A keresztes háborúk története Walter Zöllner

Prev Next

XI. A keresztes háborúk jelentõsége és következményeik

A Közel-Keleten folytatott középkori keresztes háborúk az 1291-es évben véget értek. Ezután hiába kísérelték meg újból a múlt föltámasztását, ezek már nem változtattak semmit. Így helyesnek látszik, ha most, ennél a pontnál vonjuk meg a mérleget, és kérdezzük meg: milyen eredményekkel jártak, hogyan hatottak e hadjáratok a feudális világ fejlõdésére.

Már elõszavunkban utaltunk röviden arra, hogy a polgári kutatás eléggé eltérõ módon határozza meg a keresztes háborúk lényegét és következményeit, céloztunk olyan véleményekre, amelyek oly messzire mennek el, hogy minden meghatározást értelmetlennek tartanak s ezért elutasítanak. Az efféle felfogásokat részben azzal indokolják, hogy már a kortársak is más-más nézeteket képviseltek. Maga a „keresztes háború” kifejezés a németben csak Lessing óta ismeretes, a középkorban olyan terminusok voltak használatosak, mint peregrinatio (zarándoklat), expeditio (utazás), iter in sanctam terram (szentföldi út), Gottes Fahrt (Isten utazása) és Fahrt über Meer (utazás tengerentúlra). Ha azonban a keresztes háborúk társadalmi és gazdasági vonatkozásait és osztálygyökereit súlyuknak megfelelõ módon vesszük figyelembe, akkor nincs ok rá, hogy szubjektivizmusba és fatalizmusba essünk. Persze ezzel nem akarjuk tagadni, hogy noha a tudomány évszázadokon át foglalkozott a keresztes hadjáratok történetével, éppen e területen még sok probléma vár tisztázásra.

A keresztes háborúk elsõdlegesen és alapvetõen a nyugat-európai feudális uraknak és más erõknek a római egyház által irányított terjeszkedési mozgalmai voltak a teljesen kifejlõdött feudalizmus korszakában. Ama idõk társadalmigazdasági és politikai sajátosságai voltak azok a tényezõk is, amelyek az egyes osztályok és rétegek részvételét, céljait és sikereit meghatározták. A feudális idõk más expanziós mozgalmaitól eltérõen a keresztes háborúk sajátos harci ideológiát fejlesztettek ki, amely olyan jó propagandaeszköznek bizonyult, hogy a pápák más céljaikra is felhasználták. Az „eretnekek elleni keresztes háborúknak”, vagyis annak a fegyveres harcnak, amelyet a keresztes ideológia jelszavaival vívtak a kúria Európában található politikai, társadalmi és dogmabeli ellenfelei ellen, a voltaképpeni keresztes háborúk lényegéhez nem volt semmi köze; ezek a háborúk a keresztes háborúknak csak a nevét, szervezeti formáit és körítését használták fel.

A keresztes háborúk folyamán született feudális államok nem álltak fenn hosszabb ideig, belsõ gyengeségük és a környezõ mohamedán hatalmak igen nagy nyomása következtében. A kúriának és a nyugat-európai fejedelmeknek minden ezen államok támogatására irányuló kísérlete megfeneklett a politikai–gazdasági ellentéteken és a feudális szerkezetben rejlõ szervezési tehetetlenségen.

A résztvevõ hatalmak egyéb céljaikat is csupán átmeneti idõre tudták megvalósítani. A keresztes háborúk elsõsorban a kúria ügyének számítottak, kudarcuk meggyorsította a 13. század végén a pápaság politikai hanyatlását, mindenekelõtt azonban kétségtelenné tette világuralmi törekvéseinek végleges meghiúsulását. Nem bizonyult reálisnak a görög egyházzal remélt egyesülés sem. Maradandó nyereségeként könyvelhette el viszont a kúria a pápai pénzügyek sikeres kiépítését, a római centralizmus megerõsödését és a keresztes ideológiának más területeken való alkalmazását. Anglia és Franciaország összállami megszilárdulásának folyamata szempontjából a keresztes háborúk nem jártak negatív következményekkel, sõt, elõsegítették e nemzetek öntudatának kifejlõdését. A német–római császár imperiális politikájának egyik része volt a keresztes terjeszkedés, s ez elmélyítette e politika végzetes kihatásait. Az ibériai feudális államok a reconquista és a keleti keresztes háborúk összefonódásából maradandó területi nyereségre tettek szert.

A keresztes háborúk világtörténelmi szempontból legsúlyosabb következménye a bizánci birodalom kiiktatása lett és a velencei–genovai hegemónia kialakulása a Földközi-tenger keleti térségében. A Palaiologoszok kifosztott és összezsugorodott állama már nem volt képes visszanyerni a korábbi császárság gazdasági és politikai pozícióit. Kiderült, hogy az elõázsiai terjeszkedés egyedüli haszonélvezõjévé Velence és Genova lett. Ha ez a két városállam a 13. század végén elvesztette is a szíriai–palesztinai tengerparton fekvõ támaszpontjait, még sokáig uralhatta azt az egyéb, óriási gyarmatbirodalmat, amelyet a keresztesek segítségével állított fel. Az itáliaiak vezetõ szerepének volt köszönhetõ a földközi-tengeri kereskedelem kiszélesedése. A szíriai part erõsen privilegizált gyarmatai átmenetileg tekintélyes kereskedelmi elõnyöket és nagyobb nyereség lehetõségeit nyújtották az olasz, délfrancia és katalán kereskedõknek. Az a körülmény, hogy Palesztina mintegy vallási égisz alatt került a hódítók kezébe, föllendítette a nemzetközi ereklyekereskedelmet is.

A mohamedán államok világa számára a keresztes háborúknak semmiképpen sem volt akkora jelentõsége, mint Nyugat-Európa vagy Bizánc számára. A frank államok megalapítása természetesen olyan tény volt, amely fölött fõleg a közvetlenül érintett területek uralkodói és lakosai nem hunyhattak szemet. Ámde az európai feudális urak és kereskedõk kolóniái csupán alig egy évszázad tartamára értek el nagyobb méreteket, és a Közel-Kelet politikájában még akkor is csak ritkán váltak aktív tényezõvé. Emellett a keresztes terjeszkedés a régi kalifátusnak csupán a peremterületeit érintette, az iszlám voltaképpeni hatalmi központjait egy-egy kísérlete ellenére sem volt képes meghódítani. Végsõ soron a Közel-Kelet nagy politikai eltolódásaira, amilyenek a szeldzsukok uralmának átalakulásai, a Fátimida-kalifátus bukása, a mamelukok államcsínye vagy a mongolok betörése, nem hatottak a keresztesek, ezek legfeljebb kiaknázták õket. A szíria–palesztinai területek közvetlenül ki voltak téve az európaiak terjeszkedésének, s ez kétségkívül katasztrofális következményekkel járt. A háborúk nyomán a gazdaságilag és kulturálisan egykor virágzó városok és környékük teljesen elpusztult.

A nyugat-európai államok feudális uralkodó osztálya nagymértékben kivette részét a keresztes hadjáratokból. A „nagy” családokból persze csak kevesen vállalták a tartós kapcsolatot a Szentfölddel. A Szentföldön visszamaradt nemesek száma, ahhoz képest, hogy mennyien vettek részt a hadjáratokban, egyébként sem felelt meg a várakozásnak. A harmadik és negyedik keresztes háború óta a bizánci területeken alapított keresztes államok vonzereje jóval nagyobb volt, mint a szíriai területeké. A terjeszkedésben érdekelt nemesek közül igen sokat a lovagrendek vettek föl. A keleti hadjáratok hatalmas vérveszteséget okoztak a feudális uralkodó osztálynak, minthogy a legkisebb sikerekért is óriási áldozatokkal kellett fizetnie. Ez minden bizonnyal nem csekély eltolódást jelentett a birtokok terén. Az efféle, erõteljesen ideológiai színezésû vállalkozásokra való összpontosítás kifejlesztette a feudális uralkodó osztály társadalmi tudatát, ami visszatükrözõdött a nemesi irodalomban. A harci vágytól égõ, zsákmányéhes kisnemességet sikerült a keresztes háborúkkal és a reconquistával más irányba terelni.

A feudális uraktól függõ parasztságra a keresztes terjeszkedés eltérõ módokon hatott. Ha a paraszt közvetlenül részt vett a hadjáratban, „jobbik esetben” tönkrement, rendszerint azonban vagy fegyver, vagy járvány vitte el. Csak nagyon kevesen akadtak, akiknek teljesedett az a reményük, hogy túl a tengeren jóra fordul az életük. A keresztes hadjáratok mérhetetlen anyagi eszközöket nyeltek el; ezeket az otthoni parasztoknak kellett elõteremteniük. Amit feudális uraik még meghagytak nekik, azt elszedték tõlük a búcsúprédikátorok meg a pápai collectorok[70]. A földesuraknak a hadba vonulása idõnként alkalmat adott a parasztoknak, hogy némi korlátozott kedvezményeket vívjanak ki.

Ami a nyugat-európai feudális társadalom ideológiai felépítményében mutatkozó következményeket illeti, elsõ helyen az agresszív keresztes ideológiát kell megemlítenünk, mert ez túlélte a keleti keresztes háborúkat. Ez alapvetõen az uralkodó osztályhoz kötõdött ugyan, de olykor a népi mozgalmak is ki tudták aknázni a benne rejlõ lehetõségeket. Eme iszonyatos hódító háborúk nagyszerû kulturális vívmányának szokták gyakran tekinteni, hogy Európa átvett bizonyos keleti és antik szellemi kincseket. Igazában azonban ez a befolyás csak nagyon csekély lehetett; e tekintetben a döntõ impulzusok — akárcsak gazdasági téren — a szicíliai normann államon és az Ibériai-félszigeten át haladtak. Az kétségtelen, hogy fosztogatás révén sok materiális kultúrkincs került Nyugat-Európában, különösen a bizánci birodalomból. A katárok nézeteit alighanem hazatérõ keresztesek vitték magukkal a Balkánról Franciaországba. A keresztes háborúk igen jelentõs visszhangra találtak a korabeli európai irodalomban. Az nagyon vitatható, hogy a hadjáratoknak volt-e hatásuk az uralkodó osztály szokásaira.

A keresztes háborúk jelentékeny mértékben befolyásolták Európa világképét. Azok a szoros kapcsolatok, amelyeket nem csupán tengerészek és kereskedõk, hanem számos családnak, különösen a feudális uralkodó osztályból valóknak a hozzátartozói létesítettek a bizánci birodalommal és a Kelettel, a korábbinál pontosabb és sokrétûbb ismereteket közvetítettek Elõ-Ázsiáról és Észak-Afrikáról. A nyugat-európai feudális hatalmak terjeszkedési politikája nyomán kibõvült az államközi kapcsolatok rendszere; az ezzel összefüggésben levõ diplomáciai–missziós tevékenység Kelet-Ázsiáig is elvitt európai utazókat.

XII. A keresztes háborús gondolat még most is él

Noha a frankoknak el kellett hagyniuk a Szentföldet, a keresztes ideológia tovább élt. Ennek okai a következõk:

Egyrészt Európában egyáltalán nem uralkodott el valami olyan benyomás, mintha Akkó elestével elkövetkezett volna a keresztes háborúk vége. A gondolkodás megszokott sémáit még sokáig rá lehetett húzni a keleti politikára. Másrészt a 13. század eleje óta a keresztes ideológia viszonylagos önállósulási folyamata annyira megindult, hogy a Szentföld elvesztése után — és akkortól igazán — lehetõvé vált a kiaknázása minden lehetõ politikai cél számára. Végül a keresztes ideológia egyenesen keresztény vallási–harci doktrínává fejlõdött, úgyhogy más tanok nem voltak képesek olyan gyorsan megfosztani a rangjától. Természetesen nem maradt változatlan, hanem újra meg újra hozzáidomult a társadalmi fejlõdéshez. Ilyenképpen még jóval a feudális társadalmi rend vége után is játszhatta végzetes szerepét.

A 13. és 14. század közti fordulótól kezdve a keresztes ideológiát egy kiterjedt publicisztika jellemezte, amely azzal a kérdéssel foglalkozott, vajon hogyan térhetnének vissza Szíriába az európai feudális urak. Ezek a fejtegetések új keresztes hadjáratoktól — amelyek fõképpen a mamelukok birodalmának blokád alá vételét célozták volna — egyetlen nagy lovagrend létrehívásán át egészen a békés behatolás módszereiig mindent mérlegeltek. Minthogy az addigi kísérletek, hogy a keresztes ideológia egy kíméletlen, megsemmisítõ harcban realizálódjék, kudarcot vallottak, mind nagyobb jelentõségre tettek szert a missziós gondolatok. A felújított keresztes expanzió kiemelkedõ propagandistái voltak a 14. században a spanyol Raimundus Lullus,[71] a francia Pierre Dubois⁷³[72] és az olasz Marino Sanudo[73] (az idõsebb).

A töméntelen vitairat és szakvélemény ellenére is csak egészen kevés akció indult a mamelukok ellen.

Ez a Nílus menti ország, amely fölött egy feudális oligarchia uralkodott, szárazföldön egyértelmûen fölényben volt a latinokkal szemben. Jól képzett, fegyelmezett és jobban operáló hadserege bármilyen komoly támadást vissza bírt verni. A mamelukok elleni keresztes hadjárat ezért túlnyomórészt kalózok harca volt Egyiptom és Szíria urai ellen, akik nem rendelkeztek tengeri erõvel. Ennél több viszont ellenkezett volna az itáliai tengeri városok érdekeivel, amelyek nem akarták veszélyeztetni keleti kereskedelmüket, miután azt Akkó és Tyrus elvesztésével alig érte károsodás. Nem akarták kockáztatni a Jeruzsálembe és Kairóba tóduló zarándoklatokat sem, hiszen azok oly sok félnek hajtottak hasznot.

A mamelukok elleni egyetlen komoly keresztes hadjáratot I. Péter ciprusi király szervezte. Hogy ez a vállalkozás a földközi-tengeri szigetországból indult ki, nem volt véletlen, hiszen itt leltek hazát a kontinens területérõl elvonult vagy elûzött feudális frank családok. Péter, akit kancellárja, Philippe de Mézières támogatott, 1362-tõl egy európai körúton toborzott résztvevõket a hadjáratra. 1365 októberében indult el Ródosz kikötõjébõl 165 hajóval Alexandria, az eleinte titokban tartott cél felé. A ciprusi sereget számos nyugat-európai lovag egészítette ki, különösen franciák, johanniták és velenceiek. Valóban, a várost október 10-én elfoglalták. Rengeteg zsákmány került „Isten harcosainak” kezébe; az alexandriai lakosság között rendezett vérfürdõ Jeruzsálem egykori elfoglalásának körülményeit idézte föl. A király folytatta volna ugyan a hadjáratot, de a lovagok többsége új gazdagságától annyira megmámorosodott, hogy nem akarta azt kockára tenni. Amikor megérkezett a mamelukok felmentõ serege, a ciprusiak elvonultak. Ez a keresztes hadjárat, amelynek megszervezését a pápa, IV. Károly császár, az angol és a francia király is támogatta, minden ellenkezõ állítás ellenére sem volt egyéb, mint nagyszabású kalózvállalkozás, amelyen a súlyos csapást szenvedett lakosságon kívül fõleg a velenceiek veszítettek. A lagúnák városa úgy érezte, a lovagok megcsalták abban a hitében, hogy a vállalkozás erõsíteni fogja egyiptomi pozícióját. Ezért Velence azon fáradozott, hogy mennél gyorsabban helyreállítsa a békét. Miután I. Péter még kifosztotta Tripoliszt és egyéb szíriai helységeket, a küzdelem 1370-ben véget ért. Ez a rablóhadjárat megzavarta a Kelettel való kereskedelmet, ráadásul bekövetkezett az, amit Nyugat-Európában mindig elõhoztak a keresztes háborúk igazolására: a mamelukok a fennhatóságuk alatt élõ keresztényeket azzal vádolták, hogy összejátszanak a latinokkal, és megtorlásokkal sújtották õket. Csakhamar katonai ellenakciókat hajtottak végre a mamelukok; 1375-ben az egyiptomiak uralmuk alá hajtották Kis-Örményországot, 1426-ban pedig Ciprust.

Mindezek ellenére a keresztes háborúk európai tervezõit egyre kevésbé foglalkoztatta a mamelukok hatalma. A Szentföld visszafoglalásáról már nem beszéltek. Nem beszéltek, mert megszületett egy új keleti nagyhatalom, az oszmán-török birodalom. Ez azoknak az emirátusoknak a sorából jött létre, amelyek a rúmi szultanátus széthullása után a 13. század vége felé keletkeztek. Az oszmánok a 14. század folyamán uralmuk alá vetették Kisázsiát és a Balkán hatalmas területeit. Ezeket a sikereiket nem csupán seregük harci erejének köszönhették, hanem erõs hajóhaduknak is. 1362-ben Drinápoly lett a fõvárosuk; 1392-ben már megtámadták Magyarországot is, és csak az fékezte le átmenetileg elõretörésüket, hogy 1402-ben Ankaránál vereséget szenvedtek a Dzsingisz kán birodalmának megújítására vágyó Timur mongol seregétõl. A bizánci állam hamarosan olyan szituációba került, amelybõl nem volt kiút. Gazdasági és katonai segítségre volt szüksége Nyugat-Európa részérõl, de kezdeményezése kétes vállalkozás maradt. II. Andronikosz Katalóniából, Aragóniából és Navarrából kapott „segítséget” a törökök ellen, de ezek a zsoldosbandák több kárt okoztak Bizáncnak, mint hasznot; a bizánci területen folytatott rablóhadjárataikat követõen két keresztes állam, Akhaia és Athén ellen fordultak, sõt Thébai környékén saját, önálló uralmukat építették ki. A dél-itáliai Anjou-család folytatta hagyományos görögpolitikáját. Akhaia az õ fõsége vagy ellenõrzése alatt állt. Valois Károly, IV. Fülöp francia király fivére még a latin császárságot is vissza akarta állítani, de noha a pápa és Velence támogatta, nem bírt elegendõ csapatot kiállítani. Az itáliai kereskedõhatalmak közti rivalizálások is megtették a magukét, hogy Bizáncot belül is, kívül is meggyengítsék. Végül a bizánci császárnak nem maradt más hátra, mint hogy ugyanazt az utat járja, mint latin elõdje, és a nyugat-európai udvarokhoz folyamodjon támogatásért. Beleegyezett az egyházak egyesítésébe a pápa uralkodása alatt, de ennek a réges-régi keresztes „hadi célnak” a megvalósítása most csak még kiélezte a birodalomban meglevõ és már elviselhetetlenné vált ellentéteket.

Az oszmánok elleni harcra a kúria a már bevált jelszavakat alkalmazta. A keleti keresztes hadjáratból török elleni keresztes hadjárat lett, a keresztény vallás nevében, a kúria és a katolikus nagyhatalmak megbízásából. De a Magyarország és Bizánc védelmére nagy erõfeszítéssel indított hadjáratok balul végzõdtek: a Zsigmond magyar király vezette sereg 1396-ban Nikápolynál, a III. Ulászló lengyel király parancsnoksága alatt álló sereg pedig 1444-ben Várnánál vereséget szenvedett. II. Pius, ez a humanista pápa, ugyancsak kovácsolt keresztes háborús terveket, ám ezeket sem koronázta siker. 1453. május 29-én Konstantinápoly II. Mohamed oszmán szultán zsákmánya lett, s ezzel vége lett a bizánci császárságnak. Lassanként veszendõbe mentek Velence és Genova gyarmati birtokai is, annak ellenére, hogy Velence 1489-ben még meg tudta szerezni és 1571-ig birtokolta is Ciprust. Az oszmánok megszüntették a frank uralom görögországi maradványait, és a johannitákat kiûzték Rodoszról; 1517-ben meghódították a mamelukok szíriai-egyiptomi államát; 1529-ben II. Szulejmán szultán Bécs elõtt állt.

Az oszmánok nem csupán arra készültek, hogy elõretörjenek Közép-és Nyugat-Európába: ellenõrzésük alá vonták a Közel-Keletet és Észak-Afrikát is. Ennek következményeképpen a keresztes ideológia csak még inkább összefonódott a nagyhatalmak, különösen Franciaország és a Habsburg-ház keleti politikájával. Ausztria és Magyarország Habsburg-uralkodói megkísérelték, hogy a törököket visszaszorítsák és a saját befolyásukat érvényesítsék a Balkán-félszigeten. Mint német–római császárok arra törekedtek, hogy a német fejedelemségeket érdekeltté tegyék a maguk oszmánellenes külpolitikájában.

A keresztes háborúk tradíciója nem utolsósorban Franciaországban élt maradandóan. A „legkeresztényibb király” — ezt a büszke címet viselte a francia uralkodó — általánosan úgy számított, mint a mohamedán birodalom ellen indítandó új összeurópai vállalkozás várható vezére — olyan elképzelések voltak az ilyenek, amelyek Franciaország abszolutisztikus uralkodójának hegemóniára törõ politikájáról tanúskodtak, és e politikának a Kelet iránti élénk érdeklõdését tükrözték vissza. A legmesszebbre nyúló tervet ezzel kapcsolatban József kapucinus barát, Richelieu bíboros munkatársa terjesztette elõ 1617-ben. Eszerint Európa katolikusai és az oszmánok által leigázott népek, valamint egyes afroázsiai államok gigantikus méretû szövetségben egyesülnének a törökök elleni hadjáratra; a terv még a kongói királyságról sem feledkezett meg. Mindehhez az alapot azok a keresztes háborús elõkészületek szolgáltatták, amelyeket Nevers hercege, Gonzaga Károly (Charles de Gonzague) mint bizánci trónvárományos pápai segítséggel végzett. Ámde minden terv megbukott azon, hogy a francia királyoknak, amióta I. Ferenc kereskedelmi és szövetségi szerzõdést kötött II. Szulejmánnal, és minden török fennhatóság alatt élõ katolikus patrónusának tolta fel magát, nem fûzõdött komoly érdekük ahhoz, hogy Habsburg-riválisaik ellenségei ellen hadra keljenek. Ennek megfelelõen válaszolt Pomponne miniszter Leibniznek, aki egy emlékiratával szerette volna XIV. Lajos, a „napkirály” agressziós politikáját a Kelet felé terelni; Pomponne kifejtette: a keresztes hadjáratok Szent Lajos uralkodása óta többé már nincsenek napirenden. Franciaországgal ellentétben a pápák mindent elkövettek, hogy a török elleni keresztes háborút életre keltsék. Pénzügyileg és katonailag is támogatták a különféle oszmánellenes koalíciókat. A híres lepantói tengeri csata (1571) nem csupán velencei–spanyol, hanem pápai gyõzelem is volt.

A keresztes háborúk és az ibér reconquista ideológiája tovább élt a nyugat-európai országok gyarmatpolitikájában. Noha a Nasridák granadai emirátusa csak 1492-ben bukott el, az ibériai államok tengerentúli expanziója már jóval korábban megkezdõdött. Már a 14. század elsõ felétõl elindultak genovai, firenzei, portugál és kasztíliai hajósok a Kanári-szigetekre. 1415-ben Portugália megszerezte Afrikában Ceutát, az elsõ szilárd gyarmati támaszpontját. A reconquistából — visszahódhásból — conquista, tehát hódítás lett; a keresztes expanzió jelszavai idõszerûek maradtak, csakhogy már nem csupán a mohamedán ellenségre voltak érvényben, hanem kiterjedtek az egész világra. Kolumbusz behatolását az Újvilágba a „hitért végzett tettnek” tekintették. Akárcsak a 13. században, most is kívánatosnak látszott a mongolokkal való szövetkezés. A portugál d’Albuquerque admirális, miután legyõzte a mamelukok flottáját, azt tervezte, hogy Châtilloni Rajnaldnak, a Jordánon túli terület seigneurjének nyomán behatol a Vörös-tengerbe, elfoglalja Medinát, hogy aztán kicserélhesse a jeruzsálemi templomra. Úgy tetszett, hogy a portugál és etiópiai csapatok közös iszlámellenes harca (1541) megvalósítja a legendabeli János papkirállyal való szövetséget, amirõl a keresztesek álmodoztak.

A keresztes hadjárat gondolata nem csupán a dél-európai latin gyarmati hatalmak világában, hanem Angliában is tovább élt. Francis Bacon, a híres filozófus 1621-ben megírta a „Dialogus de bello sacro” (Párbeszéd a szent háborúról) címû munkáját, amelyben a gyarmati és törökellenes háború törvényes voltát tárgyalta. Az európai háború „szentségének” igazolásába a hagyományos vallási indítékokon kívül bevonta a természet-és népjogot is.

Természetesen az eretnekek elleni keresztes háború is túlélte Akkó elestét. Keresztes háborút hirdetett a kúria azok ellen az észak-itáliai parasztok ellen, akik 1304-ben Fra Dolcino vezetésével fölkeltek. Egy évszázaddal késõbb európai keresztes seregek a császár és a pápa megbízásából a husziták forradalmi mozgalma ellen harcoltak. A korai polgári német forradalom idejében és azt követõen a népi mozgalmak és a különféle reformációs irányzatok ellen indított harcoknál is a keresztes gondolat irányította a katolikus hatalmakat. Luther és a reformáció más képviselõi magától értetõdõen elutasították a keresztes háborút, egyrészt gyakorlati okokból, hiszen a háború ellenük fordulhatott, másrészt dogmabeli okokból, mivel e háború a pápa mûvének számított, és a Bibliából nem lehet megindokolni. A wittenbergi professzor még a törökök elleni háborút sem volt hajlandó vallási okokkal igazolni, erre kizárólag világi motívumok lehetségesek — vélte —, például védekezés az oszmán rablóhadjáratok ellen. Luther nem mutatott érdeklõdést az iránt sem, hogy hittérítést kellene vagy lehetne a törökök közt folytatni. Nyilvánvalóan Luther a maga nézeteivel nem tudta a keresztes háborút nem létezõnek feltüntetni a protestáns hatalmak elõtt, legfeljebb megszüntethette a pápai egyházhoz fûzõdõ kapcsolatát.

A népi keresztes gondolat, tehát a feudális ideológiának alulról jövõ értelmezése csupán a 16. század elejéig maradt meg. 1309-ben V. Kelemen pápa propagandatevékenységének hatására számos francia, német és angol paraszt és iparos gyûlt össze, hogy a Szentföldre vonuljon, de csak Avignonig jutottak. Dózsa György nagy magyar parasztháborújának idején (1514) a néppel tartó papok a hazai mágnások ellen terjesztettek keresztes háborús elképzeléseket. A népi keresztes háborút a katolikusellenes eszmék széles áradata fejezte be, amelyet a reformáció és a tömegek ezzel kapcsolatos mozgósítása váltott ki.

A pápai–Habsburg indíttatású török elleni háború a protestánsok körében korántsem találkozott osztatlan tetszéssel; sõt, nemritkán rokonszenv mutatkozott az oszmánok iránt, minthogy tõlük a társadalmi helyzet javulását és a protestáns vallás irányában türelmes magatartást reméltek. Thomas Münzer a törökökben olyan embereket látott, akik másokhoz hasonlóan képesek elfogadni az igaz hitet. Az allstedti prédikátor a humanista emberképet kiterjesztette azokra, akiket a kúria propagandája a kereszténység ördögi ellenségeinek bélyegzett.

Az európai felvilágosodás semmibe vette a keresztes háborúkat, mind a történetüket, mind állítólagos modernségüket. Rousseau „Társadalmi szerzõdés”-ében vitatta, hogy lehetnek keresztény csapatok. A keresztesek nem keresztények voltak, hanem papi katonák. Ha pontosabban nézzük, fejtegette Rousseau, a Szíriába küldött expedíciók nem voltak mások, mint visszaesés a pogányságba. Voltaire és a francia enciklopédisták szemében a keresztes háborúk az õrültség tettei voltak. Voltaire különös élességgel szállt velük perbe, és nem mulasztott el semmi alkalmat a gúnyos polémiára. Véleménye szerint a pápák fõképpen a görög egyházat akarták alávetni, mert hát az Isten csak latinul ért. Johann Gottfried Herder kétségbe vonta azokat az állítólagos pozitív következményeket, amelyeket már korán a keleti keresztes hadjáratok javára írtak. Egyik mûvében („Ideen zur Philosophie dér Geschichte der Menschheit” — Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához) a feudális expanziót „szent balgaságnak, eszeveszettségnek” nevezte.

A keresztes háborús motívumok mûvészi feldolgozása is tovább élt, mint a szíriai frank uralom. Torquato Tasso, az olasz reneszánsz nagy költõje 1575-ben fejezte be „La Gerusalemme liberata” (A megszabadított Jeruzsálem) címû eposzát, amely stanzákban mondta el az elsõ keresztes háborút. Gotthold Ephraim Lessing „Bölcs Náthán” címû, 1779-bõl való mûvében a Szaladin-mondához nyúlt; ebben a drámai költeményében a felvilágosodás türelmességét és a népek találkozását formálta meg. Lessing mûve volt a középkor utáni keresztes irodalom mûvészi csúcspontja. A 19. századtól kezdve a legtöbb polgári író átszellemítette a tengeren túl történteket, így törekedtek közönségüket a lovagság és a távoli kaland romantikája, valamint reakciós eszmék iránt lelkesíteni. Ilyen vonatkozásban váltak ismertté Walter Scott, Ludwig Uhland, Victor Scheffel és Gustav Freytag mûvei. Zenei területen Giacomo Meyerbeer és Giuseppe Verdi nyúltak ehhez a témához operáikkal, az „II crociato in Egittó”-val (A keresztes vitéz Egyiptomban) — (1824), illetve a „Lombardi alla prima crociata”-val (A lombardok) (1843). A képzõmûvészek közül Eugène Delacroix, Paul Delaroche, Moritz von Schwind és Wilhelm von Kaulbach fordultak a keresztes háborúkhoz, mint festészeti témához. A leginkább ismertek még ma is Gustave Doré könyvillusztrációi.

A felvilágosodás íróinak ítélete nem tüntette el a keresztes ideológiát, csupán megfosztotta kizárólagosan vallási dicsfényétõl. Szekularizált formában újjászületett, hogy eszköz legyen minden olyan erõ kezében, amely azt hangoztatta, hogy az „európai kultúrát és civilizációt” meg kell védelmezni vagy ki kell terjeszteni más népekre. Ámde ez a „liberális” keresztes doktrína nem nélkülözhette tartósan a hagyományos vallási anyagot, és így az igényeknek megfelelõen összekapcsolódott felekezeti szempontból semleges keresztény jelszavakkal. Az ilyenképpen az „idõtlen értékek” tartományába emelt keresztes ideológia immár nem volt anakronisztikus, hanem nagyon is modern, természetesen mindig olyankor, amikor arról volt szó, hogy idegen országokat kell meghódítani, riválisokat kiiktatni a hatalom birtoklásából, népi mozgalmakat kell elfojtani. Az eretnekek elleni „õsi” keresztes háborúból a politikai és szociális forradalom elleni keresztény–civilizációs keresztes háború lett.

Ebben a szellemben léptek föl Európa reakciós feudális hatalmai az 1789-es francia forradalom ellen, kísérelték meg az I. Napóleon fölött aratott gyõzelmük után a hírhedt „Szent Szövetség” révén fenntartani kialakított rendjüket. A munkásmozgalom kezdetei és elért haladása, továbbá a proletariátus tudományos világnézetének Marx és Engels által történt kifejlesztése harcba hívta a „keresztény rend” reakciós védelmezõit. IX. Pius pápa 1864-ben közzétett egy jegyzéket, az ún „Syllabus”-t; ebben a „szocializmus” és „kommunizmus” mint „dögvész” szerepelnek, és a pápa „korunk legfõbb tévelygései” közé sorolja õket. Bismarck és II. Vilmos porosz-német birodalmában a konzervatív protestáns papság tett meg minden tõle telhetõt, hogy „megoltalmazza” a junker-burzsoá államot a „hazátlan fráterektõl”, a szociáldemokratáktól.

Porosz-Németországban egyébként is a keresztes háborúk tradíciói között élt a lakosság. A porosz keleti politika különösen a 19. századtól kezdve kísérelte meg hasznosítani a protestáns módra értelmezett Jeruzsálem-gondolatot. 1841-ben a Szent Városban porosz–angol püspökséget alapítottak; 1889-ben II. Vilmos vetette meg az alapját az evangélikus Jeruzsálem-alapítványnak, sõt 1898-ban maga a császár is „elzarándokolt” a Szentföldre, miközben biztos védelmet nyújtott számára az ügybuzgó londoni Cook-féle utazási iroda. Útközben — szellemi felkészülésképpen — a császár a keresztes háborúkról szóló könyveket olvasgatott. Október 29-én feudális uralkodó módjára bevonult Jeruzsálembe, és elárulta a világnak, hogy nem pusztán vallási okok késztették erre az útjára: „Itt, a Keleten egyedül szavakkal még nem tettünk semmit.” Damaszkuszban fölidézte Szaladin emlékét, és biztosította a 300 milliónyi mohamedánt a barátságáról. Ami a valóságot illeti, a császár szóözöne mögött ott rejlett a német monopoltõke „békés behatolása” az oszmán birodalomba, e behatolás csúcsa a bagdadi vasút építése volt.

Az elsõ világháború alatt új csúcspontot ért el a nemzetközi keresztes propaganda. Igazi háborús céljai leplezésére és a tömegek manipulálására mindkét imperialista hatalmi csoportosulás felhasználta a keresztes háborús tradíciót. Ezenközben a keresztes háborúk új apologétáit a legcsekélyebb mértékben sem zavarta, hogy — akárcsak szellemi példaképeik a középkorban — mohamedán erõkkel álltak szövetségben. A német hadiprédikátorok különösen a „népközösség”-élményt magasztalták, amely a háborút megelõzõ idõ pártharcaiból kivezetett és — hirdették — az elsõ gyõzelmeket lehetõvé tette. Például a brémai Jacobskötter lelkész így írt 1914-ben: „Isten szelleme [szállt — a szerzõ] reánk ... Olyan volt ez, mint egy új pünkösd, az égbõl hatalmas moraj támadt, és mindenki eltelt a Szentlélektõl... Hát nem hallottunk-e isteni beszédet — Isten szavát a történelemben — a császári dokumentumokból és az elsõ hetek szinte kõbe metszett gyõzelmi távirataiból?” Az antant a „hit” német, osztrák és török „védelmezõivel” szemben ugyanezeket az érveket hangoztatta; õ, az antant, „a keresztény kultúra legfõbb kincseinek védelméért” folytatott harchoz még hozzácsatolta a demokrácia állítólagos védelmét is. Amikor 1917. december 9-én az angol csapatok elfoglalták Jeruzsálemet, ez különös örömre szolgáltatott okot: „Ismét keresztényeké a Szent Város. Az istenfélõ hivõk millióinak ez a gyõzelem jelenti a legnagyobb haditettet, ez fontosabb nemzetek születésénél és pusztulásánál.”

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom gyõzelme és világra szóló kihatásai nyomán a keresztes doktrína, mint az imperialista hatalmak egymás közötti harcának eszköze, háttérbe szorult. Az elõtérbe most a „keresztes háború a bolsevizmus ellen” került, azaz az újkori keresztes ideológia szókészletével elkendõzött támadás a föld elsõ szocialista állama ellen, a munkásmozgalom, valamint más osztályokban és rétegekben jelentkezõ haladó irányzatok ellen, a nemzeti felszabadító mozgalom ellen. E támadás során a „világi” publicistákat és politikusokat minden felekezet reakciós egyházi körei erõsen támogatták; az imperialista rendszerrel való összefonódásuk kényszerûen ennek védelmezõivé tette õket. Németországban az „Antibolsevista Liga” már 1919 elején „a Keletrõl fenyegetõ barbárveszélyrõl” szavalt, amitõl meg kell menteni a „nyugati kultúrát”, és az Egyesült Államok igazságügy-minisztere ugyanabban az évben meghirdette a „keresztes háborút a vörösök ellen”.

A kommunistaellenes keresztes ideológiát a nemzetközi fasizmus széltében alkalmazta, mégpedig úgy, hogy egyszer inkább a „keresztény”, máskor pedig inkább a „civilizátor” változatot használta. Hitler a Szovjetunió lerohanását úgy hirdette meg, hogy az „Európa keresztes háborúja a bolsevizmus ellen”, s ennek — mintegy a harmadik keresztes hadjárat hagyományaival összehangolva — jellemzõ módon az ún. Barbarossa-terv szolgált alapjául. Mussolini az Etiópia elleni olasz támadást azzal igyekezett igazolni, hogy az „eretnekek elleni keresztes háború”. A Franco-klikk a „keresztes háború az igazság ellensége ellen” jeligéjével hívta fel híveit a spanyol köztársaság elleni harcra. A második világháború alatt a keresztes jelszavaknak az angol–amerikai oldalról történt hangoztatása mögött aligha voltak progresszív elképzelések; inkább az elsõ világháborús propaganda reflexeként fogható föl.

A Szovjetuniónak és a Hitler-ellenes koalíció népeinek a fasizmus fölött aratott gyõzelme a nemzetközi erõviszonyokat alapvetõen megváltoztatta a szocializmus javára. A szocialista világrendszer mint a forradalmi világfolyamat fõ ereje kifejlõdött és megszilárdult, a nemzeti felszabadítási mozgalom megerõsödött, és a fõ kapitalista országokban az antiimperialista demokratikus mozgalom, amelynek legfõbb hajtóereje a munkásosztály, hatalmasan föllendült. Ebben a szituációban a keresztes doktrína megint csak használhatónak bizonyult; most a kommunistaellenes jelmondatok a középkori Európa állítólagos egységére orientált „Nyugat-ideológiával társultak. Különösen a hidegháború idején aknázták ki a keresztes háborús hagyományok legkülönfélébb árnyalatait az imperialista politikusok, reakciós publicisták és történészek, fõképpen azonban az NSZK, az Egyesült Államok és a Vatikán reakciós körei. Jellegzetes tünete volt ennek, hogy az ilyen kommunistaellenes propagandatételek szószólói „a középkor példájára” hivatkoztak, és a keleti keresztes hadjáratokat „a keresztény Nyugat közös tetteként” vagy a „[nyugat-] európai integráció csírájaként” igyekeztek értelmezni.

A Szovjetuniónak és a szocialista államok közösségének növekvõ ereje és következetes békepolitikája arra kényszerítette az agresszív keresztes háborús doktrína képviselõit, hogy rugalmasabb módszerekkel éljenek, olyanokkal, amelyek engedékenyebbnek ható és az értelemre irányított propagandisztikus jelszavakkal operáltak. A keresztes ideológia, ha idõlegesen kevésbé mutatkozik is az elõtérben, a legreakciósabb imperialista körök fontos kommunistaellenes propagandaeszközeként most is él.

Idõrendi mutatók

1. A LEGFONTOSABB DÁTUMOK

1081–1118 I. Alexiosz bizánci császár.

1088–1099 II. Orbán pápa.

1095 A clermont-i zsinat: felhívás az elsõ keresztes háborúra.

1096–1099 Az elsõ keresztes háború.

1096 Zsidóüldözések Franciaországban és a német–római birodalom területén.

1096 Remete Péter kereszteseinek megsemmisülése Nikaiánál.

1097 A dorülaioni csata.

1097 Az elsõ keresztes hadjárat lovagserege elfoglalja Nikaiát.

1098 Boulogne-i Balduin megalapítja az edesszai grófságot.

1098 A keresztesek elfoglalják Antiochiát; Tarantói Boemund megalapítja itt fejedelemségét.

1099 A keresztesek megszállják Jaffát.

1099 A keresztesek elfoglalják Jeruzsálemet; megalakul a jeruzsálemi királyság Bouillon Gottfried uralma alatt.

1100 A keresztesek elfoglalják Haifát.

1101 Lombardiai, német és francia keresztesek hadjárata.

1101 A keresztesek megszállják Arszufot és Caesareát.

1101 A merzifoni és a herakleiai csata.

1104 I. Balduin elfoglalja Akkót.

1105–1154 II. Roger Szicília királya.

1107 Tarantói Boemund keresztes hadjárata Bizánc ellen.

1109 Tripolisz bevétele és a grófság megalapítása, a Toulouse-i dinasztia uralma alatt.

1110 A keresztesek megszállják Beirútot és Sidont.

1116 A keresztesek elfoglalják a Vörös-tenger mellett fekvõ Akabát.

1118 A keresztesek elsõ elõnyomulása a Nílusig.

1118 A templomosok rendjének kezdetei.

1118–1143 II. János bizánci császár.

1123 Warmond pátriárka szerzõdése Velencével.

1124 A keresztesek elfoglalják Tyrust, ezzel a szíria–palesztinai tengerpart megszállása teljessé válik.

1125 A Beirút környéki parasztok felkelése.

1127–1146 Zengi Mezopotámia és Észak-Szíria atabégje.

1131–1132 A nemesek elsõ felkelése a jeruzsálemi királyságban.

1137–1180 VII. Lajos Franciaország királya.

1138–1152 III. Konrád német király.

1139 Zengi ostrom alá veszi Damaszkuszt.

1143–1180 I. Mánuel bizánci császár.

1144 Edessza eleste.

1145–1153 III. Jenõ pápa.

1146–1174 Núr ad-Dín Szíria uralkodója.

1146–1148 A második keresztes háború.

1147 A szász feudális urak keresztes háborúja a vendek ellen.

1147 II. Roger szicíliai uralkodó hadjárata Görögország ellen.

1147 A keresztesek támadása Damaszkusz ellen.

1152–1190 I. (Barbarossa) Frigyes német–római császár.

1153 A keresztesek elfoglalják Askalont.

1154 Núr ad-Dín elfoglalja Damaszkuszt.

1158 Mánuel bizánci császár szíriai hadjárata.

1163 Az Assise sur la ligece a jeruzsálemi királyságban.

1163–1168 I. Amalrich jeruzsálemi király támadásai Egyiptom ellen.

1166–1189 II. Vilmos szicíliai király.

1169 A Fátimida-dinasztia bukása Egyiptomban.

1169–1250/60 Az Ajjubidák uralma Egyiptomban és Szíriában.

1169–1193 Szaladin Egyiptom és Szíria szultánja.

1176 A szeldzsukok Müriokephalonnál megverik Mánuel bizánci császárt.

1180–1223 II. Fülöp francia király.

1182 Keresztes lovagok Renaud de Châtillon vezetése alatt Mekkát fenyegetik.

1185–1204 Az Angeloszok uralkodóháza Bizáncban.

1187 Szaladin Hattín mellett megsemmisíti a keresztes államok seregét.

1188 „Jézus Krisztus tanácsülése” Mainzban.

1189–1192 A harmadik keresztes háború.

1189–1199 Oroszlánszívû Richárd Anglia királya.

1190 Barbarossa Ikonionnál megveri a szeldzsukokat.

1190 Barbarossa halála a Szalef folyóban.

1190–1197 VI. Henrik német–római császár.

1191 Oroszlánszívû Richárd elfoglalja Ciprust.

1191 Akkó visszafoglalása a harmadik keresztes háború során.

1191 Oroszlánszívû Richárd Arszufnál megveri Szaladint.

1191–1192 Oroszlánszívû Richárd palesztinai hadjárata.

1197 VI. Henrik keresztes hadjárata.

1197 A császári hûbéruralom kiterjesztése Ciprusra.

1198–1216 III. Ince pápa

1199 A pápa jóváhagyja a német lovagrend mûködését.

13. század A „jeruzsálemi asszizák”.

1202 A keresztesek elfoglalják Zárát.

1202–1204 A negyedik keresztes háború.

1203 Konstantinápoly meghódol a keresztesek elõtt.

1204 A negyedik keresztes hadjárat résztvevõi elfoglalják és kifosztják Konstantinápolyt.

1204 A latin császárság megalapítása.

1209–1229 Az albigensek elleni keresztes hadjárat Dél-Franciaországban.

1212 A gyermekek keresztes hadjárata.

1212 A reconquista során vereséget mérnek az Almohádokra Las Navas de Tolosánál.

1212–1250 II. Frigyes német–római császár és szicíliai király.

1215 A negyedik lateráni zsinat jóváhagyja a keresztes háború pápai doktrínáját.

1216–1227 III. Honorius pápá.

1217–1221 Az ötödik keresztes háború.

1219 A keresztesek elfoglalják Damiettát.

1226–1270 IX. Lajos francia király.

1227–1229 II. Frigyes császár keresztes hadjárata.

1227–1241 IX. Gergely pápa.

1229 II. Frigyes és al-Kámil szultán jaffai szerzõdése.

1229 II. Frigyes Jeruzsálemben.

1233–1234 Keresztes hadjárat a stedingek ellen.

1239 Navarrai Teobald keresztes hadjárata.

1240–1241 Cornwall! Richárd keresztes hadjárata.

1243–1254 IV. Ince pápa.

1244 A gázai csata.

1244 A keresztesek végleg elveszítik Jeruzsálemet.

1248–1254 IX. Lajos francia király elsõ keresztes hadjárata Egyiptom ellen.

1250–1517 A mamelukok uralma Egyiptomban és Szíriában.

1251 A francia parasztok „pásztormozgalma”.

1255–1355 A mongol Il-kánok uralma Irakban és Iránban.

1256 A St. Sabas-i háború kezdete.

1258 A mongolok megdöntik az Abbászidák bagdadi kalifátusát.

1260 Az Ain Dzsálút-i csatában a mamelukok visszaverik a mongolokat.

1260–1277 Bajbarsz mameluk szultán.

1261 A latin császárság bukása.

1265–1291 A mamelukok elfoglalják a frank államokat.

1269 I. Jakab aragóniai király keresztes hadjárata.

1270 IX. Lajos második keresztes hadjárata Tunisz ellen.

1271–1272 Edward angol herceg keresztes hadjárata.

1274 Lyoni zsinat: a keresztes háborús terjeszkedés végleges szabályozása.

1291 Al-Asraf mameluk szultán elfoglalja Akkót.

1305 A keresztesek feladják utolsó keleti támaszpontjukat.

2. A JERUZSÁLEMI KIRÁLYOK

1099–1100 (Bouillon) Gottfried (a „Szent Sír õrzõje”)

1100–1118 (Boulogne-i) I. Balduin (király)

1118–1131 (Le Bourg-i) II. Balduin

1131–1143 (Anjou) Fulkó

1143–1163 III. Balduin

1163–1174 I. Amalrich

1174–1185 IV. Balduin

1183–1186 V. Balduin

1186–1190 (Lusignani) Guidó

1190–1192 (Montferrat-i) I. Konrád

1192–1197 (Champagne-i) I. Henrik

1197–1205 (Lusignani) II. Amalrich

1205 I. Izabella

1205–1210 Mária (Marie la Marquise)

1210–1212 (Brienne-i) I. János

1212–1225 II. Izabella

1225–1228 (Hohenstauf) Frigyes

1228–1254 (Hohenstauf) II. Konrád

1254-1268 (Hohenstauf) III. Konrád (Konradin)

1268–1284 (Antiochiai–Lusignani) I. Hugó

1277–1285 (Anjou) I. Károly (ellenkirály)

1284–1285 (Antiochiai–Lusignani) II. János

1285–1286 (Anjou) II. Károly (ellenkirály)

1285–1291 (Antiochiai-Lusignani) II. Henrik

Ajánló bibliográfia

Albert von Aachen: Geschichte des ersten Kreuzzuges. 2 köt., Kiadta H. Hefele. Jena, 1923.

Alpbandéry, P.: La chrétienté ét l'idée de croisade. 2 köt. Paris, 1954–1959.

Atiya, A. S.: The crusades in the late middle ages. London, 1938.

Atiya, A. S.: Kreuzfahrer und Kreuzleute. Stuttgart, 1964.

Bezzola, G. A.: Die Mongolen in abendländischer Sicht (1220–1270). Bern–München, 1974.

Brockelmann, C.: Geschichte der islamischen Völker und Staaten. 2. kiad., München–Berlin, 1943.

Bulst-Thiele, M. L.: Sacrae domus militiae templi Hierosolymitani magistri. Untersuchungen zur Geschichte des Templerordens 1118/19–1314. Göttingen, 1974.

Cahen, C.: La Syrie de Nord á l'époche des croisades et la principauté franque d’Antioche. Paris, 1940.

Cessi, R.: Le colonie medievali italiane in Oriente. I. köt. Bologna, 1942.

Chalandon, F.: Histoire de la domination normande en Italie et en Sicile. 2. köt. Paris, 1907.

Champdor, A.: Saladin, Schwert des Islam. Stuttgart, 1958.

Comdrey, H. E. J.: „Pope Urban II’s preaching of the first crusade.” In: History, 55 (1970), pp. 177.

Dodu, G.: Histoire des institutions monarchiques dans le royaume latin de Jérusalem. Paris, 1894.

Dussaud, R.: Topographie historique de la Syrie antique et médiévale. Paris, 1927.

Erbstösser, M.: Die Kreuzzüge. Leipzig, 1976.

Erdmann, C.: Die Entsstehung des Kreuzzugsgedankens. Stuttgart, 1935.

Fedden, R.–Thomson, J.: Kreuzfahrerburgen im Heiligen Land. Wiesbaden, 1959.

Folda, J.: „The fourth crusade.” In: Byzantinoslavica, 26 (1965), pp. 277.

Gellhaus, V. J.: Französische Kreuzzugsideen und Weltfriedensbewegung im Zeitalter der Aufklärung. Phil. Diss. München, 1934.

Geschichte der Araber. 1–2. köt. Szerk. L. Rathmann. Berlin, 1971.

Gottlob, A.: Die päpstlichen Kreuzzugssteuern des 13. Jahrhunderts ... Heiligenstadt, 1892.

Grandclaude, M.: Étude critique sur les livres des assises de Jerusalem. Paris, 1923.

Grousset, R.: Histoire des croisades et du royaume france de Jerusalem. 3. köt. Paris, 1934/36.

Gunter von Pairis: Die Geschichte der Eroberung von Konstantinopel. Kiadta E. Assmann. Weimar, 1956.

Handbuch der Orientalistik. 6. köt. 1–3. fej.: Geschichte der islamischen Lander. Szerk.: B. Spuler. Leiden, 1952–1959.

Heidelberger, F.: Kreuzzugsversuche um die Wende des 13. Jahrhunderts. Berlin–Leipzig, 1911.

Herde, P.: „Die Kämpfe bei den Hörnern von Hittin und der Untergang des Kreuzritterheeres.“ In: Römische Quartalschrift für christliche Altertumskunde und Kirchengeschichte. 61 (1966), pp. 1.

Heyd, W.: Histoire du commerce du Levant au moyen âge. 2. köt. Amsterdam, 1959.

Hill, G.: A history of Cyprus. 4. köt. Cambridge, 1940–1952.

A History of the crusades. 1–3. köt. Szerk: K. M. Setton. Philadelphia–Madison, 1955–1975.

Hoffmann, G.: Kommune oder Staatsburokratie? Zur politischen Rolle der Bevölkerung syrischer Städte vom 10. bis 12. Jh. Berlin, 1975.

Hotzelt, W.: Kirchengeschichte Palästinas im Zeitalter der Kreuzzüge. Köln, 1940.

Hrochovi, V. és M.: Køiáci v Levanté. Prag, 1975.

Illing, G.: Kreuzzugswahn in Vergangenheit und Gegenwart. Berlin, 1964.

Irmscber, J.: Einfuhrung in die Byzantinistik. Berlin, 1971.

Irmscher, J.: Die weltgeschichtliche Bedeutung des Byzantinischen Reiches. Berlin, 1969.

Isztorija Vizant'ii. 3. köt. Moszkva, 1967.

Kindlimann, S.: Die Eroberung von Konstantinopel als politische Forderung des Westens im Hochmittelalter. Zürich, 1969.

Köller, H.–Töpfer B.: Frankreich. 1. köt. Berlin, 1969.

Die Kreuzfahrer erobern Konstantinopel ... aus dem Geschichtswerk des Niketas Cboniates. Kiadta F. Gabler. Graz–Wien–Köln, 1958.

Die Kreuzzüge in arabischer Sicht. Kiadta F. Gabrieli. Zürich, 1973.

Die Kreuzzüge in Augenzeugenberichten. Kiadta R. Pernoud. Westberlin–Darmstadt–Wien, 1961.

Kreuzzugsdichtung. Kiadta U. Müller. Tübingen, 1969.

Küttler, W.: „Charakter und Entwicklungstendenzen des Deutschordensstaates in Preussen.“ In: Zeitschrift für Geschichtswissenschaft, 19 (1971), pp. 1054.

Le Goff, J.: Das Hochmittelalter. Frankfurt/M., 1965.

Lévi-Provencal, É.: Histoire de l'Espagne musulmane. 3. köt. Paris–Leiden, 1950–1953.

Lüders, A.: Die Kreuzzüge im Urteil syrischer und armenischer Quellen. Berlin 1964.

Luttrell, A.: „The crusade in the fourteenth century.” In: Europe in the late middle ages. Kiadta: R. Hale etc. London, 1965. pp. 122.

Mayer, H. E.: Bibliographie zur Geschichte der Kreuzzüge. 2. kiad. Hannover, 1965.

Mayer, H. E.: Geschichte der Kreuzzüge. Stuttgart, 1965.

Mayer, H. E.: Idee und Wirklichkeit der Kreuzzüge. Germering, 1965.

Mayer, H. E.: „Das Pontifikale von Tyrus und die Krönung der latei-nischen Könige von Jerusalem.“ In: Dumbarton Oaks Papers, 21 (1967), pp. 141.

Mohr, H.–Waade, W.: Byzanz und arabisches Kalifat. Berlin, 1973.

Moravcsik, Gy.: Byzantinoturcica, 1. köt., 2. kiad. Berlin, 1958.

Newbold, D.: „The crusaders in the Red Sea and the Sudan.” In: Sudan Notes an Records. 26 (1945), pp. 213.

Norden, W.: Das Papsttum und Byzanz. Berlin, 1903.

Noth, A.: Heiliger Krieg und Heiliger Kampf in Islam und Christentum. Bonn, 1966.

Ostrogorsky, G.: Geschichte des byzantinischen Staates. 3. kiad. München, 1963.

Pernoud, R.: Les templiers. Paris, 1974.

Piquet, J.: Des banquiers au moyen âge: Les templiers. Paris, 1939.

Praiver, J.: „Étude de quelques problèmes agraires et sociaux d’une seigneurie croisée au XIII^e siécle.” In: Byzantion, 22 (1952), pp. 5. és 23 (1953), pp. 143.

Prayer, J.: Histoire du royaume latin de Jérusalem. 2 köt. Paris, 1969–1970.

Prawer, J.: „La noblesse et le régime féodal du royaume latin de Jerusalem.” In: Le Moyen Âge, 65 (1959), pp. 41.

Prawer, J.: „I veneziani e le colonie veneziane nel regno latino di Gerusalemme.” In: Venezia e il levante Fino al seculo XV. 1–2. köt. Firenze, 1973. pp. 911.

Prawer, J.: Die Welt der Kreuzfahrer. Wiesbaden, 1971.

Prinz, F.: Klerus und Krieg im früheren Mittelalter. Stuttgart, 1971.

Prutz, G.: Kulturgeschichte der Kreuzzüge. Berlin, 1883.

Recueil des historiens des croisades. 17. köt. Paris, 1841–1906.

Richard, J.: Le comté de Tripoli sous la dynastic toulousaine. Paris, 1945.

Richard, J.: Le royaume latin de Jérusalem. Paris, 1953.

Riley-Smith, J.: The feudal nobility and the kingdom of Jerusalem. London, 1973.

Riley-Smith, J.: A history of the order of the hospital of St. John of Jerusalem. l. köt. London, 1967.

Röhricht, R.: Geschichte des Königreichs Jerusalem. Innsbruck, 1898.

Röhricht, R.: Regesta regni Hierosolymitani. Innsbruck, 1893–1904.

Roscher, H.: Papst Innozenz III. und die Kreuzzüge. Göttingen, 1869.

Runciman, St.: Geschichte der Kreuzzüge. 3. köt. München, 1957–1960.

Schlumberger, G.: Byzance ét croisades. Paris, 1927.

Schwerin, U.: Die Aufrufe der Päpste zur Befreiung des Heiligen Landes ... Berlin, 1937.

Serbanesco, G.: Histoire de 1’ordre des templiers. 2. köt. Paris, 1969.

Simon, H.: Die Entwicklung der arabischen Welt im Mittelalter und ihre kulturelle Bedeutung. Berlin, 1968.

Sivan, E.: L’islam et la croisade. Idéologie et propagande dans les réactions musulmanes aux croisades. Paris, 1968.

Smail, R. C.: The crusading warfare. Cambridge, 1956.

Throop, P. A.: Criticism of the crusades. Amsterdam, 1940.

Töpfer, B.: „Die Anfange der Treuga Dei in Nordfrankreich.“ In: Zeitschrift fur Geschichtswissenschaft, 9 (1961) pp. 876.

Treece, H.: The crusades. New York, 1963.

Waeger, G.: Gottfried von Bouillon in der Historiographie. Zürich, 1969.

Wentzlaff–Eggebert, F. W.: Kreuzzugsdichtung des Mittelalters. Berlin (West), 1960.

Werner, E.: Die Entstehung eines Feudalstaates in Byzanz. Berlin, 1969.

Werner, E.: Geburt einer Grossmacht. 2. kiad. Berlin, 1972.

Werner, E.: „Die Kreuzzugsidee im Mittelalter.“ In: Wissenschaftliche Zeitschrift der Karl-Marx-Universität Leipzig. Gesellschafts-und sprachwissenschaftliche Reihe. 5 (1957/58), pp. 135.

Werner, E.: Zwischen Canossa und Worms. Berlin, 1973.

Winter, E.: Die Sowjetunion und der Vatikan. Berlin, 1972.

Zaborov, M. A.: Isztoriografija kresztovüh pohodov. Moszkva, 1971.

Zaborov, M. A.: A keresztes háborúk. Budapest, 1958.

Zaborov, M. A..: Papsztvo i kresztovüe pohodü. Moszkva, 1960.

Zaborov, M. A.: Vvedenie v isztoriografiju kresztovüh pohodov. Moszkva, 1966.

Zöllner, W.:„Wandlungen der Kreuzzugsideologie nach dem Fall von Akkon.” In: Wissenschaftliche Zeitschrift der Pädagogischen Hochschule „Karl Liebknecht” Potsdam, (1975), pp. 223.

A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója

Athenaeum Nyomda, 80.0509 — Budapest, 1980

Felelõs vezetõ Soproni Béla vezérigazgató

A kötetet szerkesztette Feles Györgyné

Képszerkesztõ Fábri Magda

A sorozatterv Szántó Tibor munkája

Mûszaki vezetõ Aranyi Imre

Mûszaki szerkesztõ Szilvássy György

Terjedelme 15,4 (A/5) ív + 1 ív képmelléklet

[1] Clunyi reformmozgalom — a franciaországi Cluny bencés kolostorból indult ki a 10. században; a szerzetesek szigorúbb fegyelmét követelte, az istentisztelet színvonalának emelését, a világiak befolyásának kiküszöbölését, a világi papság szigorúbb erkölcsét, a papok nõsülésének, valamint a szimóniának (a papi méltóság vásárlása) és a világi invesztitúrának a megtiltását.

[2] Az invesztitúraharc a 11. század második felében kezdõdött. A legsúlyosabb a német császár és a pápa között folyt, s végül éppúgy, mint Franciaországgal és Angliával, kompromisszummal végzõdött.

[3] Kommuna — önkormányzattal rendelkezõ város. Kommunamozgalom, kommunaharcok — a középkor elején az egyes városok egy vagy több feudális úr birtokában voltak. A városok a 11. századtól harcoltak feudális uraik ellen azért, hogy különbözõ kiváltságokat kapjanak, ne legyenek kiszolgáltatva az urak önkényének, maguk választotta tisztviselõk kormányozzák õket, maguk vessék ki a polgárokra az adót, pontosan megszabják a város urainak járó adót, katonai szolgálatot stb. és minden polgár személyileg szabad legyen. A kiváltságokat vagy megvásárolták a város feudális uraitól, vagy harcban szerezték meg.

[4] Miniszteriálisok — eredetileg a feudális úr szolgálatában álló, rendszerint származásukat tekintve személyileg függõ emberek, akiket a birtokok igazgatására, hadiszolgálatra alkalmaztak. A szolgáltatások fejében hûbérbirtokokat kaptak. A német császárok, fejedelmek a 11. század óta magas tisztségeket bíztak rájuk. A Staufok idején õk a császárok fõ támaszai. A 13–14. században õk alkotják az alsó nemesség gerincét, sokan közülük a fõurak közé emelkednek.

[5] Koronahûbéres — közvetlenül az uralkodótól függõ hûbérbirtokos.

[6] Magánháború, belsõ háború — egyes személyek, családok vagy nemzetségek között folyó fegyveres harcok, amelyek egyes országokban a középkor nagy részében dúltak. Fõleg az Isten békéje meghirdetésével és más intézkedésekkel próbáltak úrrá lenni felettük. 1495-ben teljesen eltiltották, de csak a 16. századtól tudták kiküszöbölni.

[7] Treuga Dei (Isten békéje) — a katolikus egyház a 11. században hirdette meg; eszerint tilos volt magánháborút folytatni csütörtöktõl vasárnapig, továbbá ünnepek, böjt stb. idején. Aki megszegte, azt egyházi büntetés (többek között kiközösítés) sújtotta.

[8] I. Fülöp — (1052–1108) Franciaország királya. 1092-ben, noha elsõ felesége, Berta élt, feleségül vette Bertradát, Anjou Fulkó Rechin nejét. A pápa szimónia miatt amúgy is rossz viszonyban volt I. Fülöppel, de ezek után kiközösítette, 1104-ben visszafogadták az egyházba; ígérete ellenére továbbra is együtt élt Bertradával.

[9] Szekularizáció — az egyházi javak kisajátítása világi célokra.

[10] Majordomus — eredetileg udvarnagy, a középkor korai szakaszában a legmagasabb rangú tisztség viselõje, kb. a király helyettese.

[11] Almorávidák — iszlám szektának és az ezt vezetõ uralkodócsaládnak (1036–1147) a neve. A szekta a berberek körében terjedt el. Vezetõi hódító politikát folytattak, nemcsak Észak-Afrikában, hanem a Pireneusi-félszigeten is. 1090-ben elfoglalták az itteni arab uralom alatt álló területeket, 1147-ben az Almohádok megdöntötték hatalmukat.

[12] Reconquista — újra meghódítás, harc az arab uralom ellen a Pireneusi-félszigeten a 8. századtól 1492-ig.

[13] Rúmi szeldzsukok — a szeldzsukok Kisázsiában élõ részének és dinasztiájuknak neve. A dinasztia — amelyet ikoniumi szultanátusnak is neveznek — a 14. századig volt hatalmon.

[14] Csaka (Chaka, Tzachas) — Szmirna emírje a 11. század végén; meghódította az Égei-tenger keleti partját és Szamoszt, Leszboszt, Rodoszt, Khioszt. A bizánci flotta azonban gyõzelmet aratott felette. 1092-ben veje, Kilidzs Arszlan megölte.

[15] Kolónusok (colonus) — a római birodalomban eleinte személyileg szabad, de a föld tulajdonosának szolgáltatásokkal tartozó parasztok. A 3. század végén telkükkel együtt eladhatók lettek.

[16] A Théma-rendszer a 7. században alakult ki.

[17] Sztratióták — a bizánci birodalomban a thémákban letelepített, katonai szolgálatra kötelezett parasztok.

[18] Nika-felkelés — a két cirkuszi párt, a kékek és zöldek felkelése Bizáncban 532-ben. Jelszavuk a Nika = gyõzz! volt. Justinianus császár seregei véresen leverték.

[19] Képrombolás — a szentképek túlzott tisztelete ellen a 8. században harc kezdõdött a bizánci birodalomban; a császárok rendeletére a szentképeket elpusztították, a szentképtisztelet védelmezõit üldözték. A 9. században folytatódott a harc. Végül is (843-ban) elfogadták a képek tiszteletét.

[20] Bogumilok — keresztény szekta, a Balkán-félszigeten terjedt el a 10. század óta. Felfogása szerint 2 princípium van (dualizmus): a Jó és a Rossz. Az érzékelhetõ világot az utóbbi teremtette, az emberi lelket az elõbbi.

[21] Fátimidák — síita moszlim dinasztia (909–1171) Észak-Afrikában, fõleg Egyiptomban. Palesztinára és Szíriára is kiterjesztették uralmukat. A dinasztiát Szaladin buktatta meg 1171-ben.

[22] Ziridák — berber moszlim uralkodócsalád (10–12. század) Észak-Afrikában. Egy águk késõbb a Magreb vidéken, egy másik Tuniszban, egy pedig Granadában uralkodott. Az Almohádok döntötték meg.

[23] Hammádidák — berber nép és dinasztia a Középsõ-Magreb vidékén. A dinasztiát (1014–1152) az Almohádok döntötték meg.

[24] Asszasszinok (hasisevõk) — a 11. században keletkezett moszlim szekta, az izmailiták egyik ága. Alapítója Haszan ibn Szabbah Alamutban székelt. Õ és utódai sokat harcoltak és hódítottak. A szekta tagjai föltétlen engedelmességgel tartoztak feletteseiknek. A 13. század második felében a mongolok és a mameluk szultánok megtörték hatalmukat. Mint szekta ma is él Libanonban, Iránban, Indiában és Közép-Ázsiában.

[25] A bibliai szöveg Káldi György fordításából való (1835. évi pozsonyi kiadás). — A fordító.

[26] Illyés Gyula fordítása. Világirodalmi antológia. II. köt. 46. old.

[27] Eschatológia, eszkatológia — a keresztény teológiának az az ága, amely a „végsõ dolgokkal”: halállal, Isten ítéletével, a világvégével, a másvilággal foglalkozik.

[28] A bibliai szöveg Káldi György fordításából való (1835. évi pozsonyi kiadás). — A fordító.

[29] Gioacchino da Fiore (Joachim de Floris) — (1146 k.–1202) cisztercita apát Calabriában. Új, szigorú rendet alapított. Profetikus bibliamagyarázata szerint az Atya és a Fiú kora után, még a 13. században elkövetkezik a Szentlélek kora, egy jobb kor.

[30] Ideigvaló vagy ideigtartó büntetések — az egyház felfogása szerint, ellentétben az örök büntetéssel, csak bizonyos ideig tartanak; részben evilágiak, részben túlvilágiak (tisztítótûz).

[31] Sirventès — a provençal költészet egyik mûfaja, politikai vagy erkölcsi kérdést tárgyaló költemény.

[32] Templomosok — egyházi lovagrend, 1119-ben alapították a Jeruzsálembe zarándoklók védelmére. Nagy vagyonnal rendelkezett. A 14. század elején a francia király eretnekséggel és illetlen szokásokkal vádolta õket; 1312-ben a rendet feloszlatták. A nagymestert (Jacques de Molay) és több lovagot kivégeztek. — Ricaut Bonomel templomos (13. század) trubadúr keserû verset írt Arszuf elestérõl. (Lásd bõvebben a IX. fejezetben.)

[33] Clunyi reformkolostor — lásd clunyi reformmozgalom (1. számú jegyzet).

[34] Danismendidák — a kelet-anatóliai Sivas, Malatya és Kasztamuni emírjei (1075–1177); 1177-ben a rúmi szeldzsukok szultánja megdöntötte hatalmukat.

[35] Kuropalatész — a harmadik legmagasabb rang, cím a bizánci államban; rendszerint a császári család tagja nyerte el.

[36] Alemannok — germán törzsszövetség a népvándorlás idején. A középkorban a németeket alemannoknak nevezték.

[37] Johanniták, ispotályosok (késõbb máltai lovagok) — egyházi lovagrend, 1099-ben erõsítette meg alapítását a pápa. Elsõrendû feladatuk a Szentföldre menõ zarándokok ápolása volt betegség esetén, késõbb azonban a moszlimok elleni fegyveres harc került elõtérbe. Megszerezték Rodoszt, s mikor a török ezt elfoglalta (1523), V. Károly császár nekik adta Máltát. (Lásd bõvebben a IX. fejezetben.)

[38] Alemannia abban az idõben Németországot jelentette. — A fordító.

[39] Alamanikon — külön adó Bizáncban. A 12. század végén VI. (Stauf) Henrik német–római császár, aki Szicília ura is volt, hatalmas összegeket követelt a meggyengült bizánci birodalomtól. Bizánc belement, hogy évi adót fizet neki, s ezért külön adót vetettek ki a népességre, az alamanikont (lásd alemannok), de még így sem tudták összehozni a kívánt pénzt.

[40] Pásztorok mozgalma — több középkori franciaországi mozgalom neve. Az itt említett az 1251-es. (Lásd a 179. old.-on.)

[41] Bouvines-i csata — a Lille-tõl délre fekvõ Bouvines mellett gyõzte le 1214-ben II. Fülöp Ágost francia király az ellene szövetkezett német császár, IV. (Welf) Ottó, Földnélküli János angol király és a flandriai gróf seregeit.

[42] Welf — német fejedelmi család, már korán szembeszállt a német uralkodókkal; a Staufok erõs ellenfelei. Welf Ottó 1198-ban német császár lett (IV. Ottó), de minthogy a bouvines-i csatában vereséget szenvedett, elvesztette koronáját. — Itáliában a császári párt, a ghibellinek ellenfeleit e családról guelfnek nevezték. — A Welfek késõbb kibékültek a császári családdal, és Braunschweig–Lüneburg urai voltak.

[43] Katárok — középkori szekta, Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában terjedt el. A katárok szerint az egész világ ura a jó Isten, az anyagi világot azonban a Gonosz igazgatja. A dél-franciaországi eretnekek, az albigensek többségükben katárok voltak. A katolikus egyház a 13. század elején keresztes hadjáratot indított az albigensek ellen.

[44] Château Pèlerin (Athlit) — város Palesztina partvidékén, Haifa közelében. 1218-ban a templomosok hatalmas erõdítményt (Castellum Peregrinorum = Zarándokvár) emeltek itt. 1291-ben a mameluk szultán elfoglalja és leromboltatja.

[45] Dómskolasztikus — a székesegyházhoz tartozó iskola vezetõje, a káptalan tagja.

[46] Bailli (fr.) (lat.: ballivus) — a király vagy valamely nagyúr magas rangú tisztviselõje, többnyire bírói jogkörrel, sokszor kormányzói hatalommal.

[47] Géraud de Lausanne — valence-i püspök, jeruzsálemi pátriárka (1225–1239).

[48] Tiberias (Genezáreti)-tó, Galileai-tenger — tó a Jordán északi szakaszánál, 208 méter mélyen a tenger alatt.

[49] Archidiakónus (fõesperes) — a középkorban a székesegyház vagyonának kezelõje, a püspök helyettese.

[50] Hama — szíriai város az Orontész mellett, 1108-ban Tankréd elfoglalta, 1115-ben a moszlimoké lett, 1188-ban Szaladiné; õ 1190-ben egyik rokonának adta; ez és leszármazottai tartották kezükben 1299-ig.

[51] Partjog — a part birtokosának jogában állt a víz által partra sodort árukat tulajdonába venni.

[52] Az assise jelentése itt: rendelkezés.

[53] Jakobiták — szíriai monofiziták. A monofiziták szerint Krisztusnak csak egy, isteni természete van, nem pedig külön isteni és emberi természete. A szíriai monofiziták szervezõje Jakobosz Baradaiosz († 578) volt. Ma elsõsorban Szíriában és Irakban élnek, továbbá Indiában.

[54] Maroniták — vallásfelekezet, nevüket a szíriai Szt. Maró-kolostorról kapták. A 7. században itt monotheleták gyûltek össze. A monotheleták szerint Krisztusnak ugyan két természete van, de csak egy akarata, 1182-ben a maroniták a keresztesek hatására megegyeztek a pápával. Ma fõleg Libanonban élnek.

[55] Bailo — bailli olaszul. Lásd a 46-os jegyzetet.

[56] Locator — a németek keleti terjeszkedése idején õ osztotta szét az uraság megbízásából a meghódított területekre költözõ parasztok között a földet, õ hozta létre az új települést. Fáradozásáért nagyobb darab földet kapott, örökletes bírói tisztséget és más elõnyöket is élvezett.

[57] Carruca — az ókorban négykerekû kocsi; a középkorban eke.

[58] Hufe — vidékenként különbözõ nagyságú földterület Németországban (7–26 hektár).

[59] Festõbuzér (Rubia tinctorum) — gyökere piros festéket szolgáltat; régen jelentõs nyersanyag volt Európában.

[60] Börzsöny, alkörmös (Phytolacca americana) — növény, bogyóiból liláspiros festékanyag készül, amelyet italok és sütemények színezésére használnak.

[61] Kasztell — a vitorlás hajó elején és tatján, a fedélzeten emelt építmény.

[62] Põzs — nyalábba kötött vesszõk; a falak védelmére, mocsaras területeken utak alapozására vagy gátak építésére használták ezeket.

[63] Tyrusi Vilmos (Guillaume de Tyr) — (1130 k.–1186 k.) Tyrus érseke, kiváló államférfi; történeti mûve a keresztes hadjáratok történetének legjelentõsebb forrása.

[64] Tripoliszi Vilmos (Guillaume de Tripoli) — krónikás (1220 k.–1273 u.) dominikánus, misszionárius, azt remélte, hogy a mongolok megdöntik az iszlám hatalmát. Errõl írt „De statu saracenorum ...” c. mûvében.

[65] Filippo di Novara — krónikás és jogtudós a XIII. sz.-ban (1261 k.). 1218-ban részt vett Damietta ostromában, ugyanebben az évben a ciprusi király szolgálatába lépett. Krónikát, vallásos költeményeket írt, továbbá egy morális értekezést és egy jogi kézikönyvet.

[66] Marx–Engels Mûvei. 39. köt. Budapest 1979. 428. old.

[67] Ralph (Raoul), tiberiasi — III. Rajmund tripoliszi uralkodó mostohafia, kiváló jogtudós.

[68] Meghatározott szerkezetû, szakaszokból álló francia és olasz vers.

[69] Spruch — a középkori líra sajátos formája, többnyire egy szakaszból álló vallásos, morális tárgyú, politikai, társadalmi kritikát tartalmazó, énekelhetõ költemény.

[70] (pápai) Collectorok — a pápai járandóságok beszedésével megbízott prelátusok, klerikusok.

[71] Raimundus Lullus (Ramón Lull) — (1232/33–1315 v. 1316) jelentõs teológus, költõ és filozófus (doctor illuminatus); az averroizmus és a „kettõs igazság” tanának ellenfele. Missziós iskolát alapított és nagy erõfeszítéseket tett, hogy keresztény hitre térítse a moszlimokat.

[72] Dubois, Pierre — (1250 k.–1320 k.) franciaországi író és jogász. Jelentõs mûve a „De recuperatione Terrae Sanctae” (1306). A királyi hatalom megerõsítésének lelkes híve volt.

[73] Sanudo, Marino (az idõsebb) — velencei politikus, utazó (1270 k.–1343 k.). A keresztes hadjáratokról írott mûvéhez (Liber secretorum fidelium crucis) térképeket is csatolt.

Table of Contents

ELõSZó 4

I. Nyugat-Európa és a Kelet a keresztes hadjáratok elõestéjén 4

1. A FEJLÕDÉS ÁLTALÁNOS IRÁNYZATAI 4

2. A NYUGAT-ÉS DÉL-EURÓPAI FEUDÁLIS HATALMAK 6

3. A BIZÁNCI BIRODALOM 10

4. AZ ARAB KALIFÁTUS ÉS UTÓDÁLLAMAI 12

II. GAZDASáGI éLET éS POLITIKA A KERESZT JEGYéBEN 14

1. PÁPASÁG, FEJEDELMEK ÉS NEMESSÉG 14

2. VÁROSI POLGÁROK ÉS PARASZTOK 16

III. A. KERESZTES HáBORúK IDEOLóGIáJA éS PROPAGANDáJA 17

1. SZENT HÁBORÚ AZ EGYHÁZÉRT ÉS A PÁPÁÉRT 17