdezte Vologya Pocskin, olyan hangon, mint egy vizsgálóbíró.

– Foton. Janus Fotonkának nevezte.

– És a számok? – kérdezte Vologya.

– A számok is.

– A számok ugyanazok? – kérdezte fenyegető hangon Kornyejev.

– Szerintem ugyanazok – válaszoltam bizonytalanul, és Romanra néztem.

– Pontosabban! – követelőzött Kornyejev. Vörös mancsával eltakarta a papagájt. – Ismételd meg, milyen számok vannak itt?

– Tizenkilenc… – kezdtem. – Ö-ö… nulla kettő? Hatvanhárom.

Kornyejev a tenyere alá pillantott.

– Hazudsz – mondta. – Hát te? – fordult Romanhoz.

– Nem emlékszem – felelte nyugodtan Roman. – Úgy rémlik, nem nulla három, hanem nulla öt.

– Nem – mondtam én. – Inkább nulla hat. Emlékszem, volt ott egy olyan kacskaringó.

– Kacskaringó – mondta megvetően Pocskin. – Micsoda S. Holmesok! Meg N. Pinkertonok! Az oksági törvényt már megunták…

Kornyejev zsebre dugta mindkét kezét.

– Ez más lapra tartozik – mondta. – Én nem is ragaszkodom ahhoz, hogy ti hazudtok. Egyszerűen tévedtek. A papagájok mind zöldek, közülük sok gyűrűzött. Ez a kettő a „Foton”-sorozatból volt. A ti emlékezetetek pedig lyukas. Mint minden versfaragóé és rossz faliújság-szerkesztőé.

– Lyukas? – érdeklődött Roman.

– Mint a szita.

– Mint a szita? – ismételte Roman, és furcsán mosolygott.

– Mint az ócska szita – magyarázta Kornyejev. – Rozsdás. Mint a háló. Mint a nagyszemű háló.

Ekkor Roman egy noteszt húzott elő a szivarzsebéből, belelapozott.

– Nos – mondta. – Mindjárt megnézzük… Tizenkilenc nulla öt hetvenhárom – olvasta.

A magiszterek a papagájhoz iramodtak, föléje hajoltak, homlokuk összekoccant.

– Tizenkilenc nulla öt hetvenhárom – olvasta leverten Kornyejev. Ez igen hatásos volt. Stella örömében felvisított.

– Képzeljétek – mondta Drozd –, nekem egyszer kihúzták a lottószelvényem számát, rohantam, hogy átvegyem az autót. De aztán kiderült…

– Miért jegyezted fel a számot? – kérdezte Kornyejev, s hunyorogva nézett Romanra. – Ez szokásod? Minden számot feljegyzel? Talán a karórád számát is felírtad?

– Pompás! – mondta Pocskin. – Vityka, remek fiú vagy. Fején találtad a szöget! Roman, micsoda szégyen 1 Miért mérgezted meg a papagájt? Milyen kegyetlenség!

– Hülyék l – felelte Roman. – Nem vagyok Vibegallo.

Kornyejev odaugrott hozzá, megnézte a fülét.

– Menj a pokolba! – kiáltotta Roman. – Szása, te csak gyönyörködjél bennük!

– Fiúk – mondtam én szemrehányóan –, kinek jutna eszébe ilyen tréfát űzni? Kinek néztek ti bennünket?

– De mi mást tehetnénk? – kérdezte Kornyejev. – Valaki hazudik. Vagy ti, vagy a természeti törvények. Én a természeti törvényeknek hiszek. Minden egyéb változik.

Egyébként hamar lekókadt, leült és gondolkodni kezdett. Szánya Drozd nyugodtan rajzolta a fejlécet. Stella ijedten nézett sorjában mindenkire. Vologya Pocskin sebesen írt, aztán áthúzogatott valamilyen képleteket. Elsőnek Edik szólalt meg.

– Ha nincs is szó semmilyen törvény megszegéséről – mondta megfontoltan –, akkor is furcsa. Ilyen sok papagáj váratlan megjelenése egy és ugyanazon szobában és a gyanús mortalitásuk. Én azonban nem csodálkozom túlságosan, mert nem felejtem el azt, hogy Janus Poluektoviccsal van dolgom. Nem gondoljátok, hogy Janus Poluektovics maga is roppantul érdekes személy?

– De igen – feleltem.

– Én is úgy gondolom – felelte Edik. – Tulajdonképpen mivel foglalkozik ő, Roman?

– Attól függ, melyik Janus. T-Janus a párhuzamos terekkel való kapcsolattal foglalkozik.

– Hm – jegyezte meg Edik. – Ez aligha segít rajtunk.

– Sajnos – mondta Roman. – Én is egyre azon töröm a fejem, hogyan kapcsolhatók össze a papagájok Janusszal, de semmit sem tudok kieszelni.

– De ugye furcsa ember? – kérdezte Edik.

– Igen, kétségtelenül. Azon kezdve, hogy ketten vannak, és ő mégis egy. Mi annyira hozzászoktunk ehhez, hogy nem is gondolkodtunk rajta…

– Én éppen erről akartam mondani valamit. Ritkán beszélünk Janusról, túlságosan tiszteljük. Pedig bizonyára mindegyikünk észrevett benne legalább egy-valamilyen furcsaságot.

– Első számú furcsaság – mondtam én –: a haldokló papagájok iránti szeretet.

– Ám legyen – szólt Edik. – Tovább.

– Pletykafészek – jelentette ki méltóságteljesen Drozd. – Egyszer kölcsönt kértem tőle.

– Igen? – kérdezte Edik.

– És adott is – közölte Drozd. – De elfelejtettem, mennyit adott. És most nem tudom, mit csináljak.

Elhallgatott. Edik kis ideig várt a folytatásra, azután így szólt:

– Tudjátok-e például azt, hogy valahányszor éjszaka vele dolgoztam, pontosan éjfélkor kiment valahová, öt perc múlva visszatért, s minden alkalommal az volt a benyomásom, hogy igyekszik megtudni tőlem, mivel is foglalkoztunk mi ketten az ő távozása előtt.

– Valóban így van – jelentette ki Roman. – Ezt jól ismerem. Már régen észrevettem, hogy pontban éjfélkor egészen elveszíti az emlékezőtehetségét. És ő ezzel a fogyatékosságával teljesen tisztában van. Néhányszor elnézést is kért, és azt mondta, hogy ez nála reflexszerű, egy erős zúzódás következményeivel függ össze.

– Csapnivaló a memóriája – mondta Vologya Pocskin. Összegyűrte a számításokkal teleírt papírlapot és az asztal alá dobta. – Állandóan azzal zaklat mindenkit, hogy találkoztak-e vele tegnap vagy nem.

– És ha találkoztak, miről beszélgettek – tettem hozzá.

– Memória, memória – dünnyögte türelmetlenül Kornyejev. – Mi köze ehhez a memóriának? Sok embernek rossz a memóriája… Nem erről van szó. Mi van azokkal a párhuzamos terekkel?…

– Előbb a tényeket kell összegyűjteni – jelentette ki Edik.

– Papagájok, papagájok, papagájok – folytatta Vityka. – Talán mégiscsak dublőrök?

– Nem – felelte Vologya Pocskin. – Én utánaszámoltam. Ez nem dublőr.

– Minden éjfélkor idejön, ebbe a laboratóriumába – közölte Roman –, és néhány percre bezárkózik. Egyik alkalommal olyan sietve érkezett, hogy nem volt ideje bezárni az ajtót…

– És mi történt? – kérdezte elhaló hangon Stella.

– Semmi. Leült a karosszékbe, kis ideig ült, azután kiment. És nyomban megkérdezte, nem beszélgettem-e vele valami fontos dologról.

– Én megyek – szólt Kornyejev, és felkelt.

– Én is – mondta Edik. – Mindjárt kezdődik a szemináriumunk.

– Én is – mondta Vologya Pocskin.

– Nem – szólt Roman. – Te csak maradj és gépelj. Kinevezlek főnöknek. Te, Stellácska, fogd fülön Szását, és írd a verseket. Én pedig elmegyek. Este visszajövök, addigra kész legyen az újság.

Eltávoztak, mi pedig ott maradtunk újságot csinálni. Eleinte megpróbáltunk kieszelni egyet-mást, de gyorsan kifáradtunk, és rájöttünk, hogy nem vagyunk képesek rá. Akkor egy kisebb poémát írtunk a haldokló papagájról.

Amikor Roman visszatért, az újság készen volt. Drozd az asztalon feküdt, szendvicseket habzsolt, Pocskin pedig azt magyarázta nekem meg Stellának, hogy a papagájjal történt eset miért teljesen lehetetlen.

– Derék gyerekek vagytok – jelentette ki Roman. – Kitűnően sikerült az újság. És micsoda fejléc! Milyen végtelen a csillagos égbolt! És milyen kevés a sajtóhiba!… De hol a papagáj?

A papagáj a Petri-csészében feküdt, ugyanabban a csészében és ugyanazon a helyen, ahol én meg Roman tegnap láttuk. Nekem még a lélegzetem is elállt.

– Ki tette ide? – érdeklődött Roman.

– Én – felelte Drozd. – Miért?

– Nem, semmi baj – mondta Roman. – Hadd feküdjön. Igaz, Szása?

Bólintottam.

– Megnézzük, mi lesz vele holnap – szólt Roman.

4. fejezet

Ez a szegény, öreg, ártatlan madár úgy káromkodik, mint ezer ördög, de nem érti, amit mond.

R. STEVENSON

 

Másnap azonban kora reggeltől a saját munkámmal kellett foglalkoznom. Az Aldant megjavították, harcra készen állt, s amikor reggeli után beléptem a terembe, az ajtó előtt mát sorban álltak a dublőrök, kezükben a feladatlapokkal. Én mindenekelőtt bosszúállóan elkergettem Cristobal Junta dublőrjét: a lapjára ráfirkantottam, hogy ezt az írást nem tudom kisilabizálni. (Cristobal Josévics kézírása valóban nehezen olvasható volt, gót betűkkel írt oroszul). Fjodor Szimeonovics dublőre elhozta a programot, amelyet gazdája személyesen állított össze. Az első program volt, amelyet egymaga, az én tanácsom, sugalmazásom és útmutatásom nélkül készített.

Figyelmesen átnéztem a programot, s örömmel láttam, hogy hozzáértőn, gazdaságosan és szellemesen van összeállítva. Kijavítottam néhány jelentéktelen hibát, s odaadtam a programot a lánykáimnak. Azután észrevettem, hogy ott gyötrődik a sorban a sápadt és ijedt halgyári könyvelő. Félt és kényelmetlenül érezte magát. Megsajnáltam, soron kívül fogadtam. – Olyan kellemetlen – dünnyögte, és félénken sandított a dublőrökre. – Hiszen ezek az elvtársak is várnak, előttem érkeztek…

– Nem tesz semmit, ezek nem elvtársak – nyugtattam meg.

– Hát akkor polgártársak… – Nem is polgártársak.

A könyvelő falfehérre vált, hozzám hajolt, s elcsukló hangon suttogta:

– Azért nézem hát, hogy nem is pislognak. Ez a kék ruhás meg szerintem nem is lélegzik…

A sornak már a fele elfogyott, amikor telefonált Roman.

– Szása?

– Igen.

– A papagáj nincs sehol. – Hogyhogy nincs? – Hát úgy.

– Kidobta a takarítónő?

– Kérdeztem. Nem dobta ki, sőt nem is látta. – Netán a háziszellemek komiszkodnak?

– De éppen az igazgató laboratóriumában? Aligha. – N-no igen – mondtam. – Esetleg maga Janus?

– Janus még nem jött be. Meg azt hiszem, még nem tért vissza Moszkvából.

– Akkor hogyan kell mindezt érteni? – kérdeztem. – Nem tudom. Meglátjuk. Hallgattunk egy sort.

– Felhívsz, ha valami érdekes… – kérdeztem. – Persze. Okvetlenül. Viszlát, pajtás.

Igyekeztem nem is gondolni erre a papagájra, amelyhez végeredményben semmi közöm. Elbocsátottam valamennyi dublőrt, ellenőriztem az összes programot, s nekiláttam egy utálatos kis feladatnak, amelyet már régóta halogattam. Az „abszolutisták” adták. Eleinte azt mondtam nekik, hogy nincs sem értelme, sem megoldása, akárcsak a legtöbb feladatuknak. De azután tanácskoztam Juntával, aki az ilyen dolgokban igen járatos volt, s ő néhány reményt keltő tanácsot adott. Többször elővettem ezt a feladatot, és újra félretettem, ma azonban mégiscsak megoldottam. Nagyon tetszetős eredmény született. Éppen amikor befejeztem s mennyei boldogsággal hátradőltem a székben, beállított a haragtól elsötétült junta. A lábam elé bámulva, ridegen megtudakolta, mióta nem tudom kibetűzni a kézírását. Ez nagyon is szabotázsra emlékezteti.

Én meghatottan néztem.

– Cristobal Josévics – szóltam. – Mégis megoldottam. Teljesen igaza volt. A ráolvasások tere a tetszőleges négy változó szerint görbül.

Végre fölemelte a tekintetét, rám nézett. Arcomról bizonyára sugárzott a boldogság, mert megenyhült és ezt dörmögte: t Engedje meg, hogy megnézzem.

Odaadtam neki a lapokat. Leült mellém, s együtt végigelemeztük a feladatot, élvezettel ízlelgettük a két igen tetszetős átalakítást, amelyek közül az egyiket ő sugallta, a másikra azonban magam jöttem rá.

– Nekünk kettőnknek egészen tűrhető koponyánk van, Alejandro – mondta végül junta. – Bennünk művészies gondolkodás rejlik. Mi a véleménye?

– Szerintem derék fiúk vagyunk – feleltem őszintén.

– Én is így gondolom – mondta. – Ezt publikáljuk. Ezt senki sem szégyellené publikálni. Ez nem holmi önfelhúzó sárcipő és nem láthatatlanná tevő nadrág.

Remek volt a hangulatunk, elemezni kezdtük Junta új feladatát. Ő igen hamar kijelentette, hogy néha azelőtt is nyomorultnak tartotta magát, az én matematikai tudatlanságomról pedig már a legelső találkozásunkkor meggyőződött. Én lelkesen helyeseltem, és annak a feltevésemnek adtam kifejezést, hogy neki talán ideje nyugdíjba vonulnia, engem pedig ki kell penderíteni az intézetből, elküldeni fát vágni, mert semmi másra nem vagyok alkalmas. Ő ellentmondott. Közölte, hogy semmiféle nyugdíjazásról szó sem lehet, őt trágyának kell felhasználni, engem pedig a fakitermelés közelébe sem szabad engedni, mert ott szükség van bizonyos szellemi színvonalra, hanem a kolerabarakkok egészségügyi brigádjának pöcegödörtisztítója mellé kellene beosztani tanulónak. Állunkat tenyerünkbe támasztva ültünk, s az önmegalázásnak hódoltunk, amikor benézett a terembe Fjodor Szimeonovics. Úgy láttam, nagyon szerette volna megtudni a véleményemet az általa összeállított programról.

– Program! – jegyezte meg epés mosollyal junta. – Én nem láttam a te programodat, Teodor, de bizonyos vagyok benne, hogy ehhez képest zseniális… – Undorodva, két ujjal átnyújtotta Fjodor Szimeonovicsnak a saját feladatát tartalmazó lapot. – Gyönyörködjél benne, ez az együgyűség és a jelentéktelenség mintaképe.

– G-galambocskáim – mondta Fjodor Szimeonovics meghökkenve, miután kibetűzte a két kézírást. – Hiszen ez B-ben B-becálel p-propblémája. H-hiszen C-cagliostro bebizonyította, hogy a-nincs megoldása.

– Magunk is tudjuk, hogy nincs megoldása – mondta kissé berzenkedve Junta. – Azt akarjuk tudni, hogyan lehet megoldani.

– V-valahogy furcsán okoskodsz, C-cristo… H-hogy le-, het megoldást keresni, a-amikor nincs? Ez v-valami é-értelmetlenség…

– Megbocsáss, Teodor, de te okoskodsz igen furcsán. Akkor értelmetlenség keresni megoldást, ha van. De mi legyen az olyan feladattal, amelynek nincsen megoldása. Ez mélységesen elvi kérdés, amelyet, mint látom, te, puszta alkalmazó elme lévén, nem érsz fel ésszel. Úgy látszik, fölöslegesen kezdtem beszélgetni veled erről a témáról.

Cristobal Josévics hangja rendkívül sértő volt, és Fjodor Szimeonovics megharagudott.

– Ide h-hallgass, g-galambocskám – mondta. – N-nem tudok v-vitatkozni veled ezen a h-hangon a f-fiatalember jelenlétében. Cs-csodálkozom rajtad. Ez p-pedagógiailag h-helytelen. Ha f-folytatni óhajtod, szíveskedjél k-kijönni v-velem a f-folyosóra.

– Parancsolj – felelte junta; kiegyenesedett, s odakapott a csípőjéhez, a nem létező kardmarkolathoz.

Szertartásosan kimentek, büszkén felszegett fejjel, nem nézve egymásra. A lánykák kuncogtak. Én sem ijedtem meg különösebben. Két kezemmel a fejemet átkulcsolva leültem az otthagyott feladatlap elé, s egy ideig fél füllel hallgattam, amint a folyosón harsányan zúg Fjodor Szimeonovics basszusa, és olykor beléhasítanak Cristobal Josévics száraz, haragos kiáltásai. Aztán Fjodor Szimeonovics felkiáltott: „Szíveskedjék bejönni a dolgozószobámba!” – „Parancsára!” – csikorgott Junta. Már magázták egymást. A hangok eltávolodtak. „Párbaj! Párbaj!” – csiviteltek a kislányok. Junta hetyke párbajhős és verekedő hírében állott. Azt beszélték,’ hogy laboratóriumába vezeti ellenfelét, választást ajánl tőr, kard és alabárd között, azután Jean Marais módjára elkezd ugrálni az asztalokon, felborítgatja a szekrényeket. Fjodor Szimeonovics miatt azonban nyugodt lehetett az ember. Egészen biztos, hogy a dolgozószobában fél órán át komoran hallgatni fognak az asztal két oldalán, azután Fjodor Szimeonovics nagyot sóhajt, kinyitja úti ládikáját s megtölt két pálinkáspoharat Boldogság-elixírrel. Junta megpödri a bajuszát és kiissza az elixírt. Fjodor Szimeonovics haladéktalanul újra megtölti a poharakat, s bekiált a laboratóriumba: „Friss uborkát!”

Ekkor telefonált Roman és furcsa hangon arra kért, hogy azonnal menjek fel hozzá. Felszaladtam.

A laboratóriumban ott volt Roman, Vityka és Edik. Rajtuk kívül egy zöld papagáj. Mint tegnap, a mérlegrúdon ült, sorjában nézegette a jelenlevőket hol az egyik, hol a másik szemével, csőrével a tollai között turkált, és szemlátomást kitűnően érezte magát. A tudósok – vele ellentétben – pocsékul festettek. Roman lehorgasztott fejjel állt a papagáj előtt, és időnként görcsösen sóhajtozott. A sápadt Edik óvatosan dörzsölgette a halántékát, és arckifejezése olyan volt, mintha fejgörcs gyötörné. Vityka pedig, aki lovaglóülésben ült a széken, szemét kimeresztve, kuszán dünnyögött.

– Ugyanaz? – kérdeztem fojtott hangon. – Ugyanaz – felelte Roman.

– Foton? – Én is pocsékul éreztem magam. – Foton.

– És a száma megegyezik?

Roman nem válaszolt. Edik fájdalmas hangon mondta:

– Ha tudnánk, hány faroktolla van a papagájoknak, akkor összeszámolhatnánk, és figyelembe vehetnénk azt a tollat, amelyik tegnapelőtt veszett el.

– Elszaladjak a Brehmért? – kérdeztem.

– Hol a megboldogult? – kérdezte Roman. – Ezzel kell kezdeni! Ide hallgassatok, detektívek, hol az a szörnyethalt áldozat?

– Szörnyethalt! – rikkantotta a papagáj. – Szer-rtar-rtás! Tenger-rbe r-röpíteni! R-rubidium!

– Ördög tudja, mit beszél – mondta mérgesen Roman.

– Tengerbe röpíteni: ez jellegzetes kalóz-kifejezés – magyarázta Edik.

– Hát a rubidium?

– R-rubidium! Tar-rtalék! Ór-riási! – mondta a papagáj. – A rubidium-tartalékok óriásiak – fordította le Edik. – Kíváncsi vagyok, hol?

Lehajoltam, s vizsgálni kezdtem a kis gyűrűt. – Ez talán mégsem az. – De az hol van? – kérdezte Roman.

– Nos, ez más kérdés – feleltem. – Ezt mégis könnyebb megmagyarázni.

– Magyarázd meg – ajánlotta Roman.

– Várj – mondtam. – Előbb döntsük el; ugyanaz vagy nem ugyanaz?

– Szerintem ugyanaz – felelte Edik.

– Szerintem pedig nem ugyanaz – szóltam én. – Lám, itt a gyűrűn karcolás van a hármasnál…

– Hár-rmas! – rikácsolt a papagáj. – Hár-rmas! Er-rősebben jobbr-ra! Víztölcsér-r! Víztölcsér-r! Vityka hirtelen felkapta a fejét.

– Van egy ötletem.

– Micsoda?

– Asszociációs vallatás.

– Hogy megy ez?

– Várjatok. Üljetek le, hallgassatok, ne zavarjatok. Roman, van magnetofonod?

– Diktafonom van.

– Add ide. Csak hallgassatok valamennyien. Azonnal kivesézem ezt a pimaszt. Mindent kitálal nekem.

Vityka odahúzott egy széket, a diktafonnal a kezében leült a papagájjal szemben, mogorva képet vágott, fél szemmel ránézett a madárra és rárivallt:

– R-rubidium!

A papagáj megremegett, majdnem lepottyant a mérlegről. Meglengette szárnyait, hogy visszanyerje egyensúlyát, és így válaszolt:

– Tar-rtalék! R-ricci-kr-ráter!

Egymásra néztünk.

– Tar-rtalék! – rivallta Vityka.

– Ór-riási! Tercér-rdek! Tercér-rdek! R-ricci r-ráhibázott! R-robotok! R-robotok!

– R-robotok.

– R-recsegés-r-ropogás! R-robbannak! A légkör-r r-robban! R-rohanj! Dr-ramba, r-rohanj Dramba!

– R-rubidium! Tar-rtalék!

– R-rubidium!

– Tar-rtalék! R-ricci-kr-ráterl.

– Bezárult a kör – mondta Roman.

– Várj, várj – mormolta Vityka. – Azonnal…

– Próbálj valamit más területről – tanácsolta Edik. – Janus! – mondta Vitvka.

A papagáj kinyitotta a csőrét, tüsszentett. – Ja-nus – ismételte szigorúan Vityka. A papagáj tűnődve kinézett az ablakon. – Nincs benne r betű – mondtam én.

– Meglehet válaszolt Vityka. – Nos hát… Nyevsztr-rujev!

– Vételr-re tér-rek átl – szólt a papagáj. – Var-rázsló! Var-rázsló! Szár-rny r-rádióállomás! Szár-rny r-rádióállomás.

– Ez nem kalóz-papagáj – állapította meg Edik. – Kérdezd a szörnyethaltról – kértem. – Szörnyethalt – mondta kelletlenül Vityka.

– Vízbemer-rítési szer-rtar-rtás! Időtart-rtam kor-rlátozott! Nekr-rológ! Nekr-rológ! Szószapor-rítás! Munkára!Munkára!

– Érdekes gazdái lehettek – jegyezte meg Roman. – De mit csináljunk?

– Vitya – szólt Edik. – Szerintem ennek a madárnak kozmikus terminológiája van. Próbálj valami egyszerűt, mindennapit.

– Hidrogénbomba – mondta Vityka.

A papagáj lehajtotta a fejét, és lábával a csőrét tisztogatta. – Mozdony-szerkocsi! – mondta Vityka. A papagáj nem válaszolt.

– Nem sikerül – állapította meg Roman.

– Az ördögbe is – mondta Vityka –, nem tudok kitalálni semmilyen mindennapi dolgot, amiben „r” van. Szék, asztal, mennyezet… Dívány… Megvan! Tr-ranszlátorr!

A papagáj félszemével ránézett Vitykára. – Kor-rnyejev, kér-rem!

– Micsoda? – kérdezte Vityka. Életemben először láttam,hogy Vityka zavarba jött.

– Kor-rnyejev gor-rombal Gor-romba! R-remek munkaerrő! Címer-res hatökör-r! Pár-rját r-ritkítja!

Vihogni kezdtünk. Vityka ránk nézett és bosszúvágyón mondta:

– Ojr-ra, Ojr-ra!

– Ör-reg, ör-reg! – válaszolt készségesen a papagáj. – Örrülök! Megjár-rod!

– Ez valahogy nem jó – jegyezte meg Roman.

– Hogyhogy nem jó? – kérdezte Vityka. – Nagyon is jó… Pr-rivalov!

– Egyszer-rű ter-rv! Pr-rimitív! R-robotoló!

– Gyerekek, ez mindannyiunkat ismer – mondta Edik.

– Gyer-rekek – válaszolt a papagáj. – Szemer-rnyi borsot! Zér-rus ! Zér-rus ! Gr-ravitáció !

– Amperjan – mondta sietve Vityka.

– Kr-rematórium! Kor-rán elszender-rült! – mondta a papagáj, gondolkodott egy sort, és hozzátette: – Amper-rmérő!

– Valahogy összefüggéstelen – jegyezte meg Edik.

– Összefüggéstelen dolgok nincsenek – mondta elgondolkozva Roman.

Vityka kinyitotta a diktafont.

– Elfogyott a szalag – mondta. – Kár.

– Tudjátok, mit – mondtam legegyszerűbb Janustól megkérdezni, miféle papagáj ez, honnan való, meg általában…

– De ki fogja megkérdezni? – érdeklődött Roman.

Senki sem ajánlkozott. Vityka azt javasolta, hallgassuk meg a hangfelvételt, és mi beleegyeztünk. Az egész igen furcsán hangzott. A diktafon legelső szavaira a papagáj átrepült Vityka vállára, és látható érdeklődéssel hallgatta, néha közbeszólásokkal fűszerezte: „Dr-ramba ignor-rálja az ur-ránt”, „R-rendben”, „Kor-rnyejev gor-romba”. Amikor a hangfelvétel véget ért, Edik így szólt:

– Elvben össze lehetne állítani a szókészletét és géppel elemezni. Egy és más azonban így is világos. Ismer valamennyiünket. Ez meglepő. Azt jelenti, hogy sokszor hallotta a nevünket. Másodszor: tud a robotokról. Meg a rubidiumról. Igaz is, hol használnak rubidiumot?

– Az intézetben sehol – válaszolt Roman.

– A rubidium még hagyján – mondtam. – De honnan tud a holdkráterekről?

– Miért éppen a holdkráterekről?

– A Földön a hegyeket talán krátereknek nevezik?

– Nos, először is van Arizona-kráter, másodszor pedig: akráter nem hegy, hanem inkább lyuk, rés.

– R-rés az időr-rendben – közölte a papagáj.

– Érdekes a terminológiája – állapította meg Edik. – Semmiképpen sem nevezhetem közhasználatúnak.

– Igen – helyeselt Vityka. – De ha ez a papagáj állandóan Janus mellett van, akkor Janus furcsa dolgokkal foglalkozik.

– Fur-rcsa or-rbitális ugr-rás – mondta a papagáj.

– Janus nem foglalkozik a világűrrel – szólt Roman. – Éntudnék róla.

– Talán régebben foglalkozott. – Régebben sem foglalkozott.

– Valami robotok – mondta búsan Vityka. – Kráterek…

De hogy jönnek ide a kráterek?

– Janus talán fantasztikus könyveket olvas – vélekedtem. – Hangosan? A papagájnak?

– N-no igen…

– A Venusról – mondta Vityka a papagájhoz fordulva.

– Végzetszer-rű r-rajongás – felelte a papagáj. Elgondolkozott, és magyarázattal szolgálta – R-ripittyára tör-rt. Kár-r. Roman felkelt, járkálni kezdett a laboratóriumban. Edik ráborult az asztalra, lehunyta a szemét.

– De hogyan került ide? – kérdeztem.

– Mint tegnap – felelte Roman. – Janus laboratóriumából. – Magatok láttátok?

– Ühüm.

– Egyet nem értek – mondtam. – Megdöglött vagy nem? – Honnan tudjuk? – dörmögte Roman. – Nem vagyok állatorvos. Vityka pedig nem ornitológus. Talán nem is papagáj.

– Hát mi?

– Mit tudom én!

– Talán bonyolult, mesterségesen előidézett hallucináció – állapította meg Edik lehunyt szemmel.

– Ki idézte elő?

– Éppen ezen gondolkozom – mondta Edik.

Ujjammal megnyomtam a fél szememet, s a papagájra néztem. A madár megkettőződött.

– Megkettőződik – közöltem. – Nem hallucináció.

– Én azt mondtam, hogy bonyolult hallucináció – emlékeztetett Edik.

Megnyomtam mind a két szememet. Kis időre megvakultam.

– Ide hallgassatok – szólt Kornyejev. – Kijelentem, hogy az ok-okozat törvény áthágásával van dolgunk. Ezért egy megoldás lehetséges: mindez hallucináció, mi pedig sorakozzunk, és énekszóval vonuljunk elmegyógyászhoz. Sorakozó!

– Nem megyek – mondta Edik. – Nekem még van egy ötletem.

– Micsoda?

Nem mondom meg.

– Miért nem?

– Megvertek.

– Úgyis megverünk.

Verjetek.

Nincs neked semmilyen ötleted! – jelentette ki Vityka. – Csak úgy rémlik. Gyerünk az elmegyógyászhoz.

Nyikordult az ajtó, Janus Poluektovics jött be a laboratóriumba.

– Úgy – mondta. – Jó napot.

Felálltunk. Ő odalépett hozzánk, és sorjában kezet fogott mindenkivel.

– Fotonka – mondta, amikor észrevette a papagájt. – Nem zavarja, Roman Petrovics?

– Engem? – kérdezte Roman. – Miért zavarna? Dehogy zavar. Ellenkezőleg…

– Hát, mégiscsak mindennap… – kezdte Janus Poluektovics, és hirtelen elakadt. – Miről is beszélgettünk mi tegnap? – kérdezte a homlokát dörzsölve.

– Tegnap ön Moszkvában volt – felelte Roman megadó hangon.

– Á… igen-igen. Nos, jól van. Fotonka! Gyere ide!

A papagáj felröppent, Janus vállára ült, és a fülébe súgta: – Pr-rósza, pr-rósza! Cukor-rka!

Janus Poluektovics gyengéden elmosolyodott és a laboratóriumába indult. Mi hibbantan néztünk egymásra. – Gyerünk innen – szólt Roman.

– Elmegyógyászhoz! Elmegyógyászhoz! – mormogta vészjóslón Kornyejev, miközben a folyosón az ő laboratóriumába, a dívány felé igyekeztünk. – A Ricci-kráterbe. Dr-ramba! Cukor-rka!

5. fejezet

Tény mindig van elegendő – a fantázia kevés

D. BLOHINCEV

 

Vityka letette a padlóra az élővízzel teli konténereket, mi pedig leroskadtunk a transzlátor-díványra és rágyújtottunk.

Egy idő múlva Roman megkérdezte:

– Vityka, kikapcsoltad a díványt?

– Igen.

– Nekem valami ostobaság motoszkál a fejemben. – Kikapcsoltam és blokkoltam – közölte Vityka.

– Mondjátok, fiúk – szólalt meg Edik –, miért ne lenne mégis hallucináció?

– Ki mondja, hogy nem hallucináció? – kérdezte Vityka.

– Hiszen én azt ajánlom, hogy menjünk elmegyógyászhoz. – Amikor Majkának udvaroltam – szólt Edik –, olyan hallucinációkat idéztem elő, hogy magam is megijedtem.

– Minek? – kérdezte Vityka. Edik elgondolkozott.

– Nem tudom – felelte. – Bizonyára az elragadtatástól.

– De mi oka lenne bárkinek, hogy bennünket hallucinációkkal traktáljon? – mondta Vityka. – Meg aztán egyikünk sem Majka. Mi, hál’ istennek, magiszterek vagyunk. Ki tud bennünket legyőzni? Legfeljebb Janus, Kivrin, junta. Talán még Giacomo.

– Nos, Szásánk kissé gyenge – jegyezte meg mentegetőző hangon Edik.

– Ugyan mért? – kérdeztem. – Talán csak nekem vannak látomásaim?

– Ezt ellenőrizni lehet – mondta elgondolkozva Vityka. – Ha Szaskát… izé… mármint…

– Nono – mondtam. – Ezt hagyjátok abba. Más mód nincs? Nyomjátok meg a szemeteket. Vagy adjátok oda a diktafont egy kívülállónak. Hallgassa végig és mondja meg, van-e rajta felvétel vagy nincs.

A magiszterek szánakozva elmosolyodtak.

– Szép kis programozó vagy te, Szása – jegyezte meg Edik.

– Ebihal – mondta Kornyejev. – Lárva.

– Bizony, Szasenyka – sóhajtott fel Roman. – Úgy látom, el sem tudod képzelni, milyen az az igazi, alapos, gondosan előidézett hallucináció.

A magiszterek arcán ábrándos kifejezés jelent meg, nyílván megrohanták őket a kellemes emlékek. Irigykedve néztem. rájuk. Mosolyogtak. Lehunyták a szemüket. Azután Edik hirtelen így szólt:

– Egész télen virágzottak a lánynál az orchideák. A legpompásabb illatúk volt, amelyet csak ki tudtam eszelni. Vityka felocsúdott.

– Igen – mondta Roman. – A hallucináció nem lehet vita tárgya. Nem vagyunk gyermekek, sem vénasszonyok. Én nem kívánok agnosztikus lenni. Milyen ötleted is volt neked, Edik?

– Nekem?… Ó, igen, volt. Egyébként szintén primitív. Matricák.

– Hm – mondta kétkedően Roman.

– Ez meg micsoda? – kérdeztem.

Edik kelletlenül elmagyarázta, hogy az általam ismert dublőrökön kívül léteznek még matricák : a tárgyak vagy a lények pontos, tökéletes másolatai. A dublőröktől eltérően, a matricát közönséges módszerekkel megkülönböztetni lehetetlen az eredetitől. Különleges berendezések szükségesek, s ez általában igen bonyolult és vesződséges feladat. Annak idején Balsamo akadémikus-magiszteri címet kapott azért, mert bebizonyította a nép körében „Vasálarcos” néven ismert Bourbon Fülöp matrica-természetét. XIV. Lajos e matricáját a jezsuiták titkos laboratóriumában készítették, hogy megszerezze a francia trónt. A mi korunkban a matricák a Richard Ségur-féle biosztereográfiai módszerrel készülnek.

Nem tudtam akkor, kicsoda Richard Ségur, de azt nyomban megmondtam, hogy a matricák elve csakis a papagájok rendkívüli hasonlóságára adhat magyarázatot. Ennyi az egész. Az például még mindig érthetetlen, hová tűnt a tegnapi döglött papagáj.

– Igen, ez így van – mondta Edik. – És én nem is ragaszkodom hozzá. Annál kevésbé, mert Janusnak semmi köze a biosztereográfiához.

– Éppen ez az – bátorodtam fel. – Akkor már inkább tételezzük fel az ábrázolt jövőbe való utazást. Tudjátok? Úgy, mint Louis Nyergesov.

– No és? – kérdezte különösebb érdeklődés nélkül Kornyejev.

– Egyszerűen úgy áll a dolog, hogy Janus valamilyen fantasztikus regénybe repül el, ott felszedi a papagájt és idehozza. A papagáj megdöglik, ő újra elrepül ugyanarra az oldalra, és megint… így érthető, miért hasonlítanak a papagájok. Ez egy és ugyanaz a papagáj, és érthető, miért van ilyen tudományos-fantasztikus szókincse. Egyébként – folytattam, mivel éreztem, hogy az egész nem is hangzik olyan ostobán – még arra is meg lehet próbálni magyarázatot találni, miért tesz fel Janus állandóan kérdéseket: minden alkalommal attól fél, hogy nem azon a napon tért vissza, amikor kell… Szerintem mindent megmagyaráztam, ugye?

– No és van ilyen fantasztikus regény – kérdezte kíváncsian Edik –, amelyben papagáj szerepel?

– Nem tudom – vallottam be becsületesen. – De a regényekben, a csillagközi űrhajókon mindenféle állat van. Macskák, majmok, még gyerekek is… Ráadásul Nyugaton igen gazdag fantasztikus irodalom létezik, valamennyi művet el sem tudjuk, olvasni…

– Hát… először is, a nyugati fantasztikus irodalomból való papagáj aligha fog oroszul beszélni – állapította meg Roman. – Főként pedig teljesen érthetetlen, hogy ezek a kozmikus papagájok – ha a szovjet fantasztikus irodalomból valók is – honnan ismerhetik Kornyejevet, Privalovot és Ojra-Ojrát…

– Arról már nem is beszélek – fűzte hozzá lustán Vityka –, hogy más dolog anyagi testet az eszményi világba átdobni, és megint más eszményi testet az anyagi világba átdobni. Én kételkedem benne, hogy akadna olyan író, aki a valóságos világban önálló létezésre alkalmas papagáj-alakot teremtett volna.

Eszembe jutottak a félig-átlátszó feltalálók, és nem tudtam, milyen ellenvetést tegyek.

– Különben – folytatta kegyesen Vityka – a mi Szasenyka cimboránk feljogosít bizonyos reményekre. Ötletében némi nemes őrültség érződik.

– Janus nem égetett volna el egy eszményi papagájt – jelentette ki meggyőződéssel Edik. – Hiszen egy eszményi papagáj meg sem büdösödhet.

– De miért? – kérdezte hirtelen Roman. – Miért vagyunk ennyire következetlenek? Miért Nyergesov? Miért követné Janus L. Nyergesov példáját? Janusnak van témája. Janusnak megvan a maga problematikája. Janus a párhuzamos terekkel foglalkozik. Vegyük ezt alapul!

– Úgy van – feleltem.

– Te azt gondolod, hogy Janusnak sikerült valamilyen párhuzamos térrel kapcsolatba lépnie? – kérdezte Edik.

– A kapcsolatot már régen megteremtette. Miért ne tételezzük fel, hogy messzebb jutott? Miért ne tételezzük fel, hogy most az anyagi testek átdobását valósítja meg. Ediknek igaza van, ezek matricák, azoknak is kell lenniük, mert az átvitt tárgy teljes azonosságának biztosítására van szükség. Az első két átvitel sikertelen volt: a papagájok megdöglöttek. A mai kísérlet, úgy látszik, sikerült…

– De miért beszélnek oroszul? – kérdezte Edik. – És miért van a papagájoknak ilyen szókészletük?

– Tehát ott is van Oroszország – felelte Roman. – De ott már rubídiumot bányásznak a Ricci-kráterből.

– Csupa erőszakolt következtetés – jegyezte meg Vityka. – Miért éppen papagájok? Miért nem kutyák és nem tengeri malacok? Miért nem egyszerűen magnetofonok? És honnan tudják ezek a papagájok, hogy Ojra-Ojra öreg, Kornyejev pedig remek munkaerő?

– Goromba – fűztem hozzá.

– Goromba, de remek. És hová lett a döglött papagáj?

– Ide hallgassatok – szólt Edik. – így nem jutunk semmire. Úgy dolgozunk, mint a dilettánsok. Mint a levélírók: „Kedves tudósok. Nálam a pincében már évek óta föld alatti kopogás hallatszik. Magyarázzák meg, kérem, mitől van.” Rendszer szükséges. Hol tartod a papírt, Vitya? Mindjárt leírjuk részletesen az egészet…

És leírtunk mindent Edik szép betűivel.

Először elfogadtuk azt a posztulátumot, hogy ami történik, nem hallucináció, máskülönben egyszerűen nem volna érdekes. Azután olyan kérdéseket fogalmaztunk, amelyekre a keresett hipotézisnek választ kellett adnia. Ezeket a kérdéseket két csoportra osztottuk: „Papagáj”-csoport – és „Janus”-csoport. A „Janus”-csoportot Roman és Edik követelésére iktattuk be, akik kijelentették, hogy egész bensőjükkel érzik a kapcsolatot Janus furcsaságai és a papagájok furcsaságai között. Nem tudtak válaszolni Kornyejevnek arra a kérdésére, mi a „benső” és a „megérzés” fogalmak fizikai értelme, de hangsúlyozták, hogy Janus önmagában igen érdekes vizsgálati tárgy, és hogy az alma nem esik messze a fájától. Minthogy nekem nem volt saját véleményem, ők többségbe kerültek, s a kérdések végleges jegyzéke a következőképpen festett.

Az egyes, kettes és hármas számú papagáj, amelyet tizedikén, tizenegyedikén, illetve tizenkettedikén figyeltünk meg, miért hasonlít egymáshoz annyira, hogy mi eleinte egy és ugyanazon madárnak tartottuk őket? Miért égette el Janus az első papagájt, úgyszintén bizonyára azt is, amely az első előtt volt, és amelyből csak egy toll maradt? Hová lett a toll? Hová tűnt a második (megdöglött) papagáj? Miként magyaráz ható, hogy a harmadik papagáj valamennyiünket ismer, holott mi először látjuk? („Miért és mitől döglöttek meg a papagájok?” – akartam hozzátenni, Kornyejev azonban felmordult: „Miért és mitől a hulla elkékülése a mérgezés első tünete?” – és kérdésemet nem vették jegyzékbe.) Mi köti össze Janust és a papagájokat? Miért nem emlékezik Janus sohasem arra, hogy kivel és miről beszélgetett tegnap? Mi történik Janusszal éjfélkor? Miért van T-Janusnak az a furcsa szokása, hogy jövő időben beszél, holott H-Janusnál semmi ilyesfélét nem lehet megfigyelni? Egyáltalán miért vannak ketten, és tulajdonképpen honnan ered az a legenda, hogy Janus Poluektovics egy ember két személyben?

Ezután egy ideig buzgón töprengtünk, és pillanatonként belenéztünk a listába. Én állandóan abban reménykedtem, hogy újra megszáll a nemes őrültség, gondolataim azonban szétszóródtak, és egyre inkább Szánya Drozd álláspontja felé hajlottam: ebben az intézetben cifrább dolgokat is művelnek. Azt megértettem, hogy ez az olcsó szkepticizmus egyszerűen tudatlanságomnak és annak a következménye, hogy nem szoktam meg a megváltozott világ kategóriáiban gondolkodni, ez azonban már nem tőlem függött. Minden, ami történik – okoskodtam –, igazában csak akkor csodálatos, ha úgy véljük, ez a három vagy négy papagáj – egy és ugyanaz a papagáj. Valóban annyira hasonlítanak, hogy eleinte tévedésbe estem. Ez természetes. Én matematikus vagyok, tisztelem a számokat, a számok egyezése – különösen a hatjegyűeké – nálam automatikusan a megszámozott tárgyak egyezésével asszociálódik. Ámde nyilvánvaló, hogy ez nem lehet egy és ugyanaz a papagáj. Akkor megdőlne az oksági összefüggés törvénye, amelyet én egyáltalán nem szándékoztam elvetni holmi papagájok – ráadásul döglöttek – miatt. Ha pedig ez nem egy és ugyanaz a papagáj, akkor az egész probléma ellaposodik. Nos, a számok megegyeznek. Nos, valaki kidobta a papagájt, anélkül, hogy észrevettük volna. Mi van még? A szókészlet? Nagy eset, a szókészlet… Bizonyára erre is akad valami nagyon egyszerű magyarázat. Már éppen arra készültem, hogy minderről beszédet tartsak, amikor hirtelen megszólalt Vityka.

– Gyerekek, azt hiszem, sejtem már.

Egyetlen szót sem szóltunk. Csak feléje fordultunk. Vityka felállt.

– Olyan egyszerű, mint a pofon – mondta. – Triviális. Lapos és banális, elmondani sem érdekes.

Lassan felemelkedtünk. Olyan érzésem volt, mintha egy lebilincselő detektívregény utolsó oldalait olvasnám. Egész szkepticizmusom egyszeriben elpárolgott.

– Kontramotio! – jelentette ki Vityka. Edik lefeküdt a díványra.

– Helyes! – mondta. – Derék fiú vagy!

– Kontramotio? – kérdezte Roman. – Nos hát… Ahá… – Forgatni kezdte az ujjait. – Így… Ühüm… Ha pedig így?… – Igen, akkor már érthető, miért ismer mindnyájunkat… – Roman széles, hívó kézmozdulatot tett. – Tehát ők onnan jönnek.

– És ezért kérdezi ő mindig, miről beszélgetett tegnap – fűzte a szót Vityka. – Meg a fantasztikus terminológia…

– De várjatok! – jajdultam fel. A detektívregény utolsó oldala számomra kínaiul volt írva. – Várjatok! Miféle kontramotio?

– Nem – mondta Roman sajnálkozva, és Vityka arcáról azonnal lerítt, ő is megértette, hogy a kontramotio nem lehetséges. – Sehogy sem sikerül ez – állapította meg Roman. – Olyan, mint a mozi… Képzelj el magadnak egy filmet…

– Miféle filmet?! – kiáltottam fel. – Segítség!!!

– Fordított filmet – magyarázta Roman. – Érted? Kontramotio.

– Átkozottul pocsék helyzet – mondta lehangoltan Vityka, ledőlt a díványra, s orrát az összekulcsolt kezébe fúrta.

– Bizony, nem sikerül – mondta Edik szintén sajnálkozva. – Ne izgulj, Szása: úgysem sikerülhet. A kontramotio – a meghatározás szerint – az idővel ellentétes irányú mozgás. De az a baj, hogy ha a papagáj kontramotálna, akkor hátuljával előre repülne, és nem dögölne meg a szemünk láttára, hanem feléledne… Egyébként jó gondolat. A kontramotpapagáj valóban tudhatna egyet-mást a kozmoszról. Hiszen a jövőből a jelenbe jön. A kontramotáló Janus valóban nem tudhatná, mi történt a mi „tegnapunkban”, mert a mi „tegnapunk” az ő számára „holnap” volna.

– Éppen erről van szó – jegyezte meg Vityka. – Én is így gondoltam: miért mondta a papagáj Ojra-Ojráról, hogy „öreg”? És miért van az, hogy Janus néha olyan ügyesen és részletesen megjósolja, mi lesz holnap? Emlékszel a kísérleti telepen történt esetre, Roman? Akkor már felvetődött, hogy ők a jövőből jönnek…

– Mondjátok, lehetséges ez a kontramotio? – kérdeztem.

– Elméletileg lehetséges – felelte Edik. – Hiszen a világmindenségben az anyag fele időben visszafelé mozog. Gyakorlatilag azonban senki sem foglalkozott ezzel.

– Kinek kell ez, és ki bírja ezt ki? – kérdezte komoran Vityka.

– Tegyük fel, ez nagyszerű kísérlet volna – jegyezte meg Roman.

– Nem kísérlet, hanem önfeláldozás – dörmögte Vityka. – Akármit mondtok is, ebben van valami a kontramotióból. Bensőmmel megérzem.

– Jó ez a megérzés! – mondta Roman, és valamennyien elhallgattak.

Amíg ők hallgattak, én lázasan összefoglaltam a tényállást. Ha a kontramotio elméletileg lehetséges, akkor elméletileg lehetséges az oksági törvény megszegése. Tulajdonképpen nem is megszegés, mert a törvény érvényes külön-külön a normális világra és a kontramotio világára… Tehát mégis feltételezhető, hogy nem három és nem négy papagáj van, hanem csupán egy, egy és ugyanaz. Mi következik ebből? Tizedikén reggel döglötten fekszik a Petri-csészében. Azután elégetik, hamuját szétszórják a szélbe. Mindazonáltal tizenegyedikén reggel megint é1. Nemcsak nem hamvadt el, hanem ép és sértetlen. Dél tájban megdöglik ugyan, s megint a Petri-csészébe kerül. Ez pokolian fontos! Éreztem, hogy pokolian fontos a Petri-csésze… A hely azonossága!… Tizenkettedikén a papagáj megint él, és cukorkát kér… Ez nem kontramotio, nem fordítva vetített film, mégis van benne valami a kontramotióból… Vitykának igaza van… A kontramot számára az események így alakulnak: a papagáj él, a papagáj megdöglik, a papagájt elégetik. A mi szempontunkból, ha a részletektől eltekintünk, éppen fordítva alakul: a papagájt elégetik, a papagáj megdöglik, a papagáj él… Mintha egy filmet három darabra vágtak volna szét, és előbb a harmadik darabot vetítik, azután a másodikat, és csak azután az elsőt… A folyamatosság megszakad… A folyamatosság megszakad… A szakadási pontok…

– Fiúk – kérdeztem izgatottan –, és a kontramotiónak okvetlenül folyamatosnak kell lennie?

Egy ideig nem reagáltak. Edik cigarettázott, a füstöt a mennyezetre fújta. Vityka mozdulatlanul hason feküdt, Roman pedig értetlenül nézett rám. Azután a szeme tágra nyílt.

– Éjfél! – mondta ijesztő suttogással.

Valamennyien felugrottak.

Mintha kupamérkőzésen belőttem volna a döntő gólt. Rám vetették magukat, összenyálazták az arcomat, veregették a hátamat és a nyakamat, a díványra döntöttek és maguk is lehemperedtek.

– Világokosa! – kiáltott fel Edik.

– Nagy koponya! – ordította Roman.

– Én meg azt hittem, hogy tökfilkó vagy! – fűzte hozzá a goromba Kornyejev.

Majd megnyugodtak, és ezután minden úgy ment, mint a karikacsapás.

Roman egyszeriben kijelentette, hogy ismeri a tunguszkai meteorit titkát. Azonnal közölni kívánta velünk, s mi örömmel beleegyeztünk. Nem siettünk hozzálátni ahhoz, ami legjobban érdekelt bennünket. Nem, egyáltalán nem siettünk! Ínyenceknek éreztük magunkat. Nem vetettük rá magunkat az étkekre. Beszívtuk az illatukat, forgattuk a szemünket és cuppogtunk, kezünket dörzsölgettük, miközben kerülgettük a lényeget, s előre élveztük…

– Végül is teremtsünk világosságot – kezdte behízelgő hangon Roman – a tunguszkai csoda kusza problémájában. Előttünk ezzel a problémával olyan emberek foglalkoztak, akiknek szemernyi fantáziájuk sem volt. Ezek az antianyagüstökösök és meteoritok, önmaguktól felrobbanó atomhajók, holmi kozmikus felhők és kvantum-generátorok túlságosan banálisak, tehát távol állnak az igazságtól. Számomra a tunguszkai meteorit mindenkor egy más égitestről való jövevények hajója volt, és én mindig azt feltételeztem, hogy már régen nincs ott. A mai napig úgy gondoltam, hogy a tunguszkai meteorit lehullása nem egy űrhajó leszállása, hanem felszállása. És már ez a vázlatos hipotézis is sok mindenre magyarázatot adott. A megszakításos kontramotio elve lehetővé teszi, hogy egyszer s mindenkorra végezzünk ezzel a problémával. Mi történt hát ezerkilencszáznyolc június harmincadikán a Köves Tunguszka vidékén? Ugyanazon év júliusának közepe táján, a jövevények űrhajója behatolt a Nap körüli térségbe. Ezek azonban nem a fantasztikus regények egyszerű ügyetlen világűr-jövevényei voltak, hanem kontramotok, elvtársak! Olyan emberek, akik a mi világunkba egy más világmindenségből érkeztek, ahol az idő múlása a mienkkel ellentétes. Az ellentétes időfolyamok kölcsönhatásának eredményeként ők közönséges kontramotokból, akik a mi világmindenségünket visszafelé forgatott filmként érzékelik, megszakításos típusú kontramotokká változtak. E megszakítottság természete egyelőre nem érdekel bennünket. Másvalami fontos. Az a fontos, hogy életük a mi világegyetemünkben egy ritmikus ciklusnak rendelődött alá. Ha az egyszerűség kedvéért feltételezzük, hogy az egyes ciklus náluk a földi huszonnégy órával volt egyenlő, akkor létezésük, a mi szempontunkból, a következőképpen festett volna. Július elsején, mondjuk, teljesen úgy élnek, dolgoznak és táplálkoznak, mint mi. De pontosan éjfélkor, mondjuk, egész felszerelésükkel együtt nem július másodikába lépnek át, mint ezt mi, egyszerű halandók tesszük, hanem június harmincadikának legelejére, vagyis nem egy pillanattal előbbre, hanem két teljes nappal hátrább jutnak, ha a mi szempontunkból okoskodunk. Június harmincadikának végén pontosan ugyanígy, nem július elsejébe lépnek át, hanem június huszonkilencedikének legelejébe. És így tovább. Amikor a Föld közvetlen közelébe kerültek, csodálkozva fedezték fel – ha ezt még korábban nem tették meg –, hogy a Föld pályáján roppantul furcsa ugrásokat végez: olyan ugrásokat, amelyek rendkívül megnehezítik az űrhajózást. Azonkívül, amikor a mi időszámításunk szerint július elsején a Föld fölött voltak, az óriási euráziai kontinens kellős közepén hatalmas tűzvészt észleltek, amelynek füstjét nagy erejű távcsöveiken korábban is megfigyelték – a mi időszámításunk szerint július másodikán, harmadikán, és így tovább. A kataklizma önmagában is felkeltette érdeklődésüket, tudományos kíváncsiságuk azonban végképp felajzódott, amikor – a mi időszámításunk szerint – június harmincadikán reggel észrevették, hogy semmiféle tűzvésznek nyoma sincs, a tajga nyugodt, zöld tengere terül el az űrhajó alatt. A kapitány leszállást rendelt el ugyanazon a helyen, ahol – az ő időszámítása szerint – előző nap a saját szemével figyelte meg a tűzkatasztrófa epicentrumát. A többi úgy történt, mint az várható volt. Az űrhajó, lángnyelvektől övezve, leereszkedett a tajgába, s természetesen felgyújtotta. Ezt a képet figyelték meg Karelinszkoje falu parasztjai és mások, akik később szemtanúkként vonultak be a történelembe. A tűz borzalmas volt. A jövevények eleinte kinéztek, de reszketni kezdtek, s úgy határoztak, hogy az. űrhajó hőálló falai mögött várják ki a végét. Éjfélig reszketve füleltek a tűzvész bősz ropogására, pontosan éjfélkor pedig hirtelen minden elcsitult. És ez nem csoda. A jövevények új napjukba léptek: a mi időszámításunk szerint június huszonkilencedikébe. S amikor a vakmerő kapitány éjjel két óra tájt, rendkívüli óvintézkedés közepette rászánta magát arra, hogy kibújjon, a hatalmas erejű reflektorok fényében megpillantotta a nyugodtan hajladozó fenyőket, és nyomban megtámadták az apró vérszívó rovarok, vagyis szúnyogok és egyebek.

Roman lélegzetvételnyi szünetet tartott, s végignézett rajtunk. Nekünk nagyon tetszett. Előre élveztük, hogyan fogjuk szakasztott így ízekre szedni a papagáj titkát.

– A jövevények további sorsa – folytatta Roman – számunkra nem érdekes. Lehet, hogy június tizenötödike táján csendesen és zajtalanul felemelkedtek a furcsa bolygóról és hazatértek. Lehet, hogy a szúnyogcsípéstől megmérgezve mind egy szálig elpusztultak, űrhajójuk pedig még sokáig ott hevert bolygónkon. Az sem kizárt, hogy valamikor ezerkilencszázhatban vagy kilencszázegyben rábukkant egy tajgai vadász, s azután sokáig mesélt róla a cimboráinak, akik – mint ez természetes is – egy szavát sem hitték el. Amikor most rövid felszólalásomat befejezem, bátorkodom rokonszenvemet nyilvánítani azon nagyszerű kutatók iránt, akik hasztalanul próbáltak bármit is felfedezni a Tunguszka vidékén. A nyilvánvaló tényektől megbabonázva ugyanis inkább csak aziránt érdeklődtek, ami a robbanás után történt a tajgán, s egyikük sem próbálta megtudni, hogy mi volt ott előtte.

Roman kiköhögte magát, és megivott egy pohár élővizet.

– Kinek vannak kérdései az előadóhoz? – érdeklődött Edik. – Nincsenek kérdések? Nagyszerű. Akkor visszatérünk a papagájainkhoz. Ki kér szót?

Valamennyien szót kértek. És valamennyien beszélni kezdtek. Még Roman is, pedig már kissé berekedt. Egymás kezéből téptük ki a kérdések jegyzékét tartalmazó lapocskát, s körülbelül fél óra alatt összeállítottuk a megfigyelt jelenség tökéletesen tiszta és részletesen kidolgozott képét.

Ezernyolcszáznegyvenegyben Poluekt Hriszanfovics Nyevsztrujev, szegény földesúr és nyugalmazott zászlós családjában fiú született. Janusnak nevezték el egy távoli rokon, Janus Poluektovics Nyevsztrujev tiszteletére, aki pontosan megjósolta a csecsemő nemét, születésének napját, sőt óráját is. Ez a rokon – csendes, szerény kis öregember – nem sokkal a napóleoni invázió után költözött a birtokra, a szárnyépületben lakott, és tudományos tevékenységnek hódolt. Meglehetősen különc volt, mint egy tudós emberhez illik, sokféle furcsaság akadt benne, de szívvel-lélekkel ragaszkodott keresztfiához, lépésre sem mozdult el mellőle, s állhatatosan beléje oltotta a matematikai, a kémiai és más tudományos ismereteket. Az ifjabb Janus életének egyetlen napja sem telt el az idősebb Janus nélkül, és bizonyára ezért nem vette észre azt – amin mások csodálkoztak –, hogy az öregember az évek múlásával nemcsak nem töpörödött össze, hanem szinte még erősebb és frissebb lett. A század végére az öreg Janus beavatta az ifjút az analitikai, a relativista és az általános mágia végső titkaiba. Továbbra is egymás mellett éltek és munkálkodtak, s, közben részt vettek valamennyi háborúban és forradalomban, többé-kevésbé bátran viselték el a történelem minden viszontagságát, amíg végül a Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutató Intézetébe kerültek…

Őszintén szólva, ez az egész bevezető rész merő irodalmi kitalálás. A Janusok múltjából hitelesen csak azt a tényt ismertük, hogy J. P. Nyevsztrujev 1841. március 7-én született. Hogy miként és mikor lett az intézet igazgatója, sejtelmünk sem volt róla. Sőt, azt sem tudtuk, ki találta ki és kottyantotta ki elsőnek azt, hogy T-Janus és H-Janus egy ember két személyben. Én erről Ojra-Ojrától értesültem, és elhittem,mert megérteni nem tudtam. Ojra-Ojra Giacomótól tudta, és szintén elhitte, mivel fiatal és rajongó volt. Kornyejevnek egy takarítónő mesélte, és Kornyejev akkor úgy döntött, hogy a puszta tény annyira triviális, hogy töprengeni sem érdemes rajta. Edik pedig hallotta, amint Zebaoth Baálovics és Fjodor Szimeonovics beszélgetett róla. Edik akkor al-preparátor volt, s isten kivételével mindenben hitt.

A Janusok múltjáról tehát rendkívül hozzávetőleges képünk volt. A jövőjüket viszont teljesen pontosan ismertük. H-Janus, aki jelenleg többet foglalkozik az intézettel, mint a tudománnyal, a közeljövőben valósággal belészeret a gyakorlati kontramotio eszméjébe. Egész életét neki szenteli. Barátot szerez magának: egy Foton nevű kis zöld papagájt, amelyet a híres orosz űrhajósoktól kap ajándékba. Ez vagy ezerkilencszázhetvenhárom, vagy kétezerhetvenhárom május tizenkilencedikén fog történni – pontosan így fejtette meg az agyafúrt Edik a gyűrűn levő I90573-as számot. Hamarosan ezután H-Janus valószínűleg végre döntő sikert ér el, s kontramottá változtatja önmagát és Foton papagájt, amely a kísérlet időpontjában természetesen a vállán fog ülni és cukorkát kérni. Pontosan ebben a pillanatban, ha legalább valamit értünk a kontramotióból, az emberi jövő elveszíti majd Janus Poluektovics Nyevsztrujevet, az emberi múlt viszont egyszerre két Janust nyer, mivel H-Janus T-Janusszá változik, és az időtengelyen visszafelé siklik. Mindennap találkozni fognak, de H-Janusnak soha életében eszébe sem jut gyanakodni, mert csecsemő kora óta megszokta, hogy lássa távoli rokonának és tanítójának, T-Janusnak nyájas, ráncos arcát. És minden éjfélkor, helyi idő szerint pontosan nulla óra nulla perc nulla másodperc nulla tertiakor, H-Janus, akárcsak mi valamennyien, a ma éjszakából át fog lépni a holnap reggelbe, míg T-Janus és a papagája ugyanabban az időpontban, egy pillanat alatt, amely az idő egy mikrokvantumával egyenlő, a mi mai éjszakánkból a mi tegnapi reggelünkbe lép át.

Hát ezért hasonlított annyira egymáshoz a tizedikén, tizenegyedikén, illetve tizenkettedikén megfigyelt egyes, kettes és hármas számú papagáj : hiszen egy és ugyanaz a papagáj volt.

Szegény öreg Foton! Talán erőt vett rajta az öregség, vagy talán huzatot kapott, mindenesetre megbetegedett, és a Roman laboratóriumában levő kedvenc mérlegére szállt meghalni. Meghalt, s szomorú gazdája elhamvasztotta, hamuját szétszórta, és ezt azért tette, mert nem tudta, hogyan viselkednek a halott kontramotok. De talán éppen azért tette, mert tudta. Mi természetesen úgy figyeltük ezt az egész folyamatot, akár egy olyan filmet, amelyben az egyes részek sorrendjét felforgatták. Kilencedikén Roman megtalálja a kemencében Foton épségben maradt tollát. Foton teteme már nincs ott, tegnap égett el. Holnap, tizedikén, Roman megleli a Petri-csészében. T-Janus ugyanakkor megtalálja a tetemet, és ugyanott elégeti a kemencében. Az épen maradt toll a nap végéig a kemencében marad, s éjfélkor átugrik kilencedikébe. Tizenegyedikén reggel Foton él, jóllehet már beteg. Szemünk láttára döglik meg a mérleg alatt (amelyen mostanában annyira szeret ülni), a naiv Szánya Drozd a Petri-csészébe teszi, és Foton ott fekszik éjfélig, átugrik tizedikének reggelébe, akkor ráakad T-Janus, elégeti, szétszórja a szélben, a tolla azonban megmarad, ott hever éjfélig, átugrik kilencedikének reggelébe, s ott rábukkan Roman. Tizenkettedikén reggel Foton él és friss, interjút ad Kornyejevnek és cukorkát kér, éjfélkor pedig átugrik tizenegyedikének reggelébe, megbetegszik, megdöglik, a Petri-csészébe fektetik, éjfélkor átugrik majd tizedikének reggelébe, el fogják égetni és szétszórják hamvait, de megmarad a toll, s az éjfélkor majd átugrik tizedikének reggelébe, Roman megleli és a szemétkosárba dobja. Tizenharmadikán, tizennegyedikén, tizenötödikén és így tovább, Foton, valamennyiünk örömére, vidám és beszédes lesz, s mi kényeztetni fogjuk, cukorkával etetjük, T-Janus pedig bejön majd és megkérdi, nem zavar-e bennünket a munkában. Az asszociációs vallatás alkalmazásával sok érdekeset tudhatunk meg a papagájtól az emberiség kozmikus terjeszkedésére vonatkozóan, és kétségtelenül egyet-mást a mi saját, személyes jövőnkről is.

Amikor a fejtegetésben idáig jutottunk, Edik hirtelen elkomorodott és kijelentette, neki nem tetszenek Fotonnak azok a célzásai, amelyeket az ő korai haláláról ejtett. Kornyejev aki igazán nem volt tapintatos, megjegyezte erre, hogy egy mágus halála mindig korai, s mégis valamennyien oda jutunk. Meg általában, mondta Roman, ő talán téged mindnyájunknál jobban fog szeretni, és csak a te halálodat jegyzi meg. Edik megértette, vannak még esélyei arra, hogy utánunk hal meg, s jobb lett a hangulata.

A halálról való beszélgetés azonban gondolatainkat búskomor mederbe terelte. Valamennyien – természetesen Kornyejev kivételével – hirtelen sajnálni kezdtük T-Janust. Ha meggondoljuk, helyzete valóban szörnyű lehetett. Először, a nagy-nagy tudományos önzetlenség mintaképe volt, mert gyakorlatilag nem állt módjában eszméinek gyümölcseit élvezni. Továbbá, nem várt rá boldog jövő. Mi az értelem és a testvériség világa felé haladtunk, ő pedig napról napra közelebb jutott Véreskezű Miklóshoz, a jobbágysághoz, a Szennafa téri sortűzhöz, és – ki tudja? – talán az arakcsejevizmushoz. S valahol az idők mélyén, a Szentpétervári Académie des Sciences tükörfényes parkettjén összetalálkozik majd egy rizsporos parókájú kollégával, aki már egy hete valahogy furcsán nézegeti, feljajdul, összecsapja a kezét, s rémült szemmel dünnyögi: „Herr Nefstrueff!… Hoty lehet esz?… Hiszen tegnap határoszottan asz állt a »Közlöny«-ben, hoty ön meghalt gutaütéstől…” És ő kénytelen az ikertestvéréről vagy az álhírekről mondani valamit, bár nagyon jól tudja, hogy mit jelent az efféle beszélgetés…

– Hagyjátok – szólt Kornyejev. – Mit keseregtek? 0 viszont ismeri a jövőt. Ó már járt ott, ahová mi még csak megyünk, mendegélünk. És talán tudja azt is, hogy mikor patkolunk el.

– Ez egészen más dolog – jegyezte meg szomorúan Edik.

– Nehéz az öregnek – mondta Roman. – Legyetek hozzá nyájasak és szívesek. Különösen te, Vityka. Te örökké gorombáskodsz.

– Hát ő minek zaklat engem azzal – vágott vissza Vityka –, hogy miről beszélgettünk,hol találkoztunk…

– Lám, most már tudod, miért zaklat, és viselkedjél illendően.

Vityka lesütötte a szemét, s tüntetően nézegetni kezdte a kérdések jegyzékét.

– Mindent részletesen el kell magyarázni neki – mondtam. – Mindent, amit magunk tudunk. Állandóan közölni kell vele a legközelebbi jövőjét.

– Bizony, az ördög vigye – szólt Roman. – Az idén télen eltörte a lábát, elcsúszott a jégen.

– Meg kell előzni – jelentettem ki határozottan.

– Micsoda? – kérdezte Roman. – Tudod, mit beszélsz? Hiszen már régen összeforrt…

– De még el sem tört a lába – ellenkezett Edik.

Néhány percig próbáltuk megemészteni az egészet. Vityka hirtelen így szólt:

– Megálljatok csak! Hát ez meg mi? Az egyik kérdésünk nincs kihúzva, fiúk…

– Melyik?

– Hová tűnt a toll?

– Hogyhogy hová? – mondta Roman. – Átröppent nyolcadikára. Nyolcadikán pedig én éppen bekapcsoltam a kemencét, olvasztottam valamit…

– De mi következik ebből?

– Hiszen én a kosárba dobtam… Nyolcadikán, hetedikén, hatodikán nem láttam… Hm… Hát hová lett? – Kidobta a takarítónő – véltem én.

– Ezen egyébként érdemes elgondolkozni – mondta Edik. – Tegyük fel, hogy senki sem égette el. Milyennek kell akkor lennie századok múlva?

– Vannak érdekesebb dolgok – jelentette ki Vityka. – Például, mi történik Janus cipőjével, amikor viselés közben eljut addig a napig, amikor elkészül a cipőgyárban? És mi szokott lenni azzal az étellel, amelyet vacsorára eszik meg? És általában…

Mi azonban már túlságosan fáradtak voltunk. Egy keveset vitáztunk még, azután beállított Szánya Drozd, minket leszorított a díványról, bekapcsolta táskarádióját, és két rubelt kunyerált.

– Adjatok már.

– De hát nincs – feleltük.

Össze tudnátok kaparni… Adhatnátok!…

A vita lehetetlenné vált, s mi elhatároztuk, hogy ebédelni megyünk.

– Végtére – szögezte le Edik – a mi hipotézisünk nem is annyira fantasztikus. T-Janus sorsa talán sokkalta csodálatosabb.

Nagyon is lehetséges, gondoltuk, és elindultunk az ebédlőbe.

Én egy pillanatra beszaladtam a gépterembe, hogy közöljem: ebédelni megyek. A folyosón belébotlottam T-Janusba; ő figyelmesen rám nézett, elmosolyodott, és megkérdezte, nem találkoztunk-e tegnap.

– Nem, Janus Poluektovics – válaszoltam. – Tegnap nem találkoztunk. Tegnap ön nem volt az intézetben. Tegnap ön, Janus Poluektovics, mindjárt reggel Moszkvába repült.

– Ó, igen – mondta. – Elfeledtem.

Olyan nyájasan mosolygott rám, hogy elszántam magam.

Ez persze arcátlanság volt, én azonban tudtam, hogy Janus Poluektovics az utóbbi időben jó véleménnyel van rólam, tehát semmi különösebb incidens nem történhetett most kettőnk között. És miután óvatosan körülnéztem, fojtott hangon megkérdeztem:

– Janus Poluektovics, kérdezhetek öntől valamit? Egy kérdésem volna.

Az igazgató felvonta a szemöldökét, egy ideig figyelmesen nézett rám, azután – nyilván eszébe jutott valami – így szólt:

– Tessék, kérem. Csak egy?

Rájöttem, hogy igaza van. Mindez sehogy sem fért belé egyetlen kérdésbe. Lesz-e háború? Viszem-e valamire? Megtalálják-e az általános boldogság receptjét? Meghal-e valamikor az utolsó tökfilkó?… Így hát megkérdeztem:

– Bemehetnék holnap reggel önhöz?

Az igazgató a fejét csóválta, és – nekem legalább úgy tűnt – némi kárörömmel válaszolt:

– Nem. Ez semmiképp sem lehetséges. Holnap reggel önt, Alekszandr Ivanovics, hívatni fogja az Óperenciai gyár, és én kénytelen leszek engedélyezni a kiküldetését.

Furcsán éreztem magam. Volt valami megalázó ebben a determinizmusban, amely engem, szabad akaratú, önálló embert, teljesen meghatározott, tőlem jelenleg nem függő dolgokra és cselekedetekre ítélt. És egyáltalán nem arról volt szó, van-e kedvem Óperenciába utazni vagy nincs. Az elkerülhetetlenségről volt szó. Ezentúl nem halhattam meg, nem lehettem beteg, nem is szeszélyeskedhettem, sorsom megpecsételődött, s először értettem meg e szó szörnyű értelmét. Azt mindig tudtam, hogy rossz, ha valaki például halálra vagy vakságra van ítélve. De mint kiderült, az is módfelett kellemetlen lehet, ha az ember arra van ítélve, hogy szerelmes legyen a világon a leggyönyörűbb lányba, hogy roppant érdekes világ körüli utazást tegyen vagy elmenjen Óperenciába (ahová egyébként már három hónapja törekedtem). A jövő ismerete merőben más fényben tűnt fel előttem…

– Rossz dolog egy jó könyvet a végén. kezdve olvasni, nemdebár? – kérdezte Janus Poluektovics, aki figyelt engem. – Ami pedig a kérdéseit illeti, Alekszandr Ivanovics… Igyekezzék megérteni, hogy nincs egyetlen jövő mindenki számára. Sokféle jövő van, s az ön minden cselekedete egy valamelyiket formálja. Meg fogja érteni ezt – jelentette ki meggyőződéssel. – Okvetlenül meg fogja érteni.

Később valóban megértettem.

Ez azonban már egészen, egészen más történet.

Utószó és jegyzetek

 

A. I. Privalov tudományos segédmunkatársnak, a BOVATKI számítóközpontja megbízott vezetőjének rövid utószava és jegyzetei.

F. RABELAIS

 

Ezek a Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutató Intézet életéből vett történetek, nézetem szerint, nem nevezhetők a szó szoros értelmében vett realista történeteknek. Vannak viszont olyan erényeik, amelyek előnyösen megkülönböztetik Vesébelátó G. és Melegházi B. hasonló témájú műveitől, s lehetővé teszik, hogy az olvasók nagy táborának ajánlhassuk.

Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a szerzők ügyesen eligazodtak a helyzetben, és az intézet munkájában a haladót elválasztották a konzervatívtól. Ezektől a kapcsolatoktól nem lesz olyan ingerült az ember, mint amikor a Vibegallo konjunkturális hókuszpókuszairól szóló elragadtatott cikkeket vagy az Abszolút Tudás osztály munkatársai felelőtlen jóslatainak rajongó átköltéseit olvassa. Továbbá jólesőn megállapíthatjuk, hogy a szerzők helyesen úgy kezelik a mágust, mint embert. Az ő szemükben a mágus nem félénk elragadtatás és hódolat tárgya, de nem is bosszantó tökfilkó, mozihős, délibábkergető, aki állandóan elveszíti a szemüvegét, nem képes nyaklevest adni az aszfaltbetyárnak, és szerelmesének a „Differenciál-és integrál-számítás”-ból olvas fel részleteket. Mindez azt jelenti, hogy a szerzők jól eltalálták a hangnemet. A történetek erényeihez sorolható az is, hogy a szerzők az intézetet egy újonc szemszögéből mutatták be, továbbá nem hagyták figyelmen kívül az ügyintézés és a mágia törvényei közti mélységes összefüggést. Ami pedig a történetek hiányosságait illeti, ezek túlnyomórészt a szerzők eredendő humán beállítottságából fakadnak. Minthogy hivatásos irodalmárok, az úgynevezett művészi igazságot minduntalan előnyben részesítik az úgynevezett tény-igazsággal szemben. S az irodalmárok többségéhez hasonlóan ők ~is bántóan emocionálisak és sajnálatosan járatlanok a modern mágia kérdéseiben. Egyáltalán nem ellenzem a szóban forgó történetek közzétételét, de szükségesnek tartom, hogy rámutassak néhány konkrét hibára és tévedésre.

1. A történetek címe, véleményem szerint, nem teljesen felel meg a tartalomnak. A szerzők, amikor felhasználták ezt a nálunk valóban elterjedt szólást, nyilván azt akarták mondani, hogy a mágusok szüntelenül dolgoznak, még akkor is, amikor pihennek. Ez valóban majdnem így is van. A történetekben azonban ez nem látszik. A szerzőket túlságosan elragadta a mi egzotikumunk, és nem tudtak ellenállni annak a csábításnak, hogy minél több lebilincselő kalandot és hatásos’ epizódot ábrázoljanak. A szellem kalandjai viszont, amelyek minden mágus életének lényegét alkotják, alig tükröződnek a karcolatokban. Természetesen nem számítom a harmadik rész utolsó fejezetét, ahol a szerzők megpróbálták ugyan bemutatni az elme munkáját, de egy meglehetősen elemi, dilettáns logikai feladat hálátlan anyagán végezték el. (Mellesleg én kifejtettem a szerzők előtt álláspontomat ebben a kérdésben, de ők vállat vontak, s kissé sértődötten azt mondták, hogy túlságosan komolyan kezelem ezeket a karcolatokat.)

2. A mágia kérdéseiben való járatlanság az egész könyv folyamán rossz tréfát űz a szerzőkkel. Például M. F. Regykin disszertációs témájának megfogalmazása során tizennégy (!) ténybeli hibát követtek el. A „hipermezőt”, ezt a komoly csengésű szakkifejezést, amely nyilvánvalóan nagyon megtetszett nekik, minduntalan ügyetlenül beleszúrják a szövegbe. Nyilvánvalóan nem érik fel ésszel, hogy a transzlátor-dívány nem az M-mező, hanem a mű-mező kisugárzója; hogy az „élővíz” szakkifejezés már két évszázada kiment a használatból’; hogy aquavitaeméter nevű titokzatos készülék és Aldan nevű elektronikus gép a valóságban nem létezik; hogy a számítólaboratórium vezetője rendkívül ritkán foglalkozik a programok ellenőrzésével – erre vannak a programozó-matematikusok, mi laboratóriumunkban szám szerint ketten, akiket a szerzők makacsul lánykáknak neveznek. A materializálási gyakorlatok leírása a második rész első fejezetében gyatrán sikerült: a szerzők lelkiismeretén száradnak az olyan képtelen szakkifejezések, mint a „vector-magistatum” és az „Auers-féle varázsige”; a Stokes-egyenletnek semmi köze a materializációhoz, a Saturnus pedig a közölt időpontban semmiképp sem lehetett a Mérleg csillagképben. (Ez utóbbi annál megbocsáthatatlanabb, mivel amennyire tudom, a szerzők egyike hivatásos csillagász.) Az efféle hibákat és sületlenségeket hosszan sorolhatnám, én azonban nem teszem, mivel a szerzők kerek-perec megtagadták, hogy bármit is javítsanak. A számukra érthetetlen terminológiát sem voltak hajlandók elhagyni: egyikük kijelentette, hogy a terminológia a környezetrajzhoz szükséges, a másik szerint hátteret teremt. Egyébként kénytelen voltam egyetérteni azzal az érvükkel, hogy az olvasók túlnyomó többsége aligha lesz képes arra, hogy megkülönböztesse a helyes és a téves terminológiát, s hogy bármilyen terminológiát alkalmazzanak is, úgysem hiszi el egyetlen értelmes olvasó sem.

3. A fent említett művészi igazságra (az egyik szerző kifejezése szerint) és a típusalkotásra (a másik szerző kifejezése szerint) való törekvés miatt az elbeszélésben szereplő emberek alakja jócskán eltorzult. A szerzők általában hajlamosak egy kaptafára húzni a hősöket, s ezért talán,csak Vibegallo és valamennyire Cristobal Josévics junta alakja többé-kevésbé valószerű (nem számítom Alfred vámpír epizód-figuráját, amely bárki másnál jobban sikerült). A szerzők például azt hajtogatják, hogy Kornyejev goromba, s azt képzelik, hogy az olvasó helyes képet tud alkotni magának erről a gorombaságról. Igen, Kornyejev csakugyan goromba. De éppen ezért látszik az ábrázolt Kornyejev „félig-átlátszó feltalálónak” (a szerzők saját terminológiája szerint) a valóságos Kornyejevhez képest. Ugyanez vonatkozik E. Amperfan hírhedt udvariasságára is. R. P. Ojra-Ojra a karcolatokban teljesen testetlen lény, noha éppen az ábrázolt időszakban vált el második feleségétől és készült harmadszor megnősülni. Az idézett példák valószínűleg elegendők ahhoz, hogy az olvasó az én alakomnak se adjon hitelt.

A szerzők megkértek, magyarázzak meg a könyvben előforduló néhány érthetetlen szakkifejezést és kevéssé ismert nevet. E kérés teljesítése során bizonyos nehézségekbe ütköztem. A szerzők által kitalált szakkifejezéseket („aquavitaeméter”, „idő-áttétel” stb.) nem szándékozom magyarázni. Nézetem szerint azonban annak sem volna nagyobb haszna, ha a valóságosan létező szakkifejezéseket magyaráznám, mert ez alapos szakismereteket követel. Például, lehetetlen megmagyarázni a „hipermező” szakkifejezést olyasvalakinek, aki nemigen igazodik el a fizikai vákuum-elméletben. A „transzgresszió” szakkifejezés még átfogóbb, és ráadásul a különböző iskolák más-más értelemben használják. Röviden szólva arra szorítkoztam, hogy megjegyzéseket fűztem néhány olyan szakkifejezéshez és fogalomhoz, amely egyrészt eléggé széles körben elterjedt, másrészt pedig, munkánkban eléggé specifikus értelemben fordul elő. Ezenkívül magyarázatot fűztem néhány olyan szóhoz, amelynek nincs ugyan közvetlen köze a mágiához, nézetem szerint azonban értetlenséget kelthet az olvasóban.

 

Anakefaloid – olyan torzszülött, akinek koponyájában nincs agyvelő. Az ilyenek születésükkor vagy néhány órával később rendszerint meghalnak.

Augúrok – az ókori Rómában olyan papok, akik, a madarak röptéből és viselkedéséből megjósolták a jövőt. Túlnyomó többségük szélhámos volt. Ez jelentős mértékben vonatkozik az intézeti augúrokra is, bár manapság új módszereket dolgoztak ki.

Baziliszkusz – a mesékben kakastestű és kígyófarkú szörny, amely a pillantásával öl. Valójában jelenleg csaknem kihalt, tollakkal borított ősgyík, az archeopterix ősmadár előfutára. Hipnotizálni képes. Az intézet viváriumában két példány van.

„Boszorkányok pörölye” – ősrégi kézikönyv a harmadfokú vallatásról. Egyházi személyek kifejezetten a boszorkányok leleplezésére állították össze és alkalmazták. A legújabb időkben mint elavultat hatályon kívül helyezték.

Kadáver – általánosságban, életre keltett élettelen tárgy, arckép, szobor, bálvány, kitömött báb. (Lásd például A. N. Tolsztoj „Cagliostro gróf” ját). A történelem egyik első kadávere a Pügmalión szobrász alkotta közismert Galatea volt. A modern mágiában kadávereket nem használnak. Ezek rendszerint fantasztikusan ostobák, szeszélyesek, hisztériások és jóformán idomíthatatlanok. Az intézetben gúnyosan kadávernek nevezik néha a sikertelen dublőröket és a dublőrszerű munkatársakat.

Danaidák – a görög mitológiában Danaosz király bűnös leányai, akik atyjuk parancsára megölték férjüket. Előbb arra ítélték őket, hogy egy feneketlen hordót megtöltsenek vízzel. Később, az ügy felülvizsgálata során, a bíróság tekintetbe vette azt a tényt, hogy erőszakkal adták férjhez őket. Ez az enyhítő körülmény tette lehetővé, hogy valamivel kevésbé értelmetlen munkára helyezzék át őket: nálunk az intézetben azzal foglalkoznak, hogy mindenütt felbontják az aszfaltot ott, ahol nemrég maguk rakták le.

Drakula, gróf – a XVI:I-XIX. században élt híres magyar vámpír. Gróf sohasem volt. Temérdek bűntényt követett el az emberiséggel szemben. A huszárok elfogták, és ünnepélyesen, nagy csődület előtt, nyárfa-karóba húzták. Rendkívüli életképességével tűnt ki: a boncoláskor másfél kilogramm ezüstgolyót találtak a testében.

Dzsan-ben-Dzsan – ókori feltaláló vagy ókori harcos. Neve mindig összefügg a pajzs fogalmával, külön nem fordul elő. (Megemlíti például G. Flaubert, „Szent Antal megkísértése” című művében).

Dzsinn – az arab és a perzsa mítoszok gonosz szelleme. Majdnem valamennyi dzsinn Salamon királynak és a korabeli mágusoknak dublőrje. Katonai és politikai célokra használták őket. Utálatos természet, pimaszság és a hála érzésének teljes hiánya jellemzi őket. Annyira műveletlenek és agresszívek, hogy majdnem mind börtönbe vannak zárva. A modern mágiában kísérleti alanyok gyanánt alkalmazzák őket. E. Amperjan például tizenhárom dzsinn anyagán határozta meg annak a rossznak a mennyiségét, amelyet egy műveletlen, gonosz ostoba okozhat a társadalomban.

Fantom – kísértet, látomás. A mai fogalmak szerint a nekrobiotikus (sejtek v. szövetek lassú elhalási folyamatára vonatkozó) információ sűrítménye. A fantomok babonás rémületet keltenek, jóllehet teljesen ártalmatlanok. Az intézetben a történelmi igazság pontos megállapítására használják őket, bár jogilag szemtanúknak nem tekinthetők.

Farkasbőrbe bújt ember – olyasvalaki, aki bizonyos állattá képes átváltozni: farkassá, rókává stb. A babonás emberekben, nem tudni, miért, rémületet kelt. V. P. Kornyejev például, amikor megfájdult a bölcsességfoga, kakassá változott, s nyomban jobban érezte magát.

Gnóm – a nyugat-európai mondákban föld alatti kincseket őrző, csúf törpe. Beszélgettem néhány gnómmal. Valóban csúfak és valóban törpék, de semmiféle kincsről fogalmuk sincs. A gnómok többsége elfeledett és összetöpörödött dublőr.

Gólem – az első kibernetikus robotok egyike, amelyet Lőw Ben Becálel agyagból készített. (Lásd például „A császár pékje” című csehszlovák filmvígjátékot. Az abban szereplő Gólem nagyon hasonlít az igazihoz).

Hárpiák – a görög mitológiában a forgószél istennői, valójában a földöntúli lények egy fajtája, a korai mágusok által a szelekció területén végrehajtott kísérletek melléktermékei. Külsőre nagy vörös madarak, öregasszony-fejjel, igen rendetlenek, falánkak és zsémbesek.

Háziszellemek – a babonás emberek képzeletében valami természetfölötti lények amelyek minden házban ott tanyáznak. A háziszellemekben nincs semmi természetfölötti. Ezek vagy végképp lezüllött és átnevelhetetlen mágusok, vagy gnómok és valami háziállatok keverékei. Az intézetben M. M. Kamnojedov vezetése alatt állnak, és szakképzettséget nem igénylő munkákra használják őket.

Hidra – az ókori görögöknél fantasztikus, sokfejű hüllő. Az intézetben levő hüllő Gorinics Z. és a Loch Ness-i nőstény plesiosaurus leánya.

Homunkulusz – a műveletlen, középkori alkimisták elképzelése szerint mesterségesen, lombikban alkotott, emberszabású lény. Valójában lombikban nem lehet mesterséges lényt alkotni. A homunkuluszokat különleges autoklávokban, szintetikusan állítják elő, és biomechanikus modellek kialakítására használják.

Ifrid – a dzsinn válfaja. Az ifridek rendszerint a legjelesebb arab hadvezérek jó állapotban fennmaradt dublőrjei. Az intézetben M. M. Kamnojedov fegyveres őrségként használja őket, mert a többi dzsinntől eltérően rendkívül fegyelmezettek. Az ifridek lángszóró mechanizmusát nemigen tanulmányozták, aligha fogják valaha is tüzetesen kivizsgálni, mert senkinek sincs rá szüksége.

Inkubusz – az életre kelt halottak egy fajtája. Az a szokása, hogy élőkkel házasságra lép. Nem fordul elő. Az elméleti mágiában az „inkubusz” szakkifejezést egészen más értelemben használják: az élő szervezet negatív mértékegysége.

Inkunábulum – így nevezik az első nyomtatott könyveket. Egyes inkunábulumok valóban óriási méretűek.

Levitáció – mindenféle technikai szerkezet nélkül való repülés képessége. Általánosan ismert a madarak, a denevérek és a rovarok levitációja.

Maxwell-démon – Maxwell, a kiváló angol fizikus gondolati kísérletének fontos eleme. A termodinamika második főtörvénye elleni támadásra szánta. A Maxwell-féle gondolati kísérletben a démon a mozgó molekulákkal teli edényt kettéosztó válaszfal nyílása mellett helyezkedik el. Munkája abból áll, hogy az edény egyik feléből átengedi a másikba a gyors molekulákat, és bezárja a nyílást a lassúak orra előtt. Az ideális démon ily módon munkaráfordítás nélkül képes az edény egyik felében igen magas, a másikban pedig igen alacsony hőmérsékletet létrehozni, s ezáltal megvalósítható a másodrendű örökmozgó. Viszont csak aránylag nemrég és csak a mi intézetünkben sikerült ilyen démonokat találni és munkára alkalmassá tenni.

Orákulum – az ókoriak elképzelései szerint, az istenek érintkezési eszköze az emberekkel a madarak röpte (az augúroknál), a fák suttogása, a jövendölő lázas fantáziálása stb. Orákulumnak nevezték egyúttal azt a helyet is, ahol jóslatokat adtak. A „Szoloveci Orákulum” – kicsiny, sötét szoba, ahol már sok év óta egy nagy teljesítményű elektronikus számítógép beállítását tervezik a kisebb jóslatok elvégzésére.

Püthia – jövendőmondó papnő az ókori Görögországban. Kéngőzök okozta kábulatában jósolt. Nálunk az intézetben a püthiák nem folytatnak gyakorlatot. Igen sokat dohányoznak, s a jóslatok általános elméletével foglalkoznak.

Ramapithecus – a mai elképzelések szerint, a pithcacantropus közvetlen elődje.

Salamon csillaga – a világirodalomban hatágú csillag alakú, mágikus jel, amely bűvös tulajdonságokkal rendelkezik. Jelenleg, akárcsak az egyéb geometriai ráolvasások túlnyomó többsége, elveszítette erejét, és kizárólag a tudatlan emberek rémisztgetésére alkalmas.

Ségur, Richard – a „Richard Ségur talánya” című fantasztikus regény hőse, aki feltalálta a térhatású fényképezés módját.

Taxidermista – preparátor, állatkitömő. A szerzők figyelmébe ajánlanám ezt a ritka szót, mert C. J. Junta dühbe gurul, ha egyszerűen állatkitömőnek nevezik.

Tertia – a másodperc egy hatvanad része.

Tribus – itt: törzs. Egyáltalán nem értem, hogy a Sors Könyve kiadóinak miért kellett a ramapithecusok törzsét tribusnak nevezniük.

„Upanisadok” – a négy szent könyvhöz fűzött óind magyarázatok.

Vámpír – a népmesék vérszopó halottja. Nem létezik. A valóságban a vámpírok – ilyen vagy olyan okból az absztrakt rossz útjára lépett mágusok. Ősi eszköz ellenük a nyárfakaró és a termésezüstből öntött golyók. A szövegben a „vámpír” szó mindenütt átvitt értelemben használatos.

Werewolf – lásd farkasbőrbe bújt ember.

 

A. Privalov

 

 

^[1] Hogy a fenyvesben sötét van,

Ezt a sok fa teszi,

Hogy… mi-i… Kincsem vagy Kandúrom?

^[2] Nemde? – (Vibegallo előszeretettel tűzdeli tele beszédét – saját kifejezése szerint – francia tájszólású szókapcsolatokkal. Kiejtésért semmiképpen sem vállalunk felelősséget, a fordítás gondját azonban vállaltuk.)– A szerzők megjegyzése.

^[3] Tömegesen a többségnek.

^[4] Ilyen az élet.

^[5] Viszontlátásra (rossz franciasággal).

^[6] Szójáték: Kamnojedov kőevőt jelent. - A ford

^[7] Nagyisten! Vajh nem tudnál a szokott módon belépni, miként a tisztességes emberek szoktak? Sir…

^[8] Bocsánatodat kérem.

^[9] Értik?

^[10] Micsoda helyzet!

^[11] A nők, a nők!…

^[12] Kitűnő, pompás, elragadó.

^[13] Azt mondják, hogy…

^[14] Hibásan ejtett latin közmondás (Satur venter non studit libenter) – kinek hasa tele, tanulás nem kenyere.

^[15] E bal lábikra reszketése fontos jel.

^[16] Igen valószínű

^[17] „Férfiak számára”.

^[18] Ahol semmire sem vagy képes, ott semmit sem akarhatsz.

^[19] Félelem és gáncs nélküli lovag.

^[20] Hívni fogják önöket, ha majd szükség lesz önökre.

^[21] Halló! Maga odaátról való?

^[22] Igen.

^[23] És mi újság arrafelé?

^[24] Tűrhető. És mi újság itt?

^[25] Rendben van.

Tartalomjegyzék

Első történet: Hűhó a dívány körül

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

6. fejezet

Második történet: Hiúságok hiúsága

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

Harmadik történet: Mindenféle hűhó

1. fejezet

2. fejezet

3. fejezet

4. fejezet

5. fejezet

Utószó és jegyzetek