Arkagyij Sztrugackij
Borisz Sztrugackij

 

A hétfő szombaton kezdődik

 

Mese fiatal tudományos munkatársak számára

 

De ami a legfurcsább, ami a legérthetetlenebb, hogy a szerzők ilyesféle témákat képesek választani, megvallom, ez már teljességgel felfoghatatlan, ez valósággal… Nem, nem, ezt egyáltalán nem értem.

GOGOL

Első történet:
Hűhó a dívány körül

1. fejezet

Tanár: Gyerekek, írjátok le a következő mondatot: „A hal a fán ül.”

Tanuló: De hát a halak nem ülnek a fán. Tanár: Nos… Ez őrült hal volt.

DIÁK-VICC

 

Közeledtem rendeltetési helyemhez. Körülöttem erdő zöldellt, amely egészen az ‘út széléig nyomult előre, s csak itt-ott hagyott helyet sárga sással benőtt tisztásoknak. A nap már jó néhány órája lemenőben volt, de sehogy sem tudott lenyugodni, s alacsonyan a látóhatár fölött lebegett. Az autó csikorgó kaviccsal beszórt, keskeny úton gördült. Ráhajtottam a nagy kövekre, és a csomagtartóban ilyenkor csörömpöltek, zörögtek az üres bádogkannák.

Jobbról két ember jött ki az erdőből, az út szélén megállt, felém nézett. Egyikük fölemelte a karját. Fékeztem, szemügyre vettem őket. Vadászoknak látszottak, fiatalok lehettek, alig valamivel idősebbek nálam. Arcukat rokonszenvesnek találtam, megálltam. Az, amelyik fölemelte a karját, bedugta a kocsiba görbe orrú, barna ábrázatát, és mosolyogva megkérdezte:

– Nem fuvarozna el bennünket Szolovecig?

A másik, aki vörös szakállt viselt, de bajusza nem volt, szintén mosolyogva nézett társa háta mögül. Határozottan kellemes emberek voltak.

– Szálljanak be – mondtam. – Az egyik előre, a másik hátra, mert a hátsó ülésen mindenféle limlom van.

– Jótevőnk l – mondta örvendezve a görbe orrú, levette válláról a puskát, beült mellém.

A szakállas tétován bepillantott a hátsó ajtón, és megjegyezte:

– Ha lehetne, egy kicsit összetolnám ezt az izét…

Áthajoltam az ülés támláján, segítettem neki szabaddá tenni a helyet, amelyet a hálózsák és az összecsavart sátor foglalt el. A szakállas elhelyezkedett, puskáját a térde közé fogta.

– Az ajtót csukja be jobban – szóltam neki.

Minden úgy ment, mint rendesen. Az autó elindult. A görbe orrú hátrafordult, s élénken arról kezdett beszélni, hogy sokkal kellemesebb személyautón utazni, mint gyalogolni. A szakállas alig hallhatóan helyeselt, és újra meg újra becsapta az ajtót.

– Igazítsa meg a köpenyét – tanácsoltam, mert a visszapillantó tükörből figyeltem. – Becsípte az ajtó.

Vagy öt perc múlva végül minden elrendeződött.

– Szolovec tíz kilométerre lehet, ugye? – kérdeztem.

– Igen – felelte a görbe orrú. – Vagy valamivel messzebbre. Igaz, az út gyatra, teherautónak való.

– Az út egészen tűrhető – ellenkeztem. – Engem azzal ijesztettek, hogy egyáltalán nem jutok át.

– Ezen az úton ősszel is át lehet jutni.

– Itt még igen, de Korobectől földút vezet.

– Az idén száraz a nyár, mindenütt felszikkadt.

– Zatony környékén, azt mondják, esik – jegyezte meg a hátsó ülésen a szakállas.

– Ki mondja? – kérdezte a görbe orrú. – Merlin.

Felnevettek. Cigarettát vettem elő, rágyújtottam, őket is megkínáltam.

– Mara Zetkin gyár – állapította meg a görbe orrú a csomagot nézegetve. – Maga leningrádi?

– Igen.

– Utazgat?

– Utazgatok – válaszoltam. – Hát maguk idevalósiak?

– Őslakosok vagyunk – mondta a görbe orrú.

– Én murmanszki vagyok – közölte a szakállas.

– Leningrád számára akár Szolovec, akár Murmanszk egy formán észak – állapította meg a görbe orrú. – Ugyan, dehogy – udvariaskodtam.

– Szolovecben száll meg? – kérdezte a görbe orrú.

– Természetesen – válaszoltam. – Éppen Szolovecbe megyek.

– Rokonai vagy ismerősei vannak ott?

– Nem. Csupán ott várom meg a fiúkat. Ők a parton jönnek végig, Szolovec a találkozóhelyünk.

Jókora kőkupacot pillantottam meg, lefékeztem. – Kapaszkodjanak meg jó erősen.

A kocsi rázkódni, ugrálni kezdett. A görbe orrú a puskája csövébe ütötte az orrát. A motor fel-felbődült, a kövek a kocsi alján pattogtak.

– Szegény autó – jegyezte meg a görbe orrú. – Mi mást tehetnénk… – mondtam én.

– Nem mindenki hajtana végig ilyen úton a saját kocsiján. – Én igen – feleltem.

– Á, szóval ez nem a maga kocsija – jött rá a görbe orrú. – Honnan lenne nekem autóm! Kölcsönöztem.

– Értem – mondta a görbe orrú kiábrándultan, nekem legalábbis így tetszett. Sértve éreztem magam.

– Mi értelme autót vásárolni azért, hogy aszfalton kocsikázzunk? Ahol aszfalt van, ott semmi érdekes nincs, ahol pedig érdekes, ott nincs aszfalt.

– Igen, persze – helyeselt udvariasan a görbe orrú.

– Szerintem ostobaság bálványozni az autót – jelentettem ki.

– Ostobaság – mondta a szakállas. – De nem mindenki gondolkodik így.

A kocsikról beszélgettünk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy ha már egyáltalán vesz az ember, akkor GAZ69-est lenne érdemes, de azt sajnos nem kapni. Azután a görbe orrú megkérdezte:

– És hol dolgozik?

Megmondtam.

– Óriási! – kiáltott fel. – Programozó! Nekünk épp programozóra van szükségünk. Ide hallgasson: hagyja ott az intézetét, álljon be hozzánk!

– És milyen gép van maguknál?

– Milyen van nálunk? – kérdezte a görbe orrú, s hátrafordult.

– Aldan-3 – felelte a szakállas.

– Remek masina – mondtam. – És jól dolgozik? – Hát, hogy is mondjam…

– Értem – feleltem.

– Tulajdonképpen még nem helyeztük üzembe – mondta a szakállas. – Maradjon nálunk, helyezze üzembe…

– Az áthelyezését pedig egykettőre elintézzük – fűzte hozzá a görbe orrú.

– De mivel foglalkoznak? – kérdeztem.

– Amivel az egész tudomány – felelte a görbe orrú. – Az emberi boldogsággal.

– Értem – mondtam. – A világűrrel kapcsolatos?

– A világűrrel is – mondta a görbe orrú.

– Ha ló nincs, szamár is jó – jegyeztem meg.

– Leningrád és tisztességes fizetés – mondta a szakállas halkan, de én meghallottam.

– Nem fontos – jegyeztem meg. – Nem kell mindent pénzben mérni.

– Csak tréfáltam – jelentette ki a szakállas.

– Ő így szokott tréfálni – jegyezte meg a görbe orrú. – Sehol sem lesz érdekesebb munkája, mint nálunk. – Miért gondolja így?

– Bizonyos vagyok benne.

– Én viszont nem.

A görbe orrú gúnyosan elmosolyodott.

– Még beszélünk erről a témáról. Sokáig marad Szolovecben?

– Legfeljebb két napig.

– Akkor a második napon beszélünk róla. A szakállas kijelentette:

– Ami engem illet, én a sors kezét látom ebben: az erdőben mentünk, és egy programozóval találkoztunk. Úgy vélem, a maga sorsa eldőlt.

– Valóban ilyen nagy szükségük van programozóra? – kérdeztem.

– Mint egy falat kenyérre.

– Beszélek a fiúkkal – ígértem. – Ismerek olyanokat, akik nincsenek megelégedve.

– Nekünk nem akármilyen programozó kell – felelte a görbe orrú. – A programozókat, mivel kevés van belőlük, elkapatták, nekünk pedig olyan kell, aki nincsen elkényeztetve.

– Ez már nehezebb – mondtam.

– Nekünk olyan programozó kell – sorolta a görbe orrú –, aki nincsen elkényeztetve, önként jön, hajlandó munkásszál lásson lakni…

– Százhúsz rubellel megelégszik – kapott a szón a szakállas.

– No és ami a szárnyakat illeti? – kérdeztem. – Vagy a glóriát a feje körül? Egy az ezer közül!

– Nekünk mindössze egy kell – jegyezte meg a görbe orrú. – De ha csak kilencszázan vannak? – Akkor kilenctizeddel is beérjük.

Az erdő szétvált, hídon haladtunk át, burgonyaföldek között robogtunk.

– Kilenc óra – szólt a görbe orrú. – Hol szándékozik éj szakázni?

– A kocsiban. Az üzletek meddig vannak nyitva maguknál?

– Az üzletek már zárva vannak – felelte a görbe orrú.

Megalhatna a munkásszálláson – mondta a szakállas. – A szobámban van egy üres ágy.

– A munkásszálláshoz nem lehet odahajtani – állapította meg a görbe orrú.

– Csakugyan – mondta a szakállas, és valamiért elnevette magát.

– Az autót a rendőrség előtt hagyhatja – közölte a görbe orrú.

– Ugyan, micsoda badarság – mondta a szakállas. – Én összehordok hetet-havat, te meg ráduplázol. Hogyan juthatna be a munkásszállásra?

– Igen, az ördög vigye – válaszolta a görbe orrú. – Egy napig nem dolgozik az ember, és mindenről megfeledkezik.

– De talán transzgresszálhatnánk?

– Ugyan, ugyan – jegyezte meg a görbe orrú. – Ő nem dívány. Te nem vagy Cristobal Junta, én sem…

– Ne aggódjanak – mondtam. – Megalszom a kocsiban, nem először teszem.

Hirtelen nagy kedvem támadt ahhoz, hogy lepedőn aludjak. Már négy éjszakát töltöttem hálózsákban.

– Ide hallgass – mondta a görbe orrú –, megvan! Kaláfovár!

– Helyes ! – kiáltott fel a szakállas. – Elvisszük a Tengerszögletbe.

– Bizisten, meghálok a kocsiban.

– Házban fog aludni – felelte a görbe orrú –, viszonylag tiszta ágyneműn. Hiszen mégiscsak meg kell hálálnunk…

– Elvégre nem nyomhatunk a markába egy félrubelest – mondta a szakállas.

Beértünk a városba. Ódon, erős kerítések, vastag, megfeketedett gerendákból ácsolt, hatalmas faházak sorakoztak, keskeny ablakokkal, faragott ablaktokokkal, fa-kakasokkal a háztetőkön. Néhány vasajtós, piszkos téglaépület is akadt. Az utca egyenes és széles volt, s Béke sugárútnak hívták. A központhoz közeledve emeletes salakbeton házak látszottak, közöttük parkosított terek.

– A következő mellékutca jobbra – mondta a görbe orrú.

Bekapcsoltam az irányjelzőt, fékeztem, jobbra kanyarodtam. Az utat itt benőtte a fű, de az egyik kiskapu előtt, megbújva, egy vadonatúj Zaporozsec állt. A házszámok a kapuk fölött lógtak, de a rozsdás bádogtáblákon alig lehetett kivenni a számjegyeket. A mellékutcának hangzatos neve volt: „Tengerszöglet utca”. Keskeny volt, ódon kerítések közé szorult, amelyek bizonyára még abban az időben épültek, amikor svéd és norvég kalózok kószáltak errefelé.

– Stop – mondta a. görbe orrú. Lefékeztem, és ő megint beleütötte az orrát a puskacsőbe. – Ti megvártok – mondta az orrát dörzsölgetve –, én pedig megyek, mindent elintézek.

– Igazán nem érdemes – mondtam utoljára.

– Szót se többet. Vologya, tartsd szemmel.

A görbe orrú kibújt a kocsiból, és meggörnyedve bepréselte magát az alacsony kisajtón. A magas, szürke kerítés mögött nem látszott a ház. A kapu valósággal tüneményes volt, akár egy fűtőházé, pudnyi súlyú, rozsdás sarokvasak tartották. Csodálkozva olvastam a táblákat. Három volt. A bal kapuszárnyon szigorúan csillogott vastag üvegével egy ezüst betűs, tekintélyes kék tábla:

 

BOVATKI

KACSALÁBON FORGÓ VÁR

SZOLOVECI MŰEMLÉK

 

A jobb kapuszárny tetején rozsdás réztáblácska lógott: „Tengerszöglet utca 13. N. K. Gorinics” alatta pedig egy furnér-darabka díszelgett, girbegurba tintafelírással:

 

KANDÚR NEM MŰKÖDIK

Vezetőség

 

– Miféle KANDÚR? – kérdeztem. – Kerületi Automatizálási Nagyfrekvenciás Dióda Újító Részleg?

A szakállas felvihogott.

– Az a fő, hogy ne nyugtalankodjon – mondta. – Nálunk sok furcsaság van, de minden teljesen rendben lesz.

Kiszálltam az autóból, törülgetni kezdtem a szélvédőt. Fejem fölött hirtelen szöszmötölés támadt. Odanéztem. A kapu tetején egy hatalmas – ekkorát sohasem láttam – feketésszürke kandúr iparkodott minél kényelmesebben elhelyezkedni. Miután letelepedett, jóllakottan és közömbösen bámult rám sárga szemével. „Cic-cic-cic” – mondtam gépiesen. A kandúr udvariasan, ridegen kitátotta a száját, rekedt torokhangot hallatott, azután elfordult, s az udvar felé nézett. Onnan, a kerítés mögül, a görbe orrú hangja hallatszott:

– Vaszilij, barátom, engedje meg, hogy egy pillanatra zavarjam.

Nyikordult a retesz. A macska nesztelenül lehuppant az udvarba. A kapu nehézkesen meglódult, rémítő csikorgás és recsegés közepette a bal szárnya lassan kinyílt. Előtűnt a görbe orrú, az erőlködéstől kivörösödött az arca.

– Jótevőnk! – szólított. – Hajtson be.

Visszaültem az autóba, lassan befordultam az udvarba, amely tágas volt, a mélyén vastag gerendákból ácsolt ház állt, előtte pedig. egy átfoghatatlan, zömök tölgy, sűrű koronája eltakarta a tetőt. A kaputól, a tölgyet megkerülve, kőlapokkal kirakott út vezetett a házhoz. Az ösvénytől jobbra veteményeskert volt, balra pedig, kis tisztás közepén, kútkáva magaslott, ódon, fekete, mohlepte kerékkel.

A kocsit félreállítottam, kikapcsoltam a motort, kiszálltam. A szakállas Vologya is kibújt, puskáját a kocsi oldalához támasztotta, és nekifogott, hogy felcsatolja a hátizsákját.

– Hát maga itthon van – mondta nekem.

A görbe orrú becsukta a csikorgó, recsegő kaput, én pedig eléggé félszegen nézelődtem körül, nem tudtam, mitévő legyek.

– Lám, itt a háziasszony! – kiáltott fel a szakállas. – Adj isten, Naina Kijevna anyácska, lelkecském!

A háziasszony bizonyára százéves is elmúlt. Lassan jött felénk, görcsös botra támaszkodott, csoszogott a sárcipős nemezcsizmában. Arca sötétbarna, a ráncok sűrű tömegéből görbe és hegyes orr állt ki, akár a jatagán, a szeme pedig halvány és fénytelen, mintha hályog borítaná.

– Jó napot, jó napot, unokám – felelte meglepően erős, mély hangon. – Szóval ez volna az új programozó? Jó napot, kedveském. Isten hozott!…

Szótlanul meghajoltam, tudtam, hogy most hallgatnom kell. Az anyóka fején az álla alatt megkötött fekete pehelykendő volt, fölötte háromszögletű, kackiás kapron-keszkenő, amelyet az Atomium tarka képmása és különböző nyelveken a „Brüsszeli Világkiállítás” felirat díszített. Állán és orra alatt néhány ősz szőrszál meredezett. A vénasszony vattamellénykét és fekete posztóruhát viselt.

– Hát így vagyunk, Naina Kijevna! – ment oda hozzá a görbe orrú, s közben a tenyeréről a rozsdát dörzsölgette. – Szállást kellene adni az új munkatársunknak két éjszakára. Engedje meg, hogy bemutassam… hm-m-m…

– Nem szükséges – felelte a vénasszony, és figyelmesen szemügyre vett. – Magam is látom. Privalov Alekszandr Ivanovics, ezerkilencszázharmincnyolcas születésű, férfi, orosz, Komszomol-tag, nem, nem, nem vett részt, nem volt, nincs, de hosszú út és érdekes munka vár reád, kincsem, egy hivatalos épületben, bár félned kell, briliánsom, egy rossz, vörös embertől, most pedig adj valamicskét a fáradságomért, rubintom…

– Hm! – krákogott a görbe orrú, s az anyókának torkán akadt a szó. Feszélyezett csend támadt.

– Szólíthat egyszerűen Szásának… – préseltem ki magamból az előre megfogalmazott mondatot.

– De hová tegyem? – érdeklődött az anyóka.

– A kamrába – felelte kissé ingerülten a görbe orrú.

– És ki felel érte?

– Naina Kijevna!… – üvöltött fel a görbe orrú egy vidéki tragikus színész mennydörgő hangján; karon ragadta az öregasszonyt és a házhoz vonszolta. Hallani lehetett, amint vitáznak: „De hiszen megegyeztünk!…” – „Hátha elemel valamit?…” – „Halkabban! Hiszen ez programozó, érti? Komszomolista! Tanult ember!…”

Zavartan fordultam a kuncogó Vologya felé. – Olyan kellemetlen.

– Ne nyugtalankodjon, minden elsimul…

Még valamit akart mondani, ekkor azonban az anyóka fel ordított: „Hát a dívány, a dívány!…” Összerezzentem, és így szóltam:

– Tudja mit, én mégis elmegyek.

– Szó sem lehet róla! – jelentette ki határozottan Vologya. – Minden elrendeződik. Az anyókának egyszerűen baksis kell, nekem meg Romannak pedig nincs készpénzünk.

– Megfizetem – mondtam. Nagyon szerettem volna elmenni innen. Ki nem állhatom az ilyen összetűzéseket.

Vologya a fejét rázta.

– Szó sem lehet róla. Már jön is Roman. Minden rendben van.

A görbe orrú Roman odalépett hozzánk, karon fogott és így szólt:

– Nos, minden el van intézve. Gyerünk.

– Ide hallgasson, olyan kényelmetlen – kezdtem. – Ez az asszony végtére is nem köteles…

De már a házhoz értünk.

– Köteles, köteles – hajtogatta Roman.

Megkerültük a tölgyet, a hátsó lépcsőtornáchoz mentünk. Roman belökte a műbőrrel bevont ajtót, és egy tágas, tiszta, de rosszul világított előszobában találtuk magunkat. Az öregasszony a hasán összekulcsolt kézzel, összeszorított szájjal várt bennünket. Amikor megpillantott, bosszúvágyón dörmögte:

– De nyugtát, most azonnal!… Hogy aszongya átvettem ezt meg ezt, ettől meg ettől, aki átadta a fent nevezett tárgyakat az alulírottnak…

Roman halkan feljajdult, és beléptünk a számomra kiutalt szobába. Hűvös helyiség volt, egyetlen ablakát függöny takarta. Roman feszült hangon mondta:

– Helyezkedjen el, érezze magát otthon.

Az öregasszony megkérdezte az előszobából:

– Hát a fogát nem csikorgatja?

Roman, meg sem fordulva, ráförmedt:

– Nem! Hisz mondtam már, hogy nincs is foga.

– Akkor gyerünk, írjuk meg azt a nyugtácskát… kis karton.

Roman felvonta a szemöldökét, égnek emelte a szemét, kivicsorította a fogát, megrázta a fejét, de kiment. Én pedig körülnéztem. A szobában kevés bútor volt. Az ablaknál egy rojtos, ócska szürke abrosszal takart, masszív asztal állt, előtte görbe lábú zsámoly. A csupasz gerendafal mellett terjedelmes dívány, a másik falon, amelyet szedett-vedett tapétával vontak be, fogas lógott, rajta valamiféle kacat (vattakabátok, kopott bundák, szakadt sport-és füles sapkák). A szobába mélyen benyúlt a frissen meszelt, hatalmas orosz kemence, a szemközti sarokban pedig nagy, ”homályos tükör függött ütött-kopott keretben. A gyalult padlót csíkos futószőnyegek borították.

A szomszéd helyiségből két hang hallatszott, az öregasszony monoton dörmögése és Roman hol felerősödő, hol elhalkuló beszéde. „Abrosz, leltári száma kétszáznegyvenöt…” – „Nem akar minden padlódeszkát is felírni?!…” – „Ebédlőasztal…” – „A kemencét is felírja?…” – „Rendnek kell lenni… Dívány…

Az ablakhoz mentem, félrehúztam a függönyt. Az ablak előtt a tölgyfa állt, semmi több nem látszott. Nézni kezdtem a tölgyet. Nyilván nagyon öreg lehetett. Kérge szürke és valahogy élettelen volt, a földből kibúvó, roppant gyökereit pedig piros és fehér zuzmó borította. „A tölgyet is írja fel!” – mondta a szomszédban Roman. Az ablakpárkányon zsírpecsétes, vaskos könyv hevert, gépiesen belelapoztam, elmentem az ablaktól, leültem a díványra. S nyomban álmosság fogott el. Arra gondoltam, hogy ma tizennégy órát vezettem, és talán nem is volt érdemes ennyire sietnem, hogy fáj a hátam, a fejemben pedig minden összekuszálódik, s végeredményben fütyülök erre az unalmas vénasszonyra, bárcsak mielőbb véget érne ez az egész, hogy lefeküdhetnék és aludhatnék…

Nos – szólt a küszöbön megjelenő Roman –, a formaságok elintéződtek. – Megrázogatta szétterpesztett, tintafoltos ujjait. – Elfáradtak az ujjacskáink, sokat körmöltünk… Feküdjön le aludni. Mi elmegyünk, maga pedig nyugodtan feküdjön le. Holnap mit csinál?

Várok – feleltem fásultan.

– Hol?

– Itt. Meg a postahivatal körül.

Holnap bizonyára még nem utazik el.

– Holnap aligha… A legvalószínűbb, hogy holnapután.

– Akkor még látjuk egymást. Szerelmünk egyelőre a jövő zenéje. – Elmosolyodott, legyintett és kiment. Én lustán arra gondoltam, hogy ki kellett volna kísérnem s elbúcsúznom Vologyától, de inkább lefeküdtem. Nyomban bejött a szobába az öregasszony. Felkeltem. A vénség egy ideig figyelmesen nézett.

– Attól félek, kedveském, hogy csikorgatni fogod a fogadat – mondta aggódva.

– Nem fogom – válaszoltam kimerülten. – Aludni akarok.

– Hát feküdj le és aludj… Csak add ide a pénzt, és aludhatsz…

Farzsebembe nyúltam a pénztárcámért.

– Mennyi jár?

Az öregasszony a mennyezetre emelte a tekintetét.

– A szobáért, mondjuk, egy rubel… Az ágyneműért félrubelecske, hisz az enyém, nem állami. Két éjszakára összesen három rubel… És még amennyivel bőkezűen megtoldod a háborgatásért…

Egy ötrubelest nyújtottam át.

– Bőkezűségből egyelőre egy rubel – mondtam. – Aztán majd meglátjuk.

A vénasszony fürgén elkapta a bankjegyet és kiment, valamit dünnyögött a visszajáró apróról. Eléggé sokáig nem jött vissza, s én már-már keresztet vetettem a visszajáró pénzre meg az ágyneműre, de mégis visszatért, s egy maréknyi piszkos rézpénzt tett az asztalra.

– Ennyi jár vissza, kedveském – mondta. – Pontosan egy rubelecske, meg sem kell számolnod.

– Nem fogom megszámolni – feleltem. – Mi lesz az ágyneművel?

– Mindjárt megágyazok. Eriggy ki az udvarba, sétálj egyet, én addig megágyazok.

Kimentem, s közben elővettem egy cigarettát. A nap végre lenyugodott, fehér éjszaka köszöntött be. Valahol kutyák ugattak. Leültem a tölgyfa alá, a földbe süppedt kis padra, rágyújtottam, a csillagtalan, sápadt égboltot kezdtem nézni. Valahonnan nesztelenül előbukkant a kandúr, rám pillantott fluoreszkáló szemével, azután gyorsan felmászott a tölgyre, és eltűnt a sötét lomb között. Tüstént megfeledkeztem róla; és összerezzentem, amikor valahol odafönt fészkelődni kezdett. Szemét hullott a fejemre. „Hogy a fene…” – mondtam fennhangon. Rendkívüli álmosság fogott el. A házból kijött az öregasszony, nem vett észre, a kúthoz ballagott. Ezt úgy értettem, hogy az ágy meg van vetve, hát visszamentem a szobába.

A vén boszorkány a földre ágyazott meg. No, azt már nem, gondoltam, rátoltam az ajtóra a reteszt, átcipeltem az ágyneműt a díványra, és vetkőződni kezdtem. Az ablakból alkonyi fény hullott be, a tölgyfán szöszmötölt a kandúr. Megráztam a fejemet, hogy kihulljon a szemét a hajamból. Furcsa, meglepő volt ez a szemét: nagy, száraz halpikkely. Szúrni fog alvás közben, jutott eszembe, azzal lerogytam a párnára, és azonnal elaludtam.

2. fejezet

… Az elárvult ház rókák és bornak tanyája lett, s ezért itt furcsa, farkasbőrbe bújt emberek és kísértetek jelenhetnek meg.

A. WEIJA

 

Éjszaka derekán arra ébredtem, hogy beszélgetnek a szobában. Ketten beszéltek, alig hallhatóan suttogtak. A hangok nagyon hasonlóak voltak, az egyik azonban kissé fojtott és rekedtes, a másik pedig roppant ingerültséget árult el.

Ne hörögj – súgta az ingerült hang. – Képes vagy nem hörögni?

– Képes vagyok – válaszolt a másik, és krákogni kezdett.

– Halkabban… – sziszegte az ingerült.

– Rekedtség – magyarázta a fojtott hangú. – A szenvedélyes dohányos reggeli köhögése… – Megint krákogni kezdett.

– Kotródj innen – szólt az ingerült.

– De hát úgyis alszik…

– Kiféle? Honnét pottyant ide?

Én meg honnan tudjam?

Micsoda bosszúság… Hát egyszerűen bámulatos pechünk van.

Megint nem tudnak aludni a szomszédok, gondoltam félálomban. Azt képzeltem, otthon vagyok. Otthon két fizikus testvér a szomszédom. Imádnak éjszaka dolgozni. Éjfél után két órára elfogy a cigarettájuk, és akkor bejönnek az én szobámba, kutatni kezdenek, zörögnek a bútorral, szitkozódnak.

Felkaptam a párnát, feléjük hajítottam. Valami nagy zajjal leomlott, csönd lett.

– Adják vissza a párnát – mondtam –, és hordják el magukat. A cigaretta az asztalon van.

Saját hangomra végképp fölébredtem. Fölültem. Búsan ugattak a kutyák, a falon túl félelmetesen horkolt az öregasszony. Végre eszembe jutott, hol vagyok. A szobában nem volt senki. A félhomályban észrevettem a padlón a párnámat és a fogasról lezuhant kacatot. A vénasszony kitekeri a nyakamat, gondoltam, és felugrottam. A padló hideg volt, átléptem a futószőnyegre. Az anyóka abbahagyta a horkolást. Mozdulatlanná dermedtem. Recsegtek a padlódeszkák, a sarokban valami ropogott, zizegett. Az anyóka fülsiketítően füttyentett, s megint horkolni kezdett. Fölemeltem a párnát és a díványra dobtam. A limlomból kutyahús-szag áradt. A fogas leszakadt a szögről, féloldalt csüngött. Megigazítottam, és nekiláttam felszedegetni a limlomot. Alig akasztottam vissza az utolsó köpenyt,. amikor a fogas megint leszakadt, és a tapétát végigkaristolva, megint egy szál szögön függött. Az anyóka abbahagyta a hortyogást, engem kivert a hideg verejték. Valahol a közelben felrikoltott a kakas. Levest kéne főzni belőled, gondoltam gyűlölettel. A vénasszony forgolódni kezdett, csikorogtak, csattogtak a rugók. Fél lábon állva vártam. Az udvarban valaki halkan megjegyezte: „Ideje aludni menni, elég sokáig elüldögéltünk.” Fiatal női hang volt. „Hát jó, menjünk aludni – válaszolt egy másik hang. Vontatott ásítás hallatszott. – Ma nem fogsz lubickolni?” – „Hideg van valahogy. Gyerünk hajcsizni.” Csönd lett. A vénasszony morogni, fortyogni kezdett, én pedig óvatosan visszatértem a díványomra. Reggel korábban kelek, és mindent megigazítok…

Jobb oldalamra feküdtem, a takarót a fülemre húztam, lehunytam a szememet, és hirtelen ráeszméltem, hogy már nem vagyok álmos, hanem éhes. Haj-jaj-jaj, gondoltam. Sürgősen cselekedni kellett, és én cselekedtem is.

Ledobtam magamról a takarót, felültem. Talán az autóban maradt valami. Nem, ami ott volt, azt mind megettem. Csak a szakácskönyv maradt, amelyet Valka anyjának hoztam, aki Lezsnyevben lakik. Hogy is írja… Fűszeres mártás. Fél pohár ecet, két fej hagyma… meg egy csipetnyi bors. Húsételekhez adható… Úgy emlékszem, mintha most olvasnám: kicsiny bélszínszeletekhez való. Micsoda aljasság – gondoltam –, hiszen nem egyszerűen bélszínhez, hanem ki-icsiny bélszínszeletekhez. Felugrottam és az ablakhoz szaladtam. Az éjszakai levegőben tisztán érződött a ki-i-icsiny bélszínszeletek illata. Valahonnan, a tudatalatti legmélyéről, felötlött bennem: „A vendéglőkben rendszerint ilyesféle ételeket szolgáltak fel neki : savanyú káposztalevest, velőt zöldborsóval, sós uborkát (nyeltem egyet) és az elmaradhatatlan édes leveles buktát…” El kellene terelni a figyelmemet, gondoltam, és felvettem a könyvet az ablakpárkányról. Alekszej Tolsztoj „Borús reggel”-e volt. Találomra felütöttem. „Mahno, miután eltörte a csontnyelű szardinia-kést, zsebéből gyöngyháznyelű zsebkést húzott elő temérdek pengével, s tovább működött vele, sorra nyitogatta ki az ananász- (baj van, gondoltam), francia pástétom-, homár-konzerveket, amelyekből csípős szag áradt szét a szobában.” Óvatosan letettem a könyvet, leültem a zsámolyra, az asztal mellé. A szobában egyszerre ínycsiklandó, csípős szag érződött: bizonyára homár. Azon kezdtem töprengeni, miért nem kóstoltam én ez idáig egyszer sem homárt. Vagy, mondjuk, osztrigát. Dickensnél mindenki osztrigát eszik, zsebkést használ, vastag kenyérszeleteket vág, vajjal keni meg… Idegesen simítgatni kezdtem az abroszt. Az abroszon kimoshatatlan foltok látszottak. Sokat és ízletes falatokat ettek rajta. Homárt és velőt zöldborsóval. Kicsiny bélszínszeleteket fűszeres mártással. Nagy és közepes bélszínszeleteket is ettek. Jóllakottan fújtattak. Fújtatnom nem volt miért, hát elkezdtem a fogamat csikorgatni.

Bizonyára hangosan csináltam, mert a falon túl az öregasszony ágya megcsikordult, a vénség mérgesen dünnyögött, csörömpölt valamivel, s hirtelen bejött hozzám. Hosszú, szürke ing volt rajta, a kezében pedig tányér, és a szobában nyomban valódi, nem pedig képzeletbeli étel illata áradt szét. A vénasszony mosolygott. A tányért egyenesen elém rakta, s mézesmázosan dörmögte:

– Falatozz, kedveském, Alekszandr Ivanovics. Kóstold meg, amit isten adott és énáltalam továbbadott…

– Ugyan, ugyan, Naina Kijevna – mormoltam –, minek fárad…

De már valahonnan csontnyelű villa került a kezembe, és enni kezdtem, az anyóka pedig mellettem állt, s egyre bólogatott, biztatott:

Egyél, kedveském, egyél, váljék egészségedre…

Elfogyasztottam az egészet. Főzővajjal készített, forró krumpli volt.

– Naina Kijevna – hálálkodtam –, maga megmentett az éhhaláltól.

– Megetted? – kérdezte Naina Kijevna valahogy barátságtalanul.

– Felséges volt. Hálásan köszönöm! El sem tudja képzelni…

– Ugyan, mit nem lehet itt elképzelni – vágott közbe már ingerülten. – Megetted, azt kérdem? No, akkor add ide a tányért… A tányért add ide, ha mondom!

– Tessék. Köszönöm – mondtam.

– „Köszönöm”… Köszönömért etessen titeket az ember…

– Fizethetek is – válaszoltam, és már méregbe-jöttem.

– „Fizethetek, fizethetek”… – A vénasszony az ajtóhoz ment. – De ha ezért egyáltalán nem is fizetnek? És kár volt hazudni…

– Hogyhogy hazudni?

– Hát úgy! Magad mondtad, hogy nem fogod csikorgatni a fogadat… – Az öregasszony elhallgatott, eltűnt az ajtó mögött.

– Mit akarhat? – gondoltam. Valahogy furcsa ez az anyóka… Talán észrevette a fogast? Hallani lehetett, hogy csikorogtak a rugók, amikor az ágyban forgolódott és elégedetlenül dohogott. Azután halkan rázendített valami barbár dallamra: „Kikocsizom, lustálkodom, Ivaska húsával jóllakom…” Az ablakon éjszakai hideg áradt be. Megborzongtam, felkeltem, hogy visszafeküdjek a díványra, s ekkor eszembe ötlött, hogy lefekvés előtt bezártam az ajtót. Zavartan odamentem az ajtóhoz, s kinyújtottam a kezemet, hogy ellenőrizzem a reteszt, de alighogy ujjaim a hideg vashoz értek, minden összefolyt a szemem előtt. Kiderült, hogy a díványon fekszem, orromat a párnába fúrva, s ujjaimmal a hideg falat tapogatom.

Kis ideig dermedten feküdtem, amíg rá nem eszméltem, hogy valahol a közelben az öregasszony hortyog, a szobában pedig beszélgetnek. Valaki félhangosan, oktatóan kijelentette:

– Az elefánt a legnagyobb a földön élő valamennyi állat közül. A pofáján nagy húsdarab van, amelyet azért neveznek ormánynak, mert üres és nyújtott, akár a cső. Minden irányban tudja mozgatni, kinyújtja, begörbíti, kéz helyett használja…

A kíváncsiságtól elhűlve, óvatosan a jobb oldalamra fordultam. A szobában most sem volt senki. A hang még oktatóbban folytatta:

– A mértékletesen fogyasztott bor igen jót tesz a gyomornak ; ha viszont túlságosan sokat isznak belőle, olyan gőzöket termel, amelyek az embert az értelmetlen barmok szintjére alacsonyítják le. Önök láttak olykor iszákosokat, s még emlékeznek arra a jogos undorra,’ amelyet velük szemben éreztek…

Hirtelen mozdulattal felültem, s lelógattam lábamat a díványról. A hang elnémult. Úgy tetszett, valahol a falon túl beszélnek. A szobában minden olyan volt, mint azelőtt, sőt – legnagyobb csodálkozásomra – még a fogas is a helyén lógott. És megint nagyon éhes voltam.

– Tinctura ex vitro antimonii – jelentette ki váratlanul a hang. – Magisterium antimon angelii salae. Bafilii oleum antimonit alexiterium antimoniale! – Kuncogás hallatszott. – Nohát, micsoda zagyvaság! – mondta a hang, és süvítve folytatta: – E szemek, melyek még fel sem nyílának, hamarosan nem látandják többé a napot, de ne engedd lezárulni azokat a bocsánatomról és a mennyei boldogságról szóló irgalmatos közlés nélkül… Így hangzik „A Dicső Jung Szelleme avagy Erkölcsös Gondolatai, melyek éjszakai elmélkedéseiből vétettek”. Kapható Szentpétervárott és Rigában, Szvesnyikov könyvesboltjaiban, ára papírkötésben két rubel. – Valaki hüppögött. – Ez is agyrém – szólalt meg a hang, és kifejező erővel szavalta:

 

Rang, szépség és gazdagság,

Mi éltünkben gyönyört ád,

Elszáll, elillan, eltűnik,

Mily hiú a boldogság, ó enyészet!

Szívünket kórok emésztik,

A dicsőséget megóvni nem lehet…

 

Most rájöttem, hol beszélnek. A hang a sarokból hallatszott, ahol a homályos tükör lógott.

– Most pedig – folytatta a hang – ez következik. „Minden – az egyetlen én, ez az én – a világén. A tudatlansággal való egyesülés a fény elhomályosulásától származik – az én a szellemi emelkedettség fokozódásával eltűnik.”

– Hát ez az agyrém honnan való? – kérdeztem. Nem vártam választ. Bizonyos voltam benne, hogy alszom.

– Bölcs mondások az „Upanisadok”-ból – válaszolt’ készségesen a hang.

– De mi az az „Upanisadok”? – Már nem voltam bizonyos abban, hogy alszom.

– Nem tudom – mondta a hang.

Felálltam, s lábujjhegyen a tükörhöz mentem. Tükörképemet nem láttam. A fakó üvegen tükröződött a függöny, a kemence sarka. Én azonban nem látszottam.

– Miről van szó? – szólt a hang. – Vannak még kérdések?

– Ki beszél? – kérdeztem, s benéztem a tükör mögé. A tükör mögött sok por és döglött pók volt. Ekkor mutatóujjammal megnyomtam a bal szememet. Ez a hallucináció felismerésének ősrégi módja, amelyet V. V. Bitner „Higgyünk vagy ne higgyünk?” című, lebilincselő könyvében olvastam. Elegendő ujjunkkal megnyomni a szemgolyónkat, s valamennyi valós tárgy – a hallucinációktól eltérően – megkettőződik. A tükör ketté vált, s megjelent benne a képmásom, álmos, izgatott ábrázatom. Hideg csapta meg a lábam. Ujjaimat begörbítve az ablakhoz mentem és kinéztem.

Odakint nem volt senki, a tölgy sem volt. Megdörzsöltem a szememet, újra kinéztem. Tisztán láttam magam előtt a mohlepte kútkávát a . kerékkel, a kaput és a kocsimat a kapu előtt. Mégis alszom, gondoltam megnyugodva. Tekintetem az ablakpárkányra esett, az ütött-kopott könyvre. Előző álmomban ez a „Golgota” harmadik kötete volt, most pedig ezt olvastam a borítólapon: „P. I. Karpov: Az elmebetegék alkotó tevékenysége és hatása a tudomány, a művészet és a technika fejlődésére.” A hidegtől vacogva belelapoztam a könyvbe, megnéztem a beragasztott színes képmellékleteket. Azután elolvastam a „2-es számú vers”-et:

 

Magasan a felhők között

Csapongva lebeg, kereng

Magányosan a föld fölött

Egy feketeszárnyú veréb.

Éj idején sebesen száll,

A hold fénye hullik rája,

Hű szívét semmi sem bántja,

Kitárul előtte a táj.

Büszke, ragadozó madárral

S míg árnyként bőszen suhog,

Szeme mint a nap ragyog.

 

A padló hirtelen megingott a lábam alatt. Éles, vontatott csikorgás, azután távoli földrengés morajához hasonló zúgás hallatszott. A ház ringani kezdett, akár a sajka a hullámokon. Az udvar odább siklott, az ablak alól pedig előbújt egy óriási kacsaláb, mély barázdákat húzott a fűben, s újra eltűnt. A vadló meredeken megdőlt, éreztem, hogy elesem, két kézzel valami puhába kapaszkodtam, oldalammal és fejemmel beleütköztem valamibe, és lehuppantam a díványról. A futószőnyegeken feküdtem, a párnába csimpaszkodtam, amely velem együtt lepottyant. A szobában egészen világos volt. Az ablak alatt valaki körülményesen köszörülte a torkát.

– Nos, kérem, szóval… – kezdte egy iskolázott férfihang. – Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, akinek a neve… mi-i… nos, ez végtére is nem fontos. Mondjuk, mi-i… Poluekt… Volt neki három fia. Az első… mi-i-i… A harmadik tökfilkó volt, de az első…

Lehajolva, mint katona a golyózáporban, az ablakhoz osontam és kipillantottam. A tölgyfa a helyén volt. Háttal feléje, elgondolkozva ott állt a hátsó lábain Vaszilij kandúr. Foga között tündérrózsát tartott. A kandúr a lába elé nézett, és vontatottan motyogta: „Mi-i-i…” Azután megrázta a fejét, mellső mancsait a háta mögé dugta, s kissé meggörnyedve, akárcsak Dubino-Knyazsickij docens az előadásokon, könnyed léptekkel odább ment a tölgytől.

– Jól van… – mondta a foga között a kandúr. – Élt-éldegélt egy király meg egy királyné. A királynak, a királynénak volt egy fia… Mi-i… Természetesen tökfilkó…

Bosszúsan kiköpte a virágot, egészen összeráncolta a képét, s megdörzsölte a homlokát.

– Kétségbeejtő helyzet – mondta. – Hiszen emlékszem én egy és más dologra. „Ha-ha-ha! Lesz miből lakmározni: a ló ebédre, a vitéz vacsorára…” Ugyan honnan van ez? Ivan pedig, hiszen tudják, tökfilkó, így válaszol: „Ej te, ocsmány szörnyeteg, ki fehér hattyút nem fogál, s mégis eszel!” Azután természetesen izzó nyílvessző, mindhárom fej leröpül, Ivan kiveszi a három szívet, és a hülye, hazaviszi az anyjának… Szép kis ajándék! – A kandúr gúnyos kacajra fakadt, majd felsóhajtott. – Van egy ilyen betegség is: érelmeszesedés.

Újra felsóhajtott, visszafordult a tölgy felé, és rázendített : „Kra-kra, én kis magzataim ! Kra-kra, galambfiókáim Én… mi-i… könnyel itattalak… illetve tápláltalak titeket…” Harmadszor is felsóhajtott, s kis ideig szótlanul ment. Amikor a tölgy mellé ért, hirtelen nem valami zenei hangon ordított fel: „A legédesebb falatot hagytam ott!…”

Mancsai között hirtelen egy masszív guszli tűnt fel – észre sem vettem, honnan szedte. Kétségbeesetten rácsapott a mancsával, és karmaival a húrokba fogózva, még hangosabban üvöltötte, mintha el akarná fojtani a zenét:

 

Dass im Tannwald finster ist,

Dass macht das Holz,

Dass… mi-i… mein Schatz… vagy Katz?^[1]

 

Elhallgatott, és egy ideig némán pengetve a húrokat járkált. Majd halkan, bizonytalanul rázendített:

 

Ó, jártam abban a kertecskében,

Meg is mondom az igazat szépen,

Nos, szóval ott

Kapálják a mákot.

 

Visszatért a tölgyfához, nekitámasztotta a guszlit, s hátsó lábával megvakarta a füle tövét.

– Munka, munka és munka – mondta. – Csakis munka!

Megint a háta mögé dugta a mancsait, s a tölgytől balfelé indult, miközben ezt dünnyögte:

– Tudomásomra jutott, ó, hatalmas király, hogy a dicső Bagdad városában élt-éldegélt egy szabó, kinek neve… – Négykézlábra ereszkedett, ívbe hajlította a hátát, és dühösen sziszegni kezdett. – Hát én ezekkel a nevekkel különösen pocsékul állok! Abu… Ali… Valamilyen Ibn, valakinek a fia… No, jó, mondjuk, Poluekt. Poluekt Ibn… mi-i… Poluektovics…: Úgysem emlékszem, mi volt ezzel a szabóval. Üsse kő, kezdjünk egy másikat…

Az ablakpárkányon hasaltam, s dermedten néztem, amint a szerencsétlen Vaszilij jobbra-balra kószál a tölgy körül, mormog, krákog, üvöltözik, felmordul, az erőlködéstől négy lábra ereszkedik, egyszóval szörnyen kínlódik. Ismereteinek skálája hatalmas volt. Egyetlen mesét, egyetlen dalt sem ismert felénél tovább, viszont ezek orosz, ukrán, nyugati szláv, német, angol, sőt szerintem japán, kínai és afrikai mesék, legendák, példabeszédek, balladák, dalok, románcok, rigmusok és lakodalmas nóták voltak. Az érelmeszesedéstől dühbe gurult, néhányszor a tölgyfa törzsére ugrott, és karmaival szaggatta a kérgét, sziszegett és köpdösött, s ilyenkor a szeme úgy izzott, akár az ördögé, vastag, bolyhos farka pedig hol az ég felé meredt, hol görcsösen rángatózott, hol pedig az oldalát csapdosta. Az egyetlen dal azonban, amelyet végigénekelt, a „Kicsike-csízecske” volt, az egyetlen mese pedig, amelyet összefüggően elmesélt, „A ház, amelyet Jack épített”, Marsak fordításában, de azt is bizonyos kihagyásokkal. Beszédén – nyilván a kimerültségtől – egyre jobban érződött a macskaakcentus. A „mezi-in, a mezi-in – énekelte – magától jár az e-ki, és… mi-i… és… mi-a-a-u !… az eki után maga… mi-a-u-a-u!… maga az Úristen járkál… vagy mászkál?…” Végül aztán teljesen elerőtlenedett, leült a farkára, s egy ideig lehorgasztott fejjel gunnyasztott. Azután halkan, bánatosan nyávogott, hóna alá csapta a guszlit, és három lábon lassan elbicegett a harmatos fűben.

Lemásztam az ablakpárkányról, elejtettem a könyvet. Tisztán emlékeztem arra, hogy utoljára „Az elmebetegek alkotó tevékenysége…” volt, és szentül hittem, hogy éppen ez a könyv esett a padlóra. De most A. Svenson és O. Wendel „A bűncselekmények felfedése” című művét szedtem fel és tettem a párkányra. Fásultan kinyitottam, találomra átfutottam néhány bekezdést, s úgy rémlett, hogy a tölgyfán akasztott ember lóg. Félve emeltem fel a tekintetemet. A tölgy legalsó ágáról ezüstöszöld, nedves cápafarok csüngött alá. Himbálta a reggeli szél.

Hátrahőköltem, a tarkómat valami kemény tárgyba ütöttem. Csörgött a telefon. Körülnéztem. Keresztben feküdtem a díványon, takaróm lecsúszott a padlóra, az ablakon, a tölgyfa lombján keresztül, betűzött á reggeli nap.

3. fejezet

Az ötlött eszembe, hogy az ördöggel vagy a varázslóval készítendő közönséges interjú sikeresen helyettesíthető a tudomány tételeinek ügyes felhasználásával.

H. G. WELLS

 

A telefon csengett. Megdörzsöltem a szemem, kinéztem az ablakon (a tölgyfa a helyén volt), a fogasra pillantottam (a fogas is a helyén volt). A telefon csengett. Az öregasszony szobájában csönd volt. Leugrottam a padlóra, kinyitottam az ajtót (a retesz a helyén volt), kimentem az előszobába. A telefon csengett. A nagy vizes dézsa fölött, egy kis polcon állt: modern, fehér műanyagkészülék, ilyet csak moziban és igazgatónk dolgozószobájában láttam. Felvettem a kagylót.

– Halló…

– Ki az? – kérdezte egy erős női hang.

– Kit keres? – Kaláfovár? – Mi az?

– Azt kérdem, hogy a kacsalábon forgó vár vagy? Ki beszél?

– Igen – mondtam. – A vár. Kit keres.

– Az ördögbe – mondta a női hang. – Vegyen át egy telefontáviratot.

– Halljuk. – Jegyezze.

– Egy pillanat – feleltem. – Ceruzát és papírt hozok. – Az ördögbe – mondta a női hang. Elővettem a noteszomat és a töltőceruzámat. – Diktálhatja.

– Kétszázhatos számú telefontávirat – szólt a női hang. – Gorinics Naina Kijevna polgártársnőnek…

– Ne ilyen gyorsan… Kijevna polgártársnőnek… Folytathatja.

– „Ezennel… felkérjük… ma… folyó év… július huszonhetedikén… éjfélkor… jelenjék meg… az évi köz társasági összejövetelen .” Feljegyezte?

– Fel.

– „Első találkozó… színhelye… a Kopasz Hegy. Öltözet ünnepi. Géperejű közlekedési eszközök igénybevétele…saját költségen. Aláírás… Há… Em… Vij… hivatalfőnök.”

– Kicsoda?

– Vij ! Há Em Vij. – Nem értem.

– Vij! Hron Monadovics! Maga nem ismeri a hivatalfőnököt?

– Nem ismerem – feleltem. – Betűzze.

– Ördög és pokol! Jól van, betűzöm: V mint Vámpír, Imint Inkubusz, J mint jógi… Feljegyezte?

– Azt hiszem, igen – válaszoltam. – Az eredmény: Vij.

– Micsoda?

– Vij, nem?

– Magának polipja van? Nem értem!

– Vlagyimir! Ivan! Joszif!

– Úgy. Olvassa vissza a telefontáviratot. Visszaolvastam.

– Helyes. Onucskina adta le. Ki vette fel? – Privalov.

– Üdv, Privalov! Régóta szolgálsz?

– A kiskutyák szolgálnak – mondtam mérgesen. – Én dolgozom.

– Jó, jó, dolgozzál. Az összejövetelen találkozunk.

Búgás hallatszott. Helyére tettem a hallgatót, visszamentem a szobába. A reggel hűvös volt, sietve elvégeztem a tornát, és felöltöztem. A fejleményeket rendkívül érdekesnek találtam. A telefontávirat furcsamód az éjszakai eseményekkel társult a tudatomban, bár fogalmam sem volt, hogy miképpen. Különben néhány gondolat már eszembe öltött, s képzeletem felcsigázódott.

Mindaz, aminek itt történetesen tanúja lehettem, nem volt teljesen ismeretlen előttem, hasonló esetekről olvastam valahol, és most visszaemlékeztem rá, hogy az efféle körülmények közé került emberek viselkedését mindig bosszantóan ostobának találtam. Ahelyett, hogy teljesen kihasználták volna a szerencsés véletlen révén elébük táruló vonzó lehetőségeket, megijedtek, igyekeztek visszatérni a hétköznapokba. Valamelyik hős még könyörgött is az olvasóknak, hogy maradjanak minél távolabb a mi világunkat az ismeretlentől elválasztó függönytől, s mindenféle súlyos szellemi és testi sérüléssel riasztgatta őket. Én még nem tudtam, miként alakulnak az események, de már hajlandó voltam fejest ugrani beléjük.

Miközben merítőedényt vagy bögrét keresve a szobában ténferegtem, tovább okoskodtam. Ezek a félénk emberek, gondoltam, holmi kísérletező tudósokhoz hasonlítanak, akik nagyon szorgalmasak, de nincs fantáziájuk, & ezért igen óvatosak. Ha nem mindennapi eredményt kapnak, megrettennek tőle, sietve a kísérlet tökéletlenségével magyarázzák, és gyakorlatilag hátat fordítanak az újnak, mert túlságosan megszokták a régit, ami kényelmesen belefér a mértékadó elmélet keretei közé… Már valamiféle kísérleteket fontolgattam az alakváltoztató könyvvel (az változatlanul az ablakpárkányon feküdt, és most Aldridge „Az utolsó száműzött”-je volt), a beszélő tükörrel meg a fogcsikorgatással. Volt néhány kérdésem Vaszilij kandúrhoz, a tölgyfán üldögélő sellő is érdekelt, bár időnként úgy tetszett, ez mégiscsak álomkép lehetett. Semmi kifogásom a sellők ellen, de azt nem tudom elképzelni, hogy tudnak fára mászni… bár a pikkely?…

A merítőedényt a telefon alatti dézsában találtam meg, de a dézsában nem volt víz. A kúthoz indultam. A nap már meg lehetősen magasra emelkedett. Valahol autók zúgtak, rendőrsíp harsant, az égen nagy búgással helikopter úszott. Odamentem a kúthoz, elégedetten fedeztem fel a lánc végén a horpadt bádogvödröt, s elkezdtem csavarni a kereket. A vödör, minduntalan a kút falához koccanva, a fekete mélységbe süllyedt. Csobbanás hallatszott, a lánc megfeszült. Tekertem a kereket és a Moszkvicsomat néztem. A kocsinak porlepte, fáradt külseje volt, a szélvédőt ellepte a tömérdek rátapadt muslica. Fel kell tölteni vízzel a hűtőt.

A vödör nagyon nehéznek tűnt. Amikor a kút kávájára tettem, a vízből kibújt egy óriási csukafej: zöld volt és valahogy egészen mohlepte. Félreugrottam.

– Megint a piacra cipelsz? – kérdezte a csuka. Meghökkenten hallgattam. – Hagyj már békén, telhetetlen némber! Mihelyt megnyugszom, kicsit bebújok pihenni meg szunyókálni… máris kihúzol!. Hiszen nem vagyok már fiatal, idősebb volnék tenálad… a kopoltyúm sincsen rendben…

Igen furcsa látvány volt, ahogyan beszélt. Szakasztott úgy, mint a csuka a bábszínházban, szájmozgása és a hangja egyáltalán nem volt szinkronban. Az utolsó mondatot görcsösen összeszorított állkapoccsal ejtette ki.

– A levegő is árt nekem – folytatta. – Egyszer csak megdöglöm. Akkor mihez kezdel? Az egész a te buta fukarságod miatt van… Folyton kuporgatsz, de hogy mire, azt magad sem tudod… A legutóbbi pénzreformon hogy rajtaveszítettél, mi? Az ám! Hát a százrubelesekkel? Ládákat ragasztottál teli velük! No és a Kerenszkij-bankókkal! Befűtöttél velük…

– Hát tudja – kezdtem, amikor kissé összeszedtem magam.

– Jaj, ki az? – ijedt meg a csuka.

– Én… Én csak véletlenül vagyok itt… Meg akartam mosakodni.

– Megmosakodni! Én meg azt gondoltam, megint a vénasszony. Nem látok, öreg vagyok. Meg a vízben állítólag egészen más a fénytörés. Rendeltem is magamnak egyszer légszemüveget, de elveszítettem, nem lelem… Hát te kiféle volnál?

– Turista – feleltem kurtán.

– O, turista… Én meg azt hittem, megint az anyóka. Hogy az mit művel velem! Visz a piacra, elad, állítólag hallevesnek. Hát mit tehetek én? Persze, azt mondom a vevőnek: eressz el engem a kis porontyaimhoz – ámbár miféle kis porontyaim vannak nekem: nem kis porontyok azok, már amelyek élnek, hanem vén csontok. Ha elengedsz, megszolgálom neked, csak ezt mondd: „A csuka parancsára, az’ én kívánságomra.” Hát el is engednek. Az egyik félelemből, a másik jóságból, némelyik pedig mohóságból… Úszom-úszkálok a folyóban, hideg van, reumás vagyok, visszabújok a kútba, a vénasszony pedig megint itt terem a vödörrel… – A csuka alámerült, kicsit bugyborékolt, azután újra felbukkant. – No és te mit fogsz kérni, cimbora? Csak lehetőleg valami egyszerűt, mert egyesek holmi televíziós készüléket meg tranzisztoros rádiót kérnek… Némelyik egészen meghibbant:

„Teljesítsd helyettem – azt mondja – az évi tervet a fűrésztelepen.” Nem vagyok én mai gyerek, hogy fát fűrészeljek…

– Ahá – mondtam. – Szóval televíziót mégiscsak tud adni.

– Nem – ismerte be becsületesen a csuka. – Televíziót nem tudok adni. Meg olyan… lemezjátszós zenegépet se. Nem bízom bennük. Valami egyszerűbbet kérj. Mondjuk, hétmérföldes csizmát vagy láthatatlanná tevő varázssipkát…

Már-már felcsillanó reményem, hogy ma megúszhatom a Moszkvics olajozását, végleg kihunyt.

– Ne aggódjék – mondtam. – Nekem semmi sem kell. Azonnal elengedem.

– Az jó – felelte nyugodtan a csuka. – Szeretem az ilyen embereket. A múltkor is… Megvett á piacon valaki, én meg király-lányt ígértem neki. Úszom a folyón, persze szégyenkezem, azt sem tudom, merre nézzek. Hát vaksi módra belepottyanok egy hálóba. Húznak. Megint hazudnom kell, gondolom. De nem. Az ember úgy fogott, hogy a számat se tudtam kinyitni. No, gondoltam, befellegzett, megfőznek. De nem. Az ember rácsípett valamit az uszonyomra, és visszadobott a folyóba. Ezt ni! – A csuka kibújt a vödörből, kidugta az uszonyát, amelyen a tövénél egy fémlapocska volt. Ezt olvastam : „Eme példány az r 8 54-ik esztendőben a Szolova folyóba bocsátatott. Ő Cári Felsége Tudományos Akadémiájára szállítandó. Szentpétervár”. – A vénasszonynak ne említsd – figyelmeztetett a csuka. – Letépi az uszonyommal együtt. Kapzsi, fukar.

„Ugyan mit kérjek tőle?” – töprengtem lázasan.

– Hogyan csinálja a csodáit?

– Ugyan miféle csodákat?

– Hát… a kívánságok teljesítését…

– Hogyan csinálom… Kiskorom óta megtanultam, hát így csinálom. Honnan tudjam, hogyan csinálom… Aranyhalacska bezzeg még jobban csinálta, mégis kimúlt. A sorsát senki sem kerüli el.

Úgy rémlett, a csuka sóhajtott.

– Öreg volt? – kérdeztem.

– Már hogy lett volna öreg! Fiatal volt, erős… Vízibombát dobtak rá, cimbora. Valami víz alatti hajó is volt mellette, az is elsüllyedt. Ő ugyan kiváltotta volna magát, de hát nem kérdezték meg, ahogyan észrevették, mindjárt bombát dobtak rá… Hát így szokott ez lenni. – Kis ideig hallgatott. – Szóval, elengedsz? Valahogyan fülledt az idő, vihar lesz…

– Persze, persze – mondtam felrezzenve. – Hogy akarja: bedobjam vagy a vödörben eresszem le?

– Dobj be, cimbora, dobj be.

Óvatosan a vödörbe dugtam a kezemet és kivettem a csukát, lehetett vagy nyolc kiló. Ezt mormolta: „No, ha mégis megkívánsz egy terülj asztalkámat vagy egy repülő szőnyeget, akkor itt megtalálsz…”

– Viszontlátásra – mondtam és elengedtem. Nagy csobbanás hallatszott.

Egy ideig ott álltam és a moszattól zöld tenyeremet néztem. Furcsa érzés fogott el. Időnként, akár a szélroham, az a gondolat tört rám, hogy a szobában ülök a díványon, de mihelyt megráztam a fejemet, máris újra a kútnál találtam magam. Azután elmúlt. Megmosakodtam pompás, jéghideg vízzel, megtöltöttem a hűtőt, megborotválkoztam. Az öregasszony még most sem mutatkozott. Éhes voltam, a városba is be kellett mennem, a postához, ahol talán már vártak a fiúk. Bezártam a kocsit, kiléptem a kapun.

Ráérősen ballagtam a Tengerszöglet utcán, kezemet NDK gyártmányú, rövid, szürke kabátom zsebébe dugtam, és a lábam elé néztem. Cipzárakkal barázdált, kedvenc farmernadrágom farzsebében a vénasszonytól kapott rézpénz csörgött. Eltöprengtem. A „Znanyije” társaság vékonyka brosúrái hozzászoktattak ahhoz a gondolathoz, hogy az állatok nem tudnak beszélni. A mesék viszont gyermekkorom óta az ellenkezőjéről győztek meg. Természetesen a brosúrákkal értettem egyet, mert soha az életben nem láttam beszélő állatokat. Még papagájokat sem. Ismertem egy papagájt, amely képes volt tigrismódra üvölteni, ember módra beszélni azonban nem tudott. És lám, most a Csuka, Vaszilij Kandúr, sőt a tükör is beszél. Különben, az élettelen tárgyak éppenséggel gyakran beszélgetnek. S ez az elképzelés egyébként sohasem jutott volna eszébe mondjuk a dédapámnak. Az ő, a dédapám szemszögéből nézve a beszélő kandúr sokkal kevésbé fantasztikus dolog, mint az a fényezett faládika, amely rekedt hangon ordítozik, muzsikál és több nyelven beszél. A kandúrral szintén többé-kevésbé világos a helyzet. De hogyan beszél a csuka? A csukának nincs tüdeje. Ez igaz. Bár van úszóhólyagja, amelynek funkcióját – mint erről tudomásom van – a halbiológusok még nem tisztázták egészen. Egy halbiológus ismerősöm, Zsenyka Szkoromahov, egyenesen azt feltételezi, hogy ez a funkció teljesen homályos, s amikor megpróbálok az ismeretterjesztő brosúrákból vett érvekkel bizonyítani, Zsenyka dúl-fúl. Teljesen elveszíti beszélőképességét… Nekem az’ a benyomásom, hogy az állatok lehetőségeiről egyelőre igen keveset tudunk. Csupán nemrég derült ki, hogy a halak és a tengeri állatok jeleket adnak egymásnak a víz alatt. Nagyon érdekes dolgokat írnak a delfinekről. Vagy mondjuk itt van Raphael, a majom. Magam is láttam. Beszélni ugyan nem tud, viszont a következő reflexet alakították ki benn: a zöld fény – banán, a piros fény – elektrosokk. S minden rendben ment egészen addig, amíg egyszerre be nem kapcsolták a piros és a zöld fényt. Akkor Raphael úgy viselkedett, mint például Zsenyka. Szörnyen megsértődött. A kisablakhoz rohant, amely mögött a kísérlet vezetője ült, és sivítozva, ordítva köpdöste az ablakot. Van egy ilyen természetű vicc is. Az egyik majom azt kérdi a másiktól: „Tudod, mi az a feltételes reflex? Amikor megszólal a csengő, és ezek a fehér köpenyes álmajmok banánnal meg cukorkával szaladnak ide hozzánk.” Mindez természetesen rendkívül bonyolult. A terminológia nincs kidolgozva. Amikor valaki ilyen körülmények között megpróbálja az állatok lelkivilágával és a bennük rejlő lehetőségekkel összefüggő kérdéseket megoldani, teljesen tehetetlennek érzi magát. Ezért a legfontosabb, hogy gondolkodjunk. Mint Pascal mondta: „Tanuljunk meg hát jól gondolkodni – ez az erkölcs alapelve.”

Kiértem a Béke sugárútra, és szokatlan látvány kötötte le figyelmemet. Az úttesten egy ember ment, kezében kis zászlócskák. Mögötte vagy tíz lépésre, erőlködő búgással kúszott egy nagy, fehér MAZ, amely egy hatalmas, füstölgő, ezüstszínű tartálykocsit vontatott. „Tűzveszélyes”, ez a felirat állt az oldalán, jobbra és balra tőle pedig, ugyanolyan lassan, kis vörös tűzoltóautók gördültek. A motor egyenletes zúgásába időnként valamilyen új hang keveredett, amely megdermesztette az ember szívét, s ilyenkor sárga lángnyelvek törtek ki a tartály nyílásain. A sisakos tűzoltók arca bátor és szigorú volt. A menet körül gyerkőcök futkostak. „Viszik a sárkányt, viszik a sárkányt” – kiáltozták. A felnőtt járókelők félénken a kerítéshez lapultak. Nyilvánvalóan attól féltek, hogy a ruhájuk esetleg beszennyeződik.

– Viszik a drágát – szólalt meg mellettem az ismerős, csikorgó mély hang.

Hátrafordultam, Naina Kijevna állt mögöttem elszontyolodva, kristálycukor-csomagokkal teli szatyorral.

– Viszik – ismételte. – Minden pénteken viszik…

– Hová viszik? – kérdeztem.

– A kísérleti telepre, lelkecském. Folyton csak kísérleteznek… Semmi egyéb dolguk nincsen.

– De kit visznek, Naina Kijevna?

– Hogyhogy kit? Hát nem látod?…

Megfordult és elindult, én azonban utolértem.

– Naina Kijevna, az imént telefontáviratot adtak át a maga részére.

– Ugyan kitől?

– Há Em Vijtől.

– És miről szól?

– Valami összejövetelük lesz ma mondtam, és figyelmesen néztem rá. – A Kopasz Hegyen. Ünnepi öltözet. A vénasszony szemlátomást megörült.

– Igazán? – mondta. – Jaj, de jó!… De hol a telefontávirat?

– Az előszobában, a telefonon.

– A tagdíjakról nem esett szó benne? – kérdezte halkabban.

– Milyen értelemben?

– Hát, hogy ki kell egyenlíteni a hátralékot egészen ezerhétszáz… – Az öregasszony elhallgatott.

– Nem. Semmi ilyenről nem esett szó.

– Hát az jó. De milyen járművön jutunk el oda? Kocsit küldenek?

– Hadd segítsek vinni a szatyrot – ajánlottam. A vénasszony visszahőkölt.

– Még mit nem ! – nézett rám gyanakvóan. – Hagyd csak, nem szeretem… A szatyor kéne neki!…

Nem szeretem az öregasszonyokat, gondoltam.

– De hát milyen járművön jutunk el oda? – ismételte. – A saját költségén – mondtam kárörömmel.

– Zsugori népség! – sopánkodott a vénasszony. – A seprűt a múzeumba vitték, a mozsarat nem javítják ki, öt rubel tagdíjat vasalnak be, a Kopasz Hegyre pedig menjek a saját költségemen! Hiszen az út nem olcsó, kedveském, meg amíg a taxi vár…

Dohogva és köhécselve elfordult tőlem, s odább állt. Megdörzsöltem a kezemet, és szintén mentem a dolgomra. Feltevéseim igazolódtak. A meglepő események csomója egyre szorosabbra kötődött. És szégyen, nem szégyen, de ezt most érdekesebbnek tartottam, mint akár a reflektorok görbületének modellálását.

A Béke sugárút már kihalt volt. Az útkereszteződésnél gyerkőcök ugráltak, szerintem bigéztek. Amikor észrevettek, abbahagyták a játékot, és közelebb jöttek. Rosszat sejtettem, sietve elkerültem őket, és a központ felé indultam. Hátam mögött fojtott, elragadtatott kiáltás hallatszott: „Jampec!” Meggyorsítottam a lépést. „Jampec!” – üvöltött fel egyszerre több hang. Majdnem futottam. Mögöttem ezt visítozták: „Jampe-ec! Nyakigláb!” A járókelők együttérzőn néztek rám. Ilyen helyzetben legjobb eltűnni. Én a legközelebbi csemegeboltba surrantam be, járkáltam a pultok mellett, meggyőződtem arról, hogy cukor van, a felvágottak és az édesség választéka nem nagy, viszont az úgynevezett halkészítményeké minden várakozást felülmúl. Megittam egy pohár szódavizet, s kinéztem az utcára. A kölyköket nem láttam. Kiléptem az üzletből, és mentem tovább. A bódék és a gerendaházak sora hamarosan véget ért, modern, egyemeletes házak következtek, nyitott kis parkokkal. A parkokban apróságok nyüzsögtek, idős asszonyok valami meleg holmit kötöttek, idős férfiak pedig dominó-csatákat vívtak.

A város központjában tágas térre értem, amelyet egy és kétemeletes épületek szegélyeztek. A teret aszfalt borította, közepén kis park zöldellt. A parkban nagy, vörösre festett Dicsőség-tábla állt, mellette néhány kisebb tábla, grafikonokkal. A postahivatalra ugyanitt a téren találtam rá. Úgy állapodtunk meg a fiúkkal, hogy aki elsőnek érkezik a városba, poste restante üzenetet hagy, amelyben feltünteti a tartózkodási helyét. Üzenetet nem találtam, hát én hagytam levelet, amelyben közöltem a címemet, és elmagyaráztam, hogyan juthatnak el a kacsalábon forgó várhoz. Azután elhatároztam, hogy megreggelizem.

Körbejártam a teret, s a következő intézményeket találtam: filmszínházat, leltározás miatt bezárt könyvüzletet, a városi szovjet épületét, amely előtt néhány poros’ kis ‘ „GAZ” kocsi állt; a „Jeges tenger” Szállodát, ahol szokás szerint nem volt üres szoba, két szódavizes és fagylaltos bódét, a 2-es számú (iparcikk) boltot és a 18-as számú (-háztartási) boltot, a 2-es számú étkezdét, amely tizenkét órakor nyitott, a 3-as számú büfét, amely minden magyarázat nélkül zárva volt. Azután felfedeztem a városi rendőrséget, nyitott ajtaja előtt elbeszélgettem egy igen fiatal őrmesterrel, aki elmagyarázta, hol a benzinkút és milyen az út Zsezsnyevig. „De hol az autója?” – érdeklődött a rendőr, s körülnézett a téren. „Ismerősöknél hagytam” – válaszoltam. „Á, ismerősöknél…” – szólt a rendőr sokatmondóan. Szerintem, megjegyzett magának. Félszegen elköszöntem.

A Sóshal-fogyszöv kétemeletes, hatalmas irodaháza mellett végre rábukkantam a 16/27-es számú, kicsiny, tiszta teázóra. Kellemesnek találtam. Nem voltak benne nagyon sokan, valóban teát ittak, és érthető dolgokról beszélgettek: hogy Korobec mellett végre leszakadt a híd, és most át kell hajtani a gázlón; hogy a tizenötös kilométerkőnél már egy hete megszüntették az Állami Autófelügyelet őrhelyét; hogy „a szikrája egy elefántot is megölne, de nem gyújt…” Benzin és sült hal szaga terjengett. Az éppen nem beszélgető vendégek figyelmesen mustrálták a farmeromat, és én örültem, hogy hátul szakmai folt van rajta: tegnapelőtt ugyanis igen szerencsésen belecsücsültem egy olajozóba.

Teli tányér sült halat, három pohár teát és három szendvicset vettem magamnak, az öregasszonytól kapott aprópénzzel fizettem. („Biztosan a templom előtt kéregetett…” – zsörtölődött a büfésnő), letelepedtem az egyik sarokba, s nekiláttam az evésnek, közben élvezettel figyeltem ezeket az agyonbagózott, rekedt hangú embereket. Kellemes volt elnézni, milyen napbarnítottak, magabiztosak, keménykötésűek, sokat tapasztaltak, milyen jóízűen esznek, jóízűen cigarettáznak, jóízűen mesélnek. Az utolsó cseppig kihasználták a rövid szünetet a több órás, rázós, unalmas út, az izzó, fülledt vezetőfülke, a por meg a tűző napsütés előtt. Ha nem lettem volna programozó, okvetlenül sofőrnek mentem volna, de nem nyamvadt személyautóra, nem is autóbuszra, hanem valamilyen teher-óriásra, amelynek fülkéjébe létrán kell felmászni, a kerékcseréhez pedig kisebb emelődaru szükséges.

A szomszéd asztalnál két fiatalember ült. Nem hasonlítottak a gépkocsivezetőkhöz, s ezért eleinte nem is figyeltem fel rájuk. Ők sem énrám. Amikor a második pohár teát iszogattam, megütötte fülemet a „dívány” szó. Azután valamelyikük ezt mondta: ,,… Akkor pedig érthetetlen, egyáltalán minek létezik ez a Kaláfovár…” Fülelni kezdtem. Sajnos, halkan beszéltek, én pedig ráadásul háttal ültem nekik, úgyhogy rosszul hallottam őket. A hangok azonban ismerősnek tetszettek: ,,… semmiféle tétel… csak a dívány…”, „. egy ilyen torzonborz alaknak…”, „… a dívány . tizenhatodik fok…” ,,… csupán tizennegyed rendű transzgresszió esetén…”, ,,…. könnyebb egy transzlátor-modellt elkészíteni…”, „sok mindenki vihog!…”, „… villanyborotvát adok ajándékba…”, ,,… nem boldogulhatunk a dívány nélkül…” Ekkor egyikük krákogni kezdett, de olyan ismerősen, hogy nyomban eszembe jutott az elmúlt éjszaka, megfordultam, de azok már a kijárat felé tartottak – két széles vállú, vastag nyakú, öles termetű legény. Egy ideig még láttam őket az ablakból, amint átvágtak a téren, megkerülték a kis parkot, és eltűntek a grafikonok mögött. Megittam a teát, megettem a szendvicseket, aztán én is kimentem. A dívány izgatja őket. A sellő nem izgatja. A beszélő kandúr sem. De a dívány nélkül nem boldogulnak… Megpróbáltam visszaemlékezni, miféle dívány van a szobámban, de semmi különös nem jutott az eszembe. Olyan, mint a többi. Jóféle dívány. Kényelmes. Csak furcsa dolgokat álmodik rajta az ember.

Most jó volna hazatérni, végére járni ennek a díványügynek. Egy kicsit kísérletezni az alakváltoztató könyvvel, amúgy őszintén elbeszélgetni Vaszilij Kandúrral, és megnézni, nincs-e a kacsalábon forgó várban még valami érdekes. Otthon azonban a Moszkvicsom várt és az NK, valamint az MSz. Az NK-t még ki lehetett bírni, ez csupán a Napi Karbantartás, a szőnyegek kirázása meg a karosszéria lemosása nagynyomású vízsugárral, amely szükség esetén a kerti öntözőkannából vagy a vödörből történő lelocsolással is helyettesíthető. Bezzeg az MSz… Meleg napon az embernek még gondolni is szörnyű rá. Mert az MSz nem egyéb, mint Műszaki Szerviz, ez pedig abból áll, hogy én az autó alatt fekszem az olajozóval a kezemben, és az olajozó tartalmát fokozatosan átviszem a kupakos szelencébe meg a saját ábrázatomra. A gépkocsi alatt forró és fülledt a, levegő, az alját pedig sűrű rétegben borítja a rászáradt sár… Egyszóval, nem nagy kedvem volt hazamenni.

4. fejezet

Ki engedte meg magának ezt az Ördögi tréfát! Le kell fülelni, és letépni róla az álarcot, hogy tudjuk, kit akasszunk fel kora reggel a várfalra!

EDGAR POE

 

Megvettem a tegnapelőtti Pravdát, szódavizet ittam, s elhelyezkedtem a parkban egy padon, a Dicsőség-tábla árnyékában. Tizenegy óra volt. Figyelmesen átnéztem az újságot. Ez hét percbe telt. Akkor elolvastam a hidroponikus növénytermesztésről szóló cikket, a kanszki harácsolókról írott tárcát meg egy vegyigyár munkásainak a szerkesztőséghez intézett hosszú levelét. Ez mindössze huszonkét percet vett igénybe. Ne menjek moziba? Ezt a filmet azonban már láttam egyszer moziban, egyszer a televízióban. ‘Ekkor úgy döntöttem, hogy iszom egy kis vizet. Összehajtottam az újságot, felálltam. Az öregasszony rézpénzéből csupán egyetlen ötkopejkás maradt a zsebemben. Eliszom, határoztam el. Szörpöt ittam, visszakaptam egy kopejkát, a szomszéd bódéban egy doboz gyufát vettem. Most már végképp semmi dolgom a központban. Elindultam hát találomra a 2-es számú bolt és a II-es számú étkezde közti keskeny utcán.

Járókelőt alig láttam. Megelőzött egy nagy, poros teherautó. A sofőr kidugta az ablakon a könyökét és a fejét, fáradtan nézte a macskaköves úttestet. Az utca lejtett, élesen jobbra kanyarodott, a fordulónál, a járda mellett egy ódon öntöttvas-ágyú csöve meredezett a földből, torkolata földdel és cigarettacsutkákkal volt tele. Az utca hamarosan meredek folyópartban végződött. Kis ideig üldögéltem a meredély szélén, gyönyörködtem a tájban, azután átmentem a túlsó oldalra, visszafelé ballagtam.

Érdekes, hová tűnhetett az a teherautó? – gondoltam hirtelen. A meredek partról nem vezetett le út. Nézelődni kezdtem, kaput kerestem az utca két oldalán, sekkor felfedeztem egy kicsiny, de igen furcsa házat, amely két zord téglaépület közé szorult. A földszinti ablakokat vasrács fedte, a vasrudakat felerészig fehérre festették. Ajtót egyáltalán nem láttam a házon. Ezt azért vettem ‘nyomban észre, mert a cégtábla, amelyet rendszerint a kapu vagy a bejárat mellett helyeztek el, itt közvetlenül két ablak között lógott: Ez állt rajta: „Szovjetunió Tudományos Akadémiája”, „BOVATKI’ . Visszamentem az utca közepére: igen, földszint és emelet, tíz-tíz ablakkal, és sehol egy ajtó. BOVATKI. Tudományos Kutató Intézet… De mit jelent a Bova? Bonyolult Villamos Automatika? A kacsalábon forgó vár – gondoltam – ennek a bizonyos BOVATKI-nak a múzeuma. Útitársaim bizonyára szintén innen valók. Meg azok is, akik a teázóban ültek… Az épület tetejéről varjúfalka rebbent fel, károgva keringett az utca fölött. Megfordultam, elindultam vissza, a térre.

Valamennyien naiv materialisták vagyunk, gondoltam. És valamennyien racionalisták. Azt akarjuk, hogy minden azonnal racionális magyarázatot kapjon, vagyis egy maroknyi ismert tényre vezetődjék vissza. És egyikünkben sincs egy szemernyi dialektika. Senkinek sem jut eszébe, hogy az ismert tények és valami új jelenség között az ismeretlen tengere terülhet el, s akkor mi az új jelenséget természetfölöttinek és következésképpen lehetetlennek nyilvánítjuk. Montesquieu mester például hogyan fogadta volna azt a közlést, hogy egy halottat, negyvenöt perccel a szívműködés regisztrált megszűnése után, életre keltenek? Bizonyára ellenszenvvel fogadta volna. Azazhogy antipátiával. Obskurantizmusnak, papi maszlagnak nyilvánította volna. Esetleg csak legyintett volna rá. Ha pedig a szeme láttára történik, akkor rendkívül nehéz helyzetbe kerül. Mint én most, csakhogy én jobban hozzászoktam. Neki pedig vagy szélhámosságnak kellett volna tartania ezt a feltámadást, vagy megtagadnia a saját érzéseit, sőt, a materializmust is. Legvalószínűbb, hogy szélhámosságnak tartotta volna. De ennek az ügyes bűvészmutatványnak az emléke élete végéig idegesítette volna akár a szembe került porszem… Mi (azonban más kor gyermekei vagyunk. Mi sok mindent láttunk: egy élő kutyafejet, amelyet egy másik élő kutya nyakához varrtak, szekrény nagyságú mű-vesét, élő idegek által irányított élettelen vaskezet, és olyan embereket, akik hanyagul megjegyzik: „Ez már azután történt, hogy először meghaltam…” Igen, napjainkban Montesquieu-nek nem sok esélye volna arra, hogy materialista maradjon. Mi azonban mégis azok maradunk, és semmi baj! Igaz, olykor nehéz dolgunk van, amikor a szél hirtelen furcsa szirmokat sodor hozzánk az ismeretlen óceánján keresztül, az ismeretlen beláthatatlan kontinenseiről. S különösen nehéz, amikor az ember gyakran nem azt találja, amit keres. A zoológiai múzeumokban hamarosan csodálatos állatok jelennek meg, az első állatok a Marsról vagy a Vénuszról. Igen, mi természetesen bámulni fogjuk, de hiszen már régóta várjuk ezeket az állatokat, felkészültünk a megjelenésükre. Sokkal jobban meglepődnénk és csalódnánk, ha ezek az állatok nem lennének, vagy hasonlítanának a mi macskáinkhoz és kutyáinkhoz. A tudomány, amelyben hiszünk (és gyakran vakon hiszünk), rendszerint jó előre és sokáig készít fel bennünket az eljövendő csodákra, és csak akkor ér bennünket sokkos hatás, ha meg nem jósolt valamivel találkozunk, mint például holmi lyuk a negyedik dimenzióba, biológiai rádiókapcsolat vagy élő bolygó… Vagy, mondjuk, kacsalábon forgó vár… Igaza volt a görbe orrú Romannak, itt náluk nagyon, de nagyon érdekes…

Kiértem a térre, megálltam a szódavizes bódé előtt. Pontosan emlékeztem arra, hogy aprópénzem nincs, tehát papírpénzt kell felváltanom, és már-már csábmosolyra húztam a számat, mert a szódavízárusok ki nem állhatják, ha valaki papírpénzzel fizet, amikor egy ötkopejkásra bukkantam a farmernadrágom zsebében. Elcsodálkoztam, de, inkább örültem. Szódát ittam szörppel, visszakaptam egy lucskos kopejkát, és az időjárásról beszélgettem az árusnővel. Azután határozottan hazafelé indultam, hogy mielőbb végezzek az NK-val meg az MSz-szel, és egy keveset racionál-dialektikai magyarázatokkal foglalkozzam. A kopejkát a zsebembe dugtam, és megtorpantam, mert felfedeztem, hogy ugyanabban a zsebemben még egy ötös lapul. Kivettem, megvizsgáltam. Kissé nedves volt. „5 kopejka 1967”, és a 6-os számjegyet nem túl mély csorba torzította el. Akkor talán nem is törődtem volna ezzel az apró eseménnyel, ha ugyanabban a pillanatban nem érzem úgy, hogy itt állok a Béke sugárúton, de egyidejűleg a díványon ülök, és bambán bámulom a fogast. És amikor megráztam a fejemet, ez az érzés elmúlt.

Egy ideig még lassan mentem, szórakozottan dobálgattam fel és kapdostam el az ötkopejkást (állandóan írással esett a tenyeremre), és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat. Azután megpillantottam a csemegeüzletet, ahová reggel a kölykök elől menekültem, és betértem. Két ujjam között tartva az ötkopejkást, egyenesen a pulthoz indultam, ahol szörpöt és szódavizet árultak, s gépiesen megittam egy pohár szódát. Azután a visszakapott aprót a tenyerembe szorítva félrevonultam, és ellenőriztem a zsebemet.

Ez volt az az eset, amikor nem ért sokkos hatás. Inkább azon csodálkoztam volna, ha nem találom a zsebemben az ötkopejkást. De ott volt a nedves, 196i-es verésű pénz a kicsorbult 6-os számmal. Megbökött valaki, s azt kérdezte, nem alszom-e. Kiderült, hogy a pénztár előtt álltam sorban. Azt feleltem, hogy nem alszom, és három doboz gyufára váltottam blokkot. Beálltam a sorba a gyufáért, és megállapítottam, hogy az ötkopejkás a zsebemben van. Teljesen nyugodt voltam. Miután megkaptam a három dobozt, kiléptem az üzletből, visszatértem a térre, és kísérletezni kezdtem.

A kísérlet körülbelül egy órámat vette igénybe. Ezalatt tízszer körbejártam a teret, valósággal felpuffadtam a sok szódavíztől, zsebem megtelt gyufásdobozokkal meg újságokkal, megismerkedtem valamennyi eladóval, és számos érdekes következtetésre jutottam. Az ötkopejkás visszajön, ha fizetek vele. Ha egyszerűen eldobom, elejtem, elveszítem, akkor ott marad, ahová esett. Az ötös abban a pillanatban tér vissza a zsebembe, amikor a visszajáró aprót átveszem az eladó kezéből. Ha eközben az egyik kezemet az egyik zsebemben tartom, akkor az ötös a másikba vándorol. Cipzárral becsukott zsebben sohasem jelenik meg. Ha mindkét kezemet zsebre vágom, akkor az ötös bárhol a testemen felbukkanhat (az én esetemben a cipőmből került elő). Azt nem sikerült megfigyelnem, hogyan tűnt el az ötös a pulton levő tányérkából, elvegyült a többi rézpénz között, és zsebbe vándorlása pillanatában semmilyen mozgás nem észlelhető a tányérkában.

Tehát úgynevezett felválthatatlan ötkopejkással volt dolgunk. A felválthatatlanság puszta ténye nemigen érdekelt. Képzeletemet elsősorban az anyagi test téren kívüli helyváltoztatásának lehetősége csigázta fel. Teljesen világos volt számomra, hogy az ötkopejkás titokzatos átvándorlása az eladótól a vevőhöz nem egyéb, mint a hírhedt nulltér-átvitel sajátos esete, amelyet a tudományos-fantasztikus irodalom kedvelői ilyenféle álneveken is ismernek: hiperátvitel, repaguláris ugrás, Tarantoga-jelenség… A távlatok káprázatosak voltak.

Nem volt semmilyen műszerem. Egy közönséges laboratóriumi minimumhőmérő is igen sokat segíthetett volna, de nálam még ez sem volt. Be kellett érnem merőben vizuális, szubjektív megfigyelésekkel. Amikor elkezdtem az utolsó körsétát a téren, a következő feladatot tűztem magam elé: „Az ötkopejkást az aprópénz-tányérka mellé teszem, és lehetőség szerint megakadályozom az eladót abban, hogy mielőtt visszaadna, a többi pénz közé keverje, s így vizuálisan nyomon követem az ötkopejkás térbeli helyváltoztatását, és ugyanakkor megpróbálom legalább minőségileg meghatározni a levegő-hőmérséklet változását az átmenet feltételezett röppályája közelében.” A kísérlet azonban már a legelején megszakadt.

Amikor a Mánya nevű elárusítónőhöz közeledtem, már várt rám a fiatal rendőrőrmester.

– Úgy – mondta hivatalos hangon.

Behízelgőn néztem rá, valami rosszat sejtettem.

– Kérem, igazolja magát, polgártárs – szólt a rendőr és elnézett mellettem.

– De miről van szó? – kérdeztem, s elővettem a személyazonossági igazolványomat.

– Az ötkopejkást is kérném – mondta a rendőr, átvéve az igazolványomat.

Szó nélkül odaadtam az ötöst. Mánya mérges szemmel nézett rám. A rendőr megnézte a pénzdarabot, elégedetten annyit mondott: „Ahá…” Kinyitotta az igazolványomat, s úgy tanulmányozta, ahogyan a könyvbarát tanulmányoz egy ritka ősnyomtatványt. Kínos volt a várakozás. Körülöttem lassan nőtt a tömeg. Különféle vélemények hangzottak el velem kapcsolatban.

– Velem kell jönnie – mondta végül a rendőr.

Elindultunk. Menet közben a kísérők seregében többféle változat született zegzugos életpályámról, és számos ok fogalmazódott meg, amely a mindenki szeme láttára elkezdődött vizsgálatot előidézhette.

A rendőrségen az őrmester átadta az ötkopejkást és a személyazonossági igazolványomat egy hadnagynak. Az megnézte a pénzdarabot, és hellyel kínált. Leültem. A hadnagy hanyagul így szólt: „Szolgáltassa be az aprót”, és szintén belemélyedt az igazolványom tanulmányozásába. Kikotortam zsebemből a rézgarasokat. „Számold össze, Kovaljov” – mondta a hadnagy, azzal félretette az igazolványt, és a szemembe nézett.

– Sokat vásárolt össze? – kérdezte.

– Sokat.

– Azt is szolgáltassa be – mondta a hadnagy.

Kiraktam az asztalra a tegnapelőtti Pravda négy számát, a helybeli Ribak című újság négy számát, két Lityeraturnaja Gazetát, nyolc doboz gyufát, hat darab „Aranykulcsocska” cukorkát meg egy leértékelt drótkefét, amelyet petróleumfőző tisztítására használnak.

– A vizet nem szolgáltathatom be – közöltem szárazon. – Öt pohár szörp volt és négy pohár szóda.

Kezdtem rájönni, miről van szó, és rendkívül kínosan éreztem magam arra a gondolatra, hogy magyarázkodnom kell.

– Hetvennégy kopejka, hadnagy elvtárs – jelentette az ifjú Kovaljov.

A tiszt elgondolkozva szemlélte az újságokat és gyufásdobozokat.

– Szórakozásból tette vagy másért? – kérdezte.

– Vagy másért – válaszoltam komoran.

– Meggondolatlanság – mondta a hadnagy. – Meggondolatlanság, polgártárs. Mondjon el mindent.

Elmondtam. A történet végén arra kértem a hadnagyot, tettemet ne tekintse olyan kísérletnek, hogy Zaporozsecre akartam gyűjteni. A fülem égett. A hadnagy elmosolyodott. – Miért ne tekintsem annak? – érdeklődött. Előfordultak olyan esetek, amikor össze is gyűjtöttek. Vállat vontam.

– Biztosíthatom önt, ez a gondolat eszembe sem juthatott volna… De mit is beszélek, hiszen valóban nem jutott eszembe…

A hadnagy sokáig hallgatott. Az ifjú Kovaljov felvette az igazolványomat, s megint nézegetni kezdte.

– Elképzelni is nehéz… – kezdtem zavartan. – Egészen hajmeresztő ötlet… Kopejkánként összekuporgatni… – Megint vállat vontam. – Akkor már inkább a templom előtt kéregetek…

– Mi harcolunk a koldulás ellen – jelentette ki sokatmondóan a hadnagy.

– Hát persze, természetesen… Csak azt nem értem, mi közöm nekem ehhez az egészhez, és… – Azon kaptam magam, hogy túlságosan gyakran vonogatom a vállamat, s megfogadtam magamban, hogy ezentúl nem teszem.

A hadnagy újra gyötrelmesen sokáig hallgatott, s közben az ötkopejkást nézegette.

– Jegyzőkönyvet kell felvenni – közölte végül. Vállat vontam.

– Kérem, persze… ámbár… – Nem tudtam, tulajdonképpen mit akartam ezzel az „ámbárral”.

A hadnagy kis ideig rám nézett, várta a folytatást. Én azonban éppen azt fontolgattam, hogy a büntetőtörvénykönyv melyik cikkelyének hatálya alá esnek a tetteim, ő pedig maga elé húzott egy papírlapot, és írni kezdett.

A fiatal Kovaljov visszament őrhelyére. A hadnagy a tollát sercegtette, és gyakran bemártotta a tintatartóba. Én ültem, bambán bámultam a falra kiakasztott plakátokat, és fásultan arra gondoltam, hogy például Lomonoszov az én helyemben felkapná a személyazonossági igazolványt, és kiugrana az ablakon. Tulajdonképpen mi a lényeg? – gondoltam. Az a lényeg, hogy az ember ne tartsa önmagát bűnösnek. Ebben az értelemben nem vagyok bűnös. A bűnösség azonban lehet objektív és szubjektív. És a tény tény marad: ez a hetvennégy kopejka jogilag technikai eszközök segítségével végrehajtott lopás eredménye. A technikai eszköz ez esetben a felválthatatlan ötkopejkás.

– Olvassa el és írja alá – szólt a hadnagy.

Elolvastam. A jegyzőkönyvből kitűnt, hogy én, alulírott Privalov A. I., számomra ismeretlen módon egy szabvány mintájú, felválthatatlan ötkopejkás érme birtokába jutottam, s azzal visszaéltem; én, alulírott Privalov A. I., azt állítom, hogy cselekményeimet tudományos kísérlet céljából hajtottam végre, mindenfajta önös szándék nélkül, hogy hajlandó vagyok megtéríteni az államnak okozott egy rubel ötvenöt kopejka összegű kárt, végül, a Szoloveci Városi Szovjet 1959. március 22-i határozatának megfelelően, a felválthatatlan ötkopejkást beszolgáltattam Szergijenko U. U. hadnagynak, a rendőrség ügyeletesének, és cserében átvettem öt kopejkát a Szovjetunió területén forgalomban levő pénzérmékben. Aláírtam.

A hadnagy összehasonlította aláírásomat a személyazonossági igazolványomban szereplő aláírással, még egyszer gondosan átszámolta a rézgarasokat, telefonált valahová, megkérdezte a cukorka és a drótkefe pontos árát, nyugtát állított ki és átadta nekem. Miközben visszaadta az újságokat, a gyufát, az édességet meg a drótkefét, így szólt:

– A szódavizet pedig, saját beismerése szerint, megitta. Ezért összesen nyolcvanegy kopejka jár.

Roppant megkönnyebbüléssel fizettem. A hadnagy még egyszer figyelmesen átlapozta a személyazonossági igazolványomat, és visszaadta.

– Elmehet, Privalov polgártárs – mondta. – És a jövőben legyen óvatosabb. Sokáig marad Szolovecben?

– Holnap elutazom – feleltem.

– Hát holnapig is legyen óvatosabb.

– Igyekezni fogok – mondtam, és eltettem az igazolványomat. Aztán halkabbra fogtam a hangom, s megkérdeztem – Mondja, hadnagy elvtárs, ön nem érzi magát furcsán itt, Szolovecben?

A hadnagy már valamilyen iratokat nézett.

– Régóta itt vagyok – felelte szórakozottan. – Megszoktam.

5. fejezet

– És ön hisz-e a kísértetekben? – kérdezte az előadótól az egyik hallgató

– Persze, hogy nem – válaszolt az előadó, és lassan szertefoszlott a levegőben.

IGAZ TÖRTÉNET

 

Egészen estig igyekeztem rendkívül óvatosan viselkedni. A rendőrségről egyenesen hazafelé indultam a Tengerszögletbe, és ott legott bebújtam az autó alá. Nagyon meleg volt. Nyugatról félelmetes fekete felhő kúszott lassan. Mialatt a kocsi alatt feküdtem és olajban fürödtem, az öreg Naina Kijevna, aki egyszerre nagyon nyájas és szíves lett, két ízben is megkörnyékezett, hogy vigyem el a Kopasz Hegyre.

– Azt mondják, kedvesem, az autónak árt az állás – turbékolta csikorgó hangon, és bepillantott az elülső lökhárító alá. – Azt mondják, annak az használ, ha megy. Én meg is fizetném, afelől ne kételkedjél…

Nekem nem volt kedvem a Kopasz Hegyre menni. Bármelyik pillanatban betoppanhattak a fiúk, a vénasszony pedig turbékoló változatában még kellemetlenebb volt számomra, mint zsémbesen. Azután, mint kiderült, a Kopasz Hegy kilencven versztányira van, amikor pedig az út minőségéről kérdeztem az anyókát, örömmel kijelentette, hogy az út sima, és ha netán történne valami, majd ő megtolja az autót. („Ne tévesszen meg a korom, én még erős vagyok”). Az első, siker telep támadás után a vénasszony ideig-óráig visszavonult, bement a házba. Akkor bebújt mellém a kocsi alá Vaszilij Kandúr. Vagy egy percig figyelte a kezemet, aztán félhangosan, de tisztán ezt mondta:

– Nem tanácsolom, polgártárs… mi-i… nem tanácsolom. Felfalják – s a farkát csóválva elment.

Nagyon óvatos akartam lenni, és amikor az anyóka másodszor is rohamra indult, mindjárt ötven rubelt kértem tőle, hogy egy csapásra véget vessek az egésznek. Tisztelettel pillantott rám, és azonnal faképnél hagyott.

Elvégeztem az NK-t és az MSz-t, a legnagyobb óvatossággal átruccantam üzemanyagért a benzinkúthoz, megebédeltem a II-es számú étkezdében, és még egyszer kitettem magam annak a veszélynek, hogy az éber Kovaljov igazoltasson. Lelkiismeretem megnyugtatására megkérdeztem tőle, milyen az út a Kopasz Hegyre. Az ifjú őrmester roppant bizalmatlanul nézett rám, és így szólt:

– Út? Ugyan, mit beszél, polgártárs? Nincsen semmilyen út.

Szakadó esőben értem haza.

Az öregasszony eltávozott. Vaszilij Kandúr eltűnt. A kútban valaki két szólamban énekelt, s ez ijesztő és bánatos volt. A záport hamarosan szemerkélő eső váltotta fel. Besötétedett.

Behúzódtam a szobámba, és az alakváltoztató könyvvel próbáltam kísérletezni. Abban azonban valami elromlott. Talán valamit rosszul csináltam, vagy az időjárás hatott rá, de bármennyit ügyeskedtem, az továbbra is F. M. Kuzmin „Mondattani és írásjel-használati gyakorlatok” című műve maradt. Ilyen könyvet olvasni teljesen lehetetlen, ezért hát szerencsét próbáltam a’ tükörrel. De a tükör néma volt és minden látszott benne. Akkor ledőltem a díványra.

Az unalomtól és az eső zúgásától már-már elszundítottam, amikor hirtelen megcsörrent a telefon. Kimentem az előszobába, felvettem a kagylót.

– Halló…

A kagyló néma volt.

– Halló – mondtam, és belefújtam. – Nyomja le a gombot. Semmii válasz.

– Kopogtassa meg a készüléket – tanácsoltam. A kagyló azonban hallgatott. Még egyszer belefújtam, megrángattam a zsinórt, és így szóltam – Hívjon fel egy másik automatából.

Akkor a hallgatóban egy durva hang megkérdezte. Alekszandr?

– Igen. – Elcsodálkoztam.

Miért nem felelsz?

– Felelek. Ki az?

– Petrovszkij háborgat. Eredj a sózó műhelybe, és mondd meg a művezetőnek, hogy hívjon fel.

Milyen művezetőnek?

– Hát ki van ott nálad?

– Nem tudom…

– Hogyhogy nem tudom? Alekszandr beszél?

Ide hallgasson, polgártárs – mondta. – Milyen számot hívott?

– A hetvenkettest… A hetvenkettes beszél? Nem tudtam.

– A jelek szerint nem – válaszoltam.

– Akkor mért mondja azt, hogy maga Alekszandr! – Valóban Alekszandr vagyok!

– A kombinátból beszél?

– Nem – feleltem. – A múzeumból.

– Á… Akkor bocsánatot kérek. Tehát nem hívhatja a művezetőt…

Letettem a kagylót. Kis ideig ott álltam, körülnéztem az előszobában. Öt ajtó volt benne: az udvari, a szobámé, az anyóka szobájáé, a mellékhelyiségé, és még egy, vaspántos ajtó, amelyen óriási lakat lógott. Unalmas, gondoltam. Magányos. A lámpa is homályos, poros… Csoszogva visszaindultam a szobámba, de a küszöbön megálltam.

A dívány eltűnt.

Minden egyéb a helyén volt, az asztal, a kemence, a tükör, a fogas, a zsámoly. A könyv is pontosan ott feküdt az ablakpárkányon, ahol hagytam. A padlón azonban, ahol a dívány állt, csak egy nagyon poros, szemetes téglalap maradt. Az után észrevettem a fogas alatt a gondosan összehajtogatott ágyneműt.

– Az előbb itt volt egy dívány – mondtam fennhangon. – Rajta feküdtem.

Valami megváltozott a házban. A szoba furcsa zajjal telt meg. Valaki beszélgetett, zene hallatszott, valahol nevettek, köhögtek, csoszogtak. Egy pillanatra homályos árnyék takarta el a lámpa fényét, recsegtek a padlódeszkák. Azután hirtelen patikaszag támadt, hideg csapott az arcomba. Hátrahőköltem. Abban a pillanatban valaki jól hallhatóan kopogtatott a külső ajtón. A zajok egy szempillantás alatt elcsitultak. Odapillantottam, ahol azelőtt a dívány állt, és kimentem a pitvarba, kinyitottam az ajtót.

A szemerkélő esőben egy középmagas, elegáns ember állt előttem, feltűrt gallérú, eszményien tiszta, krémsárga, rövid köpenyben. Levette a kalapját, és méltóságteljesen kérdezte:

– Bocsánatot kérek, Alekszandr Ivanovics. Tudna öt percet áldozni nekem, hogy elbeszélgessünk?

– Természetesen – feleltem zavartan. – Jöjjön be…

Ezt az embert életemben először láttam, és az a gondolat villant fel bennem, hogy hátha a helyi rendőrségtől jött. Az ismeretlen belépett az előszobába, s olyan mozdulatot tett, mintha egyenesen a szobámba akarna bemenni. Én azonban útját álltam. Nem tudom, miért tettem, talán nem akartam, hogy a porról és a padlón levő szemétről kérdezősködjék.

– Elnézést – motyogtam –, talán inkább itt… Nálam rendetlenség van. Meg leülni sincs mire…

Az ismeretlen felkapta a fejét.

– Hogyhogy nincs mire? – kérdezte halkan. – Hát a dívány?

Talán egy percig szótlanul néztünk egymás szemébe.

– M-m-m… A dívány? – kérdeztem suttogva.

Az ismeretlen lehunyta a szemét.

– Ó, vagy úgy? – jelentette ki lassan. – Értem. Kár. Nos, bocsásson meg…

Udvariasan biccentett, feltette a kalapját, és határozottan a mellékhelyiség ajtaja felé indult.

– Hová megy?! – kiáltottam. – Nem ott a kijárat!

Az ismeretlen hátra sem fordulva, ezt dünnyögte.

– Mindegy – és eltűnt az ajtó mögött. Gépiesen meggyújtottam neki a villanyt, kis ideig álldogáltam és hallgatóztam, azután feltéptem az ajtót. A mellékhelyiségben nem volt senki. Óvatosan elővettem egy cigarettát és rágyújtottam. A dívány. Mi köze ehhez a díványnak? Sohasem hallottam semmilyen dívány-mesét. Volt repülő szőnyeg, terülj asztalkám, láthatatlanná tevő varázssipka, hétmérföldes csizma, magától-szóló guszli. Volt csodatükör. De csoda-dívány nem volt. A díványokon ülnek vagy fekszenek, a dívány igen hétköznapi valami… Kinek a képzeletét csigázhatja fel egy dívány?…

Amikor visszatértem a szobába, nyomban észrevettem a Kis Emberkét. A kemencén ült, a mennyezet alatt, igen kényelmetlen pózba görnyedve. Borostás, ráncos arca és szőrös, szürke füle volt.

– Adj isten – mondtam fáradtan.

A Kis Emberke szenvedőn elbiggyesztette a széles száját.

– Jó estét – mondta. – Bocsásson meg, kérem, magam sem tudom, hogy hogyan kerültem ide… A dívány ügyében jöttem.

A dívány ügyében elkésett – feleltem, és leültem az asztalhoz.

– Látom – mondta halkan az Emberke, és sután forgolódni kezdett. Hullott a mész.

Cigarettáztam, és elgondolkozva mustráltam a vendéget. A Kis Emberke tétován nézett rám.

– Segítsek? – kérdeztem.

– Köszönöm, nem szükséges – válaszolta csüggedten az Emberke. – Inkább magam…

A kemence széléhez csúszott, ügyetlenül elrugaszkodott, és fejjel lefelé zuhant. Nekem elállt a lélegzetem. Ő azonban függve maradt a levegőben, és kezét-lábát görcsösen szétterpesztve, lassan ereszkedni kezdett. Nem volt nagyon esztétikus látvány, de mulatságos. Miután négykézláb földet ért, nyomban felállt, és kabátja ujjával megtörülte a nedves arcát.

– Egészen megöregedtem – közölte rekedten. – Száz évvel ezelőtt egy ilyen leszállásért megfosztottak volna a diplomámtól, erre mérget vehet, Alekszandr Ivanovics.

– Milyen iskolát végzett? – érdeklődtem, és rágyújtottam egy újabb cigarettára.

Nem hallgatott rám. Letelepedett velem szemközt a zsámolyra, és búsan folytatta:

– Azelőtt úgy levitáltam, mint Zeusz. Most pedig, engedelmet a szóért, nem vagyok képes kiirtani a szőrzetet a fülemből. Olyan rendetlen… De ha hiányzik a tehetség? Temérdek sok a kísértés,mindenféle fokozatok, rangok, de tehetség nincs! Nálunk sokan begyepesednek öregségükre. A kiválóságokra persze ez nem vonatkozik. Gian Ciacomo, Cristobal Junta, Giuseppe Balsamo, vagy mondjuk, Kivrin Fjodor Szimeonovics elvtárs… A szőrzetnek semmiféle nyoma sincsen rajtuk! – Diadalmasan pillantott rám. – Semmifé-le! Sima bőr, kecsesség, arányosság…

– Engedelmet – szóltam. – Azt mondta: Giuseppe Balsamo… De hiszen ez ugyanaz, mint Cagliostro gróf! Tolsztoj szerint pedig a gróf hájas s igen kellemetlen külsejű volt…

A Kis Emberke sajnálkozva nézett rám, és elnézően mosolygott.

– Ön egyszerűen tájékozatlan, Alekszandr Ivanovics – felelte. – Cagliostro gróf merőben más, mint a nagy Balsamo. Ő… hogy is mondjam… Nem túlságosan sikerült másolata. Balsamo ifjúkorában matricát készített önmagáról. Rendkívül, rendkívül tehetséges volt, de hát tudja, hogyan szokott ez lenni fiatalkorban… Minél gyorsabban, minél mulatságosabban, és összecsapják, így is megteszi… Bizony, kérem… Sohase mondja azt, hogy Balsamo és Cagliostro egy és ugyanaz. Balul üthet ki.

Kellemetlen érzés fogott el.

– Igen – mondtam. – Természetesen nem vagyok szakember. De… Bocsásson meg a tolakodó kérdésért, mi köze ehhez a díványnak? Kinek lehetett szüksége rá?

A Kis Emberke összerezzent.

– Megbocsáthatatlan önteltség – jelentette ki hangosan, és felkelt. – Hibát követtem el, hajlandó vagyok teljes határozottsággal beismerni. Amikor ilyen óriások… Itt pedig még holmi arcátlan tacskók… – Vértelen kis kezét a szívéhez szorította, és hajlongani kezdett. – Bocsánatot kérek, Alekszandr Ivanovics, a háborgatásért… Még egyszer elnézést kérek, és azonnal itt hagyom önt. – Közeledett a kemencéhez, s félénken pillantott fölfelé. – Öreg vagyok, Alekszandr Ivanovics – mondta és nagyot sóhajtott. – Eljárt fölöttem az idő…

– Nem volna kényelmesebb önnek az… izé… azon keresztül… Az imént itt járt egy elvtárs, ő azt vette igénybe.

– Hű-ű, hiszen ez Cristobal Junta volt! Mit számít neki: átszivárogni a csatornahálózaton, vagy tíz mérföldnyire… – A Kis Emberke búsan legyintett. – Mi egyszerűbben… Magával vitte a díványt vagy transzgresszálta?

– Nem tudom – válaszoltam. – Tulajdonképpen o is elkésett.

A Kis Emberke meghökkenten tépdeste .a szőrzetet a jobb fülében.

– Elkésett? Ő? Valószínűtlen… Különben hogy ítélhetnénk meg őt mi ketten? Viszontlátásra, Alekszandr Ivanovics, bocsásson meg.

Látható erőlködéssel átment a falon és eltűnt. Én a földön heverő szemétbe dobtam a cigarettavéget. Ejha, ez a dívány! Ez bizony nem beszélő macska. Ez valami komolyabb, valamilyen dráma. Talán egyenesen az eszmék drámája. De hiszen talán még eljönnek az… elkésettek. Bizonyára eljönnek. A szemétkupacra néztem, Hol is láttam a seprűt?

A vesszőseprű a kis dézsa mellett állt, a telefon alatt. Nekifogtam, hogy felseperjem a port és a szemetet, de hirtelen valami súlyos tárgy beleütközött a seprűbe, és a szoba közepére gurult. Odanéztem. Mutatóujj nagyságú, csillogó, hosszúkás henger volt. Megpiszkáltam a seprűvel. A kis henger megingott, szárazon pattogott, és a szobában ózonszag támadt. Eldobtam a seprűt, felemeltem a hengert. Sima volt, meleg. Megfricskáztam, s megint pattogni kezdett. Megfordítottam, hogy az alját is megnézzem, s abban a pillanatban éreztem, hogy a padló kisiklik a lábam alól. Minden tótágast állt. Fájdalmasan nekiütköztem valaminek a sarkammal, majd a vállammal és a fejem búbjával, elejtettem a hengert és elestem. Alaposan megdöbbentem, s nem jöttem rá mindjárt, hogy a kemence és a fal közti keskeny résben fekszem. Fejem fölött a kis lámpa himbálózott, s amikor felemeltem a tekintetemet, ámulattal fedeztem fel a mennyezeten a cipőm recés nyomait. Nyögve kikecmeregtem a résből, és megnéztem a talpamat. Mészpor borította.

– Ez már sok – mondtam fennhangon. – Csak át ne szivárogjak a csatornahálózatba!…

Szememmel keresgéltem a kis hengert. Az élével a padlót érintve olyan helyzetben állt, amely az egyensúly mindenféle lehetőségét kizárta. óvatosan közelebb mentem, leguggoltam mellette. A henger halkan sercegett és himbálózott. Sokáig néztem, azután ráfújtam. A henger jobban ingott, megdőlt, ekkor rekedt vijjogás hallatszott a hátam mögött, és szél csapott meg. Hátranéztem és leültem a padlóra. A kemencén egy óriási griffmadár csukta össze gondosan a szárnyait: nyaka csupasz volt, csőre baljósan horgas.

– Isten hozta – mondtam. Bizonyos voltam benne, hogy a griff beszélni tud.

A madár lehajtott fejjel, fél szemmel rám nézett, s egyszerre tyúkhoz lett hasonlóvá. És én barátságosan integettem neki. A griff már-már kitátotta a csőrét, de nem szólalt meg. Felemelte az egyik szárnyát, és csőrét csattogtatva tetvészkedni kezdett. A kis henger pedig egyre csak himbálózott és sercegett. A griff abbahagyta a tetvészkedést, behúzta a nyakát, és ráborította szemére a sárga hártyát. Igyekeztem nem hátat fordítani a madárnak, befejeztem a takarítást, kidobtam a szemetet a sűrűsödő sötétségbe. Azután visszatértem a szobába.

A griff aludt, ózonszag terjengett. órámra néztem: tizenkettő múlt húsz perccel. Kis ideig a henger előtt álltam, s az energia és egyúttal az anyag megmaradásának törvényén töprengtem. A griffmadarak aligha sűrűsödnek össze a semmiből. Ha ez a griff megjelent itt, Szolovecben, akkor egy griff (nem okvetlenül ez) eltűnt a Kaukázusban vagy ahol ezek tanyáznak. Nagyjából kiszámítottam az átvitelhez szükséges energiát, és félénken pillantottam a kis hengerre. Jobb, ha nem nyúlok hozzá, gondoltam. Jobb, ha letakarom valamivel, hadd álljon így. Behoztam az előszobából a merítőedényt, gondosan megcéloztam a hengert, és lélegzetvisszafojtva ráborítottam. Leültem a zsámolyra, cigarettára gyújtottam, s várni kezdtem még valamit. A griff jól hallhatóan szuszogott. A lámpa fényében tollai rézvörösen csillámlottak, óriási karmai belevágódtak a mészbe. Lassanként rothadás-szag áradt belőle.

– Fölösleges volt ezt tennie, Alekszandr Ivanovics – szólalt meg egy kellemes férfihang.

– Ugyan mit? – kérdeztem, s hátranéztem a tükörbe. – Az umkleidetre gondolok…

Nem a tükör beszélt. Valaki más.

– Nem értem, miről van szó – feleltem. A szobában nem volt senki. Ingerült lettem.

– Az umkleidetről beszélek – jelentette ki a hang. – Teljesen fölösleges volt a vas merítő-edénnyel letakarnia. Az umkleidet, vagy mint önök nevezik, a varázspálca, roppantul óvatos bánásmódot kíván.

– Éppen ezért takartam le… De hát kerüljön beljebb, elvtárs, mert így nagyon kényelmetlen beszélgetni. – Köszönöm – mondta a hang.

Közvetlenül előttem lassan összesűrűsödött egy sápadt ember alakja, aki kitűnő szabású szürke ruhát viselt. Fejét kissé oldalra hajtva, választékos udvariassággal érdeklődött:

– Merhetem-e remélni, hogy nem zavarom túlságosan?

– Egyáltalán nem – válaszoltam, s felálltam. – Kérem, üljön le, érezze magát otthon. Teát parancsol?

– Köszönöm szépen – mondta az ismeretlen, és nadrágszárát kecses mozdulattal felhúzva, leült velem szemben. – Ami a teát illeti, elnézést kérek, Alekszandr Ivanovics, de éppen az imént vacsoráztam.

Egy ideig társaságbeli mosollyal a szemembe nézett. Én is mosolyogtam.

– Ön a dívány ügyében jött? – kérdeztem. – A dívány sajnos, nincs itt. Roppantul fájlalom, sőt, nem is tudom… Az ismeretlen összecsapta a kezét.

– Semmiség! – mondta. – Mekkora hűhó – engedelmet a szóért – holmi badarság miatt, amelyben ráadásul senki sem hisz igazán… Hát csak gondolja meg, Alekszandr Ivanovics, mindenféle perpatvarokat, visszataszító hajszákat rendeznek, az embereket egy mesebeli – én nem félek ettől a szótól –, igenis mesebeli Fehér Tézis miatt zaklatják… Minden józanul gondolkozó ember univerzális transzlátornak tekinti a díványt, amely kissé ormótlan, de rendkívül jó minőségű és munkabíró. S annál nevetségesebbek azok az öreg tudatlanok, akik a Fehér Tézisről fecsegnek… Nem, én beszélni sem akarok erről a díványról.

– Ahogy, jónak látja – feleltem, egész társaságbeli modoromat ebbe az egyetlen mondatba belesűrítve. – Beszéljünk valami másról.

– Babonák… Előítéletek… – kezdte szórakozottan az ismeretlen. – Az elme restsége és irigység, irigység, szőrrel benőtt irigység… – Félbeszakította önmagát. – Bocsásson meg, Alekszandr Ivanovics, én mégis bátorkodnék engedelmet kérni, hogy eltávolítsam ezt a merítőedényt. Sajnos, a vas gyakorlatilag nem átlátszó a hipermező számára, és ha annak feszültsége kismértékben is megnövekszik…

Felemeltem a kezemet.

– Kérem, bármit, amit csak óhajt! Távolítsa el a merítőedényt… Távolítsa el ezt a bizonyos… um… um… varázspálcát… – Ekkor megtorpantam, mert csodálkozva vettem észre, hogy a merítőedény eltűnt. A kis henger pedig festett higanyhoz hasonló folyadék tócsájában állt. A folyadék gyorsan párolgott.

– Biztosíthatom, így jobb lesz – jelentette ki az ismeretlen. – Ami pedig nagylelkű javaslatát illeti, hogy távolítsam el az umkleidetet, ezt sajnos, nem fogadhatom el. Ez már morális és etikai kérdés,, ha úgy tetszik becsület dolga… A formaságok oly erősek 1 Bátorkodom azt tanácsolni önnek, hogy többé ne nyúljon az umkleidethez. Látom, megütötte magát, és ez a sas… Azt hiszem, érez… izé-é… bizonyos ámbraillatot…

– Igen – feleltem őszintén. – Ocsmány bűz van. Akár a majomketrecben.

A sasra néztünk. A griff, tollait felborzolva, szunyókált.

– Az umkleidet kezelésének művészete – szólt az ismeretlen – bonyolult és finom művészet. Semmi esetre se keseredjen el, és ne tegyen szemrehányást magának. Az umkleidet kezelését nyolc félévig oktatják, s szükség van hozzá a kvantum-alkímia alapos ismeretére. Ön mint programozó valószínűleg különösebb nehézség nélkül elsajátítaná az elektronikus szintű umkleidetet, az úgynevezett ESZU-7-est… De a kvantum-umkleidet… a hipermezők… a transzgressziós átalakulások… az általánosított Lomonoszov-Lavoisier törvény… – bűnbánóan széttárta a karját.

– Szóra sem érdemes – mondtam sietve. – Hiszen én nem pályázom erre… Egyáltalán nem vagyok felkészülve rá.

Ekkor észbe kaptam, és cigarettával kínáltam.

– Köszönöm – felelte az ismeretlen. – Legnagyobb sajnálatomra nem élek vele.

Ekkor megérdeklődtem, nem megkérdeztem, hanem éppenséggel megérdeklődtem.

– Szabad volna megtudnom, minek köszönhetem e találkozás örömét?

Az ismeretlen lesütötte a szemét.

– Félek, hogy szerénytelennek látszom – kezdte –, de be kell vallanom, hogy már eléggé régen itt tartózkodom. Nem szeretnék neveket említeni, de, úgy vélem, még ön is, bármennyire távol álljon mindentől, tisztán látja, hogy a dívány körül némi egészségtelen sürgés-forgás támadt, botrány érlelődik, a légkör izzóvá válik, a feszültség nőttön-nő. Ilyen körülmények között elkerülhetetlenek a hibák, a nagyon nem kívánatos véletlenek… Ne menjünk messzire példákért. Valaki – ismétlem, nem szeretnék neveket említeni, annál kevésbé, mert az illető mindenképp tiszteletre méltó munkatárs, a tiszteletről szólva pedig, ha nem a modorra gondolok, akkor a nagy tehetségre és az önfeláldozó munkára – szóval valaki, sietségében és idegességében itt felejti az umkleidetet, s az olyan események körének középpontjává válik, melyekbe olyan ember is belesodródik, akinek az egészhez semmi köze… – Meghajolt felém. – Ilyen esetekben pedig mindenképp szükségszerű a káros befolyásokat mintegy semlegesítő hatás… – Jelentőségteljesen nézett a mennyezeten levő cipőnyomokra. Azután rám mosolygott. – Én azonban nem szeretnék absztrakt altruistának látszani. Mindezek az események természetesen roppantul érdekelnek mint szakembert és mint ügyvezetőt… Egyébként nem szándékozom többé zavarni önt, s minthogy ön közölte velem ama szilárd meggyőződését, hogy többé nem kísérletezik az umkleidettel, szíves engedelmével elköszönök.

Felemelkedett.

– Ugyan már! – kiáltottam. – Ne menjen el! Olyan kellemes beszélgetni önnel, ezernyi kérdésem volna önhöz…

– Rendkívül nagyra becsülöm a tapintatosságát, Alekszandr Ivanovics, ön azonban fáradt, pihenésre van szüksége.

– Cseppet sem! – ellenkeztem hevesen. – Ellenkezőleg!

– Alekszandr Ivanovics – szólt az ismeretlen nyájas mosollyal, és figyelmesen a szemembe nézett. – De hiszen ön valóban fáradt. És ön valóban pihenni akar.

Ekkor azt éreztem, hogy valóban elálmosodom. Leragadt a szemem. Nem volt kedvem többet beszélni. Szörnyen álmos voltam.

– Kivételes öröm volt megismerkednem önnel – mondta halkan az ismeretlen.

Láttam, hogy fokozatosan halványulni kezdett, lassan feloldódott a levegőben, s finom kölnivíz könnyű szaga maradt utána. Úgy-ahogy leterítettem a matracot a padlóra, arcomat a párnába fúrtam, és abban a pillanatban elaludtam.

Szárnycsattogásra és kellemetlen vijjogásra ébredtem. Furcsa, kékes félhomály volt a szobában. A kemencén a sas suhogott, utálatosan rikoltozott, és szárnyaival a mennyezetet verdeste. Felültem és körülnéztem. A szoba közepén egy jól megtermett legény lebegett a levegőben, melegítőnadrág és tarka ing volt rajta. A henger fölött lebegett, könnyedén hadonászott óriási, csontos mancsaival, de nem ért hozzá.

– Mi történt? – kérdeztem.

A dalia félvállról futó pillantást vetett rám, és elfordult.

– Nem hallom a választ – mondtam dühösen. Még most is nagyon álmos voltam.

– Csend legyen, te halandó – szólt rekedten. Abbahagyta bűvös mozdulatait, és felvette a hengert a padlóról. Hangja ismerősnek tetszett.

– Hé, pajtás! – szóltam rá fenyegetően. – Tedd a helyére ezt a micsodát, és tűnj el.

A dalia állkapcsát előrefeszítve nézett rám. Én ledobtam magamról a lepedőt és felkeltem.

– Nosza, tedd le az umkleidetet! – rivalltam rá.

A dalia leereszkedett a padlóra, szilárdan megvetette a lábát. A szobában sokkal világosabb lett, bár a lámpa nem égett.

– Fiacskám, éjjel aludni kell. Inkább feküdjél le.

A fiúnak nyilván viszketett a marka. Egyébként nekem is.

– Kimegyünk az udvarba? – kérdeztem, és felhúztam a nadrágomat.

Egyszerre csak valaki szavalni kezdett:

– „Gondolataidat a legfelsőbb énre irányítva, szerelmi vágyakozástól és önösségtől mentesen, a lelki lázból kigyógyulván, küzdjél, Ardzsuna!”

Összerezzentem. A legény is összerezzent.

– „Bhagavad-Gítá! – szólt a hang. – Harmadik ének, harmincadik vers.”

– Ez a tükör – mondtam gépiesen.

– Magam is tudom – dörmögte a legény.

– Tedd le az umkleidetet – követeltem.

– Mit bömbölsz, mint a beteg elefánt? – kérdezte. – Talán a tiéd?

– Hát talán a tiéd?

– Igen, az enyém!

Ekkor világosság támadt agyamban.

– Tehát a díványt is te emelted el?

– Ne üsd az orrodat a más dolgába – tanácsolta a legény. – Add vissza a díványt – mondtam én. – Nyugtát állítottak ki róla.

– Menj a fenébe! – felelte a legény, és körülnézett.

Ekkor még ketten jelentek meg a szobában: Sovány és Kövér, mindketten csíkos pizsamában, amelyben a Sing-Sing rabjaihoz hasonlítottak.

– Kornyejev! – jajdult fel a Kövér. – Tehát maga lopkodja a díványt? Felháborító!

– Menjenek a fenébe… – kezdte a legény.

– Goromba fráter! – kiáltott fel a Kövér. – Magát ki kell dobni! Jelentést teszek!

– Hát csak tegyen – felelte komoran Kornyejev. – Űzze a kedvenc mesterségét.

– Ne merészeljen ilyen hangon beszélni velem! Kölyök!

Pimasz! Itt felejtette az umkleidetet! Ennek a fiatalembernek baja történhetett volna!

– Már történt is – szóltam közbe. – A dívány eltűnt, úgy alszom, mint a kivert kutya, minden éjjel beszélgetnek…

Meg ez a bűzös sas…

A Kövér azonnal felém fordult.

– Hallatlan fegyelemsértés – jelentette ki. – Panaszt kell tennie… – Megint Kornyejevhez fordult. – Maga pedig szégyellje magát!

Kornyejev mogorván a szájába gyömöszölte az umkleidetet. A Sovány hirtelen halkan, fenyegetőn megkérdezte:

– Visszavonta a Tézist, Kornyejev?

A legény komoran elhúzta a száját.

– De hát nincsen semmilyen Tézis – mondta. – Ugyan mit zagyvál össze? Ha nem akarja, hogy a díványt lopkodjuk, akkor adjon nekünk egy másik transzlátort…

– Olvasta az utasítást, amely szerint a raktárból semmilyen tárgyat sem szabad elmozdítani? – érdeklődött félelmetes hangon a Sovány.

Kornyejev zsebre dugta a kezét, a mennyezetre bámult.

– Ismeri a Tudományos Tanács határozatát? – érdeklődött a sovány.

– Azt tudom, Gyomin elvtárs, hogy a hétfő szombaton kezdődik – mondta mogorván Kornyejev.

– Ne űzzön demagógiát – szólt a Sovány. – Haladéktalanul adja vissza a díványt, és többé ne merészelje betenni ide a lábát.

– Nem adom vissza a díványt – válaszolt Kornyejev. – Majd ha befejeztük a kísérletet, akkor visszaadjuk. A Kövér botrányos jelenetet rendezett.

– Önkényeskedés!… – sivított. – Garázdaság!

A griff megint izgatottan rikoltozni kezdett. Kornyejev zsebre dugott kézzel hátat fordított és átlépett a falon. A Kövér utána iramodott, s ezt kiáltotta:

– Visszaadja a díványt!

A Sovány pedig így szólt hozzám:

– Félreértés. Intézkedünk, hogy ne ismétlődjék meg. Biccentett, és szintén a falhoz indult.

– Várjon! – kiáltottam fel. – A sas! Tüntesse el a sast a szagával együtt.

A Sovány, aki már félig behatolt a falba, megfordult, s ujjával odaintette a sast. A griff leröppent a kemencepadkáról, és behúzódott a Sovány körme alá, s vele együtt eltűnt. A világoskék fény lassan elhalványult, sötét lett, az ablakon újra dobolni kezdett az eső. Felgyújtottam a villanyt, végignéztem a szobán. Minden úgy volt, mint azelőtt, csak a kemencén látszottak mély karcolások a griff karmaitól, meg a mennyezeten sötétlettek furán és ostobán a cipőm recés nyomai.

– A tehénben levő átlátszó vaj – jelentette ki hülye éleselméjűséggel a tükör – nem mozdítja elő annak táplálkozását, megfelelő módon feldolgozva azonban a legjobb táplálékot nyújtja.

Leoltottam a villanyt és lefeküdtem. A padló kemény volt, húzott rám a hideg. Holnap lesz haddelhadd a vénasszonytól, gondoltam.

6. fejezet

– Nem – válaszolta állhatatosan kérdő tekintetemre –, nem vagyok klubtag, kísértet vagyok.

– Rendben van, ez azonban nem jogosítja fel önt arra, hogy a klubban mászkáljon.

H. G. WELLS

 

Reggel kiderült, hogy a dívány a helyén állt. – Nem csodálkoztam. Csupán arra gondoltam, hogy az öregasszony – így vagy amúgy – elérte a célját: a dívány az egyik sarokban áll, én pedig a másikban fekszem. Miközben összeszedtem az ágyneműt és a reggeli tornát végeztem, azon tűnődtem, hogy valószínűleg van valamilyen határa a csodálkozás képességének. Én nyilvánvalóan messze túlléptem ezt a határt. Már bizonyos fáradtságot éreztem. Megpróbáltam elképzelni valami olyat, ami most meg tudna lepni, de nem volt elég fantáziám. Ez nagyon nem tetszett, mert ki nem állhatom az olyan embereket, akik képtelenek csodálkozni. Igaz, távol álltam a „nahát-ki-látott-ilyen-csodát” beállítottságtól, inkább olyasféle állapotban lehettem, mint Alice Csodaországban: szinte álomban éltem, bármely csodát szükségesnek tartottam és hajlandó voltam annak tartani, olyasminek, ami komolyabb reakciót kíván, semmint egyszerű szájtátást és értetlen pislogást.

Még tornáztam, amikor az előszobában csapódott az ajtó, lépések csosszantak és koppantak, valaki köhögni kezdett, valami csörrent és leesett, egy parancsoló hang szólt: „Gorinincs elvtársnő 1” A vénasszony nem válaszolt, és az előszobában beszélgetni kezdtek: „Miféle ajtó ez?… Ahá értem. Hát ez?” – „Ez a múzeum bejárata”. – „És emez?… Mi ez? Minden zárva, lakatok…” „Kiváló gazdasszony ő, Janus Poluektovics. Ez meg a telefon.” – „De hol az a híres dívány? A múzeumban?” – „Nem. Itt raktárnak kell lennie.”

– Az itt van – mondta egy ismerős, mogorva hang.

Szobám ajtaja kitárult, a küszöbön egy szikár, magas öregember jelent meg; a haja hófehér, a szemöldöke és bajusza fekete, a szeme mély tűző, fekete. Amikor észrevett, amint ott álltam, egy szál sportnadrágban, terpeszállásban, megtorpant, és csengő hangon ennyit mondott.

– Úgy.

Jobbra és balra tőle még néhány arc kandikált be a szobába.

– Bocsánatot kérek – hebegtem, és a farmernadrágomért szaladtam.

Velem azonban nem is törődtek. Négy ember lépett be a szobába és a dívány köré gyűlt. Kettőjüket ismertem: a mogorva, borostás, vörös szemű Kornyejevet, aki még mindig ugyanazt a tarka inget viselte, és a barna bőrű, görbe orrú Romant, aki rám kacsintott, valami érthetetlen kézmozdulatot tett, s azonnal elfordult. Az ősz hajút nem ismertem. A testes, jól megtermett férfiút sem, akinek a fekete ruhája a hátán kifényesedett, és magabiztos mozdulatai voltak.

– Ez az a dívány? – kérdezte a fekete ruhás férfiú.

– Ez nem dívány – felelte mogorván Kornyejev. – Ez transzlátor.

– Számomra ez dívány – jelentette ki a fényes ruhás, és a noteszába pillantott. – Kárpitozott dívány, leltári száma tizenegy-huszonhárom. – Lehajolt és megtapogatta. – Lám, nedves lett, Kornyejev, mert esőben cipelte. Most aztán a rugók megrozsdásodtak, a huzat tönkrement.

– Ebben a tárgyban nem a huzat, sőt nem is a nem létező rugók az értékesek – jelentette ki a görbe orrú Roman, és hangja szerintem gúnyosan csengett.

– Hagyja abba, Roman Petrovics – szólította fel méltóságteljesen a fényes fekete ruhás. – Maga csak ne mentegesse Kornyejevet. A dívány nálam a múzeumi leltárban szerepel, és ott is kell lennie…

– Ez műszer – mondta csüggedten Kornyejev. – Dolgoznak vele…

– Erről nincs tudomásom – jelentette ki a fényes ruhás. – Nem tudom, miféle munkát végeznek a dívánnyal.

– Mi azonban tudjuk – jegyezte meg halkan Roman.

– Hagyja abba, Roman Petrovics – szólt a fényes ruhás, és feléje fordult. – Nem kocsmában van, hanem hivatalban.

Tulajdonképpen mit képzel?

– Azt képzelem, hogy ez nem dívány – válaszolt Roman.

– Vagy, az ön számára érthető formában kifejezve, ez nem egészen dívány. Ez olyan műszer, amely külsőleg dívány.

– Arra kérném – mondta határozottan a fényes fekete ruhás –, ne tegyen ilyen megjegyzéseket az érthető formáról meg más egyébről. Ki-ki végezze a maga dolgát. Az én dolgom az, hogy véget vessek a leltári tárgyak elkótyavetyélésének, és én véget is vetek.

– Úgy – mondta csengő hangon az ősz hajú. Egyszerre csönd lett. – Beszélgettem Cristobal Joséviccsel és Fjodor Szimeonoviccsal. Ők úgy vélik, ez a transzlátor-dívány csupán muzeális értéket képvisel. Annak idején Második Rudolf királyé volt, úgyhogy történelmi értéke vitathatatlan. Azonkívül, ha emlékezetem nem csal, vagy két évvel ezelőtt már rendeltünk egy sorozatban gyártott transzlátort… Ki rendelte, nem emlékszik, Mogyeszt Matvejevics?

– Egy pillanat – felelte a fényes ruhás Mogyeszt Matvejevics, és gyorsan lapozni kezdett a noteszában. Egy pillanat… – Oda-vissza transzlátor, OVT-8o j típusú, az óperenciai gyárból, Balsamo elvtárs igénylése alapján.

– Balsamo éjjel-nappal dolgozik vele – közölte Roman.

– Vacak ez az OVT – fűzte hozzá Kornyejev. – Szelektivitása molekuláris szintű.

– Igen, igen – szólt az ősz hajú. – Már emlékszem. Beszámoló volt az OVT vizsgálatáról. A szelektivitás-görbe valóban nem egyenletes… Igen. No és ez az… izé… dívány?

– Kézi munka – felelte gyorsan Roman. – Kifogástalan. Lev ben Becálel szerkesztése. Ben Becálel háromszáz évig szerelte össze és helyezte üzembe…

– No lám! – mondta a fényes ruhás Mogyeszt Matvejevics. – Hát így kell dolgozni! Öreg ember, mégis maga csinált mindent.

A tükör hirtelen krákogott egyet, és megszólalt:

– Valamennyien megifjodtak, mihelyt egy órát a vízben töltöttek, s ugyanolyan szépen, rózsásan, fiatalon és egészségesen, erősen és életvidáman léptek ki belőle, mint amilyenek húszesztendős korukban voltak.

– Éppen ez az – szólt Mogyeszt Matvejevics. A tükör az ősz hajú hangján beszélt.

Az ősz hajú ember bosszúsan összeráncolta a homlokát. – Ne döntsünk most ebben a kérdésben – jelentette ki. – Hát mikor? – kérdezte a faragatlan Kornyejev.

– Pénteken, a Tudományos Tanácsban.

– Nem kótyavetyélhetjük el az ereklyéket – szólt közbe Mogyeszt Matvejevics.

– De mit fogunk csinálni? – kérdezte a faragatlan Kornyejev.

A tükör síron túli, fenyegető hangon dörmögte:

 

Tulajdon szememmel láttam, midőn fekete ruháját felgyűrve,

Jajongva lépdelt a meztélábas, fedetlen fejű Canidia,

Véle volt Sagana, ki korra idősebb, s mind kettő halovány.

Iszonytató látvány volt. Ekkor pedig kell vájni

Kezdték a földet s fogukkal tépdesni bárányt

 

Az ősz hajú a homlokát ráncolva a tükörhöz lépett, vállig belé dugta a karját, és valamit kattintott. A tükör elhallgatott.

– Úgy – szólt az ősz hajú. – A csoportjuk ügyéről is a tanácsban döntünk. Maga pedig… – Lerítt róla, hogy elfelejtette Kornyejev kereszt-és apai nevét – maga egyelőre tartózkodjék a… izé… múzeum látogatásától.

E szavakkal elhagyta a szobát.,Az ajtón,át.

– Hát kiharcolta, amit akart – sziszegte Mogyeszt Matvejevicsre nézve Kornyejev.

– Nem engedem elkótyavetyélni – vágott vissza az, s noteszát a belső zsebébe dugta.

– Elkótyavetyélni! – mondta Kornyejev. – Maga fütyül az egészre. Magát csak a számvitel izgatja. Semmi kedve újabb rovatot nyitni.

– Hagyja abba – mondta a hajthatatlan Mogyeszt Matvejevics. – Még bizottságot is kijelölünk, és megvizsgáljuk, nem rongálódott-e meg ez az ereklye…

– Leltári száma tizenegy-huszonhárom – fűzte hozzá félhangosan Roman.

– Akkor hát ebben a vonatkozásban… – jelentette ki fensőbbségesen Mogyeszt Matvejevics, megfordult, és észrevett engem. – Hát maga mit keres itt? – érdeklődött. – Miért alszik itt?

– Én… – kezdtem.

– Maga a díványon aludt – nyilvánította ki jeges hangon Mogyeszt, miközben egy kémelhárító tekintetével a vesémbe nézett. – Tudja, hogy ez műszer?

– Nem – válaszoltam. – Azazhogy most már tudom.

– Mogyeszt Matvejevics! – kiáltott fel a görbe orrú Roman. – Hiszen ez Szása Privalov, az új programozónk!

– De miért itt alszik? Miért nem a munkásszálláson?

– Még nem vették állományba – mondta Roman, és átfogta a derekamat.

– Akkor végképp semmi keresnivalója itt!

– Tehát aludjon az utcán? – kérdezte dühösen Kornyejev.

– Hagyja abba – szólt Mogyeszt. – Van munkásszállás, van szálloda, ez pedig múzeum, állami intézmény. Ha mindenki múzeumban aludna… Hová valósi?

– Leningrádi vagyok – feleltem komoran.

– Mi lenne, ha Leningrádban járva, az Ermitázsba mennék aludni?

– Felőlem – mondtam, s vállat vontam.

Roman még mindig a derekamnál fogva tartott.

– Mogyeszt Matvejevics, önnek tökéletesen igaza van. Ez így nincs rendjén, de ma nálam fog aludni.

– Az más, kérem – engedélyezte nagylelkűen Mogyeszt. A gazda szemével körbenézett a szobában, észrevette a nyomokat a mennyezeten, s azonnal a lábamra pillantott. Szerencsére mezítláb voltam. – Akkor ebben a vonatkozásban – mondta, megigazította a kacatot a fogason és kiment.

– T-tökfilkó – préselte ki magából Kornyejev. – Tuskó. – Leült a díványra, és a fejét fogta. – Menjenek a pokolba, ahányan vannak! Még ma éjjel megint elemelem.

– Nyugalom – szólt nyájasan Roman. – Semmi vész. Csupán egy kis pechünk volt. Megfigyelted, melyik Janus ez?

– Nos? – kérdezte csüggedten Kornyejev.

– Ez bizony H-Janus.

Kornyejev felemelte a fejét.

– És mi a különbség?

– Óriási – felelte Roman, és kacsintott. – Merthogy T-Janus Moszkvába repült. És többek között a dívánnyal kapcsolatban. Érted, te múzeumi értékek fosztogatója?

– Te vagy a megmentőm – mondta Kornyejev, és most először láttam mosolyogni.

– A dolog úgy áll, Szása – fordult hozzám Roman –, hogy nekünk eszményi igazgatónk van. Egy ember két személyben. Van egy H-Janus Poluektovics és egy T-Janus Poluektovics. T-Janus, nemzetközi klasszisú, kiváló tudós. Ami pedig H-Janust illeti, ez meglehetősen hétköznapi hivatalnok.

– Világos – feleltem, s nekifogtam, hogy felhúzzam a cipőmet.

– Sebaj, Szása, hamarosan mindent megtudsz – mondta biztatóan Roman.

Fölemeltem a fejemet.

– Ezt hogy érted?

– Programozóra van szükségünk – jelentette meggyőződéssel Roman.

– Nekem nagy szükségem van programozóra – mondta megélénkülve Kornyejev.

– Mindenkinek szüksége van programozóra – mondtam én, és folytattam a cipőhúzást. – És ha lehetne, mellőzzék a hipnózist meg az elvarázsolt helyeket.

– Már sejti – szólt Roman.

Kornyejev felelni akart valamit, odakint azonban kiáltások harsantak.

– Ez nem a mi ötkopejkásunk! – kiabált Mogyeszt. – Hát ugyan kié?

– Nem tudom, kié, nem az én dolgom! Ez a maga dolga, hogy a pénzhamisítókat lefülelje, őrmester elvtárs!…

– Az ötkopejkás egy Privalov nevezetű egyéntől koboztatott el, aki itt lakik önöknél, a Kaláfovárban!…

– Á, Privalovtól? Mindjárt gondoltam, hogy tolvaj!

H-Janus szemrehányó hangja hallatszott:

– Ej-ej, Mogyeszt Matvejevics!…

– Már megbocsásson, Janus Poluektovics, de ezt nem lehet annyiban hagyni! Őrmester elvtárs, jöjjön!… Benn van a házban… Janus Poluektovics, álljon az ablak elé, nehogy kiugorjon! Én bebizonyítom! Én nem engedem, hogy Gorinics elvtársnő gyanúba keveredjen…

Hideg borzongás futott végig rajtam. Roman azonban már felmérte a helyzetet. Lekapta a fogasról a zsíros ellenzős sapkát és a felembe nyomta.

Eltűntem.

Igen furcsa érzés volt. Mindenki a helyén maradt, mindenki, engem kivéve. Roman azonban nem hagyta, hogy elteljek az új élményekkel.

– Ez láthatatlanná tevő varázssapka – sziszegte Roman. – Eredj odább és maradj csendben.

Lábujjhegyen a sarokba szaladtam, leültem a tükör alá. Ugyanabban a pillanatban izgatottan berontott a szobába Mogyeszt, a zubbonya ujjánál fogva húzta az ifjú Kovaljov őrmestert.

– Hol van? – jajdult fel Mogyeszt.

– Ott – felelte Roman, és a díványra mutatott.

– Ne aggódjon, a helyén áll – tette hozzá Kornyejev.

– Azt kérdezem, hol van ez a maguk… programozója?

– Miféle programozó? – csodálkozott Roman.

– Hagyja abba – szólt Mogyeszt. – Itt volt a programozó. Nadrágban, mezítláb állt.

– Á, hát erre gondol – mondta Roman. – De hiszen mi csak tréfáltunk, Mogyeszt Matvejevics. Nem volt itt semmilyen programozó. Hanem egyszerűen… – Egy kézmozdulatot tett, s a szoba közepén megjelent egy trikós, farmernadrágos férfi. Én hátulról láttam, és így semmit sem mondhatok róla, a fiatal Kovaljov azonban megcsóválta a fejét, és így szólt:

– Nem, nem ő.

Mogyeszt körbe járta a kísértetet, s ezt mormolta: – Trikó… nadrág… mezítláb… Ez ő!

A látomás eltűnt.

– Nem, ez nem az – jelentette ki Kovaljov őrmester. – Az fiatal volt, csupasz állú…

– Csupasz állú? – kérdezte Mogyeszt. Nagy zavarban volt.

– Igen – bólintott Kovaljov.

– N-no igen mondta Mogyeszt. – Szerintem pedig szakállas volt…

– Akkor önnek adom át az idézést – mondta az ifjú Kovaljov, s egy papírlapot nyújtott át Mogyesztnek. – Ön pedig tisztázza az ügyet Privalovval meg Goriniccsel…

– De hát mondom, hogy ez nem a mi ötkopejkásunk! – ordította Mogyeszt. – Privalovról nem mondhatok semmit, talán egyáltalán nem is létezik… Gorinics elvtársnő azonban a munkatársunk!…

A fiatal Kovaljov mondani próbált valamit, de nem jutott szóhoz.

– Követelem, hogy haladéktalanul tisztázzák az ügyet! Hagyják abba ezt, rendőrségi elvtársak! A szóban forgó idézés árnyékot vet az egész kollektívára! Követelem, hogy győződjék meg róla!

– Én parancsot kaptam… – kezdte Kovaljov, Mogyeszt azonban rákiáltott: – Hagyja abba! Ragaszkodom hozzá!

Azzal megragadta, magával vitte.

– A múzeumba cipelte – szólt Roman. – Szása, hol vagy?

Vedd le a sapkát, menjünk, nézzük meg…

– Talán jobb volna, ha nem venném le.

– Vedd csak le – felelte Roman. – Te most fantom vagy.

Létezésedben most senki sem hisz, sem a vezetőség, sem a rendőrség…

Kornyejev így szólt:

– No, én megyek aludni. Szása, ebéd után gyere el. Megnézed a gépparkunkat, meg általában…

Levettem a sapkát.

– Hagyják abba – mondtam. – Szabadságon vagyok. – Gyerünk, gyerünk – unszolt Roman.

Az előszobában Mogyeszt egyik kezével az őrmesterbe kapaszkodott, a másikkal pedig kinyitotta a hatalmas lakatot.

– Mindjárt megmutatom a mi ötkopejkásunkat! – kiabált.

– Mindent bevételeztünk… Minden a helyén van.

– De hát nem állítom – védekezett erőtlenül Kovaljov. – Én csak azt mondom, hogy nemcsak egy ötkopejkás van…

Mogyeszt kitárta az ajtót, és valamennyien egy tágas helyiségbe léptünk.

Szabályos múzeum volt: tárlókkal, táblákkal, grafikonokkal, makettekkel és szobormásolatokkal. Leginkább bűnügyi múzeumra emlékeztetett: sok fénykép és nem valami gusztusos tárgyak. Mogyeszt nyomban valahová a tárlók mögé cipelte az őrmestert, s ott kongó hangon perlekedtek:

– Ez itt a mi ötkopejkásunk…

– Hát én nem is mondom…

– Gorinics elvtársnő…

– De én parancsot kaptam…

– Hagyja már ezt!…

– Hát csak gyönyörködj, Szása – mondta Roman; széles kézmozdulatot tett, és leült az ajtó mellett levő karosszékbe.

Elindultam a fal mentén. Semmin sem csodálkoztam. Egyszerűen nagyon érdekelt. „Élővíz. Hatékonysága 52%. Megengedett üledék 0,3%” (téglalap alakú, ódon palack, dugója színes viasszal lepecsételve): „Élővíz ipari előállításának vázlata”, „Élővízlepárló üst makettje”, „Veskovszkij-Trautenbach-féle varázsital” (méregsárga kenőccsel teli patikai tégely). „Közönséges megrontott vér” (fekete folyadékot tartalmazó, beforrasztott ampulla)… Az egész állvány fölött kis tábla lógott: „Aktív vegyszerek. XII-XVIII. sz.” Volt itt még sok üvegcse, tégely, retorta, ampulla, kémcső, szublimáló, lepárló-és sűrítőberendezés működő és nem működő modellje, én azonban továbbmentem.

„Csodakard” (hullámos pengéjű, igen rozsdás, kétkezi szablya, vasállványhoz láncolva, a tárló gondosan lepecsételve). Erdélyi Drakula gróf (vérszívásra használt) jobb szemfoga.” (Én ugyan nem vagyok Cuvier, e fog után ítélve azonban Drakula gróf rendkívül furcsa és kellemetlen ember lehetett.) „Közönséges nyom és preparált nyom. Gipszöntvények”.

(A két nyom szerintem nem különbözött egymástól, az egyik öntvény azonban repedt volt.) „Mozsár az indítóhelyen. IX. század.” (Lyukacsos öntöttvasból készült, hatalmas alkotmány)… ,Gorinics-sárkány, csontváz, term. nagys. 1/2:2 (három nyakú Diplodocus csontvázához hasonlít)… „A középső fej tűzokádó mirigyének működési vázlata”… „Gravigén hétmérföldes csizma, működő modell” (nagy gumicsizma.)… „Repülő szőnyeg. Működő modell.” (Körülbelül másfélszer másfél méteres szőnyeg, amelyen egy cserkesz átölel egy ifjú cserkesz leányzót, a háttérben.)

„A bölcsek köve eszméjének fejlődése” című tablóhoz értem, amikor megjelent a teremben Kovaljov őrmester és Mogyeszt Matvejevics. A jelek szerint mégsem sikerült elmozdulniuk a holtpontról.

– Hagyja abba – mondta fásultan Mogyeszt.

– Én parancsot kaptam – válaszolt éppoly fásultan Kovaljov.

– A mi ötkopejkásunk a helyén van…

– Az öregasszony jelenjen meg és tegyen vallomást… – Mit képzel, mi talán pénzhamisítók vagyunk? – Én ezt nem mondtam…

– Árnyékot vet az egész kollektívára… – Majd tisztázzuk…

Kovaljov nem vett észre engem, Mogyeszt azonban megállt, zavaros tekintettel végigmért, azután felnézett, s fásultan olvasta fennhangon:

– „Laboratóriumi ho-mun-ku-lusz” – és tovább ment.

Én rosszat sejtve utána indultam. Roman az ajtóban várt bennünket.

– Nos? – kérdezte.

– Felháborító – mondta fásultan Mogyeszt. – Bürokraták. – Én parancsot kaptam – ismételte makacsul Kovaljov őrmester már az előszobából.

– No, menjen ki, Roman Petrovics, menjen ki – mondta Mogyeszt a kulcsokkal csörömpölve.

Roman kiment. Én utána indultam, Mogyeszt azonban megállított.

– Engedelmet. Maga hová megy?

– Hogyhogy hová? – kérdeztem letörten.

– A helyére menjen, a helyére. – Miféle helyemre?

– No, hát hol is áll maga? Maga, engedelmet, az a… homumus? Hát álljon ott, ahol dukál…

Megértettem, hogy elvesztem. S bizonyára el is vesztem volna, mert Roman szemlátomást szintén zavarba esett; ebben a percben azonban dobogva, zörögve berontott az előszobába Naina Kijevna, s egy jól megtermett, fekete bakkecskét vezetett kötélen. A rendőrőrmester láttán a bak rútul felmekegett és megugrott. Naina Kijevna elesett. Mogyeszt kirohant az előszobába, s elképzelhetetlen lárma támadt. Nagy robajjal gurult tova az üres dézsa, Roman karon ragadott: „Indulás, indulás!…” – suttogta, és a szobámba rohant Becsaptuk magunk mögött az ajtót, és zihálva nekidőltünk. Az előszobában kiáltoztak:

– Igazolja magát!

– Egek, hát ez mi?!

– Hogy kerül ide ez a kecske?! Minek van a helyiségben kecske?!

– Me-e-e-e-e…

– Hagyja abba, ez nem kocsma!

– Nem ismerem a maguk ötkopejkásait, semmi közöm hozzájuk!

– Me-e-e!…

– Polgártársnő, távolítsa el a kecskét! – A kecske állományba van véve! – Hogyhogy állományba véve?

– Ez nem kecske, hanem a munkatársunk! – Akkor igazolja magát!…

– Ki az ablakon és be a kocsiba! – parancsolta Roman. Felkaptam a kabátomat, és kiugrottam az ablakon. Lábam alól nyávogva ugrott félre Vaszilij Kandúr. Lehajolva az autóhoz futottam. Kinyitottam az ajtót, beugrottam a kormány mellé. Roman már a kaput tárta ki. A motort sehogy sem tudtam begyújtani. Miközben az önindítót gyötörtem, észrevettem, hogy a ház ajtaja kicsapódott, az előszobából kirontott a fekete bakkecske, s óriási ugrásokkal a ház sarka mögé nyargalt. A motor felbőgött. Megfordultam a kocsival és kiszáguldottam az utcára. Recsegve csapódott be a tölgyfa kapu. Roman kibukkant a kisajtón, s nagy lendülettel behuppant mellém.

– Indulás! – mondta frissen. – A városközpontba! Amikor befordultunk a Béke sugárútra, megkérdezte: – Nos, hogy érzed magad nálunk?

– Tetszik – feleltem. – Csak nagyon lármás.

– Nainánál mindig lárma van – mondta Roman. – Zsörtölődő vénasszony. Nem sértett meg?

– Nem – válaszoltam. – Jóformán nem is beszéltünk egymással.

– Várj csak – szólt Roman. – Fékezz egy kicsit. – Mi az?

– Amott jön Vologyka. Emlékszel rá?

Lefékeztem. A szakállas Vologya beült a hátsó ülésre, és örvendező mosollyal szorított kezet velünk.

– Hát ez remek! Éppen hozzátok megyek!

– Csak te hiányoztál ott – jegyezte meg Roman. – De hogyan végződött az egész?

Sehogyan – felelte Roman.

És most hová mentek?

– Az intézetbe – mondta Roman.

– Minek? – kérdeztem én.

– Dolgozni – válaszolta Roman.

Én szabadságon vagyok.

Ez nem fontos – állapította meg Roman. – A hétfő szombaton kezdődik, az augusztus pedig ez alkalommal júliusban kezdődik!

– Várnak a fiúk – mondtam könyörögve.

– Ezt magunkra vállaljuk – jelentette ki Roman. – A fiúk az égvilágon semmit sem fognak észrevenni. – Bedilizek – így én.

Áthaladtunk a 2-es számú üzlet és a i r-es számú étkezde között.

– Már ismeri az utat – jegyezte meg Vologya.

– Remek legény – szólt Roman. – Óriási!

– Mindjárt megtetszett nekem – közölte Vologya.

– Úgy látszik, nagy szükségük van programozóra – állapítottam meg.

– Nekünk egyáltalán nem akármilyen programozóra van szükségünk – ellenkezett Roman.

A furcsa épület előtt fékeztem le, amelynek ablakai között a „BOVATKI ‘ felírású tábla lógott.

– Mit jelent ez? – kérdeztem. – Szabad megtudnom legalább azt, hogy hol leszek kénytelen dolgozni?

– Szabad – felelte Roman. – Ezentúl neked minden szabad. Ez a Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutató Intézete… Miért álltál meg? Hajts be! – Hová? – kérdeztem. – Talán nem látod? Ekkor észrevettem.

Ez azonban már egészen más történet.

Második történet:
Hiúságok hiúsága

1. fejezet

Az elbeszélés hősei közül kiemelkedik egy-két főhős, a többi mind másodrendűnek tekinthető.

AZ IRODALOMTANÍTÁS MÓDSZERTANA

 

Déli két óra tájt, amikor az „Aldan”-ban megint kiégett a beviteli berendezés biztosítéka, csöngött a telefon. Mogyeszt Matvejevics Kamnejedov, az adminisztratív és gazdasági ügyekkel foglalkozó igazgatóhelyettes keresett.

– Privalov – kérdezte szigorúan –, maga miért nincs megint a helyén?

– Hogyhogy nem vagyok a helyemen? – feleltem sértődötten. – Ma történetesen vesződséges napom volt, és mindenről megfeledkeztem.

– Hagyja abba ezt – mondta Mogyeszt Matvejevics. – Már öt perccel ezelőtt meg kellett volna jelennie nálam eligazításra.

– A teringettét – válaszoltam, és letettem a kagylót.

Kikapcsoltam a gépet, levetettem a köpenyemet, s meghagytam a lányoknak, ne felejtsék megszakítani az áramot. A nagy folyosó kihalt volt, a zúzmarás ablakokon túl hóvihar kavargott. Menetközben magamra kaptam a kabátomat, s szaladtam a gazdasági osztályra.

Mogyeszt Matvejevics kifényesedett ruhájában fenségesen várt rám a saját előszobájában. Háta mögött egy szőrös fülű kis gnóm csüggedten és buzgón huzigálta ujjait egy terjedelmes kimutatáson.

– Maga olyan, Privalov, akárcsak valami… izé… hommumus – jelentette ki Mogyeszt. – Soha nincs a helyén.

Mogyeszt Matvejeviccsel mindenki igyekezett jó viszonyban lenni, minthogy nagyhatalmú, hajthatatlan és fantasztikusan tudatlan ember volt. Ezért én is összevágtam a cipőm sarkát, és ezt harsogtam : – Parancsára!

– Mindenki köteles a helyén lenni – folytatta Mogyeszt Matvejevics. – Mindig. Magának egyetemi végzettsége van meg pápaszeme, szakállt is növesztett, de egy ilyen egyszerű teorémát nem képes felfogni.

– Többé nem fordul elő! –feleltem, és kimeresztettem a szememet.

– Hagyja abba – mondta megenyhülve Mogyeszt Matvejevics. Zsebéből előhúzott egy papírlapot, s egy ideig azt nézegette. – Nos hát, Privalov – közölte végül –, maga ma ügyeletbe kerül. Az ünnepnapi ügyelet nagyon felelősségteljes. Ez nem olyan, hogy gombokat nyomogatunk. Először is a tűzrendészeti rendszabályok. Nem szabad megengedni az öngyulladást. Ügyelnie kell a magára bízott területek áramtalanítására. Mégpedig személyesen ügyelni, semmilyen kétfelé, háromfelé osztódási trükköt nem tűrök. Semmiféle dublőrt. Égési tényező észlelése esetén haladéktalanul felhívja a 01-es számot, és intézkedik. Erre az esetre egy jelzősípot kap, azzal hívhatja a riadó-osztagot… – Átnyújtott egy leltári számmal ellátott platinasípot. – Továbbá, senkit sem szabad beengedni. Ez azoknak a személyeknek a jegyzéke, akik engedélyt kaptak, hogy éjszaka is dolgozhassanak a laboratóriumokban, de őket sem szabad beengedni, mivelhogy ünnep van. Az egész intézetben egyetlen lélek se legyen. A démonokat a be-és kilépés alkalmával meg kell igézni. Érti a tényállást? Élő léleknek nem szabad belépnie, a többinek pedig nem szabad kilépnie. Mivelhogy volt már rá precedens megszökött egy ördög, és ellopta a holdat. Közismert precedens, a moziban is mutatták. – Jelentőségteljesen nézett rám, és váratlanul az irataimat kérte.

Engedelmeskedtem. Figyelmesen megnézte a belépőmet, visszaadta s kijelentette:

– Minden rendben. Nekem ugyanis az a gyanúm volt, hogy maga mégiscsak dublőr. Úgy bizony. Tehát a munkaügyi törvényeknek megfelelően tizenöt óra nulla perckor a munkaidő véget ér, és valamennyi munkatárs leadja magának a kulcsokat. Ezután maga személyesen megszemléli a területet. A továbbiakban három óránként körutat eszközöl az öngyulladás tárgyában. Az ügyeleti időszak alatt legalább két ízben meglátogatja a viváriumot. Ha a gondnok teázik, tiltsa meg neki. Jelzéseket kaptunk, hogy nem teát iszogat őkelme. Ez a helyes hozzáállás. A maga őrhelye az igazgató előszobájában van. A díványon pihenhet. Holnap tizenhat óra nulla perckor leváltja Pocskin Vlagyimir, Ojra-Ojra elvtárs laboratóriumából. Világos?

– Tökéletesen – feleltem.

– Éjjel és holnap napközben telefonálni fogok. Személyesen. Esetleg a személyzeti osztály vezetője is ellenőrzést tart.

– Megértettem önt – mondtam, és átnéztem a listát.

A névsorban első helyen szerepelt az intézet igazgatója, Janus Poluektovics Nyevsztrujev, mellette ceruzával „két pld.”. Másodiknak következett Mogyeszt Matvejevics, harmadiknak – a személyzeti osztály vezetője, Gyomin Kerberosz Csahovics. Utána pedig olyan nevek, amelyekkel soha sehol sem találkoztam.

– Valami nem világos? – érdeklődött Mogyeszt Matvejevics, aki féltő buzgalommal figyelt rám.

– Hát itt – mondtam nyomatékosan, s ujjammal a jegyzékre böktem –, olyan elvtársak szerepelnek… hm-m-m… huszonegy példányos nagyságrendben, akiket személy szerint nem ismerek. Ezeket a neveket szeretném önnel személyesen tisztázni. – Merőn a szemébe néztem, s határozottan hozzátettem: – Félreértések elkerülése végett.

Mogyeszt Matvejevics elvette a listát, és kinyújtott keze távolában tartva, végignézte.

– Minden pontos – jelentette ki leereszkedően. – Maga, Privalov, egyszerűen tájékozatlan. A négyes sorszámtól a huszonötös számig bezárólag felsorolt egyének azon személyek jegyzékébe vannak felvéve, akiknek számára haláluk után megengedték az éjszakai munkálatokat. Múltbeli érdemeik elismerése gyanánt. Most már világos?

Kissé elképedtem. Mégis igen nehéz volt mindehhez hozzászokni.

– Foglalja el az őrhelyét – mondta fenségesen Mogyeszt Matvejevics. – A magam részéről és a vezetőség nevében köszöntöm önt, Privalov elvtárs, az új esztendő küszöbén, és kívánok önnek az új évben minden lehetséges sikert a munkában és a magánéletben egyaránt.

Én is minden lehetséges sikert kívántam, és kimentem a folyosóra.

Amikor tegnap megtudtam, hogy ügyeletesnek osztottak be, megörültem: az volt a szándékom, hogy befejezek egy számítást Roman Ojra-Ojra részére. Most azonban éreztem, hogy a dolog nem ilyen egyszerű. Az a kilátás, hogy az éjszakát az intézetben tölthetem, hirtelen egészen más megvilágításban tűnt fel előttem. Azelőtt is sokáig elidőztem munkahelyemen, amikor az ügyeletesek takarékosságból minden folyosón öt lámpa közül négyet már eloltottak, s nekem holmi surranó, bozontos árnyak mellett kellett a kijárathoz osonnom. Ez eleinte igen mély benyomást tett rám, később hozzászoktam, de azután megint elszoktam, amikor is egy ízben, a nagy folyosón visszafelé haladva, hátam mögött karmok ütemes csattogását hallottam a parketten, s hátranézve, valamilyen foszforeszkáló állatot vettem észre, amely nyilván utánam futott. Igaz, mire leszedtek a párkányról, kiderült, hogy az egyik munkatárs közönséges, élő kutyája volt. A munkatárs odajött, hogy elnézést kérjen, Ojra-Ojra pedig gunyorosan kioktatott a babona káros voltáról, de lelkem mélyén mégis maradt valami utóíz. Mindenekelőtt megigézem a démonokat, gondoltam.

Az igazgató előszobájának bejárata előtt a komor Vityka Kornyejevvel találkoztam össze. Zordan biccentett, el akart menni mellettem, én azonban elkaptam a kabátja ujját.

– Mit akarsz? – kérdezte a goromba Kornyejev, és megállt.

– Ma ügyeletes leszek – közöltem.

– Tökfilkó – felelte Kornyejev.

– Csakugyan goromba vagy, Vityka. Többé nem állok veled szóba.

Vityka egy ujjal elhúzta a pulóvere gallérját, s érdeklődve nézett rám.

– Mit fogsz csinálni? – kérdezte.

– Majd csak találok valamit – válaszoltam kissé zavartan. Vityka hirtelen megélénkült.

– Várj csak – mondta. – Először tartasz ügyeletet? – Igen.

– Ühüm – mondta Vityka. – És hogyan szándékozol eljárni?

– Az utasítás értelmében – válaszoltam. – Megigézem a démonokat, és lefekszem aludni. Hát te mihez kezdesz?

– Összegyűl egy társaság – mondta bizonytalanul Vityka. – Verocskánál… De mi ez itt? – Elvette tőlem a névsort. – Ahá, a holt lelkek…

– Senkit sem engedek be – jelentettem ki. – Sem élőket, sem holtakat.

– Helyes döntés – állapította meg Vityka. – Módfelett helyes. Időnként nézz be az én laboratóriumomba. Ott egy dublőr fog dolgozni.

– Kinek a dublőr?

– Az enyém, természetesen. Ki adná ide a magáét? Bezártam, nesze itt a kulcs, ha egyszer te vagy az ügyeletes. Átvettem a kulcsot.

– Ide hallgass, Vityka, úgy tíz óráig dolgozhat ott, de azután mindent áramtalanítok.

– Rendben van, majd meglátjuk. Edikkel nem találkoztál? – Nem találkoztam – mondtam. – És ne tömd tele a tartályokat. Tíz órakor mindent áramtalanítok.

– Semmi kifogásom ellene. Tessék, áramtalaníts. Akár az egész várost.

Ekkor kinyílt az előszoba ajtaja, és Janus Poluektovics lépett ki a folyosóra.

– Úgy – jelentette ki, amikor meglátott bennünket.

Én tisztelettudóan meghajoltam. Janus Poluektovics arcán látszott, hogy elfelejtette a nevemet.

– Tessék – mondta, és átnyújtotta nekem a kulcsokat. – Maga az ügyeletes, ha nem tévedek… Igaz is… – Az igazgató habozott. – Nem beszélgettem én magával tegnap?

– De igen – válaszoltam –, ön bejött a gépterembe.

Az igazgató bólogatott.

– Igen, igen, valóban… A gyakornokokról beszéltünk…

– Nem – ellenkeztem tisztelettudóan –, nem egészen így volt. Az Akadémiai Ellátó Központhoz intézett levelünkről.

– Á, vagy úgy – mondta. – Hát, jól van, kívánok önnek nyugalmas ügyeletet… Viktor Pavlovics, szabad egy pillanatra?

Karon fogta Vitykát, s elindult vele a folyosón, én pedig beléptem az előszobába. Ott a második Janus Poluektovics éppen a páncélszekrényeket zárta be. Amikor megpillantott, így szólt: – Ügy – s megint csörömpölni kezdett a kulcsokkal. Ez H-Janus volt. Valamelyest már megtanultam különbséget tenni köztük. H-Janus valamivel fiatalabbnak látszott, barátságtalan volt, mindig korrekt s szófukar. Azt beszélték… sokat dolgozik, és akik régóta ismerték, azt állították, hogy ez a középszerű hivatalnok lassan, de biztosan kiváló tudóssá válik. T-Janus viszont mindig kedves, nagyon figyelmes, és az a furcsa szokása, hogy mindig megkérdezi: – Nem beszélgettem én magával tegnap? – Azt rebesgették, hogy az utóbbi időben nagyon visszaesett, bár még mindig világhírű tudós. És H-Janus és T-Janus mégis egy és ugyanaz az ember. Hát ez sehogyan sem fért a fejembe.

H-Janus bekattintotta az utolsó zárat, átnyújtotta nekem a kulcsok egy részét, ridegen elbúcsúzott s elment. Én pedig leültem az íróasztalhoz, magam elé tettem a jegyzéket, és áttelefonáltam munkahelyemre, a gépterembe. Senki sem jelentkezett, a kislányok nyilván már szétszéledtek. Tizennégy óra harminc perc volt.

Tizennégy óra harmincegy perckor zajosan fújtatva és a parkettet recsegtetve berontott az igazgató előszobájába a híres Fjodor Szimeonovics Kivrin, a nagy mágus és jövendőmondó, a Lineáris Boldogság osztály vezetője. Fjodor Szimeonovics arról volt híres, hogy javíthatatlan optimista, és hisz a szép jövőben. Igen viharos múlt állt mögötte. Rettegett Ivan cár idején a szomszéd íródeák feljelentette, hogy varázsló, ezért Maljuta Szkuratov katonanemerei egy fa-fürdőházban elégették; Alekszej Mihajlovics, a legbékésebb cár idején irgalmatlanul megpálcázták, s a meztelen hátán hamvasztották el kéziratos összes műveit; Nagy Péter cár idején, mint a kémia és az ércbányászat szakértője, eleinte magas méltóságba emelkedett, de azután valamivel magára haragította Romodanovszkij herceget, kényszermunkára került a Tula-i Fegyvergyárba, onnan Indiába menekült, sokáig hányódott, mérges kígyók és krokodilusok marták, elsajátította a jógát, a Pugacsov-felkelés kellős közepén újra visszatért Oroszországba, a lázadók orvosa gyanánt vád alá helyezték, levágtak az orrát, s örök időre Szolovecbe száműzték. Itt ismét temérdek kellemetlenségben volt része, míg csak el nem vetődött a BOVATKI-ba, ahol hamarosan osztályvezető lett.

– 0-üdvözlöm! – dörmögte, és elém rakta laboratóriumainak kulcsait. – Sz-szegény fiú, h-hogy tehet ilyet? M-magának mulatni kell e-ezen az éjszakán, t-telefonálok Mogyesztnek, micsoda o-ostobaság, m-majd magam t-tartok ügyeletet…

Látszott rajta, hogy ez a gondolat csak az imént ötlött eszébe, és roppantul tűzbe jött tőle.

– Hol az ő t-telefonszáma? A f-fene vigye, s-sohasem emlékszem a telefonszámokra… Egy-t-tizenöt vagy ö-öt-tizenegy…

– Ugyan, Fjodor Szimeonovics, köszönöm! – kiáltottam. – Ne fáradjon! Úgyis éppen dolgozni készültem!

– Á, d-dolgozni! Ez m-más! Ez j-jó, ez remek, maga D-derék fiú!… Én meg, az ö-ördögit, az elektronikához fittyfanét se értek… T-tanulni kell, k-különben ez az egész sz-szó-varázs, ó-ócskaság, h-hókusz-pókusz a p-pszichomezőkkel, p-primitív… N-nagy-apáink f-fogásai…

Legott két nagy Antonovka-almát varázsolt elő, az egyiket átnyújtotta nekem, a másiknak pedig egyszerre leharapta a felét, és ízesen ropogtatni kezdte.

– F-fene vigye, megint f-férgesre sikerült… A magáé milyen, j-jó? K-később még benézek m-magához,Szása, mert mégsem é-értem egészen az utasítás-rendszert… Cs-csak iszom egy kis vodkát, és bejövök… M-magánál ott a gépben a h-huszonkilencedik utasítás van b-betáplálva… Vvagy a gép hazudik, v-vagy én a-nem értem… H-tiozok magának egy d-detektív-regényt, G-gardnertől. H-hiszen maga olvas á-ángliusul? J-jól ír a k-kópé, r-remekül! P-perry Mason sz-szerepel benne, az a v-vadállat ügyvéd, i-ismeri?… A-aztán adok még v-valamit, sci-fit és v-valamilyen… Aasimovot vagy B-bradburyt…

Az ablakhoz ment, és elragadtatással mondta – H-hóvihar, az ördög vigye, h-hogy szeretem !…

Nercbundába burkolózva belépett a karcsú és elegáns Cristobal Josévics Junta. Fjodor Szimeonovics megfordult.

– Á, C-cristo! – kiáltott fel. – Gy-gyönyörködjék, ez az o-ostoba Kamnojedov sz-szilveszterre ügyeletesnek r-rakta ide ezt a f-fiatal legényt. N-nosza, engedjük el, i-itt maradunk kettesben, f-felidézzük a régi sz-szép időket, i-iszogatunk. M-minek gyötrődjön ő itt?… Neki t-táncolnia kell l-lányokkal…

Junta letette az asztalra a kulcsait, és hanyagul mondta:

– A lányok társasága csupán olyan esetekben szerez gyönyörűséget, amikor ezt akadályok leküzdése árán érik el…

– Még mit nem! – harsant fel Fjodor Szimeonovics. – S-sok vér, s-sok d-dal ömlik a bá-bájos hölgyekért… H-hogyan is mondják ezt ott nálatok?… Csak az é-éri el a célját, aki nem ismeri a „félelem” sz-szót…

– Pontosan – mondta Junta. – Meg aztán én nem állhatom a jótékonykodást.

– N-nem állhatja a j-jótékonykodást! Hát ki kunyerálta el tőlem Ogyihmantyevct? A-átcsábítottál egy ilyen l-laboránst, t-tudod… Most l-legalább egy üveg p-pezsgőt fizess… I-ide hallgass, nem kell pezsgő! M-maradt még valami a-nálad a t-toledói készletből?

– Várnak bennünket – emlékeztette junta.

– I-igen, igaz… Még ny-nyakkendőt is kell t-találni… meg a n-nemezcsizmát is, hiszen t-taxit nem lehet szerezni… Mi megyünk, Szása, a-ne unatkozzon itt.

– Szilveszter éjszakáján nem unatkoznak az ügyeletesek az intézetben – jegyezte meg halkan junta. – Különösen nem az újoncok.

Az ajtóhoz indultak. Junta előreengedte Fjodor Szimeonoicsot, s mielőtt kiment volna, sanda pillantást vetett rám, és az ujjával villámgyorsan Salamon-csillagot rajzolt a falra. A csillag fellobbant, majd lassan fakulni kezdett, akár az elektron-nyaláb nyoma az oszcillográf ernyőjén. Én háromszor kiköptem a bal vállam fölött.

Cristobal Josévics Junta, az Élet Értelme osztály vezetője, kiváló, de nyilvánvalóan teljesen szívtelen ember volt. Hajdanában, kora ifjúságában, sokáig a Nagy Inkvizítor volt, és akkori szokásait mindmáig megőrizte. Majdnem valamennyi nehezen érthető kísérletét vagy önmagán, vagy a munkatársain végezte, és erről – már az én időmben – felháborodással beszéltek a szakszervezeti taggyűlésen. Az élet értelmének tanulmányozásával foglalkozott, de egyelőre nem jutott nagyon messzire, bár érdekes eredményeket kapott, például, elméletileg bebizonyította, hogy a halál az életnek korántsem feltétlen velejárója. Ez utóbbi felfedezése szintén felháborodást keltett a filozófiai szemináriumon. Dolgozószobájába szinte senkit sem engedett be, s az intézetben olyan kósza hírek keringtek, hogy ott temérdek érdekes dolog van. Azt mesélték, hogy a dolgozószoba sarkában Cristobal Josévics régesrégi ismerősének, egy SS-Standartenführernek pompásan elkészített bábúja áll díszegyenruhában, monoklival, tőrrel, vaskereszttel, tölgyfalevelekkel meg egyéb cicomával. Junta nagyszerű taxidermista volt. A Standartenführer – Cristobal Josévics szavai szerint – szintén. Cristobal Josévics azonban előbb készült el. Szeretett előbb elkészülni mindig és mindenben. Nem állt távol tőle némi szkepticizmus sem. Egyik laboratóriumában hatalmas plakát lógott: „Szükségünk van-e önmagunkra?” Semmiképp sem mindennapi ember.

Pontban három órakor hozta a kulcsait Amvroszij Ambroiseovics Vibegallo, a tudományok doktora. Bőrtalpú nemezcsizma, erős szagú kocsis-irhabunda volt rajta, feltűrt gallérjából előremeredt a piszkos, őszes szakálla. Amolyan cserépfrizurát viselt, úgyhogy soha senki nem látta a fülét.

– Izé… – szólalt meg, amikor közelebb ért. – Ma talán kikel nálam valaki. Szóval a laboratoárban. Csakhát, izé… ügyelni kellene. Én hagytam ott neki élelmiszert, izé… kenyérkét, vagy öt cipót, no meg párolt korpát, két vödör fölözött tejet. No, és ahogy izé… belakik, szóvalhát, hánykolódni kezd. Úgyhogy te, mon cher, csöngess oda nekem, kedves barátom.

Elém tette a magtár kulcscsomóját, és valahogy üggyel-bajjal nyitotta ki a száját, s rám bámult. Szeme átlátszó volt, szakállába köles ragadt.

– De hová csöngessek oda? – kérdeztem.

Nagyon nem szerettem ezt az embert. Cinikus volt és ostoba. Azt a munkát, amelyet havi háromszázötven rubelért végzett, bízvást fajnemesítésnek lehetett volna nevezni, de senki sem nevezte így, féltek ujjat húzni vele. Ez a Vibegallo azt vallotta, hogy minden baj… izé… az elégedetlenségtől származik, és ha megadnának az embernek mindent – kenyeret meg párolt korpát –, akkor nem is ember lenne, hanem földreszállott angyal. Ezt az együgyű eszmét minden eszközzel próbálta elfogadtatni, a klasszikusok köteteit lóbálta, amelyekből leírhatatlan naivsággal, hajuknál fogva cibált ki idézeteket, és kihagyott belőlük mindent, ami nem felelt meg neki. Annak idején a Tudományos Tanács megingott ezen ellenállhatatlan, szinte őserejű demagógia rohamától, és Vibegallo témáját beiktatta a munkatervbe. Ő pedig szigorúan a terv szerint dolgozott, eredményeit gondosan százalékban mérte, és sohasem feledkezett el a takarékossági rendszabályokról, a forgó eszközök forgási sebességének növeléséről, valamint az élettel való kapcsolatról, és így három kísérleti modell alapját vetette meg: a teljesen kielégületlen Emberét, a gyomorilag kielégületlen Emberét, és a teljesen kielégült Emberét. A teljesen kielégületlen emberszabású lény készült el elsőnek, két héttel ezelőtt. Ez a roskatag, szánalmas lény, akit fekélyek borítottak, mint Jóbot, akit mindenféle ismert és ismeretlen betegség gyötört, a hidegtől és a hőségtől egyaránt szenvedett, kifordult a folyosóra, artikulálatlan panaszok sorozatával verte fel az intézetet, és elpatkolt. Vibegallo ujjongott. Most már bizonyítottnak lehetett tekinteni, hogy az ember, ha nem kap ételt-italt és gyógykezelést, akkor izé… szóval – hát szerencsétlen lesz, sőt, esetleg kimúlik. Mint ahogyan ez kimúlt. A Tudományos Tanács elszörnyedt. Vibegallo ötlete valahogy félelmetesnek tetszett. Bizottságot alakítottak Vibegallo munkájának ellenőrzésére. Ő azonban nem veszítette el a fejét, hanem két igazolást mutatott be, amelyből kitűnt, hogy laboratóriumának három laboránsa minden évben a patronált szovhozba jár dolgozni, és hogy ő, Vibegallo, valamikor a cárizmus foglya volt, most pedig rendszeresen ismeretterjesztő előadásokat tart a városi előadóteremben és vidéken. S míg a meghökkent bizottság megpróbált eligazodni, Vibegallo szép lassan egy teherautónyi heringfejet hozatott a patronált halfeldolgozó üzemből (a termelőmunkával való kapcsolat jegyében) a fejlődő emberszabású lény számára. A bizottság jelentést írt, az intézet pedig rémülten várta a további fejleményeket. Vibegallo emeleti szomszédjai fizetés nélküli szabadságot vettek ki.

– De hová csöngessek oda? – kérdeztem.

– Hová csöngessen? Hát haza, ugyan hová máshová szilveszterkor, azám. Az erkölcs mindenekelőtt, kedves barátom. Az újévet otthon kell ünnepelni. Így szokás ez nálunk, n’est-ce pas?^[2]

– Tudom, hogy haza. De milyen számon?

– Ezt, izé… nézd meg a könyvben. Ismered a betűt? Akkor nézd meg a könyvben. Nekünk nincsenek titkaink,_ nem úgy, mint egyeseknek. En masse.^[3]

– Jól van – feleltem: – Odacsöngetek.

– Csöngess oda, mon cher, csöngess oda. Ha meg őkelme harapni kezd, akkor vágj a pofájába, ne restelld. C’est la vie.^[4]

Összeszedtem minden bátorságomat, – Nem ittunk pertut.

– Pardon?

– Semmi, csak úgy – mondtam.

Kis ideig rám függesztette átlátszó szemét, amely az égvilágon semmit sem fejezett ki, majd így szólt:

– Semmi? Az a jó, hogy semmi. Boldog új évet. Ég veled. Arivoár.^[5]

Fejébe nyomta füles sapkáját és eltávozott. Sietve kinyitottam a szellőzőablakot. Berobbant Ojra-Ojra, bárányprémgalléros zöld télikabátban, beleszimatolt görbe orrával a levegőbe, és megtudakolta:

– Vibegallo beballagott?

– Be ám – feleltem.

– N-no igen – mondta. – A hering miatt, Fogd a kulcsokat. Tudod, hová hányta le az egyik teherautó rakományát? Gian Giacomo ablakai elé. Egyenesen a dolgozószobája elé. Szép kis újévi ajándék. Elszívok nálad egy cigarettát.

A hatalmas bőr karosszékbe huppant, kigombolta a kabátját és rágyújtott.

– Nosza, oldd meg – szólt. – Adva van: hering-sóslé szag, intenzitása tizenhat kisbalta, a helyiség térfogata… – Szemügyre vette a szobát. – Nos, magad is tudhatod, az év fordulópontja, a Saturnus a Mérleg csillagképben…

Megvakartam a fülem tövét.

– A Saturnus… Mit beszélsz nekem a Saturnusról… Hát a vector magistatum milyen?

– Nohát, pajtás – felelte Ojra-Ojra –, ezt már magadnak kell…

Megvakartam a másik fülem tövét, fejben nagyjából kiszámítottam a vektort, és akadozva akusztikai ráhatást alkalmaztam (ráolvastam). Ojra-Ojra befogta az orrát. Én. kitéptem a szemöldökömből két szőrszálat (szörnyen fáj és ostobaság), és polarizáltam a vektort. A szag ismét erősbödött.

– Rossz – mondta szemrehányón Ojra-Ojra. – Mit művelsz, te bűvészinas? Nem látod, hogy a szellőzőablak nyitva van?

– Á – mondtam –, igaz. – Számításba vettem a divergenciát meg a rotort, megpróbáltam fejben megoldani a Stokes-féle egyenletet, belegabalyodtam, számon keresztül lélegezve kitéptem még két szőrszálat, hozzászoktam a szaghoz, az Auers-féle varázsigét mormoltam, s már végképp nekikészültem, hogy még egy szőrszálat kitépjek – ekkor azonban kiderült, hogy a szoba természetes úton kiszellőződött, és Roman azt tanácsolta, takarékoskodjam a szemöldökömmel, és zárjam be a szellőzőablakot.

– Közepes teljesítmény – mondta. – Lássunk neki a materializációnak.

Egy ideig a materializációval foglalkoztunk. Én körtéket teremtettem, Roman pedig azt követelte, hogy egyem meg. Én erre nem voltam hajlandó, mire ő újakat készíttetett velem.

– Addig fogsz dolgozni, amíg nem jön létre valami ehető – mondta. – Ezt pedig add oda Mogyesztnek. Hiszen ő Kamnejedov.^[6]

Végül is egy igazi körtét alkottam: nagy volt, sárga, puha, mint a vaj, és keserű, mint a kinin. Megettem, és Roman pihenőt engedélyezett.

Ekkor behozta kulcsait Magnusz Fjodorovics Regykin, a fekete mágia baccalaureusa. Ez a kövér ember gondterhes és roppantul sértődött volt, mint mindig. A baccalaureusi címet háromszáz évvel ezelőtt kapta a láthatatlanná tevő gatya feltalálásáért. Azóta állandóan tökéletesítette ezt a gatyát. A láthatatlanná tevő gatya később pantallóvá változott, végül pedig, a közelmúltban, már mint láthatatlanná tevő nadrágról kezdtek beszélni róla. De sehogyan sem tudta üzemképessé tenni. A fekete mágiáról tartott szeminárium legutóbbi ülésén, amikor „A Regykin-féle láthatatlanná tevő nadrág bizonyos új tulajdonságairól” címmel tartott beszámolót, ismét kudarcot vallott. A korszerűsített modell bemutatása közben valami üzemzavar támadt, és a nadrág nemhogy láthatatlanná tette volna feltalálóját, hanem hirtelen maga vált láthatatlanná. Igen fonák helyzet volt. Magnusz Fjodorovics azonban főként a disszertációján dolgozott, amelynek témája így hangzott: „A Fehér Tézisnek, mint a nem teljesen elképzelhető emberi boldogság meglehetősen tetszőleges függvénye argumentumának materializációja és lineáris naturalizációja.”

Ebben jelentős és fontos eredményeket ért el, amelyekből az következett, hogy az emberiség a nem teljesen elképzelhető boldogságban úszkálna, ha sikerülne meglelni magát a Fehér Tézist, főként pedig megérteni, micsoda az voltaképpen, és hol keresendő.

A Fehér Tézis említése csak Ben Becálel naplóiban fordult elő. Ben Becálel állítólag valamilyen alkimista reakció melléktermékeként választotta ki a Fehér Tézist, s mivel nem ért rá ilyen aprósággal foglalkozni, segédelem gyanánt beszerelte valamelyik készülékébe. Már tömlöcben írott utolsó tudományos közleményei egyikében Ben Becálel megállapította: „És képzeljétek! Ama Fehér Tézis mégsem igazolta reménységeimet, nem igazolta. S amikor ráeszméltem, micsoda haszon származhat belőle – valamennyi ember boldogságáról beszélek, ahányan csak vannak –, már elfeledtem, hová szereltem be.” Az intézet leltárában hét olyan készülék szerepelt, amely hajdan Ben Becálelé volt. Hatot közülük Regykin a legapróbb csavarokig szétszedett, de semmi különöset nem talált. A hetedik készülék a transzlátor-dívány volt. A díványra azonban rátette a kezét Vityka Kornyejev, s Regykin egyszerű lelkébe a legsötétebb gyanú férkőzött. Figyelni kezdte Vitykát. Az pedig nyomban felbőszült. Összevesztek, esküdt ellenségek lettek, és mindmáig azok maradtak. Velem mint az egzakt tudományok képviselőjével, Magnusz Fjodorovics jóindulatúan bánt, bár rosszallta, hogy „ezzel a plagizátorral” barátkozom. Regykin egyébként rendes ember volt, igen szorgalmas, igen kitartó, cseppet sem kapzsi. Hatalmas munkával összegyűjtötte a boldogság legkülönfélébb meghatározásainak roppant. tárházát. Akadtak abban nagyon egyszerű, negatív meghatározások („A pénz nem boldogít”), nagyon egyszerű pozitív meghatározások („Tökéletes elégedettség, teljes jóllét, siker, szerencse”, agyafúrt meghatározások („A boldogság a boldogtalanság hiánya”) és paradox meghatározások („Legboldogabbak a pojácák, az ostobák, a balgák és restek, mivel lelkiismeret-furdalást nem ismernek, kísértetektől és egyéb földöntúli lényektől nem rettegnek, jövőbeli csapások félelmétől nem emésztődnek, leendő javak reményével magukat nem áltatják”).

Magnusz Fjodorovics az asztalra tett egy dobozkát, amelyben a kulcsa volt, bizalmatlan pillantást vetett ránk, s így szólt:

– Találtam még egy meghatározást.

– Mi az? – kérdeztem.

– Valami versféle. Csak rím nincsen benne. Akarják hallani?

– Persze hogy akarjuk – felelte Roman.

Magnusz Fjodorovics elővette noteszát, és akadozva olvasta:

 

Azt kérditek:

Mit tartok én

Legfőboldogságnak a földön?

Két dolgot:

A lelkiállapotot ugyanúgy cserélni,

Miként a pennyt cserélném shillingre,

Meg egy ifjú leány énekét hallani,

Utamon kívül, de azután,

Hogy megtudakolta tőlem az utat.

 

– Semmit sem értettem belőle – mondta Roman. –Hadd olvassam el.

Regykin odaadta a noteszát, s magyarázattal szolgált: – Christopher Logue. Fordítás angolból. – Kitűnő vers – állapította meg Roman. Magnusz Fjodorovics felsóhajtott.

– Egyesek ezt mondják, mások azt.

– Nehéz – mondtam együttérzőn.

– Ugye? De hogyan lehet itt mindent összeegyeztetni? Leány énekét hallani… És hát nem akármilyen éneket, hanem a lánynak ifjúnak kell lennie, meg az ő útján kívül álljon, ráadásul pedig csak azután, hogy megkérdezte tőle az utat… Vajon lehet így? Vajon az ilyen dolgok algoritmizálhatók?

– Aligha – feleltem. – Én nem vállalkoznék rá.

– No látja! – kapott a szón Magnusz Fjodorovics. – Pedig maga a számítóközpont vezetője nálunk! Hát akkor ki más? – De hátha egyáltalán nincs – jegyezte meg Roman olyan hangon, mint egy provokátor.

– Micsoda?

– Boldogság.

Magnusz Fjodorovics nyomban megsértődött.

– Hogyne volna – jelentette ki méltóságteljesen –, mikor magam is nemegyszer éreztem?

– Amikor a pennyt shillingre cserélte? – kérdezte Roman.

Magnusz Fjodorovics még jobban ‘megsértődött. és kitépte kezéből a noteszt.

– Maga még fiatal… – kezdte.

Ekkor azonban robaj, recsegés támadt, láng villant és kénszag csapott meg. A szoba közepén megjelent Merlin. Magnusz Fjodorovics meglepetésében az ablakhoz ugrott. „Phű,fütyülök rátok!” – kiáltotta és kirohant.

– Good God – szólt Ojra-Ojra, s a port dörzsölgette a szeméből. – Canst thou not come in by usual way as decent people do? Sir…^[7]

– Beg thy pardon^[8] – felelte Merlin öntelten, és elégedetten nézett rám. Bizonyára sápadt voltam, mert nagyon megijedtem, hogy kigyullad az intézet.

Merlin megigazította magán a molyrágta palástot, az asztalra dobott egy kulcscsomót, és így szólt:

– Észrevették, Sirs, milyen időjárás van manapság?

– Az előre jelzett – felelte Roman.

– Pontosan, Sir Orja-Ojra! Éppen olyan, mint az előrejelzésben!

– Hasznos dolog a rádió – jegyezte meg Roman.

– Én nem hallgatok rádiót – mondta Merlin. – Nekem saját módszereim vannak.

Megrázta a palástja alját, s egy méterre felemelkedett a padlóról.

– óvatosabban – figyelmeztettem –, a csillár.

Merlin a csillárra nézett, és se szó, se beszéd, folytatta:

– Kénytelen vagyok visszaemlékezni arra, Dear Sirs, hogy amikor a múlt esztendőben én meg a kerületi szovjet elnöke, Sir Perejaszlavlszkij elvtárs…

Ojra-Ojra szívettépően ásított, és engem is elfogott a mélabú. Merlin valószínűleg még rosszabb volna, mint Vibegallo, ha nem volna annyira régimódi és öntelt. Valakinek a szórakozottsága folytán sikerült a jóslat és jövendölés osztály vezetőjévé előlépnie, mert valamennyi kérdőívben megemlítette, hogy még a korai középkorban engesztelhetetlen harcot folytatott a jenki imperializmus ellen, s a kérdőívekhez Mark Twain művéből a megfelelő oldalak közjegyzőileg hitelesített, gépírásos másolatait mellékelte. Később újra visszakerült az időjárás-iroda vezetőjének tisztségébe, és most, akárcsak ezer évvel ezelőtt, a légköri jelenségek előrejelzésével foglalkozott mágikus eszközök segítségével, figyelve a tarantula-pókok viselkedését, a reumatikus fájdalmak fokozódását és a szoloveci disznókat, hogy azok leheverednek-e a sárba avagy kimásznak belőle. Prognózisainak legfőbb forrása egyébként a legközönségesebb rádiólehallgatás volt, amelyet egy kristálydetektoros vevőkészülékkel végzett, amelyet hír szerint még a húszas években az ifjú technikusok szoloveci kiállításáról orozott el. Jó barátságban volt Naina Kijevna Goriniccsel, s vele együtt gyűjtötte és terjesztette azokat a kósza híreket, amelyek szerint az erdőségekben feltűnt egy óriási, szőrös nőszemély, és egy diáklányt foglyul ejtett az elbruszi havasi ember. Azt is rebesgették, hogy időnként részt vesz a Kopasz Hegyen rendezett éjszakai szertartásokon Há Em Vijjel, Homa Bruttal és más csibészekkel egyetemben.

Én meg Roman hallgattunk, és arra vártunk, hogy eltűnjön. Ő azonban, palástjába burkolózva, kényelmesen elhelyezkedett a csillár alatt, és egy mindenki számára régóta halálosan unalmas, hosszadalmas elbeszélésbe fogott arról, hogy egyszer ő, Merlin és Perejaszlavszlkij elvtárs, a szoloveci kerületi szovjet elnöke ellenőrző körutat végzett a kerületben. Ez az egész história merő hazugság volt, Mark Twain silány és konjunkturális átköltése. Önmagáról Merlin harmadik személyben beszélt, az elnököt pedig néha – amikor belezavarodott az elbeszélésbe – Artúr királynak nevezte.

– Nos hát, a kerületi tanács elnöke és, Merlin útra kelt, és ellátogatott Sir Remetelakov méhészhez, a Munka Hőséhez, aki derék lovag és jeles mézgyűjtő volt. És Sir Remetelakov beszámolt munkasikereiről, és méh-méreggel kúrálta Sir Artúr derékzsábáját. A Sir elnök három napot töltött ott, a derékzsábája megnyugodott, s együtt indultak útnak, s útközben Sir Ar… elnök így szólott: „Nincs nálam a kardom.”

– „Nem baj – felelte Merlin –, szerzek én neked kardot.” És egy nagy tóhoz érkeztek, s látja Artúr: a tóból egy kéz emelkedik ki…

Ekkor megszólalt a telefon, és én örömmel kaptam fel a kagylót. – Halló – mondtam. – Halló, tessék.

A kagylóban dünnyögtek valamit, Merlin pedig orrhangon folytatta: „És Lezsnyev mellett találkoztak Sir Pellinorral.

Merlin azonban úgy cselekedett, hogy Pellinor nem vette észre az elnököt…”

– Sir Merlin polgártárs – szóltam. – Nem lehetne kissé halkabban? Egyetlen szót sem hallok.

Merlin olyan arccal hallgatott el, mint aki kész bármely pillanatban folytatni.

– Halló – szóltam újra a kagylóba. – Ki beszél?

– Maga kit keres? – kérdeztem régi megszokásból.

– Hagyja abba ezt. Nem a cirkuszban van, Privalov.

– Bocsánat, Mogyeszt Matvejevics. Privalov ügyeletes hallgatja önt.

– Ez már más. Jelentsen. – Mit jelentsek?

– Ide hallgasson, Privalov. Maga megint úgy viselkedik, mint nem tudom, kicsoda. Kivel csevegett ott? Miért tartózkodnak idegenek az őrhelyen? A munkaidő befejezése után miért vannak emberek az intézetben?

– Ez Merlin – válaszoltam.

– Tegye ki a szűrét!

– Örömmel – mondtam. (Merlinnek, aki kétségtelenül hallgatózott, foltok ütköztek ki az arcán. „G-goromba fráter!” – mondta, és szertefoszlott a levegőben).

– Örömmel vagy öröm nélkül, ez nem tartozik rám. Viszont jelzés érkezett, hogy maga a gondjaira bízott kulcsokat halomba dobálja az asztalra, ahelyett, hogy bezárná a fiókba. Vibegallo súgta be, gondoltam. – Miért hallgat?

– Teljesíteni fogom a parancsot.

– Ez a helyes hozzáállás – jelentette ki Mogyeszt Matvejevics. – Az éberségnek mindenkor a helyzet magaslatán kell állnia. Világos?

– Világos.

Mogyeszt Matvejevics így szólt:

– Végeztem – s letette a hallgatót.

– Nos, rendben van – mondta Ojra-Ojra, és begombolta zöld télikabátját. Megyek és kinyitom a konzerveket, felbontom az üvegeket. Isten veled, Szása, később még beugrom hozzád.

2. fejezet

Csak mentem, sötét folyosókba bocsátkoztam le, majd ismét följebb emelkedtem. Egyedül voltam; kiabáltam, de senki sem válaszolt; egyedül voltam ebben a hatalmas és labirintus-szerűen zűrzavaros házban.

GUY DE MAUPASSANT

 

A kulcsokat a zakóm zsebébe hánytam, s elindultam első körutamra. A főlépcsőn, amelyet az én időmben mindössze egyszer használtak, amikor egy afrikai felséges személyiség látogatott el az intézetbe, lementem az építészeti szélsőségek több évszázados lerakódásaival ékesített, végeláthatatlan előcsarnokba, és benéztem a portásfülke kisablakán. Ott, a foszforeszkáló ködben, két Maxwell-makrodémon játszott, mégpedig a legsztochasztikusabb játékot valamennyi közül: fej vagy írást. Minden szabad idejüket azzal töltötték. Hatalmasak voltak, ernyedtek, leírhatatlanul ostobán festettek, leginkább az elektronmikroszkóp alatt levő gyermekparalizisvírus-telepekhez hasonlítottak, és kopott libériát viseltek. Mint a Maxwell-démonokhoz illik, egész életükben az ajtók nyitogatásával és csukogatásával foglalkoztak. Tapasztalt, jól idomított példányok voltak, egyikük azonban, amelyik a kijáratot kezelte, már elérte a nyugdíjas kort – amely a Tejútrendszer életkorához fogható –, második gyermekkorba esett, s néha idétlenkedni kezdett. Ilyenkor a Műszaki Szerviz Osztály valamelyik beosztottja búvárruhát öltött, behatolt a sűrített argonnal telített portásfülkébe, és magához térítette az aggastyánt.

Az utasítás szerint megigéztem mind a két démont, vagyis elzártam az információs csatornákat, és a be-és kivezető berendezéseket magamra zártam. A démonok nem reagáltak, egyéb dolguk volt. Az egyik nyert, a másik pedig, ennek megfelelően, veszített, s ez nyugtalanította őket, mert megbontotta az egyensúlyt. Bezártam a kisablakot a fatáblával, és körbejártam az előcsarnokot. Ez a helyiség nyirkos, félhomályos és visszhangos volt. Az intézet épülete meglehetősen régi volt, de építését nyilván az előcsarnoknál kezdték. A penészes zugokban fehéresen villództak az odaláncolt csontvázak,valahol ütemesen csöpögött a víz, az oszlopok közötti fülkékben rozsdás páncél öltözetű szobrok meredeztek természetellenes pózban, a bejárattól jobbra, a falnál, ódon bálványok csonkjai tornyosultak, e halmaz fölött pedig csizmás gipszlábak ágaskodtak. A mennyezet alatt sorakozó megfeketedett képmásokról tiszteletre méltó aggok tekintettek alá szigorúan, arcukon Fjodor Szimeonovicsnak, Gian Giacomo elvtársnak és más mestereknek vonásait lehetett felfedezni. Ezt az egész ősi kacatot réges-régen ki kellett volna dobni, a falakba ablakokat vágni és fénycsöveket beszerelni, de minden leltárba volt véve, és elkótyavetyélését Mogyeszt Matvejevics személyesen megtiltotta.

Az oszlopfőkön és a megfeketedett mennyezetről alácsüngő óriási csillár labirintusaiban denevérek, repülő kutyák suhogtak. Mogyeszt Matvejevics harcolt ellenük. Terpentinnel és kreozottal locsolta, rovarporral hintette be, hexakloriddal permetezte őket. Ezerszámra pusztultak, de tízezrével születtek újra. Mutáltak, éneklő és beszélő törzsek jelentek meg közöttük, s a legrégibb fajok ivadékai most kizárólag klórfoszfáttal kevert piretrummal táplálkoztak; Szánya Drozd, az intézet mozigépésze pedig esküdözött, hogy egyszer saját szemével látott itt egy olyan denevért, amely úgy hasonlított a személyzeti osztály vezetőjéhez, mint egyik tojás a másikhoz.

Egy mély fülkében, amelyből jeges bűz áradt, valaki felnyögött és láncait csörgette.

Hagyja abba ezt – mondtam szigorúan. – Hát ez meg miféle misztikum? Hogy nem szégyelli magát!… – A fülkében csönd lett. Gazda-módra megigazítottam a félrecsúszott szőnyeget, és felmentem a lépcsőn.

Mint ínár említettem, az intézet kívülről egyemeletesnek látszott. Valójában azonban legalább tizenegyemeletes volt. A tizenegyedik emeletnél följebb sohasem jutottam, mert a liftet állandóan javították, repülni pedig még nem tudtam. A tízablakos homlokzat, mint a homlokzatok legtöbbje, szintén optikai csalódás volt. Az előcsarnoktól jobbra és balra az intézet legalább egy kilométerre terjedt, mégis kivétel nélkül ,valamennyi ablak ugyanarra a girbegurba utcára nézett. Ez rendkívül meglepett. Eleinte Ojra-Ojrát zaklattam magyarázatért, hogy miként egyeztethető össze ez a tér tulajdonságairól alkotott klasszikus vagy legalább relativista elképzelésekkel. Magyarázataiból semmit sem értettem meg, de lassan hozzászoktam, felhagytam a csodálkozással. Bizonyos vagyok benne, hogy tíz-tizenöt év múlva bármely iskolás jobban eligazodik majd az általános relativitás-elméletben, mint egy mai szakember. Ehhez egyáltalán nem szükséges megérteni a téridő görbületet, csak az szükséges, hogy ez az elképzelés a gyermekkortól fogva az ember vérévé váljék és megszokottá legyen.

Az egész földszintet a Lineáris Boldogság osztály foglalta el. Itt volt Fjodor Szimeonovics birodalma, itt alma-és fenyőerdő-szag terjengett, itt dolgoztak a legcsinosabb lányok és a legnagyszerűbb fiúk. Itt nem voltak komor fanatikusok, a fekete mágia szakértői és beavatottjai, itt senki sem tépdeste fájdalomtól sziszegve és fintorogva a hajszálait, senki sem mormolt illetlen, nyelvtörő mondatokhoz hasonló varázsigéket, nem főzött meg elevenen varangyos békákat és varjakat éjfélkor, teliholdkor, Keresztelő Szent János napján, szerencsétlen dátumok alkalmával. Itt az optimizmus jegyében dolgoztak. Itt minden lehetőt elkövettek a jámbor, a szubmolekuláris és az infraneuron mágia keretein belül, hogy minden egyes ember és egész emberi kollektívák lelki tónusát megjavítsák. Itt kondenzálták és világszerte terjesztették a vidám, ártatlan nevetést; kidolgozták, kipróbálták és meghonosították a barátságot megszilárdító és a viszálykodást megszüntető magatartások és kapcsolatok modelljeit; olyan szomorúság-enyhítő kivonatokat szublimáltak, amelyek egyetlen molekulányi alkoholt vagy más kábítószert sem tartalmaztak. Itt most egy hordozható, univerzális haragzúzót készítettek elő kipróbálásra, s az ész és a jóság legritkább ötvözeteinek újfajta márkáit dolgozták ki.

Kinyitottam a központi terem ajtaját, és a küszöbön állva elgyönyörködtem a Gyermeki Nevetés óriási desztillátorának munkájában, amely a Van der Graaf-generátorhoz hasonlított, de a generátortól eltérően, teljesen zajtalanul működött, és jó illat volt körülötte. Az utasítás szerint a kapcsolótáblán el kellett fordítanom a két nagy, fehér késeskapcsolót, hogy kialudjon a teremben az aranyszínű ragyogás, hogy minden sötét, hideg és mozdulatlan legyen – egyszóval az utasítás szerint áramtalanítanom kellett a szóban forgó helyiséget. Én azonban még csak nem is haboztam, kihátráltam a folyosóra, s bezártam magam mögött az ajtót. Fjodor Szimeonovics laboratóriumaiban bármit áramtalanítani egyszerűen szentségtörésnek éreztem.

Lassan elindultam a folyosón, közben a laboratóriumok ajtajain levő mulatságos képecskéket nézegettem, és a sarkon összetalálkoztam Tyihon háziszellemmel, aki ezeket a képeket rajzolta, minden éjjel cserélte. Kezet szorítottunk. Tyihon a rjazanyi területről való remek, hétköznapi háziszellem volt, akit Vij valamilyen vétségért Szolovecbe száműzött: Tyihon valakinek ott nem úgy köszönt, ahogyan illett volna, vagy nem volt hajlandó főtt viperát enni… Fjodor Szimeonovics szívesen fogadta, megmosdatta, kigyógyította idült alkoholizmusából, és Tyihon tanyát vert nálunk a földszinten. Kiválóan rajzolt, Bidstrup modorában, és megfontoltságáról, józan viselkedéséről volt híres a helyi háziszellemek között.

Már fel akartam menni az első emeletre, de eszembe jutott a vivárium, s a pincébe indultam. A vivárium gondnoka, Alfred, egy felszabadított, idős vámpír, éppen teázott. Amikor megpillantott, megpróbálta az asztal alá dugni a teáskannát, eltörte a poharat, elpirult, és lesütötte a szemét. Megszántam.

– Boldog új évet – mondtam, és úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre.

Alfred megköszörülte a torkát, tenyerével eltakarta a száját, és rekedten felelte:

– Hálás köszönetem. Viszont kívánom.

– Minden rendben? – kérdeztem, és végigtekintettem a ketrecek és a rekeszek sorain.

Briaréósz eltörte az ujját – mondta Alfred. – Hogyhogy?

– Hát úgy. A tizennyolcadik jobb kezén. Az orrát piszkálta, ügyetlenül megfordult – hiszen esetlenek ezek a Hekatonkheirek –, és eltörte.

– Akkor állatorvost kell hívni.

– Oda se neki! Nem először fordul elő…

– Nem, nem szabad így hagyni – válaszoltam. – Gyerünk, nézzük meg.

A vivárium belsejébe mentünk, a hárpiák kalitkája mellett, amelyek álmos szemmel néztek utánunk, a hidra ketrece mellett, amely ebben az évszakban mogorva és kevés beszédű volt… A Hekatonkheirek, a száz karú és ötven fejű testvérek, a Föld és az Ég elsőszülöttei, vastag vasrudakkal elzárt, tágas, betonozott barlangban laktak. Güész és Kottosz gubanccá kuporodva aludtak, amelyekből csak a csukott szemű, borotvált kék fejeik, meg ernyedt, szőrös karjaik álltak ki. Briaréósz kínlódott. A rácshoz lapulva guggolt, kinyújtotta a folyosóra a beteg ujjú kezét, és hét másikkal tartotta. A többi kilencvenkét kezével a vasrudakba kapaszkodott, s a fejeit támasztotta alá. Némelyik feje aludt.

– Mi az? – kérdeztem részvéttel. – Fáj?

Az ébren levő fejek ógörögül kezdtek karattyolni, és felköltöttek egy másikat, amely tudott oroszul.

– Rettenetesen fáj – mondta ez a fej. A többi elcsitult, és tátott szájjal bámult rám.

Megvizsgáltam az ujját. Piszkos és dagadt volt, de nem tört el, csupán kificamodott. Nálunk, a tornateremben az efféle sérüléseket orvosi beavatkozás nélkül kezeltük ki. Megfogtam az ujját, és teljes erőmből magam felé rántottam. Briaréósz felüvöltött mind az ötven torkával, és hanyatt esett.

– Jó-jó-jó – mondtam, s a zsebkendőmbe törültem a kezemet. – Már meg is van, kész…

Briaréósz szipogva az ujját kezdte nézegetni. Hátsó fejei mohón nyújtóztak előre, s türelmetlenül harapdálták az elülső fejek füleit, hogy ne takarják el a kilátást. Alfred gúnyosan mosolygott.

– Eret kéne vágni rajta – mondta, rég feledésbe merült kifejezéssel, majd felsóhajtott és hozzátette: – Csakhogy miféle vére lehet ennek, csupán annak látszik. Szó, ami szó: földöntúli lény.

Briaréósz felkelt. Mind az ötven feje boldogan mosolygott. Én integettem neki, és visszafelé indultam. A Halhatatlan Kascsej mellett elidőztem. A címeres gazember egy kondicionált levegőjű, külön ketrecben lakozott, ahol szőnyegek és könyvespolcok voltak. A ketrec falai mentén Dzsingisz kán, Himmler, Medici Katalin, az egyik Borgia és vagy Goldwater, vagy McCarthy arcképe lógott. Maga Kascsej, színejátszó köpenyben, keresztbe tett lábbal állt egy óriási állvány előtt, és a „Boszorkányok pörölye” ofszet-másolatát olvasta. Eközben hosszú ujjaival kellemetlen mozdulatokat tett: hol becsavart, hol átdöfött, hol meg letépett valamit. Végtelen előzetes letartóztatásban volt, amíg végtelen bűncselekményei ügyében a végtelen vizsgálat folyt. Az intézetben nagyra becsülték, minthogy mellesleg felhasználták bizonyos egyedülálló kísérletekre, és tolmácsul a Gorinics Sárkánnyal való érintkezésnél. (Ma a Goronics S. a régi kazánházba volt bezárva, és kihallatszott onnan érces hortyogása meg álmos fel-felbődülése.) Ott álltam, és azon töprengtem, hogy ha valamikor, egy végtelenül távoli időpontban, Kascsejt el is ítélik, akkor a bírák – bárkik legyenek – igen furcsa helyzetbe kerülnek : halálbüntetést alkalmazni egy halhatatlan bűnössel szemben lehetetlen, az életfogytiglani börtönbüntetést pedig, ha az előzetes letartóztatást beszámítjuk, már letöltötte…

Ekkor valaki megragadta a nadrágom szárát, s egy borízű hang ezt kérdezte:

– Nosza, nyögd ki már, kivel akarsz játszani?

Sikerült kitépnem magam. A szomszéd kalitkából mohón nézett rám három vámpír. Kékesszürke pofájukat a fémhálóhoz szorították, amelyben kétszáz voltos áram keringett.

– Összelapítottad a kezemet, te pápaszemes égimeszelő) – mondta az egyik.

– Hát ne nyúlkálj – feleltem. – Nyaklevest akarsz?

Korbácsát csattogtatva odaszaladt Alfred, s a vámpírok egy sötét zugba húzódtak, ott nyomban ocsmányul szitkozódni kezdtek, és a maguk készítette kártyát csapkodták.

– Hát szerintem minden rendben van – mondtam Alfrednak. – Tovább megyek.

– Szerencsés utat – felelte készségesen Alfred.

Miközben fölfelé igyekeztem a lépcsőn, hallottam, amint a teáskannával csörömpölt.

Benéztem a gépterembe, s egy ideig a generátort figyeltem. Az intézet nem függött a városi energiaforrásoktól. A determinizmus elvének pontos meghatározása után úgy döntöttek, hogy ehelyett a közismert Szerencse Kerekét használják ingyen mechanikus energiaforrás gyanánt. A terem betonpadlója fölé csak az óriási kerék csillagóra fényezett karimájának kis része emelkedett, forgási tengelye valahol a végtelenben volt, s emiatt a karima egyszerűen holmi futószalagnak látszott, amely az egyik falból kibújik, és a másikban eltűnik. Egy időben divatos volt a Szerencse Kereke görbületi sugarának pontos meghatározásáról szóló disszertációk megvédése, mivel azonban ezek a disszertációk mind rendkívül csekély pontosságú eredményt nyújtottak – mintegy tíz megaparszekig –, az intézet Tudományos Tanácsa úgy határozott, megszünteti az e témáról szóló disszertációs munkák elbírálását egészen addig, amíg a transzgalaktikus közlekedési eszközök megteremtése lehetővé teszi a sokkal nagyobb pontosságot.

A Kerék mellett a kiszolgáló személyzethez tartozó néhány ördög játszott: felugráltak a karimára, a falig karikáztak, azután leugrottak és visszanyargaltak. Én határozottan rendre intettem őket.

– Hagyják abba – mondtam –, ez nem cirkusz.

Az ördögök a transzformátorok mögé bújtak, és onnan rágott papírgalacsinokkal kezdtek rám lövöldözni. Nem kezdek ki holmi zöldfülűekkel, gondoltam. Végigsétáltam hát a műszerasztalok mellett, s miután meggyőződtem róla, hogy minden rendben van, felmentem az első emeletre.

Itt csönd volt, sötétség és por. A félig nyitott, meglehetősen alacsony ajtó előtt a Preobrazsenszkij-ezred egyenruháját és háromszögletű föveget viselő, rozzant, vén katona szunyókált hosszú, kovás puskájára támaszkodva. Itt kapott helyet a Védelmi Mágia osztály, amelynek munkatársai között már réges-régóta egyetlen élő lélek sem akadt. Valamennyi öregünk, talán az egy Fjodor Szimeonovics kivételével, a maga idején szenvedélyes vonzalommal adózott a mágia e válfajának. Ben Becálel sikeresen használta fel a Gólemet a palotaforradalmakban: a megvesztegetéssel szemben közömbös és meg, nem mérgezhető agyagszörny őrizte a laboratóriumokat és egyúttal a császári kincseskamrát is. Giuseppe Balsamo megteremtette a történelem első séprűnyélen repülő századát, s ez derekasan helytállt a Százéves Háború csatamezőin. A század azonban elég gyorsan széthullott: a boszorkányok egy része férjhez ment, a többi pedig markotányosnőként a zsoldos lovasezredek nyomába szegődött. Salamon király összefogdosott és megigézett egy tucatszor tucatnyi ifridet, és önálló elefántelhárító zászlóaljba tömörítette. Az ifjú Cristobal Junta egy mórokra idomított kínai sárkányt hozott Nagy Károly testőrcsapatába, de amikor megtudta, hogy a császár nem a mórokkal; hanem a baszkokkal kíván hadakozni, felbőszült és megszökött. A háborúk sok évszázados története során különböző mágusok harci alkalmazásra ajánlották a vámpírokat (éjszakai harci felderítésre), a baziliszkuszokat (az ellenség a rémülettől megdermed), a repülő szőnyegeket (szemétnek az ellenséges városokra történő ledobálására), a különféle jeles tulajdonságokkal rendelkező csodakardokat (a kis létszám ellensúlyozására), és sok egyebet. Viszont már az első világháború után, a Dicke Berta, a harckocsik, a mustárgáz és a klór alkalmazása után a Védelmi Mágia hanyatlásnak indult. Megkezdődött a munkatársak tömeges menekülése az osztályról. Legtovább egy bizonyos Berthold Schwarz tartott ki, hajdani szerzetes és a muskéta-tám feltalálója, aki önfeledten munkálkodott a dzsinn-bombázás tervén. Ennek lényege, hogy az ellenfél városaira legalább háromezer éven át fogságban érlelt dzsinneket tartalmazó palackokat kell ledobálni. Közismert, hogy a dzsinnek, ha szabadok, csupán városok lerombolására vagy paloták építésére képesek. A sokáig érlelt dzsinn (okoskodott Berthold Schwarz), a palackból kiszabadulva, nem fog palotákat építeni, és így az ellenfél szorul. E szándék megvalósítását némiképp akadályozta, hogy nem volt elég dzsinnes palack. Schwarz azonban arra számított, hogy ha a Vörös-tengert és a Földközi-tengert fenékhálóval átkutatja, kiegészítheti a készleteket. Azt mesélik, hogy amikor az öreg Berthold értesült a hidrogén-bombáról és a bakteriológiai háborúról, elveszítette lelki egyensúlyát, a dzsinneket szétosztotta az egyes osztályok között, és Cristobal juntához ment az élet értelmét kutatni. Többé soha senki nem látta.

Amikor megálltam a küszöbön, a katona fél szemmel rám nézett, s rekedten így szólt:

– Tilos, eredj tovább… – és azzal újra elszunnyadt.

Szemügyre vettem a fura modellek töredékeivel és gyatra vázlatok foszlányaival telizsúfolt, lakatlan szobát, cipőm orrával megbökdöstem a bejáratnál heverő dossziét, amelyre ezt a pecsétet nyomták: „Szigorúan bizalmas. Elolvasás előtt elégetendő.” Tovább mentem. Itt nem volt mit áramtalanítani, ami pedig az öngyulladást illeti, ami itt öngyulladhatott, az már sok esztendővel ezelőtt öngyulladt.

Ugyanezen az emeleten helyezkedett el a könyvtár. Kissé komor, poros hodály volt, az előcsarnokhoz hasonló, de jóval tágasabb. Méreteiről azt mesélték, hogy belsejében, a bejárattól fél kilométerre, mérföldoszlopokkal szegélyezett, egész tűrhető műút vezet a polcok mentén. Ojra-Ojra a I 9-es mérföldoszlopig jutott el, a vakmerő Vityka Kornyejev pedig, a transzlátor-díványra vonatkozó műszaki dokumentációs anyagot keresve, szerzett egy hétmérföldes csizmát, s a „I 24”-esig loholt. Tovább is ment volna, de útját állta egy vattakabátos, fejtőkalapácsos Danaida-brigád. A széles képű Káin felügyeletével felszedték az aszfaltot, valamilyen csöveket fektettek. A Tudományos Tanács többször szóvá tette, hogy az út mentén nagyfeszültségű távvezetéket kell építeni, hogy a könyvtár olvasóit vezetéken szállíthassák, de valamennyi pozitív javaslat meghiúsult az anyagi eszközök hiánya miatt.

A könyvtár zsúfolásig tele volt roppantul érdekes könyvekkel, amelyek a világ és a történelem valamennyi nyelvén íródtak, az Atlantisz lakóinak nyelvétől egészen a pidgin-englishig. Engem azonban legjobban a Sors Könyvének több kötetes kiadása érdekelt. A Sors Könyvét apró betűkkel a legfinomabb rizspapírra nyomtatták, és időrendben 73669024511 értelmes emberről tartalmazott többé-kevésbé teljes adatokat. Az első kötet az Aiuihh pithecantropusszal kezdődött (Szül. i. e. 965 543, aug. 2., megh. L e. 965 522. jan. 13 – Szülei ramapihecusok. Felesége ramatpithecus. Gyermekei: Ad-Amm hím. E-Ua nőstény. A ramapithecus tribusszal az Ararát-völgyben nomadizált. Evett, ivott, aludt kedvére. Az első lyukat fúrta kőbe. Vadászat közben barlangi medve falta fel). A rendes kiadás tavaly megjelent utolsó kötetében utolsóként Francisco Caetano-Augustin-Lucia-y-Manuely-Josefa-y-Miguel-Luca-Carlos-Pedro Trinidad szerepelt. („Szül. i.u. 1491. július i6., megh. i.u. 1491 július 17. Szülei: Pedra-Carlos-Luca-Miguel-y-Josefa-y-Manuel-y-Lucia-AugustinCaetano-Francisco Trinidad és Maria Trinidad [lásd ott]. Portugál. Anakefaloid. A Szentlélek Rend Lovagja, gárdaezredes.”)

Az impresszum adataiból kiderült, hogy a Sors Könyve i (egy) példányban jelenik meg, és ez utóbbi kötetet még a Montgolfier-fivérek repülése idején imprimálták. A kiadó, nyilván azért, hogy valamiképp kielégítse a kortársak igényeit, sürgősen rendkívüli pótkötetek megjelentetésébe fogott, amelyekben csupán a születési és halálozási évszámok szerepeltek. Az egyik ilyen kötetben ráakadtam a nevemre. A sietség miatt azonban ezekbe a kötetekbe temérdek sajtóhiba csúszott be, s én csodálkozva értesültem arról, hogy r6ii-ben halok meg. A nyolckötetes hibaigazítóban viszont az én nevemig még nem jutottak el.

A Sors Könyvének kiadását a jóslat és jövendölés osztály szakcsoportja ellenőrizte szakmailag. Az osztály elsorvadt, elhanyagolt volt, de Sir Merlin polgártárs rövid életű uralkodása után semmiképp sem tudta összeszedni magát, és az intézet több ízben hirdetett pályázatot a megüresedett osztályvezetői állás ideiglenes betöltésére, s a pályázatra mindannyiszor csak egyetlenegy ember adta kérvényét – maga Merlin.

A Tudományos Tanács lelkiismeretesen megvizsgálta a kérvényt, és negyvenhárom „nem” szavazattal egy „igen” ellenében rendre elutasította. (Hagyomány szerint Merlin is a Tudományos Tanács tagja volt.)

A Jóslat és Jövendölés osztály az egész második emeletet elfoglalta. Végigsétáltam az ajtók mellett, amelyeken ilyen táblák voltak: „Kávézacc csoport”, „Madárjós csoport”, „Püthia csoport”, „Szinoptikus csoport”, „Pasziánsz csoport”, „Szoloveci Orákulum”. Áramtalanítani itt sem kellett, mert az osztály gyertyafénynél dolgozott. A szinoptikus csoport ajtaján megjelent a krétafelírás: „Derült égből a villám.” Merlin minden reggel – az irigykedők intrikáit átkozva – nedves ronggyal letörülte ezt a felírást, de az minden éjjel újjászületett. Egyébként teljesen érthetetlen volt számomra, mire épül az osztály tekintélye. Munkatársai időnként furcsa témákról tartottak előadásokat, mint például: „A madárjós szemének kifejezéséről”, vagy „az 1926. évi termésű mokka-kávé zaccának előrejelző tulajdonságai”. A „Püthia csoportnak” olykor sikerült valamit helyesen megjósolnia, de a Püthiák minden alkalommal annyira megdöbbentek és megrémültek saját sikerüktől, hogy az egész hatás kárba veszett. T-Janus igen tapintatos ember létére sem tudott visszafojtani egy tétova mosolyt – mint ezt nemegyszer észrevették –, valahányszor jelen volt a Püthiák és a madárjósok szemináriumának ülésein.

A harmadik emeleten végre akadt számomra munka: eloltottam a villanyt az Örök Fiatalság osztály kamrácskáiban. Fiatalok az osztályon nem dolgoztak, ezek az ezeréves érelmeszesedésben szenvedő öregek pedig állandóan elfelejtették eloltani a villanyt. Egyébként az a gyanúm, hogy ebben nemcsak az érelmeszesedésnek volt szerepe. Sokan közülük mindmáig attól féltek, hátha megüti őket az áram. A helyiérdekűt még most is „villángósnak” nevezték.

A szublimációs laboratóriumban, a hosszú asztalok között ásítva, zsebre dugott kézzel kóborolt az örökifjú kamasz csüggeteg modellje. Kétméteres ősz szakálla a padlót seperte, beleakadt a széklábakba. Mindenesetre elraktam a szekrénybe a zsámolyon álló királyvizes palackot, és munkahelyemre, a számítógép-terembe indultam.

Itt állt az én „Aldan”-om. Kicsit elgyönyörködtem benne, milyen masszív, szép, titokzatosan csillogó. Az intézetben különbözőképpen fogadtak. A könyvelés például tárt karral, és a főkönyvelő fukar mosoly kíséretében legott elhalmozott unalmas munkabér-és jövedelmezőség-számításokkal. Gian Giacomo, az Egyetemes. Átváltozások osztályának vezetője, eleinte szintén örült, de miután meggyőződött róla, hogy az „Aldan” még egy köbcentiméter ólomnak egy köbcentiméter arannyá való elemi átváltoztatását sem képes kiszámítani, elhidegült az elektronikámtól, és csak ritkán méltatott bennünket alkalmi feladatokra. Viszont beosztottjától és kedvenc tanítványától, Vityka Kornyejevtől nem volt menekvésünk. Ojra-Ojra is állandóan a nyakamon ült az irracionális matematika területéről vett hajmeresztő feladványaival. Cristobal Junta, aki mindenben első szeretett lenni, éjjelente a saját központi idegrendszeréhez kapcsolta a gépet, úgyhogy másnap állandóan jól hallhatóan zümmögött, csattogott valami a fejében, a megzavarodott „Aldan” pedig, ahelyett, hogy a kétértékű rendszerben számolt volna, számomra érthetetlen módon áttért az ősrégi hatvanasra, ráadásul pedig a logikát is megváltoztatta, s kereken tagadta a kizárt harmadik elvét. Fjodor Szimeonovics Kivrin viszont úgy szórakozott a géppel, mint gyermek a, játékszerrel. Órák hosszat tudott páros vagy páratlant játszani vele, megtanította japán sakkra, érdekesség kedvéért pedig valakinek a halhatatlan lelkét öntötte belé, amely egyébként meglehetősen életvidám és szorgos volt. Janus Poluektovics (már nem emlékszem, H vagy T), csupán egy ízben használta a gépet. Kicsiny, félig átlátszó dobozkát hozott magával, s hozzákapcsolta az „Aldan”hoz. Miután a gép körülbelül tíz percig ezzel a toldalékkal működött, valamennyi biztosítéka kiégett, ezek után Janus Poluektovics elnézést kért, magához vette a dobozkát, és elment.

Noha előfordultak kisebb zavarok és kellemetlenségek, noha a most élővé vált „Aldan” olykor a „Gondolkodom: kérem, ne zavarjanak” szöveget dobta ki magából, noha elfogott a tehetetlenség érzése, amikor az „inkubusz-átváltozás pszi-mezőre történő inkongruens transzgresszióiának” logikai elemzését kellett elvégezni, mégis rendkívül érdekes volt a munka, s én büszke voltam nyilvánvaló nélkülözhetetlenségére. Elvégeztem az összes számítást Ojra-Ojrának a bipoláris homunkuluszok átöröklődési mechanizmusára vonatkozó munkájához. Összeállítottam Vityka Kornyejev számára a transzlátor-dívány M-mezejének feszültségi táblázatait a kilenc dimenziós mágikus térben. Munka-kalkulációt végeztem a patronált halfeldolgozó üzem számára. Kiszámítottam a Gyermeki Nevetés elixírje leggazdaságosabb szállításának sémáját. Sőt, összeszámoltam a „Nagy Elefánt”, „Állami Duma” és „Napóleon Sírja” pasziánszok megoldási valószínűségeit a Pasziánsz csoport tréfamesterei részére, s elvégeztem Cristobal Josévics számrendszerének valamennyi négyszögesítését, aminek fejében ő megtanított a nirvánába esni. Elégedett voltam, kevés lett számomra a nap, életem megtelt értelemmel.

Még korán volt, csupán hat múlt. Bekapcsoltam az „Aldan”-t, és dolgoztam egy keveset. Este kilenckor felocsúdtam, sajnálkozva áramtalanítottam a termet, és a negyedik emeletre indultam. A hóvihar csak nem csendesedett. Igazi újévi hóvihar volt. Víjjogott, sivítozott az elhanyagolt, régi kürtőkben, hóbuckákat sepert össze az ablakok alatt, bőszen ráncigálta és himbálta a gyér utcai lámpákat.

Elhaladtam az igazgatási-gazdasági osztály mellett. Mogyeszt Matvejevics előszobájának bejárata keresztbe rakott, kettős T alakú vasgerendával volt eltorlaszolva, kétoldalt pedig egy-egy jól megtermett turbános ifrid állt teljes harci díszben, kivont karddal. Mindkettő orrába – amely náthától vörös és duzzadt volt – masszív aranykarikát fűztek, amelyen kis bádogtábla lógott a leltári számmal. Kén, megperzselődött gyapjú és sztreptocid-kenőcs szaga terjengett. Egy ideig álldogáltam, nézegettem őket, mert az ifridek a mi szélességi köreinken ritka lények. A jobb felől álló azonban, amely borotválatlan volt, és egyik szemén fekete kötést viselt, majd felfalt a szemével. Az a csúf hír járta róla, hogy állítólag hajdanában emberevő volt, és sietve továbbmentem. Hallottam, amint cuppantgat a hátam mögött.

Az Abszolút Tudás osztály helyiségeiben valamennyi szellőzőablak nyitva állt, mivel ide beszivárgott Vibegallo professzor heringfejeinek szaga. Az ablakpárkányokra havat sodort a szél, a központi fűtés radiátorai alatt tócsák sötétlettek. Bezártam a szellőzőablakokat, és végigsétáltam az osztály dolgozóinak szűziesen tiszta asztalai között. Az asztalokon vadonatúj írókészletek pompáztak, amelyek azonban nem láttak tintát, a tintatartókból cigarettavégek ágaskodtak. Furcsa osztály volt. Jelszavuk így hangzott: „A végtelenség megismerése végtelen időt igényel.” Ezzel én nem vitatkoztam, ők viszont meglepő következtetést vontak le belőle: „Ezért akár dolgozol, akár nem dolgozol – mindegy.” Nehogy növekedjék a világmindenség entrópiája, ők nem dolgoztak. Legalábbis a többségük nem. „En masse”, mint Vibegallo mondaná. Feladatuk lényegében az abszolút igazság aszimptotikus approximációja területén való viszonylagos megismerés görbéjének elemzéséből állt. Ezért egyes munkatársak folyton-folyvást azzal foglalkoztak, hogy „Mercedes” számológépeken a zérust zérussal osztották, mások pedig kiküldetésbe kéredzkedtek a végtelenbe. A kiküldetésből frissen, kigömbölyödve tértek vissza, és egészségi okokból nyomban szabadságot vettek ki. A kiküldetések közötti időközökben osztályról osztályra jártak, füstölgő cigarettával letelepedtek a munkaasztalokra, és vicceket meséltek. Kifejezéstelen tekintetükről és a szüntelen borotválkozástól összekarmolt fülükről könnyen meg lehetett ismerni őket. A fél év alatt, amióta az intézetben dolgoztam, csupán egyetlen feladatot adtak az „Aldan”-nak, s ez megint csak a zérusnak zérussal való osztásából állt, és nem tartalmazott semmilyen abszolút igazságot. Lehetséges, hogy valamelyikük csakugyan dolgozott, erről azonban’ én semmit sem tudtam.

Fél tizenegykor Amvroszij Ambroiseovics Vibegalló emeletére léptem. Arcomat zsebkendővel takartam el, igyekeztem a számon át lélegezni, s így indultam egyenest abba a laboratóriumba, amelyet a munkatársak „Szülőotthon” néven ismertek. Itt, Vibegallo professzor állítása szerint, a lombikokban az eszményi ember modelljei születtek. Szóval hát kikeltek. Comprenez-vous?^[9]

A laboratóriumban fülledt volt és sötét. Felgyújtottam a villanyt. Fénybe borultak a sima, szürke falak, amelyeket Aesculapiusnak, Paracelsusnak és magának Amvroszij Ambroiseovicsnak arcképei díszítettek. Amvroszij Ambroiseovics nemes fürtjein kicsiny fekete sapkával volt ábrázolva, mellén valamilyen kivehetetlen érem csillogott.

A laboratórium közepén autokláv állt, a sarokban egy másik, nagyobb. A közepén levő autokláv mellett, közvetlenül a padlón, cipők hevertek, kékes színű, fölözött tejjel teli vödrök álltak, meg egy óriási kád párolt korpával. A szagról ítélve valahol a közelben lehettek a heringfejek is, de sehogyan sem tudtam rájönni, hol. A laboratóriumban csend honolt, az autokláv mélyéről ütemes, csattogó hangok hallatszottak.

Miért, miért nem, lábujjhegyen mentem oda a középen levő autoklávhoz, és bepillantottam a kémlelő-ablakon. Amúgy is émelyegtem a szagtól, most pedig végképp rosszul lettem, bár semmi különöset nem láttam: valami alaktalan és fehér hullámzott a zöldes félhomályban. Eloltottam a villanyt, kimentem, és gondosan bezártam az ajtót. Homályos előérzet nyugtalanított. Csak most vettem észre, hogy ágas-bogas kabalasztikus jelekkel ékesített, vastag bűvös vonal húzódik a küszöb körül. Amikor jobban szemügyrevettem, megértettem, hogy ez ráolvasás a pokol éhes démona ellen.

Némi megkönnyebbüléssel hagytam el Vibegallo birodalmát, és fölfelé tartottam, az ötödik emeletre, ahol Gian Giacomo és munkatársai az Egyetemes Átváltozások elméletével és gyakorlatával foglalkoztak. A lépcsőházban színpompás, verses plakát lógott, amely közkönyvtár létesítésére szólított fel. Az ötlet a szakszervezeti bizottságtól származott, a vers tőlem.

Túrd föl pincéidet fenékig, Szekrényeidet kutasd át, Folyóiratot, könyvet és mind Ami akad, hozd el szaporán.

Elpirultam és tovább mentem. Amikor az ötödik emeletre értem, nyomban észrevettem, hogy Vityka laboratóriumának ajtaja félig nyitva áll, s rekedt éneket hallottam. Lopva az ajtóhoz osontam.