Amikor a közeledő lépteket meghallotta, Kat arra összpontosított, hogy minél kisebbre húzza össze magát. Még jobban beszuszakolta magát a szűk résbe, a romos épület széthullott kőtömbjei közé, és reménykedett, hogy nem a szörnyek jöttek vissza.

Tudta, hogy ha mégis ők azok, és megtalálják, ezúttal biztosan megölik.

Még beljebb fúrta magát a sötét nyílásba, amíg a háta követ ért. A kő még mindig meleg volt a tűztől, amely porig égette a fogadót. Valamivel nagyobb biztonságban érezte magát, mint addig. Egyetlen felnőtt sem tudná bepréselni magát ilyen búvóhelyre, a hatalmas szörnyek pedig végképp nem férnének be. Viszont bármikor benyúlhatnak, bedughatják a lándzsájukat, a kardjukat. Megremegett, amikor eszébe jutott az a lény, amelyiknek csápok voltak a karja helyén. Elképzelte, hogy a piócaszájú végtagok hatalmas kígyókként kúsznak be a sötétbe, és őt keresik…

Megragadta a pöröly formájú amulettet, amit az öreg Tempelman atyától kapott, és Sigmarhoz imádkozott, hogy mentse meg minden kígyókarú förmedvénytől. Eszébe jutott, hogyan, milyen körülmények között látta utoljára a papot: az utcán rohant, karjában a kis Lotte Bernhoffal, míg végül egy szarvakat viselő óriás felnyársalta a lándzsájával. A fegyver Tempelmant és az ötéves kislányt is átdöfte; a szörny úgy emelte őket a magasba, mintha játékszerek lennének.

– Itt valami borzalmas dolog történt, emberifjonc – szólalt meg egy hang. Mély volt, rekedtes és éles, de nem hasonlított a bestiák vadállati horkantásaira. A kiejtés külhoni volt, mintha nem a reikspiel lenne a beszélő anyanyelve. Azokra az idegenekre emlékeztette Katot, akiket egyszer a fogadóban kiszolgált.

Törpék. Így nevezte őket az öreg Ingmar, aki utazónak vélte magát, mert egyszer járt Nulnban. Alacsonyak voltak, Katnál nem sokkal magasabbak, de sokkalta szélesebbek és nehezebbek, mint bármelyik férfi. Palaszürke köpenyt viseltek, bár kereskedőknek nevezték magukat, bárd és pajzs volt náluk. Szomorúan beszélgettek halk, dallamos hangon, és amikor berúgtak, csatlakoztak a falusiak énekléséhez. Az egyik mutatott neki egy gépmadarat, ami csodálatosan csapkodott fémszárnyaival, és fémes hangon csiripelt. Kat könyörgött a tar fejű Karlnak, a fogadósnak, hogy vegye meg neki, de a férfi, noha a saját lányaként szerette, csak a fejét rázta, és tovább törölgette a poharakat, mondván, sosem tudna kifizetni egy ilyen mestermunkát.

A kislány beleremegett a gondolatba, hogy mi történt Karllal, a kövér Heidével és a többi fogadóbelivel, akiket a családjának tartott. Hallotta a sikolyokat, amint a szörnyű horda, élén azzal a furcsa, fekete páncélos harcossal, végigdúlta a falut. Látta a falusiak sorát, amint a főtéren álló máglyához hajtják őket.

– Talán mennünk kéne, Gotrek. Ahogy látom, nem egészséges ezen a helyen időzni – mondta egy másik hang a közelből.

Ez egy ember hangja – gondolta Kat. A férfi lágyan és finoman beszélt, olyan művelt kiejtéssel, mint Gebhardt doktor. A kislányban felizzott a remény szikrája.

Nincs olyan bestia, aminek ilyen hangja lenne.

Vagy mégis van? Mint sok más falubeli, Kat is ismerte a meséket. Farkasokról, akik embernek néznek ki, amíg a gyanútlan háziak be nem eresztik őket az ajtón.

Gyerekekről, akik normálisnak tűnnek, míg fel nem nőnek, mert azután visszataszító, elfajzott szörnyekké változnak, és lemészárolják a saját családjukat. Favágókról, akik alkonyatkor gyereksírást hallottak az erdő mélyéről, és mikor elmentek utánanézni, sosem tértek vissza. A Sötét Erők szolgái ördögiek és okosak, és sok módszerük van az elővigyázatlanok tőrbe csalására.

– Addig nem, amíg meg nem tudom, mi történt itt. Grungnira, ez a hely kész mészárszék! – felelte az első hang.

– Amelyik erő ilyesmit képes tenni egy fallal védett faluval, bizonyára hangyaként taposna el minket. Nézd a vár falán tátongó lyukakat! Menjünk innét! – A műveltebb hangban bujkált némi félelem, ami tükrözte a Kat szívébe ültetett rettegést.

Ismét elborították az előző éjszakával kapcsolatos emlékek. Egy rettentő, villámcsapásszerű hanggal kezdődött, bár az ég tiszta volt. Emlékezett a félrevert harang hangjára, a kapu átszakadásának pillanatára. Emlékezett, hogy a fogadó ajtajához rohant, és látta az utcán özönlő bestiákat, akik felperzselték a falut, és mindenkit kardélre hánytak.

Egy kecskefejű, hatalmas lény a feje fölé emelte Johant, a molnárt, és bevágta egy lángoló kunyhóba. Johan fia, a kis Gustav vasvillát döfött a szörny mellkasába, de aztán darabokra tépte az a két torz, gyíkbőrű, tarajos, rongyos ruhát viselő lény. Kat azt kívánta, bárcsak elfelejtené a látványt, ahogy a holttestből cafatokat tépnek és mohón agyaras pofájukba tömik.

Eszébe jutott, hogy csodálkozott; nem értette, miért nem jön el Klein gróf a katonáival, hogy megvédje őket. Amint a várra pillantott, tudta a választ. A tornyok lángokban álltak. A tűz háttere előtt látta az uraság bitóján lengő testek körvonalait.

Gondolta, biztosan Klein emberei, vagyis az, ami maradt belőlük.

Karl beljebb rángatta őt, és bereteszelte az ajtót, majd a bejárat elé tolta az asztalokat. Karl és Ulf, a csaposlegény, de még Heide, Karl felesége is kést, vagy egyéb konyhai eszközt ragadott – szánalmas fegyverek az utcákon kurjongató és zagyváló ocsmány horda ellen.

Körbeálltak, sápadtan és izzadtan a fáklya reszkető fényénél, miközben behallatszottak a gyilkolás, a pusztítás hangjai. Úgy látszott, legsötétebb félelmeik mindegyike valóra vált; az erdő szívében ólálkodó borzalmas, titokzatos erők végre előtörtek, hogy rátegyék mancsukat arra, amit sajátjuknak tartanak.

Egy darabig úgy tűnt, a fogadót érintetlenül hagyják, de aztán berobbant az ajtó. A benyomuló bestiák szétszórták az asztalokat. Kat élénken emlékezett arra, hogy a beszakított ajtón keresztül füst áradt be hozzájuk.

Ulf felüvöltött és nekirontott az élen érkező szörnynek, de az egy jókora furkósbottal lesújtott a fejére, szétzúzta koponyáját és agyvelővel fröcskölte tele a termet. Kat felsikoltott, amikor a zselészerű anyag az arcába loccsant és lecsorgott rajta.

Amikor kinyitotta szemét, a halál arcába pillantott. Egy hatalmas teremtmény tornyosult föléje. Embertestű volt, de kecskefejű, szarvai csavarodása különös, X alakú rúnát formázott. Rőt bunda takarta erős testét; furkósbotján Ulf vére vöröslött.

A bestia lepillantott, és Kat látta, hogy nincs szeme, a szemüregei helyén hús vöröslik. A szörny ennek ellenére kitűnően látott – talán a nyakában lógó szárított szemgolyófüzér tette ezt lehetővé a számára.

A lény meglepetten szemügyre vette a kislányt, lehajolt és megérintette hosszú, fekete haját, végigfuttatta ujját a fehér sávon, amely homlokától a tarkójáig futott.

Megrázta a fejét és szinte félve elhátrált.

Karl elvérzett. Szánalmasan vinnyogott, és hiába erőlködött, hogy elállítsa a vérpatakot, ami a bal keze helyén lévő csonkból ömlött. Kat nem látta, mi történik a felborult asztal mögött, ahol a két bestia lefogta Heidét, de hallotta az idős asszony sikoltozását.

A kislány kirontott az éjszakába. Menekülni próbált, de találkozott a gyönyörű, fehér arcú asszonnyal, a bestiák úrnőjével, aki egy nagy, vörös szemű csataménen ült.

A hátas bőre olyan fekete volt, mint a lovas díszes páncélzata. A nő végigpillantott a pusztításon, mosolygó, rubinpiros ajkai mögül kivillantak hegyes metszőfogai. A haja hosszú volt és fekete, közepén egy fehér csík futott végig rajta. Kat arra gondolt, ez talán a Káosz jele, és már sejtette, hogy a bestia miért kímélte meg az életét.

A nő egy kardot tartott az egyik kezében, a pengén vérszínű rúnák sorakoztak.

Észrevette Katot, lepillantott rá. A kislány ismét arra gondolt, hogy vége. A nő felemelte a kardját, hogy lesújtson. Kat a rettegéstől bénultan állva nézett fel rá, pillantása találkozott a harcoséval.

A nő mozdulatlanná dermedt amikor a tekintetük találkozott. Kat látni vélte a szemében a rokonszenv halvány jeleit. A nő szája a „nem” szót formálta, majd sarkantyújával mozgásra ösztökélte hátasát. Végigvágtázott az utcán, vissza sem pillantott. Kat észrevette a máglyát, és a tűz felé terelt, összevert falusiakat. Gyorsan elbújt.

Hamarosan vadállati kántálás töltötte be a falut. Égett hússzag terjengett a levegőben, egyszerre volt szívfájdító és émelyítő. A haldokló falusiak szörnyű sikolya töltötte be az éjszakát.

Kat egészen reggelig a rejtekén maradt, imádkozott barátai lelkéért és azért, hogy ne találják meg. Mire a nap felkelt, a bestiák eltűntek, mintha soha ott sem jártak volna. A falu füstölgő romjai, és a még mindig parázsló máglyán heverő, elszenesedett koponyák és összetört csontok kupaca azonban jól mutatta, hogy nem rémálom, hanem valóság volt, amit a kislány átélt.

Hirtelen az egész élmény rászakadt Katra. Hangosan hüppögve sírni kezdett.

Könnyek csorogtak koromlepte arcán.

– Mi volt ez, emberifjonc? – kérdezte a közelben a mély hang.

Kat megpróbálta csillapítani zokogását, miközben puha léptek közeledtek hozzá.

Valami eltakarta a napot búvóhelye bejárata előtt. Felnézett; egy férfi arcát látta, amit hosszú, aranyszínű haj keretezett. Őjedt, fáradt tekintetű szemek néztek le rá. A férfi arcát egy hosszú sebhely csúfította el. Kard villant feléje; a pengébe halvány jeleket véstek.

– Gyere ki, de lassan! – mondta a férfi. Lágy, dallamos hangja rideg volt.

Kat lassan kikúszott a napfényre. Érezte, hogy ismét közel áll a halálhoz. Az ismeretlentől való félelem elszánttá tette a férfit.

A kislány felállt. A férfi sokkal magasabb volt nála. Úti öltözéket viselt, szakadt, kopott vörös gyapjúköpenyét hátravetette a jobb válla felett, szabaddá téve kardforgató karját. Ruhája pecsétes, foltozott és igen viseltes volt. Magas szárú bőrcsizmája is elkopott. Feszült figyelemmel tekintgetett körbe – úgy tűnt, ez a szokása.

– Csak egy kislány! – kiáltott hátra válla felett. – Talán egy túlélő.

A Frau Hof pékségének maradványai mögül előtrappoló alak a maga módján éppen olyan rémisztő volt, mint a bestiák. Törpe volt, de kevéssé hasonlított a Kat által megismert utazó kalmárokra. Kat fölé tornyosult, de alacsonyabb volt a vándornál, viszont zömök; olyan nehéz lehetett talán, mint Jan, a kovács, és még nála is izmosabb. Bonyolult tetoválások mintázata borította egész testét. Borotvált koponyája fölé jókora, vörösre festett hajtaraj emelkedett. Bal szemét kezdetleges bőr szemvédő takarta, orrától a bal füléig aranylánc ívelt. Egyik csülökméretű öklében olyan hatalmas fejszét szorongatott, amilyet Kat még sosem látott.

A törpe harciasan méregette a kislányt. Sugárzott belőle a nehezen visszafojtott düh. Rajta nyoma sem volt a félelemnek, amely társa arcán látszott.

– Mi történt itt, gyermek? – kérdezte nyersen, olyan hangon, ahogy kő a kövön csikordul.

Az őrült, nem emberi fél szembe nézve Kat képtelen volt válaszolni. Az ember gyengéden a vállára tette kezét.

– Mondd meg a neved! – kérte kedvesen.

– Kat. Katerina. A bestiák voltak. Kijöttek az erdőből, mindenkit megöltek. Elbújtam. Itt hagytak.

Kat önkéntelenül is elmotyogta történetét a bestiákkal és a fekete páncélos nővel való találkozásáról. A két kalandozó elképedten hallgatta. Amikor a kislány befejezte, a törpe csüggedten nézett rá. Elszánt arckifejezése kissé megenyhült.

– Ne aggódj, gyermek. Most már biztonságban vagy.

*

– Utálom a fákat. Olyanok, akár az elfek, emberifjonc – mondta Gotrek. – Arra késztetnek, hogy fejszét emeljek rájuk.

Felix Jaeger idegesen meredt az árnyas erdő mélyébe. Minden irányból körülvették a hatalmas fák, ezek a baljós lények, melyeknek ágai összezárultak az ösvény fölött, egymásba kulcsolódva, mint egy imádkozó óriás ujjai, és elvágták a napfény útját, hogy csupán néhány magányos pászma világíthassa meg útjukat. Moha borította az ágakat, a törzsek repedezett kérge a döglött kígyók aszott bőrére emlékeztetett. A csendet, ami olyan ősi volt, mint maga az érintetlen erdőség, csak néha törte meg valami nesz az aljnövényzetből. A hang úgy terjedt szét, mint a fodrozódó gyűrűk egy tavacska vizén, és éppoly titokzatosan tűnt el. Itt, az erdő ősöreg, gonosz szívében a madarak sem mertek énekelni.

Egyet kellett értenie Gotrekkel. Sohasem szerette az erdőket, már gyerekkorában sem. Nem lelkesedett úgy a vadászatért, mint fivére. Jobban szeretett otthon ülni könyvei társaságában. Az erdők számára mindig is rémisztő helyek voltak, bestiák, trollok, a rémálmok szüleményeinek tanyái. Tudta, az erdőkbe száműzték azokat is, akiken a Káosz stigmái mutatkoztak. A sűrűk mélyére mindig vérfarkasokat és boszorkányokat képzelt; úgy gondolta, az ilyen helyeken ádáz küzdelmek folynak az elfajzottak és az Ártó Hatalmak egyéb számkivetett hívei között.

Gotrek átmászott a fatörzsön, ami keresztben feküdt az ösvényen, aztán megfordult, és felsegítette Katót is, könnyedén emelve fel a gyermeket fél kezével. Felix megtorpant az akadály előtt. Látta, hogy a rönköt valami különös gomba foltozza és rothasztja. Rovarok szaladgáltak rajta, vakon fúrva be magukat a bűzlő, penésszerű anyagba. Felix megborzongott, amikor tenyere alatt érezte a nyirkos fát, felkészülve a nekirugaszkodásra. Csizmája kis híján lecsúszott a nedves moháról a túlsó oldalon.

Széttárt karral kellett egyensúlyoznia, de közben egy pókhálóhoz ért, ami egy alacsony ágról lógott alá. Gyorsan elkapta a kezét és megpróbálta lesöpörni a ragacsot.

Sohasem szerette az erdőket. Utálta a nyarakat, amikor kiköltöztek apja erdei kúriájába. Gyűlölte a fenyőrönkökből ácsolt házat, ami a Gustav Jaeger faügyleteihez alapanyagot szolgáltató erdők közepén állt. Nappal nem volt olyan rossz, feltéve, hogy nem csatangolt messzire az épülettől, de éjszaka túlbuzgó elméje még a gondozott erdőket is szörnyűséges lakókkal népesítette be. Képzeletének goblinjai és démonjai igazi otthonra leltek a hajladozó fák alatt.

Egyszerre irigyelte és szánta a szőrmeruhás erdőlakókat, akik apja birtokán dolgoztak. Irigyelte a bátorságukat, hősöknek látta őket, vitézeknek, akik farkasszemet néznek a zabolátlan területek rémségeivel. Szánta őket, mert egész életükben folyton résen kellett lenniük. Neki mindig úgy tűnt, hogy aki egy erdei településen lakik, az az elképzelhető legbizonytalanabb környezetben él.

Emlékezett, amikor állt az ablakánál, és bámult a zöld rengetegre, azt képzelte, hogy az erdő a világ legvégéig elér, belenyúlik azokba a pusztaságokba, ahol a Káosz rémisztő csatlósai kóborolnak. A furcsa neszek, az épület fényeire gyűlő molyfellegek vergődése csak erősítették félelmeit. 0 a város, Altdorf utcáinak gyermeke volt.

Rémálma, hogy eltévedhet az erdőben, gyakran meglátogatta azokon a hosszú nyári éjjeleken.

Persze nevetséges gondolat volt, hiszen a Jaeger-birtok tíz mérföldre volt Altdorftól, a birodalom legjobban megtisztított területén. Az erdőt szüntelenül ritkították. Valójában művelt, gondozott birtok volt, amely nem mutatott hasonlóságot a sűrű, átláthatatlan Drakwalddal – azzal az erdővel, amelyen éppen most kellett átvágnia.

Gotrek hirtelen megtorpant és beleszimatolt a levegőbe. Megfordult, visszanézett Felixre, aki érdeklődve oldalra billentette fejét. Gotrek csendre intette és elhúzta száját, mintha valami távoli hangra próbálna koncentrálni. Felix tudta, a törpe hallása és szaglása jobb az övénél. Várakozón álldogált. Gotrek megrázta a fejét, visszafordult és továbbindult. Lehet, hogy az erdő gonosz kisugárzása a Trollvadász kötélidegzetét is megtépázza?

Amit ezen a reggelen látott, bárkinek alapot adott volna a félelméhez. Ez az erdő csakugyan az emberekkel ellenséges erőket rejtett. Kat meséje is ezt igazolta. Lenézett a kezére, és azt kellett látnia, hogy reszket. Kemény embernek tartotta magát, de amit a felperzselt faluban látott, az még a sziklaszívűeket is megviselné. Valami úgy gázolt keresztül Kleinsdorfon, mint dühödt óriás a hangyabolyon. A kicsiny falut megdöbbentő gonoszsággal és alapossággal pusztították el. A támadók egyetlen épületet sem hagytak érintetlenül, és Katon kívül egyetlen lakos sem maradt életben. A történtek, az értelmetlen kegyetlenség, amivel végrehajtották a mészárlást, megdöbbentette Felixet. Tudta, mindazzal, amit reggel látott, újra találkozni fog a rémálmaiban. A falu főtere, a szenes koponyákkal megrakott máglya… A megolvadt bordacsontok, amelyek elszenesedett fadarabokként álltak ki a füstölgő hamuból.

Némelyiken egyértelműen látszott, hogy gyermektestből származik. Visszataszító, égett hússzag töltötte meg az orrát; amíg a faluban volt, egyszer sem merte megnyalni az ajkát – elképzelte, mi lehet a szélhordta hamuban.

Bénultan állt a földig, rombolt falu csendjében és sivárságában. Körülötte minden hamuszürke vagy szénfekete volt, kivéve néhány tüzet, amely itt-ott még parázslott.

Riadtan rezdült össze, amikor a szétdúlt városháza teteje beomlott. Rossz ómennek tűnt. Úgy érezte magát, mint egy parányi élőlény egy végenincs, kietlen sivatagban. A pillanat emléke örökre belevéste magát az elméjébe.

A közeli hegyen egy fallal védett vár állt; olyan volt, akár a sziklapók, ami tűzette kőlábaival kapaszkodik a kövekbe. A bezúzott kapu tátongó szájában felakasztott emberek himbálództak a bitókon, mint a pókfonálba ragadt legyek. Fentről nézve az alant elterülő falu démongyermekek játszóterének látszott, olyan volt, mintha félkegyelmű óriások törték volna szilánkokra régi, megunt játékszerüket.

A falu utcáin jelentéktelen tárgyak hevertek Egy törött vasvilla, fogain ráalvadt vér.

Egy félig megolvadt harang a beomlott templom romjaiban. Egy gyermek facsörgője, egy összetört bölcső. A szélben sodródtak a Befejezetlen Könyv, a sigmariánus testamentum nyomtatott lapjai. Nyomok a poros utcán, ahol végigvonszolták a hullákat; valamennyi a piactéren rakott tűzhöz vezetett. Egy gyönyörű, színes ruha, amelyet sohasem viseltek, kirívóan érintetlenül hevert az utcán. Egy emberi combcsont, amelyet a velő kedvéért törtek ketté…

Felix találkozott már az erőszak több megnyilvánulási formáival, de még egyet sem látott, ami ilyen mértékű, ilyen céltalanul esztelen lett volna. Még a von Diehl erődnél is csatát vívtak, ahol mindkét félnek megvoltak a maga céljai. Itt csak vért ontottak.

Hallott már ilyen mészárlásokról, de teljesen más volt látni a kézzelfogható bizonyítékokat. A tény, hogy ilyen dolgok megtörténhettek és meg is történtek, megrémítette. Hogy engedheti Sigmar, hogy engedheti bármelyik isten, hogy ilyesmire sor kerüljön?

Az is zavarta, hogy Kat túlélte a mészárlást. Nézte az előtte bandukoló kislányt, leeresztett vállait, mocskos haját, kormos ruháját, és sehogy sem értette, miért hagyták életben. Nem volt semmi értelme – miért éppen őt kímélték meg az álmos kis falucska valamennyi lakója közül?

Talán goblinok ivadéka, a Sötétség szolgája, aki a végzetük felé vezeti őket? Lehet, hogy Gotrekkel most valami gonosz lényt kísérnek következő áldozata felé? Máskor elhessegette volna a nevetséges gondolatot – a kislány nyilvánvalóan csak egy ijedt gyermek volt, akit a sors élve hagyott, míg másokkal végzett – , ám itt, az erdő homályában könnyen feltámadt az emberben az efféle gyanú. Az őket körülvevő mozdulatlan némaság feszültté, éberré és gyanakvóvá tette.

A Trollvadászon nem látszott, hogy zavarná veszélyes helyzetük. Semmitől sem tartva menetelt, elkerülte az alattomos fagyökereket, amelyek el akarták gáncsolni, lába ráérősen falta a mérföldeket. Súlyát és zömök termetét meghazudtoló csendességgel mozgott; mintha otthon lett volna az erdő árnyai között, valamivel magasabbnak is látszott. Nem a tőle megszokott, görnyedt tartással mozgott, magabiztosabb volt, mint máskor – talán azért, mert a hegymélyi nép fiaként kedvelte a sötétség és bezártság érzését. Felixszel ellentétben egyszer sem torpant meg, ha nesz hallatszott az aljnövényzetből.

A fiatalember sóhajtott és felidézte az érveket, melyekkel meggyőzte a törpét, hogy ne kutakodjon sokáig a faluban. A kislány jelenléte jó kifogás volt arra, hogy továbbálljanak, és biztos helyet keressenek, ahol Kat menedékre lelhet. Ez, és az eshetőség, hogy a teremtmények a következő falu ellen vonulhatnak, végül meggyőzte a Trollvadászt, hogy a flensburgi utat válasszák.

Felix valami ösztön parancsára megtorpant. Nem mozdult, feszülten figyelt, hall-e bármi szokatlant. Talán csak képzelete játszott vele, de úgy érezte, még az erdő mozdulatlansága is fenyegetést rejt. Ősi gonoszságot sejtett, mely áldozatokra les, és csak a maga idejét várja. Akármi bujkálhatott a hosszú árnyak között és Felix tudta, hogy valami bujkál is.

Hűvösödött. A homály egy árnyalatnyit mélyült, sejteni engedve ezzel, hogy a lombtakaró felett beesteledett. Felix hátrapillantott a válla felett, rettegve a csendtől, az esetleges üldözők zajától. Mire újra körülnézett, Kat és Gotrek eltűntek az ösvény kanyarulata mögött. Valahol a távolban felvonyított egy farkas. Felix sietett felzárkózni társaihoz.

*

Felix a Trollvadászt nézte a tábortűz felett. Gotrek egy kidőlt fatörzsnek vetette a hátát és a tűzbe bámult, úgy meredt a táncoló lángokba, mintha valami rejtett igazságot olvashatna ki belőlük. Keze tűzszerszáma kovakövével babrált. Éles vonású arca alulról megvilágítva olyan volt, mint egy gránitszirt oldalába vésett törpeábrázat.

Árnyékok kergetőztek orcáin, tetoválásai homályos foltok voltak, egy halálos betegség utolsó szakaszának jeleire hasonlítottak. A fény ép szemére vetődött; szemgolyója idegenül csillant meg üregében; olyan volt, akár a csillag a homályos tó vizén.

Kat a törpe mellett hevert. Szabályosan lélegzett és úgy tűnt, alszik.

Gotrek megérezte, hogy Felix figyeli, felnézett.

– Mi bánt, emberifjonc?

Felix elfordult a tűztől. A lángok fényétől még mindig káprázott a szeme, ennek ellenére végigmérte az árnyakat a fa alatt, leselkedők után kutatva. Kleindorf lakói rémlettek fel előtte, kik úgy tértek nyugovóra, hogy nem is sejthették: a Káosz serege lopakodik feléjük. Szavakat keresett, és végül az igazság mellett döntött.

– Igazából… egy kicsit aggódom, Gotrek. Valami furcsa oknál fogva megrémített, amit a faluban láttunk. Egyedül az istenek tudják, miért.

– A félelem az elfeknek és a gyermekeknek való, emberifjonc.

– Ezt te sem gondolod komolyan, ugye?

Gotrek elvigyorodott. Megmaradt fogai a tűz fényében még sárgábbnak tűntek.

– Dehogynem.

– Ugye nem várod, hogy elhiggyem, a törpék soha nem félnek? Vagy csak a Trollvadászok nem ismerik a félelmet?

– Azt hiszel, amit akarsz, emberifjonc. De én nem ezt mondtam. Csak a bolond, a holdkóros nem fél soha, viszont csak egy gyermek, vagy egy gyáva nyúl engedi, hogy félelme uralja. A harcos arról ismerszik meg, hogy legyőzi félelmeit.

– A falu elpusztítása sem ijesztett meg? Most sem félsz? Valami lappang odakint, Gotrek. Valami gonosz.

A Trollvadász felnevetett.

– Nem. Trollvadász vagyok, emberifjonc. Arra születtem, hogy csatában essem el.

A félelemnek nincs helye az életemben.

Felix megrázta a fejét és próbálta eldönteni, Gotrek vajon gúnyolódik-e vele.

Megszokta a törpe hirtelen hangulatváltásait, és kezdte sejteni, hogy a Trollvadásznak sajátos humorérzéke van.

Gotrek eltette kovakövét az erszényébe, és megragadta bárdja nyelét.

– Nyugodj meg, emberifjonc. Semmit sem tehetsz a holtakért, és ha gyilkosuknak az a sorsa, hogy találkozzon velünk, akkor az ellen sem tehetsz semmit.

– Ettől meg kellene nyugodnom?

A bajtársias hangulat olyan hirtelen párolgott el, ahogy kialakult. Harag izzott a törpe hangjában.

– Nem, emberifjonc, nem muszáj. De azt elhiheted, hogy ha megtalálom a gyilkosokat, a vérükkel fizetnek. A gonoszság, aminek ma tanúi voltunk, nem marad büntetlen.

Már nem volt nyoma emberi érzelemnek Gotrek hangjában. A törpe idegenül csillogó szemébe nézve Felix látta az őrületet, az embertelen erőszakot, ami kitörni készülő lávatömegként fortyogott a Trollvadászban. Egy pillanatra hitt a törpének, magával ragadta az eszelős meggyőződés, hogy kiállhat a sötét hatalom ellen, ami elpusztította a falut, aztán újra átvillantak rajta a pusztítás és a felfordulás méretei, s lelkesedése elpárolgott. Egy harcos, még ha olyan hatalmas is, mint Gotrek, nem állhat ki a Káosz fattyai ellen. Megborzongott és összehúzta köpenyét. Hogy idegességét leplezze, előrehajolt és rőzsét dobott a tűzre. A gallyak összezsugorodtak, majd lángra kaptak. Szikrák szállongtak lustán felfelé. Maró füst csípte a szemét, ahogy a zuzmóval borított ágak parázslani kezdtek. Megtörölte könnyező szemét és megszólalt, hogy megtörje a riasztó a csendet.

– Mit tudsz az állat-emberekről? Elhiszed a kislány történetét, hogy ők rohanták le a falut?

– Miért ne? A bestiák azóta lakják ezeket az erdőket, hogy népem elűzte az elfeket, és annak már kis híján háromezer éve. Azóta sokszor előjöttek hatalmas csordáik, hogy a törpék és az emberek városaira törjenek.

Felix csodálatot érzett a nemtörődömség iránt, amivel a törpe háromezer évvel korábbi eseményeket emlegetett. A háborút, amiről beszélt, még a Birodalom megalapítása előtt vívták, századokkal azelőtt, hogy az emberek elkezdtek történelmet írni. Miért nem figyeltek az emberek tudósai jobban a törpékre, amikor könyveiket írták? Felix énjének diák része az elfeledett tudás elsőrangú tárházaként tekintett a törpére. Gondosan figyelt, és próbált mindent megjegyezni, amit Gotrek mondott.

– Azt hittem, a bestiák egyszerű mutánsok, állati sorba lezüllött kitaszítottak, akiket a torzkő ereje változtatott át. Tanult professzoraink közül néhányan legalábbis ezt állítják.

Gotrek úgy rázta meg fejét, mintha az emberi faj ostobasága keserítené el.

– Ilyen elfajzottak valóban követik a hordákat, mint csicskák és potyalesők, de a valódi bestiák külön fajhoz tartoznak, és még a Csapások Korából származnak. Abban az időben tolakodott be először világunkba a Káosz, a Sötét Hatalmak akkor merészkedtek át először a Sarki Kapukon, hogy ezt a planétát sanyargassák. A bestiák akár a Káosz elsőszülöttei is lehetnek.

– Hallottam meséket, amikben a Káosz emberszerű bajnokait segítik. Azt mondják, ők alkották annak a seregnek a magvát, amelyik Praag ellen vonult két évszázada. Azt a nagy sereget a Kegyes Magnus verte vissza. – Felix nem felejtette el a levegőbe rajzolni a pöröly jelét, amikor a Megszentelt nevét kimondta.

– Ez nem meglepő, emberifjonc. A bestiák legalább annyira tisztelik az erőt, amennyire imádják a Káoszt. Az Ártó Erők bajnokai pedig a legnagyobb harcosok közé tartoznak, hogy Grimnir átkozza el őket! Remélem, a leánygyermek meséje igaz, és hamarosan szembenézhetek azzal a fekete páncélos nőstényördöggel. Méltó próbája lenne fegyveremnek, és ha úgy rendeltetett, méltó halál.

– Az lenne. – Felix forrón remélte, hogy ez nem fog bekövetkezni. Bármilyen körülmények közé képzelte is el a jelenetet, amint Gotrek halálát leli a Káoszharcos kezétől, rögtön azután saját végzete is megjelent a szeme előtt. – És mi van a lánnyal?

– kérdezte. – Gondolod, hogy az, aminek mondja magát? Nem lehet a támadók cinkosa?

– Ez csak egy gyermek, emberifjonc. Nem lengi be a Sötétség bűze. Ha úgy lenne, már megöltem volna.

Felix rémületére észrevette, hogy Kat tágra nyílt szemekkel, ijedten figyeli őket.

Pillantásuk találkozott. Felix szégyenkezve nézte a félelmet, mely egy olyan gyermek szemében tükröződött, aki máris oly sokat szenvedett.

Felkelt és megkerülte a tüzet. Viseltes köpenyét a kislányra terítette.

– Aludj csak – mondta. – Biztonságban vagy. – Azt kívánta, bárcsak ő maga is hinne ebben. Látta, hogy Gotrek szeme csukva van, a keze azonban a fejszét szorítja.

Felix lehevert a derékaljnak felhalmozott leveleken, és egy hosszú pillanatra az ágak közt hidegen szikrázó csillagokra nézett. Zaklatottan aludt, régi rémálmai ismét meglátogatták.

*

– Kudarcot vallottál, kedves – mondta nyugodtan Kazakital démonherceg. Lopott szemeivel a nőre pillantott.

Justine érezte, amint lénye velejéig hatoló erő villámlik át rajta. Arca összerándult; jól tudta, milyen büntetést mérhet ki rá pártfogója, ha elégedetlen. Ujjai ösztönösen a fekete harci pengéjének markolatát díszítő rubin gombra kulcsolódtak. Megrázta a fejét. Hatalmas, fehér sávos fekete hajzuhataga meglebbent. Erőtlennek érezte magát.

Bár egy kisebb bestiasereg várta hallótávolságon belül, tudta, nem segíthetnek rajta.

Mesterével szemben senki sem segíthet rajta. Örült, hogy a vén bestiasámán, Grind, és tanítványai visszavonultak az oltártól az idézés végeztével. Nem akarta, hogy bárki is szemtanúja legyen megleckéztetésének.

– A faluban mindenki meghalt. Ahogy mindketten kívántuk – hazudta, miközben mindvégig tudta, hogy hiába. Gazdagon díszített páncélja satuként szorult testére. A fájdalom halovány jelei csiklandozták idegvégződéseit. Jól tudta: ha a démon úgy kívánja, hamarosan elmerül a kín óceánjában.

– A gyermek él. – A démon hangja színtelen, sallangoktól és érzelemtől mentes volt.

Justine próbált nem rápillantani, jól tudva, milyen hatással lenne rá a látvány.

Tudta, hogy már elkezdte az áldozat testét átformálni olyasvalamivé, ami jobban hasonlított valódi alakjára.

Körülnézett. Feje fölött a két hold együtt állt. Morrslieb, a Káosz holdja teljes korongként ragyogott, Mannslieb a legkisebb alakját mutatta. Ezen, és a két elkövetkező éjjelen a Káosz ereje áthatja ezt a földet, elég erősen ahhoz, hogy megidézhesse démoni pártfogóját annak pokoli otthonából, a valóságon túli birodalomból. Elég erősen ahhoz, hogy a démon megszállja a testet, amelyet az erdő mélyén megbúvó oltáron áldoztak fel neki.

Az oltárt körülvevő sűrű, vörös felhőn át látta követői tábortüzeit, a lángok elmosódottnak tűntek az éjszakát átfestő vörös ködben – aprócska csillagok voltak a démon aurájának napként ragyogó fényéhez képest. Hallotta, amint a lény áthelyezi testsúlyát, felismerte a hulla hátából előtörő szárnyak bőrének csikordulását.

Figyelmét az oltárt szegélyező, felnyársalt emberfejekre összpontosította. Klein gróf és fia, Hugó arca nézett vissza rá. A trófeák felidézték az előző éjszaka emlékeit.

Az öreg gróf igazi harcos volt. Eléje jött a várudvarra, és egy szöges buzogánnyal a kezében, félig-meddig felöltött páncéljában szállt szembe vele. Megátkozta őt sötétségben fogant, pokolbéli kölykéért. A rettegés kiült az arcára, amint meglátta ellenfele háta mögött a vár szétzúzott kapuján beáramló górok és ungorok hordáját.

Justine szinte megsajnálta a bajszos vén bolondot. Mindig kedvelte őt, méltó volt rá, hogy harcosként haljon meg, és ezt gyorsan meg is adta neki.

Az ifjú az apja mögött, félelemtől sápadtan állt. Sarkon fordult és átrohant a véráztatta udvaron, ahol a bestiák az álmukból alig magukhoz tért katonákat mészárolták. Justine könyörtelenül követte, a húsához nőtt fekete páncél a kitartását is megnövelte, akárcsak az erejét.

Az elsötétült váron keresztül tartó hajsza Hugó hálótermében ért véget. Justine tudta, ennek így kell történnie, elvégre ez volt az a hely, ahol az egész elkezdődött. A fiú bezárkózott, és az istenekhez szűkölt, hogy mentsék meg. Justine páncélos lábának egyetlen rúgásával szilánkokra törte az ajtót és bosszúálló démonként sétált be.

A hely nagyjából úgy nézett ki, mint régen. Ugyanaz a hatalmas ágy állt a közepén, ugyanazok a finom bretonniai szőnyegek borították a padlót. Ugyanazok a szarvasfejek és vadásztrófeák, fegyverek és zászlók sorakoztak a falon. Csak Hugó volt más. Az élénk, keskeny arcú ifjúból hájas, elpuhult férfi lett. Őzzadtság folyt vastag tokáján. Arca még rettegőn hunyorgó szemei ellenére is egy csecsemőre emlékeztette Justine-t. Más talán fel sem ismerte volna, de ő sohasem felejtené el a szemét – azokat a kifejezéstelen szemeket, melyek hét éve, attól a naptól kezdve követték, hogy betette lábát a várba.

Hugó hosszú kardot ragadott ügyetlenül pufók mancsába. Erőtlenül felemelte, de Justine könnyedén félreütötte, amitől a penge pörögve röpült át a szobán. Kardja hegyét a férfi mellkasának szegezte, és enyhe nyomást gyakorolt rá. Hugó kénytelen volt hátrálni, mígnem megbotlott az ágy lábában és elterült a lepedőn. Ürülék szaga terjedt szét a levegőben.

A puffadt, rózsaszínű féreg megnedvesítette ajkát.

– Meg fogsz dögleni – mondta neki Justine.

– Miért? – préselte ki magából Hugo.

Justine ekkor levette a sisakját. A férfi felnyögött, amikor – végre – felismerte arcát és hosszú, jellegzetes haját.

– Már hét évvel ezelőtt megmondtam. Emlékszel? Akkor kinevettél. Most miért nem nevetsz? – Kicsit jobban rányomta a kardot. Kinyíló virágszirmokként terjedt szét a vér a fehér selyemingen. A férfi esdeklőn nyújtotta ki a kezét.

Évek óta először, az indulat könnyei lepték el Justine szemét. Újra érezte a düh és gyűlölet forró sürgetését. Az érzés végigszáguldott erein, álarccá keményítette vonásait. Nagyot döfött a kardon, élvezte a behatolás erejét és a pokolbéli fém tiszta vágását a húsban. Előrehajolt, és a férfit az ágyhoz szegezte, ahová az őt teperte hét évvel korábban. Ismét vér szennyezte be a lepedőt.

Meglepődött önmagán. Hosszú évekig tervezgette a számos lassú, szándékos, élvezetes kínzást, most mégis egyetlen döféssel kivégezte Hugót. A bosszú valahogy kevésbé tűnt lényegesnek. Sarkon fordult, és elhagyta a szobát, majd elment felügyelni a város kifosztását. Ügyet sem vetett a két férfi könyörgésére, akiket a bestiák felhúztak a bitóra, felfoghatatlan és hátborzongató vicceik egyikeként. Lent a faluban aztán belebotlott a gyermekbe, a saját lányába, akit régóta szeretett volna elfelejteni.

– Nem kellett volna megkímélned a kislányt, kedves. – A démon engedte, hogy haragja megcsillanjon a hangjában. Az örökkévaló kín ígérete adott nyomatékot minden egyes szavának.

– Nem kíméltem meg a gyermeket. Csak meghagytam a bestiáknak. Nem vagyok felelős minden egyes falusi lurkó lemészárlásáért.

A démon szavainak ostora végigvágott rajta.

– Ne hazudj, kedves. Megkímélted, mert túl puhány vagy. Egy pillanatra engedted, hogy a puszta emberi gyengeség visszatartsa a kezed, és letaszítson választott utadról.

Ezt nem hagyhatom. De te sem, mert ha irányt változtatsz, mindent elveszítesz. Higgy nekem, ha életben hagyod a lányt, jó okod lesz, hogy megbánd.

Justine felnézett a lényre, és mint mindig, most is megdöbbentette a fényes, kitines szépség. Látta a fekete, páncélozott alakot, a brutálisan elbűvölő arcot, amely a rúnákkal telerótt sisak alól nézett rá. Belepillantott a vörösen izzó szembe, érezte az erőt. A démon nem ismerte a gyengeséget, sem a könyörületességet. Nem volt semmi fogyatékossága. Egy nap ő maga is ilyen lehet.

A lény észlelte ezt a gondolatát, és látszólag örömmel mosolygott rá.

– Megérted, kedves. Ismered szerződésünk lényegét. A Káoszharcos útja csupán próbatétel. Haladj végig rajta, és a végén hatalom és halhatatlanság lesz jutalmad. Térj le róla, és csak örök kárhozat vár rád. A nagy Khorne megjutalmazza az erőseket, de gyűlöli a gyengéket. A harcok, melyeket vívunk, a háborúk, melyekben küzdünk, csupán próbatételek, olvasztótégelyek, melyek kiégetik gyengeségeinket és megedzik erőnket. Erősnek kell lenned, kedves.

A nő bólintott, a lény lágy hangja szinte hipnotizálta, és megigézte annak ígérete is, hogy eljön a nap, amikor nem ismer majd sem fájdalmat, sem gyengeséget, hogy hibátlan, tökéletes lehet, hogy páncélján egyetlen kis rés sem lesz, amelyen a világ borzalmai átszivároghatnak.

A démon kinyújtotta egyik karmos kezét és a nő megérintette.

– A vér és sötétség kora következik, a rettegés és tombolás évei. A négy Nagy Hatalom seregei hamarosan előmasíroznak a sarki pusztaságokból, és ennek a világnak a sorsát acéllal, sötét mágiával döntik el. A nyertes oldal fogja megkapni ezt a világot, kedves. A győzteseké lesz az örök uralom. Ezt a bolygót megtisztítjuk a mocskos emberiségtől. Mindent a saját képünkre formálunk. Te is ott lehetsz a győztesek közt, kedves, mint egyik kiváltságos bajnokunk. Csak annyit kell tenned, hogy erős maradsz, és erődet urunk rendelkezésére bocsátod. Szeretnéd ezt?

A lény izzó szemébe nézve, hangjának selymes győzködését hallva a nőnek nem voltak kétségei. – Akarsz csatlakozni hozzánk, kedves?

– Ó igen – lehelte Justine. – Igen!

– Akkor a gyermeknek pusztulnia kell!

*

Justine keresztülmasírozott követőinek sokaságán, hogy elfoglalja helyét a faragott fatrónuson. A csupasz pengét keresztbefektette térdén, és szembenézett követői leghatalmasabbjaival, a gorokkal. A kard emlékeztette mindannyiukat, hogyan uralkodik rajtuk, ez volt hatalmának jelképe. Bírta a Démonisten jóindulatát, aki oly kegyes volt hozzá, hogy hatalmat adott neki. Lehet, hogy a bestiáknak nem tetszett a dolog, de kénytelenek voltak elviselni – legalábbis addig, míg egyikük képes lesz, primitív törvényeik szerint, párbajban legyőzni őt.

Persze, amelyiknek volt egy kis esze, nem hívta harcra őt, hiszen mindegyik ismerte Kazakital próféciáját, melyet akkor mondott, amikor a Káoszharcos rangjára emelte. Mindannyian tudták, mit mondott a démon: egyetlen harcos sem kerekedhet csatában fölébe. Mindannyian szemtanúi voltak ennek az igazságnak, de arról sem lehetett megfeledkezni, hogy bestiák voltak, ösztönük arra sarkallta őket, hogy kihívják vezetőjüket.

Justine vágyott rá, hogy egyikük megpróbálja: a vérszomj áthatotta, ahogy mindig, amikor találkozott pártfogójával. Tekintete arra a hatalmas faliszőnyegre esett, ami emlékei szerint egykor egy egész falat beborított. Az anyagba Klein család múltjából származó harci és vadászjeleneteket szőtték bele; egykor gyönyörű volt, most azonban sárfoltok, a bestiák ürülékének mocska borította. Elhatározta, parancsba fogja adni, hogy égessék el. Nem akarta, hogy bármi is emlékeztesse a Klein családra.

A látvány, ahogy megtermett, állatfejű követői Lord Klein kedvenc holmiján heverésztek, eszébe juttatta, mennyire megváltozott a világa azóta a végzetes reggel óta, hogy Hugó szobájából az erdő mélyére menekült.

Az eléje táruló kép olyan volt, mint az őrült művész, Teugen rémálomszerű metszetei. Hatalmas, szarvat és páncélöltözetet viselő állatok jártak a besötétedett erdő torz törzsű fái alatt. Úgy néztek ki, mint a lovagi ideálok gonosz paródiái, a természet megtestesülései – mintha az erdő barmai fellázadtak volna, hogy elűzzék a felkapaszkodott embert. Ahogy egy nap majd meg is teszik. A Káosz hívei az emberek minden királyságát romba fogják dönteni. Amit ő tett, az csak a kezdet. Lesznek követői. Ahogy diadalainak híre megy, egyre több Káosz-hívő gyűlik a zászlaja alá.

Hatalmas serege lesz, és a Birodalom hatalmasai reszketni fognak tőle.

Furcsa módon ez a jövőkép nem pezsdítette fel annyira a vérét, mint korábban.

Bosszankodva söpörte félre a gondolatot, és leendő seregének századosaira pillantva eltöprengett, milyen parancsokat adjon nekik. Ahogy méricskélő pillantását végigfuttatta rajtuk, azon tűnődött, mikor és honnan éri majd a pozícióját fenyegető kihívás. Bármelyiküktől jöhet. Mindegyik gor, a bestiák legnagyobb és leghatalmasabb, legádázabbul törtető fajtájához tartoznak.

Látta a pózoló Hagalt; kecskeszarvait arany bevonat díszítette, ragyogó szőke irhája csillogott a tűzfényben. Valamennyi bestia közül őt tartotta a legesélyesebbnek arra, hogy kihívja a Szarvak Csattanásának rituáléjában. Kémei jelentették neki, hogy Hagal elégedetlenkedik leghangosabban a tábortűz mellett, ő panaszkodik a legtöbbet, hogy milyen természetellenes, hogy egy nőstény a vezetőjük. 0 a legmogorvább, mindig megkérdőjelezte a parancsait, de sohasem ellenkezett annyira, hogy az kihívásnak minősült volna. Egyelőre csak valamilyen alkalomra várt, talán arra, hogy legyengüljön. Ha most kerülne sor a harcra, bizonyos, hogy Justine győz.

Lurgar ellen már kevésbé venné biztosra diadalát, ha nem lenne a jóslat. A hatalmas, vörös bundás, bikafejű volt a legádázabb harcos, egy vérivó megszállott, akinek pusztítás vágyát csak az emberhús iránti éhsége haladta meg. Eleven fegyver volt, mikor a harci őrület elborította az agyát. Justine tartott tőle, nem szívesen küzdött volna meg vele. Szerencsére kicsi volt a valószínűsége annak, hogy Lurgar ellene fordul – hacsak nem veszi rá valaki. Az ember-bika túl buta volt ahhoz, hogy ambiciózus legyen, és szívesen követett bármilyen vezetőt, aki elegendő ellenfelet és ételt ígér neki. Nem volt vezető típus, viszont egy háttérből irányító bábjátékos számára tökéletes eszközzé válhatott.

Lurgar mellett éppen egy olyan harcos ült, aki képes lehetett ilyen irányítgatásra: az öreg sámán, Grind. Bestia létére eszes volt, a csalafintaság, fortélyok, és az eltorzultak körében tanulásnak számító tevékenységek megszállottja. Tudott csontokból jósolni és ómeneket értelmezni, szellemekkel beszélni és közbenjárni az Ártó Erőknél. Azelőtt, hogy Justine hatalmat nyert, ő volt az, aki elvégezte az áldozati szertartást Kazakital démonhercegnek. Ám a kövér, fehér sörényű bika túl öreg volt, hogy sok fiút nemzzen a Nagy Bőgéskor, így nem válhatott a harcoscsoport vezérévé. Justine tudta, hogy ez nem tartotta vissza attól, hogy nehezteljen rá, amiért magának nyilvánította a törzs spirituális uralmi pozícióját, vagy szimplán azért utálja, mert nőstény. Nem becsülhette alá a vén bestiát; a sámán csupa epe és gyűlölet volt, és szavai sokakat megszédített a sereg egyszerű bestiái közül.

Tryell, a Szemnélküli, nem jelentett igazi fenyegetést: daliás termetű, torzkővel megjelölt, nagyszerű harcos volt. Nem volt szeme, de úgy látott, mint bárki más.

Tisztelte Justine-t, ahogy bárki mást tisztelt volna, akit a Káosz megjelöl és kivételezettei közé emel. Csak azért élt, hogy öljön, és újabb szemekkel gyarapítsa gyűjteményét.

Aztán ott volt Szürkesörényű Malőr, akinek apját megölte, hogy átvehesse a horda vezérséget. Ha a kölyök érzett is bármi ellenszenvet, jól titkolta. Szó szerint követte az utasításait, jól harcolt és okosan gondolkodott. Tervei gyakran jobbak voltak, mint a nála kétszer idősebb hadvezéreké. Máris remek harcosnak számított, noha még nem érte el ereje teljét. Hadd morogjanak mások, hogy csak azért ül a tanácsban, mert az ő barátja! Justine tudta, néhányan azt a szörnyű hazugságot terjesztik, hogy ők titokban párosodtak. De azt is tudta, hogy Malőr kiérdemelte helyzetét, és erejével igazolta, méltó rá.

Mind közül, akiknek parancsolt, csak a fekete páncélos káoszharcosokban mert valamelyest megbízni, akiket még a pusztaságban toborzott, jóval azelőtt, hogy visszatért ide. Azok felesküdtek a szolgálatára. Titokban azt kívánta, bárcsak vele lennének, hogy némi támogatást nyújtsanak neki. A harcosok ezen az estén az erdő mélyén végezték szertartásaikat, vérrel és lelkekkel igyekezve elnyerni az általuk működtetett démoni masina kegyeit, felkészítve azt az eljövendő nehéz csatákra.

A bestiák várakozva néztek fel rá; az állati arcokban ragyogó szemekben emberi intelligencia és embertelen vágyak csillogtak. Justine hirtelen úgy találta, jó dolog, hogy kardja a keze ügyében van. Magányosnak és kívülállónak érezte magát. Mint mindig, most is várakozás töltötte el a tanács megnyitása előtt. Vajon most megtörténik? Vajon kihívja valaki?

Eltűnődött, milyen parancsokat ad majd nekik. Sohasem tervezett túlságosan előre.

Korábbi kétségei kétszeres erővel tértek vissza. A bosszú éltette. Most, hogy ez beteljesedett, ürességet érzett. Amikor Kazakitallal beszélt, könnyű volt magabiztosnak lenni, lelkesedni céljaiért; a démonherceg szinte hipnotizálta. Ám amikor Kazakital nem volt jelen, a kételyek visszatértek. Vajon ő maga is azt akarja, amit a démon? A saját célját elérte: Hugó meghalt.

Csak egy régen dédelgetett vágy beteljesülése miatt érzek így – győzködte magát.

Hét évig csak a bosszúvágy hajtotta. Most elhagyta, kihunyt egykori kínzója életével.

Ennyi idő után szükségszerű, hogy űrt hagyjon maga után. Kényszerítette magát, hogy koncentráljon, hogy érezze a hatalom és halhatatlanság utáni vágyat, ami oly könnyen jött démoni patrónusa jelenlétében. Halvány árnyékát sikerült felidéznie, de elég volt.

– Elpusztítottuk első áldozatainkat – szólalt meg erős hangon. – De van egy túlélő.

Elrendeltetett, hogy meghaljon. Mesterünk követeli.

– Keressünk még ember-helyeket! Öljünk még többet! – mondta Hagal körbepillantva aranyszínű szemével. – Miért aggódni egy túlélő után?

Grind emberi combcsontból faragott pálcájával koppantott a köveken.

– Hadd éljen! Mondja másnak. Hír félelmet kelt. Félelem barátunk.

Mindig ez a folyamatos készültség! – gondolta Justine. Mindig köröznek és gyengeséget keresnek. Még az egyszerű ügyek is veszekedéssé fajultak, amikor a bestiák mások rovására próbáltak a rangsorban előrejutni. Társadalmuk az erő alapján rendeződött; a gyengeség, bármilyen gyengeség, csökkentette a tekintélyt.

– Mert urunk így követeli. Mert a vörös Kazakital, Khorne választottja, ezt parancsolja.

Malőr a sámánra és Hagalra fordította szürke szemét.

– És mert vezérünk, Justine követeli!

– Ki vagy te, hogy kétségbe vond vezérünk akaratát? – kérdezte a Szemnélküli Hagaltól.

Tehát igaz a pletyka, miszerint gyűlölködnek. Jó! Ez erősítette Justine helyzetét.

– Nem vonom kérdőre vezérünket. Kétlem, jó keresni magányos embert, mikor találhatunk több tucatot máshol. Talán azért akarod megölni lányt, mert megkímélted múlt éjjel?

– Ki mondta azt? – kérdezett vissza Tryell gyorsan. – Akarsz kihívni?

Justine megérezte, hogy Tryell el akarja tusolni a dolgot, de ez nem zavarta túlzottan. Végső soron ő is megkímélte a lányt. Vagy talán éppen erre célzott Hagal?

Őt kritizálta ilyen burkoltan? Nem volt ínyére, hogy hagyja őket torzsalkodni. Ha Tryell megöli Hagalt, az jó, de ellenkező esetben elveszít egy valódi szövetségest a bestiák vezetői között, és aligha talál a helyére megfelelőt.

– Nem lesz kihívás – mondta lágyan, de elég hangosan, hogy minden jelenlévő hallja. – Hacsak nem engem hív ki valaki!

A gyülekezet elcsendesült, várva, kihívja-e bárki is a nőt a Szarvak Csattanására.

Justine látta, hogy Grind izgalmában megnyalja a száját. Tekintetét Hagaléba mélyesztette. Egy pillanatra látta benne a kísértést. Kihívóan nézett vissza, a gyilkolás vágya csillant a szemében. Hagal keze fegyverért nyúlt, megpihent a markolaton.

Justine mosolygott, remélve, hogy eléggé feldühíti, de Hagal végül másként döntött, és lehajtotta a fejét.

– Remek – zárta le a nő. – Tryell, vidd a harcosaidat és találd meg a lányt, akinek a haja olyan, mint az enyém! Vigyél nyomkeresőket, kutasd át a területet, találd meg és hozd el nekem! Magam áldozom fel Kazakitalnak. A többiek szedjék össze a csapataikat! Az emberek következő városa ellen menetelünk és még több mészárlással szerzünk dicsőséget.

A bestiák egyetértően bólintottak, majd felkeltek és távoztak. Justine egyedül maradt a fagyos csarnokban gondolataival, azon tűnődve, mit is tesz, ha a lányt elébe hozzák.

*

– Ébredj, emberifjonc! Jön valami!

Felix felriadt álmából. A rémisztő álmok elködösítették elméjét, de megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Sajgott a nyaka és a háta, ráadásul fázott is – a hideg talajon való fekvés nem tett jót neki. A fagy átrágta magát a levelek között, és kiszívta testéből az erőt.

Lassan feltápászkodott, kidörgölte az álmot összeragadt szeméből. Amilyen halkan csak tudta, elővonta a kardját, és körülpillantott.

Gotrek a közelben állt; zömök, masszív szoborrá meredt a kialvó tűz halvány fényénél. A parázs vörös fénye megcsillant bárdja élén. Felix az égre pillantott. A holdak csaknem lenyugodtak. Remek. A hajnal már nincs messze.

– Mi az? – kérdezte. Szavai félig a torkán akadtak, és reszelős suttogásként buktak ki a száján. Nem volt szüksége a törpe éberen figyelő tartására, hogy tudja, valami nincs rendjén. Az erdő a néma gonoszság leheletét árasztotta, ezt még ő is megérezte.

– Hallgasd!

Felix figyelt. Erősen hegyezte fülét, hogy minden szokatlan neszt meghalljon.

Először mást sem hallott, csak a saját szívverését. Semmi különöst nem észlelt, csupán az éjjeli rovarok ciripelését, a levelek halk susogását. Aztán… Valahol a távolban, olyan halkan, hogy akár a képzelete játéka is lehetett volna, mély, motyogó hangokat hallott. A Trollvadászra pillantott. Gotrek bólintott.

Felix körülnézett, hogy lássa, mi lett Kattal. Ő is ébren volt, a tűz mellett kuporgott.

Elkerekedett szemmel, ijedten bámulta a tüzet. Felix elmondott egy imát, hogy a nap gyorsan keljen fel. Elfordult a tűztől, és az árnyékokra meredt, elhatározva, hogy nem fordul vissza, nehogy újra elszokjon szeme a sötéttől.

– Kat, tegyél még fát a tűzre – mondta halkan. Szinte leküzdhetetlen volt a kísértés, hogy hátranézzen, engedelmeskedik-e a lány, de lebírta. Megkönnyebbülten hallotta háta mögül a motoszkálást, a lángra kapó fa ropogását. Az árnyak elmenekültek a tűztől, és a fénysziget, melyben álltak, kiterjedt, magához vonzotta a közeli, szellemóriásoknak tűnő fákat.

Felix mozdulatlanul állt. A hűvös levegő ellenére izzadság csorgott le a hátán, és bőréhez tapasztotta ruháját.

Tenyere csúszóssá vált és úgy érezte, végtagjaiból elszáll az erő. Erős késztetést érzett, hogy elmeneküljön azelől, ami közeleg.

A titokzatos, félelmetes valami határozottan közeledett, nem is próbált lopakodni.

Felix hallotta a nehéz lépteket. Rövid, fájdalmas vakkantás ütötte meg a fülét. A gyomra összeszorult, hasában izgatott remegést érzett. Ellenfeleik óvatlan közeledése megingathatatlan önbizalomról árulkodott. Csak nem Kleindorf elpusztítóival kell találkoznia?

Furcsa késztetést érzett, hogy meginduljon a zaj forrása felé, hogy utánanézzen, ne csak álljon itt a tűznél, mint a levágására váró birka. Hogy lecsillapodjék, néhányszor próbaképp meglengette a kardját. A penge suhogva szelte a levegőt, a rúnák úgy ragyogtak fel rajta, mintha már alig várnák a közelgő összecsapást. Izmainak kilazítása és sárkányos markolatú varázskardjának szolgálatkészsége valamelyest megnyugtatta Felixet. Ajka mosolyra húzódott. Lehet, hogy itt hal meg, de nem egyedül fog elpusztulni!

Önbizalma hamar elpárolgott, amikor az üvöltések kórusától megreszketett az erdő.

Felix a pirkadat félhomályában rémálmai homályos tükörképét látta mozogni, olyan lényeket, amikkel nem kívánt szembeszállni. A bestiák megérezték a jelenlétüket, és a jelek szerint arra készültek, hogy bekerítsék és levágják őket. Felix szerette volna eldobni kardját, hogy könnyebben menekülhessen. Az erő úgy futott ki belőle, mint törött kehelyből a bor. Mögötte Kat nyöszörgött; a zizegésekből arra következtetett, hogy a kislány megpróbál elbújni az avar alatt.

– Készülj, emberifjonc. Azért csinálják, hogy megrémisszék az ellenfeleiket.

Legyengítik a lelküket, hogy könnyebben leöljék őket. Ne hagyd, hogy a félelmed uralkodjon rajtad!

Gotrek nyugodt, dörgő hangja lecsillapította Felixet, aki azonban nem tudta kiverni fejéből, hogy történjék bármi, a vadász elégedett lesz a dolgok kimenetelével. Vagy legyőzi ellenségeit, vagy, ami az adott helyzetben valószínűbb, utoléri a hősi halál.

Eltűnődött, van-e értelme annak, hogy ismét elmagyarázza a törpének: ha ő maga is meghal, nem lesz, aki megírja a történetet. A helyzet iróniája nevetésre késztette.

Hallotta, ahogy a Trollvadász közelebb lép hozzá.

Üldözőik majdnem beérték őket. Felix hallotta közeledő lépteiket az ösvényen.

Nem lehettek tíz lépésnél messzebb. A fiatalember körülnézett, fedezéket keresett. A közelben, a nagyobb fák alatt bokorcsoport sötétlett. Elgondolkodott, bölcs dolog lenne-e, ha elbújna, és aztán meglepetésszerűen rontana elő. Vagy esetleg egyáltalán nem rontana elő, hanem abban reménykedne, hogy a Káosz ivadékai nem lelnek rá.

Rájött, ezt a megoldást nem választhatja. Kardja hegyével a tüskés bozótra bökött.

– Kat, bújj el oda – súgta. – Ha bármi történne Gotrekkel és velem, maradj ott!

Látta, hogy az aprócska alak odarohan, hasra vágja magát és bekúszik a bokrok alá.

A kislánynak talán van némi esélye az életben maradásra, ha ők ketten elesnek.

Eltöprengett. Hogyan találtak rájuk? Vajon csak balszerencséjüknek köszönhetik a dolgot? Lehet, hogy ezek csupán felderítők, és véletlenül botlottak beléjük? Esetleg valamely gonosz varázslat munkálkodott ellenük? A Káosz közelében az ember sosem tudhatta. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy tévedett, amikor szörnyeket vélt látni, és csak egy csapat kereskedő közeledik feléjük, aztán a halvány reményt elfújta a józanság szellője. Éjszaka a kleindorfi úton csak holtak vagy gyilkosok járhatnak.

A léptek zaja olyan közelről érkezett, hogy tudta, hamarosan szemben találja magát a támadókkal. Szerette volna, ha a halványuló holdak kiszabadulnak a fellegek mögül, és kicsivel több fényt biztosítanak számára. Mintha csak Sigmar válaszolt volna az imájára: rés támadt a felhők fátylán. Ahogy körbenézett, Felix azt kívánta, bárcsak ne így lett volna.

Mannslieb kísérteties, ezüstös fénye összeolvadt a boszorkahold, Morrslieb vérmosta ragyogásával, átszivárgott a fák lombjai között, és ellenfeleik ábrázatára esett. A lények Felix rémálmainak legmélyebb bugyraiból származó szörnyszülöttek voltak.

Élükön egy pórázra fogott mutáns járt. Egészen a földig görnyedt, az utat szaglászta. Tőle eredt a szimatoló nesz, amit Felix hallott. Szőrtelen, kutyaszerű pofája volt és jókora orra. A nyakán levő tüskés örvre nehéz acélláncot csatoltak, melynek másik végét egy hatalmas, kecskefejű bestia szorongatta. Elképesztően izmos volt, bőrköpeny borította a vállát. Nyakában láncot hordott, amelyet mintha aszalt szemgolyókból fűztek volna. Neki magának nem volt szeme, csak bőr feszült ott, ahol az üregeknek lenniük kellett volna, mégis úgy járt, mintha tökéletesen látna. Felix eltűnődött, a Káosz mely fortélya teszi ezt lehetővé. A lény a másik kezében óriási, tüskés fejű bunkót tartott; a tüskék hegyére sűrű anyagot kentek, amelynek mibenlétéről Felix jobbnak látta nem töprengeni.

A szemláncos mögött jöttek a szolgái. Görnyedt, izmos óriások voltak, kezükben lándzsákkal, rozsdás kardokkal. Vadállati szemek meredtek a kecske– és szarvasfejekből; a tűz fénye vörösre festette őket. Látványuktól Felix hátán végigfutott a hideg. Eszébe jutott az, amit a faluban műveltek múlt éjjel, és ennek hatására még erősebb lett benne a félelem és a harag.

A szemnélküli vezér megtorpant, és jókora, göcsörtös kezével intett követőinek. A lények beszivárogtak a tisztásra, és félkörbe álltak Felix és Gotrek köré. Felix harci állást vett fel, kényszerítette izmait, hogy ellazuljanak, ahogy vívómestere tanította neki. Megpróbálta kiüríteni elméjét, hogy lecsillapodjon, de ahogy végignézett a hatalmas szörnyeken, képtelen volt rá.

Néhány hosszú pillanatig vadász és áldozat egymásra meredt az árnyékos tisztáson.

Felix kényszerítette magát, hogy farkasszemet nézzen a legközelebbi kecskefejűvel.

Megfoglak ölni – gondolta, remélve, hogy megfélemlítheti a lényt.

Az állatpofája kinyílt, kibukott belőle a vérvörös nyelv. A kecskefejű ajkán habfoltok jelentek meg. Úgy tűnt, gúnyolódik Felixszel. Na jó, talán mégsem – gondolta Felix, és elmosolyodott.

Gotrekre akart nézni, hogy lássa, mit csinál a Trollvadász, de nem merte elfordítani a tekintetét ellenfeleiről. Attól félt, természetfeletti sebességgel rontanak rá, ha megteszi. Ez a legrosszabb abban, ha az ember ismeretlen ellenséggel találja szemben magát; nem tudhatja, mire képes.

A bestiák nem mozdultak, mintha nem tudnák biztosan, mit tegyenek két rettenthetetlen ellenféllel szemben. Egymásra nézegettek, mintha szórakoznának, vagy tanácstalanok lennének. – Talán most döntik el, ki kap először a zsákmányuk húsából vélekedett Felix. Szöget ütött a fejében, hogy az ilyen hírhedten emberhúst evő lények javarészt növényevő állatok fejét viselik. Talán ez is az Ártó Hatalmak tréfája…

– Készen állsz, emberifjonc? – Gotrek halálvágyó őrült létére elképesztően józannak hatott. Mély hangja nyugodt, határozott volt, nyoma sem volt benne érzelemnek.

– Amennyire csak tudok. – Felix addig fokozta szorítását a penge markolatán, amíg megfájdultak az ujjai. Alkarján az izmok acélhuzalokként feszültek meg. Amikor meghallotta a Trollvadász vad kacaját, ő is előrerontott, hogy szembeszálljon az ellenséggel.

*

Kat bekúszott a bokrok alá. Nem akart kilesni, de valami erre kényszerítette. Tudta, hogy a bestiák közelednek. Érezte. Ugyanaz volt a levegőben, mint előző éjjel.

Kinézett két jótevőjére, és megszánta őket. Meg fognak halni. Talán ijesztőek, de segíteni próbáltak rajta, és nem érdemelték meg azt a halált, amit a bestiák szántak nekik.

Felixre pillantott. Csinos vonásait eltorzította a reménytelen rettegés és a vad mámor. Kat megértette, hogyan lehet ez; ő is gyakran érzett így, amikor Karl túl gyorsan hajtott kocsijával a szekérúton. Csiklandós érzés, ilyenkor az ember egyszerre izgatott, ijedt és boldog. Felix azonban nem tűnt valami boldognak, ami bizony nagy különbség.

A törpe viszont igen. Durva vonásai ádáz vigyorba torzultak; kivillantotta foghíjait.

Kat biztos volt benne, hogy észrevette, amikor ránézett, mert feléje fordult és odakacsintott neki. Vagy nem fél, vagy nagyon jó színész – állapította meg a kislány.

Mindketten bátornak tűntek a maguk módján. Sok csatát látott fegyvereik azt is elárulták, hogy nagy harcosok. A rúnák Felix kardján saját belső tüzükkel fénylettek, mint a mesebeli varázspengéken. Gotrek fejszéjéről elhitte volna, hogy képes egy csapással kidönteni egy fát, de tudta, hogy mindez nem sokat számít; mindketten elvesznek. A bestiák gondoskodni fognak erről.

Alig kapott levegőt, amikor azok beléptek a tisztásra. Vezetőjük, aki egy szimatoló mutánst vezetett láncon, ugyanaz volt, aki előző este megkímélte őt a fogadóban.

Tudta, hogy őt keresi, csak érte jött, hogy ezt a hibát kiigazítsa. Követői azok közül kerültek ki, akik szeme láttára dúlták fel a falut. Mind hatalmasak voltak; magasabbak, mint Felix, testesebbek, mint Gotrek. A tűz mellett álló két harcost látva Kat megértette, milyen egyenlőtlen a küzdelem. Ember a szörny ellen; nincs esélyük a számbeli és méretbeli túlerő ellen.

Az ellenfelek egy pillanatig mind mozdulatlanná dermedve méregették egymást. A drámai helyzet láttán Kat megfeledkezett saját félelmeiről. Visszafojtotta lélegzetét.

Gotrek jókora vízköpőként görnyedt, bárdját könnyedén tartva fél kezében. Felix klasszikus vívópózt vett fel, amit Kat egyszer a nemes Hugótól látott gyakorlás közben. Velük szemben alaktalan, görnyedt bestiák tömege, akik fegyvereket markolva közeledtek.

Hallotta Gotreket, amint dörmögve kérdezte:

– Készen állsz, emberifjonc?

S hallotta Felixet is, amint válaszolt:

– Amennyire csak tudok.

Látta, hogy a Trollvadász végighúzza ujját a fejsze élén, amíg egy csepp vér nem csillant meg a hegyén. Hallotta eszelős kacaját és látta, amint rohamra indul. Felix szorosan követte. Nem bírta nézni, hogy levágják őket, így hát behunyta szemét.

Egy nagy reccsenést, majd egy fájdalmas üvöltést hallott. Tudta, hogy a törpe volt az. Ő halt meg először. Aztán acél csendült acélon, és az erőlködő mordulásokat további fájdalomkiáltások követték. Tehát Felix is elesett. A küzdelem zajai mégis folytatódtak, tovább, mint ahogy lehetségesnek gondolta. Idővel a csatazaj elhalkult és elült. Kat tudta, hogy ez fog történni. Elmúlt az égető rettegés, helyén csak ürességet érzett. Kinyitotta a szemét, hogy szembenézzen sorsával.

*

Felix rohamra lendült. Látta, amint előtte a Trollvadász félreugrik egy lesújtó lándzsa elől. Gotrek elkapta a nyelet a bal kezével, majd végigcsúsztatta rajta a markát. Amint a lándzsát tartó bestia elég közel ért hozzá, lesújtott a bárdjával; a penge dinnyeként hasította szét a megdöbbent lény koponyáját. Egy nagy reccsenés és egy elfojtott kiáltás hallatszott. Jól van – gondolta Felix. Eggyel kevesebb miatt kell aggódni.

Egy szablyát forgató szörnnyel mérte össze pengéjét. Kardja csengve csorbította ki ellenfele rozsdás acélját. A bestia erős volt, de képzetlen. Felix varázspengéje életre kelt és könnyedén jutott át a lény védelmén. A bestia pillanatokon belül több sebből vérzett. Dühösen elbődült és olyan erővel sújtott Felix felé, hogy könnyedén kettévághatta volna a gyenge embertestet. Felix hátraugrott és elkeseredetten hárított.

A pengék szikrát hányva találkoztak. A fiatalember karja elzsibbadt az ütés erejétől.

Felnézett a bestia pofájába. Hab foltozta az ajkait, őrület csillogott a szemében.

Ismét lesújtott, pengéje elmosódott ívet írt le. Felix ösztönösen alábukott és előrelépett, közben kardjával felfelé döfött. A bestia meleg belei a kezére ömlöttek. A lény hátratántorodott, egyik kezével zsigereit próbálta visszatartani, és visított, mint a disznó, mikor ölik. Egyik társa feleszmélt a hirtelen roham okozta döbbenetből és támadott.

Leszegett fejjel rohamozott, lándzsáját egy olyan pontnak irányozta, ami egy arasszal volt Felix háta mögött. Ahogy futott, elcsúszott bajtársa kiontott belein, és Felix lába elé zuhant. A fiatal harcos gyors hálaimát mormolt Sigmarhoz, majd egy könnyed mozdulattal lefejezte az állatot. Megperdült, és kardja egy suhintásával véget vetett a felmetszett hasú lény szenvedéseinek is.

Gotrek eközben elbánt két kisebb ellenfelével, és már a bestiák vezérével párbajozott. A mutáns nyomkereső sehol nem volt, nyilván elmenekült. A mészárlás helyszínét végigmérve Felix látta, mi történt. A Trollvadász hirtelen rohama, két óriási fejszecsapás – az első koponyát hasított, a második bordákat. A szemnélküli bestiát azonban keményebb fából faragták.

Fejsze és bunkó csattogott ide és oda szemkápráztató sebességgel. Szikrák röppentek szét, amikor a csillagfém belemart a bunkó fejét borító acélszegekbe. A bestia nagyobb volt, de lassabb. A Trollvadász fejszecsapásainak ereje minden egyes alkalommal meghátrálásra késztette a lényt. Felix eltűnődött, segítsene Gotreknek, de úgy döntött, nem teszi. Gotrek nem köszönné meg neki, és annak lehetősége, hogy véletlenül eltalálja a csatabárd, ahhoz is túl rémisztő volt, hogy belegondoljon.

A bestia kétségbeesésében hatalmasat lendített a Trollvadász feje felé. Gotrek hátraszökkent előle és bárdja nyakával elkapta a husáng fejét. Egy hirtelen rántással kicsavarta a fegyvert a bestia kezéből.

A törpe arcán olyan hideg düh kifejezése ült, amilyet Felix még sosem látott rajta.

Nem volt rajta könyörület, csupán harag és torz eltökéltség. Gotrek a lábára irányzott vágással döntötte le ellenfelét. Vér ömlött a sebből. A lény éles fájdalomsikolyt hallatott, és odébb gördült. Míg ezt tette, az ősi fegyver úgy sújtott le rá, mint egy ítéletvégrehajtó bárdja. A szemnélküli bestia feje levált a nyakáról.

A Trollvadász a hullára köpött, és undorral csóválta a fejét.

– Túl könnyű – mondta. – Remélem, az a Káoszharcos keményebb lesz.

Felix titokban remélte, hogy ezt sosem tudják meg.

*

Felix ruganyos léptekkel mozgott. Nem volt fáradt, pedig előző éjjel nem aludt.

Nehéz terepen haladtak, de ez sem zavarta. Mély lélegzetet vett; még a nyugodt levegőnek és a dohos erdei szagoknak is örült. Legalább még tud lélegezni.

Életben van!

A nap átszűrődött a levelek között, elkapta, és tündérfényként táncoltatta meg a pörgő-forgó porszemeket.

Felix legszívesebben kinyúlt volna értük, hogy begyújtson egy marokkal, mintha valamiféle varázspor lenne. Az erdő megváltozott; elvarázsolt ligeten vágtak át, ahol lábnyi magas gombák nőttek a nagy fák árnyékában. Nem tűntek fenyegetőnek, az élet folyamatosságának ígéretét hordozták.

Életben van. Úgy ismételgette ezt magában, mint egy szent mondókát. Elborította a rettegés, de túljutott rajta. Ellenfelei, a szörnyek, akik meg akarták ölni, halottak, ő viszont még mindig itt van, hogy érezze a napfényt, beszívja a levegőt és figyelje, ahogy Gotrek és Kat leereszkednek a domboldalon, minden egyes lépést kitapogatva lábukkal a kövek között a meredek és felázott talajon.

Érzékei élesebbnek tűntek, sokkal élettelibbnek és erősebbnek érezte magát, mint valaha. Öröm volt élni, létezni.

A hajnali harmat pókhálókon csillant. A közelben madarak énekeltek. Körülöttük az erdő az élet nyüzsgő zajaival volt teli. Kis állatok motoszkáltak az avarban. Felix megtorpant, hogy átengedjen egy kígyót az ösvényen; nem is próbálta megölni. Ezen a reggelen megtapasztalta, milyen értékes, milyen törékeny az élet.

A bestiákkal vívott harc rádöbbentette, milyen könnyen elszakadhat az élet fonala.

Akár jeltelen sírban is heverhetne, vagy egy bestia gyomrában. Azt, hogy nem így végezte, csak a szerencséjének, az ügyességének, meg a kardjának köszönheti.

Másképp is történhetett volna. Egy hiba, és most nem élvezhetné ezt a gyönyörű reggelt. Akkor most Morr ködszürke királyságában bolyongana, vagy éppen a Feledésbe zuhanna – egyes bölcsek szerint ugyanis ez az egyetlen, ami a halál után ránk vár.

Tudta, meg kellene rémülnie a gondolattól, mégsem tette. Itt és most túl boldog volt ehhez. Gondolatban újraélte a küzdelmes harc minden csapását, és szerelemhez hasonló szenvedéllyel emlékezett minden mozdulatra.

Elragadtatást érzett; méltó ellenfelekkel küzdött és győztesként hagyta el a harc mezejét. Az erdő ma nem bírta megrémiszteni.

Tisztában volt azzal, hogy az érzés nem lesz tartós; hasonlót érzett a számos alkalom mindegyike után, amikor harcolni kényszerült. Tudta, el fog múlni, és a helyét majd átveszi a tette felett érzett borzadály és bűntudat, de egyelőre nem bírt magával.

Be kellett vallania, hogy furcsa módon élvezte a csatát. A lelke mélyén lappangó sötétség, amit maga előtt is letagadott, örömét lelte benne. Egy pillanatra úgy érezte, szinte megérti azokat, akik a Khornét, a vér istenét követték és függői voltak a vérontásnak, a küzdelemnek és az izgalomnak. Nem létezhet nagyobb izgalom, mint kockára tenni az életedet. Nem létezhet nagyobb tét, hacsak nem a lelked.

Ez a gondolat megállította. Látta, hogy gondolatai a bűn útja felé vezették. Talán azok is mind így kezdték, akik eladták magukat az Ártó Hatalmaknak; így, hogy élvezetet leltek saját sötét oldalukban.

Gotrek lehajolt, hogy megvizsgáljon néhány nyomot a sárban. Felixnek eszébe jutott, hogy Gotrek talán túlságosan élvezi a harcot. Elképzelhetőnek tartotta, hogy a törpe valójában nem az általa elkövetett bűnök jóvátételeként, hanem élvezetből küzd és gyilkol. Talán a Trollvadász indítékai kevésbé nemesek és tragikusak, mint állítja.

Felix felsóhajtott. Sosem fogja megtudni. A törpe idegen volt számára, egy más erkölcsi mérce alapján működő társadalom teremtménye, és talán másképp is látja a világot embertől eltérő érzékszerveivel. Nemigen hitte, hogy valaha megérti Gotreket.

Néhányszor közeljutott hozzá, de képtelen volt átérezni helyzetét. A törpe más volt – bizonyos dolgokban olyan erős, amilyenné ő sosem válhatott. Bátor volt, látszólag nem hatott rá a fájdalom és kimerültség.

Lehet, hogy éppen ezért követem őt? Rajongásból, és mert hozzá hasonlóvá akarok válni? Mert ilyen magabiztos és erős szeretnék lenni? Felix tudta, az élete másképp alakult volna, ha nem fogadja meg esküvel azon a részeg éjjelen Altdorfban, hogy követi a törpét. Talán boldogabb lenne. Másrészt viszont fele ennyit sem láthatott volna a világból, amennyit eddig tapasztalt, se jót, se rosszat. Voltak idők, amikor a Trollvadász démonnak tűnt, akit azért küldtek, hogy felforgassa az ő életét, és a sötétségbe vezesse.

Óvatosan leereszkedett a lejtőn, figyelve, hová teszi lábát, hol érzi a kemény sziklát csizmája vékony bőrtalpa alatt. Amikor a domb aljára ért végre megpillantotta, mit néz a Trollvadász és Kat. Az ösvény villaszerűen elágazott. A jobbra vezető úton volt egy mérföldkő – nem szokványos kőtömb, amely a Birodalom országútjait jelölte, hanem egy egyszerű, facölöp. Felix elolvasta a rászegelt táblát.

– Néhány óra múlva Flensburgban leszünk – közölte.

– Ha még áll, emberifjonc – felelte Gotrek, és kiköpött.

*

– Bárcsak olyan bátor lennék, mint te, Felix – mondta Kat.

Felix végignézett a nyílt ligeten. Az erdő itt ritkább volt, láthatóan a kitermelésnek köszönhetően. A tönköket már benőtte az aljnövényzet. Helyenként facsemeték nőttek.

A levegőben érezni lehetett a nemrég vágott fa friss illatát. A távolból Felix egy folyó zúgását hallotta. Feje felett az ég tisztán kéklett az ágak között, keleten azonban hatalmas viharfelhők gyülekeztek. Sötéten gomolyogtak egymás hegyén-hátán, anyagtalan hegyekként sodródva egyre közelebb. Újabb baljós jel.

Lepillantott a lányra. A kormos arc komolyan nézett fel rá.

– Mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy szeretnék olyan bátor lenni, mint te. Felix felnevetett.

Megérintette a kislány nyíltsága és a mód, ahogy próbálta magát megszerettetni.

– Nem vagyok bátor.

– De igen, az vagy. Ahogy kiálltál a bestiák ellen, az bátor volt. Olyan dolog, amilyet a mesékben csinálnak a hősök.

Felix megpróbálta magát elképzelni ifjúkora kedvelt sagáinak hőseként, Sigmar vagy Oswald szerepében. Nem igazán sikerült neki. Túl jól ismerte magát. Azok az emberek valójában isteniek voltak, hibátlanok. Sigmar végül valóban isten lett, az általa alapított Birodalom patrónusa. A valódi hősök nem ismerték a félelmet vagy a kétséget, tántoríthatatlanok voltak.

– Megijedtem. Csak próbáltam életben maradni. Én nem vagyok bátor, Gotrek viszont tényleg az.

A kislány határozottan megrázta fejét.

– Igen, ő az… De te is az vagy. Megijedtél, mégis harcoltál. Azt hiszem, ezért vagy bátor. – Kat arca komoly volt. Felixet mulattatta és igen hízelgőnek is találta a kijelentést.

– Ezzel még senki nem vádolt meg.

A lány megfordult és felhúzta az orrát. Láthatóan úgy gondolta, Felix gúnyolódik vele.

– Szerintem akkor is bátor vagy. Amit senki nem mond ki, az nem is számít semmit.

Felix kihúzta magát, és összefogta szakadt köpenyét. Furcsa; megszokta, hogy Gotrekre egy eposz hőseként gondol, amit majd az ő dolga lesz megírni a Trollvadász halála után, de magának soha nem osztott szerepet ebben a történetben. Mindig a láthatatlan megfigyelő szerepében tetszelgett, mint a törpe tetteinek krónikása, aki említésre sem méltó. Talán igaza van a gyermeknek. Talán az ő kalandjai is megérdemelnek néhány szót.

Gotrek és Felix Sagája. Nem! Utazásaim Gotrekkel. Írta Herr Felix Jaeger. Látta maga előtt a bőrbe kötött könyvet, amit makulátlan gótikus betűkkel nyomtattak apja egyik nyomdájában. Természetesen egy ilyen népszerű könyvet reikspiel nyelven fog megírni. A Klasszikus túl dohos, az a tudósok, ügyvédek és papok nyelve. Talán olvasni fogják az egész ismert világon. Akár olyan híressé is válhat, mint Detlef Sierck vagy a maga nagy Tarradasch.

Le fogja írni a kalandjaikat. A boszorkánygyülekezet elpusztítását Geheimnisnacht idején; harcaikat a farkaslovasokkal a Határ Hercegségekben. A von Diehl-erőd elpusztításához vezető eseményeket. Behatolásukat a világ alatti sötétségbe. Csatáikat az Agancsos Emberrel és útjukat az Altdorf alatti pestisvermeken keresztül.

Megpróbálta elképzelni, hogy jeleníti meg magát a történetben. Természetesen bátor lesz, hűséges és szerény. A valóság azonnal betolakodott ábrándjaiba. Bátor?

Talán. Átvészelt néhány szoros helyzetet, és nincs miért szégyenkeznie. Hűséges? Ha végig kitart a Trollvadász mellett, ezt is elmondhatja majd magáról. Szerény? Nem igazán, mert hát szerény dolog beleírni magát a más kalandjairól szóló regébe? Talán nem is olyan jó az ötlet. Kénytelen lesz várni és meglátni, mi történik.

– Ha Gotrek hős és te nem vagy az, miért utazol vele?

– Miért teszel fel ilyen nehéz kérdéseket, csöppség? – kérdezte Felix, remélve, hogy a Trollvadász nem hallja meg. Gotrek saját sötét gondolataiba merülve jócskán elébük vágott, már a liget túloldalán járt.

Nehéz kérdés – szögezte le magában Felix. Miért követi a Trollvadászt? Az egyszerű válasz az, hogy azért, mert megfogadta. Esküt tett azon a részeg éjszakán, miután Gotrek kihúzta a császári lovasság patái alól. Becsülete kötötte, hogy betartsa adott szavát. Az életével tartozott a törpének.

Kezdetben azt hitte, ezért tart Gotrekkel, de mostanra már más elmélete volt. A törpe a tökéletes kifogást nyújtotta, hogy kalandozzon, hogy távoli helyeket és sötét dolgokat lásson. Olyan dolgokat, amik érdekelték és izgatták. Otthon maradhatott volna, hogy belőle is unalmas kalmár váljék, mint bátyjából, Ottoból. Soha nem vágyott erre, mindig is lázadt ellene. A Trollvadász küldetése okot adott rá, hogy elhagyja Altdorfot. Okot, amivel megmagyarázta, amit már úgyis kívánt: elhagyni a várost. Azóta hétköznapinak nem nevezhető életet élt, olyat, ami nem sokban különbözött a sagák hőseinek életétől. Nem tudta, mit fog tenni, ha véget érnek utazásai Gotrekkel. Nem tudta elképzelni, hogy visszatér régi életéhez.

– Átkozott legyek, ha tudom – felelte végül.

*

A nyílvessző Gotrek mellett fúródott a fatörzsbe és rezegve ott maradt. A Trollvadász körülnézett, a levegőbe szimatolt és a hosszú füvet fürkészte. A bestiák érték volna be őket ismét? Miért nem lőtték le őket?

Felix a szárra erősített fekete tollakra nézett. Ez nem lehet a bestiáké – gondolta.

Ilyen fegyvert nem használnak, Kat sem említette, hogy bármelyiküknél íjat látott volna. Libabőrös lett a veszély fenyegetésétől. Feszülten fülelt, de csak az ágak közt fúvó szél susogását, a madarak dalát és a távoli folyó csobogását hallotta.

– Figyelmeztető lövés volt – mondta egy érdes és pallérozatlan hang. – Ne gyertek közelebb!

Hátszél – gondolta Felix – , az íjász nekünk szélirányban van. Igazi szakértő.

Gotrekben is felmerült a gondolat, miközben a beszélő irányába fordult.

– Majd adok én neked figyelmeztető lövést! Gyere elő, és állj a bárdom elé! – mondta. – Harcos vagy, vagy puhány?

– Nem úgy beszél, mint egy bestia – mondta egy másik, jókedvű hang az elsőtől balra, valamivel messzebb.

– Sosem lehet tudni… fura idők járnak. Az biztos, hogy nem tűnik embernek. – Ez egy női hang volt a hátuk mögül. Felix odafordult, de nem látott semmit. A háta közepe viszketni kezdett. Tudta, bármelyik pillanatban egy nyílvessző fúródhat a lapockái közé.

Gotrek hangját átitatta a düh.

– Arra céloztok, hogy a gyenge fajtátokhoz tartoznék? Megetetem veletek ezeket a szavakat, ember! Törpe vagyok!

– Talán vissza kéne fognod magad, amíg meg nem látjuk támadóinkat – suttogta Felix, aztán felkiáltott: – Elnézést, barátom! Ő az Ártó Erők régi ellensége és könnyen megsértődik. Nem vagyunk sem bestiák, sem elfajzottak, amint azt kétségtelenül látjátok is. Egyszerű zsoldosok vagyunk, Nulnba tartunk, megbízás reményében. Nem akarunk bántani titeket, bárkik is legyetek.

– Szépen beszél, azt meg kő' hagyni – mondta az első hang. – Ne lőjetek fiúk! Majd csak ha szólok.

– Lehet, hogy varázsló! Azt hallottam, azok tanult népek – válaszolta a női hang. – Talán a gyerek a familiárisa.

– Á, az ott Kat, a kleindorfi fogadóból. Épp elégszer szolgált már ki. Azt a hajat bárhol megismerem. – A jókedélyű hang elbizonytalanodott. – Talán elrabolták. Úgy hallom, jó piaca van az áldozati szüzeknek Nulnban.

Felixben felötlött, hogy a helyzet könnyen kellemetlenné válhat. Ezek az emberek ijedtek és gyanakvóak voltak, és nem sok kell, hogy úgy döntsenek, teletűzdelik őket nyilakkal, és majd később kérdezik ki a gyermeket. Elméjében lehetséges kiút után kutatott. Remélte, hogy Gotrek elfojtja természetes indíttatását arra, hogy fejest ugorjon a bajba, különben mindkettőjüknek vége.

– Maga az, Herr Messner? – kérdezte Kat váratlanul. Sigmar áldjon meg, gyermek – gondolta Felix. Beszéltesd őket! Minden kimondott szó erősíti az emberi érintkezést, mindegyikkel nehezebbé válik számukra, hogy arctalan ellenségként gondoljanak ránk.

– Ne öljék meg őket! Ők védtek meg a bestiáktól. Nem varázslók vagy Káoszimádók.

– Csillogó szemmel nézett fel Felixre. – Ez Herr Messner, az öreg herceg egyik erdőkerülője. Mindig énekelt nekem és mókás történeteket mesélt, amikor a fogadóba jött. Jó ember.

Ez a „jó ember valószínűleg” csupán pár másodpercre volt attól, hogy a szemem közé lőjön egy nyilat – gondolta Felix.

– Kat igazat beszél. Tényleg megöltünk néhány bestiát. Lehet, hogy még sokkal többel kell végeznünk. Ezek elpusztították Kleindorfot, és lehet, hogy most is úton vannak. Khorne egyik harcosa vezeti őket.

Egy magas, pocakos férfi lépett elő az erdőből Felix jobbján. Bőrruhát és zöldbarna foltos köpönyeget viselt. Felix meglepődött. Valószínűleg többször is a férfira pillantott anélkül, hogy egyszer is észrevette volna.

Messner az egyik kezében íjat tartott, de nem fogta rá sem Gotrekre, sem Felixre.

Mozdulatai rejtélyesen csendesek voltak a termetéhez képest. Tíz lépésre az ösvénytől megtorpant és alaposan végigmérte őket. Arca megviselt volt, a haja erősen ritkult.

Orra törött és lapos. Olyan karfiol-fülei voltak, mint egy korosodó díjbirkózónak. A szeme szürke és hideg volt, mint az acél.

– Áh, nem néztek ki pokolivadéknak, ammán biztos. De ha nem azok vagytok, bizony remek időt választottatok az erdőben andalgáshoz! Pont, mikor minden elferdült lélek Kislevtől idáig vándorútra kelt.

– És te? Te miért vagy itt? – kérdezte Gotrek. Arca sötét volt, haragját alig bírta féken tartani.

– Megjegyzem, nem mintha köteles lennék felelni a kérdésedre, de… Ez a munkám. Én meg a fiúk tartjuk szemmel a dolgokat itt az erdőben az öreg hercegnek.

És elmondanám, hogy nemigen tetszik, amit mostanság látok. – Messner megdörzsölte orrát és tovább bámulta őket.

Felix megpróbálta felmérni a férfit. A beszéde parasztos volt, a szeme csillogása és kedélyesen döcögő beszédritmusa azt sugallta, hogy ravaszul elrejti éles eszét. Nem tűnt ingerlékenynek, de Felix úgy vélte, ha egyszer feldühödik, félelmetes ellenféllé változik. A maga csendes módján ijesztő volt. Amint hanyagul megállt a Trollvadásszal szemben, azt sejttette, tekintélye és ereje biztos tudatában van. Felix találkozott már ilyenekkel: hűséges csatlósok, akik bírják uruk bizalmát, és akik gyakran szolgáltatnak azonnal igazságot a birtokokon.

– Mi nem vagyunk az ellenségeitek – mondta Felix. – Mi csak utazgatunk. Nem akarunk bajt.

A férfi felnevetett, mintha Felix valami vicceset mondott volna.

– Akkor rossz helyen jársz, fiam. Valami úgy felzaklatta a bestiákat, hogy húsz év óta nem láttam őket ilyennek. Pusztítás nyomait hagyják maguk után az erdőtől a hegyig, és ahogy mondjátok, elintézték Kleindorfot is. Kár, mert mindig szerettem azt a helyet. Mi lett Kleinnel meg a katonáival? 0k biztos csináltak valamit.

– Meghaltak – felelte Gotrek, és marón felnevetett. Az erdőkerülő ránézett.

Szemében harag ült.

– Á, ott volt a vár. Ott állt majd hatszáz éve. A bestiák sosem támadnak erősségeket. Nincsen rá stratégiájuk. Ezért maradunk életben ezen az átkozott földön.

– Igaz. Gotrek igazat beszélt – mondta Kat sírós hangon.

– Én a te helyedben a következő falura vigyáznék – közölte Gotrek, és gúnyosan hozzátette: – A biztonság kedvéért.

Messner megfordult és bekiáltott az erdőbe.

– Rolf, indulj nyugatnak, és nézd meg, mit tudsz tenni! Freda, szedd össze a többieket, és várjatok ránk Flensburgban. Én odakísérem a barátainkat. Úgy tűnik, hamarosan veszélyesre fordulhat a helyzet.

A többiek nem feleltek. Felix nem is hallotta a bokrok zizegését, de érezte, hogy a figyelő szemek eltűntek. Megborzongott. Közel állt a halálhoz és még csak nem is látta azokat, akik osztják. Nem volt kedve visszatérni az erdőbe; jobban szerette, ha látja, honnan közeleg a veszély.

Messner intett, hogy kövessék.

– Gyerünk! Az úton elmondhatjátok amit tudtok. Mire Flensburgba érünk, szeretném pontosan tudni, mi történt.

*

Az öregember keresztbe tett lábbal, egy gyékényszőnyegen ült az őrház ajtaja mellett, és hosszú, görbe pipáját szívta. Egy kisfiúval dámázott a földre rajzolt ábrán.

Felnézett, és az erdei emberek idegeneknek szánt, élesre fent gyanakvásával méregette Felixet, mielőtt több füstgyűrűt pöfögött volna. Messner intett neki, egyfajta tisztelgéssel, mire az öreg válaszképpen bonyolult mozdulatot tett a bal kezével. Talán a gonosz szemet akarja kivédeni – töprengett Felix. Vagy jelbeszéddel társalognak?

Érdeklődve szemlélte a kisvárost, különös figyelmet szentelve a tagbaszakadt férfiaknak, akik hatalmas, kétkezes bárddal jártak. Arcukat hegtetoválások díszítették.

Szemüket összehúzva, figyelmesen lépkedtek. Prémszegélyes, magas szárú csizmájukban a middenheimi templomosok erőszakos magabiztosságával csörtettek a sáros utcákon. Időnként megálltak, hogy híreket cseréljenek a kövér, szőrmesapkás kufárokkal vagy megbámuljanak egy csinos, mogyoróbarna hajú menyecskét, amint az vedrével a folyótól az ivóvizes hordókhoz sietett.

Egy potrohos férfi odakiáltott Messnernek, hogy nézzen át egy kupac irhát, ami vesszőből fonott szőnyegen hevert előtte. A zsákmány egy erdőjáró portékája volt.

Messner barátságosan megrázta a fejét, és továbblépdelt. Csak egyszer torpant meg, hogy elengedje maga előtt a malacot üldöző, mezítlábas, nevető gyerekeket.

Elhaladtak a füstölde előtt, ahol jókora sonkák és fél vaddisznók lógtak. A füstölt hús illatától Felix szájában összefutott a nyál. Az ereszről nyakuknál felakasztott csirkék lógtak bőrszíjakon. Felixet ez a Kleindorf melletti bitókon himbálódzó tetemekre emlékeztette, ezért inkább félrefordult.

Messner egy írástudó házához ment, röviden elbeszélgetett a tudóssal, aki ecsetet és tintát fogott, és felírt valamit egy kis szelet papírra. Az erdőkerülő ezután átsietett az egyik őrház előtti ketrechez, amelyben hat kövér, szürke galamb ült. Felcsavarta a papírt, egy acélgyűrűbe dugta, majd benyúlt a ketrecbe és kivette az egyik madarat.

Meggyűrűzte, elengedte; elégedetten figyelte, ahogy az ég felé emelkedik.

– Na, kötelesség letudva, az öreg herceget figyelmeztettük – mondta. – Flensburg talán biztonságban van.

Felix is így vélte. A hely csakugyan jól védhető volt, és legalább hétszáz ember gyűlt össze benne. Közel feküdt a folyókanyarulathoz, és inkább favágótáborra hasonlított, mint szokványos falura vagy városra. Két oldalról árok és cölöpfal vette körül, a másik kettőt a folyókanyarulat védte. A mólóktól tutajokat és nagy fahalmokat lehetett leúsztatni az árral az istenek tudják, milyen piacra. Valószínűleg Nuln a végcél – gondolta Felix.

Amint közelebb értek, több barakkot pillantottak meg a vastag fafalak mögött, mindegyiket miniatűr erődnek építették, zömök rönkfalakkal és lapos tőzegtetővel. A hely gyakorlatiasságra vallott; Felix úgy vélte, némelyik épület raktár vagy kereskedelmi állomás. Az egyik tetejére pörölyforma farönköt állítottak – az lehetett Sigmar temploma.

Amint beértek a megerősített kapun, Felix látta, hogy Flensburg népe olyan, akár a város: kemény, szikár, gyakorlatias. A legtöbb férfi bőrruhát viselt. Mogorvák voltak, merev arccal és szilárd tekintettel figyelték az érkezőket, gyanakvón méregették őket.

Úgy tűnt, az óvatosság a vérükben van. Legtöbbjük nehéz favágófejszét hordozott.

Mások, akik az erdőjárók öltözékét viselték, íjat hordtak maguknál. A nők vidám színű, vastag, sokrétegű szoknyát, bélelt ujjast hordtak, hajukat piros kendővel fedték.

Családanyák siettek a sáros utcákon terménnyel teli kosarakkal, nyomukban sorakozó gyermekeikkel, mint a kicsiket vezető kacsamamák.

Az emberek itt, az erdő déli határánál alacsonyabbak voltak, mint a Birodalom városainak polgárai. Többségük haja homokbarna volt, a bőrük napbarnított. Felix tudta, istenfélő nép hírében állnak, babonásak és műveletlenek. Rájuk pillantva el is hitte a velük kapcsolatos, nem túl hízelgő pletykákat, bár tudta, hogy a városban termett előítéletek csak az érme egyik oldalát mutatják.

Nem készült fel rá, hogy ilyen emberekkel találkozik; arra számított, hogy a nemesi birtokok jobbágyait találja a településen. Ezek az emberek rezzenéstelen arccal állták a tekintetét, és egyenes háttal, büszkén jártak a nagy erdő ijesztő árnyékában. Kivételes embernek tartotta Messnert, de most már látta, hogy népe jellegzetes képviselője. Felix szolgákra számított, de szabad embereket talált, és valami oknál fogva ez elégedettséggel töltötte el.

Gotrek a falakra és őrházakra nézett, majd Messnerhez fordult.

– A legjobb lenne összehívni a néped és elmondani, mire készüljenek. Nem lesz kellemes.

*

Felix az őrtoronyból a falut körülvevő irtáson túli erdőt bámulta. Most, hogy kiért az árnyékukból, a fák ismét ijesztőnek tűntek: óriási, idegen élőlények voltak, melyek között, a homályban ellenség ólálkodott. Látta, ahogy az utolsónak maradt munkások is beszivárognak a kapukon. Mellette Messner kémlelte a tájat hideg tekintetű, szürke szemével.

– Rosszul áll a helyzet, ammán biztos – mondta.

– Azt hittem, mivel ennél az erdőnél éltek, gyakran kellett elbánnotok a bestiákkal.

– Bizony, időnként megküzdünk velük, meg a számkivetettekkel és más lényekkel is, de ezek csak olyan csetepaték voltak. Ellopnak egy gyereket, mi levágunk párat.

Disznókat zsákmányolnak, hát levadásszuk őket. Néha az öreg hercegtől kell kérnünk erősítést, és felszerelünk egy kisebb hadjáratot, amikor a támadások eldurvulnak.

Ilyesmit viszont még sosem láttam. Valami cudarul felkavarta őket, ammán biztos.

– Lehet, hogy ez a nő a bajnok?

– Több, mint valószínű. Hallani róluk a régi mesékben: a Sötétben Járók, a Káosz bajnokai… de az ember nem számít rá, hogy beléjük botolhat.

– Volt idő, amikor úgy véltem, nem sok igazság rejlik a régi mesékben – felelte Felix. – Utazásaim során láttam néhány furcsa dolgot. Manapság kevés dologban kételkedem.

– Ebben igazad van. Örülök, hogy egy magadfajta tanult ember is hajlandó ezt elismerni. Magam is láttam néhány fura dolgot itt az erdőben, és apáinknak sok régi meséjük van, amiben én sem kételkedem. Azt mondják, van itt a fák közt valahol egy Fekete Oltár. A Sötétségnek szentelték, embereket áldoznak rajta. Azt mondják, bestiák és egyéb… lények… járnak oda.

Kínos hallgatásba süllyedtek. Felix érezte, ahogy elönti a rosszkedv. Ez a sok beszéd a Sötétben Járókról felzaklatta és nyugtalanná tette. Tovább fürkészte a tisztást.

A nők és gyermekek befejezték a munkát a földeken, és krumplival, karórépával megrakott kosarakkal tértek vissza a falak nyújtotta biztonságba. Felix tudta, hogy raktárakba sietnek. A falu felkészült az ostromra. A többi nő, akik mogyorót és füveket gyűjtöttek az erdőben, órákkal korábban visszatértek, már akkor, amikor megfújták a nagy riadókürtöt.